2000.11.14.

Megosztom
Elküldöm
Ez a kilencedik, amiről nagyon fontos, hogy még szóljak. És aztán szeretnék majd általános következtetéseket levonni mindabból, ami most már tulajdonképpen két alkalom kapcsán is újból és újból a töprengéseimnek a tárgya. Ez az az istenkép, amit így fogalmaztam meg, hogy a kiszámíthatatlan és önkényes Isten. Az a valaki, akivel sohasem tudjuk azt, hogy hányadán is állunk. És meggyőződésem; nemcsak a gyerekek számára olyan nagyon közeli az az istenkép, amiben az Istenről sokkal inkább, mint a bizonytalanságuk forrásáról tudnak számot adni, mert hiszen az ember felől nézve, főleg akkor, hogyha itt egy sebzettségről is szó van, az Isten úgy tűnik föl, mint aki kiszámíthatatlan, mint aki nem misztérium, az egészen más. Más, ha azt mondom, hogy az Isten misztérium és fölötte áll az emberi elképzeléseknek, hogy az Isten titok a szó legszentebb értelmében. Erről szívesen beszélek. De az, hogy az Isten misztérium, nem jelenti azt, hogy az Isten kiszámíthatatlan. Az, hogy az Isten kiszámíthatatlan, ez az embernek a sebzett természetéből fakadó, látszólag nagyon logikus következtetés. Mert amennyire valaki azt mondja, hogy az Isten kiszámíthatatlan, legalább annyira azt is kell mondani, hogy ugyanúgy azt sem mondhatjuk Róla, hogy kiszámítható. Sem az nem igaz az Istenről, hogy kiszámítható, sem pedig az, hogy kiszámíthatatlan. Mind a kettő, mondjuk így, hogy torzképet fest az Istenről. Mert az a megközelítés, úgy egyáltalán, hogy az Istent kiszámíthatónak vagy kiszámíthatatlannak tekintem, ez már az én korlátoltságomból fakad. Ezért azt mondhatom az Istenről, hogy misztérium, de az Isten, ha Isten, akkor ez azt jelenti, hogy ha én föl tudnám őt fogni, akkor a szó legjobb értelmében kiszámítható volna. Sokkal inkább, mint bármelyik másik ember. És persze azt is mondhatnám, hogy ezzel együtt mindig titok maradna. Ezt nagyon szeretném nektek hangsúlyozni. Azért, mert sokan, amikor egy olyan helyzet elé állnak, ami őket olyan kihívásként éri, amire nem számoltak, amire nem készültek (egyszerűen azért, mert az életben nagyon sok helyzetre nem lehet számolni, és nem lehet rá fölkészülni, és talán éppen ezért is tud előrelépni az életünk), hogy ilyenkor olyan ösztönösen is azt mondják, hát az Isten kiszámíthatatlan, mert nem tudjuk, hogy ez miért történt. Vagy hogy mi az Isten akarata, vagy ennek mi az értelme, vagy hogy ez hogyan válhatna a javunkra, vagy a fejlődésünkre. És akkor nagyon könnyen azt mondjuk, következtetésképpen, ó az Isten kiszámíthatatlan. Pedig nem erről van szó. Egyszerűen misztérium és túl van rajtunk. Nekem nagyon érdekes az a helyzet, ahogyan gyerekeket tanítok az Ószövetségre. Ez számomra is hihetetlen sok tanulsággal jár, mert olyan ószövetségi történeteknek kellene megragadni a mondanivalóját, és ráadásul úgy, hogy az számukra mondjuk, ne sugallja azt, amit az ószövetségi történetek nagyon könnyen sugallnak, hogy az Isten egyszerűen nemcsak hogy kiszámíthatatlan, hanem tökéletesen önkényes. Úgy tűnik, ha az Ószövetséget azzal a szemmel olvassuk, ahogy írták, hogy az Isten oly mértékben önkényes, hogy még a saját törvényeit sem tartja tiszteletben. Ez pedig a józan gondolkozású embert tökéletes döbbenettel tölti el, és mondjuk adott esetben nagyfokú meghunyászkodásra való hajlandósággal vagyunk csak képesek tovább is ezt az Istent magunk körül tudni. Mert hiszen az Isten úgy tűnik az Ószövetségben, hogy a Tízparancsolatot sem tartja be nagyon sok esetben, vagy akkor azt kell mondanunk, hogy a Tízparancsolat mintha nem volna Rá érvényes. Vagy egyszerűen csak annyit tudunk mondani, hogy jó, akkor hát ha a Tízparancsolat nem érvényes az Istenre, nyilván azért, mert hát Ő az Isten. De ezzel nem oldottuk meg a problémát. Egyszerűen csak eltoltuk magunktól, és azt mondtuk, hogy egy nagyon furcsa Istenben kellene hinnünk, aki mondjuk, azt kéri a választott néptől, hogy mindenkit gyilkoljanak le, a szent törvényére való hivatkozással, miközben mondjuk azt a törvényt adta Mózesen keresztül, hogy ne ölj. Nagyon furcsa dolog egy ilyen Istenben hinni, akkor, hogyha nem megyünk ennek a problémának a mélyére. És a gyerekeken látom, hogy ők folytonosan megakadnak. Nagyon sok szempontból nagyon, nagyon jól működnek. Mert még ösztönösen is állandóan problémájuk van, és ezt ki is fejezik. Mondjuk Káin és Ábel történetét nagyon nehéz egy gyereknek jó érzéssel megmagyarázni, hogy mondjuk nekem is jó érzésem legyen, és azt gondoljam, hogy tényleg sikerült vele valamit megsejtetni. Ugye a múltkor dolgozatot írattam velük, és kérdeztem tőlük, illetve kértem, hogy írják le, mert mindig ez a nagyon fontos, írják le a történetet, és hogy mi annak a tanulsága. Mit üzen neked ez a történet Istenről? És persze, hogy miután rongyosra beszéltem a számat, hogy nem arról van itt szó, hogy az Isten egyszerűen mondjuk, ki akar tolni Káinnal. Mert a történetből egyáltalán nem derül ki, hogy Káin áldozatát miért nem fogadta el. Tökéletesen önkényes reakciónak tűnik. Nyilván megvan az értelme, csak nem tudjuk, hogy mi. Káin legalábbis nem tudta, hogy mi. Miközben ennek volt értelme, csak ő ezt nem tudta. És a gyerekeknek nagyon nehéz ezt elmagyarázni, hogy itt egy ilyen helyzetről van szó, és mondjuk nagyon egyszerűen próbáltam nekik leírni, hogy nézzék, hogy az Isten az egyik embertől néha mást vár, mint a másiktól. És lehet, hogy én mondjuk éppen olyan áldozatot akarok hozni, amit a másiktól jó néven vesz, de tőlem nem. És ennek egyetlenegy oka van: az, hogy mindenkinek megvan a sajátos életútja. És az Isten néha mondhatja azt, hogy kilencvenkilenc embertől ez jó, de tőled nem. Ha van köztetek testnevelő tanár, akkor az talán nagyon jól tudja azt, hogy a gyerekeket ki lehet pusztítani a testnevelésóráról azzal, hogy egyetlen mérce van. Mondjuk azt már nem is mondom, hogy az a mérce, amit ő tud, hanem mondjuk, van három jól sportoló gyerek, és azt mondja, na ez a mérce. És attól kezdve az összes többi utálni fog testnevelésórára járni, mert az alapélményük az lesz, hogy bénák, szerencsétlenek, hogy ez, ez iszonyú. A testnevelésóra lehet olyan iszonyú, mint az énekóra. Ti biztos hozzá tudnátok még tenni egy-két órát. Nekem ez nagyon érdekes volt, mert amilyen iszonyú volt számomra az ének-zene óra, annyira nem volt iszonyú a testnevelésóra. De épp néhány nappal ezelőtt beszélgettem egy testnevelő tanárral, aki azt mondta, hogy számomra az ötös, amit a gyerekeknek mondtam, az hihetetlen módon árnyalt volt. Mert a legjobb diáknak háromszor kellett fölfüggeszkednie, fölmásznia a kötélen, a legügyetlenebbnek pedig elég volt három fogást tenni kulcsolással. És lehet, hogy négyest adtam gyereknek két függeszkedésért, és ötöst valakinek három fogásért. És hogy a gyerekek előbb-utóbb ezt megértették. Persze hozzátette: ez azért is volt, mert a gyerekekből csináltam a zsűrit. S a gyerekek fölfogták egy picit azt, hogy ma nekem, holnap neked. Az életet korán tanulták. Szóval, mondjuk Káin és Ábel történetét lehet ezzel a megközelítéssel szalonképessé tenni, hogy ne ábránduljanak ki teljesen a Jóistenből. És ennek ellenére, miközben rongyosra beszéltem a szám, megszülettek a dolgozatok. Mondjuk a következő verziók, hogy: „Isten nagyon örült Ábel áldozatának, mert szép egyenesen szállt föl a füstje. Káin áldozatának a füstje összevissza ment, ezért megharagudott rá az Úr”. Aztán - ez még hagyján, ezt tudom, honnan vették, van egy Jankovits Marcell-rajzfilm. Abban van ez. De hogy azt honnan vették, az már csak az ő fantáziájuk, hogy Káin és Ábel is földműves volt. Ez már eleve nem igaz, de mivel rossz a kezdés, utána már sok probléma adódik. „Ábel a legszebb paradicsomokat adta,” – hogy miért paradicsomot? „Tehát Ábel a legszebb paradicsomokat adta, Káin pedig fonnyadt és rohadtat ajándékozott az Úrnak. Na nem is csoda, hogy megharagudott rá.” És lehetne mondani ezeket a verziókat, ahogy a gyerek próbálja értelmezni ezt a nagyon nehéz helyzetet, hogy Isten azokból az adatokból és információkból, amelyeket Káin és Ábel történetében Róla tudunk, nem vezethető le. A reakciója. Nem vezethető le. Ez nem azt jelenti, hogy kiszámíthatatlan, csak azt, hogy annyi információ áll rendelkezésünkre, hogy egy olyan egyenlet áll előttünk, amiből nem lehet kiszámolni. Ugye ilyen? Valaki és azt mondta, hogy képzeljem el, hogy a – itt is van, most nem merek ránézni, de a történet szalonképes – hogy a matematikatanár föladta a feladatot. Egy csomó információ volt, pont annyi, hogy két ismeretlent ki lehessen számolni. Csakhogy a gyerek rosszul írta föl az adatokat. És ezáltal a feladat megoldhatatlanná vált. És akkor a tanár azt mondta, hogy kérlek szépen ez egyes, mert nincs megoldva. Csakhogy pechére az apja a gyermeknek matematikus, és bevitte még a munkahelyére is, és egy egész team dolgozott azon, hogy képesek-e az általános iskola alsó tagozatos gyermekének házi feladatát megoldani. Márpedig doktori becsületszavukat adták, hogy a feladat tényleg megoldhatatlan. Mire a gyerek bevitte nagy büszkén, hogy megoldhatatlan a feladat, és kapott rá egy óriási egyest. Mert hiszen a tanár a maga adatai szerint bánt a kérdéssel, és nem aszerint, ami tényleg a gyerek rendelkezésére állt. Tehát nagyon sok esetben pontosan így vagyunk: van egy csomó adat, de ott és akkor a feladat számunkra megoldhatatlan. De nem azért, mert az Isten önkényes, vagy mert kiszámíthatatlan. Ezek már a mi Istenről alkotott képeink. Hozok nektek most egy-két irodalmi példát. David Heller a gyerekeknek az istenképével foglalkozik, kutató, aki ezt megírta egy ilyen emészthető jópofa formában. „Kedves Isten” - ez a kötetnek a címe, és most mielőtt a mesét elolvasom, olyanokat választottam ki, amelyek éppen az Isten kiszámíthatatlanságára és önkényességére utalnak. Egészen rövidek, úgyhogy mondom őket. Azt mondja, - most egy picit a vágyatokat fogom fölkelteni, remélem – ez egy hétéves kisfiúnak a levele: ”Kedves Isten! Kedvenc tárgyam a rajz, csináltam Rólad egy képet”. – ugye nem látjátok? (Ezt tudtam, hogy nem fogjátok látni, ezért ez a vágykeltésnek az ideje és utána a következő van itt, ugye milyen érdekes, néztétek volna, hogy milyen, ugye? De aranyosak vagytok! Hát mert nem mindegy nektek? Hát úgyse olyan! Nagyon érdekel titeket!) Azt mondja, hogy utána van egy ilyen kis utóirat, hogy „a részleteken még dolgoznom kell. Sokat segítene, ha lejönnél és megnézhetnélek.” Ugye ezzel sokan így vagyunk? Aztán van itt még egy, azt mondja: ”Kedves Isten! Ha legközelebb özönvizet csinálsz, küldenél előtte nekem egy táviratot? Többnyire jól viselkedem. Várom válaszodat…” Ez tizenkét éves. Aztán egy másik: „Kedves Isten! A vulkánok menő dolgok, de néha igazán türtőztethetnéd magad! Zárójel: az anyám is mindig ezt mondja nekem! Szeretettel Viktor.” Na! Jól van. Ennyit az Isten kiszámíthatatlan voltáról, és akkor mondom a mesét. Ez az utolsó mesénk a kötetből. Elég komor címe van a mesének: „Mindenkinek meg van szabva a halála”: „Mikor Krisztus és Szent Péter vándorolt, betértek egy házba. De csak a pitvarban, vagy a pajtában kaptak helyet, mert odabenn a szobában, az asszony éppen vajúdott. Nagyon jajgatott. Szent Péter már nem győzte hallgatni, szólt Krisztusnak, hogy könnyítse meg a szülést. Erre Krisztus azt mondta: - Eredj ki, nézd meg az eget! Mondd meg, mit láttál! Szent Péter megnézte, aztán megmondta, hogy kardot lát az égen. – Akkor még nem lehet az asszonynak szülni. – mondta Krisztus. Kis idő múlva Szent Péter újból kérte Krisztust. – Eredj, nézd meg, mi van az égen! – Ekkor meg bitófa volt. – Akkor hadd szenvedjen. – mondta Krisztus. Szent Péter már nem győzte hallgatni a jajgatást, újból kérte Krisztust. – Nézd meg, mit látsz az égen! – Szent Péter megnézte, és ezt mondta: - Három búzakalászt. – Jól van, akkor szülhet az asszony.” Ez az az Isten, aki mondjuk, nemcsak hogy kiszámíthatatlan, hanem még van benne némi jó adag érzéketlenség és gonoszság is. És akkor eljuthatunk egészen odáig, ahova Bergman is elérkezett, aki megküzdött a magában élő Istennel, de nekem úgy tűnik, hogy csak az istenképig jutott, nagyon sok szempontból. És ő azt mondja, hogy Karinról van szó, a „Tükör által homályosan”. A trilógiájából - ismeritek, Bergman trilógiáját, a „Tükör által homályosan” című filmnek a forgatókönyve ez. Karin egy nagyon érzékeny lány, aki küszködik az Istennel. És akkor ezt mondja: „Egy Isten jön lefelé a hegyről.” Ezt látta ő: „Keresztül a sötét erdőn, és mindenütt vadállatok vannak a homályban. Csöndesen lapulnak. Igenis ez valóság. (És akkor az ez dőlt betűvel van.) Ez valóság. Én nem álmodom, én igazat beszélek. Úgy érzem, hogy egyszer az egyik világban vagyok, máskor pedig a másikban. És nem tudom megakadályozni. S aztán néhány oldallal utána, ismét az élménye: és akkor kijött az ajtón az Isten. Egy pók volt. Hat lába volt, és gyorsan jött felém a padlón. Jött felém, és én láttam az arcát. Undorító és gonosz arca volt. Rám meredt és belém akart hatolni. De én nem engedtem. Mindvégig láttam a szemét. Hideg volt és nyugodt. Amikor nem tudott belém hatolni, gyorsan fölmászott rám, végig a mellemen, az arcomon és aztán föl a falon.” Tehát az ember el tud jutni a saját tapasztalatán keresztül oda, hogy az Isten ténylegesen szörnnyé váljon a lelkében. Nem az Isten, az istenkép, amit hordozunk. Az egyszerűen egy szörnyetegnek a képe is lehet. Ez ellen mi ösztönösen tiltakozunk, mert általában ezek a megnyilatkozások úgy érnek bennünket, hogy az Istenről beszélnek. Ez az, ahogy Karin azt mondja ott a környezetének, hogy de ez a valóság. Én ezt láttam. Miközben mi lehetünk elég kritikusak ahhoz, hogy ő ezt a képet látta, ami benne él. És a szó szoros értelmében benne él. Mert az az istenkép élő benne. De ez az istenkép lehet egészen szörnyeteg. És nyilvánvaló, hogy egy ilyen istenkép tönkreteszi az embert. Hogy hogyan, erről ugye hosszan-hosszan beszéltem. Csak szerettem volna eljutni egészen a végpontig. Az embernek ahhoz az élményéhez, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben sebzettek vagyunk és torz bennünk ez a kép. Karinnak szívesen azt mondanánk, mint ahogy a környezete, ha megnézitek a filmet, hogy beteg. Beteg, és meg kellene őt gyógyítani. De ha bennünk is egy torz istennek a képe van, akkor mi is kisebb-nagyobb mértékben betegek vagyunk. És meg kellene bennünket gyógyítani. Az, hogy mi önkényesen azt mondjuk, hogy a mi betegségünk szalonképes, az még nem jelenti azt, hogy ez ne volna betegség, vagy hogy ne tenne tönkre minket, vagy ne bénítana minket. Most még egy részt hadd olvassak föl, aztán egy picit majd beszélni fogok. Ma hoztam több irodalmi művet, mert ezek olyan jól festik le mindazt, amiről próbálok beszélni. Joseph Heller: A huszonkettes csapdája. Egy hihetetlenül, mondjuk így, ízes könyv. Valahogy van benne bőven minden; könnyen botránkozó embereknek nem ajánlom. Viszont éppen azért, mert ennyire szabadon kezeli a kérdést, nem áll ott meg, ahol a mi mondjuk hívő szemérmességünk oly könnyen megáll, és máris a sztereotip mondjuk botránkozásunkkal elutasítja magától a problémát, ezért nagyon tanulságos. Ezzel akarom majd többé-kevésbé lezárni azt, hogy hogyan működik bennünk a torz Isten képe, és utána próbálni kijönni ebből az alagútból. Yossarian ugye a főhős és a szeretőjével beszélget, és erről akarok most olvasni: mind a ketten ateisták. - Bizonyára, vagyok olyan jó ateista, mint te. – elmélkedett az asszony. De még én is úgy érzem, hogy jó csomó hálával tartozunk, és nem kell szégyenkeznünk, ha ezt kimutatjuk. - Na, mondj nekem egyetlen dolgot, amiért hálával tartozol – fogadta el a kihívást Yossarian különösebb érdeklődés nélkül. - Hát, - a hadnagy felesége elmélázott, elhallgatott egy pillanatra, hogy a kételyt mérlegre vesse, majd azt mondta - Hát énértem. (ez ilyen igazi asszonyi válasz) - Na, ne mondd, - mondta Yossarian gúnyosan. Scheisskopf hadnagy felesége meglepetten felvonta szemöldökét. - Te nem vagy hálás értem? – kérdezte. Duzzogva ráncolta homlokát, mivel büszkesége találatot kapott. – Azt tudod, ugye, hogy nem azért álltam össze veled, mintha olyan nagy szükségben lennék – mondta neki hűvös méltósággal. – Az én férjemnek egy egész százada van, és századának minden repülő kadétja nagyon is boldogan összeállna a századparancsnok feleségével azért a kis plusz kéjért, amit ez jelenthetne nekik. Yossarian úgy döntött, hogy jobb lesz, ha más vágányra tér. - Más vágányra tértél – fejtette ki diplomatikusan. – Fogadok, hogy minden egyes olyan dologra, amiért szerinted hálásnak kellene lenni, én két olyat tudok mondani, ami miatt nyomorultnak érezhetjük magunkat. (ez a logika fantasztikus) - Légy hálás azért, hogy megkaptál engem. – ragaszkodott az asszony a magáéhoz. - Persze, persze, édesem, de azért rohadt nyomorultul érzem magam, hogy nem kaptam még meg egyszer sem Dori Duzt. Vagy az asszonyok és a lányok ezreit, akiket majd látni és akarni fogok az én rövid kis életemben, és nem lesz alkalmam szeretkezni velük még csak egyetlenegyszer sem. Erre az asszony: - Légy hálás, amiért egészséges vagy! - Keseredj el, amiért nem leszel mindig az! - Örülj, hogy élsz! - Dühöngj, hogy meg kell halnod! - Rosszabbul is állhatnának a dolgok! – kiáltotta Scheisskopf hadnagy felesége - Átkozottul jobban is állhatnának! – felelte szenvedélyesen Yossarian. - Mindig csak egy dolgot mondasz – tiltakozott Scheisskopf hadnagy felesége. – Azt mondtad, hogy kettőt mondasz. - És ne is mondd, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. – folytatta Yossarian, letiporva minden ellenvetést. – Semmi kifürkészhetetlen titok nincs abban. Egyáltalán nincsenek is neki útjai. Játszadozik. Vagy inkább tisztára megfeledkezett rólunk. Hát ez az a híres Isten, akiről ti fecsegtek. (Itt most olyasmiket fogok olvasni, amelyeket nagyon átgondoltam, hogy elolvassak-e vagy nem, de el fogom őket olvasni, aki nem szeretné hallgatni, az fogja be a fülét.) - Hát ez az a híres Isten! Málészájú, vidéki balfácán, esztelen, beképzelt, bárdolatlan, bükkfagatyás. A te jó Istened, hát hogyan tisztelhet az ember olyan felsőbbrendű lényt, aki szükségesnek látott beilleszteni a teremtés isteni rendszerébe olyan tüneményeket, mint a takony és a fogszuvasodás. Mi futhatott végig elvetemült, gonosz képzeletén, amikor megfosztotta az öregembereket attól a képességétől, amivel a bélmozgásnak parancsolni lehet? Miért teremtette egyáltalán a fájdalmat? - A fájdalmat? – a hadnagy felesége diadalmasan vetette magát a szóra. – A fájdalom hasznos tünemény. A fájdalom figyelmeztet bennünket arra, hogy a testünk veszélyben forog. - És azt a veszélyt ki teremtette? – kérdezte Yossarian, és maró gúnnyal nevetett. – Az ám! De milyen kegyes volt hozzánk az öregúr, amikor megajándékozott bennünket a fájdalommal! Miért nem alkalmazott helyette ajtócsengőt, ha már figyelmeztetni akart bennünket? Vagy miért nem alkalmazta valamelyik égi kórusát? Vagy kék-vörös neonlámpa rendszert mindenki homlokának a kellős közepén. Akármelyik villanyszerelő, aki megérdemli kenyerét, meg tudná ezt csinálni. Miért nem tudta ő megcsinálni? - Hát csuda hülyén nézne ki az ember vörös neoncsövekkel a homloka kellős közepén! – mondta az asszony. - Hát, mert csuda szépen néz ki most, amikor kínjaiban fetreng és elhülyül a morfiumtól, ugye? Micsoda szörnyeteg, halhatatlan csaló! Ha megfontolod azt a lehetőséget és hatalmat, ami a kezében volt, hogy tisztességes munkát végezzen, és aztán megnézed azt a kis buta, csúnya kis trágyadombot, amit ahelyett csinált, égnek áll a hajad, hogy micsoda példátlan kontár őkelme! Nyilván soha nem élt borítékból. Bizony nincs olyan, magára valamit is adó üzletember, aki egy ilyen bükkfagatyást, mint ő, akár egy raktári segédmunkásnak is alkalmazna. A hadnagy felesége hamuszínre vált elképedésében és rémülten kancsalított. - Okosabban tennéd, ha nem beszélnél ilyen hangon róla, édesem, - figyelmeztette vészjóslóan, mégis ellenséges hangon. – Még meg fog büntetni. - Hát nem büntet máris eléggé? – hördült fel Yossarian gyűlölködve. – Tudod, hogy nem engedhetjük, hogy megússza! Nem és nem! Mi bizony nem engedhetjük, hogy megússza szárazon, amiért ennyi kínt zúdított a nyakunkba. Eljön még az a nap, amikor majd fizetnie kell, és azt is tudom, hogy mikor lesz ez a nap. A végítélet napja. (Tökéletesen megfordult a kép.) - Igen, az lesz az a nap, amikor majd elég közel kerülök hozzá, hogy odanyúljak, és elkapjam azt a koszos bükkfagatyáját, és… - Elég, elég! – sikoltott föl a hadnagy felesége, és minden látható eredmény nélkül elkezdte ütni mindkét kezével Yossarian fejét. – Elég! Yossarian a karja mögött keresett oltalmat, míg a hadnagy felesége néhány másodpercig asszonyi dühvel csapkodta, aztán Yossarian határozottan megfogta a csuklóját, és gyöngéden visszanyomta hanyatt az ágyba. - Mi hozott ki ennyire a sodrodból? – kérdezte zavartan, és bűnbánó derűvel. – Azt hittem, hogy te nem hiszel Istenben. - Nem is hiszek, - hüppögte és vad könnyekben tört ki. – de az az Isten, akiben én nem hiszek, az az Isten jóságos, és az az Isten igazságos, és az az Isten kegyelmes. De az az Isten, az aljas és buta Isten, akinek őt állítod be, és akiben te nem hiszel, az nem az én istenem, akiben én nem hiszek. Yossarian nevetett és elengedte a karját. - Egymás közt élvezzünk egy kicsit nagyobb vallásszabadságot, drágám! Te abban az Istenben nem hiszel, akiben nem akarsz, és én abban az Istenben nem hiszek, akiben én nem akarok. Áll az alku? Azért akartam ezt most ennyire botrányosan, mert a helyzet ennyire botrányos. Tehát ténylegesen az életünkben, ha az érzéseinket merjük egy kicsit beismerni, eljutunk ilyen pillanatokra. Amikor az összes indulatunkkal, az összes fájdalmunkkal és szenvedésünkkel, ha volna bennünk elég bátorság, akkor valami ilyesmit mondanánk. És ez az a pillanat, ahol forduljunk a misztikusokhoz. Azokhoz, akik elég bátrak voltak ahhoz, éppen azért, mert elég jól ismerték az élő Istent. Ez adta nekik a bátorságot, hogy merjenek úgy beszélni az Istenről, ahogy azok, akik sokkal inkább csak az istenképükkel konfrontálódtak, nem mertek az Istenről beszélni. És akkor most hozok nektek misztikusokat, akik tudnak nekünk valami nagyon hiteleset mondani. Na csak. Igen. Eckhart mester, a középkor talán legnagyobb misztikusa azt mondta: „Azért imádkozom Istenhez, hogy szabadítson meg Istentől.” Egyetlen mondatban benne van minden. Azért imádkozom Istenhez, hogy szabadítson meg Istentől. Szent Ágoston pedig, aki szalonképesen mondta el ugyanezt, a következőt írja a Vallomásokban: „Csodálkozom, hogy immár téged szeretlek, és nem azt a valamit, amit a képzelet alkotott bennem, ezt a szörnyet a fejemben. Ám Isten élvezetében nem voltam kitartó. Szépséged hozzád ragadott engem, de nehézségeim csakhamar ismét elvontak tőled, és nyögve hanyatlottam képzelt szörnyeimhez.” Tehát az, hogy mi itt most az istenképről beszélünk és arról a különbségről, és arról, hogy itt akár szörnyek is létezhetnek még egy szentnek a fejében is, ez nem az én elvetemültségem, hanem a helyzetnek nagyon is a komoly realitása. Istenhez imádkoztam, hogy mentsen meg engem Istentől. Ez az, amit keleten sokkal radikálisabban komolyan vesznek, mint ahogy mi. Ezért forduljunk most egy kicsit keletre. Kétféle szempontból is. Az egyik, hogy hát hogy is. Jóval Krisztus előtt, mondjuk így szerényen, megszületett a Bhagavad Gítá. És ebben, éppen a központi fejezetben, az Isten így tanítja a tanítványát a hitről, a belévetett hitről, vagy az Istenbe vetett hitről. „A Magasztos így szólt: S háromféle a hit, halld meg. Ezt szent összhang, vagy szenvedély, vagy sötétség irányítja. A szív természete szerint.” Első versszak. Minden sora fantasztikus. Második: „Tanítványom! Olyan minden hit, amilyen az egyéniség. A hit a lényege lelkednek. Mondd, mit hiszel, s tudom, ki vagy.” S a harmadik versszak: ”Az összhang Istenben hisz. Tündérekben a szenvedély, a sötétség lidérceknek, holtak árnyékának áldozik.” Hát, amiről beszéltünk, ez most látjuk egy egészen más kultúrában, jóval-jóval Krisztus előtt is tökéletesen egyértelmű. Nem is tudom mennyire legkristálytisztábbá csiszolódott megfogalmazásban előttünk állt. Több ezer éve. És akkor hadd olvassam föl ennek a – hú most látjátok, túl sok szabadidőm volt, elkezdtem olvasni – egy-két nagyon-nagyon rövid példázatot: „Reggeli beszélgetések Lin-Csi apát kolostorában”. Tehát most direkt nem hindu, hanem buddhista rövid példázatokról fogunk beszélni. Ugye a buddhisták valahogy nagyon érdekes módon, miközben az Ószöv… Na, most ezt lerakom, mert most eszembe jutott valami, hogy nagyon érdekes, hogy az Ószövetség hogyan küszködött ezzel a kérdéssel, az ószövetségi ember. Egyfelől hozott egy hihetetlenül, na most, emberképű istenképet, egy ilyen, végtelenül tele mindenféle zavarral és sötétséggel és homállyal, és másfelől pedig azt mondta, hogy az Istennek még a nevét sem szabad kimondanod. Nem ábrázolhatod. Sem kép, sem szobor, sem semmi más. Tehát egy milyen érdekes kettősség ez. Hogy egyfelől egy tökéletesen torz valami áll előttünk, másfelől pedig ennek mondjuk hát ellensúlyozása érdekében egy legalább annyira esztelennek tűnő tilalom. És ténylegesen az ószövetségi ember nem ejti ki az Isten nevét. S erre mondhatjuk, hogy tisztelet. Nem pusztán erről van szó, hanem ez fönntartotta őbennük azt az érzéket, vagy azt az érzékenységet, hogy legjobb az volna, miközben rengeteget beszélünk az Istenről, hogy ha még a nevét se mondanánk ki, mert fogalmunk sincs, hogy ki. Nagyon izgalmas ez, azt gondolom, hogy ez nem pusztán csak az Istentől származó kétfajta kinyilatkoztatás, hanem az embernek az egészséges lelki érzéke és érzékenysége. Amennyire tévedünk, annyira ellensúlyozzuk ezt a tévedést úgy, hogy folyamatosan hagyjuk abba a beszédet. S ne mondjunk róla semmit, mert ez talán a legfontosabb tanítás róla. S akkor, „Lin-Csi apát kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a szerzetesek a mesterhez. Mester, áruld el nekünk, mit tegyen az, aki mielőbb üdvözülni akar! Semmit. – vágta rá habozás nélkül Lin-Csi, aztán hosszan hallgatott. És akkor hogyan kell semmit sem tenni az üdvösségünkért? – törte meg a csendet végül az egyik bátor szerzetes. Csakis könnyedén. – felelte Lin-Csi.” Aztán: „Lin-Csi apát kolostorában egy nap az öreg Szi-Jüan szerzetes megszólította zöldfülű társát, Jen-Csao szerzetesjelöltet. - Mondd, Jen-Csao, mióta vagy itt nálunk, a kolostorban? - Hát épp egy éve, Szi-Jüan szerzetes. - Hát bizony nem nagyon látszik meg rajtad. – sóhajtozott az öreg Szi-Jüan, mint aki végtelenül sajnálja társát. - Na és hányszor beszéltél az apáttal? Hány kérdést tettél föl neki? - Egyet sem. Nem is tudom, hogy mit kérdezhetnék tőle. – vallotta meg Jen-Csao. - Nahát, menj csak be Lin-Csihez és kérd meg, árulja el neked, merre találod a legrövidebb utat a buddhasághoz! Mert ugyebár ezt akarod tudni. Ezért vagy itt, hogy Buddhává válj. - Jen-Csao, tényleg, nem titkolta, hogy valóban mielőbb Buddhává szeretne válni, ezért bekopogott az apáthoz. - Apát, áruld el nekem, merre találom a legrövidebb utat a buddhasághoz? - A legrövidebbet keresed? - A legrövidebbet, apát. – jelentette ki ismét Jen-Csao, mire Lin-Csi váratlanul egy hatalmas pofont kevert le neki. Jen-Csao meglepődött, aztán visszakullogott az öreghez. - Megvert – panaszolta, - de most legalább látszik rajtam valami. – mutatta földuzzadt arcát Szi-Jüan szerzetesnek. - Ezt még nem nevezném kitüntetésnek, de szép nagyon – vizsgálta a puffadást az öreg, majd újabb tanácsot adott: - Tudod mit? Menj vissza és kérdezd meg tőle megint. Hátha aztán okosabb leszel. - Jen-Csao visszament és az apát megverte megint. Mikor harmadszor is visszatért, Lin-Csi megkérdezte tőle: - Valóban a legrövidebb utat keresed? - Valóban, apát. - Akkor ne lepődj meg, hogy megint megverlek.” És végül az utolsó, és aztán akkor befejezem a sok-sok olvasást. Azt mondja: „A kolostorban egy reggel föllármázta Lin-Csi apátot egy ifjú szerzetes: - Apát, apát! Megvilágosodtam! Ma hajnalban Buddhává lettem. - Mit beszélsz, szerzetes? – dörzsölte a szemét Lin-Csi. - Buddha vagyok, apát, Buddha! - Na ne mondd, honnan veszed? - Hát átlátom a valóság titkát. Ismerem az okokat és a törvényt. Megszabadultam a vágyak indulatától, a létezés indulatától, a tudatlanságtól. Legyőztem a születést és legyőztem a halált. Többé nem kell erre a világra kerülnöm. Hát Buddha vagyok, tehát állítom magamról… - állította nagy komolyan magáról a szerzetes, majd titokzatoskodva megkérdezte: - Mondd, akkor most mit kell tennem? - Reggeliztél már? – emelte rá az apát a tekintetét” Ezt a történetet azért szeretem nagyon, mert föltehetően a szerzetes valóban Buddhává vált. Ennek ellenére mégis a reggelizés a következő lépés. Na, ezekben a történetekben annyira zseniálisan, hogy mondjam, konfrontálódhatunk azzal, hogy ha ténylegesen az istenképünk mögé akarunk látni, akkor nagy alázatossággal és nagy megkülönböztetéssel kell lennünk. És akkor ezt így fogalmaztam meg magamnak, hogy nem hihetünk a hitünknek. Ne az Istenben ne higgyünk, a hitünknek ne higgyünk. Az istenképünknek ne higgyünk. Hanem újból és újból legyen meg bennünk egy szent kritika. Most még maradjunk itt a mélyben. Most már látjuk, hogy az istenkép mögött ott van az Isten és ezt néhány szóval mondtam már nektek, de hadd írjam le, hogy – ez persze csak a valóságnak valamiféle megközelítése, nem a valóságot mondom, csak ezt megközelítem, vagy próbálom valahogy leírni. Hogy úgy működünk, hogy a lelkünk mélyén ott él az Isten. De az Isten csak az istenképen keresztül tud megnyilatkozni. Ha az Isten nem szól hanggal és olyan nyelven, amit mi értünk, akkor azt nem tudjuk fölfogni. Tehát mindenképpen egy képen keresztül kell, hogy megnyilatkozzon. Mindenképpen emberré kell válnia, meg kell testesülnie bennünk, hogy egyáltalán tudjunk valamit vele kezdeni. Mert azt kimondhatjuk, hogy az Istenről legjobb, ha semmit sem mondunk, de ezzel nem tudunk semmit sem kezdeni. Tehát egyszerűen ezt tudnunk kell, de közben az Istent valamiképpen szóhoz kell tudnunk engedni. Mondtam-e nektek azt az asszonyt, aki nagy bajban volt és elkezdett imádkozni, hogy az Isten segítsen neki, s órákon keresztül imádkozott. Mondtam ezt nektek múltkor? És akkor imádkozott nagyon sokat, mert nagy bajban volt és már nem tudta évek óta megoldani ezt a problémát. S azt mondta, hogy most addig imádkozom, ameddig az Isten nem szól hozzám. És egyszercsak az Isten elkezdte őt nagyon megérinteni. Mondtam? És akkor annyira megrémült ettől a belső tapasztalástól, hogy az Isten most tényleg fog hozzá szólni, hogy azt mondta, hogy jól van, szóljál, de a lelkivezetőm hangján. Mondtam? Hej, de mondtam! No és akkor ugye a lelkivezetője hangján azt mondta, hogy hazudsz magadnak, hazudsz az embereknek, és hazudsz az Istennek. Ez a te bajod. De hogy kénytelen volt a lelkivezetőjének a hangján kérni az Istent, hogy szólaljon meg, mert különben elviselhetetlen lenne, ha az Isten az Isten hangján szólna hozzánk. És azt mondta, hogy ez olyan megdöbbentő volt számomra, hogy pontosan abban a stílusban beszélt hozzám, ahogy a lelkivezetőm szokott szólni. Hát nyilván nem a lelkivezetője lakik benne, hanem az Isten. De ő azt mondta, hogy kérem azt a szűrőt, azt a képet, azt a hangot, ahogy a lelkivezetőmön keresztül be tudom fogadni az Istent. Nyilván miért épp a lelkivezetőjét kérte? Azért, mert tudta, hogy a lelkivezetője szereti őt. Tehát hogy képes lesz ezen a hangon meghallgatni azt, amit az Isten neki mond. Lehet, hogy ugyanezt az igazságot bármelyikünktől nem tudta volna elviselni. Mint ahogyan egy torz istenképtől sem tudjuk elviselni az igazságot se nagyon. Ahhoz már nagyon, hogy mondjam, nagyon árnyalt léleknek kell lennie valakiben, hogy mondjuk az igazságot elviseljük az ellenségünktől, vagy valakitől, aki minket nem szeret. Hú, hát az aztán szinte embertelen vállalkozás. Pedig az igazság rengeteg arcával mutatkozik meg előttünk, de mi olyannyira gyengék vagyunk, hogy mindig csak egy ilyen védett közegben, épphogy három simogatás között merünk szembesülni egy árnyalattal többel, mint amennyit eddig éppen tudtunk, vagy értettünk. Vagyis ez azt jelenti, hogy miután az Isten a legnagyobb hatalom és erő a szívünk mélyén, ezért a bennünk élő istenkép is mindig hallatlanul erős. Ugye ezt már mondtam, de ezt nagyon szeretném bennetek tudatosítani, hogy ezért a lelkünkben élő istenképen keresztül mindig nagyon nagy erők jönnek föl bennünk, és hogyha az a szűrő, az a kép nagyon torz, amin keresztül az Isten ereje jön, akkor adott esetben az erő átjön, de nem gyógyít, hanem pusztít. *** Jött hozzám egy hölgy, és megosztotta velem egy nagy élményét, istenélményét. Elkezdett beszélni ez a hölgy az élményről, és amennyire én ezt meg tudom állapítani, - legalább mondjuk annyi forban vagyok, hogy legalább a kinyilatkoztatást ismerem valamennyire - , azt tudom mondani, hogy ő ténylegesen istenélményben részesült. Ténylegesen valami föltört benne, valami erő áttörte az addigi dolgokat, és képes volt találkozni az Istennel. Hihetetlen változásokon ment át az élete nagyon gyorsan. És akkor, amikor vele találkoztam, az volt az élményem, hogy ez egyszerűen fantasztikus. Tényleg csoda volt, szóval lenyűgöző volt, ahogy az élményéről beszélt. És egy hét múlva öngyilkosságot követett el. Jelenleg a pszichiátrián van. És ez egy nagyon kényes helyzet. Az a modell, amiről beszéltem nektek, azt gondolom, ad megközelítést ahhoz, hogy ezzel a jelenséggel tudjunk mit kezdeni. Föltört belőle az erő. Valami belülről az Istentől. De, mondjuk így, a lelke nem volt fölkészülve erre. És ez az erő túlment azon, ami már számára kezelhető volt. Nem tudott az épület olyan gyorsan fölépülni, hogy ezt a nyomást elviselje, ami a mélyből föltört. És ő átbillent. Miközben ez nem jelenti azt, hogy őneki ténylegesen nem istenélménye volt. Ez benne a hihetetlenül nehéz. Hogy ő mikor verekszi ki magát majd abból, hogy ne gondolja azt, hogy őt az Isten tönkretette ezzel, vagy hogy ő ettől a pillanattól kezdve, az élménye nyomán rettegni fog az Istentől. Az, hogy benne az Isten így tört föl, ez megint nem az Isten gonoszsága, hanem az ő speciális sebzettségéből adódik. De hát ezt én kívülről esetleg láthatom, ő ezt nyilván nem fogja így fölfogni. Tehát itt hihetetlen,… ez sokkal árnyaltabb és összetettebb és bizonyos szempontból nehezebb, mint ahogy azt csak úgy elképzelni is tudnánk. De fontos, hogy le tudjuk úgy egyszerűsíteni a kérdést, hogy tudjunk vele dolgozni, és tudjunk előrelépni. A kettő persze egyszerre igaz. Ezért olyan fontos, amit az Ószövetség olyan jól tett, hogy beszélt angyalokról, angyalok seregéről. Emlékszem, a tavalyi évben ezt emlegettem nektek, hogy létrehozott egy hihetetlenül árnyalt szellemvilágot, amit az ember képes volt a saját lelkében megtalálni. És ahol éppen tartott, be tudta helyettesíteni ezeket a figurákat és képeket. És aztán ezek lehettek elég,… ugye, félek, hogy az Isten megszólít engem, szóljon inkább csak egy angyal. Az sokkal jobb. Vagy olvasom a szentek életét. Ne az Isten szóljon hozzám, mert azt nem bírom elviselni, hanem mondjuk a védőszentem, vagy az őrzőangyalom. Az az ember, akinek a fejében a lelke ilyen szempontból nagyon strukturált és árnyalt, nagyon jól jár ezzel, mert képes lehet megtalálni a megfelelő képeket, amin keresztül az Isten tud rá hatni. Ha bennünk ez nagyon kidolgozatlan, akkor nehezebb helyzetben vagyunk. Miközben nyilván az árnyaltságnak is megvan az árnyoldala. Mert, ha nagyon árnyalt, akkor nagyon sokféle torz tükör is élhet bennünk. És ez torzíthatja az Isten hangját. Gyerekekkel, ez igazából a papnak egy óriási kegyelem, hogy gyerekekkel beszélgetek, felnőttekkel beszélgetek, egész piciket látok, látok fejlődést négyévestől hétévesig, hetvenhét évestől hetvennyolc évesig, szóval… és a gyerekeken látom, hogy milyen hihetetlen nehéz helyzetben vannak. Hogy próbáljuk nekik adni a lehetőségeket, hogy föl tudjon épülni a lelkük, ami már megvan, csakhogy ez az ő kezükben legyen, hogy ez elég árnyalt legyen, és akkor ahogy egy gyereket meg tudunk mosolyogni, ahogy elmegy egy tévirányba, és felnőttként is pontosan ezt csináljuk. Csak mi felnőttként nem mosolyogjuk ki magunkat. Egy harmadikos gyerekeknek az elsőáldozási kérdése a következő volt, hogy: Mondd, kislány, mittudomén Katika, mondd, hogy Pál apostol hol tért meg? S akkor ugye vágja rá a választ, és akkor azt mondja, hogy a domesztoszi úton. Mire a pap mondta, hogy jó, megfeleltél. Tényleg jól emlékezett rá. „Damaszkuszi úton” – semmi értelme nincsen. Hát a domesztoszi úton! Írattam dolgozatot a gyerekekkel, kérdeztem tőlük, hogy írnák már le, hogy Jákob hogyan szerezte meg az atyai áldást és az elsőszülöttségi jogot. És akkor tudjátok jól, hogy egy tál lencséért kapta meg az elsőszülöttségi jogokat, és utána pedig lóvá tette édesanyja tanácsára édesapját, Izsákot azzal, hogy egy állatnak a szőrös bundáját tekerte magára, és így Ézsaunak nézte akkor már vak édesapja. Na trrrr pont. Na de. A következő született ebből a dolgozatból. Azt írja a gyerek valahogy így, hogy: a trükk az volt, hogy édesanyja Jákobot leöntötte levessel, majd pedig ráadta testvére kedvenc szőrös ruháját. Így szerezte meg Jákob az atyai áldást. Én perceken keresztül derültem ezen, vittem a plébános atyának is, hogy ő is hallgassa meg, és amennyire mondjuk mókás ez, annyira úgy javításra szoruló kép. De hogy pontosan ugyanilyen teljesen esztelen képek élnek bennünk. Tökéletesen esztelen képek. És hihetetlenül tudunk ezekhez ragaszkodni. Amikor egy felnőtt ember ragaszkodik egy ilyen esztelen képhez, az tud lenni aztán fájdalmas. Mondjuk a huszonkettes csapdája. Ugye szépen megegyeztek abban, hogy vallásszabadság van közöttük és ki-ki ebben és abban az Istenben nem hisz. Hát, na,… nem, nem mondom tovább. Az a korszak, amikor kialakul az Istenről alkotott képünk, és ehhez kapcsolódóan kialakul a hitünk, amiről a Bhagavad Gítá így írt, hogy mondd meg, hogy hogy hiszel és megmondom, hogy ki vagy, amilyen a hited, olyan vagy te magad, hogy ez az a kor, amit a leginkább azzal tudnánk jellemezni, hogy a hitnek egy nagyon fontos aktusát volna képes az ember ilyenkor készségszinten elsajátítani, a cselekvésre való készséget. Mert ugyanis a helyzetünk a következő, hogy most mondjuk, beszélek, vagy töprengünk azon, hogy nem helyes bennünk az istenkép. A kérdésem az, hogy van-e bennünk elég mondjuk lendület, vagy cselekvésre való készség ahhoz, elég szabadok vagyunk-e ahhoz, hogy akarjunk és tudjunk cselekedni. Fölismerésünk révén. Nekem úgy tűnik, hogy amennyiben, és nagyjából amennyire sebzett az istenképünk, sebzett a hitre való képességünk, sebzett a cselekvésre való készségünk is. És ez plusz megterhel bennünket. Ezért lehetséges az, hogy nagyon sokan, akik már oda jutottak, hogy tökéletesen elégtelen a bennük élő istenkép, azok azt mondják, hogy most estem kétségbe, semmit nem tudok csinálni. Vagyis pont akkor, amikor a leginkább kellene cselekednünk, mert az életünk tökéletesen tarthatatlan, a legtöbb ember képtelen a cselekvésre. És ez az, amit ugye múltkor, vagy kettővel ezelőtti alkalommal úgy próbáltam megfogalmazni, hogy ezért a legtöbb ember tényleg csak halálveszélyben képes cselekedni. Állítólag létezik egy olyan film, én nem láttam, de olyan valaki mondta, aki hiteles, hogy egy afrikai vadászaton egy oroszlán üldözött egy vadászt. És a vadász, félelmében, valami majdnem három méter magas valamin vetette át magát. Állítólag létezik erről film. De hogyha ezt nem is hisszük, a léleknek a változásai ennél sokkal drámaibbak tudnak lenni. Olyan ugrásokra képes az ember, ami egyszerűen levezethetetlen akár még az előző pillanatból is. De néha úgy tűnik, hogy csak a halálfélelem képes az embert erre ösztönözni, jó esetben, ha nem dermedünk meg. Tehát ezt azért akartam elmondani, mert ahhoz, hogy tudjunk gyógyulni, eddig olyan elméleti dolgokat néztünk meg. Na, most egy nagyon fontos területet kell bővebben érinteni, a cselekvésre való képességünket. Mert ugyanis, amikor az istenképünk kialakul, pont akkor alakul ki a cselekvésre való készségünk is. És akkor válik az adott esetben jóvá és egészségessé. És ez az a kor, ami egy-két éves gyerek kora, egy-két-három-négy, egy-két-három-négy, maximum, amikor egy gyerek elkezd távolodni az édesanyjától, távolodni az apukájától, és kezdi fölfedezni a világot. A szabadságnak az első időszaka ez. És ez az az időszak, amikor hihetetlenül nem mindegy, hogy a kisgyereknek a cselekvésére, vagy a cselekvési szándékára a környezet hogyan válaszol. Itt lehet hihetetlenül megsebezni embereket. Azzal, hogy ha nem engedjük megfelelő arányban cselekedni a kis embert, ez persze később is érvényes lesz, ha túlkorlátozzuk, azt mondják, vagy pedig túlszidjuk mondjuk, tehát mondjuk, csináljon amit akar, de állandóan letoljuk. Állandóan megszégyenítjük. Jól van, majd a saját kárán tanul, ugye? – mondja néhány szülő. Majd akkor megtanulja. De utána azt mondjuk, hogy látod, milyen hülye vagy? Na, ezt most megérdemelted, ugye, hogy most megtanultad? Akkor nem segítettük őt a cselekvésre való készségének az elsajátításában. Hanem épp ellenkezőleg. Azt mondják a kutatók, hogy a gyerek, amikor már képes az önálló cselekvésre, akkor körülbelül minimum negyven százalékban engedni kell őt cselekedni. Ugye ezek mindig olyan közelítő értékek, de tanulságosak. Ha negyven százalék alatt korlátozzuk, vagy negyven százalék alatt nem erősítjük és szidjuk, és most mondtam egy-két rövid dolgot, akkor sebezzük. És akkor egy olyan helyzetben felnőttként, amikor azt mondja, hogy Uram, most mi lesz velem, akkor nem tud lépni, nem tud megmozdulni. És itt térnék ki erre a kulcsszóra, amiről fogok majd beszélni, de ezt már most el akarom kezdeni, hogy akiben sebződik a cselekvésre való készség, az fokozott mértékben éli meg a szégyent. És a szégyenről akarok nektek beszélni. A szégyen az megbénít bennünket. A szégyen az az érzés, ami arra vezet bennünket, hogy eltűnjünk a világ színéről. Ugye, az az ember, aki szégyelli magát, az próbálja magát elrejteni. A szégyen indíttatására az ember próbál elrejtőzni. Az ember próbál hazudni. Magának, a környezetének, az Istennek. Külső-belső rejtőzés. De a rejtőzésnek a vége tulajdonképpen, ami a szégyennek a mélyén van, az nem az, hogy egy picit elrejtőzni, hanem megsemmisülni. Aki igazán átélte a szégyent, a szégyenben ott szólal meg egy hang valahol mélyen, ami az, hogy de jó lenne nem lenni! De jó lenne most elpusztulni, megsemmisülni, hogy az egész ne legyen, az egész érjen véget! De igazából ez azt jelenti, hogy én érjek véget. Hogy ne legyek. És milyen árnyalt a bűnbeesés története. Ahogy mászkáltam ma délután, jöttem erre rá. És most úgy megörültem ennek a fölismerésnek. Hogy az istenkép felől is megközelíthetjük a bűnbeesés történetét. Mert ott ugye arról van szó, hogy az Isten a Paradicsomban megmutatja magát az embernek, és elmondja, hogy mi hogy van. Paradicsomi állapot. És akkor jön a kígyó, a Sátán - most mindegy -, és akkor azt mondja az embernek, hogy „hát te rosszul ismered az Istent. Hát az Isten nem jót akart neked, amikor azt mondta, hogy erről a fáról ne egyél, az Istennek volt egy hátsó gondolata. Az Isten tulajdonképpen féltékeny rád. Az Isten azt nem akarja, hogy te olyan legyél, mint ő”. Vagyis, Ádám és Éva azzal szembesül, hogy az Isten talán nem olyan, mint amilyennek ők, mondjuk így, színről-színre látták. Azzal kezdődik a bűnbeesés, és az a kísértésnek itt a magva, ha innen nézzük, hogy a Sátán elhiteti az emberrel azt, hogy Isten nem olyan, amilyen. És akkor az ember ennek kapcsán, milyen érdekes ez, hogy azért cselekszik rosszat az ember, a bűnbeeséskor, mert azt gondolja, hogy az Isten ilyen és ilyen. Nem tudom, hogy értitek-e, hogy mit akarok ezzel mondani. Hogy alapvetően a legelső rossz lépésünk abból fakadt, hogy nem az Istent láttuk, hanem a Sátán által sugallt képet. És akkor cselekednek, amit cselekednek, és erre az ösztönös következménye a történetnek, hogy ők maguk elrejtőznek az Isten elől. Ez már nem az Istenről szól. Ebben a pillanatban a történet már nem az Istenről szól, és milyen sokan így olvassák, hogy hát már a teremtéstörténetben is benne van, hogy az Istentől nagyon kell félni. Hát már Ádám és Éva is elbújtak az Isten elől, mert hát joggal féltek az Isten haragjától. Szó sincs róla. Belekerült a penész az istenképükbe, és kezdi átjárni. És ők már azt gondolják, hogy az Isten olyan Isten, aki elől el kell bújni. És ezzel párhuzamosan pontosan ez a sebzettség mutatkozik meg az önmagukról alkotott képet illetően is, és megmutatkozik azzal kapcsolatban, ahogy a többiekkel – Ádám és Éva, hát nincsenek többiek, Ádám van, meg Éva van – de ugye elfedik magukat, mert meztelennek látják magukat, és elkezdik magukat szégyellni. Olyan zseniális lélektani - nem tudom, milyen - tökéllyel van megírva ez a történet. Ebből a szempontból még soha nem vettem észre. De most valamit sikerült ma délután megértenem. És ezért olyan nagyon fontos foglalkozni a szégyennel. Mert úgy tűnik, minthogyha szégyen volna az Isten elől elrejtőzni, önmagamat befedni és a társam elől is elbújni és távolságot tartani vele, és ez egyet jelent már a természettel való meghasonlottsággal is. Egyértelmű. A szégyen, és a rejtőzés, ami úgy tűnik, hogy a sebzettségünknek a mélyén lakozik, ami megkérdőjelezteti bennünk azt, hogy egyáltalán vagyunk, jók vagyunk, érdemes élni, stb. Tehát a gyógyulás útja is itt nagyon világossá válhat előttünk. Na most, egy utolsó adalék. Vagy ne olvassam? Nem is tudom… de ezt most hadd olvassam el! David Lang, aki egy angol pszichiáter, ő teremtette meg az anti-pszichiátriai irányzatot. Tehát azt mondta, hogy az a legnagyobb baja a betegeknek, hogy mi pszichiáterek vagyunk. Most így nagyon egyszerűen. Tehát annyiban tudnak gyógyulni, amennyiben mi kigyógyulunk, tehát annyiban tudnak ők a betegségükből megszabadulni, amennyiben mi kigyógyulunk abból, hogy mi pedig pszichiáterek vagyunk. Mert én minél inkább pszichiáter vagyok, te annál inkább beteg vagy. Fogható ez? Én minél inkább pap vagyok, te annál inkább csak egy nyomorult laikus vagy. Ez így van. Tökéletes antipélda volt, mert én minél inkább kinyilatkoztatok, neked ezt annál inkább el kell fogadni. Ugye a viszonyod ezzé válik. Ha én minél inkább reverendát húzok és minél inkább szentmise, annál inkább kötelező. Hogy ez valami ilyesmi. Tehát ezért próbálom nektek ugye mindig-mindig mikor meghallgattam a fejemben lévő magnószalagot, akkor utálom ezeket a mondataimat, hogy ezt fogadjátok el, meg ez így van, meg ezt be kell látni – az összes ilyen mondatomat utálom. Legszívesebben kitörölném. Tehát ezért egy ilyen, minél kevésbé vagyok pap, ti annál inkább lehettek papok. Az orvos, minél kevésbé orvos, ti annál inkább fogtok gyógyulni. Értsétek jól ezt a szót. És akkor… Miért is akartam ezt? … Mert itt ez az angol úriember, aki az élete végén kihúzatta magát az orvosi kamara névjegyzékéből is. Tehát eljutott oda, hogy fölhagyott a praxissal, és azt mondta, hogy őt húzzák ki, mintha soha nem lett volna doktor. Köszöni szépen, ő el akar tűnni a föld színéről mint orvos, mert épp elég bűnt követett el mint orvos. Ez az amiért mondjuk, nem tudom én, ezerötszáz évvel ezelőtt egy kolostorban az apát pofon vágja a szerzetesét, mikor az azt mondja, „Hogy legyek Buddha? Hogy gyógyuljak meg? Hogy jussak el a megvilágosodásra? Hogy legyek szent? Hogy legyek erkölcsös? Hogy legyek tökéletes?” Erre egy jó mester néha semmilyen más választ nem tud adni, csak pofon vágja a tanítványt. Ez a Lang nevű ürge megcsinálta a következőt – egy zseni volt egyébként. Olyan, úgy tudott gyógyítani, ahogy természetesen olyanok, akik a maguk orvosi elefántcsonttornyában éltek, soha nem. És egyszer, ez már az Egyesült Államokban volt, szinte tesztelték őt a kollégái. Hát nyilván nem fogadták őt el, mint ahogy az lenni szokott. De persze elég nagy fény volt ahhoz, hogy azért mégiscsak valahogy kellene vele valamit kezdeni. És akkor egy csomó pszichiáter együtt ment az egyik osztályon és ő volt ott a meghívott. És az osztályvezető főorvos azt mondja, hogy na és itt van egy nagyon súlyos beteg, semmit nem tudunk vele kezdeni, egy zárt helyen van, meztelenül, azért, hogy ne szaggassa meg a ruháit, meg semmit ne csináljon, meztelenül kuporodik egy ilyen puha helyen, mert ön - és közveszélyes, nem tudunk vele beszélni, ő sem beszél semmit, az ételt nem fogadja el, tökéletesen tehetetlenek vagyunk. És odavetették ezt a beteget Lang - hez, hogy „na te ezzel mit csinálsz?”. És elgondolkozott, és ott, ahol volt, fogta magát és meztelenre vetkőzött, és bement ehhez az emberhez, és lekuporodott ugyanabban a pózban, amiben a beteg ült. Azt írja, hogy egy félóra múlva beszélgettek, egy óra múlva a beteg enni kezdett. Egy óra alatt!!! S utána kijött ugyanúgy anyaszült meztelenül ahogy bement és fölöltözött, és azt mondta, hogy… Szerintem semmit nem mondott. Nem tudom mit mondott, de hogyha jól csinálta, akkor semmit nem mondott. Nem kezdte ezt megmagyarázni… értitek. Hát mit magyarázzon ezen? Na, és Lang azt mondta, hogy jó, hagyjuk a szaktudományt meg mindent, írjunk a gubancokról. S akkor írt egy ilyen gubancos könyvet. Most azt a részt szeretném elolvasni nektek, amelyik visszavisz bennünket oda, ahol a szégyenünk kialakul. Ebbe a kezdeti korszakba. És akkor aztán be is fejezem. „Anyám szeret. Jól érzem magam. Jól érzem magam, mert szeret. Jól vagyok, mert jól érzem magam. Jól érzem magam, mert jó vagyok. Anyám szeret, mert jó vagyok. Anyám nem szeret. Rosszul érzem magam. Rosszul érzem magam, mert nem szeret. Rossz vagyok, mert rosszul érzem magam. Rosszul érzem magam, mert rossz vagyok. Rossz vagyok, mert nem szeret. Nem szeret, mert rossz vagyok.”…-Azért fogható volt? Nekem egy csomószor el kellett olvasnom. Jó. Köszönöm a türelmeteket, innen folytatnánk, a szégyentől. Mondjunk egy Miatyánkot!