2000.09.19.

Megosztom
Elküldöm

Plébános atyámnak mondtam, hogy szeretnék
előadást tartani és mondta, hogy jó, csak ne kedden legyen. Úgyhogy azért van
fél kilenckor, mert addigra tényleg le tudom rakni a napot, és már semmi nem
érdekes, és mikor mondtam neki, hogy a hitről szeretnék beszélni, akkor azt
mondta, hogy „ojaaaa hát, az remek, abba bármi belefér.” Ilyen moldovai
tökös-mákos rétes, bármit bele lehet gyúrni, nahát ez nekem eddig is ment.
Mindegy, hogy mi volt a téma én gyúrtam, és…na szóval azért lesz szó a hitről
is mindenképp, ezt megígérem. Többféle megközelítésből szeretnék szólni (ha
megérjük), ami biztos, hogy a kezdetek kezdetén – mondjuk így- alulról
szeretnék indulni. Emlékeztek talán, egyszer mondtam, – akivel voltunk együtt
tavaly – hogy kétféle megközelítésben lehet az Isten dolgairól beszélni: az
Isten felől indulunk és elérkezünk az emberig, vagy az embertől indulunk és
elérkezünk, elérünk az Istenig. Hát, ez ilyen ideális eset. És én inkább az
ember felől indulnék. Mert azt gondolom, hogy úgy sokkal evidensebben vannak
meg a kapcsolódási pontjaink, meg a saját tapasztalatunk. Tehát, az emberből
indulnék ki- lélektan, mélylélektan – szóval a legmélyéről és aztán onnan,
onnan – hát próbálnánk kiverekedni magunkat. A lélektani megközelítés után lenne
egy szociológiai, vagy szociálpszichológiai megközelítés, nagyon fogok
igyekezni mert ez egy olyan nehéz idegen szó, és aztán még följebb mennék és
akkor beszélnék a Bibliának a hitről – mondjuk, mondjuk hát nem vallott, mert a
Biblia nem vall semmit a hitről, – hanem ahogy a Bibliában megfogalmazódik a
hit. És a legvégén aztán ráraknánk a koronát, ez pedig, mondjuk a dogmatika,
vagy teológia, ott akkor kifejezetten már az Isten felől beszélünk. De hát
addig el kell jutni, és ahogy magunkat ismerem, nem tudom, hogy ez hogy’ lesz,
az biztos, hogy ebből az alap megközelítésből, az ember felől szeretnék
indulni.

Na most beszéltem már egy picit, lehet e
hallani mindent. Ezt így lehet? Lehet. Jó. Próbálok majd hangosan (beszélni),
ez biztos, hogy behatárolja a lehetőségeimet, mert egész nap beszélek. És
ráadásul iskolában tanítok, és ott pedig aztán néha tényleg föl kell emelnem a
hangomat. Most.fél kilences kezdés, én azt gondolnám, hogy beszéltünk erről,
hogy ezt meddig lehet bírni.Ti meddig bírjátok?.(valaki bejön a terembe).Így
lesznek utolsóból elsők Végre mozogni fogok. Az a „Sard” jut eszembe, hogy a
magnó most korlátozza a szabadságomat. És nem mehetek el oda. Na szóval ezek a,
nagyjából ezek lesznek a, na szóval úgy gondolnám, hogy az elején beszélnék
arról, hogy miről nem fogok beszélni. Ez egy ilyen nulladik megközelítés és ez
egyfajta fogalmi tisztázást jelentene. Tehát, olyan sokszor fogom szerintem
mondani ezt a szót, hogy hit, hogy legalább…szóval ne kelljen egy évig várni
míg kiderül, hogy mi az. És akkor közben mindenki gondol azt amit akar róla,
hanem legalább úgy valamennyire egyrészt tisztázzuk azt, hogy mit nem tartok
hitnek, legalábbis mi az amiről nem akarok beszélni a „hit” címszóval és
másfelől pedig, hogy, hogy kijelölnénk egy-két útjelző táblát. Vagyis nem
járnánk még be az utat, csak egy-két táblát, ami segít az eligazodásban.
Szóval, nem szeretnék beszélni arról, ahogyan egyébként a „hit” szót gyakran
használjuk, szinte talán a leggyakrabban, hogy mondjuk valaki azt mondja, hogy,
hogy hát én azt hiszem, hogy vannak ufók, minden további nélkül ezt a szót
mondjuk, mind hogyha, itt, itt az ufók és a köztünk lévő viszony leírható volna
a hit szavával és azzal amit a hit tartalmaz. És én azt gondolom, hogy nem. Ez
kifejezetten, ez a helyzet, ez a viszony, kimeríti a vélekedésnek, vagy a
véleménynek, vagy a valószínűségnek a fogalmát. De semmiképp nem a hitét. Hiába
mondjuk azt, hogy én hiszek abban, hogy van ufó vagy nincs, ez nem hit kérdés.
Mert most vagy áll rendelkezésünkre elég adat arra, hogy azt mondjuk, hogy van.
Akkor van. Ez tény kérdés. Nem az én véleményem kérdése. Vagy azt mondjuk, hogy
annyi adat áll rendelkezésre, hogy semmilyen adatunk nincs. Akkor meg nincsen.
Ami ezen túl van, (sátántól való), ami ezen túl van, az meg, az meg, hát én így
gondolom. Vagy engem ezek az adatok nem győztek meg. Vagy számomra ez elég. De
ez nem hit kérdés. Ez vélekedés kérdése. Az én személyes elgondolásom kérdése,
vagy az én személyes butaságom kérdése. Mert az is lehet, hogy már bőven van
annyi adat, hogy tudhatnám, hogy vannak ufók és én erre mégis csak azt mondom,
hogy szerintem meg nincsenek. Hát akkor meg csacsi vagyok.

Tehát, az első szempontom, hogy jó, gondoljuk
át úgy általában a hétköznapi logikánkat. Hogy a hit témakörébe foglalunk olyasmit
is, aminek semmi köze a hithez. És adott esetben ez nagyon kritikus helyzetbe
hozhat minket. Mert a mi keresztény hitünket azonosítják a puszta vélekedéssel.
Vagy a véleményalkotással. Vagy egyfajta valószínűséggel. S erre azt mondják,
hogy hátha ez egy ilyen dolog, hát ebből mi köszönöm nem kérünk. Mert ez,.ez
számunkra nem valami meggyőző. Vagy hát te hiszel benne, én meg nem. Akkor
kvittek vagyunk. A hit ennél sokkal alapvetőbb, mélyebb emberi adottságunk, nem
– mondjuk így, ebből a szempontból, (de majd erről sok szó fog esni) – az Isten
nem nagyon osztott nekünk lapot. Hogy ezt így most eldöntsük, hogy a hit, mint
alapvető emberi adottság, óhajtjuk-e, hogy ez jellemezzen-e minket, vagy nem.
Ezt, ha óhajtjuk, ha nem, ez jellemez minket, a kérdés inkább az, hogy milyen
jellegű a mi hitünk. Sokkal inkább, ez a kérdés. Hogy elég érett-e a hitünk.
Tehát az első, hogy nem vélemény, nem vélekedés, nem hipotézis a hit, hanem
valami más.

A második. Hogy a hit nem egyenlő a
hiszékenységgel. Talán ez is bárgyú kijelentés, de megint csak, hogyha, ha
mondjuk nem hívő emberekkel konfrontálódunk. De persze a hiszékenység bizonyos
formái, bennünket is jellemeznek. Néha nem; nehéz megtalálni a határt. Hogy hol
van szó hitről, és hol van szó hiszékenységről. Hadd mondjak el egy történetet,
páran már ezt hallottátok, de hát ez számomra a – nem tudom én – a nyárnak az
egyik legemlékezetesebb története. Ülök a gyóntatószékben. És hát elég nehezen
ülök ott, mert a lábam az csak egyenes, de ugye az egyházi törvények miatt, nem
lehetett kivágni a gyóntatószék ajtaját, kiszűrődött volna sok bűn. Úgyhogy
nem, de ott ülök és egyszer csak bejön egy roma kisfiú. Van legalább nyolc
éves. És akkor lát..látni rajta, hogy hát fogalma sincs, hogy itt mi fog
történni, azt mondja, hogy: „Jaj atyám hát vélátlánül a persályba báláesett egy
huszás.”. Véletlenül! Persze! Ott ülök a gyóntató székben és…ugye ez most hit
kérdés? Most én hiszek neki? Vagy, hát szóval nem. Hát ez nyílván most, nyílván
való nem hiszem el, nem azért, mert hitetlen, alapvetően egy ilyen hitetlen
beállítódású alak vagyok, hanem hát azért mégis csak nem szőrös a hátam, vagy
nem annyira szőrös, és akkor, hát így meccsezünk egymással. Tehát így mondok –
próbálok ilyenkor, de ez a legrosszabb, mert megmondta már az összes nagy
lélektani szakember, hogy gyerekekkel ne küzdj, mert a gyerekek nyernek. Ugye,
de én mindig beleesek ebbe a csapdába, hogy na majd én most pedagógus módjára,…
és akkor-hát nézd kisfiam – ezt nem mondtam, de hát körülbelül ez a mentalitás
– hát nem hiszem el azt, amit te… Ugye ez is,- nem hiszem el- hát ez nem hit
kérdés, de hát ezt mondom. Nem hiszem el amit mondasz, de hát,… S akkor úgy
tovább mondja, hogy, de, de csak én higgyem el, hogy ápja, ányja megverje, de
úgy, hogy, izé, kolbász lesz belőle reggelire – én lelkemen szárad. Úgyhogy
súlyos helyzetbe sodródom, és akkor, hát szóval látszik, hogy tök reménytelen:
őt nem fogom meggyőzni arról, hogy nem esett bele véletlenül a húszas a
perselybe. S akkor ugye mondom neki, hogy jó, hát ezt az egészet úgy, ahogy
van, nem fogadom el, de vagyok elég jó fej – hát ezt se mondtam így csak
gondoltam magamba – „Megvársz a mise után, kapsz tőlem egy húszast.” S akkor
kimegy, jön egy másik gyónó, harmadik, egyszer csak visszajön a gyerek. Mi
jöhet ez után?!! S akkor megint ott áll, néz rám, én vagyok lejjebb, ő följebb,
mert nem térdelt le, s akkor mondja nekem. „Jáj átyám, ha jól emlékszem,
hármincás esett bele ábbá á persályba!” Fölment a vérnyomásom. „Azonnal kimész
a gyóntatószékből!” Ezt tényleg mondtam! S akkor megvárt a sekrestye előtt, s
érezte, hogy azért egy kicsit túllőtt a célon, meg az biztos, hogy engem
besorolt, a hiszékeny, ostoba, hülye papok közé, az teljesen biztos, de azért,
azért látni, hogy van egy határ, szóval nem vagyok a legreménytelenebb,
kiegyeztünk a húszasban. Szóval, mikor én azt mondom ennek a kisfiúnak, hogy
hát nem hiszem, hogy csak úgy beleesett ott a harmincasod abba a perselybe,
akkor, akkor ott ez, valóban ez volna a visszhang, hogy ez hit kérdése volna.
Ha azt mondom, hogy, hogy ezt elhiszem, elfogadom, akkor hiszékeny vagyok, ha
meg nem, akkor normális. De itt a hit nem kerül elő. Olvastam most valamelyik
„Nemzeti sportot” – ez még az Olimpia előtt volt, mert amióta Olimpia van, nem
olvasok újságot, csak nézem a TV-t (s úgy visszavittem, visszaloptam a TV-t).
Az Olimpia végéig ott lesz. Bálványozom! És még mielőtt elkezdődött volna az
Olimpia, akkor „Nemzeti Sporttal” próbáltam az igényeimet kielégíteni és abba
megjelent egy lista, hogy a magyar olimpikonoknak, milyen kabaláik vannak. Hogy
milyen cuccok, meg ez-az, meg nem tudom micsoda, lehet, hogy talán ezt ti
olvastátok is; hát, mindenkinek van valami, s ebből egy listát készítettek.
(Valaki közbeszól.) Az hangzott el, hogy mert a többi elveszhet és ez súlyos
traumát okozna. Ugye ez megint egy érdekes, hogy ő azért nem visz kabalát, mert
hogyha elveszne, az neki súlyos traumát okozna. Ugye ez megint a hit csavarja.
Szóval a hitnek, vagy a hiszékenységnek meg van a vallásos vetülete, amit úgy
hívunk, hogy babona. És a babonának az intézményesült formája a mágia. Most
persze nagyon egyszerűen mondom ezeket. Tehát a vallásnak a mágikus
gyakorlataiban, tulajdonképpen babonás eljárásokról van szó, ami a
hiszékenységnek a vallásos formája. Vagy a vallásos megnyilatkozása. Tehát
nagyon fontos akkor, nehogy összekeverjük, a hitet a babonával. Vagy a mágikus
dolgokkal. Azt gondolom, ezt is mondtam, de számomra ez nagyon érdekes, hogy
mondjuk a mágia és a mágikus szertartás, ami adott esetben, totálisan hit
nélkül végezhető, ám nagyon-nagyon nagy hiszékenység, vagy babonás lelkiség,
vagy hát persze, ennek az a jó kifejezése, hogy mágikus lelkiség kell ahhoz,
hogy valaki ezt szívvel, lélekkel csinálja. A védikus papság, Indiában, úgy
végezte el a szertartásokat, hogy az volt az előírás, hogy két papnak fölváltva
kell elmondania a szertartásokkor a mágikus szövegeket, de annyira fontos volt,
hogy egyetlen szót se hagyjanak ki a leírt szövegből, hogy egy harmadik papnak
az volt a dolga, hogy a kettőt felügyelje. És amikor a kettő hibázott, akkor a
harmadiknak ki kellett egészítenie azért, hogy egyetlen betű tévedés nélkül
hangozzék el az a szöveg, amire nyílván ezt gondolták – és ez a mágikus
gondolkozás, amit megint ne tévesszünk össze a hittel – hogyha az szó szerint
és betű szerint elhangzik, akkor működik. Akkor megvalósul az, amiért azt a
szöveget ott szó szerint elmondták. Hoztam nektek egy részletet. Ebből,
emlékszem, már olvastam: Salamon Anikó:
Gyimesi csángó mondák, ráolvasások és imák
. Hogy hogyan szűrődik be a népi
hitvilágba, ugye ezt mondjuk: a népi hitvilágba, vagy a népi vallásosságba, a
teljesen mágikus és mondjuk – most alkottam egy szót „vadonisztikus” – szóval,
mondjuk lelkiség, vagy a csuda tudja mi ez. Azt mondja, hogy amikor ugye, már
eleve ahhoz is babonás lelkület kell, hogy valaki azt gondolja, hogy ráolvasás
által átok alá eshet valaki, és akkor ugye megigézetté válik. Ez az eljárás amit
elolvasok, ez a megigézés elleni eljárás, keresztény emberek műve, nyílván amit
csinálnak, annak semmi köze a keresztény hithez, de mégis ez virágzott és még
virágzik is. Sokféle formában ma is. Azt mondja: „Egy csészébe, háromszorig merít a folyóból, lefelé amerre folyik. Bal
kezével visszafelé merít háromszor, s háromszor visszaönt. Akár béviszi, kést
veszen a kezébe. Keresztet vet a padlásra, ahonnan leteszi a csészét, akkor a
vízre is keresztet vet és ezt mondja háromszor:… s örökké egy égő szemekkel
belevinni a késsel. S közben a késsel, míg mondja az imát, kell kondorgatni.”

Ki tudja mi ez, mi az a kondorgatás? Látszik, ez nekünk nem fog működni, mert
nem tudjuk mi az, tehát nincs esélyetek ráolvasásra. Na utána a következőt
lehet olvasni: Ez az ima, amit hozzá kell mondani: „Megindula a boldogságos Szűz Mária, az ő áldott Szent Fiával.
Találta a Gonosz Igézetet. Hová mész te Gonosz Igézet? Megyek Annának szépsége
látogatására, csontja hasogatására, piros vére megivására. Térj vissza te
Gonosz Igézet, menj el hegyeknek, völgyeknek, kőszikláknak háta mellé. Olyan
tiszta maradjon a feje, s teste, ahogy az anyja szülte a világra. Holnap
harangszókor a templomban, meg ne találtassál, ha megtaláltatol, a késsel
átvágom a nyakadat, ammen”.
(nevetés) Az amment nem én tettem hozzá, de ez
van a szövegben. Rendes keresztény ember hozzá teszi, hogy ammen. Egyértelmű.
Szóval amennyire, mondjuk, túlzásnak tűnik ez, annyira fölfedezhetjük ennek a
lelkiségét, nagyon sok nyomát, a mi hitünkben is. És ezeket érdemes lenne majd
nagyon, nagyon éles szemmel kiszúrni. Én most direkt, ebből a megközelítésből,
nem fogom elmélyíteni a témánkat, más megközelítésből úgyis rengeteg ilyen
jelenségre fogok rávilágítani. Rengetegre. Úgyhogy ezt most csak ilyen útjelző
táblának fogadjátok.

Aztán: vakmerő bizakodás! Ez is látszólag a
hitnek valamilyen formája sőt, néha alig lehet elválasztani az elmélyült,
szinte csak Istenre hagyatkozó embernek a megnyilatkozását, a vakmerő
bizakodástól. Ami egyértelmű, hogy nem Istentől való, sőt bizonyos formáját, a
Szentlélek ellen való bűnként nevezték meg az egyház történetében. Eszembe jut
egy atya. Valahol őt sorstársnak érzem, az atya nagyon jó fej. Jól mondja a
dolgokat, Szóval, nahát azért biztos van közünk egymáshoz. Hogy azt mondja az
atya, hogy nem tudott ledoktorálni, meg ilyesmi, de, hogy ő ezt nem is bánja,
mert, hogy attól még tud ő okos dolgokat mondani. S akkor jött egy hívő aki le
tudott, s akkor mondja az atyának, hogy „Jaj atya, hát tényleg milyen nagyszerű
ember vagy, de van egy nagy hibád. Hogy nem vagy doktor.” És akkor az atya azt
mondja, hogy: -Hát én szerintem, pedig nem ezen múlik,- s akkor azt mondja:- Na
de hát atya, hát, egy normális papnak közléskényszere van nem? Hát ezt te hogy
csinálod doktorátus nélkül?- S akkor így fölfortyant az agyvize és azt mondja
neki, hogy:- Nézd. Ha nekem közlés kényszerem van, én kiállok vasárnap és te
kénytelen vagy meghallgatni.- Na szóval a vakmerő bizakodás. Mondjuk ennek, hát
tipikus formája az, amikor valaki azt mondja, hogy, én annyira hiszek Isten
megbocsátó irgalmában, annyira nyílván való, hogy az Isten megbocsát, hogy én
ott helyben mondtam, hogy az Istennek az a foglalkozása, hogy megbocsásson. És
akkor ez azt jelenti, hogy én bármit megtehetek, mert aztán, utána úgyis az
Istennek kötelessége megbocsátani. Ez egyértelmű, hogy nem hit. Hanem vakmerő
bizakodás. Ez egyértelmű. Miközben lehet, hogy magát úgy definiálja, hogy ő oly
hihetetlen mélységben átélte a megbocsátó Isten irgalmas szeretetét, ahogy őt
átöleli az ő nagy bűne után, hogy ő ebbe az Istenbe kapaszkodik. Hát ez blabla.
Ez megint nem hit. Hanem épp annak az ellentéte. Az, amikor az ember kijátssza
a hitet. Az igazi hívő magatartást. És lesz belőle, egy szósszal leöntött
ateizmus. És ezzel a vakmerő bizakodásával, legalizálja a maga hitetlen
életformáját.

Na. Ezek lettek volna a tévutak, illetve
mindaz, amit nem tartok hitnek. És azt gondolom, hogy nem ez, ez nem hit.
Tehát, nem hiszem azt, hogy ezek nem tartoznak bele a hit témakörébe, hanem, ez
állítás. Na most, az állításnál vagyunk. Ez egy óriási téma, tényleg megint
csak rá szeretnék szúrni egy ilyen útjelzőt, a hit és a tudás viszonya: János
Pál pápa, illetve hát nyílván nem ő személyesen, hanem egy pápai bizottság
adott ki, ha jól emlékszem tavaly, erről egy enciklikát. Nem tudom, hogy
lefordították-e, mindenképp meg fogom szerezni, és majd átolvasom, meg
bedolgozom az előadásba, nem akarom most ezt a mélységekig átgondolni itt, csak
legalább annyit, hogy ezekben, a hiszékenységben, a babonában, a vélekedésben
és ezekben, a következő jelenik meg, ami összeköti őket. Mégpedig az, hogy
ezekben az esetekben, ez a látszólagos hit, egyrészt irracionális, másrészt
irreális. Nagyon fontos ez a két szó. Irracionális, az azt jelenti, nem
föltétlenül, hogy értelmetlen, hanem, hogy adott esetben az értelmen túli.
Egyszerűen a természete nem olyan, hogy pusztán a racionalitással
megközelíthető legyen. Ez nem azt jelenti, hogy hülyeség. Más a természete.
Irracionális. Az, hogy ezeknek a jelenségeknek a természete irracionális, ez
egyáltalán nem probléma. Azért, mert a keresztény hitnek is van irracionális
vetülete. Van. Nem lehet belőle kipusztítani. Ha megpróbálnánk belőle kivenni
az irracionálisat, akkor megszűnne hitnek lenni. Megszűnne. Hát nagyon fontos,
a hit irracionális mozzanatokból is áll. Viszont, a keresztény hit és a hit
egyébként is mint emberi adottság vagy jelenség, az reális. Reális. Ha a hitünk
nem reális, hanem fölfedezzük, hogy irreális mozzanat van benne, akkor már
tévútra mentünk. Ez egy nagyon jó ellenőrző pont lehet. A hit irracionális is;
racionális és irracionális együtt, de reális és nem irreális. Míg a babona
irreális. A hiszékenység is irreális. A vakmerő bizakodás is irreális, mert se
az Isten nem olyan, se az ember nem olyan. Hogy az ember megtehetné azt, hogy
az Isten milyen, satöbbi. Tehát, amikor a hit és a tudás viszonyáról beszélünk,
akkor nehogy abba a csapdába essünk, amit nagyon sokan ilyen egyszerűen látnak,
hogy a tudás az racionális, és reális, a hit pedig irracionális és irreális.
És, hogy a kettő között ez volna a kapcsolat. És sokan azt mondják, hogy-
miután én egy racionális ember vagyok, vagy minden ember racionálisan is él,
ezért nem tudok mit kezdeni a hittel, mert az irreális- Ugye nagy probléma van
ezzel a mondattal? Ha ő azért nem tud mit kezdeni valakinek a hitével, vagy a
hittel, amit ő hitnek gondol, mert az irreális, akkor erre mi is bólogatunk, s
azt mondjuk, hogy ezzel mi se tudunk mit kezdeni. Tehát, az irrealitás
probléma, az irracionalitás nem Ezért a hit és a tudás nem hogy nem
kibékíthetetlen viszonyban vannak egymással, hanem átszövik egymást, átjárják
egymást, szükségük is van egymásra. Semmi problémája nincs a realitásnak és a
racionalitásnak a hittel.

Aztán. Ugye ilyen mondatokat írtam le, hogy
hányszor hangzik az el, hogy nahát, ebben már csak hinni tudok. Vagy: na, ebben
már csak hinni lehet. És e mögött nagyjából az van, hogy ez már teljesen
irreális, hát akkor higgyünk benne. Hát, hogyha egyáltalán nem valószínű, hogy
van Isten, hát akkor hiszünk benne. Vagy szerinte nincs Isten, tehát akkor
hiszek benne, vagy nem hiszek benne. Vagy pedig a másik ilyen mondat, hogy hát
amit nem értünk, azt hisszük. Szó sincs róla. Ez nem így van. Még a
legirracionálisabb, mondjuk, világba futó hitjelenségnek is megvannak a
racionális alapjai és gyökerei. Mert, hogy az embernek is megvannak ezek a
gyökerei. Na most. Tehát erről majd fogok beszélni, ez egy nagyon nagy téma,
bár arról nem fogok beszélni, mert azt unnánk, hogy most a tudományok
összeegyeztethetőek-e a kereszténységgel, mert ez, hát erről három mondatot
szívesen beszélek, többet nem, mert már úgy lerágott csont, már csont sincsen.

Szóval a következő ilyen nagy egység – és
akkor kijelöltem az összes ilyen akármit – hogy a vallás és a hit viszonya. Itt
megint nagyon sokan vannak, akik a kettőt azonosítják. És azt mondják:- te egy
vallásos ember vagy. És közben azt gondolják, hogy ő egy hívő. Vagy:- te hívő
ember vagy. És azt gondolják, hogy ő vallásos. A kettő között alapvető
különbség van. Szeretném ezt egy picit bemutatni, hogy mi. Amikor valaki elmegy
szentmisére, valaki havonta gyón, valaki képeket vesz. Mit tudom én! Az összes
ilyen. Rózsafűzért mond, meg tizedet, azért mert egyszer azt megfogadta és azt
nagyon jónak tartja és mit tudom én. Ezek vallásos megnyilatkozások. Vagy,
tanítok a gimnáziumban, katolikus iskola és mesélik, hogy nagy botrány volt
tavaly. Az egyik osztály, osztály kiránduláson, ezek tizenhat éves emberek,
megittak egy üveg bort. És lebuktak. És tetemre hívták őket és botrány lett.
Hogy egy liter bort nem kellett volna meginni. Megitták a liter bort és akkor a
következő penitenciát kapták, hogy minden rorate misén ott kell lenniük. És
most jön a poén, hogy ott is voltak. Ott is voltak. Na most. Ez milyen
megnyilatkozása ezeknek a fiatal embereknek? Nem gondolnám, hogy hívő
megnyilatkozás, jó esetben van az is benne. A legprofibbak esetleg hittel is
ezt el tudták fogadni, de a legtöbbjük esetében ez, azt nem mondanám, hogy
éppen kényszer, mert maximum nem megy el, hát vagy mit tudom én, azt is
meggyónja, hogy nem ment el, hát szóval… Ez, ahogy elment és végigcsinálta,
sokkal inkább vallási megnyilatkozás. Vallásos gesztus. Nagyjából a vallás és a
hit úgy viszonyulnak egymáshoz, mint forma a tartalomhoz. A vallás a forma, a
hit a tartalom. Vagy mint test a lélekhez. A test a vallás, a lélek a hit. Ebből
az is látszik, hogy – most lehet, hogy picit, mondjuk, lekezelően beszéltem a
vallásos megnyilatkozásokról, de szó sincs erről – a vallás a test. A vallás a
forma. A vallás az anyag. Az embernek szüksége van testre, szükségünk van
anyagra, meg világra, meg kézzelfogható dolgokra. A vallásra az embernek
szüksége van, még a hívő embernek is. Ezért a keresztény ember, ugye én az első
áldozó gyerekeknek megtanítom ezt a hosszú, hosszú mondatot, hogy mi hívő,
római katolikus vallású keresztények vagyunk. Nem, nem katolikus vagyok, ha azt
mondom, hogy katolikus vagyok, azt jelentette, hogy a vallási besorolásomat
mondtam el. Pusztán ennyit mondtam. Azt, hogy adott esetben megkereszteltek
csecsemő koromban, ezért, adminisztratíve katolikusnak számítok és én ezt el is
fogadom. Ennek a hithez adott esetben, égvilágon semmi köze sincsen. Hát, mi
vallásilag vagyunk római katolikusok; szóval az, hogy római katolikusok
vagyunk, ez inkább a vallási hovatartozásunk, a keresztény szóval itt már
vigyáznék. Azért, mert az, ha valaki keresztény, ezt megélheti vallásként, de
megélheti hitként is. És valaki azt mondja, hogy én keresztény vagyok, és ezzel
azt akarja kifejezni, hogy én vallásos vagyok. S a másik is azt mondja, hogy én
keresztény vagyok, és ezzel azt akarja kifejezni, hogy hívő vagyok. És lehet,
hogy a kettő között a tartalom ég és föld. Hihetetlen különbségek vannak. És
itt kanyarodnék vissza oda, ahogy mondtam, hogy az egyetemista korosztály azt
mondta, hogy szeretnék, hogyha a hitről beszélnék. Miért? Azért, mert
Rákoskeresztúr egy nagyon, hagyományosan, tradicionálisan, egy „ehte Tod”
vallásosságban élő kereszténységet mutat föl. Tehát, ott sokkal inkább vallásos
emberek járnak templomba, legalábbis úgy tűnik, és a hitüket, sokkal inkább,
mondjuk- egy tradicionális, vallásos világban fejezik ki. Jó esetben! Rossz
esetben alig-alig van hit mögötte. Nem véletlen, hogy azok, akik; hogy meg
lehetett csinálni tizenhat éves fiúkkal, hogy minden rorate misére elmenjenek,
a két korty bor miatt, ezt meg is csinálták, ez számomra azt jelenti, hogy
nagyon erős tradicionális vallásosság van jelen, ami mondjuk- tizenkilenc,
húsz, huszonegy éves korban szinte tökéletesen elégtelen ahhoz, hogy valaki
hívő keresztényként éljen. És ez a jelenség, ez ordítóan előjön, és amikor, elmondják
mi a legnagyobb problémájuk, akkor éppen ez. Kifúj ez a vallásosság. És ebből a
szempontból itt már nagyon rokonok lehetünk egymással, mert ki többé, ki
kevésbé kaphatott ilyen vallásos indíttatást, adott esetben hívő indíttatást
meg nem. Vagy épp abból csak keveset. És, mondjuk, kezd kifújni belőle ez a
vallásos lendület, és szép lassan minden értelmetlenné válik, vagy minden
egyszerűen már zörög, már, már csak tényleg egy ilyen váz van. A forma még van,
csak már nincs benne semmi, és ezzel te nem tudsz azonosulni. Adott esetben
nagyon helyesen. Mert amivel azonosulni tudnánk, az a tartalom. Amiben hinni
lehetne. És akkor egy picit visszakanyarodnék oda, hogy közben pedig, miközben
én szeretném a hitnek a keresztény formáját élni, mert a hitnek nagyon sok
formája van és van egy tipikusan keresztény formája a hitnek, hogy miközben ezt
szeretném élni, azt gondolom, hogy ezt a hitet, vallásos formában is fontos,
hogy kifejezzük. És ezzel szeretném egy picit megkérdőjelezni azoknak a
magatartását, akik azt mondják, ők már fölfedezték azt, hogy a vallás és a hit,
különböző dolog. És azt is megértették, hogy a hit a lényeg. Míg a vallás,
forma és keret, – bár nem lényegtelen. Nem tudom, hogy valaki mondjuk, hogy
tudja kifejezni a szeretetét úgy, hogy mindig csak …, a gondolatnak is van
anyaga, csak nagyon finom anyaga van. Hát az imádságnak is van valamiféle
anyaga, ahogy elérkezik a másikhoz, ahogy elérkezik az Istenhez, ez izgalmas
dolog, nem olyan anyag ez persze, ami megfogható. Szóval, az emberi létnek az
az adottsága, hogy anyag nélkül nem megy. A legfontosabb dolgok sem mennek,
úgyhogy… Na most azért akarom ezt mondani, hogy tiltakozzunk az ellen, hogy
valaki azt mondja, hogy ő szakított mindenféle vallásos megnyilatkozással. Ami
többek közt azt is jelenti, hogy ő már nem is imádkozik. Hát ő már semmit nem
csinál, mert „minek”. Hát ezek mind a valláshoz tartoznak, Isten van, ő azt
hiszi és kész. És a dolgok tök jól mennek. Nahát ezt kétlem! Vagy, hogy
egyszerűen elég lenne csak a hitet egy nem-megfelelő formába önteni. Hát,
valamilyen formája lesz a hitének, ez nyílvánvaló. Vagy arra hivatkozik, hogy
őneki nincs szüksége az egyházra, nincs szüksége a kereszténységre, Jézus Krisztus
nem is akart vallást alapítani, és a kereszténység kétezer évig tévúton járt és
vagy most, a jólétben, a lélek szerint imádjuk az urat. Na jó, hát ez azt
jelenti, hogy ő egy teljesen amorf, formátlan, megragadhatatlan, keretek között
csinál valamit. Hát, mert valamilyen kerete akkor annak van, mégpedig az, hogy
nála akkor rendetlenség van. Meg kiforratlanság, meg formátlanság. Az van akkor
nála. És a többi az meg inkább csak duma. Bár lehet jó szándékú. Tehát, nem
akarom ezt lesöpörni.

Nagyjából ez akart lenni, a bevezetőm, még
egy picit dumálok. Hogy van-e most ezzel kapcsolatban kérdésetek. Vagy
kételyetek, vagy bármi. Igen. A kérdés az, hogy akart e Jézus vallást
alapítani, vagy nem. Szerintem Jézus sokkal bölcsebb volt annál, Isten fia
lévén, hogy ne tudta volna, hogy ő amit átad, az vallásos formában meg fog
jelenni. Szerintem nem is, nem jó a kérdés. Most nem arról van szó, hogy ez
hülyeség volt, hanem, hanem az, hogy szerintem ez nem így működik. Ilyen mai
szóhasználattal. Tehát képzeljük el az Isten Fiát. Valamit örökségül hagy. Azt
akarja, hogy ez továbbmenjen. Hát nyílván most még emberileg nézve is, lehetett
annyi tapasztalata, hogy tudja, hogy ez, az adott korban, valamiféle vallásnak
a formáját fogja ölteni. Hát szerintem ez nem, szóval ez így normális és természetes.
Hát nem arról van szó, hogy most akart e vallást, vagy nem. És, hogy most mi
akkor járunk jól, hogyha, ha vallástalanítjuk a kereszténységet – egyszerűen
nem is ilyen kérdés ez. Hogy nagyon tisztán lássunk, az fontos. Hogy tudjuk,
hogy ez most mi, hogy hova kerül, és mit kell vele tennünk. Az nagyon fontos.
De nem gondolom, hogy ezáltal bárki megreformálhatja a kereszténységet, ha
elkezdjük vallástalanítani. Mert azt gondolom, hogy ezzel nagy kárt okoznánk.
Arra kellene törekedni, hogy élje meg a keresztény hitét, a lehető
legmegfelelőbb formákban. És a keresztény hit megfelelő formájához
hozzátartozik hitem szerint, hitel szerint, vagy véleményem szerint, meg
hiszékenységem szerint, az egyházhoz való tartozás is. Ez lehet, hogy valakinek
forma, vagy lélektelen, számomra nem az. Azt gondolom ebből adódóan, hogy a
hitnek azt a formáját kellene tehát megtalálni, ami belül van a katolikus
egyháznak. Lehet, hogy annak a szélén van. Ezt megengedhetjük magunknak. De
legyen belül. Ezt többször mondtam nektek, ez a kép egyszerűen nagyon
erőteljesen fölmerült bennem, amikor… én gyakran kerültem a szélére. Ezt
őszintén megmondom nektek. És mikor ott ingadoztam, hogy most na puff, erre,
vagy arra, akkor, akkor egy ilyen helyzetben jutott eszembe, hogy a helyzetem
olyan, mint azé a hivatásos bokszolóé, aki bent van a ringben és éppen egy
ilyen végeláthatatlan meccset vív. És akkor kívülről bekiabálják neki, hogy:
„bedobjuk a törülközőt.” Gyere ki és kintről fújolj az ellenfeledre! Milyen
undorító, gusztustalan! Hát nem kell vele harcolni, hát ne – most nem az
összetűzés a lényeg itt, hanem, ne egy porondon legyél vele. De valahogy,
valahol ilyennek érzem ezt. Tehát én eldöntöttem azt,- lehet, hogy hülye a kép-
hogy én benne vagyok a ringben. És lehet, hogy kiütnek, de akkor én kaptam az
ütést, nem én akartam kiszállni. Szóval lehet, hogy a fejem „kibucskázik”
oldalt, de és ha kiesik, akkor is visszamászok. Tehát azt megengedem…hát azért
ennyire nem vészes a helyzet, meg én sem vagyok annyira nagy szám, hogy …,
szóval azt megengedem az egyháznak, hogy engem, mondjuk, kiüssön. De vissza
fogok menni. Nem pedig azt mondom, hogy kiszállok, és akkor onnan fújolok.

(Egy kérdés a hallgatóságtól) Erről, erről
nagyon sokat kell beszélnünk. De tényleg, lesz egy olyan, legalább négy, öt
alkalom, amikor csak arról fogok beszélni, hogy a mai világban egész konkrétan,
egész gyakorlatiasan, hogyan éljük meg a hitünket, milyen lehet a világban a
hitünk, egészen sajátosan ebben a világban, mert a középkorban is volt egy
nagyon sajátos hit, de az nekünk ma nem jó. Hit volt az, de az a fajta hit, ami
nem jó. Nekünk meg kell a megfelelő…, na és ez az első, hogy a hitünk legyen
reális. A hit kitágítja a realitásnak a határait. Biztos voltál már ilyen
helyzetben, az élményeinkhez szokott kötődni ez, amikor valamire azt mondjuk,
hogy ez, ez irreális. És megtörténhet. És ettől a pillanattól kezdve, ha már
irreálisnak tűnik, az már realitás. Annyit legalábbis el tudunk dönteni, hogy
nagyon sok minden van, ami irreálisnak tűnik ma és lehet, hogy reális. Ez egy
nagyon fontos kijelentés. Ez máris kitágította a hitnek a kereteit. Vagyis egy
csomó dologba nagyon őszintén és nyitottan kell ezután belemennünk, mert
legalábbis, azzal a gyanúval élhetünk, hogy ez is beletartozik a realitás
keretébe. Fogok majd egy történetet mondani. Vagy mondjam most? Miattad!- Egy
haszid történetet. Következő: A „reális”,
„felvilágosult”, „szuper” hős, az totálisan elveti Isten létét. És ezt a
kételyét – már aztán nem kétely, hanem bizonyosság, legalábbis ő azt gondolja.
Szóval ezt az alapállását megosztja, emberekkel és tudósokkal, hittudósokkal.
És akkor elmegy a leghíresebb rabbihoz, aki a városban él, azért mert azt
gondolja, hogy ez az utolsó esély. Most ez a rabbi vagy, vagy elmondja neki,
hogy tényleg van Isten, vagy nem és akkor a dolog el van intézve. Bekopog a
rabbihoz, és a rabbi éppen egy könyvet fog a kezében és nagyon elmélyülten
sétál a szobájában. Látszólag nem is veszi figyelembe azt, hogy belépett ez a
nagyon okos ember. S a következőt ismételgeti magában: „Talán mégis van. Talán
mégis van.” S elmegy fél óra, s az ürge meg csak áll: „Mi a csuda?” S a végén
megáll, lerakja a könyvet a rabbi, s azt mondja: Nézd, én ismerlek téged. Nagyon
sok bölcsességet hallgattál az én hittudó barátaimtól, de neked ez nem volt
elég. Én csak egyetlen dolgot tudok neked mondani: talán mégis van.

Kirkegard írja ezt a történetet a 19.
században, tehát mondhatjuk azt, hogy a világ azóta ebből a szempontból
ugyanabban a cipőben jár, hogy nem is olyan ismeretlen a történet, ugye ő
teológus is volt, nem is akármilyen, és azt mondja, hogy a keresztény embernek
a helyzete a XIX. század közepén olyan, mint a bohócé. Dániában egy ilyen nagy
mutatványos előadás készül, van benne bohóc is, cirkusz. És akkor a cirkuszban
tűz üt ki. És a cirkusz nagyon közel van a faluhoz. És nyár van, szárazság van
és a cirkusz igazgató elszalasztja a bohócot, aki már beöltözött a maga
szerepébe, hogy szaladjon már át a faluba, és mondja meg mindenkinek, hogy ég a
cirkusz. És mindenképpen jöjjenek és segítsenek, mert az is baj hogy ég a
cirkusz, de át fog terjedni a falura a tűz. Rohan a bohóc, hogy: Emberek! Ég a
cirkusz! És akkor, hogy: Hú, hát ezt jól kitalálták, és juszt sem mennek. És
ugye a tűz továbbterjed, és leég a falu is. Szóval a helyzetünk egy picit
ilyen. Amikor az Istenről, vagy a hitről akarunk beszélni, a pap helyzete a ma
világában tényleg ilyen. Bohóc ruhában vagyunk. Ki nagyon ki van festve, kin
néha egy pici normális is kilátszik, bár ezzel nem a hölgyeket akarom ilyen
indirekt módon kritizálni, szóval nem is tudom. Egészséges női báj, az nem is
tud…

Eszembe jut erről egy történet.
Hetedikeseknek tanítom az Ószövetséget. És hát próbálom értelmezni azt, hogy mi
a teremtés történetének a mondanivalója. És akkor kérdezem tőlük, sokkolom őket
ezzel a kérdéssel, -fele fiú, fele lány-, hogy tegye föl a kezét az, aki azt
mondja, hogy a férfi az Isten képmása. Az összes férfi föltette a kezét, mást
nem is láttam, a nőknek háromnegyede jelentkezett még. Mondom, jó köszönöm
szépen, tegye föl a kezét, aki azt mondja, hogy a nő az Isten képmása. Egy fiú
egy kicsit úgy félénken…, úgy nagyon nem akartam őt kiemelni mert még hülyének
nézik, s akkor azt mondom nekik, hogy: Látjátok, már el vagytok rontva. Nem is
tudtok róla, de máris azt gondoljátok, ti hölgy társaim,- hát most nem a
hölgységben, hanem az emberségben,- hogy ti nem vagytok az Isten képmásai.
Legalább annyira, mint a férfiak. Szóval ez számomra megdöbbentő! Hogy társul
egy totálisan nem a kinyilatkoztatásból, nem az Istenből, nem az egészséges
hitből és emberből fakadó látszatigazság, egy tizenhárom éves embernek a
fejében a kereszténységhez. És akkor ugye mondom nekik, hogy kedves hölgyek,
amikor belenéztek a tükörbe, fedezzétek föl Isten képmását, nem kell férfiak
után rohanni rögtön, hogy azt nézzétek. Nézzetek nyugodtan tükörbe. Nem azt
mondtam, hogy hiúak legyenek, a következő órán az összes lány így jött be:
(mutat valamit). Nem, nem így történt, de nagyon megkedveltek. Na szóval,
átjátok, a bohóc ruhájában vagyok, mert csak így emészthető. Szóval tényleg,
tényleg ez igaz a papra, főleg ha, hogyha a hagyományos szavakkal, a
hagyományos szemlélettel, a tradicionális vallásosság eszközeivel hirdeti ma a
keresztény hitet, akkor bohóccá válik. Hát a legtöbb helyen. Vagy pedig éppen
még megy előre a szekér, mert meglökték nagyon kétezer évvel ezelőtt, vagy nem
tudom. Szóval előbb-utóbb a világ bohócaivá válunk, hogyha olyasmihez
ragaszkodunk a múltból, olyan vallásos keretekhez, vagy a hitnek lejárt
formáihoz, amelyektől el kell szakadnunk, éppen a hithez való hűség miatt. Ugye
a hűségnek éppen az az egyik jele, hogy képes vagyok megújulni. Különben
mindenki elválhatna. Mert azt mondaná, hogy ne haragudj, én nem ehhez a nőhöz
mentem hozzá. Mert húsz évvel ezelőtt sokkal csinosabb voltál, keresek egy pont
olyat. Én hűséges leszek az akkori képhez, amit megszerettem. Olyan csinos,
fiatal, húszéves nő voltál! Mondjuk a hűség nem a régi formához való, kerethez
való ragaszkodást jelent, hanem, hogy képes vagyok változni. Azzal, hogy az
élet változik. Na. Szóval a helyzetünk nehéz. Azoknak a rákoskeresztúri
fiataloknak is, nekik talán nehezebb, mint nektek. De nektek is nehéz, mert
bizonyos szempontból, ha máshol nem, hát magunk előtt néha bohócnak tűnünk.
Velem nem egyszer megtörtént, hogy egy-egy olyan, talán nem pusztán vallásos,
hanem hívő megnyilatkozásom után, úgy leültem, és úgy elgondolkoztam rajta:
hogy ez most nem röhejes amit csináltam? Hogy vagyok én egyáltalán önmagammal?
Vagy, valamennyi ilyen vallásos megnyilatkozásommal. Nem tök nevetséges ez? És
adott esetben olyan dolgokra is néha ilyen érzetem támad, ami egyébként
teljesen hétköznapi, normális, természetes papi megnyilatkozás. Mondjuk, most
volt a búcsú nap ugye Rákoskeresztúron, a szent kereszt fölmagasztalása, és fél
négykor eljártuk a keresztutat. És volt egy-egy olyan pillanat, mikor azzal a
számomra elviselhetetlen fordítású énekkel énekeltem valamit; olyan szöveget
kellett…, hogy „ihaj”; hogy ott álltam beöltözve egy ilyen, hát számomra nem
túl nagy művészi értékkel rendelkező keresztúti ábra előtt, és úgy, szóval úgy
nehezen tudtam magamat hova rakni. Most lehet, hogy megbotránkoztat valakit,
amit mondok. Nem, nem ez a célom. De, hogy ez papként is totálisan fölmerült
bennem, hogy most az utcáról jönnék be, és látnék egy olyan normálisnak tűnő
ürgét, aki ilyesmiket énekel, hamisan ráadásul, akkor, szóval úgy… Hát hányan
mondták ezt nekem (én nem értek velük egyet, hát megvan ennek a gyönyörűsége),
hogy én számomra például a katolikus vallásban az, amikor komoly felnőtt
emberek litániát mondanak, az számomra nemcsak hogy nevetséges, hanem
visszataszító. Hogy ülnek komoly értelmiségiek, vagy térdelnek a padban, és
akkor: kérünk téged hallgass meg minket, kérünk téged hallgass… könyörögj
érettünk… Normális embernek való dolog? Nem értek ezzel egyet, mert meg van
annak a szépsége. Meg van. Csak nem kell azt annyira kinevetni. De biztos, hogy
vannak közös élményeink. Vagy éppen csinálunk valamit, és azt mondjuk, hogy de
jó, hogy ezt nem látta senki. Hát ez tök égés volt. Jó, hát mondjuk a pap nem
nevette ki, de egyébként a haverjaimnak nem dicsekszem vele. Aztán, s ezzel
akkor befejezem. Jó? Most nem azt várom, hogy ne, ne, ne, mert ez egy nagyon
szép dolog, és ilyen, ilyen hazamenetelre pont jó. Hogy Paul Claudel, aki több,
mint húsz éven keresztül totál hitetlenségben élt, megkapta a maga vallásos
indíttatását, a megtérésének a történetét legközelebb elfogom olvasni, ebből és
most csak azt, ahogyan ő – nyílván tapasztalatából kiindulva – megfogalmaz
valami hallatlanul emberit, ahogy a keresztény ember tusakodik azzal, hogy ő
most hívő emberként bohóc-e, vagy nem. Normális-e vagy nem. Hogy egyáltalán
van-e ennek tényleg realitása, vagy nincs. Szóval, ténylegesen ez fölmerül! Úgy
ahogy van, ez reális-e vagy nem. Mert ebben ténylegesen az a drámai, hogyha
mondjuk csak annyit tévedünk, hogy nincs Isten, akkor az egész romba dől.
Szóval, még kis tévedés is elég ahhoz, hogy az egész totálisan nevetségessé
tegyen minket és értelmetlenné az összes megnyilatkozásunkat. Márpedig az, hogy
van-e Isten, vagy nincs, ez legalábbis kételyként minden normális keresztény
emberben fölmerül. Tehát azt kell mondanunk, hogy normális az, ha valaki hívő
keresztényként elmondja a kételyét. Hogy egyáltalán van-e Isten. És akkor ez
azt jelenti, hogy egész életünk és egzisztenciánk megkérdőjeleződik. Na és ezt
írja le nagyon jól a költő, író, azt mondja: ez a „Selyemcipő”. Azt mondja: így
van a „Selyemcipő” című dráma, a kikiáltó ezt mondja, ezzel kezdődik a dráma.
Fantasztikus jó, szóval olyan „In medias res” ahogy az angol mondja:

„Testvéreim, szegezzük most szemünket az Atlanti
óceánnak erre a pontjára, amely néhány fokkal az Egyenlítő alatt fekszik,
egyenlő távolságra az ó és új világtól. Itt egy árboc, a vesztett hajóroncs
tökéletes utánzata látható, amint a hullámok játékszereként hányódik ide-oda. A
két féltekének összes nagy csillagcsoportjai, a –Nagy Medve, -Kis Medve, a
-Kassziopeia (az Orion), a Vérkereszt rendben fel vannak függesztve az égen
körös-körül. Mint roppant gyémántfüggők, vagy mint óriási fegyvergyűjtemények a
falon. Elérhetők… itt az égen körös-körül. És ha egy földi festő, aki a
kalóznak, vagy mint az angoloknak művét akarná ábrázolni, amit véghezvittek
ezen a szegény spanyol hajón, hát éppen ezt az árbocot rajzolná le, a
vitorlafákkal és a kötélzettel, amint a fedélzet közepére zuhan. Ezekkel a
felforgatott ágyúkkal, nyitva hagyott csapóajtókkal; vérfoltokat, hullákat
minden felé, különösen pedig a szerzetesnőknek ezt a kis csoportját, amint
egymásra hullva, holtan nyúlnak el. A nagy árbocnak csonka oszlopára egy
jezsuita atya van kötözve, amint láthatjátok is. Roppant nagy növésű és sovány.
Csupasz válla kilátszik az elszakadt reverenda alól. És íme, most beszélni kezd
ilyen formán: Uram, köszönöm, hogy így megkötöztél.- Meglásd, majd elmondja ő
maga. Figyeljetek jól oda, ne törődjetek és ne próbáljatok kicsit meg is
érteni. Amit nem fogtok megérteni, az ám a legszebb! Ami a leghosszabb, az a
legérdekesebb, és amit unalmasnak találtok, az ám a legmulatságosabb. És
kimegy. S akkor,-el tudjuk képzelni ezt a jelenetet,- s a jezsuita atya azt
mondja: Köszönöm, hogy így megkötöztél. Megtörtént néha, hogy nehezemre estek
parancsaid. És akaratod, végzésed ellenében, megdöbbent és vonakodó maradtam.
De ma nem is tudnék szorosabban simulni hozzád. És hiába nézem tagjaim,
egyetlen egy sincs, amely egy parányit is el tudna távolodni tőled. Csakugyan a
kereszthez vagyok kötözve. De a kereszt, amely így megfeszít, nincs kötve
semmihez. A tengeren lebeg. – Ebből a mélységből indulunk. Még lehet, hogy azt
mondjuk, hogy a kereszten feszülünk, de az a kereszt már a semmiben lóg. Tehát,
a te kérdésedből indulunk ki. És ha ez most reális, vagy ha nem, ennek a
mélységnek az indítópontja számotokra, akkor is innen indulunk. És próbálnám
ebből a tényleg abszolút nulla pontból fölépíteni mindazt, ami az én
befogadóképességem szerint kibontható. Köszönöm a figyelmeteket! 

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Plébános atyámnak mondtam, hogy szeretnék
előadást tartani és mondta, hogy jó, csak ne kedden legyen. Úgyhogy azért van
fél kilenckor, mert addigra tényleg le tudom rakni a napot, és már semmi nem
érdekes, és mikor mondtam neki, hogy a hitről szeretnék beszélni, akkor azt
mondta, hogy „ojaaaa hát, az remek, abba bármi belefér.” Ilyen moldovai
tökös-mákos rétes, bármit bele lehet gyúrni, nahát ez nekem eddig is ment.
Mindegy, hogy mi volt a téma én gyúrtam, és…na szóval azért lesz szó a hitről
is mindenképp, ezt megígérem. Többféle megközelítésből szeretnék szólni (ha
megérjük), ami biztos, hogy a kezdetek kezdetén – mondjuk így- alulról
szeretnék indulni. Emlékeztek talán, egyszer mondtam, – akivel voltunk együtt
tavaly – hogy kétféle megközelítésben lehet az Isten dolgairól beszélni: az
Isten felől indulunk és elérkezünk az emberig, vagy az embertől indulunk és
elérkezünk, elérünk az Istenig. Hát, ez ilyen ideális eset. És én inkább az
ember felől indulnék. Mert azt gondolom, hogy úgy sokkal evidensebben vannak
meg a kapcsolódási pontjaink, meg a saját tapasztalatunk. Tehát, az emberből
indulnék ki- lélektan, mélylélektan – szóval a legmélyéről és aztán onnan,
onnan – hát próbálnánk kiverekedni magunkat. A lélektani megközelítés után lenne
egy szociológiai, vagy szociálpszichológiai megközelítés, nagyon fogok
igyekezni mert ez egy olyan nehéz idegen szó, és aztán még följebb mennék és
akkor beszélnék a Bibliának a hitről – mondjuk, mondjuk hát nem vallott, mert a
Biblia nem vall semmit a hitről, – hanem ahogy a Bibliában megfogalmazódik a
hit. És a legvégén aztán ráraknánk a koronát, ez pedig, mondjuk a dogmatika,
vagy teológia, ott akkor kifejezetten már az Isten felől beszélünk. De hát
addig el kell jutni, és ahogy magunkat ismerem, nem tudom, hogy ez hogy’ lesz,
az biztos, hogy ebből az alap megközelítésből, az ember felől szeretnék
indulni.

Na most beszéltem már egy picit, lehet e
hallani mindent. Ezt így lehet? Lehet. Jó. Próbálok majd hangosan (beszélni),
ez biztos, hogy behatárolja a lehetőségeimet, mert egész nap beszélek. És
ráadásul iskolában tanítok, és ott pedig aztán néha tényleg föl kell emelnem a
hangomat. Most.fél kilences kezdés, én azt gondolnám, hogy beszéltünk erről,
hogy ezt meddig lehet bírni.Ti meddig bírjátok?.(valaki bejön a terembe).Így
lesznek utolsóból elsők Végre mozogni fogok. Az a „Sard” jut eszembe, hogy a
magnó most korlátozza a szabadságomat. És nem mehetek el oda. Na szóval ezek a,
nagyjából ezek lesznek a, na szóval úgy gondolnám, hogy az elején beszélnék
arról, hogy miről nem fogok beszélni. Ez egy ilyen nulladik megközelítés és ez
egyfajta fogalmi tisztázást jelentene. Tehát, olyan sokszor fogom szerintem
mondani ezt a szót, hogy hit, hogy legalább…szóval ne kelljen egy évig várni
míg kiderül, hogy mi az. És akkor közben mindenki gondol azt amit akar róla,
hanem legalább úgy valamennyire egyrészt tisztázzuk azt, hogy mit nem tartok
hitnek, legalábbis mi az amiről nem akarok beszélni a „hit” címszóval és
másfelől pedig, hogy, hogy kijelölnénk egy-két útjelző táblát. Vagyis nem
járnánk még be az utat, csak egy-két táblát, ami segít az eligazodásban.
Szóval, nem szeretnék beszélni arról, ahogyan egyébként a „hit” szót gyakran
használjuk, szinte talán a leggyakrabban, hogy mondjuk valaki azt mondja, hogy,
hogy hát én azt hiszem, hogy vannak ufók, minden további nélkül ezt a szót
mondjuk, mind hogyha, itt, itt az ufók és a köztünk lévő viszony leírható volna
a hit szavával és azzal amit a hit tartalmaz. És én azt gondolom, hogy nem. Ez
kifejezetten, ez a helyzet, ez a viszony, kimeríti a vélekedésnek, vagy a
véleménynek, vagy a valószínűségnek a fogalmát. De semmiképp nem a hitét. Hiába
mondjuk azt, hogy én hiszek abban, hogy van ufó vagy nincs, ez nem hit kérdés.
Mert most vagy áll rendelkezésünkre elég adat arra, hogy azt mondjuk, hogy van.
Akkor van. Ez tény kérdés. Nem az én véleményem kérdése. Vagy azt mondjuk, hogy
annyi adat áll rendelkezésre, hogy semmilyen adatunk nincs. Akkor meg nincsen.
Ami ezen túl van, (sátántól való), ami ezen túl van, az meg, az meg, hát én így
gondolom. Vagy engem ezek az adatok nem győztek meg. Vagy számomra ez elég. De
ez nem hit kérdés. Ez vélekedés kérdése. Az én személyes elgondolásom kérdése,
vagy az én személyes butaságom kérdése. Mert az is lehet, hogy már bőven van
annyi adat, hogy tudhatnám, hogy vannak ufók és én erre mégis csak azt mondom,
hogy szerintem meg nincsenek. Hát akkor meg csacsi vagyok.

Tehát, az első szempontom, hogy jó, gondoljuk
át úgy általában a hétköznapi logikánkat. Hogy a hit témakörébe foglalunk olyasmit
is, aminek semmi köze a hithez. És adott esetben ez nagyon kritikus helyzetbe
hozhat minket. Mert a mi keresztény hitünket azonosítják a puszta vélekedéssel.
Vagy a véleményalkotással. Vagy egyfajta valószínűséggel. S erre azt mondják,
hogy hátha ez egy ilyen dolog, hát ebből mi köszönöm nem kérünk. Mert ez,.ez
számunkra nem valami meggyőző. Vagy hát te hiszel benne, én meg nem. Akkor
kvittek vagyunk. A hit ennél sokkal alapvetőbb, mélyebb emberi adottságunk, nem
– mondjuk így, ebből a szempontból, (de majd erről sok szó fog esni) – az Isten
nem nagyon osztott nekünk lapot. Hogy ezt így most eldöntsük, hogy a hit, mint
alapvető emberi adottság, óhajtjuk-e, hogy ez jellemezzen-e minket, vagy nem.
Ezt, ha óhajtjuk, ha nem, ez jellemez minket, a kérdés inkább az, hogy milyen
jellegű a mi hitünk. Sokkal inkább, ez a kérdés. Hogy elég érett-e a hitünk.
Tehát az első, hogy nem vélemény, nem vélekedés, nem hipotézis a hit, hanem
valami más.

A második. Hogy a hit nem egyenlő a
hiszékenységgel. Talán ez is bárgyú kijelentés, de megint csak, hogyha, ha
mondjuk nem hívő emberekkel konfrontálódunk. De persze a hiszékenység bizonyos
formái, bennünket is jellemeznek. Néha nem; nehéz megtalálni a határt. Hogy hol
van szó hitről, és hol van szó hiszékenységről. Hadd mondjak el egy történetet,
páran már ezt hallottátok, de hát ez számomra a – nem tudom én – a nyárnak az
egyik legemlékezetesebb története. Ülök a gyóntatószékben. És hát elég nehezen
ülök ott, mert a lábam az csak egyenes, de ugye az egyházi törvények miatt, nem
lehetett kivágni a gyóntatószék ajtaját, kiszűrődött volna sok bűn. Úgyhogy
nem, de ott ülök és egyszer csak bejön egy roma kisfiú. Van legalább nyolc
éves. És akkor lát..látni rajta, hogy hát fogalma sincs, hogy itt mi fog
történni, azt mondja, hogy: „Jaj atyám hát vélátlánül a persályba báláesett egy
huszás.”. Véletlenül! Persze! Ott ülök a gyóntató székben és…ugye ez most hit
kérdés? Most én hiszek neki? Vagy, hát szóval nem. Hát ez nyílván most, nyílván
való nem hiszem el, nem azért, mert hitetlen, alapvetően egy ilyen hitetlen
beállítódású alak vagyok, hanem hát azért mégis csak nem szőrös a hátam, vagy
nem annyira szőrös, és akkor, hát így meccsezünk egymással. Tehát így mondok –
próbálok ilyenkor, de ez a legrosszabb, mert megmondta már az összes nagy
lélektani szakember, hogy gyerekekkel ne küzdj, mert a gyerekek nyernek. Ugye,
de én mindig beleesek ebbe a csapdába, hogy na majd én most pedagógus módjára,…
és akkor-hát nézd kisfiam – ezt nem mondtam, de hát körülbelül ez a mentalitás
– hát nem hiszem el azt, amit te… Ugye ez is,- nem hiszem el- hát ez nem hit
kérdés, de hát ezt mondom. Nem hiszem el amit mondasz, de hát,… S akkor úgy
tovább mondja, hogy, de, de csak én higgyem el, hogy ápja, ányja megverje, de
úgy, hogy, izé, kolbász lesz belőle reggelire – én lelkemen szárad. Úgyhogy
súlyos helyzetbe sodródom, és akkor, hát szóval látszik, hogy tök reménytelen:
őt nem fogom meggyőzni arról, hogy nem esett bele véletlenül a húszas a
perselybe. S akkor ugye mondom neki, hogy jó, hát ezt az egészet úgy, ahogy
van, nem fogadom el, de vagyok elég jó fej – hát ezt se mondtam így csak
gondoltam magamba – „Megvársz a mise után, kapsz tőlem egy húszast.” S akkor
kimegy, jön egy másik gyónó, harmadik, egyszer csak visszajön a gyerek. Mi
jöhet ez után?!! S akkor megint ott áll, néz rám, én vagyok lejjebb, ő följebb,
mert nem térdelt le, s akkor mondja nekem. „Jáj átyám, ha jól emlékszem,
hármincás esett bele ábbá á persályba!” Fölment a vérnyomásom. „Azonnal kimész
a gyóntatószékből!” Ezt tényleg mondtam! S akkor megvárt a sekrestye előtt, s
érezte, hogy azért egy kicsit túllőtt a célon, meg az biztos, hogy engem
besorolt, a hiszékeny, ostoba, hülye papok közé, az teljesen biztos, de azért,
azért látni, hogy van egy határ, szóval nem vagyok a legreménytelenebb,
kiegyeztünk a húszasban. Szóval, mikor én azt mondom ennek a kisfiúnak, hogy
hát nem hiszem, hogy csak úgy beleesett ott a harmincasod abba a perselybe,
akkor, akkor ott ez, valóban ez volna a visszhang, hogy ez hit kérdése volna.
Ha azt mondom, hogy, hogy ezt elhiszem, elfogadom, akkor hiszékeny vagyok, ha
meg nem, akkor normális. De itt a hit nem kerül elő. Olvastam most valamelyik
„Nemzeti sportot” – ez még az Olimpia előtt volt, mert amióta Olimpia van, nem
olvasok újságot, csak nézem a TV-t (s úgy visszavittem, visszaloptam a TV-t).
Az Olimpia végéig ott lesz. Bálványozom! És még mielőtt elkezdődött volna az
Olimpia, akkor „Nemzeti Sporttal” próbáltam az igényeimet kielégíteni és abba
megjelent egy lista, hogy a magyar olimpikonoknak, milyen kabaláik vannak. Hogy
milyen cuccok, meg ez-az, meg nem tudom micsoda, lehet, hogy talán ezt ti
olvastátok is; hát, mindenkinek van valami, s ebből egy listát készítettek.
(Valaki közbeszól.) Az hangzott el, hogy mert a többi elveszhet és ez súlyos
traumát okozna. Ugye ez megint egy érdekes, hogy ő azért nem visz kabalát, mert
hogyha elveszne, az neki súlyos traumát okozna. Ugye ez megint a hit csavarja.
Szóval a hitnek, vagy a hiszékenységnek meg van a vallásos vetülete, amit úgy
hívunk, hogy babona. És a babonának az intézményesült formája a mágia. Most
persze nagyon egyszerűen mondom ezeket. Tehát a vallásnak a mágikus
gyakorlataiban, tulajdonképpen babonás eljárásokról van szó, ami a
hiszékenységnek a vallásos formája. Vagy a vallásos megnyilatkozása. Tehát
nagyon fontos akkor, nehogy összekeverjük, a hitet a babonával. Vagy a mágikus
dolgokkal. Azt gondolom, ezt is mondtam, de számomra ez nagyon érdekes, hogy
mondjuk a mágia és a mágikus szertartás, ami adott esetben, totálisan hit
nélkül végezhető, ám nagyon-nagyon nagy hiszékenység, vagy babonás lelkiség,
vagy hát persze, ennek az a jó kifejezése, hogy mágikus lelkiség kell ahhoz,
hogy valaki ezt szívvel, lélekkel csinálja. A védikus papság, Indiában, úgy
végezte el a szertartásokat, hogy az volt az előírás, hogy két papnak fölváltva
kell elmondania a szertartásokkor a mágikus szövegeket, de annyira fontos volt,
hogy egyetlen szót se hagyjanak ki a leírt szövegből, hogy egy harmadik papnak
az volt a dolga, hogy a kettőt felügyelje. És amikor a kettő hibázott, akkor a
harmadiknak ki kellett egészítenie azért, hogy egyetlen betű tévedés nélkül
hangozzék el az a szöveg, amire nyílván ezt gondolták – és ez a mágikus
gondolkozás, amit megint ne tévesszünk össze a hittel – hogyha az szó szerint
és betű szerint elhangzik, akkor működik. Akkor megvalósul az, amiért azt a
szöveget ott szó szerint elmondták. Hoztam nektek egy részletet. Ebből,
emlékszem, már olvastam: Salamon Anikó:
Gyimesi csángó mondák, ráolvasások és imák
. Hogy hogyan szűrődik be a népi
hitvilágba, ugye ezt mondjuk: a népi hitvilágba, vagy a népi vallásosságba, a
teljesen mágikus és mondjuk – most alkottam egy szót „vadonisztikus” – szóval,
mondjuk lelkiség, vagy a csuda tudja mi ez. Azt mondja, hogy amikor ugye, már
eleve ahhoz is babonás lelkület kell, hogy valaki azt gondolja, hogy ráolvasás
által átok alá eshet valaki, és akkor ugye megigézetté válik. Ez az eljárás amit
elolvasok, ez a megigézés elleni eljárás, keresztény emberek műve, nyílván amit
csinálnak, annak semmi köze a keresztény hithez, de mégis ez virágzott és még
virágzik is. Sokféle formában ma is. Azt mondja: „Egy csészébe, háromszorig merít a folyóból, lefelé amerre folyik. Bal
kezével visszafelé merít háromszor, s háromszor visszaönt. Akár béviszi, kést
veszen a kezébe. Keresztet vet a padlásra, ahonnan leteszi a csészét, akkor a
vízre is keresztet vet és ezt mondja háromszor:… s örökké egy égő szemekkel
belevinni a késsel. S közben a késsel, míg mondja az imát, kell kondorgatni.”

Ki tudja mi ez, mi az a kondorgatás? Látszik, ez nekünk nem fog működni, mert
nem tudjuk mi az, tehát nincs esélyetek ráolvasásra. Na utána a következőt
lehet olvasni: Ez az ima, amit hozzá kell mondani: „Megindula a boldogságos Szűz Mária, az ő áldott Szent Fiával.
Találta a Gonosz Igézetet. Hová mész te Gonosz Igézet? Megyek Annának szépsége
látogatására, csontja hasogatására, piros vére megivására. Térj vissza te
Gonosz Igézet, menj el hegyeknek, völgyeknek, kőszikláknak háta mellé. Olyan
tiszta maradjon a feje, s teste, ahogy az anyja szülte a világra. Holnap
harangszókor a templomban, meg ne találtassál, ha megtaláltatol, a késsel
átvágom a nyakadat, ammen”.
(nevetés) Az amment nem én tettem hozzá, de ez
van a szövegben. Rendes keresztény ember hozzá teszi, hogy ammen. Egyértelmű.
Szóval amennyire, mondjuk, túlzásnak tűnik ez, annyira fölfedezhetjük ennek a
lelkiségét, nagyon sok nyomát, a mi hitünkben is. És ezeket érdemes lenne majd
nagyon, nagyon éles szemmel kiszúrni. Én most direkt, ebből a megközelítésből,
nem fogom elmélyíteni a témánkat, más megközelítésből úgyis rengeteg ilyen
jelenségre fogok rávilágítani. Rengetegre. Úgyhogy ezt most csak ilyen útjelző
táblának fogadjátok.

Aztán: vakmerő bizakodás! Ez is látszólag a
hitnek valamilyen formája sőt, néha alig lehet elválasztani az elmélyült,
szinte csak Istenre hagyatkozó embernek a megnyilatkozását, a vakmerő
bizakodástól. Ami egyértelmű, hogy nem Istentől való, sőt bizonyos formáját, a
Szentlélek ellen való bűnként nevezték meg az egyház történetében. Eszembe jut
egy atya. Valahol őt sorstársnak érzem, az atya nagyon jó fej. Jól mondja a
dolgokat, Szóval, nahát azért biztos van közünk egymáshoz. Hogy azt mondja az
atya, hogy nem tudott ledoktorálni, meg ilyesmi, de, hogy ő ezt nem is bánja,
mert, hogy attól még tud ő okos dolgokat mondani. S akkor jött egy hívő aki le
tudott, s akkor mondja az atyának, hogy „Jaj atya, hát tényleg milyen nagyszerű
ember vagy, de van egy nagy hibád. Hogy nem vagy doktor.” És akkor az atya azt
mondja, hogy: -Hát én szerintem, pedig nem ezen múlik,- s akkor azt mondja:- Na
de hát atya, hát, egy normális papnak közléskényszere van nem? Hát ezt te hogy
csinálod doktorátus nélkül?- S akkor így fölfortyant az agyvize és azt mondja
neki, hogy:- Nézd. Ha nekem közlés kényszerem van, én kiállok vasárnap és te
kénytelen vagy meghallgatni.- Na szóval a vakmerő bizakodás. Mondjuk ennek, hát
tipikus formája az, amikor valaki azt mondja, hogy, én annyira hiszek Isten
megbocsátó irgalmában, annyira nyílván való, hogy az Isten megbocsát, hogy én
ott helyben mondtam, hogy az Istennek az a foglalkozása, hogy megbocsásson. És
akkor ez azt jelenti, hogy én bármit megtehetek, mert aztán, utána úgyis az
Istennek kötelessége megbocsátani. Ez egyértelmű, hogy nem hit. Hanem vakmerő
bizakodás. Ez egyértelmű. Miközben lehet, hogy magát úgy definiálja, hogy ő oly
hihetetlen mélységben átélte a megbocsátó Isten irgalmas szeretetét, ahogy őt
átöleli az ő nagy bűne után, hogy ő ebbe az Istenbe kapaszkodik. Hát ez blabla.
Ez megint nem hit. Hanem épp annak az ellentéte. Az, amikor az ember kijátssza
a hitet. Az igazi hívő magatartást. És lesz belőle, egy szósszal leöntött
ateizmus. És ezzel a vakmerő bizakodásával, legalizálja a maga hitetlen
életformáját.

Na. Ezek lettek volna a tévutak, illetve
mindaz, amit nem tartok hitnek. És azt gondolom, hogy nem ez, ez nem hit.
Tehát, nem hiszem azt, hogy ezek nem tartoznak bele a hit témakörébe, hanem, ez
állítás. Na most, az állításnál vagyunk. Ez egy óriási téma, tényleg megint
csak rá szeretnék szúrni egy ilyen útjelzőt, a hit és a tudás viszonya: János
Pál pápa, illetve hát nyílván nem ő személyesen, hanem egy pápai bizottság
adott ki, ha jól emlékszem tavaly, erről egy enciklikát. Nem tudom, hogy
lefordították-e, mindenképp meg fogom szerezni, és majd átolvasom, meg
bedolgozom az előadásba, nem akarom most ezt a mélységekig átgondolni itt, csak
legalább annyit, hogy ezekben, a hiszékenységben, a babonában, a vélekedésben
és ezekben, a következő jelenik meg, ami összeköti őket. Mégpedig az, hogy
ezekben az esetekben, ez a látszólagos hit, egyrészt irracionális, másrészt
irreális. Nagyon fontos ez a két szó. Irracionális, az azt jelenti, nem
föltétlenül, hogy értelmetlen, hanem, hogy adott esetben az értelmen túli.
Egyszerűen a természete nem olyan, hogy pusztán a racionalitással
megközelíthető legyen. Ez nem azt jelenti, hogy hülyeség. Más a természete.
Irracionális. Az, hogy ezeknek a jelenségeknek a természete irracionális, ez
egyáltalán nem probléma. Azért, mert a keresztény hitnek is van irracionális
vetülete. Van. Nem lehet belőle kipusztítani. Ha megpróbálnánk belőle kivenni
az irracionálisat, akkor megszűnne hitnek lenni. Megszűnne. Hát nagyon fontos,
a hit irracionális mozzanatokból is áll. Viszont, a keresztény hit és a hit
egyébként is mint emberi adottság vagy jelenség, az reális. Reális. Ha a hitünk
nem reális, hanem fölfedezzük, hogy irreális mozzanat van benne, akkor már
tévútra mentünk. Ez egy nagyon jó ellenőrző pont lehet. A hit irracionális is;
racionális és irracionális együtt, de reális és nem irreális. Míg a babona
irreális. A hiszékenység is irreális. A vakmerő bizakodás is irreális, mert se
az Isten nem olyan, se az ember nem olyan. Hogy az ember megtehetné azt, hogy
az Isten milyen, satöbbi. Tehát, amikor a hit és a tudás viszonyáról beszélünk,
akkor nehogy abba a csapdába essünk, amit nagyon sokan ilyen egyszerűen látnak,
hogy a tudás az racionális, és reális, a hit pedig irracionális és irreális.
És, hogy a kettő között ez volna a kapcsolat. És sokan azt mondják, hogy-
miután én egy racionális ember vagyok, vagy minden ember racionálisan is él,
ezért nem tudok mit kezdeni a hittel, mert az irreális- Ugye nagy probléma van
ezzel a mondattal? Ha ő azért nem tud mit kezdeni valakinek a hitével, vagy a
hittel, amit ő hitnek gondol, mert az irreális, akkor erre mi is bólogatunk, s
azt mondjuk, hogy ezzel mi se tudunk mit kezdeni. Tehát, az irrealitás
probléma, az irracionalitás nem Ezért a hit és a tudás nem hogy nem
kibékíthetetlen viszonyban vannak egymással, hanem átszövik egymást, átjárják
egymást, szükségük is van egymásra. Semmi problémája nincs a realitásnak és a
racionalitásnak a hittel.

Aztán. Ugye ilyen mondatokat írtam le, hogy
hányszor hangzik az el, hogy nahát, ebben már csak hinni tudok. Vagy: na, ebben
már csak hinni lehet. És e mögött nagyjából az van, hogy ez már teljesen
irreális, hát akkor higgyünk benne. Hát, hogyha egyáltalán nem valószínű, hogy
van Isten, hát akkor hiszünk benne. Vagy szerinte nincs Isten, tehát akkor
hiszek benne, vagy nem hiszek benne. Vagy pedig a másik ilyen mondat, hogy hát
amit nem értünk, azt hisszük. Szó sincs róla. Ez nem így van. Még a
legirracionálisabb, mondjuk, világba futó hitjelenségnek is megvannak a
racionális alapjai és gyökerei. Mert, hogy az embernek is megvannak ezek a
gyökerei. Na most. Tehát erről majd fogok beszélni, ez egy nagyon nagy téma,
bár arról nem fogok beszélni, mert azt unnánk, hogy most a tudományok
összeegyeztethetőek-e a kereszténységgel, mert ez, hát erről három mondatot
szívesen beszélek, többet nem, mert már úgy lerágott csont, már csont sincsen.

Szóval a következő ilyen nagy egység – és
akkor kijelöltem az összes ilyen akármit – hogy a vallás és a hit viszonya. Itt
megint nagyon sokan vannak, akik a kettőt azonosítják. És azt mondják:- te egy
vallásos ember vagy. És közben azt gondolják, hogy ő egy hívő. Vagy:- te hívő
ember vagy. És azt gondolják, hogy ő vallásos. A kettő között alapvető
különbség van. Szeretném ezt egy picit bemutatni, hogy mi. Amikor valaki elmegy
szentmisére, valaki havonta gyón, valaki képeket vesz. Mit tudom én! Az összes
ilyen. Rózsafűzért mond, meg tizedet, azért mert egyszer azt megfogadta és azt
nagyon jónak tartja és mit tudom én. Ezek vallásos megnyilatkozások. Vagy,
tanítok a gimnáziumban, katolikus iskola és mesélik, hogy nagy botrány volt
tavaly. Az egyik osztály, osztály kiránduláson, ezek tizenhat éves emberek,
megittak egy üveg bort. És lebuktak. És tetemre hívták őket és botrány lett.
Hogy egy liter bort nem kellett volna meginni. Megitták a liter bort és akkor a
következő penitenciát kapták, hogy minden rorate misén ott kell lenniük. És
most jön a poén, hogy ott is voltak. Ott is voltak. Na most. Ez milyen
megnyilatkozása ezeknek a fiatal embereknek? Nem gondolnám, hogy hívő
megnyilatkozás, jó esetben van az is benne. A legprofibbak esetleg hittel is
ezt el tudták fogadni, de a legtöbbjük esetében ez, azt nem mondanám, hogy
éppen kényszer, mert maximum nem megy el, hát vagy mit tudom én, azt is
meggyónja, hogy nem ment el, hát szóval… Ez, ahogy elment és végigcsinálta,
sokkal inkább vallási megnyilatkozás. Vallásos gesztus. Nagyjából a vallás és a
hit úgy viszonyulnak egymáshoz, mint forma a tartalomhoz. A vallás a forma, a
hit a tartalom. Vagy mint test a lélekhez. A test a vallás, a lélek a hit. Ebből
az is látszik, hogy – most lehet, hogy picit, mondjuk, lekezelően beszéltem a
vallásos megnyilatkozásokról, de szó sincs erről – a vallás a test. A vallás a
forma. A vallás az anyag. Az embernek szüksége van testre, szükségünk van
anyagra, meg világra, meg kézzelfogható dolgokra. A vallásra az embernek
szüksége van, még a hívő embernek is. Ezért a keresztény ember, ugye én az első
áldozó gyerekeknek megtanítom ezt a hosszú, hosszú mondatot, hogy mi hívő,
római katolikus vallású keresztények vagyunk. Nem, nem katolikus vagyok, ha azt
mondom, hogy katolikus vagyok, azt jelentette, hogy a vallási besorolásomat
mondtam el. Pusztán ennyit mondtam. Azt, hogy adott esetben megkereszteltek
csecsemő koromban, ezért, adminisztratíve katolikusnak számítok és én ezt el is
fogadom. Ennek a hithez adott esetben, égvilágon semmi köze sincsen. Hát, mi
vallásilag vagyunk római katolikusok; szóval az, hogy római katolikusok
vagyunk, ez inkább a vallási hovatartozásunk, a keresztény szóval itt már
vigyáznék. Azért, mert az, ha valaki keresztény, ezt megélheti vallásként, de
megélheti hitként is. És valaki azt mondja, hogy én keresztény vagyok, és ezzel
azt akarja kifejezni, hogy én vallásos vagyok. S a másik is azt mondja, hogy én
keresztény vagyok, és ezzel azt akarja kifejezni, hogy hívő vagyok. És lehet,
hogy a kettő között a tartalom ég és föld. Hihetetlen különbségek vannak. És
itt kanyarodnék vissza oda, ahogy mondtam, hogy az egyetemista korosztály azt
mondta, hogy szeretnék, hogyha a hitről beszélnék. Miért? Azért, mert
Rákoskeresztúr egy nagyon, hagyományosan, tradicionálisan, egy „ehte Tod”
vallásosságban élő kereszténységet mutat föl. Tehát, ott sokkal inkább vallásos
emberek járnak templomba, legalábbis úgy tűnik, és a hitüket, sokkal inkább,
mondjuk- egy tradicionális, vallásos világban fejezik ki. Jó esetben! Rossz
esetben alig-alig van hit mögötte. Nem véletlen, hogy azok, akik; hogy meg
lehetett csinálni tizenhat éves fiúkkal, hogy minden rorate misére elmenjenek,
a két korty bor miatt, ezt meg is csinálták, ez számomra azt jelenti, hogy
nagyon erős tradicionális vallásosság van jelen, ami mondjuk- tizenkilenc,
húsz, huszonegy éves korban szinte tökéletesen elégtelen ahhoz, hogy valaki
hívő keresztényként éljen. És ez a jelenség, ez ordítóan előjön, és amikor, elmondják
mi a legnagyobb problémájuk, akkor éppen ez. Kifúj ez a vallásosság. És ebből a
szempontból itt már nagyon rokonok lehetünk egymással, mert ki többé, ki
kevésbé kaphatott ilyen vallásos indíttatást, adott esetben hívő indíttatást
meg nem. Vagy épp abból csak keveset. És, mondjuk, kezd kifújni belőle ez a
vallásos lendület, és szép lassan minden értelmetlenné válik, vagy minden
egyszerűen már zörög, már, már csak tényleg egy ilyen váz van. A forma még van,
csak már nincs benne semmi, és ezzel te nem tudsz azonosulni. Adott esetben
nagyon helyesen. Mert amivel azonosulni tudnánk, az a tartalom. Amiben hinni
lehetne. És akkor egy picit visszakanyarodnék oda, hogy közben pedig, miközben
én szeretném a hitnek a keresztény formáját élni, mert a hitnek nagyon sok
formája van és van egy tipikusan keresztény formája a hitnek, hogy miközben ezt
szeretném élni, azt gondolom, hogy ezt a hitet, vallásos formában is fontos,
hogy kifejezzük. És ezzel szeretném egy picit megkérdőjelezni azoknak a
magatartását, akik azt mondják, ők már fölfedezték azt, hogy a vallás és a hit,
különböző dolog. És azt is megértették, hogy a hit a lényeg. Míg a vallás,
forma és keret, – bár nem lényegtelen. Nem tudom, hogy valaki mondjuk, hogy
tudja kifejezni a szeretetét úgy, hogy mindig csak …, a gondolatnak is van
anyaga, csak nagyon finom anyaga van. Hát az imádságnak is van valamiféle
anyaga, ahogy elérkezik a másikhoz, ahogy elérkezik az Istenhez, ez izgalmas
dolog, nem olyan anyag ez persze, ami megfogható. Szóval, az emberi létnek az
az adottsága, hogy anyag nélkül nem megy. A legfontosabb dolgok sem mennek,
úgyhogy… Na most azért akarom ezt mondani, hogy tiltakozzunk az ellen, hogy
valaki azt mondja, hogy ő szakított mindenféle vallásos megnyilatkozással. Ami
többek közt azt is jelenti, hogy ő már nem is imádkozik. Hát ő már semmit nem
csinál, mert „minek”. Hát ezek mind a valláshoz tartoznak, Isten van, ő azt
hiszi és kész. És a dolgok tök jól mennek. Nahát ezt kétlem! Vagy, hogy
egyszerűen elég lenne csak a hitet egy nem-megfelelő formába önteni. Hát,
valamilyen formája lesz a hitének, ez nyílvánvaló. Vagy arra hivatkozik, hogy
őneki nincs szüksége az egyházra, nincs szüksége a kereszténységre, Jézus Krisztus
nem is akart vallást alapítani, és a kereszténység kétezer évig tévúton járt és
vagy most, a jólétben, a lélek szerint imádjuk az urat. Na jó, hát ez azt
jelenti, hogy ő egy teljesen amorf, formátlan, megragadhatatlan, keretek között
csinál valamit. Hát, mert valamilyen kerete akkor annak van, mégpedig az, hogy
nála akkor rendetlenség van. Meg kiforratlanság, meg formátlanság. Az van akkor
nála. És a többi az meg inkább csak duma. Bár lehet jó szándékú. Tehát, nem
akarom ezt lesöpörni.

Nagyjából ez akart lenni, a bevezetőm, még
egy picit dumálok. Hogy van-e most ezzel kapcsolatban kérdésetek. Vagy
kételyetek, vagy bármi. Igen. A kérdés az, hogy akart e Jézus vallást
alapítani, vagy nem. Szerintem Jézus sokkal bölcsebb volt annál, Isten fia
lévén, hogy ne tudta volna, hogy ő amit átad, az vallásos formában meg fog
jelenni. Szerintem nem is, nem jó a kérdés. Most nem arról van szó, hogy ez
hülyeség volt, hanem, hanem az, hogy szerintem ez nem így működik. Ilyen mai
szóhasználattal. Tehát képzeljük el az Isten Fiát. Valamit örökségül hagy. Azt
akarja, hogy ez továbbmenjen. Hát nyílván most még emberileg nézve is, lehetett
annyi tapasztalata, hogy tudja, hogy ez, az adott korban, valamiféle vallásnak
a formáját fogja ölteni. Hát szerintem ez nem, szóval ez így normális és természetes.
Hát nem arról van szó, hogy most akart e vallást, vagy nem. És, hogy most mi
akkor járunk jól, hogyha, ha vallástalanítjuk a kereszténységet – egyszerűen
nem is ilyen kérdés ez. Hogy nagyon tisztán lássunk, az fontos. Hogy tudjuk,
hogy ez most mi, hogy hova kerül, és mit kell vele tennünk. Az nagyon fontos.
De nem gondolom, hogy ezáltal bárki megreformálhatja a kereszténységet, ha
elkezdjük vallástalanítani. Mert azt gondolom, hogy ezzel nagy kárt okoznánk.
Arra kellene törekedni, hogy élje meg a keresztény hitét, a lehető
legmegfelelőbb formákban. És a keresztény hit megfelelő formájához
hozzátartozik hitem szerint, hitel szerint, vagy véleményem szerint, meg
hiszékenységem szerint, az egyházhoz való tartozás is. Ez lehet, hogy valakinek
forma, vagy lélektelen, számomra nem az. Azt gondolom ebből adódóan, hogy a
hitnek azt a formáját kellene tehát megtalálni, ami belül van a katolikus
egyháznak. Lehet, hogy annak a szélén van. Ezt megengedhetjük magunknak. De
legyen belül. Ezt többször mondtam nektek, ez a kép egyszerűen nagyon
erőteljesen fölmerült bennem, amikor… én gyakran kerültem a szélére. Ezt
őszintén megmondom nektek. És mikor ott ingadoztam, hogy most na puff, erre,
vagy arra, akkor, akkor egy ilyen helyzetben jutott eszembe, hogy a helyzetem
olyan, mint azé a hivatásos bokszolóé, aki bent van a ringben és éppen egy
ilyen végeláthatatlan meccset vív. És akkor kívülről bekiabálják neki, hogy:
„bedobjuk a törülközőt.” Gyere ki és kintről fújolj az ellenfeledre! Milyen
undorító, gusztustalan! Hát nem kell vele harcolni, hát ne – most nem az
összetűzés a lényeg itt, hanem, ne egy porondon legyél vele. De valahogy,
valahol ilyennek érzem ezt. Tehát én eldöntöttem azt,- lehet, hogy hülye a kép-
hogy én benne vagyok a ringben. És lehet, hogy kiütnek, de akkor én kaptam az
ütést, nem én akartam kiszállni. Szóval lehet, hogy a fejem „kibucskázik”
oldalt, de és ha kiesik, akkor is visszamászok. Tehát azt megengedem…hát azért
ennyire nem vészes a helyzet, meg én sem vagyok annyira nagy szám, hogy …,
szóval azt megengedem az egyháznak, hogy engem, mondjuk, kiüssön. De vissza
fogok menni. Nem pedig azt mondom, hogy kiszállok, és akkor onnan fújolok.

(Egy kérdés a hallgatóságtól) Erről, erről
nagyon sokat kell beszélnünk. De tényleg, lesz egy olyan, legalább négy, öt
alkalom, amikor csak arról fogok beszélni, hogy a mai világban egész konkrétan,
egész gyakorlatiasan, hogyan éljük meg a hitünket, milyen lehet a világban a
hitünk, egészen sajátosan ebben a világban, mert a középkorban is volt egy
nagyon sajátos hit, de az nekünk ma nem jó. Hit volt az, de az a fajta hit, ami
nem jó. Nekünk meg kell a megfelelő…, na és ez az első, hogy a hitünk legyen
reális. A hit kitágítja a realitásnak a határait. Biztos voltál már ilyen
helyzetben, az élményeinkhez szokott kötődni ez, amikor valamire azt mondjuk,
hogy ez, ez irreális. És megtörténhet. És ettől a pillanattól kezdve, ha már
irreálisnak tűnik, az már realitás. Annyit legalábbis el tudunk dönteni, hogy
nagyon sok minden van, ami irreálisnak tűnik ma és lehet, hogy reális. Ez egy
nagyon fontos kijelentés. Ez máris kitágította a hitnek a kereteit. Vagyis egy
csomó dologba nagyon őszintén és nyitottan kell ezután belemennünk, mert
legalábbis, azzal a gyanúval élhetünk, hogy ez is beletartozik a realitás
keretébe. Fogok majd egy történetet mondani. Vagy mondjam most? Miattad!- Egy
haszid történetet. Következő: A „reális”,
„felvilágosult”, „szuper” hős, az totálisan elveti Isten létét. És ezt a
kételyét – már aztán nem kétely, hanem bizonyosság, legalábbis ő azt gondolja.
Szóval ezt az alapállását megosztja, emberekkel és tudósokkal, hittudósokkal.
És akkor elmegy a leghíresebb rabbihoz, aki a városban él, azért mert azt
gondolja, hogy ez az utolsó esély. Most ez a rabbi vagy, vagy elmondja neki,
hogy tényleg van Isten, vagy nem és akkor a dolog el van intézve. Bekopog a
rabbihoz, és a rabbi éppen egy könyvet fog a kezében és nagyon elmélyülten
sétál a szobájában. Látszólag nem is veszi figyelembe azt, hogy belépett ez a
nagyon okos ember. S a következőt ismételgeti magában: „Talán mégis van. Talán
mégis van.” S elmegy fél óra, s az ürge meg csak áll: „Mi a csuda?” S a végén
megáll, lerakja a könyvet a rabbi, s azt mondja: Nézd, én ismerlek téged. Nagyon
sok bölcsességet hallgattál az én hittudó barátaimtól, de neked ez nem volt
elég. Én csak egyetlen dolgot tudok neked mondani: talán mégis van.

Kirkegard írja ezt a történetet a 19.
században, tehát mondhatjuk azt, hogy a világ azóta ebből a szempontból
ugyanabban a cipőben jár, hogy nem is olyan ismeretlen a történet, ugye ő
teológus is volt, nem is akármilyen, és azt mondja, hogy a keresztény embernek
a helyzete a XIX. század közepén olyan, mint a bohócé. Dániában egy ilyen nagy
mutatványos előadás készül, van benne bohóc is, cirkusz. És akkor a cirkuszban
tűz üt ki. És a cirkusz nagyon közel van a faluhoz. És nyár van, szárazság van
és a cirkusz igazgató elszalasztja a bohócot, aki már beöltözött a maga
szerepébe, hogy szaladjon már át a faluba, és mondja meg mindenkinek, hogy ég a
cirkusz. És mindenképpen jöjjenek és segítsenek, mert az is baj hogy ég a
cirkusz, de át fog terjedni a falura a tűz. Rohan a bohóc, hogy: Emberek! Ég a
cirkusz! És akkor, hogy: Hú, hát ezt jól kitalálták, és juszt sem mennek. És
ugye a tűz továbbterjed, és leég a falu is. Szóval a helyzetünk egy picit
ilyen. Amikor az Istenről, vagy a hitről akarunk beszélni, a pap helyzete a ma
világában tényleg ilyen. Bohóc ruhában vagyunk. Ki nagyon ki van festve, kin
néha egy pici normális is kilátszik, bár ezzel nem a hölgyeket akarom ilyen
indirekt módon kritizálni, szóval nem is tudom. Egészséges női báj, az nem is
tud…

Eszembe jut erről egy történet.
Hetedikeseknek tanítom az Ószövetséget. És hát próbálom értelmezni azt, hogy mi
a teremtés történetének a mondanivalója. És akkor kérdezem tőlük, sokkolom őket
ezzel a kérdéssel, -fele fiú, fele lány-, hogy tegye föl a kezét az, aki azt
mondja, hogy a férfi az Isten képmása. Az összes férfi föltette a kezét, mást
nem is láttam, a nőknek háromnegyede jelentkezett még. Mondom, jó köszönöm
szépen, tegye föl a kezét, aki azt mondja, hogy a nő az Isten képmása. Egy fiú
egy kicsit úgy félénken…, úgy nagyon nem akartam őt kiemelni mert még hülyének
nézik, s akkor azt mondom nekik, hogy: Látjátok, már el vagytok rontva. Nem is
tudtok róla, de máris azt gondoljátok, ti hölgy társaim,- hát most nem a
hölgységben, hanem az emberségben,- hogy ti nem vagytok az Isten képmásai.
Legalább annyira, mint a férfiak. Szóval ez számomra megdöbbentő! Hogy társul
egy totálisan nem a kinyilatkoztatásból, nem az Istenből, nem az egészséges
hitből és emberből fakadó látszatigazság, egy tizenhárom éves embernek a
fejében a kereszténységhez. És akkor ugye mondom nekik, hogy kedves hölgyek,
amikor belenéztek a tükörbe, fedezzétek föl Isten képmását, nem kell férfiak
után rohanni rögtön, hogy azt nézzétek. Nézzetek nyugodtan tükörbe. Nem azt
mondtam, hogy hiúak legyenek, a következő órán az összes lány így jött be:
(mutat valamit). Nem, nem így történt, de nagyon megkedveltek. Na szóval,
átjátok, a bohóc ruhájában vagyok, mert csak így emészthető. Szóval tényleg,
tényleg ez igaz a papra, főleg ha, hogyha a hagyományos szavakkal, a
hagyományos szemlélettel, a tradicionális vallásosság eszközeivel hirdeti ma a
keresztény hitet, akkor bohóccá válik. Hát a legtöbb helyen. Vagy pedig éppen
még megy előre a szekér, mert meglökték nagyon kétezer évvel ezelőtt, vagy nem
tudom. Szóval előbb-utóbb a világ bohócaivá válunk, hogyha olyasmihez
ragaszkodunk a múltból, olyan vallásos keretekhez, vagy a hitnek lejárt
formáihoz, amelyektől el kell szakadnunk, éppen a hithez való hűség miatt. Ugye
a hűségnek éppen az az egyik jele, hogy képes vagyok megújulni. Különben
mindenki elválhatna. Mert azt mondaná, hogy ne haragudj, én nem ehhez a nőhöz
mentem hozzá. Mert húsz évvel ezelőtt sokkal csinosabb voltál, keresek egy pont
olyat. Én hűséges leszek az akkori képhez, amit megszerettem. Olyan csinos,
fiatal, húszéves nő voltál! Mondjuk a hűség nem a régi formához való, kerethez
való ragaszkodást jelent, hanem, hogy képes vagyok változni. Azzal, hogy az
élet változik. Na. Szóval a helyzetünk nehéz. Azoknak a rákoskeresztúri
fiataloknak is, nekik talán nehezebb, mint nektek. De nektek is nehéz, mert
bizonyos szempontból, ha máshol nem, hát magunk előtt néha bohócnak tűnünk.
Velem nem egyszer megtörtént, hogy egy-egy olyan, talán nem pusztán vallásos,
hanem hívő megnyilatkozásom után, úgy leültem, és úgy elgondolkoztam rajta:
hogy ez most nem röhejes amit csináltam? Hogy vagyok én egyáltalán önmagammal?
Vagy, valamennyi ilyen vallásos megnyilatkozásommal. Nem tök nevetséges ez? És
adott esetben olyan dolgokra is néha ilyen érzetem támad, ami egyébként
teljesen hétköznapi, normális, természetes papi megnyilatkozás. Mondjuk, most
volt a búcsú nap ugye Rákoskeresztúron, a szent kereszt fölmagasztalása, és fél
négykor eljártuk a keresztutat. És volt egy-egy olyan pillanat, mikor azzal a
számomra elviselhetetlen fordítású énekkel énekeltem valamit; olyan szöveget
kellett…, hogy „ihaj”; hogy ott álltam beöltözve egy ilyen, hát számomra nem
túl nagy művészi értékkel rendelkező keresztúti ábra előtt, és úgy, szóval úgy
nehezen tudtam magamat hova rakni. Most lehet, hogy megbotránkoztat valakit,
amit mondok. Nem, nem ez a célom. De, hogy ez papként is totálisan fölmerült
bennem, hogy most az utcáról jönnék be, és látnék egy olyan normálisnak tűnő
ürgét, aki ilyesmiket énekel, hamisan ráadásul, akkor, szóval úgy… Hát hányan
mondták ezt nekem (én nem értek velük egyet, hát megvan ennek a gyönyörűsége),
hogy én számomra például a katolikus vallásban az, amikor komoly felnőtt
emberek litániát mondanak, az számomra nemcsak hogy nevetséges, hanem
visszataszító. Hogy ülnek komoly értelmiségiek, vagy térdelnek a padban, és
akkor: kérünk téged hallgass meg minket, kérünk téged hallgass… könyörögj
érettünk… Normális embernek való dolog? Nem értek ezzel egyet, mert meg van
annak a szépsége. Meg van. Csak nem kell azt annyira kinevetni. De biztos, hogy
vannak közös élményeink. Vagy éppen csinálunk valamit, és azt mondjuk, hogy de
jó, hogy ezt nem látta senki. Hát ez tök égés volt. Jó, hát mondjuk a pap nem
nevette ki, de egyébként a haverjaimnak nem dicsekszem vele. Aztán, s ezzel
akkor befejezem. Jó? Most nem azt várom, hogy ne, ne, ne, mert ez egy nagyon
szép dolog, és ilyen, ilyen hazamenetelre pont jó. Hogy Paul Claudel, aki több,
mint húsz éven keresztül totál hitetlenségben élt, megkapta a maga vallásos
indíttatását, a megtérésének a történetét legközelebb elfogom olvasni, ebből és
most csak azt, ahogyan ő – nyílván tapasztalatából kiindulva – megfogalmaz
valami hallatlanul emberit, ahogy a keresztény ember tusakodik azzal, hogy ő
most hívő emberként bohóc-e, vagy nem. Normális-e vagy nem. Hogy egyáltalán
van-e ennek tényleg realitása, vagy nincs. Szóval, ténylegesen ez fölmerül! Úgy
ahogy van, ez reális-e vagy nem. Mert ebben ténylegesen az a drámai, hogyha
mondjuk csak annyit tévedünk, hogy nincs Isten, akkor az egész romba dől.
Szóval, még kis tévedés is elég ahhoz, hogy az egész totálisan nevetségessé
tegyen minket és értelmetlenné az összes megnyilatkozásunkat. Márpedig az, hogy
van-e Isten, vagy nincs, ez legalábbis kételyként minden normális keresztény
emberben fölmerül. Tehát azt kell mondanunk, hogy normális az, ha valaki hívő
keresztényként elmondja a kételyét. Hogy egyáltalán van-e Isten. És akkor ez
azt jelenti, hogy egész életünk és egzisztenciánk megkérdőjeleződik. Na és ezt
írja le nagyon jól a költő, író, azt mondja: ez a „Selyemcipő”. Azt mondja: így
van a „Selyemcipő” című dráma, a kikiáltó ezt mondja, ezzel kezdődik a dráma.
Fantasztikus jó, szóval olyan „In medias res” ahogy az angol mondja:

„Testvéreim, szegezzük most szemünket az Atlanti
óceánnak erre a pontjára, amely néhány fokkal az Egyenlítő alatt fekszik,
egyenlő távolságra az ó és új világtól. Itt egy árboc, a vesztett hajóroncs
tökéletes utánzata látható, amint a hullámok játékszereként hányódik ide-oda. A
két féltekének összes nagy csillagcsoportjai, a –Nagy Medve, -Kis Medve, a
-Kassziopeia (az Orion), a Vérkereszt rendben fel vannak függesztve az égen
körös-körül. Mint roppant gyémántfüggők, vagy mint óriási fegyvergyűjtemények a
falon. Elérhetők… itt az égen körös-körül. És ha egy földi festő, aki a
kalóznak, vagy mint az angoloknak művét akarná ábrázolni, amit véghezvittek
ezen a szegény spanyol hajón, hát éppen ezt az árbocot rajzolná le, a
vitorlafákkal és a kötélzettel, amint a fedélzet közepére zuhan. Ezekkel a
felforgatott ágyúkkal, nyitva hagyott csapóajtókkal; vérfoltokat, hullákat
minden felé, különösen pedig a szerzetesnőknek ezt a kis csoportját, amint
egymásra hullva, holtan nyúlnak el. A nagy árbocnak csonka oszlopára egy
jezsuita atya van kötözve, amint láthatjátok is. Roppant nagy növésű és sovány.
Csupasz válla kilátszik az elszakadt reverenda alól. És íme, most beszélni kezd
ilyen formán: Uram, köszönöm, hogy így megkötöztél.- Meglásd, majd elmondja ő
maga. Figyeljetek jól oda, ne törődjetek és ne próbáljatok kicsit meg is
érteni. Amit nem fogtok megérteni, az ám a legszebb! Ami a leghosszabb, az a
legérdekesebb, és amit unalmasnak találtok, az ám a legmulatságosabb. És
kimegy. S akkor,-el tudjuk képzelni ezt a jelenetet,- s a jezsuita atya azt
mondja: Köszönöm, hogy így megkötöztél. Megtörtént néha, hogy nehezemre estek
parancsaid. És akaratod, végzésed ellenében, megdöbbent és vonakodó maradtam.
De ma nem is tudnék szorosabban simulni hozzád. És hiába nézem tagjaim,
egyetlen egy sincs, amely egy parányit is el tudna távolodni tőled. Csakugyan a
kereszthez vagyok kötözve. De a kereszt, amely így megfeszít, nincs kötve
semmihez. A tengeren lebeg. – Ebből a mélységből indulunk. Még lehet, hogy azt
mondjuk, hogy a kereszten feszülünk, de az a kereszt már a semmiben lóg. Tehát,
a te kérdésedből indulunk ki. És ha ez most reális, vagy ha nem, ennek a
mélységnek az indítópontja számotokra, akkor is innen indulunk. És próbálnám
ebből a tényleg abszolút nulla pontból fölépíteni mindazt, ami az én
befogadóképességem szerint kibontható. Köszönöm a figyelmeteket!