2017.09.24. - Évközi 25. vasárnap

2017.09.24.

Megosztom
Elküldöm

„Mit adhatnék neked? Mit kezdhetnék azzal, amim van? Mire van szükséged?”

Olvasmány (Iz 55,6-9)

Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a gonosz, és gondolatait a bűnös; térjen vissza az Úrhoz, mert megkönyörül rajta, Istenünkhöz, mert bőkezű a megbocsátásban. Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.

Szentlecke (Fil 1,20a-24.27a)

Testvéreim! Nyíltan megmondom, hogy Krisztus most is, mint mindig, megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok. Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha viszont tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent. Nem tudom tehát, mit válasszak, mert mind a kettő vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal legyek, mert ez mindennél jobb volna. De hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van. Éljetek hát ti is Krisztus evangéliumához méltóan!

Evangélium (Mt 20,1-16a)

Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.” Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Azok ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe!”

Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egyegy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!” Ő azonban ezt felelte az egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”

Vasárnapi beszéd

„Miért ácsorogtok itt? – Azért, mert senki sem fogadott föl bennünket. – És egyáltalán miért jöttetek ide a piactérre?” Ez a kérdés nem hangzik el, de hát mondhatunk erre valami egyszerű választ. „Azért, mert kéne a pénz. Hát azért jöttünk, mert meg kell élni valamiből. Hát mi dolgozunk, van feleségünk, gyerekeink, hát kell a munka, kell a pénz, azért jöttünk ki. És miért nem dolgozunk? Mert még nem fogadott föl senki.” Ezzel a nagyon egyszerű helyzettel van ma este dolgunk. Örülök nektek, hogy eljöttetek. Azért látszik az a plusz két óra rajtatok, mondom kedvesen, de nagy megbecsülésem, hogy mégis itt vagytok. Tehát akkor mi is a helyzet? A helyzet ez, ez a végtelenül egyszerű összefüggés.

Tulajdonképpen ahogyan kezdődik a történet, de érdekes, hogy egészen úgy kezdődik, mint egy üzleti viszony. Úgy kezdődik, hogy van egy gazda, akinek van szőlője, kell neki a munkáskéz, ezért aztán kimegy, fölveszi a munkásokat, és megegyezik velük a bérben. Ez egy üzleti viszony, adok-kapok viszony, csereviszony. Csakhogy ahogy megy tovább az evangélium, egyszer csak kezdjük azt látni, főleg ott, ahol az egy óra munkára is egy dénár jut, meg az egész napra is, hogy lehetséges, hogy nem csak az?

Az első gondolatom így szól. Éppenséggel mi, akik nagyon is egy ilyen világban élünk, adok-kapok, és a pénz, és mit kapok, és mit adok, és megéri és nem, és hány óra, és mennyi befektetés, és milyen végzettségem van, és mi a munkahely… Milyen könnyen azt mondjuk, igen, itt hát erről van szó. Jézus mond egy történetet, amit láthatnánk úgy, mint ahogy ma látjuk az életet, hogy erről van szó, de nem csak erről van szó, és sohasem csak erről van szó. Ezért ennek a mai történetnek az első üzenete, hogy miközben rendben van, munkáltató és munkavállaló, és üzleti helyzet, rendben van. Sohasem csak erről van szó. Az első gondolat tehát így szól, de nagy dolog, hogy ebben a történetben ez a szőlősgazda, miközben valóban úgy veszi ezt a helyzetet, hogy itt a szőlőm, kell nekem a munkáskéz – nem akarom ezt most hosszan mondani – aközben ő maga úgy tűnik, hogy legkésőbb, a nap végére, de úgy tűnik, mintha már valahogy eleve benne lenne ez, hogy látja, hogy itt valami mélyebb, és valami emberibb történés is zajlik azon túl, hogy munka, és pénz, és megállapodtunk, és mennyi a bér.

Így jutok el a második gondolatig. Tulajdonképpen mi ez a több, hogy írhatnánk le, hogy jelenik meg ennek a történetnek a folyamatiságában? Öt kérdést hoztam ide, nem akarom hosszan, épp csak egy picit érzékeltetni. Úgy tűnik, hogy ennek a gazdának fontos az, hogy föltegye ezt e kérdést előbb-utóbb, hogy… Mit tehetek ezekért az emberekért? Tehetek-e én értetek valamit? Ebben azt látom szépnek, hogy ez a kérdés az eszébe jut. Hogy számára ez egy kérdés. Számára ez egy olyan kérdés, amit maga elé állít, magától kérdez meg, és azt mondja magában, föltételezhetjük, hogy „Én erre a kérdésre akarok valamilyen választ adni. És az a válasz nekem fontos lesz. Amilyen választ találok erre a kérdésre, hogy <<Tehetnék én értetek valamit?>>, hogy erre a kérdésre ha találok egy választ, azt komolyan akarom venni.” Kétség kívül látszik, hogy a pénzét sem kíméli, annyira veszi komolyan ezt a választ. Komolyan veszi azt a választ, hogy „Tehetnék érted valamit?”

Aztán a második kérdés így szól. „Mit tehetnének ők magukért?” Milyen izgalmas ez, hogy mikor mi elkezdünk gondolkodni azon, hogy egy másik ember mit tehetne magáért. Éppenséggel nem egyszer már az is nehéz valakinek, vagy valamikor nekünk, hogy még azt se tudnám megmondani, hogy magamért mit tehetnék, mert annyira tehetetlennek érzem magam. Még arra is szükségem van, hogy „Légy szíves, te gondold át, hogy én mit tehetnék magamért!” Úgy szoktam ezt megfogalmazni, mikor valakik egy nagyon beszűkült lelkiállapotba kerülnek, és nem jutnak hozzá a cselekvőképességükhöz, a lendületességükhöz, a kreativitásukhoz, a motiváltságukhoz – nem akarom hosszabban mondani – hogy mi lenne, ha megengednéd magadnak, hogy szabadon gondolkozz, és aztán felelősen cselekedj. Hát ha tudod, hogy képes leszel felelősen cselekedni, akkor megengedheted magadnak, hogy szabadon gondolkodj. Szabadon bármilyen elképzelésnek a lehetőségét fölvázold, és utána tízből nyolcra azt mondd, hogy „Szó se lehet róla. Eszemben sincs. Egyen egy kicsit godolkozom, és azt eldöntöm, hogy majd így, mert számomra ez a válasz, és ez a felelős döntés.”

De nagy dolog például, mikor megengedem magamnak egy beszorult helyzetben, mikor még az is nehéz, hogy egyáltalán mit tehetnék magamért, hogy elkezdek szabadon gondolkozni. Ebből a szabad gondolkozásból egyszer csak valakinek az az ötlete támad „Nekik is fizetek egy dénárt. Nem t’om, hogy más csinálta-e ezt már, nem, nem olvastam sehol valami okos könyvben, egyetlen rabbitól se hallottam előadásban. De miért ne csinálhatnám így?” Ahhoz, hogy ez az ember végül fizet mindenkinek 1 dénárt, szükség van arra, hogy elég szabadon tudjon gondolkodni, és azt mondja „Miért ne csinálhatnám így?” Aztán majd eldönti, hogy milyen felelős cselekvésbe fog neki.

A harmadik gondolat így szól, hogy ez a valaki nem csak azt gondolja át, hogy mit tehetnék értetek, hanem még többet. Azt mondja „Mit adhatnék nektek? Mit adhatnék én nektek?” Most szeretnék valamit mutatni, remélem látszik. Búcsús ajándék. A történetét el akarom nektek mondani. Látszódik, hogy ez egy paci? Egy paci. Ezt egy 8-9 éves kislány csinálta nekem. Ott voltunk a színpadnál, én álltam, vártam, hogy mikor lesz már az én dolgom, odajött a kislány, és egy ilyen pacit mutatott nekem. Azt mondja „Feri atya, ezt nemrég csináltam. Mit szólsz?” Volt már előzetes kapcsolatunk, néhány héttel ezelőtt arról beszélgettünk, hogy divattervező akar lenni. Azt hiszem, őszinte érdeklődést mutattam, és ez fölkeltette a kapcsolódás utáni vágyat benne. Aztán elbeszélgettünk, hogy tulajdonképpen milyen ruhákat is tervezne szívesen. Megmutatta nekem a pacit. Így néztem, hát kifejezetten tetszett. Mondtam is neki „Ez, ez igen, ez már művészi teljesítmény.” Azt mondta „Nagyon könnyű megcsinálni.” 8 éves kislány minden önbecsülésével. Majd egyszer csak rám nézett, és azt mondja „Csináljak neked egyet?” Fölcsillant a szemem. „Csinálj nekem egy pacit!” S akkor kérdések özöne érkezett. Azt mondja. „Legyen frufruja? – Hát természetesen legyen frufruja, hogyha ez rajtam múlik.” Akkor tovább kérdezett, azt mondja. „Haját befonjam? – Hát… magától értetődik.” Újabb kérdés. „Legyen nemzeti színű szalag a haja végén? – Hát arra vágyom.” S akkor elmentem a dolgomra, egy óra múlva azt befejeztem, a kislány odajött a színpadhoz, azt mondja. „Megvan a paci.” Ezt odaadta nekem, s akkor rám nézett egy kicsit gyanakodva, a következőt mondja. „Ne ajándékozd el!” Fölteszem az oltárra a pacit.

Annyit akarnék ehhez kapcsolni, milyen döbbenetesen izgalmas, hogy valaki azt mondja „Nézd meg, ezt csináltam, én milyen ügyes vagyok, mi mindenre vagyok képes! Látod, milyen klassz. Dicsérj meg!” És hogy egyszer csak valakinek eszébe jut, hogy „Mit adhatnék én neked?” És nem áll meg itt a kérdés. „És hogy esne neked jól?” És még van három kérdése. Tulajdonképpen a mai evangélium erről szól. Valaki mondhatná „Hajj, de jó! Van egy nagy szőlőm, majd szerzek munkásokat.” De hogy ennek az embernek valahogy a gondolataiban egyszer csak megjelenik az „Mit adhatnék én neked?” Aztán nem akarom ezt hosszabban mondani. És aztán az is benne van, hogy amikor fölbérellek téged, a szó legjobb értelmében, akkor azért is cselekszem, hogy ez ne csak egy olyan könyöradomány legyen. „Hogy lehetne kölcsönös a kapcsolatunk, igazán kölcsönös, emberi a kapcsolatunk? Hogy te is átélhesd azt, hogy tettem valamit érte.” Amikor cselekszel, akkor te is azt emberként tudd tenni. Hajj!

Végül az ötödik kérdés így szól. Ennek az embernek mint hogyha az is bent lenne a gondolataiban, hogy azt a kérdést föltegye, hogy „Mit tehetnék én azzal, amim van? Mit tehetnék, mit csinálhatnék azzal – (egy bot leesett – szerk.) haha! az is egy paci talán – amire képes vagyok. Ami adatott nekem, vagy akár megdolgoztam érte. Mit tehetnék azzal, amim van?”

Be szeretném zárni ezt a kört, és már csak egy záró mondat lesz. Tulajdonképpen erről az érzékenységről szerettem volna beszélni, ami az evangélium elején még nem látszik. Mert ott úgy tűnik, adok-kapok, üzleti viszony, munkáltató-munkavállaló, bértárgyalás. Egyszer csak kiderül, hogy nem, ennél sokkal többről van szó.

Ezért a záró gondolatom így szól. Olyan sok bizonytalanság tud bennünk lenni. „Most mi az igazság, és mi nem?” Ugye a történetben is szinte mindenki nekiesik kritikusan ennek az embernek, és elkezdik firtatni. „Ez nem igazságos! Mi nem ezt reméltük, nem így gondoltuk.” És milyen nagy dolog, ahogy Viktor Emmanuel Frankl egyszer ezt mondja „Amikor egy nagyon mélyen emberi dologra találok, már nem kérdezek tovább.” Hogy amikor mi bármelyikünk a szívünkben rátalálunk erre a nagyon világosan, mélyen és tisztán emberi dologra, hogy „Mit adhatnék neked? Mit kezdhetnék azzal, amim van? Mire van szükséged?” De nagy dolog, már nem tovább kérdezni. Azért, mert tudnánk tovább kérdezni, és mindenre van öt másik gondolatunk, és hat másféle megközelítésünk, és rendszerszemléletünk, és mindenünk van. Ezért nagy segítség, hogy amikor egy igazán mély dologra találunk, itt a szívünk mélyén, azt mondjuk, hogy ez igaz, hogy ez érvényes. Akkor is érvényes, ha mi magunk is tudnánk egy csomó más szempontot még vele szembe állítani, akkor is érvényes, és akkor is igaz, azért, mert olyan mélyen emberi.

De nagy dolog, amikor meg tudjuk engedni magunknak azt, hogy azt mondjuk „Igen, ez valóban érvényes és igaz.” Itt csak két picinyke történet. Férfi és a nő nagyon nincsenek jóban egymással, nagy krízisen mennek át. Valós történet persze. Akkor egyszer csak lehuppannak nálam, és kérdezem „Mi történt veletek az elmúlt időszakban?” A férfi azt mondja, hogy „Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy ha azt a kérdést teszem föl magamnak, hogy mit tehetnék azért, hogy a feleségem, akit szeretek, boldogabb legyen, hogy ez egy jó kérdés. Teljesen össze vagyok zavarodva, tulajdonképpen krízisben vagyunk, azt se tudom, hogy lesz a jövő. Mit tudom én, hogy fogunk élni?” De ez a kérdés, ez igaz, ez egy érvényes kérdés. Valami, ami után már talán nem érdemes kérdezni, és valami, ami után azt tudom mondani, hogy ez után már cselekedni érdemes.

A másik. Néhány hónappal ezelőtt egy kedves ismerősöm fölhívta a figyelmemet arra. „Nézd csak, van ez a fiatalember itt, a képe fönn van a neten.” Hatalmas szakáll, fölvesz a fejére egy nagy cilindert, és elmegy menekülttáborokba, gyerekekhez, és mókázik nekik, és játszik velük, és egyszerűen csak azt akarja, hogy legyen néhány jó órájuk. Van ezzel kapcsolatban nyilván ezer gondolatunk, és de nagy dolog, hogy azt mondjuk, hogy lehet, hogy mindegyik igaz és érvényes, ez akkor is jó. Hogy ez akkor is érvényes, és akkor is igaz, mert mélyen emberi.

Ezért a mai evangélium milyen jól tükrözi, úgy tűnik nem csak a XXI. század embere kínlódik ezzel, hogy most így igaz, úgy igaz, hogy igaz, ez a szempont, a másik, a harmadik, ha innen nézem, ha a folyamat, ha a rendszer. Ez a történet azt mondja, ha rátalálunk a szívünkben egy nagyon mélyen igaz és emberire, amire azt tudjuk mondani: érvényes, akkor azt érdemes megcsinálni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu