2000.11.28.

Megosztom
Elküldöm

A szégyen témájába kezdtünk bele, reményem szerint ezt most be fogom fejezni. Teljességgel kimeríthetetlen a téma, és a fajsúlya is nagyon hatalmas, és azért beszélünk róla kétszer egy ilyen alkalmon keresztül, mert a szégyenérzetünk, hogyha túlzottan eluralkodik felettünk …!!! Márpedig majdnem minden esetben beszélhetünk arról, hogy a szégyenérzet bennünk - miután a legritkább esetben van pozitív haszna, majd erről akarok beszélni -, miután ez eluralkodik bennünk, képtelenné tesz minket a hit gyakorlására vagy a hit megélésére. Ami természetesen nemcsak az Istenbe vetett hitünket illeti, hanem egyáltalán azt, hogy bizalommal tudjunk nézni a jövő felé, hogy meg tudjunk bízni a másik emberben, hogy közel merjünk valakit is engedni, ha a szégyen eluralkodik a lelkünk fölött.

Márpedig - és ezzel kezdtem múltkor - a szégyen önmagában is rejtőzködni szeret. Tehát nagyon könnyen be tudjuk magunkat jó szándékkal csapni, hogy minket ez nem is határoz meg ennyire - mert hiszen: erről, meg erről, meg erről van szó, és nem pedig a szégyenről. És ezért próbáltam sokat beszélni, meg majd a mai alkalommal is, hangsúlyozni azt, hogy bizonyos jelenségek mögött a szégyent gyaníthatjuk. És ezért a gyógymódot is a szégyennel kapcsolatos munkálkodásunkkal lehet megtalálni, nem pedig az ebből a szempontból csak jelenségnek tekinthető dolgoknak a púderozásával. Nagyon jó visszajelzéseket kaptam Tőletek (ez most nem minősítés, hogy jókat mondtatok és nem rosszakat, hanem hogy ez ténylegesen milyen fontos kérdés). Egyetlenegy ilyen találkozó után sem kerestetek meg személyesen vagy telefonon, vagy Keresztúron annyian, mint éppen a múltkori után. Ezt csak úgy mondom, hogy mindenki tudja, hogy ennek volt ebből a szempontból a legnagyobb hatása Rátok. Valaki a következőt mondta (rögtön az előadás után megkérdeztem tőle, hogy szabad-e ezt elmondanom, és azt mondta, hogy szabad): emlékeztek, azzal fejeztem be, hogy sok dolog a létünkhöz kapcsolódik - mondjuk az, hogy milyen származásúak vagyunk, milyen a bőrünk színe, milyen nemzetiségűek vagyunk és, hogy ez alapvető szégyent kiváltó tényező lehet, épp azért, mert a létezésünkhöz kapcsolódik. Akkor beszéltem Keresztúrról mint echte tót faluról, és akkor jött hozzám valaki, és azt mondja, hogy képzeljem el, hogy az ő rokonai között nagyon sok tót van, és tényleg mindegyik férfi alkoholista. (Ezt a szégyenképző folyamatok hatékonyságáról! Ez körülbelül ennyire be van betonozva. Na... a pisis történetem aratta a legnagyobb tetszést, ezt nagyon szívesen elárulom Nektek, hogy az jó hatással volt Rátok, ennek nagyon örülök, úgyhogy igyekszem a mai alkalommal is ilyen történeteket mesélni, hogy a javatokat szolgáljam ez által. És akkor mondanám a következőt: szóltam arról, hogy egy csomó-csomó szempont van, legalább tizenhármat akarok mondani, de nem fogok azért sokat időzni egyiknél vagy másiknál.

Az első, hogy alapvető szégyent érezhetünk érzések miatt. Bennünk élő érzések vagy érzelmek miatt. Ezt azért szeretném nagyon hangsúlyozni, mert amikor felnövünk, akkor a neveltetésünk vagy a nevelődésünk során rengeteg információt kapunk az érzelmeinkhez kötve. És éppen, mondjuk az úgynevezett - ezt nagyon hangsúlyozom - az úgynevezett keresztény erkölcs szellemében nagyon könnyen előfordulhatott az, hogy a fölnövekedésetek során érzésekhez, természetes, normális, adott esetben nagyon negatív érzésekhez (de ennek ellenére, hogy normális meg negatív), még természetes érzésekhez is, komoly elítélő szavakat kapcsoltak a szüleitek vagy azok, akik ezt megtehették később - a tanáraitok vagy az atyátok, akik tanítottak Benneteket. Ez hihetetlenül gyakori, szinte elkerülhetetlen és kikerülhetetlen. Mondjuk, egy fiú esetében - hogy ezt összekapcsoljuk még egy kérdéssel, a férfi voltból adódó szégyennel -, amikor elkezd sírni. Akkor azt mondják neki - mondjuk az apukája, aki nem akar egy nyámnyila, tutyimutyi alakot a családjában (ha már ő olyan, legalább a fia ne olyan legyen): „Nem szégyelled magad, férfi létedre sírsz?!" És ez egy életre beépül, főleg, ha még egyszer-kétszer el is mondják. A sírásnak, vagy ennek az érzésnek, ami mögötte van, a tiltása, és összekapcsolása a szégyennel. De ilyen érzés rengeteg lehet, tulajdonképpen minden negatívnak (nem rossznak, mert nem beszélünk rossz érzésekről, nem rosszak vagy jók: pozitív vagy negatív hatást gyakorolhatnak ránk) - a negatív érzésekhez igen gyakran kötünk szégyent vagy kötnek a szüleink vagy teljesen mindegy, hogy ki. Például ilyen lehet a féltékenység: szégyelljük azt, hogy ha féltékenyek vagyunk. Vagy ilyen lehet az is, hogyha mondjuk bosszúvágy ébred bennünk. Ehhez nagyon kemény szégyenteljes mondatokat kaphatunk, hogyha ez előkerül, de még akkor is, hogyha például valaki egyszerűen csak meg akarja védeni a sajátját, egyszerűen mondjuk, fölháborodik azon, hogy a testvérének kétszer nagyobb autója van, mint neki. „Nem szégyelled magad, hogy ilyen önző vagy?!” - nagyon gyakori mondat lehet. És azt gondolták (vagy azt gondoltuk), hogy ezzel a mondattal most sikerül a gyerekünket önzetlenségre nevelni. Ez nem így történik, hanem sikerül benne jó alaposan a szégyent elmélyíteni. És aztán később már föl sem ismeri azt, hogy ő, mondjuk, szégyelli a maga érdekeinek vagy a maga szempontjainak az érvényesítését. Pedig alapvetően erről van szó: szégyent él át akkor, amikor önmagáért ki kellene állnia. Mert az önmagában szégyenletes: önmagamaért kiállni. És akkor ezt elfedjük egyfajta álkeresztény lelkiséggel. Föl lehetne itt sorolni… Tényleg, szinte kérlek Benneteket, hogy sorakoztassátok föl a fejetekben azokat az érzéseket, amelyeket negatívnak tartotok. Ezek lehetnek nagyon - milyen érdekes, ezt szinte hozzá is lehet tenni! - szégyenletes érzések. Egyetlen érzésünk sem szégyenletes. Csak akkor, hogyha a fejlődésünk során a szégyent kapcsolták hozzá.

Eszembe jutott az, hogy mondjuk olyan érzésekhez is kapcsolódhat szégyen, amelyek a mai világban talán a legpozitívabbak. Például az, ha valaki szerelmes. Az nagyon könnyen szégyent kiváltó érzés lehet, és akkor ugye így oldottam meg… Nna... Én emlékszem arra - ez jutott eszembe -, hogy milyen traumatikus élmény lehet szerelmesnek lenni, hogy amikor életemben először szerelmet vallottam egy kislánynak. Hát legalább az normális volt, hogy egy kislánynak vallottam szerelmet. De engem ez akkor egyáltalán nem nyugtatott meg, erre jól emlékszem, mert voltam legalább tizenkét éves - legalább, de lehet, hogy tizenegy és fél - és emlékszem, hogy azt tanácsolták az idősebb barátaim, hogy ha az ember szerelmet akar vallani egy kislánynak (ha már éppen szerelmes), akkor azt érdemes meg is tenni, mert ha nem valljuk meg, abból nem lesz semmi. Ezt én akkor nagyon nagy bölcsességnek tekintettem. És ez a kislány a Kolossy téren lakott - erre teljesen világosan emlékszem, szinte mindenre, ami akkor történt azért, mert hallatlan szégyennel zárult a történet. Ugye HÉV-vel kellett hazamenni, és én azt eszeltem ki, hogy hát próbálok úgy vele utazni egy héven, hogy ez ne derüljön ki. Tehát Ő is leült valahova, én meg a következő ilyen izébe ültem le, és így egész úton azon töprengtem, hogy hogyan vallhatnám meg neki heves és mélységes érzelmeimet. És úgy egyre közeledett az, amikor már le akart szállni, s aztán végül is erőt vettem magamon, (még most is eszméletlen ideges vagyok, ahogy ezt elmondom), és szóval valahogy egy megállóval előtte hihetetlen merészen odaültem elé, de hát teljesen váratlan volt, gyakorlatilag Ő tényleg nem tudta, hogy ott vagyok, és próbáltam valahogy odahajolva azt a szót kimondani, hogy „szeretlek”, de persze annyira zavarban voltam, és annyira, olyan eszméletlen módon szégyenkeztem, hogy hát ez úgy hang nélkül sikerült… Legalább a szám mozgott, akkor hát persze legalább azt a természetes reakciót kaptam, hogy „tessék!?”... De ezt én egyáltalán nem így éltem meg, hogy „tessék?” És másodszor is sikerült szinte ugyanekkora hangerővel elmondanom (az biztos, hogy más nem hallotta, de a szerelmem tárgya sem). És emlékszem arra a szóra, számomra egy ilyen - no nem ezért lettem pap, azért nem ez vezetett el idáig - de emlékszem, hogy azt a minősítést kaptam erre a huszáros tettemre, hogy „Feri, te egy olyan álomszuszék alak vagy”. Ezt a szót biztos, hogy halálomig nem felejtem el. (Szerintem az üdvösségbe is el fog engem kísérni - azt mondják, ami történt, az fog majd beteljesedni... nem tudom, hogy teljesedik majd be ez az életemben, hogy álomszuszék vagyok.) Emlékszem, hogy éveken keresztül próbáltam ennek a szónak az értelmét megfejteni. Ma sem értem - jó, hát valami sejtésem van, hogy mi van e mögött, azt jobban értem, a szót máig sem, De ekkor hallottam először, és azt tudom, hogy számomra ettől kezdve az, hogy szerelmesnek lenni, az egy nagyon… hát nagyon, mondjuk kétértékű vagy kétértelmű érzés volt, ami legalább annyi veszéllyel fenyegetett, mint amennyi ígéretet hordozott magában. Aztán, szerencsére, ez az akció aztán jobban is sikerült, és sikerült föloldódnom - ebből a szempontból. Jelenleg sokkal inkább pozitívnak tartom, bár rám nézve van nagyon negatív hatása, hogyha éppenséggel ebben szenvedek. Na, ennyit akartam mondani a szerelemről.

A másik ilyen érzés lehet - megint csak egy teljesen normális érzés, amire azt mondjuk, hogy negatív - a félelem. Emlékszem, egyszer összejöttünk egy pszichodráma csoportban és a félelem volt a téma. S azzal kezdődött (hát nagyon elmés kezdése volt), hogy ki mitől fél. Nagyon sokáig töprengtek ezen, hogy hogy' legyen a kezdés, és akkor az történt, hogy mondjuk egymás után, hogy ki mitől fél és ott ült egy körülbelül hatvanvalahány éves ember. (Vele éppen néhány nappal ezelőtt találkoztam, föl is emlegettem neki.) És ő… Hát azért mindnyájan valamit előkapartunk, de nagyon kis nyuszi dolgokat. De azt, hogy tényleg mitől félünk, azt senki nem mondta el, hanem hát ilyen szalonképes félelmeket. És emlékszem, volt köztünk egy valaki, aki azt mondta, hogy hát ő nagyon komolyan belegondolt ebbe, ő nem fél semmitől. A csoportvezetőink azért elég rutinosak voltak, annyit mondtak neki, hogy „majd két nap múlva ismét megkérdezünk erről”. Természetesen két nappal később már volt mitől félnie. Nem a két napban érte őt valami, hanem, mondjuk azt a félelmét sikerült átlépnie, hogy ő kimondja, hogy fél valamitől. A félelem, mondjuk egy férfiember esetében megint csak olyan lehet, hogy azt beismerni, hogy félsz valamitől, ez nagyon könnyen a szégyennel egyenértékű. Akármennyire is változik a kultúránk, azért ha a férfi fél, az hm-hm-hm. És akkor most rögtön el is mondom, hogy például mitől szoktam félni. Nemegyszer megtörténik velem, hogy félek a sötétben. De csak speciális esetekben. Tehát, mondjuk hazamenni nem szoktam félni, vagy amikor leoltom a lámpát, akkor sem félek. De ha rosszat álmodom, s a rossz álomból fölébredek, akkor ez midig vagy majdnem mindig félelmet kelt bennem, s akkor a következőképpen védekezem, hogy szerencsére néhány évvel ezelőtt olyan paplant gyártott nekem édesanyám, hogy hozzá toldott 40 centit még a szokásos 180-hoz. És így fejtől lábig ér, és ezekben az esetekben a félelmemet semmi más nem tudja föloldani. (Hiába, mert ilyenkor kimegyek... Tudjátok, vannak a szokásos trükkök: kimész, eszel egy kis finomat - hát ez semmit nem használ. Egyáltalán... Bekapcsolod a tévét, még rosszabb, szóval semmi nem használ) és akkor én úgy szoktam betakarózni, hogy semmilyen testrészem ne lógjon ki a takaró alól, de semmi. Ez egy idő után fulladásos tüneteket okoz, de jó esetben később fulladok meg, és előbb elalszom. És ténylegesen az van bennem, hogy ha csak egy pici is kilóg belőlem, akkor a félelem megint erőt vesz rajtam. És azt szoktam csinálni, hogy a fejemre húzom a takarót, de ezt nem nagyon érzékelem, hogy úgy lelóg-e így a homlokomnál, és akkor azt mindig meg szoktam nézni, hogy tényleg leér-e a takaró vége egészen az ágyig. De, ugye, ez ilyen 22-es csapdája, mert úgy ahogy megnézem, hogy leér-e, utána nem lehetek biztos benne, hogy ezáltal most nem változtattam meg a helyzetet, és ez így nagyon-nagyon nehéz, és nyáron az szokta szinte a válságos helyzetig fokozni, hogy amikor hallom, hogy egy szúnyog bejön a takaró alá, hát az rémületes, mert akkor nem vagyok biztos benne... Szóval szabad félni, ezzel csak ennyit akartam mondani. Az a furcsa, hogy a gyomromban, mióta elkezdtem ezeket mondani, folyamatos izgalmi állapot van. Ugye amikor csak okosakat mondok (vagy azt gondolom, hogy okosakat mondok), akkor soha nem érzem úgy magamat, mint most. Tehát ennek a puszta fölemlegetése már egy kifejezett negatív érzelmi állapotot idéz bennem elő, gyorsan túlleszek rajta.

Igen... Még ide hoztam azt, amikor - ezt talán olyan fokozott formában jeleníti meg az érzésekről vagy érzelmekkel kapcsolatos szégyent - valaki gyászol és a gyászát szégyelli. Azért, mert a gyászában olyan érzések jelennek meg rajta, és olyan érzéseket kénytelen-kelletlen mutat meg azoknak, akik ezt látják, amiket alapvetően szégyellni szokott. Csakhogy a gyász az olyan hihetetlenül erőteljes, hogy az aztán tényleg nem befolyásolható, vagy szinte egyáltalán nem befolyásolható a mi értelmi vagy egyéb megfontolásaink alapján. Bár – és itt jöjjön a másik oldal: éppen a gyász fölött érzett hatalmas szégyenkezéseink miatt, mely mögött nagyon fokozottan érzések vannak, amelyeket szégyellünk - megtörténhet az, hogy mondjuk valaki három nap múlva megrázza magát, és akkor ilyen hódoló megnyilatkozásokat kap a környezetétől, hogy „Te milyen hihetetlenül jól bírod!” vagy „Hát ha én gyászolnám ezt vagy azt, hát én ezt nem tudnám”, „Te milyen kemény asszony vagy!” vagy „Ez igen!” És akkor jobb volna, ha nem kapná ezeket a mondatokat, mert csak azt jelenti, hogy olyan (adott esetben, nyilván ennek lehet más oka is, de ez nagyon erőteljes oka), olyan mélyen van benne a szégyenérzet azzal kapcsolatban, hogy ő szomorú, hogy ő sír vagy ő kiszolgáltatott vagy nem tud az érzésein uralkodni, hogy az érzései meglátszódnak rajta, tehát ez egy óriási kör, ami ilyenkor előjön; hogy hihetetlen lelki energiákat fektet bele (nem abba, hogy gyászoljon, hanem abba, hogy ez ne látszódjék meg rajta). Ezzel persze egy újabb válságba fog kerülni, és csak elmélyíti ugyanezt a konfliktust, ami legalább valamennyire kezelhető volna, hogyha tudna gyászolni. Az a népi bölcsesség, hogy megvan a gyászév, a gyászidő, az éppen, hogy abban segítette az embereket, hogy – még ha ezt szégyellték volna is - alakítsanak ki egy olyan kultúrát, amiben ezek az érzések törvényes módon megjelenhetnek. Csakhogy ha ma te, mondjuk félted a munkahelyedet, félted az álllásodat, félted a pénzed, csomó mindent féltesz, és nem engedheted meg magadnak, (mondjuk azt gondolod, nem csak belső kényszer, hanem külső kényszer is ér téged) mert teljesíteni kell, akkor sajnos egy olyan kultúra felé megyünk, ahol ezek a nehézségek csak még joban el fognak mélyülni.

Na ennyit az érzésekről. És akkor itt befejezésül csak azt, hogy nagyon-nagyon érdemes átgondolni, hogy a nevelődésünk során milyen érzésekhez és érzelmekhez kapcsolódtak - „Nem szégyelled magad!?” Vagy „egy férfi, vagy egy nő ilyet nem érez!”, stb. stb.

Aztán: szégyen a betegség miatt. Ez talán sokaknak furcsa,másoknak pedig egészen egyértelmű. Nem csak a ma embere élhet át szégyent a betegség mitt. Éppen az a kultúra, amely megengedte azt, hogy gyászoljunk, az a kultúra nagyon nem bánt emberségesen a beteggel. A paraszti kultúra hagyományosan arra indította az embert, hogy rogyásig dolgozzon. Tehát addig dolgozzon, és addig ne vegyen tudomást a betegségéről, amíg csak képes dolgozni. Nyilván azért is, mert a beteg ember annyira magára maradt – esetleg -, vagy annyira magára utalt lett, olyannyira kiszolgáltatott, hogy egyszerűen az életbenmaradásnak a kérdése volt az, hogy betegen is dolgozzon, és ez ne derüljön ki, és kőkeményen csinálja a dolgait. Éppen néhány nappal ezelőtt beszélgettem valakivel, aki azt mondta, hogy ő szégyellte azt, hogy elmenjen a szerzetesi előljárójához azzal, hogy betegnek érzi magát. Hónapokon keresztül érezte betegnek magát, fizikai betegségről volt szó, és azt gondolta, hogy ő akkor dicsőséges Isten-szolgája, hogyha ezt a betegségét próbálja eltávolítani magától, szóba se hozza. S aztán a betegsége elmélyült és válságossá fordult, és akkor, persze, mikor eljutott az orvoshoz, akkor kiderült, hogy jóval előbb kellett volna jönni stb. stb. Ő pl. a betegségét - ráadásul keresztény elgondolással ötvözve -élte meg szégyenként. Mint hogyha az lenne a jó keresztény, aki nem beteg. Ez a fajta szégyenérzet, ami másfajta érzésekkel is könnyen kombinálódik, ez számomra sem ismeretlen. Emlékszem, mikor asztalosként dolgoztam, megint csak annyira szerencsés voltam, hogy sikerült valami trópusi fáról valami trópusi rovarcsípést megszerezni. És ilyen eszméletlen hülye, idétlen kiütéseim lettek. Eszméletlen csúnyák voltak, mert mindegyiket elkapartam, mert hihetetlenül viszkettek. És én emlékszem arra, hogy hónapokon keresztül nem mentem el orvoshoz. Mert számomra az, hogy bőrgyógyász, ez a szó, hogy bőrgyógyász az valami olyan érzés, mint hogyha… És semmi másra nem tudom visszavezetni, annyira irracionális és irreális, hogy itt nyilván valamilyen alapvető szégyenérzetről van szó. Hát nemi beteg sem szeretnék lenni! (Voltam ma a pszichiátrián. Ahogy megyek, arra gondoltam hogy milyen pattanásig feszült légköre van annak, ha mész a pszichiátrián, és az emberek egymást figyelik, hogy ez most orvos, nővér, látogató vagy beteg... néha nem lehet eldönteni! Ráadásul vannak emberek, akik a szerepüket túljátszák. Próbálnak nagyon úgy viselkelkedni, mint egy látogató. Mert ő is ott ül, mint egy szendvics: egy beteg - egy látogató. Illetve sokszor úgy van, hogy két látogató, egy beteg. Tehát elég nehéz azt kiszámolni, hogy ki a beteg, ki a látogató. És akkor az ilyen túlzott gesztusok, hogy ő itt látogató: ideig-óráig itt van, de ő nem ide tartozik. És, ahogy mentem be, engem is elkapott ez az érzés. Hogy mentem végig a folyosón, nyilvánvaló, azért is, mert a tekintetekből is lehet ezt látni. De hát ciki a pszichiátrián lenni, nem? Persze egyáltalán nem, de hát az ember ezt éli, tudjátok! Semmi ciki nincs benne, és az emberek, ahogy nézik egymást… Igazából egy másik osztályon nyugodtan mész, nem nézelődsz, de a pszihiátrián meg… Szóval félve nézel a másik szemébe. Most, néhány órával ezelőtt volt.) Na, de visszatérek. Emlékszem, még azt is megcsináltam, hogy ne derüljön ki, hogy nekem vannak ezek a sebeim, amiket elkapartam, hogy előbb mentem el zuhanyozni, mint a többiek. Tehát, iszonyú gyorsan elpakoltam a cuccaimat - be kellett tenni a szekrénybe az összes szerszámot -, és ezt ilyen eszméletlen gyorsan csináltam, azért, hogy én már jöjjek ki akkor, amikor a többiek jönnek be a zuhanyzóba. Aztán, persze tarthatatlan lett már ez az állapot, elmentem egy orvoshoz aki nem ismerte fel hogy mi bajom van, szóval elindult ez a kálvária. És aztán volt egy nagyon okos bácsi, aki megkérdezte: járt maga a trópusokon? Mondtam: hát nem, nem. És akkor addig-addig firtatta ezt a kérdést, mert ő azt gondolta, hogy ez tipikusan az, míg így kiderült, hogy egy egy fával behoztak valami bogarantyút.

Aztán: ide kapcsolódhat az - nagyon is jól -, hogy szégyen a testünk miatt. Ez megint csak – ugye, ahogy az érzéseink, érzelmeink - egyszerűen az ember voltunkhoz kapcsolódik. Az, hogy testben élünk, megint csak a létezésünkhöz kapcsolt dolog. Vagyis hát ez egy hülye mondat volt, hát nem tudunk létezni test nélkül. Ezért a testünkkel kapcsolatos negatív szemléletünk, nagyon gyakran, nem egyszertűen csak az, hogy nem vagyok annyira oké, hanem alapvető szégyent élhetünk meg az által, hogy ilyen vagyok, vagy olyan vagyok. Ráadásul, ugye, megint csak ördögi kör, mert egyikünk se tökéletes. Se kinézésre, se... a testünk egyszerűen nem tökéletes. Eszembe jutnak a szőke nős viccek. Persze, ez egy picit másról is szól. Én a szőke nős vicceken nagyon önfeledten tudok mosolyogni, a szőke nők pedig biztos a papos vicceket kedvelik. Ezen is töprengtem: a viccek mechanizmusa. Nagyon sok vicc, talán a többség, érdekes módon ilyen alapvető adottságokhoz kötődik. Tehát, hogy nő, meg férfi, meg hogy szőke, meg a foglalkozása -ilyen alapadottságainkhoz. Nem ilyen helyzetkomikumról meg egyebekről van szó, hanem hogy talán próbáljuk ösztönösen gyógyítani magunkat a viccekkel. Az első fázis az, hogy kinevetem a másiknak az adottságából eredő humoros dolgokat. Aztán nyilván, ha egy picit jobban állok, akkor már magamon tudok jóízűen nevetni. Számomra nagy élmény volt: mentem fel az ismerősömhöz, ahol szőke a feleség, és azzal fogadott, hogy van néhány új szőke nős viccem. És ezeket nem a férje mondta ilyen kaján vigyorral, és a feleség meg zsugorodott össze, hanem a feleség őszinte nevetéssel tudta elmondani. Mondok egyet-kettőt... Ha valakiben nagy szégyenérzet él, akkor cenzúrázzon, ne hallgasson meg, de egyik-másik olyan jó. Lehetne zöld hajú nő is, teljesen mindegy, ugye ez világos. De lehetne szőke férfi, szóval tök mindegy. Tehát történetesen szőke nő, és azért ez nem baj. A szőke nőnek csöng a táskájában a mobiltelefon. Ismeritek? Fölveszi: „Halló. Honnan tudtad, hogy itt vagyok?” A másik pedig (olyan jók ezek; egy szőke nőtől hallottam, azért merem elmondani: ha egy szőke meg egy barna nő kiugrik a tizedikről, akkor melyik ér le előbb? Hát a barna: azért mert a szőke eltéved út közben. És a harmadik: Ha egy szőke nőnek adnak két fagolyót, akkor mi történik vele? Igen, az egyiket elrontja, a másikat elveszti. De bármiről lehetne vicceket mondani. Ha nem vagyunk nagyon-nagyon sebzettek, akkor ezek a viccek sokféle formában ténylegesen gyógyítanak minket. Mert egy picit távolságot teremtenek a saját bénaságunk meg önmagunk között. Na most…

Hát itt felírtam ezeket: ezek közhelyszerű dolgok. Mondjuk, csak a divat motiválja-e a nőket abban, hogy ilyen meg olyan alkatúak vagy alakúak, vagy hajúak, vagy nem tudom, milyenek akarnak-e lenni. Vagy, hogy alapvetően a motívumok között létezik-e ilyen? Hogy szégyen emiatt vagy amiatt, akármi miatt. Igen, aztán felírtam ide... a szerencsétlen Michael Jackson - t, aki már a harmadik műtétjén van túl. A végén bemondják, hogy leesett az orra. Találtak egy jó ragasztót… Mindenféle hírek vannak. Ahogy hallottam múltkor, hogy Sylvester Stallone ismét szerelmes. Hogy ezt miből lehet tudni? Ifjú választottja rávette őt arra, hogy az orrát átalakíttassa. És hogy Sylvester Stallone, aki eddig azt mondta, hogy ő aztán soha nem fog elmenni plasztikai sebészhez… Hát, lám-lám, a szerelem milyen nagy úr!

Azt hiszem, ezt nem kell tovább... Mondjuk, lehetne még egy ponton túl elmélyíteni. Amikor kifejezetten a nemi adottságainkhoz fűződően élünk át szégyent. Ez aztán tényleg olyan - szinte nem lehet vele mit csinálni. És akkor közben meg kiderül... Jaj, megnéztem azt az idétlen paródiát. A „Tudom, kit ettél tavaly nyáron”- ez volt a címe. Nagyon jól derültem - volt benne egy-két gátlástalan vicc, de amikor az a jelenet volt, amikor a hölgy ilyen hatalmas dús keblekkel lassított felvétellel rohan a szakadó esőben, és a dús kebleire ráfeszül a trikó, ami elég szűk, és akkor valami lövés, vagy nyíl - nem is emlékszem -semmi nem történik vele, mert a szimpla zacskóban áll meg, sikerül túlélnie. Szóval, azért mondtam, hogy így a nemi adottságunkhoz kapcsolódó alapvető szégyen, ténylegesen az egész életünket tönkreteheti. Erre akartam mondani, hogy ezekkel tényleg nem nagyon tudunk mit csinálni, és éppen a kultúránk bizonyítja, hogy nem a szégyennel kezdünk valamit, hanem teljesen – szerintem eszetlen módon - a szégyenünket próbáljuk megoldani. Igazából a szégyent nem oldottuk föl, hanem csak a tünetet kezeltük volna.

Aztán: szégyen a bűn miatt. Ezt egy picit már érintettem. Akkor, amikor a bűntudat és a szégyen közti különbséget említettem. De ezt most azért tartom fontosnak, mert a bűnből nem adódik a szégyen. Szeretném újból hangsúlyozni: a bűnhöz nem kell, hogy törvényszerűen kapcsolódjon a szégyen. A bűnhöz jó esetben a bűntudat kapcsolódik és akkor… Főleg gyerekeknek a gyónásai. Azért lehet ezt ide hozni, mert mindnyájunkban tovább élnek ezek a gyerekek. Általában, vagy nagyon gyakran az a gyerek, aki bennünk megsebződött gyerekként, az bennünk ugyanolyan sebesülten él tovább, akkor is, ha felnőttek vagyunk. Csak, talán, felnőtt emberként több eszköz áll a rendelkezésünkre, vagy jobb stratégiáink, vagy nagyobb tapasztalatunk van arra, hogy mit kezdjünk ezzel a sebzett gyerekkel. Ez a sebzett gyerek nem gyógyult meg bennünk, az ugyanúgy ott van. Csak, nem tudom én, milyen álarcainkkal, sikerül őt elhallgattatni. És ezért, ha találkoztok gyerekekkel, vagy beszélgettek kistesókkal, vagy keresztgyerekeitekkel, vagy akárkivel, nagyon sokat tanulhattok tőlük. Én legalábbis sokat tanultam tőlük – szerintem. Mert ahogyan tudnak szégyenkezni egészen természetes dolgok felett! Bennem elmélyíti azt a kérdést, hogy és én hogy vagyok ezzel? Nem pont így vagyok? Néha nem egészen normális és természetes dolgokat tudok szégyellni? És akkor cselekvésképtelenné válok. És, ugye, a szégyen, rejtőzködés, elhazudás, letagadás, aminek a következménye az, hogy cselekvésképtelen vagyok. Eltolom magamtól, és nem tudom, nem akarom azt a kérdést egyáltalán megoldani. És ezáltal a dolog elmélyül. Épp ma jött hozzám egy kisfiú. És akkor azt mondja, hogy – nem is olyan kisfiú, 15 éves - lassú öngyilkosságot követtem el. Én azért nem nevettem, mert tudtam, hogy ez most komoly dolog. Szerencsére! De ezt úgy mondta, hogy utolsónak hagyta... Szóval mindig az elején mondjuk a könnyűeket, és akkor a végére elhalasztjuk, és akkor mondja magától, hogy az osztálykiránduláson este elszívtam egy cigit. De ezt úgy mondta el, hogy látszott rajta, hogy soha többet, mert ez annyira ciki! Vannak még ilyen gyerekek!

Vagy egy másik: ezzel át is térek egy másikra, hogy szégyen, most már nem csak amiatt, hogy férfi vagyok, vagy nő vagyok, hanem amiatt, hogy… hogy is mondjam, az egy másik dolog… igen, a szexuális ösztönöm miatt, a vágyaim miatt, amelyek természetesen a nemi karakteremhez kapcsolódnak. Ez megint csak egy szégyenforrás lehet, vagy sebződhetünk ezen a területen ott, hogy ettől a pillanattól kezdve ezek a vágyaink bennünk mindig szégyenérzetet fognak bennünk kelteni. Itt megint csak az álkeresztény morál, ami igenis összekötötte a szégyent a természetes vágyakkal. És ebből a házaséletnek, a testi együttlétnek nagyon sok mindennek az alapvető sebzettsége fog következni. Főleg hölgyek esetében. Mert férfiak esetében ez a fajta szégyen inkább a teljesítményhez kapcsolódik, mint általában egyébként is, nem pedig önmagában ahhoz, hogy őneki vágya van, vagy nincs. De - legalábbis a gyakorlatomban - ezt a szakirodalom is megerősíti, hogy alapvető szégyenérzet vágyakkal kapcsolatban. Vagy mondjuk ilyen árnyalt dolog, hogy egy férfi a megfelelő helyzetben nekiugrik a feleségének, az teljesen oké. De ha egy nő ugrik neki a férjének ugyanilyen megfelelő helyzetben, az egyáltalán nem oké. Lehet, hogy egyébként semmi különösebb problémájuk nincs, de egy ilyen jelenségben, ez nem pusztán neveltetés kérdése. Miért kellene azt gondolni, hogy egy férfiben ösztönösen nagyobb vágy él, mint egy nőben. Pedig sokan ezt gondolják, miközben ez tökéletesen fifti-fifti. Ha valaki azt éli meg, hogy természetesen énbennem a nemiség nem olyan erős és nem olyan fontos, az nem föltétlenül annak a jele, hogy ez tényleg így van, vagy hogy ez az ő nőiességéből adódik. Hanem abból, hogy ez eléggé le  van nyomva. Annyira, hogy már nem is lehet látni, hogy milyen lenne, ha nem volna lenyomva, és nem kapcsolódna hozzá szégyen. Tehát a férfi esetében ez inkább és alapvetően a teljesítményhez kapcsolódik, és a kultúra ezt meg is erősíti. Az a keresztény vagy nem keresztény kultúra, ha a férfi, az mégis csak valami. Egy nő esetében azonban ez pont nem így van. És…

Megint csak egy fiatalember jön és azt mondja: jaj, atya, ezt most én nem gyónásban szeretném mondani, egy nagyon nagy problémám van. (14 éves fiú.) Hát énnekem… (Már a szavakat sem merjük kimondani, már az is szégyent kelt, amikor a nemiséggel kapcsolatos szavakat kimondjuk. Ez pontosan tükrözi azt, hogy bennünk a szégyenérzet mennyire fokozott, vagy mennyire nem.) És akkor ezt mondja, hogy: „a hatodik parancs”. Nem azt, hogy bajom van, vagy nem tudom mi, hanem a „hatodik parancs”, és rám néz segélykérőn, a szeme ekkora, és hogy mondjak valamit, hogy ő most ne süllyedjen el, és akkor próbálok következtetni. De tényleg segíteni kell neki, hát ez nyilvánvaló. Nyilván, valamit próbálok, és mondom, hogy sok minden lehet ezen a területen, ebben a korban talán az önkielégítéssel kapcsolatos problémák, és… Nem, nem önkielégítés, nem, nem. Látszott, hogy már ez a szó, hogy önkielégítés… És mondja, hogy ővele nagy baj van, mert mikor megy el az újságos mellett, akkor többször odanéz azokra az újságokra, ahol meztelen nők vannak. És hogy ő most nem tudja, hogy mi lesz. És hogy ezt otthon nem merte elmondani, de hát nagy baj van, lehet, hogy már nem is gyónáskérdés lehet, hogy egyenesen az Istenhez kell neki fordulnia, mert ez már annyira súlyos. Nem esik nehezemre összefüggésbe hozni: mondjuk, „ha éhes vagy, akkor az szerinted szégyenletes dolog? Nyilván nem. Hát akkor önmagában az, hogy te kezdesz férfi lenni, ez sem szégyenletes dolog”. Nyilvánvaló, hogy ez nem jelenti azt, hogy adott esetben ez nem mehet el a bűn területére. Persze, hogy elmehet, ez nem is kérdés. De ha már mondtam, mondjuk az önkielégítést, hát ezzel kapcsolatban azért már… hogy mondjam… az a szó jut eszembe, hogy „vaskosabb” dolog. (Hát nem midenkinél vaskosabb dolog.) De az önkielégítés már azért jó tükör annak, hogy a nemiséggel kapcsolatban mennyi szégyen él. Nehogy félreértsetek! Nem arról beszélek itt, hogy semmi bűn nincs abban, hogy valaki jó erősen rászokik, és… beszéltem én erről. Most csak egyetlen mondat: az önkielégítés az egy… téves, sebzett szexuális kultúrához vezethet. Ahol a testi együttlét az én örömömet szolgálja, és nem a társamét. Szóval megint nem arról van szó, hogy mit tudom én, a szexualitás akkor normális, ha a másik élvezi, én meg nem, nyilván nem erről van szó. Most óvatosan próbálok beszélni, nehogy elkerüljek… máris elmentünk egy másik vágányra. Beraktad egy fahba, és azt gondolod, hogy én ezt mondtam. Szóval, óvatos akarok lenni. Nagyon tudatosan akartam ezt ide hozni, mert nem akartam, hogy ez a közkeletű szégyenérzetünk pont egy ilyen témát ne érintsen a szégyennel kapcsolatban, ami alapvető.

Emlékszem, ezt mondtam is nektek, egy 13-14 éves fiatalember esetében az önkielégítést képtelenség halálos bűnnek tekinteni.Vagy egy házas ember esetében, amikor egy olyan időszak van, hogy nem lehetnek együtt, és mondjuk valami miatt mégsem pár formájában éli meg a férfi ezt a vágyát. Nyilván, ez már rossz szavakat jelent a számból, mert mindig a két teljes ember találkozik, nem párkielégítésről van szó. Ennél sokkal többről van szó természetesen. Mondjuk, egy ilyen esetben egy felnőtt férfinél ezt halálos bűnnek tekinteni szerintem halálos bűn. A pap részéről. Tehát valami olyasminek a sulykolása, ami egyszerűen nincs így. Az igazságnak a nem közvetítése. Ezzel azonban semmi forradalmit nem mondtam, egyébként, egyszerűen csak vannak körülmények, meg csomó minden van.

Szóval, nyilván, megint csak egy újabb szempont… de tudom, két évvel ezelőtt erről sokat beszéltem, hogy éppen a szexualitáson keresztül az ember nagyon is megtapasztalhatja azt, hogy mennyire sebződött a szégyennel kapcsolatosan. Érdekes módon rám egy pap volt szinte a legnagyobb hatással, mondjuk abban a tekintetben, hogy erről merészeljek beszélni még papként is. Az pedig Nyíri Tamás volt, aki az antropológia jegyzetében írta azt, hogy házaspárok esetében az egyik leg… nem is tudom, milyen jelzőt mondott… legembertelenebb, vagy legkegyetlenebb érzés a szégyen.És ezt összekapcsolta a nemiséggel…

***

Persze, megint csak szeretném hozzátenni, amit néhány alkalommal ezelőtt hangsúlyoztam, hogy amennyire neuralgikus pontja az embernek a nemisége, egy pap esetében is ez természetesen így van, nem kell nekem testi kapcsolatba bocsájtkoznom ahhoz, hogy a nemi szerepemmel kapcsolatban rengeteg szégyent éljek meg. Ez már jóval előbb jelentkezhet. És…

Na, még egyet akartam mondani. Hogy nem is tudom, hogy hogy’ lehetne föloldani azt a hihetetlenül nehéz helyzetet, hogy nők papnak gyónjanak a szexualitással kapcsolatos problémáikról. Én komolyan mondom, nagy tisztelet él bennem akkor, amikor – főleg, ha egy olynan nő gyón ezzel kapcsolatban valamit, ami egyébként vagy bűn, vagy nem bűn, aki engem nem ismer, vagy én nem ismerem őt - amikor ő megelőlegezte azt a bizalmat egy vadidegen ismeretlen papnak, hogy ő erről merjen beszélni. Hatalmas tisztelet él bennem minden nővel kapcsolatban akkor, amikor erről egyáltalán mer szólni. Azt hiszem, ez egy nagyon erőteljes és valóságos gátló tényező lehet, hiszen ha ezzel kapcsolatban alapvető sebzettségem, szégyenem, adott esetben bűntudatom van, akkor nyilvánvalóan a gyóntatószékben még fokozottan elő fog jönni. Tehát ez megint egy ördögi kör. Adott esetben, pont ott, ahol gyógyulhatnék, attól rettegek a legjobban, hogy ott szóba hozzam. Miközben van egy másik tapasztalatom is, ami egy picit ellensúlyozza ezt, hogy nők ösztönösebben fordulnak paphoz szexuális prpblémákkal kapcsolatosan. Ez persze csak hipotézisem, mert egy nő a szexualitást sokkal inkább emberi problémának kezeli, nem pedig szexuális problémának. És a szexualitás számára ugyanúgy lelki kérdés is, míg egy férfi esetében nem föltétlenül,bár az ő esetében is ez így van, ezért egy nő ösztönösen tartja a papot kompetensnek egy ilyen kérdésben. Míg, talán, egy kezemen meg tudnám számolni azt, amikor adott esetben erkölcsi vonatkozásokkal is terhelt szexuális problémával férfi fordult hozám. Ha már egy férfi eljut ide, és ezt nem szégyelli, akkor szakemberhez megy. Ami egyáltalán nem biztos, hogy számára gyógyító hatást fog eredményezni. Mert hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a szakember a teljes embert kezdi majd el gyógyítani. És lehet, hogy a szexuális problémája épp valamilyen alapvető szégyenből fakad. Ezért lehet, hogy mégis csak a pappal kapcsolatos problémája is ez. De hát persze ehhez mondjuk pap kell. Olyan, aki… Ahhoz pedig a papnak rengeteget kellene ezzel foglalkoznia. Nagyon komolyan kellene ezzel dolgoznia. Ugye, megint… Járok egy pszichodráma csoportba, és akkor (vagy ezt mondtam?) megajánlják a témákat, fölvázoljuk, hogy egy évig, ami most előkerülhet, az a pénz - kérdés, a hatalom -kérdés, szerelem - kérdés, nem tudom mi. És a pszichodráma-vezetők is, így a végén, óvatosan azt mondják - és ha már eléggé jó a csoport, és bizalmi a légkör -, hogy azért a szexuális problémát is egy pszichodráma csoportban, esetleg, talán elő lehet venni. Az egész csoprt azért van… Nem engedtétek befejezni a mondatot - lett volna folytatása, de nem baj, jó ez így is. Hú! Fél tíz! A betyárját! Annyi mindent akartam. De azt hiszem, hogy ez nagyon fontos… Szóval, amennyire fontos ez a kérdés, ahhoz képest nem beszéltem róla sokat.

Igen, hatalmas kör megint csak: szégyen a kudarc miatt.A kudarc egyáltalán nem kellene, hogy szégyent okozzon bennünk, ám mégis a legtöbb ember esetében a kudarchoz szégyen kapcsolódik. Most lehet, hogy nagyon idétlenül hangzik nektek, de én legalábbis részigazságot adok azoknak a lélektani szakembereknek, akik azt mondják, hogy amikor a szobatisztaságra tanítanak bennünket, és egész picik vagyunk még, és a piciségünkhöz képest nagyon komoly teljesítményt várnak tőlünk, hogy addig az teljesen természetes volt, hogy úgy intéztük, ahogy jó volt, az egyszercsak rossz lesz és helytelen, és másképp kell. „Nem szégyelled magad! Milyen idős vagy!” stb. Azt godolom, akik szakemberként nagyon sok emberrel találkozva azt mondják, hogy azért itt vannak dolgok elásva, azok ezt nem hasraütésszerűen monták. Hogyha van bennünk némi érzékenység, és belegondolunk a 2 éves magunkba, ahogy ülünk a bilin és próbálunk valamit produkálni… Szokták is mondani: „na, produkáltál már valamit?” Minden produkció valahogy ilyen kaki-témává vedlik, muszály nyomni, nagyon. Élet-halál kérdés, különben nem szeret a mami. Ez megint érdekes, egyébként. Vasárnap meghívtak ebédelni. Ahogy ülünk az ebédlőasztalnál - voltunk vagy 13-an, rokonok meg minden - ugye, nagy beszélgetés, és elkezdtek a gyerekek - vagy öt gyerek, különbözők, kicsik, nagyok - vicceket mesélni. És érdekes, hogy pont ezek a malac viccek kerültek a végére. Hát akkor eléggé fölszabadultak, hogy akkor mertek egyáltalán ilyen dolgokről beszélni. Megint a reakció is nagyon érdekes, ahogy a szülőkön elhatalmasodó szégyen vett erőt. Ott ül a pap – ugye, beültettek a fő helyre, ettem a kis zöldségeimet -, és a gyerekek kakis vicceket kezdtek el mesélni. Hát ez, a közgondolkodásunk szerint, a szülőnek az egyik legnagyobb szégyene. Legalább ne a pap előtt, ugye. Jó. hát kakis vicc, kakis vicc… Én pedig direkt leállítottam a szülőket, hogy legalább ne szégyelljék. Mondják azt, hogy „ne beszélj ilyet az asztalnál, majd később mondd el”, vagy nem tudom, „ez csak ilyen kaki-testvérek között szokás… akik egy vécére járnak…” Most töprengtem azon, hogy ezt a kakis viccet elmondjam-e nektek, de nem! Nem mondom el, biztos ti is tudtok és sajnáljátok. Már eleve, hogy ezt a szót többször kimondtam, elég kell, hogy legyen. Na…

Ide tartozik az is, hogy szégyen afölötti érzetünkben, hogy rászorulunk. Rászorululnk - bármire. Alapvető szükségletek miatt. Az lehet étel, ital, bármi ilyesmi, de lehet egyfajta lelki rászorultság. Hogy egyáltalán, ki merem-e mondani azt, és nem szégyellem-e, hogy szükségem van segítségre. Elviselhetetlen az olyan főnök, aki lehet, hogy egyébként a főnökségének az erejét abból veszi,hogy hihetetlenül szégyenkezik, és ezért mindenképpen próbál nem munkatárs lenni, hanem főnök, aki diktál. Azok a főnökök -rengeteg ilyen van -, akik képtelenek együttműködni a másikkal, pusztán azért, mert nem tudnak, nem képesek egyszerűen segítséget kérni. Azt mondják, hogy az ő főnök voltukból adódóan egyszerűen kizárt, hogy ők segítséget kérjenek. Emögött persze nem a főnökség elképzelt képe él, hanem egy nagyon alapvető szégyen. Ami elindította őket arra, hogy sikerüljön főnöknek lenni, mert ott nem derül ez ki. Ugye, ez is… Mentálhigiénés szak… Olyanok jelentkeznek, akiknek már valamilyen segítő diplomájuk van: tanárok, pedagógusok, mit tudom én, ovónők, védőnők, lelkészek, akármi. Tehát, ez már egy szűrő. Eleve olyanok, akik állandóan abban vannak, hogy munkakapcsolatban állnak munkatársaikkal. Találkoznak olyanokkal, akik rászorulnak arra, hogy ők segítsenek. Tehát eleve képzettek ebben a kérdésben. Akkor jelentkeznek egy ilyen továbbképző valamire, ráadásul még egy fokozott érzékenység is van bennük, és akkor még a második évben is azzal játszunk, hogy egyáltalán ő mer-e segítséget kérni. Tehát egy segítő mer-e segítséget kérni? Azt mondják, hogy az az ember nem is képes megfelelő módon segíteni, aki nem tud megfelelő módon és alkalmakkor segítséget kérni. Mert az, akiben akkora sebzettség van, hogy ő nem tud és nem akar és szégyell segítséget kérni, az ilyen ember nem tud megfelelő módon hozáállni ahhoz, aki segítségre szorul. Egyszerűen a létében olyan sebzett, hogy nem alkalmas rá. Ezek lehetnek ilyen hihetetlen mértékben kinyilatkoztató papok, meg kinyilatkoztató orvosok, meg mit tudom én, kik lehetnek. Látszólag eszméletlen jó tanácsaik vannak, reggeltől estig másoknak segítenek, valójában ez a segítség legalább ennyi deficittel jár, mint amennyit tényleg segítettek, ha egyáltalán segítettek. Az ilyenek inkább elmélyítenek bizonyos nagy problémákat. Ez nagyon fontos, szinte első lépés, hogy tudok-e én segítséget kérni. Ugye, nem csak az orvossal élhetjük át valamennyire azt a szégyent, mert az a testiségünkhöz, sok mindenhez kapcsolódhat. De mondjuk, hogy engem milyen sokat szidtak amiatt, hogy túlzottan is lélektani szempontokkal kötöm össze a kinyilatkoztatásnak a megjelenítését. És emögött, azt gondolom, a papoknak az a sebzettsége áll, hogy hát ha valakihez nem fog soha életében elmenni, mondjuk egy női pszichológus… Az inkább vértanú lesz a saját keze által, teljesen mindegy, hogy ő, mondjuk eleve nőtől, pszichológustól, női pszichológustól, házas pszichológustól, házas női pszichológustól… Szóval, azt már nem! Jung mondja azt, hogy az embernek nagyon fontos, hogy legyenek lelki atyái, itt jön a vessző, és lelki anyái. Hát persze, mind a kettő hihetetlenül fontos. Én nagyon sokat tanultam azoktól a nőktől, akiktől mertem segítséget kérni. Nagyon sokat. Mert olyan megközelítéseket tudtak nekem adni, olyan kapcsolatba tudtam kerülni velük, ahogyan egy férfival nem lehet kapcsolatba kerülni. Ez fordítva is lehet. Tehát, ha egy nő a problémáit kizárólag a barátnőivel tudja megosztani, az egy kicsit gázos. Hogy se a társával, se valami szakemberrel, csak a pletyka, vagy a panasz, a sírás szintjén, a barátnőjével. Tehát, megvan annak az ellentéte. Meg azért is nagyon hálás vagyok, hogy több ilyen asszony is van az életemben, akikhez ilyen-olyan szempontból fordulhatok. Nagyon sok mindenre tanítottak meg. És most… Na most, ha itt vagyok, akkor ezt is elmondom nektek! Éppen néhány héttel ezelőtt döntöttem azt el, hogy belevágok egy komoly pszichoanalízisbe. (Ez volt az utolsó alkalom, hogy idejöttél, hát ha már… Ez túlzás!) És kérdeztem azt a pszichológusnőt, akitől nagyon jó szempontokat szoktam kapni, hogy mondja már el nekem, hogy szerinte milyen analítikushoz érdemes elmenni. Ő azt mondta: Feri, mindenképpen nőhöz menjél. Mert ő tud olyan szempontokat mondani, amit a világ legzseniálisabb férfi analítikusa sem tud mondani. Úgyhogy pont ma este hívtam fel, mielőtt eljöttem volna, és fantasztikus várakozás van bennem. Amúgy jártam már analízisre, egy férfihez. Az is nagyon sokat adott. De most azt gondolom, hogy ez még inkább segíthet abban, hogy a szívemnek, a lelkemnek a mélyén rejlő szégyennel tudjak valamit kezdeni. Egy picit, azt gondolom, ebből a szempontból, ahogy a pap sok megközelítésben muszály, hogy a többi ember előtt járjon, nem azért, hogy aztán büszkélkedjen vele, meg többnek gondolja magát, egyáltalán nem. Hanem azért, hogy tudjon segíteni. Tehát, hogy tudjon pap lenni. Ez azt jelenti, hogy én azt gondolom, hogy nekem papként bele kell mennem ezekbe a kihívásokba. Több olyan dolgot is egyszerűen be kell vennem az életembe, amit lehet, hogy ha nem volnék pap, talán nem tennék meg. Na.

A következő alkalomra szeretném hagyni azt, amikor arról szeretnék beszélni, hogy hogyan tudnánk, lépésről lépésre, valahogy gyógyítani a szégyennel kapcsolatos sebzettségünket. Azt gondoltam, hogy mára ez belefér, de végül is ennek a kérdésnek a kibontása is már a gyógyulás felé vezető út, ez nyilvánvaló. És most megint csak elbeszélés-szerűen, hogy tudjam elmondani a mondókámat… Azért kellene ezzel nagyon foglalkozni, mert a hitre, a bizalomra való kézségünket alapvetően terrorizálja a szégyen. Na. Dosztojevszkij. Egy „nevetséges ember” álma A szégyennel kapcsolatos, talán legzseniálisabb alkotás. Főleg az eleje. Nagyon ajánlom neketek. A XIX. században, nekem úgy tűnik, hogy a legnagyobb írók voltak a legnagyobb lélektani szakemberek. Nem volt külön tudomány, legalábbis nem így nevezték. A teológiában megjelent a lélektan bújtatottan. De ugyanúgy megjelent, érdekes módon, egy profán lélektan az irodalomban - a szépirodalomban vagy a költészetben. Meg a filozófiában is. Kirkegaard, Nietsche, Dosztojevszkij - a legnagyobb XIX sz.-i lélektani szakemberek. Na, egy részletet szeretnék felolvasni. És azért lehet tőlük tanulni, papként, keresztényként, hívő emberként, mert a mi megközelítéseink nagyon sajátosan megterheltek. Sokféle szégyennel megterhelve, sokféle előítélettel, moralizálással, dogmatizmusal, csomó mindennel megterheltek, és ezért jó, hogy egy egész más nézőpontból is láthatjuk ugyanazokat a kérdéseket. „Feljegyzések az egérlyukból”. Szeretnék egy picit beszélni arról, hogy Dosztojevszkij hogyan látja a szégyennel teljes embert. Szinte az egész erről szól: mit jelent az, ha valaki totálisan a szégyen embere.

„Az egérlyuk. Beteg ember vagyok. Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves. (Ezzel kezdődik az egész.) Azt hiszem, fáj a májam. Egyébként egy mákszemnyit sem értek a betegségemhez, és azt sem tudom biztosan, hogy mim fáj. Nem gyógyíttatom, sohasem gyógyíttattam magam, noha tisztelem az orvostudományt és becsülöm az orvosokat. Ráadásul még végtelenül babonás is vagyok. Legalább is annyira, hogy tiszteljem az orvostudományt. Én kérem, rosszindulatból nem akarom gyógyíttatni magam. Bizonyára nem tetszettek érteni. Én bezzeg értem. Természetesen nem tudom megmagyarázni önöknek, hogy ebben az esetben kinek az orra alá török borsot rosszindulatommal. Én jól tudom, hogy az orvosokkal semmiképpen sem babrálhatok ki azáltal, hogy nem gyógyíttatom magam velük. Én tudom a legjobban, hogy ezzel csakis magamnak ártok, és senki másnak. Így hát, ha nem is gyógyíttatom magam, csakis öncélú rosszindulatból teszem. Ha fáj az a máj, hát csak fájjon még jobban. Akár óhajtják hallani, uraim, akár nem óhajtják, most szeretném elmondani, miért nem tudtam én még féreg se lenni. Ünnepélyesen kijelentem, hogy sokszor akartam féreg lenni.” (Ezek ilyen töredékek.)

„Most csakugyan, hát becsülheti-e magát valamelyest is egy olyan ember, aki még tulajdon megalázásának érzésében is megpróbál gyönyört keresni. Most nem holmi émelygős bűnbánatról beszélek. (Zseniális a kettő megkülönböztetése.) Általában mindig utálom azt mondani, bocsásson meg, papa, többé nem teszem. De nem azért, mert nem lettem volna képes rá, hanem éppen ellenkezőleg. Talán azért, mert túlságosan is képes lettem voltam rá - na, de még mennyire! És hányszor kerültem ilyen helyzetbe, amikor még álmomban sem követhettem el semmit. Ez aztán mindennél galádabb volt. Olyankor mindig csak elérzékenyedtem, szívem mélyéből szántam-bántam a vétkem, könnyeket hullattam és természetesen becsaptam önmagam. Holott egyáltalán nem is  alakoskodtam. Úgy látszik, a szívem magától ocsmánykodott. Ilyenkor még a természeti törvényeket sem lehetett vádolni, noha a természet törvényei mégis csak állandóan és mindennél jobban bántottak. Förtelmes volt minderre visszaemlékezni. És hát akkor is förtelmes volt, hisz egy pillanat múlva már dühösen azt gondoltam, hogy hazugság, hazugság! Visszataszító! Erőltetett hazugság az egész! Vagyis, mindezek az elérzékenyedések, szánom-bánomok, bűnbánatok, ezek az újjászületésre tett fogadalmak. Azt kérdezitek: hát miért gyötörtem, marcangoltam úgy magam? A felelet: azért, mert túlságosan is unalmas lett volna ölbetett kézzel ülni. Azért kaptam rá ilyen különcségekre.” (És ez tényleg így van.) És a befejező rész: „A végső következtés ez, uraim: jobb semmit sem csinálni. Jobb a tudatos tétlenség. Tehát éljen az egérlyuk! Igaz, azt mondtam, hogy az utolsó csöpp epéig irígylem a normális embert. De olyan körülmények között, amilyenek között én látom, nem akarok az lenni. Igen, igen. Az egérlyuk mindenesetre előnyösebb. Ah, hisz én még ebben is hazudok. Hazudok, mert magam is olyan bizonyosan tudom, mint a kétszer kettő, hogy egyáltalán nem az egérlyuk a jobb. Hanem valami más. Valami egészen más, amire áhítozom, de amit sehogy sem tudok megtalálni. Pokolba az egérlyukkal!”

Köszömöm a figyelmeteket.

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

A szégyen témájába kezdtünk bele, reményem szerint ezt most be fogom fejezni. Teljességgel kimeríthetetlen a téma, és a fajsúlya is nagyon hatalmas, és azért beszélünk róla kétszer egy ilyen alkalmon keresztül, mert a szégyenérzetünk, hogyha túlzottan eluralkodik felettünk …!!! Márpedig majdnem minden esetben beszélhetünk arról, hogy a szégyenérzet bennünk - miután a legritkább esetben van pozitív haszna, majd erről akarok beszélni -, miután ez eluralkodik bennünk, képtelenné tesz minket a hit gyakorlására vagy a hit megélésére. Ami természetesen nemcsak az Istenbe vetett hitünket illeti, hanem egyáltalán azt, hogy bizalommal tudjunk nézni a jövő felé, hogy meg tudjunk bízni a másik emberben, hogy közel merjünk valakit is engedni, ha a szégyen eluralkodik a lelkünk fölött.

Márpedig - és ezzel kezdtem múltkor - a szégyen önmagában is rejtőzködni szeret. Tehát nagyon könnyen be tudjuk magunkat jó szándékkal csapni, hogy minket ez nem is határoz meg ennyire - mert hiszen: erről, meg erről, meg erről van szó, és nem pedig a szégyenről. És ezért próbáltam sokat beszélni, meg majd a mai alkalommal is, hangsúlyozni azt, hogy bizonyos jelenségek mögött a szégyent gyaníthatjuk. És ezért a gyógymódot is a szégyennel kapcsolatos munkálkodásunkkal lehet megtalálni, nem pedig az ebből a szempontból csak jelenségnek tekinthető dolgoknak a púderozásával. Nagyon jó visszajelzéseket kaptam Tőletek (ez most nem minősítés, hogy jókat mondtatok és nem rosszakat, hanem hogy ez ténylegesen milyen fontos kérdés). Egyetlenegy ilyen találkozó után sem kerestetek meg személyesen vagy telefonon, vagy Keresztúron annyian, mint éppen a múltkori után. Ezt csak úgy mondom, hogy mindenki tudja, hogy ennek volt ebből a szempontból a legnagyobb hatása Rátok. Valaki a következőt mondta (rögtön az előadás után megkérdeztem tőle, hogy szabad-e ezt elmondanom, és azt mondta, hogy szabad): emlékeztek, azzal fejeztem be, hogy sok dolog a létünkhöz kapcsolódik - mondjuk az, hogy milyen származásúak vagyunk, milyen a bőrünk színe, milyen nemzetiségűek vagyunk és, hogy ez alapvető szégyent kiváltó tényező lehet, épp azért, mert a létezésünkhöz kapcsolódik. Akkor beszéltem Keresztúrról mint echte tót faluról, és akkor jött hozzám valaki, és azt mondja, hogy képzeljem el, hogy az ő rokonai között nagyon sok tót van, és tényleg mindegyik férfi alkoholista. (Ezt a szégyenképző folyamatok hatékonyságáról! Ez körülbelül ennyire be van betonozva. Na... a pisis történetem aratta a legnagyobb tetszést, ezt nagyon szívesen elárulom Nektek, hogy az jó hatással volt Rátok, ennek nagyon örülök, úgyhogy igyekszem a mai alkalommal is ilyen történeteket mesélni, hogy a javatokat szolgáljam ez által. És akkor mondanám a következőt: szóltam arról, hogy egy csomó-csomó szempont van, legalább tizenhármat akarok mondani, de nem fogok azért sokat időzni egyiknél vagy másiknál.

Az első, hogy alapvető szégyent érezhetünk érzések miatt. Bennünk élő érzések vagy érzelmek miatt. Ezt azért szeretném nagyon hangsúlyozni, mert amikor felnövünk, akkor a neveltetésünk vagy a nevelődésünk során rengeteg információt kapunk az érzelmeinkhez kötve. És éppen, mondjuk az úgynevezett - ezt nagyon hangsúlyozom - az úgynevezett keresztény erkölcs szellemében nagyon könnyen előfordulhatott az, hogy a fölnövekedésetek során érzésekhez, természetes, normális, adott esetben nagyon negatív érzésekhez (de ennek ellenére, hogy normális meg negatív), még természetes érzésekhez is, komoly elítélő szavakat kapcsoltak a szüleitek vagy azok, akik ezt megtehették később - a tanáraitok vagy az atyátok, akik tanítottak Benneteket. Ez hihetetlenül gyakori, szinte elkerülhetetlen és kikerülhetetlen. Mondjuk, egy fiú esetében - hogy ezt összekapcsoljuk még egy kérdéssel, a férfi voltból adódó szégyennel -, amikor elkezd sírni. Akkor azt mondják neki - mondjuk az apukája, aki nem akar egy nyámnyila, tutyimutyi alakot a családjában (ha már ő olyan, legalább a fia ne olyan legyen): „Nem szégyelled magad, férfi létedre sírsz?!" És ez egy életre beépül, főleg, ha még egyszer-kétszer el is mondják. A sírásnak, vagy ennek az érzésnek, ami mögötte van, a tiltása, és összekapcsolása a szégyennel. De ilyen érzés rengeteg lehet, tulajdonképpen minden negatívnak (nem rossznak, mert nem beszélünk rossz érzésekről, nem rosszak vagy jók: pozitív vagy negatív hatást gyakorolhatnak ránk) - a negatív érzésekhez igen gyakran kötünk szégyent vagy kötnek a szüleink vagy teljesen mindegy, hogy ki. Például ilyen lehet a féltékenység: szégyelljük azt, hogy ha féltékenyek vagyunk. Vagy ilyen lehet az is, hogyha mondjuk bosszúvágy ébred bennünk. Ehhez nagyon kemény szégyenteljes mondatokat kaphatunk, hogyha ez előkerül, de még akkor is, hogyha például valaki egyszerűen csak meg akarja védeni a sajátját, egyszerűen mondjuk, fölháborodik azon, hogy a testvérének kétszer nagyobb autója van, mint neki. „Nem szégyelled magad, hogy ilyen önző vagy?!” - nagyon gyakori mondat lehet. És azt gondolták (vagy azt gondoltuk), hogy ezzel a mondattal most sikerül a gyerekünket önzetlenségre nevelni. Ez nem így történik, hanem sikerül benne jó alaposan a szégyent elmélyíteni. És aztán később már föl sem ismeri azt, hogy ő, mondjuk, szégyelli a maga érdekeinek vagy a maga szempontjainak az érvényesítését. Pedig alapvetően erről van szó: szégyent él át akkor, amikor önmagáért ki kellene állnia. Mert az önmagában szégyenletes: önmagamaért kiállni. És akkor ezt elfedjük egyfajta álkeresztény lelkiséggel. Föl lehetne itt sorolni… Tényleg, szinte kérlek Benneteket, hogy sorakoztassátok föl a fejetekben azokat az érzéseket, amelyeket negatívnak tartotok. Ezek lehetnek nagyon - milyen érdekes, ezt szinte hozzá is lehet tenni! - szégyenletes érzések. Egyetlen érzésünk sem szégyenletes. Csak akkor, hogyha a fejlődésünk során a szégyent kapcsolták hozzá.

Eszembe jutott az, hogy mondjuk olyan érzésekhez is kapcsolódhat szégyen, amelyek a mai világban talán a legpozitívabbak. Például az, ha valaki szerelmes. Az nagyon könnyen szégyent kiváltó érzés lehet, és akkor ugye így oldottam meg… Nna... Én emlékszem arra - ez jutott eszembe -, hogy milyen traumatikus élmény lehet szerelmesnek lenni, hogy amikor életemben először szerelmet vallottam egy kislánynak. Hát legalább az normális volt, hogy egy kislánynak vallottam szerelmet. De engem ez akkor egyáltalán nem nyugtatott meg, erre jól emlékszem, mert voltam legalább tizenkét éves - legalább, de lehet, hogy tizenegy és fél - és emlékszem, hogy azt tanácsolták az idősebb barátaim, hogy ha az ember szerelmet akar vallani egy kislánynak (ha már éppen szerelmes), akkor azt érdemes meg is tenni, mert ha nem valljuk meg, abból nem lesz semmi. Ezt én akkor nagyon nagy bölcsességnek tekintettem. És ez a kislány a Kolossy téren lakott - erre teljesen világosan emlékszem, szinte mindenre, ami akkor történt azért, mert hallatlan szégyennel zárult a történet. Ugye HÉV-vel kellett hazamenni, és én azt eszeltem ki, hogy hát próbálok úgy vele utazni egy héven, hogy ez ne derüljön ki. Tehát Ő is leült valahova, én meg a következő ilyen izébe ültem le, és így egész úton azon töprengtem, hogy hogyan vallhatnám meg neki heves és mélységes érzelmeimet. És úgy egyre közeledett az, amikor már le akart szállni, s aztán végül is erőt vettem magamon, (még most is eszméletlen ideges vagyok, ahogy ezt elmondom), és szóval valahogy egy megállóval előtte hihetetlen merészen odaültem elé, de hát teljesen váratlan volt, gyakorlatilag Ő tényleg nem tudta, hogy ott vagyok, és próbáltam valahogy odahajolva azt a szót kimondani, hogy „szeretlek”, de persze annyira zavarban voltam, és annyira, olyan eszméletlen módon szégyenkeztem, hogy hát ez úgy hang nélkül sikerült… Legalább a szám mozgott, akkor hát persze legalább azt a természetes reakciót kaptam, hogy „tessék!?”... De ezt én egyáltalán nem így éltem meg, hogy „tessék?” És másodszor is sikerült szinte ugyanekkora hangerővel elmondanom (az biztos, hogy más nem hallotta, de a szerelmem tárgya sem). És emlékszem arra a szóra, számomra egy ilyen - no nem ezért lettem pap, azért nem ez vezetett el idáig - de emlékszem, hogy azt a minősítést kaptam erre a huszáros tettemre, hogy „Feri, te egy olyan álomszuszék alak vagy”. Ezt a szót biztos, hogy halálomig nem felejtem el. (Szerintem az üdvösségbe is el fog engem kísérni - azt mondják, ami történt, az fog majd beteljesedni... nem tudom, hogy teljesedik majd be ez az életemben, hogy álomszuszék vagyok.) Emlékszem, hogy éveken keresztül próbáltam ennek a szónak az értelmét megfejteni. Ma sem értem - jó, hát valami sejtésem van, hogy mi van e mögött, azt jobban értem, a szót máig sem, De ekkor hallottam először, és azt tudom, hogy számomra ettől kezdve az, hogy szerelmesnek lenni, az egy nagyon… hát nagyon, mondjuk kétértékű vagy kétértelmű érzés volt, ami legalább annyi veszéllyel fenyegetett, mint amennyi ígéretet hordozott magában. Aztán, szerencsére, ez az akció aztán jobban is sikerült, és sikerült föloldódnom - ebből a szempontból. Jelenleg sokkal inkább pozitívnak tartom, bár rám nézve van nagyon negatív hatása, hogyha éppenséggel ebben szenvedek. Na, ennyit akartam mondani a szerelemről.

A másik ilyen érzés lehet - megint csak egy teljesen normális érzés, amire azt mondjuk, hogy negatív - a félelem. Emlékszem, egyszer összejöttünk egy pszichodráma csoportban és a félelem volt a téma. S azzal kezdődött (hát nagyon elmés kezdése volt), hogy ki mitől fél. Nagyon sokáig töprengtek ezen, hogy hogy' legyen a kezdés, és akkor az történt, hogy mondjuk egymás után, hogy ki mitől fél és ott ült egy körülbelül hatvanvalahány éves ember. (Vele éppen néhány nappal ezelőtt találkoztam, föl is emlegettem neki.) És ő… Hát azért mindnyájan valamit előkapartunk, de nagyon kis nyuszi dolgokat. De azt, hogy tényleg mitől félünk, azt senki nem mondta el, hanem hát ilyen szalonképes félelmeket. És emlékszem, volt köztünk egy valaki, aki azt mondta, hogy hát ő nagyon komolyan belegondolt ebbe, ő nem fél semmitől. A csoportvezetőink azért elég rutinosak voltak, annyit mondtak neki, hogy „majd két nap múlva ismét megkérdezünk erről”. Természetesen két nappal később már volt mitől félnie. Nem a két napban érte őt valami, hanem, mondjuk azt a félelmét sikerült átlépnie, hogy ő kimondja, hogy fél valamitől. A félelem, mondjuk egy férfiember esetében megint csak olyan lehet, hogy azt beismerni, hogy félsz valamitől, ez nagyon könnyen a szégyennel egyenértékű. Akármennyire is változik a kultúránk, azért ha a férfi fél, az hm-hm-hm. És akkor most rögtön el is mondom, hogy például mitől szoktam félni. Nemegyszer megtörténik velem, hogy félek a sötétben. De csak speciális esetekben. Tehát, mondjuk hazamenni nem szoktam félni, vagy amikor leoltom a lámpát, akkor sem félek. De ha rosszat álmodom, s a rossz álomból fölébredek, akkor ez midig vagy majdnem mindig félelmet kelt bennem, s akkor a következőképpen védekezem, hogy szerencsére néhány évvel ezelőtt olyan paplant gyártott nekem édesanyám, hogy hozzá toldott 40 centit még a szokásos 180-hoz. És így fejtől lábig ér, és ezekben az esetekben a félelmemet semmi más nem tudja föloldani. (Hiába, mert ilyenkor kimegyek... Tudjátok, vannak a szokásos trükkök: kimész, eszel egy kis finomat - hát ez semmit nem használ. Egyáltalán... Bekapcsolod a tévét, még rosszabb, szóval semmi nem használ) és akkor én úgy szoktam betakarózni, hogy semmilyen testrészem ne lógjon ki a takaró alól, de semmi. Ez egy idő után fulladásos tüneteket okoz, de jó esetben később fulladok meg, és előbb elalszom. És ténylegesen az van bennem, hogy ha csak egy pici is kilóg belőlem, akkor a félelem megint erőt vesz rajtam. És azt szoktam csinálni, hogy a fejemre húzom a takarót, de ezt nem nagyon érzékelem, hogy úgy lelóg-e így a homlokomnál, és akkor azt mindig meg szoktam nézni, hogy tényleg leér-e a takaró vége egészen az ágyig. De, ugye, ez ilyen 22-es csapdája, mert úgy ahogy megnézem, hogy leér-e, utána nem lehetek biztos benne, hogy ezáltal most nem változtattam meg a helyzetet, és ez így nagyon-nagyon nehéz, és nyáron az szokta szinte a válságos helyzetig fokozni, hogy amikor hallom, hogy egy szúnyog bejön a takaró alá, hát az rémületes, mert akkor nem vagyok biztos benne... Szóval szabad félni, ezzel csak ennyit akartam mondani. Az a furcsa, hogy a gyomromban, mióta elkezdtem ezeket mondani, folyamatos izgalmi állapot van. Ugye amikor csak okosakat mondok (vagy azt gondolom, hogy okosakat mondok), akkor soha nem érzem úgy magamat, mint most. Tehát ennek a puszta fölemlegetése már egy kifejezett negatív érzelmi állapotot idéz bennem elő, gyorsan túlleszek rajta.

Igen... Még ide hoztam azt, amikor - ezt talán olyan fokozott formában jeleníti meg az érzésekről vagy érzelmekkel kapcsolatos szégyent - valaki gyászol és a gyászát szégyelli. Azért, mert a gyászában olyan érzések jelennek meg rajta, és olyan érzéseket kénytelen-kelletlen mutat meg azoknak, akik ezt látják, amiket alapvetően szégyellni szokott. Csakhogy a gyász az olyan hihetetlenül erőteljes, hogy az aztán tényleg nem befolyásolható, vagy szinte egyáltalán nem befolyásolható a mi értelmi vagy egyéb megfontolásaink alapján. Bár – és itt jöjjön a másik oldal: éppen a gyász fölött érzett hatalmas szégyenkezéseink miatt, mely mögött nagyon fokozottan érzések vannak, amelyeket szégyellünk - megtörténhet az, hogy mondjuk valaki három nap múlva megrázza magát, és akkor ilyen hódoló megnyilatkozásokat kap a környezetétől, hogy „Te milyen hihetetlenül jól bírod!” vagy „Hát ha én gyászolnám ezt vagy azt, hát én ezt nem tudnám”, „Te milyen kemény asszony vagy!” vagy „Ez igen!” És akkor jobb volna, ha nem kapná ezeket a mondatokat, mert csak azt jelenti, hogy olyan (adott esetben, nyilván ennek lehet más oka is, de ez nagyon erőteljes oka), olyan mélyen van benne a szégyenérzet azzal kapcsolatban, hogy ő szomorú, hogy ő sír vagy ő kiszolgáltatott vagy nem tud az érzésein uralkodni, hogy az érzései meglátszódnak rajta, tehát ez egy óriási kör, ami ilyenkor előjön; hogy hihetetlen lelki energiákat fektet bele (nem abba, hogy gyászoljon, hanem abba, hogy ez ne látszódjék meg rajta). Ezzel persze egy újabb válságba fog kerülni, és csak elmélyíti ugyanezt a konfliktust, ami legalább valamennyire kezelhető volna, hogyha tudna gyászolni. Az a népi bölcsesség, hogy megvan a gyászév, a gyászidő, az éppen, hogy abban segítette az embereket, hogy – még ha ezt szégyellték volna is - alakítsanak ki egy olyan kultúrát, amiben ezek az érzések törvényes módon megjelenhetnek. Csakhogy ha ma te, mondjuk félted a munkahelyedet, félted az álllásodat, félted a pénzed, csomó mindent féltesz, és nem engedheted meg magadnak, (mondjuk azt gondolod, nem csak belső kényszer, hanem külső kényszer is ér téged) mert teljesíteni kell, akkor sajnos egy olyan kultúra felé megyünk, ahol ezek a nehézségek csak még joban el fognak mélyülni.

Na ennyit az érzésekről. És akkor itt befejezésül csak azt, hogy nagyon-nagyon érdemes átgondolni, hogy a nevelődésünk során milyen érzésekhez és érzelmekhez kapcsolódtak - „Nem szégyelled magad!?” Vagy „egy férfi, vagy egy nő ilyet nem érez!”, stb. stb.

Aztán: szégyen a betegség miatt. Ez talán sokaknak furcsa,másoknak pedig egészen egyértelmű. Nem csak a ma embere élhet át szégyent a betegség mitt. Éppen az a kultúra, amely megengedte azt, hogy gyászoljunk, az a kultúra nagyon nem bánt emberségesen a beteggel. A paraszti kultúra hagyományosan arra indította az embert, hogy rogyásig dolgozzon. Tehát addig dolgozzon, és addig ne vegyen tudomást a betegségéről, amíg csak képes dolgozni. Nyilván azért is, mert a beteg ember annyira magára maradt – esetleg -, vagy annyira magára utalt lett, olyannyira kiszolgáltatott, hogy egyszerűen az életbenmaradásnak a kérdése volt az, hogy betegen is dolgozzon, és ez ne derüljön ki, és kőkeményen csinálja a dolgait. Éppen néhány nappal ezelőtt beszélgettem valakivel, aki azt mondta, hogy ő szégyellte azt, hogy elmenjen a szerzetesi előljárójához azzal, hogy betegnek érzi magát. Hónapokon keresztül érezte betegnek magát, fizikai betegségről volt szó, és azt gondolta, hogy ő akkor dicsőséges Isten-szolgája, hogyha ezt a betegségét próbálja eltávolítani magától, szóba se hozza. S aztán a betegsége elmélyült és válságossá fordult, és akkor, persze, mikor eljutott az orvoshoz, akkor kiderült, hogy jóval előbb kellett volna jönni stb. stb. Ő pl. a betegségét - ráadásul keresztény elgondolással ötvözve -élte meg szégyenként. Mint hogyha az lenne a jó keresztény, aki nem beteg. Ez a fajta szégyenérzet, ami másfajta érzésekkel is könnyen kombinálódik, ez számomra sem ismeretlen. Emlékszem, mikor asztalosként dolgoztam, megint csak annyira szerencsés voltam, hogy sikerült valami trópusi fáról valami trópusi rovarcsípést megszerezni. És ilyen eszméletlen hülye, idétlen kiütéseim lettek. Eszméletlen csúnyák voltak, mert mindegyiket elkapartam, mert hihetetlenül viszkettek. És én emlékszem arra, hogy hónapokon keresztül nem mentem el orvoshoz. Mert számomra az, hogy bőrgyógyász, ez a szó, hogy bőrgyógyász az valami olyan érzés, mint hogyha… És semmi másra nem tudom visszavezetni, annyira irracionális és irreális, hogy itt nyilván valamilyen alapvető szégyenérzetről van szó. Hát nemi beteg sem szeretnék lenni! (Voltam ma a pszichiátrián. Ahogy megyek, arra gondoltam hogy milyen pattanásig feszült légköre van annak, ha mész a pszichiátrián, és az emberek egymást figyelik, hogy ez most orvos, nővér, látogató vagy beteg... néha nem lehet eldönteni! Ráadásul vannak emberek, akik a szerepüket túljátszák. Próbálnak nagyon úgy viselkelkedni, mint egy látogató. Mert ő is ott ül, mint egy szendvics: egy beteg - egy látogató. Illetve sokszor úgy van, hogy két látogató, egy beteg. Tehát elég nehéz azt kiszámolni, hogy ki a beteg, ki a látogató. És akkor az ilyen túlzott gesztusok, hogy ő itt látogató: ideig-óráig itt van, de ő nem ide tartozik. És, ahogy mentem be, engem is elkapott ez az érzés. Hogy mentem végig a folyosón, nyilvánvaló, azért is, mert a tekintetekből is lehet ezt látni. De hát ciki a pszichiátrián lenni, nem? Persze egyáltalán nem, de hát az ember ezt éli, tudjátok! Semmi ciki nincs benne, és az emberek, ahogy nézik egymást… Igazából egy másik osztályon nyugodtan mész, nem nézelődsz, de a pszihiátrián meg… Szóval félve nézel a másik szemébe. Most, néhány órával ezelőtt volt.) Na, de visszatérek. Emlékszem, még azt is megcsináltam, hogy ne derüljön ki, hogy nekem vannak ezek a sebeim, amiket elkapartam, hogy előbb mentem el zuhanyozni, mint a többiek. Tehát, iszonyú gyorsan elpakoltam a cuccaimat - be kellett tenni a szekrénybe az összes szerszámot -, és ezt ilyen eszméletlen gyorsan csináltam, azért, hogy én már jöjjek ki akkor, amikor a többiek jönnek be a zuhanyzóba. Aztán, persze tarthatatlan lett már ez az állapot, elmentem egy orvoshoz aki nem ismerte fel hogy mi bajom van, szóval elindult ez a kálvária. És aztán volt egy nagyon okos bácsi, aki megkérdezte: járt maga a trópusokon? Mondtam: hát nem, nem. És akkor addig-addig firtatta ezt a kérdést, mert ő azt gondolta, hogy ez tipikusan az, míg így kiderült, hogy egy egy fával behoztak valami bogarantyút.

Aztán: ide kapcsolódhat az - nagyon is jól -, hogy szégyen a testünk miatt. Ez megint csak – ugye, ahogy az érzéseink, érzelmeink - egyszerűen az ember voltunkhoz kapcsolódik. Az, hogy testben élünk, megint csak a létezésünkhöz kapcsolt dolog. Vagyis hát ez egy hülye mondat volt, hát nem tudunk létezni test nélkül. Ezért a testünkkel kapcsolatos negatív szemléletünk, nagyon gyakran, nem egyszertűen csak az, hogy nem vagyok annyira oké, hanem alapvető szégyent élhetünk meg az által, hogy ilyen vagyok, vagy olyan vagyok. Ráadásul, ugye, megint csak ördögi kör, mert egyikünk se tökéletes. Se kinézésre, se... a testünk egyszerűen nem tökéletes. Eszembe jutnak a szőke nős viccek. Persze, ez egy picit másról is szól. Én a szőke nős vicceken nagyon önfeledten tudok mosolyogni, a szőke nők pedig biztos a papos vicceket kedvelik. Ezen is töprengtem: a viccek mechanizmusa. Nagyon sok vicc, talán a többség, érdekes módon ilyen alapvető adottságokhoz kötődik. Tehát, hogy nő, meg férfi, meg hogy szőke, meg a foglalkozása -ilyen alapadottságainkhoz. Nem ilyen helyzetkomikumról meg egyebekről van szó, hanem hogy talán próbáljuk ösztönösen gyógyítani magunkat a viccekkel. Az első fázis az, hogy kinevetem a másiknak az adottságából eredő humoros dolgokat. Aztán nyilván, ha egy picit jobban állok, akkor már magamon tudok jóízűen nevetni. Számomra nagy élmény volt: mentem fel az ismerősömhöz, ahol szőke a feleség, és azzal fogadott, hogy van néhány új szőke nős viccem. És ezeket nem a férje mondta ilyen kaján vigyorral, és a feleség meg zsugorodott össze, hanem a feleség őszinte nevetéssel tudta elmondani. Mondok egyet-kettőt... Ha valakiben nagy szégyenérzet él, akkor cenzúrázzon, ne hallgasson meg, de egyik-másik olyan jó. Lehetne zöld hajú nő is, teljesen mindegy, ugye ez világos. De lehetne szőke férfi, szóval tök mindegy. Tehát történetesen szőke nő, és azért ez nem baj. A szőke nőnek csöng a táskájában a mobiltelefon. Ismeritek? Fölveszi: „Halló. Honnan tudtad, hogy itt vagyok?” A másik pedig (olyan jók ezek; egy szőke nőtől hallottam, azért merem elmondani: ha egy szőke meg egy barna nő kiugrik a tizedikről, akkor melyik ér le előbb? Hát a barna: azért mert a szőke eltéved út közben. És a harmadik: Ha egy szőke nőnek adnak két fagolyót, akkor mi történik vele? Igen, az egyiket elrontja, a másikat elveszti. De bármiről lehetne vicceket mondani. Ha nem vagyunk nagyon-nagyon sebzettek, akkor ezek a viccek sokféle formában ténylegesen gyógyítanak minket. Mert egy picit távolságot teremtenek a saját bénaságunk meg önmagunk között. Na most…

Hát itt felírtam ezeket: ezek közhelyszerű dolgok. Mondjuk, csak a divat motiválja-e a nőket abban, hogy ilyen meg olyan alkatúak vagy alakúak, vagy hajúak, vagy nem tudom, milyenek akarnak-e lenni. Vagy, hogy alapvetően a motívumok között létezik-e ilyen? Hogy szégyen emiatt vagy amiatt, akármi miatt. Igen, aztán felírtam ide... a szerencsétlen Michael Jackson - t, aki már a harmadik műtétjén van túl. A végén bemondják, hogy leesett az orra. Találtak egy jó ragasztót… Mindenféle hírek vannak. Ahogy hallottam múltkor, hogy Sylvester Stallone ismét szerelmes. Hogy ezt miből lehet tudni? Ifjú választottja rávette őt arra, hogy az orrát átalakíttassa. És hogy Sylvester Stallone, aki eddig azt mondta, hogy ő aztán soha nem fog elmenni plasztikai sebészhez… Hát, lám-lám, a szerelem milyen nagy úr!

Azt hiszem, ezt nem kell tovább... Mondjuk, lehetne még egy ponton túl elmélyíteni. Amikor kifejezetten a nemi adottságainkhoz fűződően élünk át szégyent. Ez aztán tényleg olyan - szinte nem lehet vele mit csinálni. És akkor közben meg kiderül... Jaj, megnéztem azt az idétlen paródiát. A „Tudom, kit ettél tavaly nyáron”- ez volt a címe. Nagyon jól derültem - volt benne egy-két gátlástalan vicc, de amikor az a jelenet volt, amikor a hölgy ilyen hatalmas dús keblekkel lassított felvétellel rohan a szakadó esőben, és a dús kebleire ráfeszül a trikó, ami elég szűk, és akkor valami lövés, vagy nyíl - nem is emlékszem -semmi nem történik vele, mert a szimpla zacskóban áll meg, sikerül túlélnie. Szóval, azért mondtam, hogy így a nemi adottságunkhoz kapcsolódó alapvető szégyen, ténylegesen az egész életünket tönkreteheti. Erre akartam mondani, hogy ezekkel tényleg nem nagyon tudunk mit csinálni, és éppen a kultúránk bizonyítja, hogy nem a szégyennel kezdünk valamit, hanem teljesen – szerintem eszetlen módon - a szégyenünket próbáljuk megoldani. Igazából a szégyent nem oldottuk föl, hanem csak a tünetet kezeltük volna.

Aztán: szégyen a bűn miatt. Ezt egy picit már érintettem. Akkor, amikor a bűntudat és a szégyen közti különbséget említettem. De ezt most azért tartom fontosnak, mert a bűnből nem adódik a szégyen. Szeretném újból hangsúlyozni: a bűnhöz nem kell, hogy törvényszerűen kapcsolódjon a szégyen. A bűnhöz jó esetben a bűntudat kapcsolódik és akkor… Főleg gyerekeknek a gyónásai. Azért lehet ezt ide hozni, mert mindnyájunkban tovább élnek ezek a gyerekek. Általában, vagy nagyon gyakran az a gyerek, aki bennünk megsebződött gyerekként, az bennünk ugyanolyan sebesülten él tovább, akkor is, ha felnőttek vagyunk. Csak, talán, felnőtt emberként több eszköz áll a rendelkezésünkre, vagy jobb stratégiáink, vagy nagyobb tapasztalatunk van arra, hogy mit kezdjünk ezzel a sebzett gyerekkel. Ez a sebzett gyerek nem gyógyult meg bennünk, az ugyanúgy ott van. Csak, nem tudom én, milyen álarcainkkal, sikerül őt elhallgattatni. És ezért, ha találkoztok gyerekekkel, vagy beszélgettek kistesókkal, vagy keresztgyerekeitekkel, vagy akárkivel, nagyon sokat tanulhattok tőlük. Én legalábbis sokat tanultam tőlük – szerintem. Mert ahogyan tudnak szégyenkezni egészen természetes dolgok felett! Bennem elmélyíti azt a kérdést, hogy és én hogy vagyok ezzel? Nem pont így vagyok? Néha nem egészen normális és természetes dolgokat tudok szégyellni? És akkor cselekvésképtelenné válok. És, ugye, a szégyen, rejtőzködés, elhazudás, letagadás, aminek a következménye az, hogy cselekvésképtelen vagyok. Eltolom magamtól, és nem tudom, nem akarom azt a kérdést egyáltalán megoldani. És ezáltal a dolog elmélyül. Épp ma jött hozzám egy kisfiú. És akkor azt mondja, hogy – nem is olyan kisfiú, 15 éves - lassú öngyilkosságot követtem el. Én azért nem nevettem, mert tudtam, hogy ez most komoly dolog. Szerencsére! De ezt úgy mondta, hogy utolsónak hagyta... Szóval mindig az elején mondjuk a könnyűeket, és akkor a végére elhalasztjuk, és akkor mondja magától, hogy az osztálykiránduláson este elszívtam egy cigit. De ezt úgy mondta el, hogy látszott rajta, hogy soha többet, mert ez annyira ciki! Vannak még ilyen gyerekek!

Vagy egy másik: ezzel át is térek egy másikra, hogy szégyen, most már nem csak amiatt, hogy férfi vagyok, vagy nő vagyok, hanem amiatt, hogy… hogy is mondjam, az egy másik dolog… igen, a szexuális ösztönöm miatt, a vágyaim miatt, amelyek természetesen a nemi karakteremhez kapcsolódnak. Ez megint csak egy szégyenforrás lehet, vagy sebződhetünk ezen a területen ott, hogy ettől a pillanattól kezdve ezek a vágyaink bennünk mindig szégyenérzetet fognak bennünk kelteni. Itt megint csak az álkeresztény morál, ami igenis összekötötte a szégyent a természetes vágyakkal. És ebből a házaséletnek, a testi együttlétnek nagyon sok mindennek az alapvető sebzettsége fog következni. Főleg hölgyek esetében. Mert férfiak esetében ez a fajta szégyen inkább a teljesítményhez kapcsolódik, mint általában egyébként is, nem pedig önmagában ahhoz, hogy őneki vágya van, vagy nincs. De - legalábbis a gyakorlatomban - ezt a szakirodalom is megerősíti, hogy alapvető szégyenérzet vágyakkal kapcsolatban. Vagy mondjuk ilyen árnyalt dolog, hogy egy férfi a megfelelő helyzetben nekiugrik a feleségének, az teljesen oké. De ha egy nő ugrik neki a férjének ugyanilyen megfelelő helyzetben, az egyáltalán nem oké. Lehet, hogy egyébként semmi különösebb problémájuk nincs, de egy ilyen jelenségben, ez nem pusztán neveltetés kérdése. Miért kellene azt gondolni, hogy egy férfiben ösztönösen nagyobb vágy él, mint egy nőben. Pedig sokan ezt gondolják, miközben ez tökéletesen fifti-fifti. Ha valaki azt éli meg, hogy természetesen énbennem a nemiség nem olyan erős és nem olyan fontos, az nem föltétlenül annak a jele, hogy ez tényleg így van, vagy hogy ez az ő nőiességéből adódik. Hanem abból, hogy ez eléggé le  van nyomva. Annyira, hogy már nem is lehet látni, hogy milyen lenne, ha nem volna lenyomva, és nem kapcsolódna hozzá szégyen. Tehát a férfi esetében ez inkább és alapvetően a teljesítményhez kapcsolódik, és a kultúra ezt meg is erősíti. Az a keresztény vagy nem keresztény kultúra, ha a férfi, az mégis csak valami. Egy nő esetében azonban ez pont nem így van. És…

Megint csak egy fiatalember jön és azt mondja: jaj, atya, ezt most én nem gyónásban szeretném mondani, egy nagyon nagy problémám van. (14 éves fiú.) Hát énnekem… (Már a szavakat sem merjük kimondani, már az is szégyent kelt, amikor a nemiséggel kapcsolatos szavakat kimondjuk. Ez pontosan tükrözi azt, hogy bennünk a szégyenérzet mennyire fokozott, vagy mennyire nem.) És akkor ezt mondja, hogy: „a hatodik parancs”. Nem azt, hogy bajom van, vagy nem tudom mi, hanem a „hatodik parancs”, és rám néz segélykérőn, a szeme ekkora, és hogy mondjak valamit, hogy ő most ne süllyedjen el, és akkor próbálok következtetni. De tényleg segíteni kell neki, hát ez nyilvánvaló. Nyilván, valamit próbálok, és mondom, hogy sok minden lehet ezen a területen, ebben a korban talán az önkielégítéssel kapcsolatos problémák, és… Nem, nem önkielégítés, nem, nem. Látszott, hogy már ez a szó, hogy önkielégítés… És mondja, hogy ővele nagy baj van, mert mikor megy el az újságos mellett, akkor többször odanéz azokra az újságokra, ahol meztelen nők vannak. És hogy ő most nem tudja, hogy mi lesz. És hogy ezt otthon nem merte elmondani, de hát nagy baj van, lehet, hogy már nem is gyónáskérdés lehet, hogy egyenesen az Istenhez kell neki fordulnia, mert ez már annyira súlyos. Nem esik nehezemre összefüggésbe hozni: mondjuk, „ha éhes vagy, akkor az szerinted szégyenletes dolog? Nyilván nem. Hát akkor önmagában az, hogy te kezdesz férfi lenni, ez sem szégyenletes dolog”. Nyilvánvaló, hogy ez nem jelenti azt, hogy adott esetben ez nem mehet el a bűn területére. Persze, hogy elmehet, ez nem is kérdés. De ha már mondtam, mondjuk az önkielégítést, hát ezzel kapcsolatban azért már… hogy mondjam… az a szó jut eszembe, hogy „vaskosabb” dolog. (Hát nem midenkinél vaskosabb dolog.) De az önkielégítés már azért jó tükör annak, hogy a nemiséggel kapcsolatban mennyi szégyen él. Nehogy félreértsetek! Nem arról beszélek itt, hogy semmi bűn nincs abban, hogy valaki jó erősen rászokik, és… beszéltem én erről. Most csak egyetlen mondat: az önkielégítés az egy… téves, sebzett szexuális kultúrához vezethet. Ahol a testi együttlét az én örömömet szolgálja, és nem a társamét. Szóval megint nem arról van szó, hogy mit tudom én, a szexualitás akkor normális, ha a másik élvezi, én meg nem, nyilván nem erről van szó. Most óvatosan próbálok beszélni, nehogy elkerüljek… máris elmentünk egy másik vágányra. Beraktad egy fahba, és azt gondolod, hogy én ezt mondtam. Szóval, óvatos akarok lenni. Nagyon tudatosan akartam ezt ide hozni, mert nem akartam, hogy ez a közkeletű szégyenérzetünk pont egy ilyen témát ne érintsen a szégyennel kapcsolatban, ami alapvető.

Emlékszem, ezt mondtam is nektek, egy 13-14 éves fiatalember esetében az önkielégítést képtelenség halálos bűnnek tekinteni.Vagy egy házas ember esetében, amikor egy olyan időszak van, hogy nem lehetnek együtt, és mondjuk valami miatt mégsem pár formájában éli meg a férfi ezt a vágyát. Nyilván, ez már rossz szavakat jelent a számból, mert mindig a két teljes ember találkozik, nem párkielégítésről van szó. Ennél sokkal többről van szó természetesen. Mondjuk, egy ilyen esetben egy felnőtt férfinél ezt halálos bűnnek tekinteni szerintem halálos bűn. A pap részéről. Tehát valami olyasminek a sulykolása, ami egyszerűen nincs így. Az igazságnak a nem közvetítése. Ezzel azonban semmi forradalmit nem mondtam, egyébként, egyszerűen csak vannak körülmények, meg csomó minden van.

Szóval, nyilván, megint csak egy újabb szempont… de tudom, két évvel ezelőtt erről sokat beszéltem, hogy éppen a szexualitáson keresztül az ember nagyon is megtapasztalhatja azt, hogy mennyire sebződött a szégyennel kapcsolatosan. Érdekes módon rám egy pap volt szinte a legnagyobb hatással, mondjuk abban a tekintetben, hogy erről merészeljek beszélni még papként is. Az pedig Nyíri Tamás volt, aki az antropológia jegyzetében írta azt, hogy házaspárok esetében az egyik leg… nem is tudom, milyen jelzőt mondott… legembertelenebb, vagy legkegyetlenebb érzés a szégyen.És ezt összekapcsolta a nemiséggel…

***

Persze, megint csak szeretném hozzátenni, amit néhány alkalommal ezelőtt hangsúlyoztam, hogy amennyire neuralgikus pontja az embernek a nemisége, egy pap esetében is ez természetesen így van, nem kell nekem testi kapcsolatba bocsájtkoznom ahhoz, hogy a nemi szerepemmel kapcsolatban rengeteg szégyent éljek meg. Ez már jóval előbb jelentkezhet. És…

Na, még egyet akartam mondani. Hogy nem is tudom, hogy hogy’ lehetne föloldani azt a hihetetlenül nehéz helyzetet, hogy nők papnak gyónjanak a szexualitással kapcsolatos problémáikról. Én komolyan mondom, nagy tisztelet él bennem akkor, amikor – főleg, ha egy olynan nő gyón ezzel kapcsolatban valamit, ami egyébként vagy bűn, vagy nem bűn, aki engem nem ismer, vagy én nem ismerem őt - amikor ő megelőlegezte azt a bizalmat egy vadidegen ismeretlen papnak, hogy ő erről merjen beszélni. Hatalmas tisztelet él bennem minden nővel kapcsolatban akkor, amikor erről egyáltalán mer szólni. Azt hiszem, ez egy nagyon erőteljes és valóságos gátló tényező lehet, hiszen ha ezzel kapcsolatban alapvető sebzettségem, szégyenem, adott esetben bűntudatom van, akkor nyilvánvalóan a gyóntatószékben még fokozottan elő fog jönni. Tehát ez megint egy ördögi kör. Adott esetben, pont ott, ahol gyógyulhatnék, attól rettegek a legjobban, hogy ott szóba hozzam. Miközben van egy másik tapasztalatom is, ami egy picit ellensúlyozza ezt, hogy nők ösztönösebben fordulnak paphoz szexuális prpblémákkal kapcsolatosan. Ez persze csak hipotézisem, mert egy nő a szexualitást sokkal inkább emberi problémának kezeli, nem pedig szexuális problémának. És a szexualitás számára ugyanúgy lelki kérdés is, míg egy férfi esetében nem föltétlenül,bár az ő esetében is ez így van, ezért egy nő ösztönösen tartja a papot kompetensnek egy ilyen kérdésben. Míg, talán, egy kezemen meg tudnám számolni azt, amikor adott esetben erkölcsi vonatkozásokkal is terhelt szexuális problémával férfi fordult hozám. Ha már egy férfi eljut ide, és ezt nem szégyelli, akkor szakemberhez megy. Ami egyáltalán nem biztos, hogy számára gyógyító hatást fog eredményezni. Mert hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a szakember a teljes embert kezdi majd el gyógyítani. És lehet, hogy a szexuális problémája épp valamilyen alapvető szégyenből fakad. Ezért lehet, hogy mégis csak a pappal kapcsolatos problémája is ez. De hát persze ehhez mondjuk pap kell. Olyan, aki… Ahhoz pedig a papnak rengeteget kellene ezzel foglalkoznia. Nagyon komolyan kellene ezzel dolgoznia. Ugye, megint… Járok egy pszichodráma csoportba, és akkor (vagy ezt mondtam?) megajánlják a témákat, fölvázoljuk, hogy egy évig, ami most előkerülhet, az a pénz - kérdés, a hatalom -kérdés, szerelem - kérdés, nem tudom mi. És a pszichodráma-vezetők is, így a végén, óvatosan azt mondják - és ha már eléggé jó a csoport, és bizalmi a légkör -, hogy azért a szexuális problémát is egy pszichodráma csoportban, esetleg, talán elő lehet venni. Az egész csoprt azért van… Nem engedtétek befejezni a mondatot - lett volna folytatása, de nem baj, jó ez így is. Hú! Fél tíz! A betyárját! Annyi mindent akartam. De azt hiszem, hogy ez nagyon fontos… Szóval, amennyire fontos ez a kérdés, ahhoz képest nem beszéltem róla sokat.

Igen, hatalmas kör megint csak: szégyen a kudarc miatt.A kudarc egyáltalán nem kellene, hogy szégyent okozzon bennünk, ám mégis a legtöbb ember esetében a kudarchoz szégyen kapcsolódik. Most lehet, hogy nagyon idétlenül hangzik nektek, de én legalábbis részigazságot adok azoknak a lélektani szakembereknek, akik azt mondják, hogy amikor a szobatisztaságra tanítanak bennünket, és egész picik vagyunk még, és a piciségünkhöz képest nagyon komoly teljesítményt várnak tőlünk, hogy addig az teljesen természetes volt, hogy úgy intéztük, ahogy jó volt, az egyszercsak rossz lesz és helytelen, és másképp kell. „Nem szégyelled magad! Milyen idős vagy!” stb. Azt godolom, akik szakemberként nagyon sok emberrel találkozva azt mondják, hogy azért itt vannak dolgok elásva, azok ezt nem hasraütésszerűen monták. Hogyha van bennünk némi érzékenység, és belegondolunk a 2 éves magunkba, ahogy ülünk a bilin és próbálunk valamit produkálni… Szokták is mondani: „na, produkáltál már valamit?” Minden produkció valahogy ilyen kaki-témává vedlik, muszály nyomni, nagyon. Élet-halál kérdés, különben nem szeret a mami. Ez megint érdekes, egyébként. Vasárnap meghívtak ebédelni. Ahogy ülünk az ebédlőasztalnál - voltunk vagy 13-an, rokonok meg minden - ugye, nagy beszélgetés, és elkezdtek a gyerekek - vagy öt gyerek, különbözők, kicsik, nagyok - vicceket mesélni. És érdekes, hogy pont ezek a malac viccek kerültek a végére. Hát akkor eléggé fölszabadultak, hogy akkor mertek egyáltalán ilyen dolgokről beszélni. Megint a reakció is nagyon érdekes, ahogy a szülőkön elhatalmasodó szégyen vett erőt. Ott ül a pap – ugye, beültettek a fő helyre, ettem a kis zöldségeimet -, és a gyerekek kakis vicceket kezdtek el mesélni. Hát ez, a közgondolkodásunk szerint, a szülőnek az egyik legnagyobb szégyene. Legalább ne a pap előtt, ugye. Jó. hát kakis vicc, kakis vicc… Én pedig direkt leállítottam a szülőket, hogy legalább ne szégyelljék. Mondják azt, hogy „ne beszélj ilyet az asztalnál, majd később mondd el”, vagy nem tudom, „ez csak ilyen kaki-testvérek között szokás… akik egy vécére járnak…” Most töprengtem azon, hogy ezt a kakis viccet elmondjam-e nektek, de nem! Nem mondom el, biztos ti is tudtok és sajnáljátok. Már eleve, hogy ezt a szót többször kimondtam, elég kell, hogy legyen. Na…

Ide tartozik az is, hogy szégyen afölötti érzetünkben, hogy rászorulunk. Rászorululnk - bármire. Alapvető szükségletek miatt. Az lehet étel, ital, bármi ilyesmi, de lehet egyfajta lelki rászorultság. Hogy egyáltalán, ki merem-e mondani azt, és nem szégyellem-e, hogy szükségem van segítségre. Elviselhetetlen az olyan főnök, aki lehet, hogy egyébként a főnökségének az erejét abból veszi,hogy hihetetlenül szégyenkezik, és ezért mindenképpen próbál nem munkatárs lenni, hanem főnök, aki diktál. Azok a főnökök -rengeteg ilyen van -, akik képtelenek együttműködni a másikkal, pusztán azért, mert nem tudnak, nem képesek egyszerűen segítséget kérni. Azt mondják, hogy az ő főnök voltukból adódóan egyszerűen kizárt, hogy ők segítséget kérjenek. Emögött persze nem a főnökség elképzelt képe él, hanem egy nagyon alapvető szégyen. Ami elindította őket arra, hogy sikerüljön főnöknek lenni, mert ott nem derül ez ki. Ugye, ez is… Mentálhigiénés szak… Olyanok jelentkeznek, akiknek már valamilyen segítő diplomájuk van: tanárok, pedagógusok, mit tudom én, ovónők, védőnők, lelkészek, akármi. Tehát, ez már egy szűrő. Eleve olyanok, akik állandóan abban vannak, hogy munkakapcsolatban állnak munkatársaikkal. Találkoznak olyanokkal, akik rászorulnak arra, hogy ők segítsenek. Tehát eleve képzettek ebben a kérdésben. Akkor jelentkeznek egy ilyen továbbképző valamire, ráadásul még egy fokozott érzékenység is van bennük, és akkor még a második évben is azzal játszunk, hogy egyáltalán ő mer-e segítséget kérni. Tehát egy segítő mer-e segítséget kérni? Azt mondják, hogy az az ember nem is képes megfelelő módon segíteni, aki nem tud megfelelő módon és alkalmakkor segítséget kérni. Mert az, akiben akkora sebzettség van, hogy ő nem tud és nem akar és szégyell segítséget kérni, az ilyen ember nem tud megfelelő módon hozáállni ahhoz, aki segítségre szorul. Egyszerűen a létében olyan sebzett, hogy nem alkalmas rá. Ezek lehetnek ilyen hihetetlen mértékben kinyilatkoztató papok, meg kinyilatkoztató orvosok, meg mit tudom én, kik lehetnek. Látszólag eszméletlen jó tanácsaik vannak, reggeltől estig másoknak segítenek, valójában ez a segítség legalább ennyi deficittel jár, mint amennyit tényleg segítettek, ha egyáltalán segítettek. Az ilyenek inkább elmélyítenek bizonyos nagy problémákat. Ez nagyon fontos, szinte első lépés, hogy tudok-e én segítséget kérni. Ugye, nem csak az orvossal élhetjük át valamennyire azt a szégyent, mert az a testiségünkhöz, sok mindenhez kapcsolódhat. De mondjuk, hogy engem milyen sokat szidtak amiatt, hogy túlzottan is lélektani szempontokkal kötöm össze a kinyilatkoztatásnak a megjelenítését. És emögött, azt gondolom, a papoknak az a sebzettsége áll, hogy hát ha valakihez nem fog soha életében elmenni, mondjuk egy női pszichológus… Az inkább vértanú lesz a saját keze által, teljesen mindegy, hogy ő, mondjuk eleve nőtől, pszichológustól, női pszichológustól, házas pszichológustól, házas női pszichológustól… Szóval, azt már nem! Jung mondja azt, hogy az embernek nagyon fontos, hogy legyenek lelki atyái, itt jön a vessző, és lelki anyái. Hát persze, mind a kettő hihetetlenül fontos. Én nagyon sokat tanultam azoktól a nőktől, akiktől mertem segítséget kérni. Nagyon sokat. Mert olyan megközelítéseket tudtak nekem adni, olyan kapcsolatba tudtam kerülni velük, ahogyan egy férfival nem lehet kapcsolatba kerülni. Ez fordítva is lehet. Tehát, ha egy nő a problémáit kizárólag a barátnőivel tudja megosztani, az egy kicsit gázos. Hogy se a társával, se valami szakemberrel, csak a pletyka, vagy a panasz, a sírás szintjén, a barátnőjével. Tehát, megvan annak az ellentéte. Meg azért is nagyon hálás vagyok, hogy több ilyen asszony is van az életemben, akikhez ilyen-olyan szempontból fordulhatok. Nagyon sok mindenre tanítottak meg. És most… Na most, ha itt vagyok, akkor ezt is elmondom nektek! Éppen néhány héttel ezelőtt döntöttem azt el, hogy belevágok egy komoly pszichoanalízisbe. (Ez volt az utolsó alkalom, hogy idejöttél, hát ha már… Ez túlzás!) És kérdeztem azt a pszichológusnőt, akitől nagyon jó szempontokat szoktam kapni, hogy mondja már el nekem, hogy szerinte milyen analítikushoz érdemes elmenni. Ő azt mondta: Feri, mindenképpen nőhöz menjél. Mert ő tud olyan szempontokat mondani, amit a világ legzseniálisabb férfi analítikusa sem tud mondani. Úgyhogy pont ma este hívtam fel, mielőtt eljöttem volna, és fantasztikus várakozás van bennem. Amúgy jártam már analízisre, egy férfihez. Az is nagyon sokat adott. De most azt gondolom, hogy ez még inkább segíthet abban, hogy a szívemnek, a lelkemnek a mélyén rejlő szégyennel tudjak valamit kezdeni. Egy picit, azt gondolom, ebből a szempontból, ahogy a pap sok megközelítésben muszály, hogy a többi ember előtt járjon, nem azért, hogy aztán büszkélkedjen vele, meg többnek gondolja magát, egyáltalán nem. Hanem azért, hogy tudjon segíteni. Tehát, hogy tudjon pap lenni. Ez azt jelenti, hogy én azt gondolom, hogy nekem papként bele kell mennem ezekbe a kihívásokba. Több olyan dolgot is egyszerűen be kell vennem az életembe, amit lehet, hogy ha nem volnék pap, talán nem tennék meg. Na.

A következő alkalomra szeretném hagyni azt, amikor arról szeretnék beszélni, hogy hogyan tudnánk, lépésről lépésre, valahogy gyógyítani a szégyennel kapcsolatos sebzettségünket. Azt gondoltam, hogy mára ez belefér, de végül is ennek a kérdésnek a kibontása is már a gyógyulás felé vezető út, ez nyilvánvaló. És most megint csak elbeszélés-szerűen, hogy tudjam elmondani a mondókámat… Azért kellene ezzel nagyon foglalkozni, mert a hitre, a bizalomra való kézségünket alapvetően terrorizálja a szégyen. Na. Dosztojevszkij. Egy „nevetséges ember” álma A szégyennel kapcsolatos, talán legzseniálisabb alkotás. Főleg az eleje. Nagyon ajánlom neketek. A XIX. században, nekem úgy tűnik, hogy a legnagyobb írók voltak a legnagyobb lélektani szakemberek. Nem volt külön tudomány, legalábbis nem így nevezték. A teológiában megjelent a lélektan bújtatottan. De ugyanúgy megjelent, érdekes módon, egy profán lélektan az irodalomban - a szépirodalomban vagy a költészetben. Meg a filozófiában is. Kirkegaard, Nietsche, Dosztojevszkij - a legnagyobb XIX sz.-i lélektani szakemberek. Na, egy részletet szeretnék felolvasni. És azért lehet tőlük tanulni, papként, keresztényként, hívő emberként, mert a mi megközelítéseink nagyon sajátosan megterheltek. Sokféle szégyennel megterhelve, sokféle előítélettel, moralizálással, dogmatizmusal, csomó mindennel megterheltek, és ezért jó, hogy egy egész más nézőpontból is láthatjuk ugyanazokat a kérdéseket. „Feljegyzések az egérlyukból”. Szeretnék egy picit beszélni arról, hogy Dosztojevszkij hogyan látja a szégyennel teljes embert. Szinte az egész erről szól: mit jelent az, ha valaki totálisan a szégyen embere.

„Az egérlyuk. Beteg ember vagyok. Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves. (Ezzel kezdődik az egész.) Azt hiszem, fáj a májam. Egyébként egy mákszemnyit sem értek a betegségemhez, és azt sem tudom biztosan, hogy mim fáj. Nem gyógyíttatom, sohasem gyógyíttattam magam, noha tisztelem az orvostudományt és becsülöm az orvosokat. Ráadásul még végtelenül babonás is vagyok. Legalább is annyira, hogy tiszteljem az orvostudományt. Én kérem, rosszindulatból nem akarom gyógyíttatni magam. Bizonyára nem tetszettek érteni. Én bezzeg értem. Természetesen nem tudom megmagyarázni önöknek, hogy ebben az esetben kinek az orra alá török borsot rosszindulatommal. Én jól tudom, hogy az orvosokkal semmiképpen sem babrálhatok ki azáltal, hogy nem gyógyíttatom magam velük. Én tudom a legjobban, hogy ezzel csakis magamnak ártok, és senki másnak. Így hát, ha nem is gyógyíttatom magam, csakis öncélú rosszindulatból teszem. Ha fáj az a máj, hát csak fájjon még jobban. Akár óhajtják hallani, uraim, akár nem óhajtják, most szeretném elmondani, miért nem tudtam én még féreg se lenni. Ünnepélyesen kijelentem, hogy sokszor akartam féreg lenni.” (Ezek ilyen töredékek.)

„Most csakugyan, hát becsülheti-e magát valamelyest is egy olyan ember, aki még tulajdon megalázásának érzésében is megpróbál gyönyört keresni. Most nem holmi émelygős bűnbánatról beszélek. (Zseniális a kettő megkülönböztetése.) Általában mindig utálom azt mondani, bocsásson meg, papa, többé nem teszem. De nem azért, mert nem lettem volna képes rá, hanem éppen ellenkezőleg. Talán azért, mert túlságosan is képes lettem voltam rá - na, de még mennyire! És hányszor kerültem ilyen helyzetbe, amikor még álmomban sem követhettem el semmit. Ez aztán mindennél galádabb volt. Olyankor mindig csak elérzékenyedtem, szívem mélyéből szántam-bántam a vétkem, könnyeket hullattam és természetesen becsaptam önmagam. Holott egyáltalán nem is  alakoskodtam. Úgy látszik, a szívem magától ocsmánykodott. Ilyenkor még a természeti törvényeket sem lehetett vádolni, noha a természet törvényei mégis csak állandóan és mindennél jobban bántottak. Förtelmes volt minderre visszaemlékezni. És hát akkor is förtelmes volt, hisz egy pillanat múlva már dühösen azt gondoltam, hogy hazugság, hazugság! Visszataszító! Erőltetett hazugság az egész! Vagyis, mindezek az elérzékenyedések, szánom-bánomok, bűnbánatok, ezek az újjászületésre tett fogadalmak. Azt kérdezitek: hát miért gyötörtem, marcangoltam úgy magam? A felelet: azért, mert túlságosan is unalmas lett volna ölbetett kézzel ülni. Azért kaptam rá ilyen különcségekre.” (És ez tényleg így van.) És a befejező rész: „A végső következtés ez, uraim: jobb semmit sem csinálni. Jobb a tudatos tétlenség. Tehát éljen az egérlyuk! Igaz, azt mondtam, hogy az utolsó csöpp epéig irígylem a normális embert. De olyan körülmények között, amilyenek között én látom, nem akarok az lenni. Igen, igen. Az egérlyuk mindenesetre előnyösebb. Ah, hisz én még ebben is hazudok. Hazudok, mert magam is olyan bizonyosan tudom, mint a kétszer kettő, hogy egyáltalán nem az egérlyuk a jobb. Hanem valami más. Valami egészen más, amire áhítozom, de amit sehogy sem tudok megtalálni. Pokolba az egérlyukkal!”

Köszömöm a figyelmeteket.