Bevezetés

Plébános atyámnak mondtam, hogy szeretnék előadást tartani, és mondta, hogy jó, csak ne kedden legyen. Úgyhogy azért van fél kilenckor, mert addigra tényleg le tudom rakni a napot, és már semmi nem érdekes. Mikor mondtam neki, hogy a hitről szeretnék beszélni, akkor azt mondta, hogy „hát az remek, abba bármi belefér”. Ilyen moldovai tökös-mákos rétes, bármit bele lehet gyúrni, nahát ez nekem eddig is ment. Mindegy, hogy mi volt a téma, én gyúrtam. Azért lesz szó a hitről is mindenképp, ezt megígérem.

Téma: hit – az ember felől az Istenig

Többféle megközelítésből szeretnék szólni (ha megérjük). Ami biztos, hogy a kezdetek kezdetén mondjuk így alulról szeretnék indulni. Emlékeztek talán, egyszer mondtam – akivel voltunk együtt tavaly –, hogy kétféle megközelítésben lehet az Isten dolgairól beszélni: az Isten felől indulunk és elérkezünk az emberig, vagy az embertől indulunk és elérkezünk, elérünk az Istenig. Hát, ez ilyen ideális eset. Én inkább az ember felől indulnék, mert azt gondolom, hogy úgy sokkal evidensebben vannak meg a kapcsolódási pontjaink meg a saját tapasztalatunk. Tehát az emberből indulnék ki – lélektan, mélylélektan –, szóval a legmélyéről, és aztán onnan próbálnánk kiverekedni magunkat. A lélektani megközelítés után lenne egy szociológiai vagy szociálpszichológiai megközelítés, nagyon fogok igyekezni mert ez egy olyan nehéz idegen szó, és aztán még följebb mennék, és akkor beszélnék a Bibliának a hitről – mondjuk hát nem vallott, mert a Biblia nem vall semmit a hitről, hanem –, ahogy a Bibliában megfogalmazódik a hit. És a legvégén aztán ráraknánk a koronát, ez pedig mondjuk a dogmatika vagy teológia, ott akkor kifejezetten már az Isten felől beszélünk. De hát addig el kell jutni, és ahogy magunkat ismerem, nem tudom, hogy ez hogy’ lesz, az biztos, hogy ebből az alap megközelítésből, az ember felől szeretnék indulni.

Na most beszéltem már egy picit. Lehet-e hallani mindent? Ezt így lehet? Lehet. Jó. Próbálok majd hangosan (beszélni), ez biztos hogy behatárolja a lehetőségeimet, mert egész nap beszélek. És ráadásul iskolában tanítok, és ott pedig aztán néha tényleg föl kell emelnem a hangomat. Most félkilences kezdés, én azt gondolnám, hogy beszéltünk erről, hogy ezt meddig lehet bírni. Ti meddig bírjátok? (Valaki bejön a terembe.) Így lesznek utolsóból elsők. Végre mozogni fogok. Az a „Sard” jut eszembe, hogy a magnó most korlátozza a szabadságomat, és nem mehetek el oda.

Fogalmi tisztázás: „Mit nem értek hit alatt?”

Szóval úgy gondolnám, hogy az elején beszélnék arról, hogy miről nem fogok beszélni. Ez egy ilyen nulladik megközelítés, és ez egyfajta fogalmi tisztázást jelentene. Tehát olyan sokszor fogom szerintem mondani ezt a szót, hogy hit, hogy legalább ne kelljen egy évig várni, míg kiderül, hogy mi az, és akkor közben mindenki gondol azt, amit akar róla, hanem legalább úgy valamennyire egyrészt tisztázzuk azt, hogy mit nem tartok hitnek, legalábbis mi az amiről nem akarok beszélni a „hit” címszóval és másfelől pedig kijelölnénk egy-két útjelző táblát. Vagyis nem járnánk még be az utat, csak egy-két táblát, ami segít az eligazodásban.

1. A hit nem vélemény, vélekedés, hipotézis

Szóval nem szeretnék beszélni arról, ahogyan egyébként a „hit” szót gyakran használjuk, szinte talán a leggyakrabban, hogy mondjuk valaki azt mondja, hogy „Hát én azt hiszem, hogy vannak ufók.” Minden további nélkül ezt a szót mondjuk, minthogyha itt az ufók és a köztünk lévő viszony leírható volna a hit szavával és azzal, amit a hit tartalmaz. Én azt gondolom, hogy nem. Ez a helyzet, ez a viszony kimeríti a vélekedésnek vagy a véleménynek vagy a valószínűségnek a fogalmát, de semmiképp nem a hitét. Hiába mondjuk azt, hogy „én hiszek abban, hogy van ufó vagy nincs”, ez nem hitkérdés, mert most vagy áll rendelkezésünkre elég adat arra, hogy azt mondjuk, hogy van – akkor van, ez ténykérdés, nem az én véleményem kérdése –, vagy azt mondjuk, hogy annyi adat áll rendelkezésre, hogy semmilyen adatunk nincs –akkor meg nincsen. Ami ezen túl van (– Sátántól való –), az meg: „Hát, én így gondolom.” Vagy: „Engem ezek az adatok nem győztek meg.” Vagy: „Számomra ez elég.” De ez nem hitkérdés. Ez vélekedés kérdése. Az én személyes elgondolásom kérdése, vagy az én személyes butaságom kérdése, mert az is lehet, hogy már bőven van annyi adat, hogy tudhatnám, hogy vannak ufók, és én erre mégis csak azt mondom, hogy szerintem meg nincsenek. Hát akkor meg csacsi vagyok.

Tehát az első szempontom, hogy gondoljuk át úgy általában a hétköznapi logikánkat, hogy a hit témakörébe foglalunk olyasmit is, aminek semmi köze a hithez, és adott esetben ez nagyon kritikus helyzetbe hozhat minket. Mert a mi keresztény hitünket azonosítják a puszta vélekedéssel vagy a véleményalkotással vagy egyfajta valószínűséggel. S erre azt mondják, hogy „ha ez egy ilyen dolog, hát ebből mi köszönöm, nem kérünk, mert ez számunkra nem valami meggyőző”. Vagy: „Hát, te hiszel benne, én meg nem. Akkor kvittek vagyunk.” A hit ennél sokkal alapvetőbb, mélyebb emberi adottságunk, nem – mondjuk így, ebből a szempontból, de majd erről sok szó fog esni – az Isten nem nagyon osztott nekünk lapot, hogy ezt így most eldöntsük, hogy a hit, mint alapvető emberi adottság, óhajtjuk-e, hogy ez jellemezzen-e minket vagy nem. Ha óhajtjuk, ha nem, ez jellemez minket, a kérdés inkább az, hogy milyen jellegű a mi hitünk. Sokkal inkább ez a kérdés – hogy elég érett-e a hitünk. Tehát az első, hogy nem vélemény, nem vélekedés, nem hipotézis a hit, hanem valami más.

2. A hit nem egyenlő a hiszékenységgel

A második, hogy a hit nem egyenlő a hiszékenységgel. Talán ez is bárgyú kijelentés, de megintcsak hogyha mondjuk nem hívő emberekkel konfrontálódunk. De persze a hiszékenység bizonyos formái bennünket is jellemeznek. Néha nem; nehéz megtalálni a határt, hogy hol van szó hitről, és hol van szó hiszékenységről.

Történet: „Beleesett a húszas a perselybe”

Hadd mondjak el egy történetet, páran már ezt hallottátok, de hát ez számomra a nyárnak az egyik legemlékezetesebb története. Ülök a gyóntatószékben. És hát elég nehezen ülök ott, mert a lábam az csak egyenes, de ugye az egyházi törvények miatt nem lehetett kivágni a gyóntatószék ajtaját, kiszűrődött volna sok bűn. Úgyhogy nem, de ott ülök, és egyszer csak bejön egy roma kisfiú. Van legalább nyolc éves. És akkor látni rajta, hogy hát fogalma sincs, hogy itt mi fog történni, azt mondja, hogy: „Jaj, atyám hát vélátlánül a persályba báláesett egy huszás.”. Véletlenül! Persze! Ott ülök a gyóntatószékben és… ugye ez most hitkérdés? Most én hiszek neki? Vagy, hát szóval nem. Hát ez most nyilvánvaló nem hiszem el. Nem azért, mert alapvetően egy ilyen hitetlen beállítódású alak vagyok, hanem hát azért mégiscsak nem szőrös a hátam, vagy nem annyira szőrös, és akkor így meccsezünk egymással. Tehát így mondok… Próbálok ilyenkor, de ez a legrosszabb, mert megmondta már az összes nagy lélektani szakember, hogy gyerekekkel ne küzdj, mert a gyerekek nyernek. Ugye, de én mindig beleesek ebbe a csapdába, hogy „Na majd én most pedagógus módjára…” és akkor: „Hát nézd, kisfiam” – ezt nem mondtam, de hát körülbelül ez a mentalitás – „hát nem hiszem el azt, amit te…” – ugye ez is „nem hiszem el”, hát ez nem hitkérdés, de hát ezt mondom. „Nem hiszem el amit mondasz, de hát…”

S akkor úgy tovább mondja, hogy, de, csak én higgyem el, hogy ápja, ányja megverje, de úgy, hogy kolbász lesz belőle reggelire, én lelkemen szárad. Úgyhogy súlyos helyzetbe sodródom, és akkor, hát szóval látszik, hogy tök reménytelen: őt nem fogom meggyőzni arról, hogy nem esett bele véletlenül a húszas a perselybe. S akkor ugye mondom neki, hogy: „Jó, hát ezt az egészet úgy, ahogy van, nem fogadom el, de vagyok elég jó fej,” – hát ezt sem mondtam így, csak gondoltam magamban – „megvársz a mise után, kapsz tőlem egy húszast.” S akkor kimegy, jön egy másik gyónó, harmadik, egyszer csak visszajön a gyerek. Mi jöhet ezután?!! S akkor megint ott áll, néz rám, én vagyok lejjebb, ő följebb, mert nem térdelt le, s akkor mondja nekem. „Jáj átyám, ha jól emlékszem, hármincás esett bele ábbá á persályba!” Fölment a vérnyomásom. „Azonnal kimész a gyóntatószékből!” Ezt tényleg mondtam! S akkor megvárt a sekrestye előtt, s érezte, hogy azért egy kicsit túllőtt a célon, meg az biztos, hogy engem besorolt, a hiszékeny, ostoba, hülye papok közé, az teljesen biztos, de azért látni, hogy van egy határ. Szóval nem vagyok a legreménytelenebb, kiegyeztünk a húszasban.

Szóval, mikor én azt mondom ennek a kisfiúnak, hogy hát nem hiszem, hogy csak úgy beleesett ott a harmincasod abba a perselybe, akkor ott valóban ez volna a visszhang, hogy ez hit kérdése volna. Ha azt mondom, hogy ezt elhiszem, elfogadom, akkor hiszékeny vagyok, ha meg nem, akkor normális. De itt a hit nem kerül elő.

Olimpiai kabalafigurák

Olvastam most valamelyik Nemzeti Sportot. Ez még az olimpia előtt volt, mert amióta olimpia van, nem olvasok újságot, csak nézem a tévét. S úgy visszavittem, visszaloptam a tévét, az olimpia végéig ott lesz. Bálványozom! És még mielőtt elkezdődött volna az olimpia, akkor Nemzeti Sporttal próbáltam az igényeimet kielégíteni, és abban megjelent egy lista, hogy a magyar olimpikonoknak milyen kabaláik vannak. Hogy milyen cuccok, meg ez-az, meg nem tudom micsoda. Lehet, hogy talán ezt ti olvastátok is. Hát mindenkinek van valami, s ebből egy listát készítettek. (Valaki közbeszól.) Az hangzott el, hogy mert a többi elveszhet, és ez súlyos traumát okozna. Ugye ez megint egy érdekes, hogy ő azért nem visz kabalát, mert hogyha elveszne, az neki súlyos traumát okozna. Ugye ez megint a hit csavarja.

A hiszékenység vallásos vetülete: a babona

Szóval a hitnek vagy a hiszékenységnek megvan a vallásos vetülete, amit úgy hívunk, hogy babona. És a babonának az intézményesült formája a mágia. Most persze nagyon egyszerűen mondom ezeket. Tehát a vallásnak a mágikus gyakorlataiban tulajdonképpen babonás eljárásokról van szó, ami a hiszékenységnek a vallásos formája vagy a vallásos megnyilatkozása. Tehát nagyon fontos akkor, hogy nehogy összekeverjük a hitet a babonával vagy a mágikus dolgokkal. Azt gondolom – ezt is mondtam, de számomra ez nagyon érdekes –, hogy mondjuk a mágia és a mágikus szertartás adott esetben totálisan hit nélkül végezhető, ám nagyon-nagyon nagy hiszékenység vagy babonás lelkiség vagy – hát persze, ennek az a jó kifejezése, hogy – mágikus lelkiség kell ahhoz, hogy valaki ezt szívvel-lélekkel csinálja.

Védikus papság szertartásai

A védikus papság Indiában úgy végezte el a szertartásokat, hogy az volt az előírás, hogy két papnak fölváltva kell elmondania a szertartásokkor a mágikus szövegeket, de annyira fontos volt, hogy egyetlen szót se hagyjanak ki a leírt szövegből, hogy egy harmadik papnak az volt a dolga, hogy a kettőt felügyelje. És amikor a kettő hibázott, akkor a harmadiknak ki kellett egészítenie azért, hogy egyetlen betű tévedés nélkül hangozzék el az a szöveg, amire nyilván ezt gondolták – és ez a mágikus gondolkozás, amit megint ne tévesszünk össze a hittel -, hogy ha az szó szerint és betű szerint elhangzik, akkor működik. Akkor megvalósul az, amiért azt a szöveget ott szó szerint elmondták.

Babonaság a népi vallásosságban

Hoztam nektek egy részletet. Ebből, emlékszem, már olvastam: Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások és imák. Hogy hogyan szűrődik be a népi hitvilágba – ugye ezt mondjuk: a népi hitvilágba –, vagy a népi vallásosságba, a teljesen mágikus és mondjuk – most alkottam egy szót – „vadonisztikus” lelkiség, vagy a csuda tudja, mi ez. Azt mondja, hogy amikor már eleve ahhoz is babonás lelkület kell, hogy valaki azt gondolja, hogy ráolvasás által átok alá eshet valaki, és akkor ugye megigézetté válik. Ez az eljárás, amit elolvasok, ez a megigézés elleni eljárás, keresztény emberek műve. Nyilván amit csinálnak, annak semmi köze a keresztény hithez, de mégis ez virágzott és még virágzik is sokféle formában, ma is. Azt mondja:

„Egy csészébe, háromszorig merít a folyóból, lefelé, amerre folyik. Bal kezével visszafelé merít háromszor, s háromszor visszaönt. Akár béviszi, kést veszen a kezébe. Keresztet vet a padlásra, ahonnan leteszi a csészét, akkor a vízre is keresztet vet és ezt mondja háromszor:… s örökké egy égő szemekkel belevinni a késsel. S közben a késsel, míg mondja az imát, kell kondorgatni.” Ki tudja mi ez, mi az a kondorgatás? Látszik, ez nekünk nem fog működni, mert nem tudjuk mi az, tehát nincs esélyetek ráolvasásra. Na utána a következőt lehet olvasni: Ez az ima, amit hozzá kell mondani: „Megindula a boldogságos Szűz Mária, az ő áldott Szent Fiával. Találta a Gonosz Igézetet. Hová mész te Gonosz Igézet? Megyek Annának szépsége látogatására, csontja hasogatására, piros vére megivására. Térj vissza te Gonosz Igézet, menj el hegyeknek, völgyeknek, kőszikláknak háta mellé. Olyan tiszta maradjon a feje, s teste, ahogy az anyja szülte a világra. Holnap harangszókor a templomban, meg ne találtassál, ha megtaláltatol, a késsel átvágom a nyakadat, ammen.”

Az amment nem én tettem hozzá, de ez van a szövegben. Rendes keresztény ember hozzáteszi, hogy ammen. Egyértelmű. Szóval amennyire túlzásnak tűnik ez, annyira fölfedezhetjük ennek a lelkiségét, nagyon sok nyomát a mi hitünkben is. És ezeket érdemes lenne majd nagyon-nagyon éles szemmel kiszúrni. Én most direkt ebből a megközelítésből nem fogom elmélyíteni a témánkat, más megközelítésből úgyis rengeteg ilyen jelenségre fogok rávilágítani. Rengetegre. Úgyhogy ezt most csak ilyen útjelző táblának fogadjátok.

3. A hit nem vakmerő bizakodás

Aztán: vakmerő bizakodás! Ez is látszólag a hitnek valamilyen formája sőt, néha alig lehet elválasztani az elmélyült, szinte csak Istenre hagyatkozó embernek a megnyilatkozását a vakmerő bizakodástól. Ami egyértelmű, hogy nem Istentől való, sőt bizonyos formáját a Szentlélek ellen való bűnként nevezték meg az egyház történetében.

„Egy normális papnak közléskényszere van, nem?”

Eszembe jut egy atya. Valahol őt sorstársnak érzem. Az atya nagyon jó fej, jól mondja a dolgokat, szóval, nahát azért biztos van közünk egymáshoz. Hogy azt mondja az atya, hogy nem tudott ledoktorálni, meg ilyesmi, de hogy ő ezt nem is bánja, mert attól még tud ő okos dolgokat mondani. S akkor jött egy hívő, aki le tudott, s akkor mondja az atyának, hogy „Jaj atya, hát tényleg milyen nagyszerű ember vagy, de van egy nagy hibád. Hogy nem vagy doktor.” És akkor az atya azt mondja, „Hát szerintem pedig nem ezen múlik.” S akkor azt mondja: „Na de hát atya, hát egy normális papnak közléskényszere van, nem? Hát ezt te hogy csinálod doktorátus nélkül?” S akkor így fölfortyant az agyvize, és azt mondja
neki, hogy: „Nézd, ha nekem közléskényszerem van: én kiállok vasárnap, és te kénytelen vagy meghallgatni.”

Az Istennek az a dolga, hogy megbocsásson

Na szóval a vakmerő bizakodás. Mondjuk ennek tipikus formája az, amikor valaki azt mondja, hogy én annyira hiszek Isten megbocsátó irgalmában, annyira nyilvánvaló, hogy az Isten megbocsát, hogy én ott helyben mondtam, hogy az Istennek az a foglalkozása, hogy megbocsásson. És akkor ez azt jelenti, hogy én bármit megtehetek, mert aztán utána úgyis az Istennek kötelessége megbocsátani. Ez egyértelmű, hogy nem hit, hanem vakmerő bizakodás. Ez egyértelmű. Miközben lehet, hogy magát úgy definiálja, hogy ő oly hihetetlen mélységben átélte a megbocsátó Isten irgalmas szeretetét, ahogy őt átöleli az ő nagy bűne után, hogy ő ebbe az Istenbe kapaszkodik. Hát ez blabla. Ez megint nem hit. Hanem épp annak az ellentéte. Az, amikor az ember kijátssza a hitet, az igazi hívő magatartást, és lesz belőle egy szósszal leöntött ateizmus. És ezzel a vakmerő bizakodásával legalizálja a maga hitetlen életformáját.

Na. Ezek lettek volna a tévutak, illetve mindaz, amit nem tartok hitnek. És azt gondolom, hogy nem ez, ez nem hit. Tehát, nem hiszem azt, hogy ezek nem tartoznak bele a hit témakörébe, hanem, ez állítás. Na most, az állításnál vagyunk.

A hit és a tudás viszonya – racionalitás, irracionalitás, realitás és irrealitás

Ez egy óriási téma, tényleg megint csak rá szeretnék szúrni egy ilyen útjelzőt: a hit és a tudás viszonya. János Pál pápa, illetve hát nyílván nem ő személyesen, hanem egy pápai bizottság adott ki – ha jól emlékszem, tavaly – erről egy enciklikát. Nem tudom, hogy lefordították-e, mindenképp meg fogom szerezni, és majd átolvasom meg bedolgozom az előadásba. Nem akarom most ezt a mélységekig átgondolni itt, csak legalább annyit, hogy ezekben – a hiszékenységben, a babonában, a vélekedésben és ezekben – a következő jelenik meg, ami összeköti őket. Mégpedig az, hogy ezekben az esetekben ez a látszólagos hit egyrészt irracionális, másrészt irreális. Nagyon fontos ez a két szó. Irracionális, az azt jelenti, nem föltétlenül, hogy értelmetlen, hanem hogy adott esetben az értelmen túli. Egyszerűen a természete nem olyan, hogy pusztán a racionalitással megközelíthető legyen. Ez nem azt jelenti, hogy hülyeség. Más a természete. Irracionális. Az, hogy ezeknek a jelenségeknek a természete irracionális, ez egyáltalán nem probléma. Azért, mert a keresztény hitnek is van irracionális vetülete. Van. Nem lehet belőle kipusztítani. Ha megpróbálnánk belőle kivenni az irracionálisat, akkor megszűnne hitnek lenni. Megszűnne. Hát nagyon fontos, a hit irracionális mozzanatokból is áll.

Viszont a keresztény hit, és a hit egyébként is mint emberi adottság vagy jelenség, az reális. Reális. Ha a hitünk nem reális, hanem fölfedezzük, hogy irreális mozzanat van benne, akkor már tévútra mentünk. Ez egy nagyon jó ellenőrzőpont lehet. A hit irracionális is; racionális és irracionális együtt, de reális és nem irreális. Míg a babona irreális. A hiszékenység is irreális. A vakmerő bizakodás is irreális, mert se az Isten nem olyan, se az ember nem olyan, hogy az ember megtehetné azt, hogy az Isten milyen, satöbbi. Tehát, amikor a hit és a tudás viszonyáról beszélünk, akkor nehogy abba a csapdába essünk, amit nagyon sokan ilyen egyszerűen látnak, hogy a tudás az racionális és reális, a hit pedig irracionális és irreális, és hogy a kettő között ez volna a kapcsolat. Sokan azt mondják, hogy „Miután én egy racionális ember vagyok, vagy minden ember racionálisan is él, ezért nem tudok mit kezdeni a hittel, mert az irreális.” Ugye nagy probléma van ezzel a mondattal? Ha ő azért nem tud mit kezdeni valakinek a hitével, vagy a hittel, amit ő hitnek gondol, mert az irreális, akkor erre mi is bólogatunk, s azt mondjuk, hogy ezzel mi se tudunk mit kezdeni. Tehát, az irrealitás probléma, az irracionalitás nem. Ezért a hit és a tudás nemhogy nem kibékíthetetlen viszonyban vannak egymással, hanem átszövik egymást, átjárják egymást, szükségük is van egymásra. Semmi problémája nincs a realitásnak és a racionalitásnak a hittel.

Aztán. Ugye ilyen mondatokat írtam le, hogy hányszor hangzik az el, hogy „Nahát, ebben már csak hinni tudok.” Vagy: „Na, ebben már csak hinni lehet.” És emögött nagyjából az van, hogy ez már teljesen irreális, hát akkor higgyünk benne! Hogyha egyáltalán nem valószínű, hogy van Isten, hát akkor hiszünk benne. Vagy szerintem nincs Isten, tehát akkor hiszek benne, vagy nem hiszek benne. Vagy pedig a másik ilyen mondat, hogy: „Amit nem értünk, azt hisszük.” Szó sincs róla. Ez nem így van. Még a legirracionálisabb, mondjuk, világba futó hitjelenségnek is megvannak a racionális alapjai és gyökerei, merthogy az embernek is megvannak ezek a gyökerei. Na most. Tehát erről majd fogok beszélni, ez egy nagyon nagy téma, bár arról nem fogok beszélni, mert azt unnánk, hogy most a tudományok összeegyeztethetőek-e a kereszténységgel, mert ez, hát erről három mondatot szívesen beszélek, többet nem, mert már úgy lerágott csont, már csont sincsen.

A hit és a vallás viszonya

Szóval a következő ilyen nagy egység – és akkor kijelöltem az összes ilyen akármit –, hogy a vallás és a hit viszonya. Itt megint nagyon sokan vannak, akik a kettőt azonosítják, és azt mondják: „Te egy vallásos ember vagy.” És közben azt gondolják, hogy ő egy hívő. Vagy: „Te hívő ember vagy.” És azt gondolják, hogy ő vallásos. A kettő között alapvető különbség van. Szeretném ezt egy picit bemutatni, hogy mi.

Amikor valaki elmegy szentmisére, valaki havonta gyón, valaki képeket vesz. Mit tudom én! Az összes ilyen. Rózsafűzért mond, meg tizedet, azért mert egyszer azt megfogadta, és azt nagyon jónak tartja, és mit tudom én. Ezek vallásos megnyilatkozások. Vagy: tanítok a gimnáziumban, katolikus iskola és mesélik, hogy nagy botrány volt tavaly. Az egyik osztály, osztálykiránduláson, ezek tizenhat éves emberek, megittak egy üveg bort. És lebuktak. És tetemre hívták őket és botrány lett, hogy egy liter bort nem kellett volna meginni. Megitták a liter bort, és akkor a következő penitenciát kapták, hogy minden rorate misén ott kell lenniük. És most jön a poén, hogy ott is voltak. Ott is voltak. Na most. Ez milyen megnyilatkozása ezeknek a fiatal embereknek? Nem gondolnám, hogy hívő megnyilatkozás, jó esetben van az is benne. A legprofibbak esetleg hittel is ezt el tudták fogadni, de a legtöbbjük esetében ez… Azt nem mondanám, hogy éppen kényszer, mert maximum nem megy el, hát vagy mit tudom én, azt is meggyónja, hogy nem ment el, hát szóval… Ez, ahogy elment és végigcsinálta, sokkal inkább vallási megnyilatkozás. Vallásos gesztus.

A vallás és a hit úgy viszonyulnak egymáshoz, mint forma a tartalomhoz

Nagyjából a vallás és a hit úgy viszonyulnak egymáshoz, mint forma a tartalomhoz. A vallás a forma, a hit a tartalom. Vagy mint test a lélekhez. A test a vallás, a lélek a hit. Ebből az is látszik, hogy – most lehet hogy picit, mondjuk, lekezelően beszéltem a vallásos megnyilatkozásokról, de szó sincs erről – a vallás a test. A vallás a forma. A vallás az anyag. Az embernek szüksége van testre, szükségünk van anyagra, meg világra, meg kézzelfogható dolgokra. A vallásra az embernek szüksége van, még a hívő embernek is. Ezért a keresztény ember… Ugye én az elsőáldozó gyerekeknek megtanítom ezt a hosszú-hosszú mondatot, hogy mi hívő, római katolikus vallású keresztények vagyunk. Nem, nem katolikus vagyok, ha azt mondom, hogy katolikus vagyok, azt jelentette, hogy a vallási besorolásomat mondtam el. Pusztán ennyit mondtam. Azt, hogy adott esetben megkereszteltek csecsemőkoromban, ezért adminisztratíve katolikusnak számítok és én ezt el is fogadom. Ennek a hithez adott esetben az égvilágon semmi köze sincsen. Hát mi vallásilag vagyunk római katolikusok; szóval az, hogy római katolikusok vagyunk, ez inkább a vallási hovatartozásunk, a keresztény szóval itt már vigyáznék. Azért, mert az, ha valaki keresztény, ezt megélheti vallásként, de megélheti hitként is. És valaki azt mondja, hogy én keresztény vagyok, és ezzel azt akarja kifejezni, hogy én vallásos vagyok. S a másik is azt mondja, hogy én keresztény vagyok, és ezzel azt akarja kifejezni, hogy hívő vagyok. És lehet, hogy a kettő között a tartalom ég és föld. Hihetetlen különbségek vannak.

És itt kanyarodnék vissza oda, ahogy mondtam, hogy az egyetemista korosztály azt mondta, hogy szeretnék, hogyha a hitről beszélnék. Miért? Azért mert Rákoskeresztúr egy nagyon, hagyományosan, tradicionálisan, egy „echte Tod” vallásosságban élő kereszténységet mutat föl. Tehát ott sokkal inkább vallásos emberek járnak templomba, legalábbis úgy tűnik, és a hitüket, sokkal inkább, mondjuk egy tradicionális, vallásos világban fejezik ki. Jó esetben! Rossz esetben alig-alig van hit mögötte. Nem véletlen, hogy azok, akik… Hogy meg lehetett csinálni tizenhat éves fiúkkal, hogy minden rorate misére elmenjenek a két korty bor miatt, ezt meg is csinálták, ez számomra azt jelenti, hogy nagyon erős tradicionális vallásosság van jelen, ami mondjuk tizenkilenc-húsz-huszonegy éves korban szinte tökéletesen elégtelen ahhoz, hogy valaki hívő keresztényként éljen. És ez a jelenség ordítóan előjön, és amikor elmondják, mi a legnagyobb problémájuk, akkor éppen ez. Kifúj ez a vallásosság. És ebből a szempontból itt már nagyon rokonok lehetünk egymással, mert ki többé, ki kevésbé kaphatott ilyen vallásos indíttatást, adott esetben hívő indíttatást meg nem, vagy épp abból csak keveset. És, mondjuk, kezd kifújni belőle ez a vallásos lendület, és szép lassan minden értelmetlenné válik, vagy minden egyszerűen már zörög, már csak tényleg egy ilyen váz van. A forma még van, csak már nincs benne semmi, és ezzel te nem tudsz azonosulni. Adott esetben nagyon helyesen. Mert amivel azonosulni tudnánk, az a tartalom. Amiben hinni lehetne.

És akkor egy picit visszakanyarodnék oda, hogy közben pedig, miközben én szeretném a hitnek a keresztény formáját élni – mert a hitnek nagyon sok formája van, és van egy tipikusan keresztény formája a hitnek –, hogy miközben ezt szeretném élni, azt gondolom, hogy ezt a hitet vallásos formában is fontos, hogy kifejezzük. És ezzel szeretném egy picit megkérdőjelezni azoknak a magatartását, akik azt mondják, ők már fölfedezték azt, hogy a vallás és a hit különböző dolog. És azt is megértették, hogy a hit a lényeg. Míg a vallás, forma és keret, – bár nem lényegtelen. Nem tudom, hogy valaki mondjuk, hogy tudja kifejezni a szeretetét úgy, hogy mindig csak … A gondolatnak is van anyaga, csak nagyon finom anyaga van. Hát az imádságnak is van valamiféle anyaga, ahogy elérkezik a másikhoz, ahogy elérkezik az Istenhez, ez izgalmas dolog, nem olyan anyag ez persze, ami megfogható. Szóval az emberi létnek az az adottsága, hogy anyag nélkül nem megy. A legfontosabb dolgok sem mennek, úgyhogy…

Na most azért akarom ezt mondani, hogy tiltakozzunk az ellen, hogy valaki azt mondja, hogy ő szakított mindenféle vallásos megnyilatkozással. Ami többek közt azt is jelenti, hogy ő már nem is imádkozik. Hát ő már semmit nem csinál, mert minek. Hát ezek mind a valláshoz tartoznak, Isten van, ő azt hiszi  és kész. És a dolgok tök jól mennek. Nahát ezt kétlem! Vagy hogy egyszerűen elég lenne csak a hitet egy nem megfelelő formába önteni. Hát valamilyen formája lesz a hitének, ez nyílvánvaló. Vagy arra hivatkozik, hogy őneki nincs szüksége az egyházra, nincs szüksége a kereszténységre, Jézus Krisztus nem is akart vallást alapítani, és a kereszténység kétezer évig tévúton járt és vagy most, a jólétben, a lélek szerint imádjuk az Urat. Na jó, hát ez azt jelenti, hogy ő egy teljesen amorf, formátlan, megragadhatatlan, keretek között csinál valamit. Hát, mert valamilyen kerete akkor annak van, mégpedig az, hogy nála akkor rendetlenség van, meg kiforratlanság, meg formátlanság. Az van akkor nála, és a többi meg inkább csak duma. Bár lehet jó szándékú, tehát nem akarom ezt lesöpörni.

Jézus akart-e vallást alapítani vagy nem?

Nagyjából ez akart lenni a bevezetőm, még egy picit dumálok. Hogy van-e most ezzel kapcsolatban kérdésetek vagy kételyetek, vagy bármi. Igen. A kérdés az, hogy akart-e Jézus vallást alapítani, vagy nem. Szerintem Jézus sokkal bölcsebb volt annál, Isten fia lévén, hogy ne tudta volna, hogy amit ő átad, az vallásos formában meg fog jelenni. Szerintem nem is, nem jó a kérdés. Most nem arról van szó, hogy ez hülyeség volt, hanem az, hogy szerintem ez nem így működik. Ilyen mai szóhasználattal. Tehát képzeljük el az Isten Fiát. Valamit örökségül hagy. Azt akarja, hogy ez továbbmenjen. Hát nyilván – most még emberileg nézve is – lehetett annyi tapasztalata, hogy tudja, hogy ez az adott korban valamiféle vallásnak
a formáját fogja ölteni. Hát szerintem ez nem… Szóval ez így normális és természetes. Hát nem arról van szó, hogy most akart-e vallást, vagy nem, és hogy most mi akkor járunk jól, hogyha vallástalanítjuk a kereszténységet. Egyszerűen nem is ilyen kérdés ez. Hogy nagyon tisztán lássunk, az fontos. Hogy tudjuk, hogy ez most mi, hogy hova kerül, és mit kell vele tennünk. Az nagyon fontos. De nem gondolom, hogy ezáltal bárki megreformálhatja a kereszténységet, ha elkezdjük vallástalanítani. Mert azt gondolom, hogy ezzel nagy kárt okoznánk. Arra kellene törekedni, hogy élje meg a keresztény hitét, a lehető legmegfelelőbb formákban. És a keresztény hit megfelelő formájához hozzátartozik hitem szerint, hitel szerint, vagy véleményem szerint, meg hiszékenységem szerint, az egyházhoz való tartozás is. Ez lehet hogy valakinek forma, vagy lélektelen, számomra nem az.

Bent maradni a ringben

Azt gondolom ebből adódóan, hogy a hitnek azt a formáját kellene tehát megtalálni, ami belül van a katolikus egyháznak. Lehet, hogy annak a szélén van. Ezt megengedhetjük magunknak. De legyen belül. Ezt többször mondtam nektek, ez a kép egyszerűen nagyon erőteljesen fölmerült bennem, amikor… Én gyakran kerültem a szélére. Ezt őszintén megmondom nektek. És mikor ott ingadoztam, hogy most na puff, erre vagy arra, akkor egy ilyen helyzetben jutott eszembe, hogy a helyzetem olyan, mint azé a hivatásos bokszolóé, aki bent van a ringben, és éppen egy ilyen végeláthatatlan meccset vív. És akkor kívülről bekiabálják neki, hogy: „Bedobjuk a törülközőt. Gyere ki és kintről fújolj az ellenfeledre!” Milyen undorító, gusztustalan! Hát nem kell vele harcolni – most nem az összetűzés a lényeg itt – hanem hogy ne egy porondon legyél vele. De valahogy, valahol ilyennek érzem ezt. Tehát én eldöntöttem azt – lehet, hogy hülye a kép –, hogy én benne vagyok a ringben. És lehet hogy kiütnek, de akkor én kaptam az ütést, nem én akartam kiszállni. Szóval lehet, hogy a fejem „kibucskázik” oldalt, de ha kiesik, akkor is visszamászok. Tehát azt megengedem… Hát azért ennyire nem vészes a helyzet, meg én sem vagyok annyira nagy szám, hogy …, Szóval azt megengedem az egyháznak, hogy engem, mondjuk, kiüssön. De vissza fogok menni. Nem pedig azt mondom, hogy kiszállok, és akkor onnan fújolok.

A mai világban hogyan éljük meg a hitünket?

(Egy kérdés a hallgatóságtól) Erről, erről nagyon sokat kell beszélnünk. De tényleg, lesz egy olyan, legalább négy-öt alkalom, amikor csak arról fogok beszélni, hogy a mai világban egész konkrétan, egész gyakorlatiasan hogyan éljük meg a hitünket. Milyen lehet a világban a hitünk, egészen sajátosan ebben a világban, mert a középkorban is volt egy nagyon sajátos hit, de az nekünk ma nem jó. Hit volt az, de az a fajta hit, ami nem jó. Nekünk meg kell a megfelelő… Na és ez az első, hogy a hitünk legyen reális. A hit kitágítja a realitásnak a határait. Biztos voltál már ilyen helyzetben, az élményeinkhez szokott kötődni ez, amikor valamire azt mondjuk, hogy ez irreális. És mégis megtörténhet. És ettől a pillanattól kezdve, ha már irreálisnak tűnik, az már realitás. Annyit legalábbis el tudunk dönteni, hogy nagyon sok minden van, ami irreálisnak tűnik ma, és lehet, hogy reális. Ez egy nagyon fontos kijelentés. Ez máris kitágította a hitnek a kereteit. Vagyis egy csomó dologba nagyon őszintén és nyitottan kell ezután belemennünk, mert legalábbis azzal a gyanúval élhetünk, hogy ez is beletartozik a realitás keretébe.

Haszid történet: „Talán mégis van.”

Fogok majd egy történetet mondani. Vagy mondjam most? Miattad! Egy haszid történetet. Következő: A „reális”, „felvilágosult”, „szuper” hős, az totálisan elveti Isten létét. És ezt a kételyét – már aztán nem kétely, hanem bizonyosság, legalábbis ő azt gondolja –, szóval ezt az alapállását megosztja emberekkel és tudósokkal, hittudósokkal. És akkor elmegy a leghíresebb rabbihoz, aki a városban él, azért, mert azt gondolja, hogy ez az utolsó esély. Most ez a rabbi vagy elmondja neki, hogy tényleg van Isten, vagy nem, és akkor a dolog el van intézve. Bekopog a rabbihoz, és a rabbi éppen egy könyvet fog a kezében, és nagyon elmélyülten sétál a szobájában. Látszólag nem is veszi figyelembe azt, hogy belépett ez a nagyon okos ember. S a következőt ismételgeti magában: „Talán mégis van. Talán mégis van.” S elmegy fél óra, s az ürge meg csak áll: „Mi a csuda?” S a végén megáll, lerakja a könyvet a rabbi, s azt mondja: „Nézd, én ismerlek téged. Nagyon sok bölcsességet hallgattál az én hittudó barátaimtól, de neked ez nem volt elég. Én csak egyetlen dolgot tudok neked mondani: talán mégis van.”

A keresztény ember helyzete olyan, mint a bohócé

Kirkegard írja ezt a történetet a 19. században. Tehát mondhatjuk azt, hogy a világ azóta ebből a szempontból ugyanabban a cipőben jár, hogy nem is olyan ismeretlen a történet. Ugye ő teológus is volt, nem is akármilyen, és azt mondja, hogy a keresztény embernek a helyzete a XIX. század közepén olyan, mint a bohócé. Dániában egy ilyen nagy mutatványos előadás készül, van benne bohóc is, cirkusz. És akkor a cirkuszban tűz üt ki. És a cirkusz nagyon közel van a faluhoz. És nyár van, szárazság van és a cirkuszigazgató elszalasztja a bohócot, aki már beöltözött a maga szerepébe, hogy szaladjon már át a faluba, és mondja meg mindenkinek, hogy ég a cirkusz, és mindenképpen jöjjenek és segítsenek, mert az is baj hogy ég a cirkusz, de át fog terjedni a falura a tűz. Rohan a bohóc, hogy: „Emberek! Ég a cirkusz!” És akkor, hogy: „Hú, hát ezt jól kitalálták” – és juszt sem mennek. És ugye a tűz továbbterjed, és leég a falu is. Szóval a helyzetünk egy picit ilyen. Amikor az Istenről vagy a hitről akarunk beszélni, a pap helyzete a mai világában tényleg ilyen. Bohócruhában vagyunk. Ki nagyon ki van festve, kin néha egy pici normális is kilátszik, bár ezzel nem a hölgyeket akarom ilyen indirekt módon kritizálni, szóval nem is tudom. Egészséges női báj, az nem is tud…

A férfi és a nő Isten képmása

Eszembe jut erről egy történet. Hetedikeseknek tanítom az Ószövetséget, és hát próbálom értelmezni azt, hogy mi a teremtés történetének a mondanivalója. És akkor kérdezem tőlük, sokkolom őket ezzel a kérdéssel – fele fiú, fele lány –, hogy tegye föl a kezét az, aki azt mondja, hogy a férfi az Isten képmása. Az összes férfi föltette a kezét, mást nem is láttam, a nőknek háromnegyede jelentkezett még. Mondom „Jó, köszönöm szépen. Tegye föl a kezét, aki azt mondja, hogy a nő az Isten képmása.” Egy fiú egy kicsit úgy félénken…, úgy nagyon nem akartam őt kiemelni mert még hülyének nézik, s akkor azt mondom nekik, hogy: „Látjátok, már el vagytok rontva. Nem is tudtok róla, de máris azt gondoljátok, ti, hölgy társaim – hát most nem a hölgységben, hanem az emberségben –, hogy ti nem vagytok az Isten képmásai. Legalább annyira, mint a férfiak.” Szóval ez számomra megdöbbentő! Hogy társul egy totálisan nem a kinyilatkoztatásból, nem az Istentől, nem az egészséges hitből és emberből fakadó látszatigazság egy tizenhárom éves embernek a fejében a kereszténységhez. És akkor ugye mondom nekik, hogy „Kedves hölgyek, amikor belenéztek a tükörbe, fedezzétek föl Isten képmását, nem kell férfiak után rohanni rögtön, hogy azt nézzétek. Nézzetek nyugodtan tükörbe.” Nem azt mondtam, hogy hiúak legyenek, a következő órán az összes lány így jött be: (mutat valamit). Nem, nem így történt, de nagyon megkedveltek.

Na szóval, látjátok, a bohóc ruhájában vagyok, mert csak így emészthető. Szóval tényleg, tényleg ez igaz a papra, főleg hogyha a hagyományos szavakkal, a hagyományos szemlélettel, a tradicionális vallásosság eszközeivel hirdeti ma a keresztény hitet, akkor bohóccá válik. Hát a legtöbb helyen. Vagy pedig éppen még megy előre a szekér, mert meglökték nagyon kétezer évvel ezelőtt, vagy nem tudom. Szóval előbb-utóbb a világ bohócaivá válunk, hogyha olyasmihez ragaszkodunk a múltból, olyan vallásos keretekhez, vagy a hitnek lejárt formáihoz, amelyektől el kell szakadnunk, éppen a hithez való hűség miatt. Ugye a hűségnek éppen az az egyik jele, hogy képes vagyok megújulni. Különben mindenki elválhatna. Mert azt mondaná, hogy „Ne haragudj, én nem ehhez a nőhöz mentem hozzá. Mert húsz évvel ezelőtt sokkal csinosabb voltál, keresek egy pont olyat. Én hűséges leszek az akkori képhez, amit megszerettem. Olyan csinos, fiatal, húszéves nő voltál!” Mondjuk a hűség nem a régi formához való, kerethez való ragaszkodást jelent, hanem, hogy képes vagyok változni azzal, hogy az élet változik. Na.

Szóval a helyzetünk nehéz. Azoknak a rákoskeresztúri fiataloknak is, nekik talán nehezebb, mint nektek. De nektek is nehéz, mert bizonyos szempontból, ha máshol nem, hát magunk előtt néha bohócnak tűnünk. Velem nem egyszer megtörtént, hogy egy-egy olyan, talán nem pusztán vallásos, hanem hívő megnyilatkozásom után úgy leültem, és úgy elgondolkoztam rajta: hogy ez most nem röhejes amit csináltam? Hogy vagyok én egyáltalán önmagammal? Vagy, valamennyi ilyen vallásos megnyilatkozásommal: „Nem tök nevetséges ez?” És adott esetben olyan dolgokra is néha ilyen érzetem támad, ami egyébként teljesen hétköznapi, normális, természetes papi megnyilatkozás. Mondjuk most volt a búcsúnap ugye Rákoskeresztúron, a szent kereszt fölmagasztalása, és fél négykor eljártuk a keresztutat. És volt egy-egy olyan pillanat, mikor azzal a számomra elviselhetetlen fordítású énekkel énekeltem valamit. Olyan szöveget kellett, hogy ihaj. Ott álltam beöltözve egy ilyen, hát számomra nem túl nagy művészi értékkel rendelkező keresztúti ábra előtt, és úgy, szóval úgy nehezen tudtam magamat hova rakni. Most lehet, hogy megbotránkoztat valakit, amit mondok. Nem ez a célom. De hogy ez papként is totálisan fölmerült bennem, hogy ha most az utcáról jönnék be, és látnék egy olyan normálisnak tűnő ürgét, aki ilyesmiket énekel, hamisan ráadásul, akkor, szóval úgy…

Hát hányan mondták ezt nekem (én nem értek velük egyet, hát megvan ennek a gyönyörűsége), hogy számomra például a katolikus vallásban az, amikor komoly felnőtt emberek litániát mondanak, az számomra nemcsak hogy nevetséges, hanem visszataszító. Hogy ülnek komoly értelmiségiek, vagy térdelnek a padban, és akkor: „Kérünk téged hallgass meg minket, kérünk téged hallgass meg minket, könyörögj érettünk…” Normális embernek való dolog? Nem értek ezzel egyet, mert meg van annak a szépsége. Megvan. Csak nem kell azt annyira kinevetni. De biztos, hogy vannak közös élményeink. Vagy éppen csinálunk valamit, és azt mondjuk, hogy „De jó, hogy ezt nem látta senki! Hát ez tök égés volt. Jó, hát mondjuk a pap nem nevette ki, de egyébként a haverjaimnak nem dicsekszem vele.”

Paul Claudel: A selyemcipő – részlet

Aztán, s ezzel akkor befejezem. Jó? Most nem azt várom, hogy ne, ne, ne, mert ez egy nagyon szép dolog, és ilyen, hazamenetelre pont jó. Hogy Paul Claudel, aki több mint húsz éven keresztül totál hitetlenségben élt, megkapta a maga vallásos indíttatását. A megtérésének a történetét legközelebb el fogom olvasni, ebből és most csak azt, ahogyan ő – nyílván tapasztalatából kiindulva – megfogalmaz valami hallatlanul emberit, ahogy a keresztény ember tusakodik azzal, hogy ő most hívő emberként bohóc-e, vagy nem. Normális-e vagy nem. Hogy egyáltalán van-e ennek tényleg realitása, vagy nincs. Szóval, ténylegesen ez fölmerül! Úgy ahogy van, ez reális-e vagy nem. Mert ebben ténylegesen az a drámai, hogyha mondjuk csak annyit tévedünk, hogy nincs Isten, akkor az egész romba dől. Szóval még kis tévedés is elég ahhoz, hogy az egész totálisan nevetségessé tegyen minket és értelmetlenné az összes megnyilatkozásunkat. Márpedig az, hogy van-e Isten vagy nincs, ez legalábbis kételyként minden normális keresztény emberben fölmerül. Tehát azt kell mondanunk, hogy normális az, ha valaki hívő keresztényként elmondja a kételyét, hogy egyáltalán van-e Isten. És akkor ez azt jelenti, hogy egész életünk és egzisztenciánk megkérdőjeleződik.

Na és ezt írja le nagyon jól a költő, író, azt mondja: ez a „Selyemcipő”. Azt mondja: így van a Selyemcipő című dráma, a kikiáltó ezt mondja, ezzel kezdődik a dráma. Fantasztikus jó, szóval olyan „in medias res” ahogy az angol mondja:

„Testvéreim, szegezzük most szemünket az Atlanti óceánnak erre a pontjára, amely néhány fokkal az Egyenlítő alatt fekszik, egyenlő távolságra az ó és új világtól. Itt egy árboc, a vesztett hajóroncs tökéletes utánzata látható, amint a hullámok játékszereként hányódik ide- oda. A két féltekének összes nagy csillagcsoportjai, a – Nagy Medve, -Kis Medve, a -Kassziopeia (az Orion), a Vérkereszt rendben fel vannak függesztve az égen körös-körül. Mint roppant gyémántfüggők, vagy mint óriási fegyvergyűjtemények a falon. Elérhetők… itt az égen körös-körül. És ha egy földi festő, aki a kalóznak, vagy mint az angoloknak művét akarná ábrázolni, amit véghezvittek ezen a szegény spanyol hajón, hát éppen ezt az árbocot rajzolná le, a vitorlafákkal és a kötélzettel, amint a fedélzet közepére zuhan. Ezekkel a felforgatott ágyúkkal, nyitva hagyott csapóajtókkal; vérfoltokat, hullákat minden felé, különösen pedig a szerzetesnőknek ezt a kis csoportját, amint egymásra hullva, holtan nyúlnak el. A nagy árbocnak csonka oszlopára egy jezsuita atya van kötözve, amint láthatjátok is. Roppant nagy növésű és sovány. Csupasz válla kilátszik az elszakadt reverenda alól. És íme, most beszélni kezd ilyen formán: Uram, köszönöm, hogy így megkötöztél.- Meglásd, majd elmondja ő maga. Figyeljetek jól oda, ne törődjetek és ne próbáljatok kicsit meg is érteni. Amit nem fogtok megérteni, az ám a legszebb! Ami a leghosszabb, az a legérdekesebb, és amit unalmasnak találtok, az ám a legmulatságosabb. És kimegy. S akkor,- el tudjuk képzelni ezt a jelenetet,- s a jezsuita atya azt mondja: Köszönöm, hogy így megkötöztél. Megtörtént néha, hogy nehezemre estek parancsaid. És akaratod, végzésed ellenében, megdöbbent és vonakodó maradtam. De ma nem is tudnék szorosabban simulni hozzád. És hiába nézem tagjaim, egyetlen egy sincs, amely egy parányit is el tudna távolodni tőled. Csakugyan a kereszthez vagyok kötözve. De a kereszt, amely így megfeszít, nincs kötve semmihez. A tengeren lebeg.”

Ebből a mélységből indulunk. Még lehet, hogy azt mondjuk, hogy a kereszten feszülünk, de az a kereszt már a semmiben lóg. Tehát a te kérdésedből indulunk ki. És ha ez most reális, vagy ha nem, ennek a mélységnek az indítópontja számotokra, akkor is innen indulunk. És próbálnám ebből a tényleg abszolút nulla pontból fölépíteni mindazt, ami az én befogadóképességem szerint kibontható. Köszönöm a figyelmeteket!