Bevezetés

Milyen érzések vannak bennem?

Elhatároztam, hogy azzal kezdem, amilyen érzéseim voltak múltkor, mert ezek az érzések nagyon meghatározzák azt, és megadják a jellegét annak, ahogy tudok hozzátok szólni. Úgyhogy az érzések nagyon fontosak. És nagyon sokféle érzésem volt. Elég ambivalens érzések, és főleg a negatív érzéseken töprengtem el, hogy miért vannak bennem. Most, hogy itt vagyok megint, egy picit jobban érzem magam, mint abban a nagyon és túlzottan – számomra – előadói helyzetben; az nem esett jól nekem. Azért, mert még amikor a Terézvárosban szóltam, vagy találkoztunk, akkor mindig volt bennem egy olyan gondolat, hogy ez tulajdonképpen nem is előadás. Én nem akarok előadásokat tartani, hanem elsősorban együtt vagyunk, ez egy közösség, és ennek a közösségnek egy eseménye ez, aminek éppen ez most egy ilyen formája, de a szó szoros értelmében ez semmiképpen sem előadás. És most viszont, hogy itt vagyok, és nem vigasztalhatom magamat azzal, hogy ez most egy közösségnek – a szó eredeti értelmében vett közösségnek – a programja, ezért kénytelen vagyok valamiképpen előadásnak tartani, és ezt a kényszerérzetemet csak erősíti az, hogy egy jó páran vagytok olyanok, akiket nem ismerlek. És ez aztán még hangsúlyozza azt, hogy hát akkor ez nyilván egy előadás, és nekem akkor elő kell adnom valamit. Ettől pedig rossz érzéseim lesznek. Azért, mert nem szeretnék ilyen klasszikus vagy akadémikus értelemben előadni. Nem szeretnék hallatlan tudományos lenni. Szeretnék megfelelni a tudományosság igényeinek – természetesen –, és mindent az igazsághoz hűen akarok előadni, de nem akarok akadémikusan, tudományosan beszélni.

Erre mondhatnátok azt, hogy nem is kért föl senki erre, viszont mondjuk, hogy egy nyilvános fórum, esetleg jön valaki, aki azt mondja, hogy „hát itt valami keresztény megközelítés vagy tanítás van”, és én meg ehelyett mondjuk bohóckodok. Úgyhogy a másik oldalon meg nagyon szívesen adom magam, meg ahogyan én élem a hitemet, azt nagyon szívesen mutatom, akkor meg az a félelmem, hogy esetleg valaki előtt egy nagyon torz képet festek arról, amit pedig roppant fontosnak tartok. Egy családban az ember elengedheti magát, hogyha vendégek vannak, azért egy kicsit moderáljuk magunkat. Ugye volt az a vicc – talán nem mondtam még – egy kép: és ott az van, hogy fogják a fejüket a házigazdák, teljesen le vannak strapálva, és akkor az a kép aláírása, hogy érezzék magukat otthon. Szóval ezt a helyzetet tanulom. Száz szónak is egy a vége, hogy próbálom így magamat elhelyezni, és próbálok megfelelni azoknak a megváltozott körülményeknek és igényeknek, amivel most itt találkozom. Úgyhogy nézzétek el nekem, hogyha van ebben egyfajta útkeresés a részemről.

Ismétlések oka: az alapok fontosak

Aztán azt tapasztaltam magamon, hogy vannak dolgok, amelyeket ismétlek. Újból és újból elmondom, meg talán ez nálad unalmasnak is tűnik, hogy most miért mondtam el harmadszor is ugyanazt a szempontot. Van egy meggyőződésem, hogy az alapvető szempontokat többször el kell mondani, és hangsúlyozni kell ezeket. És érdekes módon összejöttünk – most ahol vagyok, Keresztúron – a házasokkal. És kérdeztem tőlük – Keresztúron még soha nem volt házas közösség – és kérdeztem őket – felnőtt emberek mind, talán én vagyok a legfiatalabb –, hogy ha van valami témánk, akkor miről beszéljek. És egymás után azt mondták, hogy „Atya, az alapokról beszéljen! Ne-ne-ne tartson nekünk itt továbbképzést meg ilyen… Nem!”, azt mondja, „Az alapokat mondja!”. És ma vagy tegnap összejöttünk a felnőtt katekézis csoporttal, ötven-hatvanéves emberek, és tőlük is kérdeztem, hogy hát amennyire megy nekem, próbálok arról beszélni, ami őket érdekli, és akkor azt mondták, megintcsak ezt hangsúlyozták (ami szerintem őnekik alapvető hiányosságuk lehet), hogy biztos jól ismerem azt, hogy melyek azok az alapvető problémák, ami őket jellemzi, és hogy én erről beszéljek, ne nagyon okoskodjak. És ez engem nagyon meggyőz arról, hogy tényleg érdemes erről beszélni, és ezeket ismételni.

Na és erre jönnek az iskolás élményeim. Mondjuk az egyik, hogy beszélek, mondom, ott áradozok, nyolcadikos gyerekeknek, és akkor megkérdeztem, hogy van-e valakinek kérdése. Egy gyerek jelentkezett, hogy „Tanárúr! Mi a cím?” Én nem tudom őket kárhoztatni, mert egy lényegbevágó dolgot felejtettem el. Igazuk van teljesen. A másik meg: tanítottam a hetedikeseket az Ószövetségnek a vízözön történetére, és megint csak jól a fejembe vésték, hogy hogy kell modernül értelmezni. Én is csak ott elmondtam nekik, hogy ezt hogy kell modernül érteni. Van-e valamilyen kérdés? Jó, azért érthető volt, de… És akkor megint egy gyerek jelentkezett, és azt mondja, hogy:
– „Én azt nem értem, hogy az Úristen miért személyválogató?”
– „Miért volna személyválogató?
– „Azért, mert a bálnáknak nagyobb volt a túlélési esélyük!”
A hetedikes osztály! Úgyhogy kénytelen voltam még egyszer elmondani nekik azt a nagyon modern megközelítést. Attól nem tágítottam, hogy mi ebben a lényeg, de láttam, hogy: semmi. Úgyhogy a következő órán azt mondtam, hogy ha valaki képes elmondani úgy nagyjából, amit múlt órán kétszer is elmondtam, az ötöst kap, de rögtön. Egyvalaki jelentkezett, úgyhogy…

A hit ismérvei

Tehát mondom a címet: A cím az az, hogy, amit az a Havel nevű okos ember kísérletei és mélyinterjúi nyomán hosszan-hosszan igazol és bizonyított is, amiről beszélek, hogy a hit, mint semmi másra nem visszavezethető általános emberi adottság és jelenség, milyen fő ismérvekkel rendelkezik. És az egyiket elkezdtem már mondani, de aztán rájöttem, hogy rossz módszert választottam. Elmondom most mind a négyet, és aztán utána kezdem el részletezni.

1. A hit elszakíthatatlan az emberi kapcsolatoktól

Ugye az első, amit mondtam, hogy a hit, mint általános emberi jelenség – ugye a hitről most nem mint vallásos hitről beszélünk, főleg nem mint keresztény hitről, hanem mint minden emberre jellemző adottságról, vagy lehetőségről – hogy a hit elszakíthatatlan az emberi kapcsolatoktól. Kapcsolatokból születik és formálódik alapvetően, és aztán a kapcsolatokban mutatkozik meg és abban él tovább. Ez volt az egyik, erről majd még egy-két szempont, aztán megyünk tovább.

2. A hitben van képzelőerő

A másik, hogy a hit mindenképpen megjelenik valamiképpen a fantáziában. A hit olyan jelleget ölt, amit leginkább a fantáziával tudnánk megközelíteni, vagy a fantáziával is, az éleslátással, a leleményességgel, ahogy valaki értelmet, vagy színt ad a dolgoknak maga körül. Mi ez a szó, ami most nem jut eszembe? Képzelőerő! Ez a szó jobban tetszik, mint a fantázia, mert a fantáziának van egy pejoraív csengése, hogy valaki fantáziál, vagyis elrugaszkodott a való élettől. De a képzelőerő, tehát, hogy a hitben valamiképpen van egy teremtőerő, egy képzelőerő.

3. A hit egységbe foglal

Aztán a harmadik, hogy a hit mindig egyfajta „egészlátást” ad az ember életének. A hit teremti meg az összefüggéseket az élet tapasztalataiban, vagy a tapasztalataiból teremt összefüggést, és egy egészet teremt. Egy szemléletmódot vagy egy stílust ad. Megjellegzi az embernek nemcsak az életszemléletét, hanem a magatartásmódját. Tehát egy egységben látó, vagy látást biztosító erő.

4. A hit dinamikusan fejlődő emberi adottság

És a negyedik, hogy a hit egy mindenképpen dinamikusan fejlődő emberi  adottság, ami változik és jó esetben fejlődik.

A szempontok kifejtése, folytatása

Tehát ez a négy. Ezt a négyet röviden elmondom, mert ezek nagyon fontosak, és aztán pedig belemegyünk abba, hogy hogyan írhatjuk le a hitet akkor, amikor fejlődő, dinamikus valóságként beszélünk róla.

1. A hit elszakíthatatlan az emberi kapcsolatoktól

A kapcsolatról már beszéltem, hogy mit jelent ez, amikor a hit alapvetően az emberi kapcsolatainkból születik meg. És akkor így egészen a csecsemőkorig, sőt a magzati korig kell visszamennünk, erről sokat fogok majd beszélni.

Katona a kórházban: „az ön térde egy ramaty”

Eszembe jutott az az élményem, hogy feküdtem a kórházban. Nyilván a hitről beszélünk itt valamilyen megnyilvánulásában, kezdeti kapcsolatainkból fakadva, ugye később is a kapcsolataink színterében játszódik le. És ott feküdt néhány ággyal mellettem egy katona. Hivatásos katona volt, és ejtőernyőzés közben szakadt el a térdszalagja, és keresztszalagműtétre vitték be a műtőbe. Jött vissza, akkor engem már két napja megműtöttek, úgyhogy én már viszonylag ottan tudtam menni. És mikor úgy túl volt a kábulaton, akkor bejött az orvos és a következőt mondta neki néhány mondatban: „Hát én ilyen lestrapált térdet huszonéves embernél még életemben nem láttam. Hát ez a térd ez semmire se jó, meg se tudtam magát műteni. Ehhez a keresztszalaghoz ilyen térd?! Hát nem lehet ehhez hozzányúlni. Hát ez teljesen tönkre van menve; hát magának a porcai is összevissza álltak a térdében, az egyiket kivettem. Magának vissza kell jönnie néhány hónap múlva, de hát így ilyen fiatalon ilyen térddel?!…” És elment… Ha nem látom és hallom, nem hiszem el. Tehát: fehér köpeny be, néhány mondat ki, aztán fehér köpeny is ki, és ez az ember, hát ez, ha gyomron rúgják, nem néz úgy ki, az biztos. Az, ahogy a műtét után kinézett, az tubarózsa ahhoz képest, amilyen arcot vágott, és –mondjuk meg se tudott mozdulni – feküdt az ágyban, és nem tudta, hogy hova került.

És akkor ösztönösen mit csinál az ember egy olyan helyzetben, amikor szinte mindent elvesznek tőle: hát ebből él, ez a kenyere, ez a hivatása, és akkor azt mondják neki, hogy az nem emberi szinte, és különben is szégyellje magát. Tehát egy hihetetlen helyzet és akkor nyúlt a fiókba, és elővette a rádiótelefonját. És akkor mániákusan elkezdett telefonálgatni. „Helló Töfi. Most volt bent az orvos…”, és akkor elmondta a történetet, hogy „…azt mondta, hogy az én térdem egy ramaty … De hát én nem így jöttem be! De hát nem műtött meg, csak…” És akkor lerakta, és öt perc múlva egy újabb ember. És akkor nem tudom, vagy órákon keresztül legalább négy-öt telefon. Akivel olyan kapcsolatban volt, egymás után fölhívta, és ugyanazt elmondta nekik. És akkor utána ilyen lebénultan, megigézetten feküdt szerencsétlen tovább.

Ebben olyan nagyon-nagyon meglátszódott az, hogy amikor az ember egy olyan helyzetbe kerül, ahol a hite, meg a reménye – most nem vallásos hitről beszélünk – az, ahogyan ő egyáltalán képes volna tovább élni, ahonnan az erői származnak, az gyökerében megrendül. Hát mi mást tudunk csinálni: valahogy kapaszkodunk, akibe csak lehet. És a kapcsolataink tudnak újból erőt adni ahhoz, hogy képesek legyünk a magunk módján újból hinni az életben; vagy hinni saját magunkban, vagy abban, hogy érdemes tovább élni, másnap reggel fölkelni. Ennyit akartam a kapcsolatokról…

Amerikai filmek

Meg még egyet. Hogy, ugye, bizonyára – főleg a férfi testvéreim – legalább harminchét amerikai filmet láttunk már, ahol a főhős mondjuk bokszmeccset vív, vagy karate mérkőzést vagy teljesen mindegy, és akkor amikor már majdnem padlón hever, vagy ténylegesen padlón hever, akkor ugye kinéz a szerelmére. Vagy kinéz az edzőjére, vagy a barátjára és teljesen már péppé van verve. Ha nem láttunk volna már előtte harmincszor ugyanilyen filmet, akkor azt mondanánk, hogy „itt biztos vége lesz a filmnek”, meg „innen nem lehet fölállni”, és akkor jön az a varázsos pillanat, amikor kitekint az edzőjére, és az elmondja neki a mágikus mondatot, hogy… Nem tudom, mit mond, ezt a fantáziátokra bízom, és akkor ugye föláll és megcsillan valami a szemében, és akkor mégiscsak ő veri péppé a másikat. De közben az áram is agyoncsapja és a hátába is beleszúrnak valamit, ami itt jön ki. Teljesen ugye ilyen klisészerű jelenet, de a kulcsa, az a pillantás, amikor a majdnem péppé vert főhősünk egy másik szempárra tud tekinteni, és onnan erőt merít. Na, hát ezt csakúgy mellékesen.

2. A hitben van képzelőerő

A következő: a képzelőerő. A képzelőerő, ahogy azt a kutató leírja, azt teszi lehetővé, hogy az ember olyan tapasztalatokat és élményeket is össze tudjon kötni, vagy olyan jelenségeket is egészben tudjon látni a maga képzelőereje által, amelyek addig esetleg csak külön léteznek. Például hogy az ember a racionális és irracionális dolgokat képes legyen az életében összekötni. Mert mondjuk egy jegyespárral beszélgetek, vagy házaspárral, teljesen mindegy, és kiderül az, hogy a férfi nagyon féltékeny, a nő nagyon nőies. A férfi mindent racionálisan közelít meg, a nő mindnet – na azt nem mondom, hogy mindent, de nagyon sok mindent – irracionálisan közelít meg; és ezzel sok probléma nincs, a probléma ott van, hogy a kettő nem találkozik. És szükséges némi fantázia, képzelőerő, hogy a másiknak a szemléletmódját képesek legyünk egyáltalán fölfogni, megérteni, vagy elfogadni, és azzal együtt élni. Különben a két ember nem tud együtt létezni.

És így vagyunk mi is, hogy ha ez a képzelőerő, a hitnek ez az összetevője nagyon gyönge, akkor ez azt jelenti, hogy az életben is nagyon gyöngék leszünk, mert nagyon csak egyoldalúan leszünk képesek élni az életet, az meg nem az életről szól. És akkor előbb-utóbb ellentmondásba, hazugságba, vagy önámításba kerülünk. Ezért ezeknek a látszólag ellentétes vagy ellentmondásos tartalmaknak az összekötése a fantázia által ala hitnek alapvető jellemzője. Például, ugye, szóltam arról, hogy a hit reális, de adott esetben irracionális. És a hitnek éppen az az egyik jellemzője, hogy az ember átéli azt, hogy az életben – ráadásul nagyon fontos – dolgok irracionálisak. És ezzel együtt az életét értelmesnek tartja. Ezzel együtt azt mondja, hogy miközben nagyon sok mindent nem tudok észszerűnek tartani, nem látom ezeket a dolgokat racionálisnak, ezzel együtt az életemet értelmesnek tekintem. Ezzel együtt az életem élhető és normális. Miközben tele van egy csomó olyan dologgal, ami irracionális. Ha valaki az életnek ezt az irracionális, adott esetben misztikus, vagy titokzatos, kiszámíthatatlan, vagy megérthetetlen voltát képes elfogadni, és ezzel együtt élni – ehhez nyilván nagyon nagy képzelőerő és fantázia kell –, az azt jelenti, hogy őneki erős a hite. A hétköznapi ember nyilván így van, amikor valaki egy teljesen lehetetlen helyzetben, amikor már csak irracionális szempontok adhatnak valakinek erőt, képes azt mondani, hogy „Én ezek szerint a szempontok szerint is tudom tovább élni az életemet”, akkor az az ő képzelőereje által lehetséges. Amit be tudott vonni az életébe.

Történet: Fejbengolf

Hozok nektek történeteket, amelyekben nagyon-nagyon jól megfogalmazódik mindez. Van egy kedvencem. Megjelent már négy ilyen kötet: Erőleves a léleknek. Azért tanulságos, mert semmi köze a hívő ember világához abból a szempontból, hogy nem ilyen ihletettséggel készült, de az volt a célja a szerzőknek, hogy lélekemelő történeteket szedjenek össze vagy írjanak le. Ezért hoztam el ezeket, mert most ezek nem a vallásos hitnek a megnyilatkozásai, hanem egyáltalán az emberi hitnek. Ebben az esetben a hit jelenik meg, mint ami képzelőerőként, vagy fantáziaként mutatkozik meg.

A címe ennek az írásnak, hogy Fejbengolf.

„Az őrnagy arról álmodott, hogy megjavítja golferedményeit, és a cél eléréséhez egyedülálló módszert dolgozott ki. Annakelőtte átlagos vasárnapi golfozónak számított. Többnyire 95, jó esetben 90 ütéssel talált be mind a 18 lyukba. Azután hét esztendőre teljesen fölhagyott a játékkal. Egy ujjal sem nyúlt az ütőhöz. Soha nem tette lábát a zöld gyepre. Bármilyen különös, éppen e hétéves játékböjt alatt eszelte ki elképesztően hatásos módszerét golftudása fejlesztéséhez. S ebből mindnyájan tanulhatunk. Amikor a hosszú kihagyás után először a pályára lépett, döbbenetes, 74 pontos eredményt ért el. 20 pontot faragott le korábbi átlagából anélkül, hogy a hét év során egyszer is meglendítette volna valamelyik ütőjét. Hihetetlen, kivált, hogy a hét év folyamán még romlott is a fizikai állapota. Hogy miben rejlett az őrnagy titka? A képzeletben.

Ezt a hét esztendőt ugyanis Észak-Vietnámban töltötte, mint hadifogoly. Hét éven át, egy körülbelül 130 cm magas, és másfél méter hosszú cellában raboskodott. Majdnem végig ebben az odúban sínylődött és egy lelket sem látott, egy szót sem beszélt senkivel és semmiféle testmozgásra nem volt lehetősége. Az első néhány hónapban gyakorlatilag semmit sem csinált, csak reménykedett és imádkozott kiszabadulásáért. Azután fölismerte, hogy találnia kell valamiféle elfoglaltságot, máskülönben beleőrül az elzártságba, vagy talán bele is hal. Ekkor tanult meg fejbengolfozni.

Gondolatban kiválasztotta kedvenc golfpályáját és játszani kezdett rajta. Minden nap lejátszott egy teljes, 18 lyukas menetet a képzeletbeli golfklubban. Látta magát golföltözékben. Érezte a lombok és a frissen nyírt pázsit illatát. Különféle időjárási viszonyok között játszott az álompályán. Szeles tavaszi napokon, borús télieken és napsütötte nyári délelőttön. Képzeletében megjelent az indítógomba minden részlete. Minden egyes fűszál, a fák, a mókusok, az énekesmadarak, szinte kézzelfogható valósággá vált a pálya elrendezése. Tenyere az ütő nyelét markolta. Instrukciókat adott magának, miközben gyakorolta az egyenletes lendítést, majd tekintetével követte a labda röppályáját. Valóban, életében semmi sem siettette. Sehová sem kellett mennie. Így hát ráért gondolatban a labda után ballagni, mintha ténylegesen a pályán feküdne. A 18 lyuk megjátszása ugyanannyi ideig tartott, amennyit a valóságban vett volna igénybe. Egyetlen mozzanatról sem feledkezett meg, és nem hagyott ki soha egyetlen ütést, se kicsit se nagyot. Egyetlen begurítást sem. Hétfőtől vasárnapig, napi négy órát játszott. 18 lyukat. Hét éven át. Így javított húszütésnyit. És így ért el 74 pontot.”

Nem akarom kommentálni semmivel. Nagyon jól kifejezi azt, hogy mit jelent a hit abból a szempontból, hogy a hit a fantáziában, ebben a teremtő erőben jelenik meg egy teljesen – mondjuk – terméketlennek tűnő helyzetben.

„Mit szólnátok egy golfmeccshez?”

És most jutott eszembe az, amit előbb szerettem volna mondani: tudjátok mondtam azt, hogy a hit, mint alapvető emberi adottság, az valamiképpen le is buktat bennünket. Azért, mert amiért az ember a hétköznapi életben él-hal, tulajdonképpen abban hisz. Az vezeti valamiképpen az életét. Azáltal rendeződnek a hétköznapjai. És én sokat játszottam azzal a gondolattal, hogy mi lenne akkor, hogyha egyszer – nem tudom – eszméletlen volnék. Vagy magamon kívül lennék. És hogy akkor mit mondanék. Hogy arra nagyon kíváncsi lennék, és így mindig vakartam a fejem, hogy remélem nem káromkodnék mondjuk, vagy valamit nem beszélnék csúnyán, vagy ilyesmi. És milyen fontos tanulság lenne a részemről.

És most megadatott az, hogy tényleg egy kicsit ilyen önkívületi állapotba kerültem, amikor a második műtét után betoltak az ágyba, és akkor én teljesen, egyáltalán nem emlékszem, hogy mi történt akkor, és akkor jött két látogatóm. És arra emlékeztem, hogy ők jöttek látogatni. Erre az egyre. De hogy mit beszéltünk vagy mi történt, teljesen kitörlődött és akkor sem voltam magamnál. És ők bejöttek és látták, hogy tényleg kicsit zűr van velem, és nem ment ki még semmi altató meg semmi érzéstelenítés, és kérdezték, hogy „Na Feri, hogy vagy?” És nekem egyetlen mondatom volt, az pedig a következő volt: „Mit szólnátok egy golfmeccshez?” És utána befordultam az ágyba és aludtam tovább. Ez onnan adódik, hogy van két barátom, akikkel rendszeresen minigolfozni szoktunk. Van minigolfütőm, sőt három golflabdám is, és egymást puhítjuk ezekkel, de csak a pályán, nem igazából, és én azt hiszem, hogy nagyon vágytam már valamilyen ilyen hihetetlen aktív, férfias sportra. Mint a minigolf. A képzelőerő.

Akikben képzelőerő van, érdekesnek látják az életet

És a képzelőerőhöz még az is társul, hogy megfigyelhetjük, hogy azok, akikben nagyon nagy életerő van, akikről azt mondjuk, hogy tele vannak hittel, hogy a képzelőerő nemcsak fantáziában jelenik meg, valamiképpen ezek az emberek érdekesnek tartják az életet. Szóval tudnak fényt vinni a szürkeségbe is. És néhány nappal ezelőtt jött hozzám egy pedagógus, aki most már nyugdíjas, és a következőt mondta nekem: „Atya! Járok ide hétköznap is a misére, és valahogy engem nagyon megérintenek ezek a beszédek. Igaz, hogy csak három percet beszél, de az pont jó, és amikor…” Hát igen, az pont jó – mert, ugye, én vagyok ez, mostmár kialakultak a szerepek – , a másik atya a 45 perces, én meg az egyórás, és akkor ő a jó, én meg a rossz. És akkor azt mondja ez az asszony, hogy: „Állandóan gondolataim támadnak. Engedd meg azt nekem, hogy én vezessek egy füzetet, és akkor leírom azt, amit a beszédek nyomán ez bennem kelt.” És tényleg, eltelt egy hét, és hozta a füzetet: húsz oldal. Valami teljesen irodalmi, valahol elmélkedik, van, ahol imádság, egy nagyon érdekes, teljesen megkapó, amit írt. Van egy-két olyan írása, hogy ha Gyökössy Bandi bácsi írta volna, simán elmenne annak. Nagyszerű.

És akkor beszélgetünk, és a következőt mondja: „Érdekes, valahogy én az irodalmat mindig úgy szerettem, és volt egy tanárom, aki egyszer azt mondta nekem, hogy >Jaj, Marcsi, én azért szeretlek téged, mert amikor te felelsz, és beszélsz egy íróról vagy költőről, teljesen úgy adod elő, mintha ismernéd. <” És tényleg, ezen az asszonyon – most már közel van a hetvenhez – pontosan érződik ez. Elmond valamit, és tele van színnel meg fantáziával. És azt mondja: „Tényleg így van, egyszer elmentem Szegedre és akkor ott volt Kisfaludynak a szobra. Láttam ennek az embernek a szobrát, és én elbőgtem magam. Elsírtam magam, mert arra jöttem rá, hogy ez is olyan ember volt, mint én. Ahogy láttam ott életnagyságban.” És tényleg, ha egy ilyen emberrel találkozunk, akkor nem lehet unni, nagyon sokat kell ahhoz beszélni, hogy unalmas legyen, amit mond. Mert miközben beszél, aközben valahogy minket is hozzásegít ahhoz, hogy fantáziáink legyenek. Hogy új dolgok alakuljanak ki bennünk. Na, ez lett volna a második szempont. Az első a kapcsolat, a második a képzelőerő és a fantázia.

3. A hit egységbe foglal

A harmadik, hogy a hit egységbe foglal. És úgy is mondhatnánk, hogy amilyen a hitünk, olyan lesz az az egységem, vagy olyan lesz az a kép, ami kialakul bennünk a világról. Ugye, ezt ahhoz lehetne hasonlítani – talán ezt már mondtam is, ne haragudjatok ezért –, hogy az élet hangokat ad nekünk. És mi magunk komponáljuk abból a zenét. És van, aki az egész életén keresztül a belső hallásával, a fülében gyönyörű szép dallamokat hall. A másik pedig állandóan valami kesergőt. Folyton-folyvást, miközben ugyanazokat a hangokat kapták. Nem más hangokat kaptak, ugyanazokat! Csak más dallammá ált ez össze bennük. Vagy színek. Megkaptuk a színeket, de hogy ki milyen képet fest belőle, ez tökéletesen rajtunk múlik. És, hogy milyenné alakulnak a hangok, meg a fények, a mi egészlátásunk alapján, ez rajtunk múlik. Ez az, amilyen a mi hitünk.

Mondhatnám azt példának, amit erre is akarok nektek történetet mondani: hogy miért lehetséges az, hogy van valaki, akit elvisznek a fogolytáborba, és ott átél egy csomó borzalmat. És utána kijön onnan, és azt mondja, hogy: „A hitem elmélyült és megerősödött.” És van másik, mondjuk az ő cellatársa, pontosan ugyanazok a benyomások érik, és öngyilkos lesz. Mert azt mondja, hogy: „Így nem lehet élni, és elvesztettem a hitem.” Hogy miért lehetséges az, hogy ugyanazokat kapjuk, vagy lehetséges, hogy két ember ugyanazt kapja és egészen más kép alakul ki bennük az életről. Ennek szeretnék majd a nyomába lépni. Mert igazából ez a fontos. Vagy nem úgy mondom, hogy ez a fontos, mert amit mondtam, az is fontos – remélem –, hanem hogy az gyakorlatias. Olyan, amivel tudunk aztán dolgozni, hogy mi miért komponáljuk azt a zenét, amit komponálunk. Hogy miért állandóan a szürkéhez nyúlunk, amikor festünk. Ott van a piros is meg a sárga. De ahhoz sose nyúlunk, pedig ott van. És azt mondjuk, hogy ha valaki pirossal meg sárgával fest, hogy „Hát az irreális”. Vagy az fantáziál, vagy nevetséges, vagy nem reális, vagy nem látja az életet. Miközben ugyanazt az életet éli, mint mi. Csak másképpen fest.

Másik kedvencem, az egészlátásról, és arról, hogy hogyan állnak össze a mozaikok a mi ösztönös és nem tudatos tevékenységünk által nagyon sok esetben. Amikor itt vagyunk, akkor tulajdonképpen van egy olyan nem titkolt szándékom, hogy mindaz, ami eddig talán, túlnyomó részben nem tudatosan működött bennünk, ahogyan összeraktuk a képeket – ez nem tudatos, túlnyomó részben nem tudatos. Az ember azt gondolja, hogy ahogyan ő látja a világot, a világ olyan. Ez pedig óriási tévedés. De képesek vagyunk egy életet ebben az illúzióban leélni. Hogy a világ alapvetően olyan, amilyennek én látom. Hát elég nevetséges, hogy hát akkor ez azt jelenti, hogy egy csomó, sok milliárd ember él a földön, és mindenki alapvetően abban a tévedésben él, hogy a világ pont olyan, amilyennek ő látja. De mégis ebben a tévedésben élünk.

Emlékeztek arra a zseniális ábrámra. Fölírtam, hogy valóság és az volt egy kör. És fölírtam, hogy a valóságról alkotott képünk, és az volt egy négyzet. És ez most megjelent előttetek, ahogy mondtam, és a kettő között óriási különbség van. Mindig fönn kell tartanunk a kritikát önmagunkkal szemben, hogy amit mi valóságnak gondolunk, az nem az. Csak az, ahogyan mi látjuk. És ez érvényes a gondolatainkra, az eszméinkre, az érzéseinkre és az érzelmeinkre, ugye erről beszéltem sokat: még az érzéseink sem a mieink. Még az érzéseink sem a valóság. Pedig aztán a legtöbb ember, amikor tényleg elbizonytalanodik, akkor ösztönösen is azt mondja, hogy ha a racionális világ kifújt, az eszményeim vagy az ideáljaim letörtek, akkor maradnak az érzéseim. És ha most kutya rosszul vagyok, akkor már semmi másom nem maradt, akkor azonosítom magam azzal, hogy kutya rosszul vagyok. Miközben ezt is nagy kritikával kellene fogadnunk. Mert azt, hogy valaki egy helyzetben kutya rosszul van, ez nem a világtól van, hanem őtőle. De ezzel most egy kicsit ismételem a tavalyi dolgot, de sokan nem voltatok tavaly.

Történet: Nézőpont

Na jöjjön: az az írásnak a címe, hogy Nézőpont.

„Aki autópályán vagy híd előtt járt már fizetőkapunál, tudja, hogy az ott szolgálatot teljesítő pénzbeszedővel nem a legbizalmasabb kapcsolatba fog kerülni. Szinte észre sem veszik egymást; az ember benyújtja a pénzt, alkalmasint visszakapja az aprót, aztán továbbhajt. Részemről több ezerszer áthaladtam már az Oakland és San Francisco között az öblön átívelő híd mind a tizenhét fizetőállomásán, de soha egyetlen megjegyzésre érdemes szót sem váltottam senkivel. (Azért ez jó, nem? Aki ezt fordította, csókoltatom a nagymamáját. Azt mondja.) 1984 egy késő délelőttjén ebédelni indultam ’Ciscoba. Ahogy megálltam a fizetőhelyen, hangos zenét hallottam. Akár valami estély, vagy Jackson koncert. Körülnéztem. Sehol egy letekert ablakú személygépkocsi vagy teherautó. A fizetőállomás bódéjában álló férfi táncolt az ablak mögött.

– Maga meg mit csinál? – kérdeztem.
– Bulizok!
– Na és mi a helyzet a többiekkel? –  intettem a másik 16 állomás felé, ahol senki sem mozdult.
– Nincsenek meghívva.

Még vagy egy tucat kérdést föltettem, de mögöttem a sorban valakinek nagyon sietős lehetett, mert nyomni kezdte a dudáját, mire elhúztam. Mindenesetre megjegyeztem magamnak ezt a fickót, és elhatároztam, hogy újra megkeresem. Volt valami a szemében, ami arról árulkodott, hogy ez a bódé nem akármilyen hely. Hónapokkal később láttam viszont, változatlanul hangos zene mellett, tehát még mindig bulizott.

– Mit csinál? – kérdeztem ismét.
– Emlékszem magára a múltkorról! Még mindig ugyanazon a bulin táncolok!
– Na ne mondja! És mi a helyzet a többiekkel?
– Állj! Maga mit lát, ha odanéz? – bökött az emberem a fizetőhelyek sorára.
– Hogy mit? Hát fizetőbódékat.
– Magának semmi fantáziája!
– Rendben, feladom. Maga mit lát?
– Függőleges koporsókat.
– Miket beszél?
– Na mindjárt bebizonyítom! Minden reggel fél kilenckor élő emberek sétálnak be oda, aztán nyolc órán át halódnak. Fél hétkor föltámadnak halottaikból, mint Lázár, előmásznak és hazakocognak. Nyolc órán át jégen az agyuk, csak a kezük jár gépiesen.

Erre elképedtem. Ez a pasas megideologizálja a munkáját. Nem bírtam magamba fojtani a következő kérdést:

– Magánál miért van ez egészen másként? Szemlátomást remekül érzi magát!
– Sejtettem, hogy ez fogja érdekelni. Tudja, táncosnak készülök. A főnökeim – mutatott az irodaépület felé –fizetik a próbámat!

Szóval tizenhatan élőhalottként dolgoznak, a tizenhetedik meg hajszálra ugyanolyan körülmények között kitalálja, hogyan lehet mégis igazán élni. Ez az ember bulizott ott, ahol én, vagy más, valószínűleg három napig sem bírná. Belepusztulnánk az unalomba. Később együtt ebédeltünk, és kijelentette:

– Nem értem, miért gondolják, hogy unalmas a munkám. Csupa üveg, sarokirodában dolgozom. Előttem a Golden Gate. San Francisco. Ide jár nyaralni a fél világ. Én meg csak beballagok mindennap, aztán gyakorlom a táncot.”

Ez volt a másik kedvencem. És ebben nagyon jól összetalálkozik a fantázia, a sajátos szemléletmód, ahogyan valakiben összeállnak a mozaikok, lehet, hogy egészen másképp, mint a többiekben. És mondjuk, ha ez egy hívő ember lenne, és nyakon öntenénk valami rózsaszín, katolikus szósszal, akkor nagyon könnyen tudnánk belőle egy ilyen tipikus gyönyörű történetet találni, hogy egy hívő ember hogy találja meg a legreménytelenebb helyzetben a reménység ajtaját?! Mondjuk, tudnánk belőle egy ilyen történetet kiagyalni, de nem érdemes. Mert nagyon jól járunk azzal, hogyha a hitről, mint ilyen alapvető emberi adottságról beszélünk és meglátjuk azt, hogy valaki, aki ebben az esetben egyáltalán nem hivatkozott az Istenre, hogyan tud hihetetlen hívő emberként élni. Mert hiszen ő így rakja össze a mozaikokat.

Történet: Az optimista

Van még egy történetem. Ezt még hadd olvassam el, aztán nem lesz több történet, mert belekezdek egy kicsit olyan szisztematikusabb dologba. Ennek pedig az a címe, hogy „Az optimista”. Ez csak háromnegyed oldal.

„Ismerek egy történetet egy egypetéjű ikerpárról. Az egyikük tántrotíthatatlanul optimista, aki szerint az élet igenis habostorta. A másik viszont megkeseredett pesszimista, aki hangoztatta, hogy Murphy törvénye csöpög az optimizmustól. Szüleik a fejüket csóválták, és mindkettőjüket pszichológushoz vitték. A szakember azt tanácsolta, hogy próbálják kiegyensúlyozni a két gyermek személyiségét. A legközelebbi születésnapjukon külön-külön szobában bontassák ki velük ajándékaikat. A pesszimistának vásároljanak össze szebbnél szebb játékokat, az optimistának pedig adjanak egy doboz trágyát. A jóemberek, történetünk főhősei tartották magukat az útmutatáshoz, és feszülten várták a végeredményt. Amikor bekukucskáltak a pesszimistához, hallhatták, hogy az megállás nélkül zúgolódik: „De ronda ez a számítógép. Fogadjunk, hogy ez a videojáték mindjárt összetörik. Hát ezeket utálom. Láttam már ennél nagyobb távirányítós autót is.” Lábujjhegyen a másik ajtóhoz lopakodtak, s a kulcslyukon át látták, hogy az ő kis optimistájuk sugárzó arccal labdázik a lócitromokkal. „Úgysem csapnak be! – kuncogott – Ahol ennyi trágya van, ott egy póninak is kell lennie!”

A hívő gyermek.

A hit fejlődése az egyénben

Szóval most akkor lépek, csak talán egy kicsit másmilyen lesz. Most belekezdenék ebbe a hét állomásos folyamatba, ahogyan ez a kutató leírta azt, hogy hogyan mélyül el az ember hite, hogy ezekben a fázisokban megvan az, amit az embernek el kellene, el lehetne vagy el tudna sajátítani, ahhoz, hogy egy következő fázisba érjen, vagy lépjen, és hogy hol történhet a megakadás. Mi lehet ennek az oka? Ma belekezdek ebbe az első fázisba, nem fogom tudni befejezni, de ez nem baj egészen, mert érdemes ezzel azért alaposan foglalkozni.

1. Nem differenciált hit

Az első fázist így határozta meg, hogy nem differenciált. Differenciálatlan hit, és ez az embriótól kezdve van a kilencedik hónapig. Ugye érdekes módon a hitnek ezek a fázisai az elején még nagyon jól megfeleltethetők a személyiségfejlődés különböző fázisainak és korszakainak. Később pedig nyilván ez már nem lehetséges, mert valaki lehet, hogy végigmegy ezen az úton – nagyon kevesek; a teljes személyi érettségre nagyon kevesek jutnak el. Tehát törvényszerűen mondhatjuk azt, hogy az emberek legnagyobb többsége ezen az úton valahol meg fog állni. És sokkal többet fog eltölteni [időt] valamelyik fázisban. Néha esetleg visszacsúszhat. Lehetséges, hogy valaki egy életen keresztül az egyik fázisból, ahol megállt, nem fog átmenni egy másikba. De akik ezzel foglalkoznak, azt mondták… Ugye ez olyan, mint amikor a püspök jön bérmálni. És akkor nem harangoznak. Fölháborodik, hogy miért nem szól a harang, ahogy ő jön bérmálni? És akkor a plébános azt mondja, hogy: „Hát ennek két oka is van. Az első, hogy nincs harang.” A többit meg már nem mondja. Szóval hogy van ez a nem differenciált hit, amivel azt akarja kifejezni – mutatom –, hogy azért nem differenciált, mert alapvetően az édesanyára, a szülőkre vonatkozik, de még nincs különösebb távolságtartás a szülő meg a gyerek között, akiben még csak kialakul ez az adottság, vagy készség, miközben a képesség megvan. Számára az egész külvilág alapvetően csak az édesanya aztán a szülők, de hogy ez még nem árnyalódik. Tehát ilyen értelemben differenciálatlan.

Most ugye tudjuk azt, hogy erről rengeteg minden szól. Hogy a magzati kor, meg a csecsemőkor az milyen hihetetlen módon meghatározza a későbbi életünket. Szeretnék most egészen konkrét példákat, kutatásokat, eredményeket hozni azért, hogy ennek meglegyen tényleg a tudományos alapja, és azért, hogy most valóban abból a szempontból kísérjük végig ennek az időszaknak a fejlődésre és a kisbabára gyakorolt hatását, hogy később a hit fejlődése szempontjából milyen következményei vannak. Ez a sajátos nézőpontunk most.

Kutatás: fekete kislányok – az ölelés egyensúlyozza a negatív hatásokat

1961-ben egy pszichiáter négyéves fekete kislányokkal foglalkozott. Ez Virginiában történt, délen, ott, ahol a nagy többség ebben az országban fehér volt. És a négy néger kislány állandó diszkriminációnak volt kitéve. Állandóan bántották őket, állandóan lehetetlen helyzetben voltak, és ezt a pszichiátert az döbbentette meg, hogy a gyerekek ennek ellenére egészségesen fejlődtek. És nem tudta, hogy mi lehet ennek az oka, és elment a szülőkhöz. És ott azt látta megdöbbenve, ami nem volt jellemző az ottani fehérek magatartásmódjára, hogy amikor a gyerekek hazamentek, akkor teljesen ösztönösen odabújtak az anyjukhoz, négyévesen is nagyon sokat töltöttek [időt] az édesanyjuknak a fizikai közelségében. És aztán az anya is, miután a nagy család élt együtt, teljes természetességgel odament a saját édesanyjához, a gyerekek nagymamájához, és a nagymama is ugyanúgy, mint szinte pici korban, átölelte a már 35-40-45 éves lányát. És hogy ez a nagyon szoros fizikai kapcsolat, ami újból és újból a bizalomnak a világát teremtette meg – mert hogy érdemes élni – volt képes arra, hogy az egyébként a napközben órákon keresztül rájuk gyakorolt negatív hatásokat képesek legyenek ellensúlyozni. És képesek legyenek másnap is elmenni abba a közegbe, ahol látszólag reménytelen és értelmetlen… és lehetne mondani a hittel szembenálló fogalmakat.

Anna néni és a babák dajkálása

Aztán. 1915-ben egy New York-i gyerekorvos azt vette észre, hogy tíz gyerekkórházból kilencben – 1915-ben volt–- a két év alatti csecsemők gyakorlatilag 100%-ban meghaltak. Nincs túlélő. És egyetlen kórházban volt valamiféle túlélési esélye a már olyan súlyos [beteg] gyerekeknek, akiket valóban kórházba kellett vinni. És akkor elkezdett járni más országokba, hogy más helyeken van-e más ilyen tapasztalat. És akkor eljutott Németországba, ahol az egyik kórházban ez a túlélési arány szinte megegyezett az átlag túlélési vagy hát halálozási aránnyal. Akkor napokon keresztül ott volt és próbálta a különbségeket föltárni. És azt írta le, hogy nagyjából nem talált különbséget. Mígnem egyszer csak azt látja, hogy egy nagyon beteg baba szobájába benéz egy idős asszony, aki láthatóan se nővér nem volt, se orvos nem volt, se ottani személyzet nem volt, és teljes természetességgel fogja a kis babát, elkezdi dajkálni, puszilgatni és úgy bánik vele, mint a sajátjával. És akkor kérdezi, hogy ez az asszony ki? És akkor, 1915-ben az ottani orvos azt mondta, hogy ez Anna néni. És Anna néni nagyon ráér, nyugdíjba ment már, nagyon szereti a babákat, és egyszer megkérte, hogy hadd jöhessen ide be a kórházba, és ő úgy szereti dajkálni ezeket a piciket, hát nem járnak be, valakihez nem járnak be egyáltalán, és hát megengedtük neki.

És aztán ez az orvos azt mondja, hogy számára egyértelmű, hogy a két kórház közt a lényegi különbség az Anna néni volt. És az orvosok elmondták, hogy a legreménytelenebb eseteket adták oda Anna néninek. Tehát amikor már azt lehetett látni, hogy az orvosi segítségnyújtás nem hoz eredményt, azokat a gyerekeket újból és újból küldték Anna nénihez. És az nem sokat foglalkozott egy gyerekkel, de azt nagy szeretettel csinálta. És akkor visszament az Egyesült Államokba – ez ugye a tízes évek – visszament ez az orvos és azt mondta, hogy hát ezt kellene nekünk is bevezetnünk. És egyszer azt csinálta, hogy fölvett aktivistákat. Olyan hölgyeket, akik hajlandók voltak puszilgatni, meg dédelgetni azokat a kicsiket, akiknek nem volt túl sok esélyük. És nem hosszú idő telt el, és az arányok hasonlóak lettek, mint abban a német kórházban és hasonlóak, mint amilyenek az átlagos gyermek-halálozási arányok.

Most ebből kiindulva Kolumbiában kialakították, vagy kidolgozták a kenguru módszert. Azokat a koraszülött gyerekeket, akik hát nagyon-nagyon nehéz helyzetben születtek, és ilyen élet-halál között voltak, azokat odaadták a szüleiknek, és azt kérték tőlük, hogy négy-öt hónapon keresztül folyton-folyvást tartsák őket a szívük fölött. Ne rakják őket le, ott legyen. És hogyha az édesanya aludt, vagy elfáradt, akkor az apának kellett átvenni és az inge alá tenni ezeket a babákat. Az adatok a következők. Ez már a hatvanas években volt. Eredetileg a koraszülött csecsemőknek a 66%-a meghalt. Azok a csecsemők, akik részt vettek a kenguru projektben, azoknak pedig mindössze öt százaléka. És akkor ebből kiindulva próbálták normalizálni ezt a dolgot, hogy ne legyen ennyire húzós és akkor eljutottak, levitték egészen 15 perc masszírozásig.

                                ***

Az abortusz és az öngyilkossági kísérlet összefüggése

Az oka, az a magzati korban, vagy legkésőbb a szüléskor bekövetkező traumában keresendő. Tehát a súlyos lelki zavarok gyökere legkésőbb a születésig megtörténik. Az enyhébb lelki zavarok, neurózisok azok vezethetők inkább vissza a csecsemő, vagy későbbi korra. A kisgyermek korra. És akkor a következő – ezek aztán tényleg megdöbbentettek – tényeket szedtem össze. Volt egy pszichiáter, aki próbált utánamenni annak, hogy három kliense miért követett el újból és újból több esetben öngyilkosságot ugyanabban, vagy ugyanazon a napon. Tehát évfordulókon követtek el öngyilkosságot. És visszament végig-végig a születés időpontjáig és a komoly kutatás sem igazolta azt, hogy a születésig történt volna valami olyan esemény, ami indokolná azt, hogy többszöri öngyilkosság ugyanabban az időben, vagy napon. És akkor továbbment és kiderült, hogy mind a három kliense a második, harmadik hónapban, amikor ő magzat volt, az édesanya abortuszt akart elkövetni különböző módszerekkel. Ezek a csecsemők ezt túlélték, de az az időpont, amikor ők öngyilkosságot akartak elkövetni, azzal az időponttal vág egybe, amikor az édesanyjuk akarta őket megölni. És az összefüggés olyan megdöbbentő, hogy még az öngyilkosság nyilvánvalóan nem tudatos módszere is hasonlított ahhoz a módszerhez, ahogy az édesanya akarta megölni a gyermekét.

Édesanyát érő stressz hatása a kisbabára – újszülött gyomorfekélyekkel

Aztán. Volt egy másik eset, amikor nagyon súlyos konfliktus volt a kismama és az édesapa között. Brutalitás, verték, stb. És akkor próbált elszakadni az édesanya a férjétől, de a férje megfenyegette, mit tudom én, gyilkossági kísérlet, tehát egy ilyen egészen embertelen közeg, és amikor a kisbaba megszületett, akkor a születésekor vért hányt, húsz órán belül meghalt, és amikor fölboncolták, akkor három gyomorfekélyt találtak a szervezetében. A kisbaba szervezetében. A többi – már általatok is unos-untalanig olvasott, vagy esetleg ismert – dolgokról nem beszélek. Hogy az édesanyát érő stresszhelyzetek… Ezeket nem mondom, mert ezt tényleg nagyon-nagyon tudjuk, azért mondtam azt, hogy a jéghegy csúcsát, ezeket a legmarkánsabb, szinte már hihetetlen, vagy elképzelhetetlen dolgokat, hogy ez egészen ilyen szintig érvényes és kihat ránk is.

A helyzet nem reménytelen – személyes üdvösségtörténet

És akkor most egy – mondjuk – kiegészítő szempont, hogy nehogy nagyon megrémüljünk attól, hogy szinte semmi sincs a mi kezünkben, hogy mire mi felnövünk, már teljesen készek vagyunk. Vagy, hogy – mondjuk – egy szülő, aki fölismeri, vagy akár egy nagyszülő, aki fölismeri, hogy mit rontott el az akkor, azt kelljen mondania, hogy „hú hát akkor a csuda megette már az egészet!”. Hogy például a koraszülött gyerekek, akik egy hatalmas hátránnyal indulnak, és akiknek a fejlődése másfél kétéves korig kimutathatóan mindenképpen még ezekben a hátrányokban telik, hatéves korukra, ha a környezet megfelelő, ha megkapják azt, ami adott esetben nekik hiányzott, akkor még a szakember számára sem megkülönböztethető állapotba kerülnek. Tehát ugyanolyan egészségesek már hatéves korukban, mint a társaik, akik teljesen – ebből a szempontból – megfelelő helyzetben tudtak a világra jönni. Igen.

Most egy másik személyes dolgot hadd mondjak, ami ehhez kapcsolódik. Mégpedig azt, hogy van énnekem egy sajátos élettörténetem, mint ahogy mindnyájatoknak van. Van egy nagyon sajátos – én úgy is mondanám – személyes üdvösségtörténetünk. Az embernek nem élettörténete van szerintem, hanem személyes üdvösségtörténete. De ebben a személyes életútban, én mikor egyre inkább próbáltam elkötelezett keresztény ember lenni, akkor egyre inkább azt éreztem, – ez még a 22-23-24-25 éves koromban – hogy nem az egészséges emberek felé kell fordulni, hanem az egyre betegebbek felé, az egyre hátrányos helyzetűbbek felé, akik aztán tényleg a legnagyobb fizikai vagy lelki nyomorban vannak. És akkor szép lassan az időmnek tényleg a legnagyobb részét mozgás- és légzésbénult fiatalok között töltöttem, értelmi fogyatékos gyerekekkel, ilyen idősekkel, hajléktalanokkal, szóval tényleg ott, ahol a leginkább azt éltem meg, hogy halmozottan hátrányos helyzetű emberek, mert hiszen nekik van erre a legnagyobb szükségük. És amikor fölszenteltek pappá, akkor is ebben a lendületben voltam.

És érdekes módon most az utóbbi öt évben kezdek megfordulni. És mégpedig a rengeteg személyes tapasztalat és olvasás által. Mert ahogy fordultam az egyre nehezebb sorsú emberek felé, úgy egyre inkább kiderült az, ahogy próbáltam nekik segíteni, nyilván mindig a háttérrel együtt a közeggel, mindennel együtt kellett foglalkozni, nem volt elég tüzet oltani, vagy hát azzal kellett kezdeni, ugye hát utána valamit építeni is kellett, hogy a gyökerekkel van a probléma. A háttérrel van a baj. A születéssel, a gyerekkorral, sőt az ő szüleikkel van, a társadalom egészével, szóval a személyiségnek a mély rétegeivel. Tehát kezdtem valahogy a háttérdolgokra összpontosítani, mert láttam, hogy hihetetlen energiákat fektetek be, hogy mindent beleadok, már az életem ott telik, hogy próbálok segíteni és hasztalan. Hasztalan, mert a tűz újból föllobban és éppcsak mintha, tényleg minthogyha semmi mást nem csinálnék, minthogy annak, aki az éhhalál szélén van adok egy szelet kenyeret. Továbbra is azt gondolom, hogy nagyon nagy szükség van azokra az emberekre, akik megteszik, hogy az éhhalál küszöbén lévőnek kenyeret adjanak, és tulajdonképpen mindnyájan ilyen helyzetben vagyunk. Tehát ezt zárójelben.

De a figyelmem egyre inkább a háttérdolgok felé fordult, és ma eléggé eltávolodtam így az ilyen értelemben vett intézményesült szociális érzékenység világától, és sokkal inkább az egyes ember, és az egyes embernek a belső világa köt le azért, mert azt látom, hogy legalább idáig, vagy ennyire vissza kell mennünk ahhoz, hogy az a gyógyulás, ami aztán valóban eredményt hoz, és tényleg gyógyulás, az bekövetkezhessen. És ezért beszélek talán most ezen az alkalmon túlzottan is ilyen lélektani dolgokról, mert azt látom, hogy mehetnénk csak kevésbé vissza, de akkor lehet, hogy gyökeresen lényeges dolgokról nem ejtettünk szót. És próbáljunk a lehető leginkább visszatérni, mert aztán a jelenségek mindenképp visszavezethetőek lesznek ilyen mély rétegekre.

Azért volt ezt fontos lemondani, mert ez az első kilenc hónap, vagy hát tulajdonképpen – mondjuk – kétszer kilenc hónap a világ egyik felén meg másik felén, alapvetően meghatározza azt, hogy képesek vagyunk-e bizalommal lenni egy másik ember felé. Képesek leszünk-e az önbizalomra. Képesek leszünk-e az Istenben bízni, vagy az Istenre hagyatkozni. Képesek leszünk-e az önátadó szeretetre, vagy a másik ember elfogadására. Vagy egyáltalán képesek leszünk-e a hitnek a különböző formáira. Akár vallásos, vagy akár keresztény, vagy akár nem vallásos hitre. Mert a kezdeti korszakban bennünket ért tapasztalatok és benyomások – tudom, mindjárt befejezem a mondatot, mert tényleg már a csapból is ez folyik, és már mindenki tudja, csak ez a jelentősége nem érlelődik meg az emberben eléggé, életet alakító módon – hogy ez alapvetően befolyásolja azt, hogy egyáltalán képesek leszünk-e hinni, hogy egyáltalán bennünk kialakulhat-e, mondjuk, egy bensőséges istenkapcsolat.

Sajnos ki kell mondanunk azt, hogy a kezdeti korszaknak az élményei adhatják ezt, hogy az ember képtelen lesz belsőséges kapcsolatot teremteni emberrel és Istennel egyaránt. Nem lesz rá alkalmas. És mi akármit csinálunk, nem lesz rá alkalmas. Lehetne hozni a hasonlatokat, hogy ugye olyan gyerekek, akik valamiképpen emberi közeg nélkül, de fölnőttek, ugye van egy-két ilyen Maugli történet. 7-8-9-10 éves korban kerültek emberi közegbe, nem tudtak már megtanulni beszélni. Akármit is próbáltak nekik adni és segíteni, már ez nem volt lehetséges. Vagy például egy nagyon súlyosan elhanyagolt csecsemő, aki állami nevelőintézetben nőtt föl egészen pici kora óta, és az alapvető szeretet mennyiséget és minőséget se kapja meg, az szinte tökéletesen közömbös lesz a külvilággal, az embertársaival és egyáltalán bármiféle dologgal kapcsolatban. Közömbös lesz. Ez, ahogy ugye volt tapasztalatom állami nevelőintézetben is fiatalokkal. És egészen megrázó élmény, hogy ami egy egészséges közegben hat, ott az tökéletes közömbösséget vált ki. Azt érzem, hogy kitettem a lelkem és semmi… meg se rezdülnek, vagy alig. A társadalom szintjén is erről a jelenségről van szó. Kiépül egy nagy hálózat, próbálunk ilyen gyerekeknek segíteni, adott esetben iszonyatos pénzeket pumpálunk abba bele – pumpálunk… hát én nem pumpálok, de mondjuk, aki adót fizet, az pumpál bele – azért, hogy – azért én is fizetek adót, csak nem sokat – hogy ezek az emberek képesek legyenek beilleszkedni a társadalomba, és nem képesek. Nem képesek. És kiderül az, hogy ez már nem a szociális szinten megvalósítható probléma, hanem egyszerűen ennek a problémának a kezelése egészen máshol kell hogy történjen. És nekem úgy tűnik, hogy ma Magyarországon nagyon sok ilyen dolog van. Rengeteg ilyen dolog. Amit csak a jelenség szinten próbálunk kezelni. És természetesen iszonyatos pénzek folynak el és nincs eredmény. Én ezen egyáltalán nem csodálkozom.

Mentálhigiéné

És ezért próbálok, mondjuk, szívvel-lélekkel ebbe a mentálhigiénés – nemtudomén – mozgalomba bekapcsolódni. Azért, mert ott az egyénnek és a társadalomnak a szintjén is az okokig próbálnak ma elmenni azok, akik ezzel foglalkoznak, és úgy tűnik, hogy ez most egy kicsit ilyen mágikus szó lett. MENTÁLHIGIÉNIA. Bemegyek a szociális otthonba ott Keresztúron, és akkor van egy kis szoba, és rá van írva, hogy MENTÁLHIGIÉNÉS SZAKEMBER. És akkor ott ül egy fiatal lány és semmi mást nem csinál, minthogy lődörög ott a betegek között és jóba van velük. Egy mentálhigiénés szakember. De tényleg az, mert azt csinálja pont, mint az az Anna néni. Amit kell neki. Csak nyilván ez is már bizonyos szempontból csak tűzoltás.

Most megkértek engem arra, hogy ki akarják dolgozni annak a képzésnek a menetét, illetve szeretnék tökéletesíteni, hogy hogy kellene a mentálhigiénét tanítani bárkinek. Orvosnak, pedagógusnak, jogásznak, gyógytornásznak, és teológusnak, mindegy. És arra kértek meg, hogy próbáljam bevinni ebbe a képzésbe azt, hogy mi az, amit a Katolikus Egyház tud hozzátenni. Mi az a sajátos örökségünk, az a sajátos kincsünk, ami az egész magyar társadalom számára a testi-lelki, egyéni és társadalmi közegészséget szolgálhatná. Tehát nagyon érdekes, hogy ennek most van keletje és megkérdeznek bennünket. És azt mondják, hogy „Nektek 2000 éves múltatok van, meg még amennyivel több. Hatalmas lelki tapasztalat. Egy csomó dolog a kezetekben van. Adjátok át nekünk!” Majd erről akkor fogok beszélni, talán év vége felé, amikor a teológia felől, meg a mi sajátos egyházi kincsünk felől közelítek a hithez. De hogy létezik ez, és ez fantasztikusan jó dolog. Nagyon büszkék lehetünk magunkra. Van egy komoly örökségünk! Vége. Köszönöm a figyelmeteket! Mondjunk el egy imádságot!