2000.12.05.

Megosztom
Elküldöm
Rátérünk egy olyan témára, ami kapcsolódik a szégyen kérdéséhez, mégpedig az akaratnak és az akaraterőnek a kérdésére. Ott hagytam abba, hogy nagyon nehéz helyzetbe kerülünk akkor, hogyha mint okkal - a szégyennel kapcsolatban ez teljesen így működik -, hogyha olyan alapvető emberi vagy személyes adottságainkhoz vagy dolgainkhoz kapcsolódik a szégyen érzete, amelyek úgy jelentenek bennünket, hogy anélkül vagy azok nélkül egyszerűen vagy nem is lennénk vagy nem lennénk azok, akik vagyunk. Ide lehetne hozni azokat, hogy az ösztöneink, a vágyaink, az érzéseink és az érzelmeink, az igényeink, a szükségleteink. Ezek mind olyanok, amelyek hihetetlen módon hozzánk tartoznak. És amelyek alapvetően meghatároznak minket, és ha hozzájuk szégyen társul, akkor ez nagyfokú sebzettséget jelent. Erről volt szó nagyjából a múlt alkalommal, és most először arról szeretnék beszélni, hogy milyen - mondjuk - tünetekben mutatkozhat meg talán leglátványosabban az, hogy alapvetően ott van a szégyen bennünk. Hoznék egy csomó ilyet, de ezekről most nem akarok hosszan beszélni, inkább csak ilyen tűzijáték-szerűen. Azt mondja, hogy ilyen a passzivitás, a cselekvésre való képtelenség, a kétségbeesés, a depresszió, vagy annak enyhébb formái: a fásultság, a levertség, az életuntság, az unalom, a megalázottság érzése, az ellehetetlenülés érzése, nagyon sok minden, ami egyébként azt gondolom, hogy a mindennapjainkat át- meg átszőheti. És ahogyan néztem ezeket, hogy mi az amivel kapcsolatban a szégyen megmutatkozik ezekben az élményekben, próbáltam ezeket valamiképpen egy közös szempont alá gyűjteni. És akkor meglepődve tapasztaltam azt (persze nyílván azért mert most, a vasárnapi evangélium révén elég érzékeny voltam erre a megközelítésre), hogy az elkeseredés, a kétségbeesés, a passzivitás, a levertség stb, ezek szinte tökéletesen megegyeznek az egyháznak már a harmadik-negyedik században alkotott véleményével, hogy melyek a fő bűnök és melyek a Szentlélek elleni bűnök. Emlékszem tavaly szóltam erről, amikor janzenizmussal kapcsolatban beszéltem. De most nagyon szívesen, miután sokan vagytok olyanok, akik tavaly nem voltatok, és most egy kicsit más megközelítésből szeretném megint idehozni ezt a két nagy egyházi szempontsort. Azért mert ezekben az egyházakban annak a felismerése fogalmazódott meg, a főbűnökben, (nem ezek a legnagyobb bűnök) és mégis azt mondták, hogy ezek azok az - ugye így hívják, ha szó szerint fordítják - ún. eredetbűnök vagy gyökérbűnök, tehát olyanok, amelyek látszólag nem nagy bűnök, de mégis amelyekből nagyon sok bűn fakadhat. És akkor ugye ide tartozik pl. a főbűnök közé, hogyha valaki haragot érez a másik iránt, vagy ide tartozik az is, ha valaki depressziós, ezt persze mai szóval mondom, inkább azt mondanám, hogy életunt vagy levert, vagy nincs életkedve, vagy mondjuk, hogy gyötri őt a szégyen és cselekvésképtelen. Ő így fogalmazta meg, az Éneklő egyházat megnéztem vasárnap reggel, hogy ez hogy fogalmazódik meg, görögül sokkal jobb szerintem, mert görögül az van, hogy a levertség, az életuntság, nem szégyelltek erről beszélni. Mi már adtunk neki egy ilyen morális töltetet, így az van a ti könyveitekben, ahogy ti tanultátok, a jóra való restség. A kettő egészen mást jelent, egészen mást. Az hogy ezt jóra való restségként alakította át már a hagyomány, azért ebben is van tanulság, mert így is kifejezhető, csak ennek túl sok morális éle van. És ezek mit jelentenek? Most tegyük hozzá a Szentlélek elleni bűnöket, ugye abba tartozik kétségbeesés, mint alapvető Szentlélek elleni bűn. Vagy amikor az ember nem bízik az Istenben, Szentlélek elleni bűn vagy nem tudja, és nem meri belátni, hogy ő bűnt követett el. Vagy az, amikor vakmerően bizakodik az Istenben. Mondjuk a szégyennel kapcsolatban egy ilyen gondolatnak a megerősödése, hogy "Majd csak lesz valahogy". Igaz, hogy én semmit nem akarok tenni azért, hogy a helyzetből kilábaljak, majd csak lesz valahogy. Ez tulajdonképpen vakmerőn bizakodás lehet. Tehát azok a jelenségek, amelyek a szégyennek a jelenségei, szinte mind - szinte mind, mert nem akarok azért fából vaskarikát csinálni -, megfeleltethetőek vagy a főbűnöknek vagy a Szentlélek elleni bűnöknek. És akkor nagyon fontos, hogy ezt most félreértsük, hiszen amikor az első néhány évszázadnak a keresztény embere a bűnről gondolkozott, akkor ezt egyáltalán nem erkölcsi szempontból gondolta és tekintette, hanem azt mondták nagyon józanul, hogy mi a bűn? A bűn az, ami megakadályoz engem Istennel való kapcsolatomban. Amit a skolasztika később így fogalmazott meg, de még mindig ebben a sodrásban, hogy bűn az, amikor az ember nem az Isten felé fordul, hanem a teremtmény világ felé az Isten helyett. De még ebben is benne van, hogy ez igazából és alapvetően nem erkölcsi kérdés. Lehet erkölcsi vetülete a bűnnek, mi már szinte amikor a bűnről beszélünk, kizárólag erkölcsi kérdésként beszélünk róla, és ez nagyon nagy baj, mert ez azt fogja jelenteni, hogy mondjuk megsebződtünk az alapvető bizalmunkat illetően, eleve az emberi adottságaink már olyanok, hogy nem vagyunk képesek az Istenre bízni magunkat. Vagy tele vagyunk szégyenkezéssel, és ezek tökéletesen befolyásolják az életünket, miközben, amikor a gyógyulást keressük az Istennél, akkor kizárólag csak erkölcsi dolgokat viszünk ő eléje. És azt mondjuk, hogy "Uram, gyógyíts meg engem ebből, ebből, meg ebből a bűnből és ezek kizárólag mondjuk olyan tettek, amelyek az erkölcsi élet szintjén vannak. Ez azt jelenti, hogy ott, ahol gyógyulhatnánk, az Istennel való kapcsolatunkban, még csak eszünkbe sem jut a gyógyulást keresni, sőt a sebzettségünkből adódóan, éppen ezekben a kérdésekben nem is fordulunk az Istenhez, rejtekezünk az Isten elől. Tehát, amikor az egyház azt mondja, szerintem nagyon bölcsen, (csak sajnos aztán elvétettük a lépést, és nem hangsúlyoztuk, hogy itt nem erkölcsi szempontokról van szó) amikor főbűnökről vagy Szentlélek elleni bűnökről beszélt, akkor alapvetően azt fejezte ki, hogy az ember olyan helyzetben van, ami őt akadályozza az Istennel való kapcsolatában. Ami, tudjuk, a bűnbeesés története óta egyet jelent az emberekkel, önmagunkkal, a természettel, a világgal való kapcsolattartás sebzettségében is. És ezért még fokozottabban érdemes akkor a szégyenről beszélni, mert azt jelenti, hogy ahogy a bizalmatlanság, a szégyen is lehetetlenné teszi azt, hogy az Istennel kapcsolatot találjunk. Nem akarok tehát most tovább belemenni ezekbe a jelenségekbe, fölismerhetjük, gondolkodhattok róla, egy csomó minden. Ami nagyon fontos lenne, hogy ezeket a kérdéseket vagy ezekkel a kérdésekkel merjünk az Isten elé állni. Majd hozok ehhez szempontokat, hogy mi segíthet ebben bennünket. De az, hogy ezt egy felnőtt ember mondta - ez a gyóntató széki szégyenkezés egyik virága -, azt mondja, hogy "a szavak átrendezésével halálos bűnt követtem el". "Hazudott?" "Úgy is lehet mondani." Hogy’ pattan ki valakinek a fejéből egy ilyen?! Szóval aztán fölírtam ide néhány dolgot, ami alapvetően a szégyenkezésünkhöz vezet. Ilyenek természetesen és egyértelműen a megszégyenítés. Ez tulajdonképpen tanulságos, hogy mondjuk az elmúlt 1500 évnek a hagyománya tele van azzal, hogy féljünk az Istentől, nehogy megbízzunk benne, mert félelmetes, és a másik pedig, hogy szégyelljük magunkat az Isten előtt. Tehát pont ott, ahol nagyon… Egy olyan kulturális, mondjuk, hát sajnos ezt kell mondanom, egyfajta keresztény kulturális hagyomány az örökségünk, amelyben éppen nem segítettek minket sok esetben gyógyulni, hanem még csak rátettek egy lapáttal. Ezt nem nagyon kell, azt hiszem, ragozni. Mert hiszen nem csak speciálisan a keresztény kultúra volt ilyen, hanem maga a kultúra volt ilyen. És miután a kereszténység összefonódott ezzel a kultúrával, ezért azt a látszatot vette fel a kereszténység, mint hogyha a kereszténységnek alapja volna az, hogy félni kéne az Istentől, vagy, hogy az Isten az, aki előtt szégyenkeznünk kell, sőt az Isten, amikor úgy komolyan belendül, akkor természetesen megszégyenít bennünket, mert van is oka rá. És mi is okot szolgáltatunk rá, hogy megszégyenüljünk az Istennel szemben. Olvasgattam néhány nappal ezelőtt, hogy milyen népszokások vették körül a jegyességet. És megdöbbentő, hogy mondjuk egy elvileg örömmel teljes eseményt hogyan fűzött át a szégyennek vagy a megszégyenítésnek a világa. Például kifejezetten egy szégyencsokor nevű dolgot kellett hordaniuk a vőlegényeknek attól kezdve, hogy eljegyezték a menyasszonyukat. Így hívták: szégyencsokor. Érdekes kultúra, nem? Vagy a szívükhöz közel kellett hordaniuk a szégyencsokrot vagy pedig a kalapjukba tűzve. De a lányok sem úszták meg, mert a lányoknak pedig - eszméletlen - lila övet kellett hordaniuk, vagy valami lila darabot, a bűnbánat színe - eszméletlen. Mindaddig, amíg meg nem házasodtak. Mindennek az volt az oka - legalábbis, ahogy ez a néprajzkönyv írja -, hogy egy ilyen, hogy mondjam, a megszégyenülés lehetőségével teljes világba helyezze azokat, akik a házasság felé mennek, hogy nehogy aztán ne házasodjanak meg. Tehát vegyék tudomásul, hogy itt már nem lehet ugrálni. Tehát állandóan nézzék a szégyen bokrétáját magukon, meg a szégyen lilát magukon, hogy "Vigyázz, vigyázz, nehogy aztán gyöpöt rugjál" - ahogy mondta nekem Zoli bácsi a sekrestyés. Mert nagy fradi drukker volt, meséltem róla, ismeritek, mindig azt mondta, ha valaki nem a labdát rúgta, hanem a gyöpöt, az azt jelenti., hogy valamit rosszul csinált. És ez mindig kérdezte tőlem, hogy "Na, Feri, gyöpöt rúgtál?" És mondtam, hogy "Nem, nem a lasztiba találtam" Néha meg persze mondtam, hogy "Nem, nem jó alaposan belerúgtam". De ez csak az egyik, szégyen bokréta meg ilyen szégyen öv. Hát majdnem mint az erényöv. De mi történt akkor - ez még néhány, még a háború előtt bőségesen így működött, szerintem a háború után is sok helyen -, hogy mi történt akkor, amikor valami miatt fölbontották az eljegyzést. Akkor a férfi azzal a kendővel, amit eljegyzési kendőnek, jegyajándéknak kapott a menyasszonyától, következőt kellett csinálnia: először is, sárba kellett tipornia, azután piszkafára kellett tűznie, majd pedig azt lobogtatva kellett elhaladnia a lányos ház előtt, hogy ezzel szégyenítse meg nyilván azt, akit nem fog elvenni feleségül. És hogyha egy fiú visszaküldte ezt a kendőjét a menyasszonynak, akkor a menyasszonynak meg kellett szégyenítenie ezt a kendőt abban a formában, hogy darabokra kellett tépnie, majd pedig az udvarukon kellett darabonként kifüggeszteni egy fára, hogy bárki, aki eljön, láthassa, hogy… nahát ez. Szóval az a kultúra, amiben élünk, nemcsak a keresztény világ, az tele volt azzal, hogy milyen hatékony a megszégyenítés arra, hogy mi bizonyos dolgokat ne tegyünk meg. Talán ismeritek azt a könyvet, az Önimádat társadalma, elég népszerű könyv volt, azt hiszem a mérleg, nem is tudom, a mérleg sorozatban jelent meg, és annak a szerzője zseniális példákkal, meg szellemességgel írja azt le, hogy a XX. század posztmodern embere kigyógyult a szégyenérzetéből, vagy legalábbis úgy csinál, hogy próbálja kompenzálni a szégyenét, mert nem gyógyult ki belőle, csak próbál úgy élni, mintha ő nem szégyellne semmit, és akkor leírja ebben a könyvében, hogy hogyan szálltunk el teljesen, hogyan lettünk szégyentelenek. És aztán néhány évtized vagy év múlva írt egy cikket arról, hogy rádöbbent arra, hogy vissza kéne térni a szégyen világába. Azt gondolom, hogy nincs igaza, de az, hogy ő ezt írja, az egy jelenség. Arra nézve, hogy mit jelent az, hogy ha kigyógyulunk ebből, vagy legalábbis úgy teszünk, mintha kigyógyultunk volna. Elvesztjük a talajt a lábunk alól, már azt sem tudjuk, hogy hol vannak a határok, a korlátok és mi az, ami megtarthat minket, de helyette nincs semmi, ami belülről tartást adna nekünk. És akkor egy okos ember azt mondja, hogy talán ismét meg kellene szégyeníteni a gyerekeket az iskolában, akkor talán nem lenne bűnözés, vagy nem annyi. És szerintem ez egy nagyon rossz megoldás, nyilván, mert nem lehet visszamenni, előre kell menni. De nyilván nem véletlen, hogy az Istentől való félelem, a szó szoros értelmében vett félelem vagy az Isten előtt való szégyenkezés vagy a másik ember előtt való szégyenkezés az olyan nagy teret kapott az emberiség történetében, azért, mert megóvott bennünket attól adott esetben, hogy nagyon nagy bűnöket ne kövessünk el. Legalábbis azt kellene mondani, hogy ideig-óráig vagy bizonyos helyzetekben, mert ha nézzük a történelmet, akkor azt látjuk, hogy éppen nem óvott meg. Tehát mondhatjuk azt, hogy a szégyen kultúrájában éltünk, az istenfélelem világában nőttünk fel, jó esetben talán nem ennyire vészes a helyzet. A XX. század történelme azt mutatja, hogy mégsem voltunk jobbak ettől, hanem talán kétszínűbbek, alakoskodóbbak, egy csomó szerepet játszók, meg álarcokat viselők, azok voltunk. De igazából nem úgy tűnik, mintha ez a kultúra a szégyen által valóban megnemesedett volna. Tehát semmiképp sem volna érdemes nekünk visszamenni. Vall még erről a kultúráról Örkény István. Azt mondja, Levelek egy percben, van egy fantasztikus írása arról, ahogy a rendszer őt megszégyeníti. Én nem tudom, ő mit érez attól, hogy van Örkény István könyvesbolt, szerintem kézzel-lábbal tiltakozik a mennyországban ellene, csak senki nem veszi észre. Szerintem Örkény Istvánból könyvesboltot nem lehet csinálni, ez valahogy nagyon… nem tudom kinek volt az ötlete. Azt mondja, hogy egyetlen oldal. Nem tudom, ez mikori történés, de úgyis kiderül. 74-ben írta. Egy nap megkaptam a sorsbehívót, hogy jelentkezzem Nagykátán. Tavasz volt, felvettem a nagyon szép fehér egyenruhát, fekete lakkcipővel. Felültem a vonatra, és ott még gyorsan megismerkedtem egy fiatalasszonnyal, mert abban az időszakban nagyon sokat udvaroltam, nagyon sok szerelmem volt, és nagyon megbeszéltünk egy randevút, hogy mindjárt, ha vége a háborúnak, akkor összejövünk. Megérkeztem Nagykátára, elmentem egy kertbe és egy vadállat ült ott, a Murai nevű alezredes. Megnézte a behívómat. Én is akkor vettem észre, hogy a nevem mellől a zászlós szó hiányzott… Kiderült, hogy engem munkaszolgálatra hívtak be. Hát ez elég váratlanul ért, annál is inkább, mert ez a Murai az én egyenruhámat szemtelenségnek, sőt provokációnak minősítette, és kiköttetett. Kikötni úgy kell, hogy az ember kezét hátracsavarva összekötik, és a csuklójára kötözött kötéllel fölfüggesztik. A szolgálati szabályzat szerint ezt csak az orvos jelenlétében szabad csinálni, mert addig kell húzni, hogy csak a lábujj érje a földet. Orvos persze nem volt jelen, de Murai odajött hozzám és bicskával levagdosta rólam a csillagokat, leszedte a korpaszományt és utána egy jó nagy pofont kaptam, ami elég szokatlan volt, mert eddig engem nem pofoztak. És aztán a frontról meg ezt írja, ez egy két soros levél. Szilágyi János Györgynek 1942. a frontról: Se operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hason csúszásra és az emberölésre fektetem a hangsúlyt. Örkény István Aztán, ugyanilyen alapvető szégyent teremtő magatartás az, ha kigúnyolnak, kinevetnek bennünket, most erről már nem akarok mást mondani. Aztán ilyen az, amikor a személyünket szégyenítik meg, erről is volt már szó. De ilyen az is, amikor nem törődnek velünk. Érdekes módon az nemcsak a bizalom megrendülését hozza magával, hanem azt is, hogy nincsenek kereteink, nincs mihez igazodni. És ha egy gyerek nem tud, mihez igazodni, akkor állandóan bizonytalan lesz. Nem tud ugyanis minek megfelelni. Ha valaki nem tud mihez igazodni, akkor nem tud jó lenni. Akkor őt nem is lehet semmiért megdicsérni, hiszen tök mindegy, hogy mit csinált, az se nem jó, se nem rossz. Tehát, a megfelelő minősítések, a megfelelő buzdítások, hogy ez jó vagy rossz, azok nagyon fontosak nekünk. Ha valakit ebből a szempontból elhanyagolnak, akkor megint csak a szégyen kialakulásához vezet. Hoznám a pontokat egymás után, hogy mi az ami segíthet bennünket, a szégyen föloldásában. Az első ezen egyáltalán nem fogtok meglepődni, hogy nagyon fontos lenne, hogy el tudjuk fogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Akár még először az összes szégyenünkkel együtt. Először legalább önmagunkat önmagunk előtt. Ezzel tényleg semmi rendkívülit nem mondtam. De ha most ide vesszük mindazt, ami bennünket szégyenként érinthet: vágyak, ösztönök, kívánságok, a nevünk, a teljesítményünk, a kapcsolataink, a függőségünk, a ráutaltságunk és minden, akkor azokban a konkrét helyzetekben fontos lehet azt tudatosítani, hogy elfogadhatom magamat mindezekkel a gyöngeségekkel és gyarlóságokkal együtt. Volt nálam most egy kislány. Nagyon érdekes, ez egy tizenvalahány éves lány, na most itt megállnék. Mert előjött az, ami szinte minden évben előjön, hogy mondok nektek történeteket, és akkor többetekben felmerülhet, hogy akkor én most kiadok valakit. Ezt minden évben legalább kétszer el szoktam mondani, hogy ha azt mondom, hogy volt egy 13 éves kislány, akkor az egy 12 éves fiú, vagy ha egy feleségről beszélek, akkor az lehet, hogy férj, és ha öt gyerekes, akkor nyolc gyerekes és ha két gyerekes, akkor nincs gyereke, szóval teljesen mindegy, de főleg, azok, amelyek alapján ti ráismerhetnétek valakire, pontosan teljesen másmilyenek. Ezekre nagyon szoktam vigyázni. Tehát, hogyha… Szóval fiú volt? Erre nem emlékszem. Jaj, erről van egy nagyon jó történet. Azt mondja, hogy a mester meg a tanítvány. A mestert fiatal korában nagyon sok bántás érte egy osztálytársától és aztán a mester mester lett, ez az osztálytárs pedig egyre lejjebb csúszott az életben, aztán úgy adódott, hogy elment a mesterhez segítséget kérni tőle. És a mester nagy szeretettel fogadja, és teljesen úgy viselkedik vele, mintha semmire nem emlékezne abból, hogy mennyi minden bántás érte őt. És akkor a tanítvány ezt már nem győzi tovább, és megkérdezi a mestert, hogy "Mondd, hát te nem emlékszel arra, hogy én mit csináltam veled? Hát te ezt teljesen elfelejtetted?" És akkor erre a mester azt mondja: "Világosan emlékszem rá, hogy mindent elfelejtettem, amit csináltál velem." Szóval az jó, hogyha ide el tudunk jutni. Szóval ez a kislány, ez a kisfiú-kislány, 7-8 éves, jött hozzám, és hogy neki nagy-nagy baja van. És akkor ül a szégyenkezésnek a mintapéldája. Ül és kérdezem, hogy mi bajod, és szégyelli még azt is elmondani, hogy neki egyáltalán mi baja van, sőt azt is szégyelli, hogy neki egyáltalán baja van, meg azt is szégyelli, hogy én tudom, hogy neki baja van. De azért eljön, mert neki baja van. Értitek. Ahogy ez működik. És ül, és nem lehet vele mit csinálni. És akkor próbálok: "Kérsz egy teát?" "Nem.", Kérsz egy kólát?" "Nem" "Kérsz limonádét?" "Nem" "Szomjas vagy?" "Igen" Hát … és akkor elé teszek csokit, "Eszel?" "Igen". Kibontom, nem vesz. "De hát vegyél." "Nem" "De hát szereted a csokit, ugye?" "Szeretem" "Akkor miért nem veszel" "Nem" Szóval egy ilyen teljesen…, néha úgy érzem magam, mint ahogy a szülők szokták. Ilyenkor összeteszem a kezem, legalább valami előnyöm van abból, hogy nincsenek gyerekeim. Nekem egy óráig van csak, de mit csinálnék, azt nem tudom, ha, mondjuk, ez évekig zajlana. És akkor - mindegy, csak valahogy, akkor ugye, és - eszméletlen ideges tudok lenni ettől, hogy hát nem tudok mit csinálni. akkor végre mondja, hogy legyen egy tea. Akkor mondom, hát viszek be cukrot-citromot, de ilyen ösztönösen belerakok cukrot, viszem, "Kérsz bele cukrot?" "Nem" Na, akkor kimegyek áttöltöm egy másik pohárba, viszem be, és akkor azt mondja: "Tulajdonképpen mindegy" Szóval ilyen eszméletlen, ez ment fél óráig, az ég világon semmi nem derült ki, hogy mi a baja, de ő annyira szégyenkezett már, hogy ő ettől a szégyentől szégyenkezett és azt mondta, hogy őneki most el kell menni. És ilyen hihetetlen, felpattant, de mondom, nem derült ki semmi, és mondta, hogy - elköszönt és próbálta kinyitni a bejárati ajtót, de nem a kilincset próbálta lenyomni, hanem van egy ilyen tekerő izé. De az nem volt bezárva, tehát azt el sem tudta mozdítani. És akkor elsírta magát. Ebben a tehetetlenségében. És akkor elkezdett lerohanni a lépcsőn, és ott pedig az van, hogy van egy kilincs, meg van egy ilyen nyomó is, és akkor elkezdte nyomni szegény az ajtót, ott viszont a kilincset kellett volna nyomni. És ott állt, és így ütötte a kezével azt az nyomókát, tudjátok egy ilyen lakótelepi valami. Szóval, a szívem hasadt meg, hogy hogy lehetne gyógyítani egy ilyen kisfiú-kislányt, ilyen 8-14 évesen. Az volt a szerencséje, hogy nem tudott kimenni, mert akkor utolértem őt, és akkor már annyira odavolt, hogy lehetett szeretni. Tehát szerencsére túljutott azon a ponton, hogy nem engedte azt, hogy szeressék őt. Na, és akkor a végén már tudott nevetni is, de azt gondolom, hogy hazament, és akkor - egyébként ez meg is történt - az ez előtti eset után, mert minden héten eljön hozzám. Egy ilyen eset után írt egy levelet, hogy ő annyira szégyelli magát, és hogy én ne haragudjak, és utána volt ez a történet. Szóval ez most nála egy hatalmas sebzettség. És hogy az lehetne a megoldás, hogy emberek őt elfogadják. Teljesen annyira idétlennek, és lehetetlennek, és tényleg nagyon nehéz szeretni. Hát ott ül, és közben már mennem kellett gyóntatni, és már 10 perce ott kígyózott a sor, és közben tudtam, hogy most lehet, hogy ennek a kisfiú-kislánynak van a legnagyobb szüksége rám és úúú… Aztán a második lehet ilyen, hogy mindenféle készségek és képességek kifejlesztése. Teljesen mindegy, hogy mi. Ha csak annyi erőnk van, hogy, mondjuk, azt mondjuk, hogy magunkat alapvetően szerencsétlennek, bénának, tehetetlennek, akármilyennek érezzük, keressünk valamit. Ez tényleg mindegy, mit, amiben elkezdünk valamit csinálni, amiben lesz valami sikerélményünk. Amivel nagyon lassan haladunk és óvatosan, de ami valami örömet tud nekünk szerezni. Mondjuk, feltesszük magunknak a kérdést, hogy az előző napban - este kérdezzük meg magunkat, hogy - mi az aminek úgy gyomorból tudtunk örülni. És nem mindegy, vagyis mindegy, hogy az egy teljesen béna, lehetetlen dolog, az egyáltalán nem baj. Akkor lépjünk abba az irányba. Itt tényleg mindegy, hogy mit csinálunk. Gumilabdát foltozunk, az is jó, egyszerűen mindegy. Na, ezt úgy is értitek, csak akarom ezeket mondani. Itt egy nagyon lényeges dologról kell beszélni, arról, hogy a szégyen mindig összefüggésben van két dologgal: az egyik, hogy a másik szemével látjuk magunkat, és miután a környezetünktől nagyon sok negatív jelzést kaptunk vagy kapunk, éppen emiatt alakult ki bennünk a szégyen, hogy azt gondoltuk, hogy nagyon negatívan ítélnek meg bennünket. Ezért, ha mi nem tudjuk egy sokkal jobb szempontból látni magunkat, csak a környezetünk szemével, akkor állandósulni fog bennünk a szégyenérzet. Ugye szégyen-szemre történt velem valami. A szégyenben alapvetően benne van az, hogy valaki engem lát, hogy valaki tud arról, vagy azt gondolom, hogy ha ez kiderülne, és valaki látna engem, vagy tudna erről, hogy én ilyen vagyok, akkor az mekkora szégyen volna nekem, és ez már elég a szégyenhez. Tehát ha bennem az a nézőpont él, hogy én az vagyok, amilyennek engem látnak a többiek, tehát ez vagy az vagy amaz, főleg ilyenkor az ember érzékenyen kiválasztja azokat, akik őt utálják. És azt mondjuk, hogy én az vagyok, akinek engem az a valaki lát, aki engem elküldött a fenébe, vagy aki engem tehetségtelennek talál. Hát miért volnék én tehetségtelen? De amikor a szégyennek a vermében vagyunk, akkor azt gondolom, hogy én az vagyok, aki rólam azt mondta, hogy tehetségtelen vagyok. Tehát ez az egyik, hogy megszabadulni attól a nézőponttól, hogy én az vagyok, akinek engem az lát, aki engem nem fogad el, elítél, aki bennem a szégyent keltette. És a másik, hogy megszabadulni attól a nézőponttól, hogy én nem vagyok az, aki szeretnék lenni. Ez a másik. Hogyha én mindig azzal a szemmel nézem magam, hogy én már megint nem vagyok az, amilyen szeretnék lenni, ez állandó szégyenkezésbe fog majd hajtani engem. Ezért amikor azt nézzük, hogy mi az, amit tudnánk változtatni, vagy mi az, amit tudnánk csinálni, ami örömet tudna nekünk okozni, akkor nagyon fontos, hogy elkezdjük akár aprólékosan is megnézni, hogy mi az a kép, ami bennünk önmagunkról él, hogy mi szeretnénk ilyenek lenni, vagy hogy kik alakították ki bennünk azt a képet, hogy nekünk ilyennek kell lennünk. És ha nem vagyunk ilyenek, és ezeknek a szemével nézzük magunkat, akkor mi nem sokat érünk. Ez a két nézőpont nagyon fontos. Valójában mi ténylegesen - szinte az esetek legnagyobb többségében - nem saját magunk szemével nézzük magunkat. Hanem mások szemével, és ez elmélyíti bennünk a szégyen világát, vagy pedig gyötörjük magunkat attól, hogy nem vagyunk olyanok, amilyenek lenni szeretnénk. Hadd olvassak föl most az Apostoli atyáktól megint csak két sort: A Didakhé nevű műből olvasok föl, ami Kr. után 80 és 120 között született, évszázadokon keresztül a Szentírás része volt, a 12 apostol tanításának nevezik, egy nagyon megszentelt mű, később aztán kihagyták a Szentírásból, de évszázadokig úgy olvasták, mint hogyha ez is a Szentírás volna, és továbbra is, nagyon megszentelt tanítás ez, és ebben olvassuk a következőt: Vigyázz, le ne térítsen senki téged a tanítás útjáról, aki Isten nélkül tanít téged! Ha tényleg vállalni tudod az út egész igáját, tökéletes leszel. Ha nem tudod, tégy annyit, amennyire képes vagy! Amilyen egyszerű, annyira fontos, keresztény katolikus tanítás. Még csak nem is ez vagy az a szent írta ezt, hanem olyanok írták ezt, akik ismerik az apostolokat, és abból a forrásból merítettek. Lehetséges, hogy előbb íródott, mint János evangéliuma, vagy a Jelenések könyve, vagy akár Lukács evangéliuma, még az is lehet. Az a nagy sebzettségünk forrása ebből a szempontból, hogy ugye ebben a szövegben is ez volt, és a Szentmisében is a Szentírási részekben, Jézus igehirdetésében is állandóan találjuk ezt, hogy legyetek tökéletesek. És hogyha mi ezt rosszul értelmezzük, akkor sohasem fogunk tudni megállni önmagunk előtt. Ha azt gondoljuk, hogy ez a szó, hogy legyünk tökéletesek, ez azt jelenti, hogy minket az Isten nem szeret akkor, ha nem vagyunk tökéletesek, akkor ez teljesen tönkretesz bennünket. Az Isten egyáltalán nem gondolja, hogy nekünk tökéletesnek kell lennünk itt ezen a földön. Ha azt gondolná, akkor tanítást adott volna, de nem váltott volna meg minket. Akkor azt mondta volna, hogy nincs szükségetek megváltásra, arra van szükségetek, hogy összeszedjétek magatokat, és legyetek tökéletesek. És ha tökéletesek lesztek, akkor majd üdvözültök és kész. De nem ezt mondta, hanem, hogy "Törekedjetek a tökéletességre, ami nem fog menni, ezért még meg is váltalak benneteket mellékesen. Mert arra meg nagyon nagy szükségetek van." Annak, hogy magunkat azzal gyötörjük, hogy nem vagyunk tökéletesek semmi értelme nincsen. Arra, hogy az, hogy mi tökéletlenek vagyunk, ösztönözzön minket arra, hogy tökéletesek legyünk, arra nagy szükségünk van. Érzékelhető a különbség, nem? Az egyik esetben szégyenkezem amiatt, hogy tökéletlen vagyok, a másik esetben nem szégyenkezek miatta, hanem minden ilyen fölismerésem arra vezet engem, hogy tökéletesebb legyek. Nem az a baj, hogy tökéletlen vagyok, hanem hogy milyen a viszonyom a saját tökéletlenségemhez. Engem ebből a szempontból hihetetlen módon inspirált a papnevelő intézet. Mert ott állandóan szembesültem egyrészt azzal, hogy a mentem a problémáimmal az elöljáró atyáimhoz, akik azért vannak, hogy segítsenek. Én ugye naív gyermek voltam, sírtam és toporzékoltam, ezt persze eleve nem vették jó néven, mert egy papnövendék ne sírjon és toporzékoljon, hanem szedje össze magát. És én mondtam a kifogásaimat, az észrevételeimet, hogy ezt nem értem, és ez hogy van. Mondjuk azt a megszégyenítő élményemet, amit páratoknak elmondtam már. Hogy szentségi litániát tartottunk az egyetemi templomban. És a ministráns elfelejtett a szentségi áldás alatt csöngetni. És bejött az atya és ilyen kikelve magából ordított, de én ilyennek őt még nem láttam soha, hogy "Nem szégyelled magad? Nem süllyedsz el? Nem nyílik meg a föld alattad, hogy te a szentségi áldás alatt nem csöngetsz?" És akkor látni azt az arcot, ahogy az az ember megsemmisült. És akkor ugye én rögtön mentem az elöljáróhoz, hogy "Atya, én ezt nem értem. Most a csöngőszó a fontosabb, vagy az a nyomorult ember?" Mert ha a csöngőszó fontosabb, akkor én biztos rossz helyen vagyok. De hogyha az ember a fontosabb, akkor ez az atya van rossz helyen. Gondolhatjátok, mily népszerűségre tettem szert elöljáróim körében. Nagyon szerettek engem, ez engem mindig nagyon megerősített, hogy én egy szeretetre méltó ember vagyok. Szóval, a szemináriumban állandóan küszködtem ezzel, hogy szóval igazán nem tudtam, hogy ez hogy van, hogy ez az egész hogy van, és nagyon sokszor nem tudtam; és amikor kitettek a szemináriumból, az nem segített rajtam, akkor még inkább nem tudtam, hogy mi van. Bár bizonyos szempontból meg tudtam. Akkor tudtam, "Na most a helyemre kerültem, az biztos." Azért, mert ettől a pillanattól kezdve rajtam múlik, hogy mi történik velem. Hát nincs az a kényszer, hogy nekem bármiféleképpen meg kellene csöngőszóknak felelnem, vagy ilyen dolgoknak. Hogy nekem be kellene állnom egy olyan sorba, ahol az a jó papnövendék, aki ilyenkor letolja a ministránsát, hogy miért nem csöngetett. Hát hányszor hallottam, hogy eljönnek mondjuk a roráté misére, nyomorult kis pöttöm gyerekek, és akkor tényleg szerencsétlen álmos, béna, pici, fiú, lány, minden baja van, és akkor az egyik fölvesz egy olyan ruhát, hogy még előtte két méterre is ilyen menyasszony típus, a második lépéstől orra bukna. És akkor ilyen szendén áll, hogy hát ruha van rajta, tehát megoldotta a kérdést. A másiknak meg a térdéig ér, mert annak meg nem jutott ez, ami neki lenne jó. És akkor bejön a pap, aki még szintén nem lát ki a fejéből és akkor nem az, hogy "Itt vagytok!" meg roráté, meg Halleluja, hanem "Azt a nyomorult ruhát nem tudod felvenni, hát így akarsz kijönni ministrálni?! Hát legalább cseréljetek, hát legalább övet vettél volna fel! Tudod, mit? Üljél be a padba, hát mit képzelsz te?!" Hányszor hallottam ilyet! Lehet, hogy ti is. Szóval nehogy magunkat ezeknek az embereknek a szemével lássuk. És tudjátok… tudjátok: milyen hülye szófordulat ez! Hogy amikor, mondjuk, jön valaki, és azt mondja, hogy "Atya, azóta nem járok templomba, mióta engem az a pap kiküldött, hogy miért öt számmal nagyobb ruhát viselek, akkor ebben tulajdonképpen az van, hogy ő azért nem ment templomba, mondjuk tíz évig, mert ennek a papnak a szemével látta magát. És azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy őneki nincs helye a templomban. Lehet, hogy ezt úgy fejezte ki, hogy fröcsögött erre az atyára, ez teljesen mindegy ebből a szempontból. Szerencsétlen, ezzel még jól be lehet bukni, hogy tíz év múlva visszajön, és akkor a pap azt mondja neki, hogy "Nem szégyelled magad, egy fölszentelt papra ezeket mondani!" Egy-egy mondat teljesen ki tud minket készíteni. És a másik, ugye, amit mondtam, hogy ez az esztelen tökéletességre való törekvés, ez is kikészít minket. Na, mondom a gyógyulás szempontjait. Ide tartozik az, hogy tegyek nagyon nagy különbség jelet önmagam és a tetteim közé, önmagam és az érzéseim közé, önmagam meg a vágyaim közé, önmagam meg minden megnyilatkozásom közé. Nem vagyok egyenlő azokkal. Szélsőséges esetben, ezt nem pejoratív értelemben mondom, önmagam és a bűneim közé. Én nem az a bűnös valaki vagyok, van bennem valaki, akit tulajdonképpen ez a bűn, amit most elkövettem, most meg sem érintett. Olyan érdekes ez, ma beszélgettem egy majdnem 80 éves férfival, 70 éves nővel. És azt mondja nekem, szinte már a halál kapujában van, még egész jól bírja magát, és azt mondja nekem: "Milyen érdekes ez, Feri/Laci!" Azt mondja ez az idős valaki: "Én egyszerűen ezt nem értem, hogy igazából én most is fiatalnak érzem magam, tehát hogy mióta úgy a tudatomra eszméltem, azóta szinte nem sokat változtam. És hogy a felségem azt szokta mondani, az élettársa, a testvére, hogy: „Nézz bele a tükörbe, hát te egy öreg bácsi vagy, öreg néni vagy. Te ez az öreg bácsi, néni vagy" És akkor én mindig elcsodálkozom, hogy "De én nem ez az öreg bácsi, öreg néni vagyok, hanem én az vagyok, aki itt belül." Nincs ilyen élményetek magatokról? Szerintem mindnyájuknak van. Ugye szoktunk erről beszélgetni, hogy amikor tizenévesek voltunk, akkor egy harmincéves, az egy ős-öregember. Sőt én emlékszem, én tizenévesen állandóan buliban voltam, és akkor, amikor néha ilyen 30 éves emberekről hallottam, akik buliznak, azt gondoltam, hogy ezek nem normálisak. Hát egy harmincéves ember, hát ez annyira…, hát az hogy bulizhat, ücsörögnek a járókeretük mellett?! Negyvenéves emberekről beszéltem, ötven, hatvan, százéves emberekről beszéltem. Milyen szemmel nézted magad? Ki nem fogad el téged 30 évesen? Na, mondom tovább. Aztán ide tartozik az is, hogy jó kapcsolatokban kellene lennünk. Szóval, hogy vannak olyan élményeim, biztos, hogy nektek is, amikor mondjuk egy barátotokkal vagy egy párkapcsolatban, vagy nem tudom én, azzal a mesterrel, lelki vezetővel, aki önfeledten tudott szeretni benneteket, hogy az tudott nektek, néha csak egyetlen vagy két olyan mondatot mondani, amitől szinte kitépték a szívetekből azt a sebet vagy azt a nem tudom, mit, ami ott volt. Én emlékszem ilyen mondatokra. Amikor főleg, ugye ez is érdekes, esküvőkön szoktam hangsúlyozni azt, hogy milyen fontos, hogy a férfi ne csak gondolja azt, hogy ő nagyon szereti a feleségét, hanem mondja is azt, legalább évente párszor. És a reakció nagyon érdekes, nézem azt, hogy a nők ilyenkor elkezdenek duzzadni, így kivirulnak, az arcuk megtelik élettel, hogy na valaki végre, és a férfiaknak ilyenkor meg szúrós lesz a tekintetük, hogy na elárult minket. Mindenki előtt a fészkébe csinált, nem ismerjük őt többé, nem közénk való. Szóval, hogy azért is fontos, azt hiszem, hogy a nők, hölgyek, asszonyok, sokkal ösztönösebben érzik, hogy ezekre a mondatokra milyen nagy szükség van. Most csak ilyen hülye fizika, vagy nem tudom én mi ez. Hogy elképzelhetjük, hogy egy év vagy egy élet alatt, amíg fel nem növünk, hány olyan mondatot kaptunk, ami bizonyos dolgainkat kicikizte, megalázta, kinevette, megszégyenítette. És hogy ehhez képest néha lehet, hogy azon a területen egyetlen mondatot sem kaptunk soha senkitől. Ugye az a - Csilla ezt te biztos jól tudod, mert idézgetted -, az a svéd gyerekvers, hogy én szerelmes vagyok az Olahba, Olahnak szeplős orra és elálló füle van. Én nagyon szeretem a szeplős orrú, elálló fülű fiúkat. Szóval hogy ha nekem eláll a fülem, és emlékszem, hogy ez sok szégyen forrása volt számomra, és hogy hát így nem lehet, reménytelen eset vagyok. És akkor…, meg hát… sokszor kicikiztek miatta, emlékszem egy esetre, Prágában történt. Sétáltatta a kutyáját ott egy prágai ember, és ez a kutya legalább 30 cm hosszú volt, a lábai egyenként olyan 3 cm hosszúak voltak, az egész valami elképesztően nevetséges látványt nyújtott. Akkor voltam én 15 éves, és Prágában egy versenyen voltam, és akkor, ahogy megláttam ezt a kutyát, ilyen ösztönösen elkezdtem utánozni, és erre, aki vezette a kutyát, és abban a pillanatban kihúzta a fülét. És ez egy életre szólóan… Az az ember tükröt mutatott nekem. Ugye én járok-kelek az utcán, próbálom eltakarni a fülem, Orsi nincs itt, ő mondta hogy a terézvárosi pap egy nevetséges figura, mert levágatja a haját, és akkor eláll a füle, és az egész templom rajta nevet. Ezt mondta egyszer nekem. Na, kedves ember az Orsi, nem kibeszéltem, mert ő mondta. Hogy ez számomra, ez ilyen eszméletlen élmény volt arról, hogy én járok-kelek az utcán, próbálom mondjuk 15 évesen serdülő bénaságaimmal együtt összeszedni magam, és hogy milyen benyomást keltek én úgy elsőre valakiben. És egészen lenyűgöző volt, egy életre. Viszont nagyon tanulságos volt, megfogadtam, hogy én ilyet nem csinálok többet. Szóval egyszerűen nem, nem, nem. Ahogy ez engem ért, nyílván ez őt is így érintette. Szóval én ilyet nem akarok. Ezt nem tudtam betartani. Aztán, itt ez egy nagyon érzékeny dolog. Hogy ahogy beszéltem már arról, hogy a szégyennek furcsa módon mégiscsak meg lehet az értéke vagy a nyeresége. Például az, hogy valaki azt mondja, hogy én inkább szégyellem magam az Isten előtt, de mondjuk olyan bűnös nem leszek, mint ez, meg ez, meg ez. Én inkább félek az Istentől, igaz, hogy emiatt nem tudom őt szeretni, de így legalább azt a minimum világot meg tudom tartani, ami engem is meg tud tartani. A szégyennek ezért van pozitív oldala is. Illetve nem ezt mondom, hogy pozitív oldala, hanem hogy van benne nyereség. Pontosan úgy, mint ahogy beszéltünk a bizalom-bizalmatlanság, Istentől félés, bűn és hogy a bűnből nem a bűnbánatba és a bűnbocsánatba lépünk, hanem a bűnből a bűnhődés következik. A bűnhődésnek is megvan az értelme, különben nem csinálnánk. A bűnhődésnek az a nyeresége, hogy az ember kifizeti az adóját, vagyis egyensúlyt teremt a lelkében. Azáltal, hogy megbűnhődte azt, amilyen bűnt követett el. Na most a szégyen is ilyen: nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk olyanok, amilyenek lenni szeretnénk, nem vagyunk olyanok, amilyennek gondoljuk, hogy az Isten várna minket, és még egy csomót lehetne mondani. Tehát szégyenkezünk, és a szégyenünkkel fizetünk. Ezért adott esetben, bizonyos helyzetekben arra kell rájönnünk, hogy ahogyan a bűnhődés megéri nekünk, a szégyen is megérheti nekünk. Hogy lehet, hogy most a fejünkben az van, hogy "Hát, én most de meg szeretnék szabadulni a szégyentől!", és amikor abba a helyzetbe kerülök, hogy tényleg tehetnék egy reális lépést, akkor ragaszkodok hozzá. Ez furcsán hangozhat. És mégis így működik. Ahogyan a bűn és bűnhődés esetében ezt jobban ki tudtam fejteni. Ennek a logikájára működik a szégyenkezés is. Tehát valami mással pótolni kell azt, amit a szégyen révén nyereségként megkaptunk. Nyílván én ide - most már nagyon szeretném, már bizsereg a nyelvem, hogy az Istenről beszéljek, fogok róla beszélni, de most már azt hiszem, hogy a következő alkalommal, hogy hogyan gyógyítja az Isten a mi szégyenünket. Ez úgy - na most ilyen előzetest tartok - így magam előtt azzal tetszelegtem, hogy kidolgoztam a szégyen neurológiájának az alapjait, de egy nagyon érdekes, fantasztikus élmény volt ez nekem, hogy a Szentírásban hogyan jelentkezik a szégyen. És hogyan adja a Szentírás a gyógyulás lehetőségeit. Most kifejezetten az Istennel való kapcsolatot illetően. Szóval ebbe majd mindenképpen belemegyek a következő alkalommal. Még tudom, a kapcsolatokból rohantam el ide, hogy a szégyennek megvan az értéke, még a kapcsolatokról annyit, hogy nagyon fontos, hogy egymásnak mondjuk azokat a szempontokat, amelyek alapján mi tudjuk szeretni, adott esetben még azokat a rossztulajdonságokat is, azokat a bénaságokat, azokat a sebzettségeket, sok mindent, ami miatt valaki éppen szégyenkezik. Tehát nagy érték lehet, hogyha nem csak azt mondom a másiknak, hogy "Nézd, én is utálom, hogy te állandóan megsértődsz, de azért téged szeretlek." Hanem amikor mondjuk egy ilyen tulajdonságra is tudom azt mondani, hogy még képes vagyok ezt is szeretni benned, mert hiszen téged szeretlek. Hogy akár még erre a gesztusra is el lehet jutni, hogy "szeretem az elálló füledet". Hát ez egy béna dolog nagyon, nyílván - már ki tudja, hogy béna dolog-e, én például nagyon jól hallok vele. És viszont nagyon könnyen megfázik, szóval mindennek megvan az előnye, hátránya. Nehéz sapkát venni, mert kinyúlik mindig, na. Szóval hogy még adott esetben lehetnek ilyen mondataink is. Olyan jó történeteket hallottam arról, ahogyan pl. szülők tudnak a gyerekeik bénaságaival jó kapcsolatban lenni. És tudják ilyen nagyon nagy szeretettel szeretni azt, ahogyan bénák a gyerekeik. Ez amennyire tudjuk sebezni a gyerekeket, annyira tudjuk azért gyógyítani is őket. Igen. És aztán még ide tartozik az is, hogy még ezekhez a pontokhoz, hogy hogyan tudjuk gyógyítani a szégyenünket, hogy fölismerni azt, hogy ahogyan mi szégyenkezünk, ahogyan bennünket a különböző események érnek, és ahogy az bennünk szégyent vált ki, az nagyon esetleges. Ez abból adódik, hogy mi éppen a szégyenünkből, a sebzettségünkből adódóan önkényesen kiválogatjuk azokat az élményeket, amelyek megerősítenek bennünket a szégyenünkben. Ezt nagyon érdemes hangsúlyozni. Valaki azt mondja, hogy " Persze, hogy rossz kedvem van. Miért? Mert én egy lehetetlen alak vagyok", és fölsorol három dolgot, de ezeket ő önkényesen választotta ki rengeteg történésből. Ha valaki nagyon szégyennel teljes, akkor természetesen azokat az eseményeket fogja egymás mögé rakni, amelyek megerősítik őt abban, hogy neki valóban szégyellnie kellene magát. Most olvastam Marlow-nak a legújabb könyvében egy nagyon jó történetet. Hogy nem arról van szó, hogy az a valóság, hogy mi szégyenletes figurák vagyunk, hanem arról van szó, hogy bennünk ez így áll össze. A történet arról szól, hogy a tanítvány odamegy a mesterhez. És azt mondja neki, hogy "Mester, velem valami baj van, de nem tudom, hogy mi" Mire a mester azt mondja: "Hát, nézzük csak!" És akkor letör két faágat, és T alakban lehelyezi őket a földre, és azt kérdezi: "Most mondd meg, hogy mit látsz!" Mire a tanítvány azt mondja, hogy "Hát egy T betűt." Mire a mester azt mondja: "Gondoltam. Hát ez nem egy T betű, hanem két letört faág." Na ezt nem is kell tovább mondanom. Na, és, tényleg nem kell tovább mondanom. Aztán, Szent Teréz azt mondja, éppen ebből a szempontból kiindulva, hogy nem szereti a szégyenkező szenteket. Ez Nagy Szent Teréz. Nagy Szent Teréz egy fantasztikus ember. Nagyon sokat lehet tőle tanulni. Azt mondja, hogy "A szomorú és morcos szentektől ments meg, Uram, minket" Akik a szégyenükből csináltak szentséget. Elmondanék most egy történetet, legalább egyet mindenképpen, ami a szégyenről szól. Vagy kettőt is, de már a gyógyulás szempontjából. Az egyik, hogy hogyan gyógyíthat bennünket az Isten. Ez egy megtörtént eset. Egy paranoid skizofréniával több éve elmegyógyintézetben levő betegről szól ez, aki eljutott egy olyan pszichiáterhez, aki azt gondolta, hogy az ő esete nem reménytelen. És elkezdtek vele egy komoly terápiát csinálni. És a terápia során eljutottak oda, amikor ő négy éves volt. És amikor ő négy éves volt, akkor azt mondja, hogy az apukája haldoklott, az anyukája pedig nagyon nem szerette őt, mert nem akarta őt megszülni. Az apukája volt az, aki őt igazán tudta szeretni. És akkor ő mindennap bekéredzkedett a kórházba, hogy hadd legyen ott, sokszor az iskola után beszökött, és amikor az édesanyja megjelent, akkor az édesanyja mindig kizavarta őt. És amikor az édesapja már tényleg halálán volt, akkor ő szeretett volna bemenni hozzá, de az orvosok azt mondták, hogy "Hát, most menj ki innen, fiam!" És akkor ő mégiscsak bement a kórterembe, és az orvosok már nem zavarták volna ki, és akkor az anyja kivitte onnan. És akkor, mikor tényleg meghalt az apja, és jött ki az anyja, akkor azt mondta, hogy "Meghalt, és soha többé nem fogsz vele találkozni." És még egy pofont is adott neki. És ettől kezdve elindult a betegsége. És akkor ez az orvos azt mondta, hogy "Mi gyógyíthatná őt meg? Az Isten." (Majd erről a következő alkalommal sokat fogok beszélni, ez most csak ilyen bevezető.) És akkor elkezdtek azzal játszani, hogy képzelje el azt - persze ez hónapoknak az eredménye, tehát sok hónap alatt ő eljutott oda, hogy talán ez az a pont, amikor elkezdődött a betegsége. Hogy menjenek vissza ehhez a naphoz és képzelje el azt, hogy ő ott ül a kórterem bejáratában, nem engedik őt be, és jön fölfelé Jézus. És akkor az első alkalommal sikerült annyi, hogy el tudja ezt képzelni. Még nem tudtak szóba állni, de azt el tudta képzelni, hogy jött Jézus. A második alkalommal elkezdtek beszélgetni, és akkor kérdezte tőle Jézus, hogy miért vagy te ilyen szomorú. Azt mondja, azért mert az apukám haldoklik, és nem tudok bemenni hozzá. És akkor erre, ugye, ahogy elképzelte, nyílván ez egy nagyon összetett gyógyítási folyamat, hogy és szerinted Jézus erre mit mond? Hát én azt gondolom, hogy Jézus erre azt mondta volna, hogy „Hát engem biztos nem zavarnak ki onnan a kórteremből, gyere velem!”. És akkor bejutottak a kórterembe a képzelőerő segítségével. És akkor megint egy következő alkalom, hogy „Na, és akkor mit mondanál apukádnak? Mondd azt most itt, amit az apukádnak mondanál!” Na és akkor elbúcsúztak, kisírta magát, kibőgte magát, mert az meg tilos volt, azt az anyja megtiltotta, hogy nem sírhat az apja miatt, akkor átölelték egymást, megpuszilgatták egymást. És akkor kérdezi, hogy „Na, és most mit gondolsz?” És akkor a kisgyerek azt mondja - persze a felnőtt, csak kisgyerek fejjel, hogy „Hát nem akarom, hogy elmenjen.” És akkor mit mondana Jézus? Hát Jézus biztos azt mondaná, hogy „Nagyon jó helyre kerül az apukád, és, hogy Nekem is van apukám, aki engem nagyon szeret, már hogy Jézusnak, és hidd el, hogy az én apukám engem nagyon szeret, a te apukádat is nagyon fogja szeretni.” Így már talán el tudod engedni? Hát még nem, még így sem. És Hát hogy tudnád elengedni? Ha biztos lennék benne, hogy valamikor találkozunk, én meglátogathatom őt odaát. Jézus azt mondja, hogy „Ne haragudj, de azt nem lehet. Meglátogatni nem látogathatod meg, de egyszer majd fogsz tudni találkozni vele.” Így már jó? Hát de az olyan messze lesz. „Az igaz, nem tudjuk, hogy mikor lesz, de én magam fogok eljönni érted személyesen” - mondja Jézus – „és én foglak elvinni az apukádhoz és ott lesz az én apukám is, és ott már együtt leszünk.” Na így már el tudod engedni. Hát így már el. Ez mondjuk több éves valami. És képzeljétek el, hogy amikor ennek a folyamatnak vége, a gyógyíthatatlannak ítélt beteg meggyógyul, de úgy, hogy semmilyen tünete nincsen, tökéletesen meggyógyul. Most egy egyszerűbb eset. Megint csak a Merlow könyvből. Azt mondja, hogy ott ül a mester előtt a tanítvány, aki abbahagyta az egyetemi tanulmányait, mert sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a mestertől tanuljon, mint hogy az egyetemet elvégezze - ez eddig nem példaértékű, ez csak a történetben van így, mert ez lesz a történetnek a csattanója. És akkor hatalmas dérrel-durral beront az apa, és azt mondja, hogy "Mit képzelsz, te, hogy képzeled, hogy te abbahagytad az egyetemet, és azonnal gyere, és óriási botrányt csap, és mindenki szeme láttára kihurcolja a fiát onnan. És akkor falhoz állítja, és "Akkor most azt mondd meg nekem, hogy hogy képzeled azt, hogy te abbahagyod az egyetemet, hát mire tanít meg téged az a mester, amit az egyetem nem tud neked megadni, amire én köteleztelek téged, hogy elvégezd". És akkor erre a fiú nagyon higgadtan azt mondja: "Arra, amire az egyetem nem tudott megtanítani, hogy ne féljek tőled, és ne szégyenkezzek botrányos viselkedésed miatt." Most már akkor befejezem. A következő alkalommal kifejezetten a Szentírásról szeretnék beszélni. Hogy hogyan gyógyulhatunk a Szentírás, a kinyilatkoztatás, az Isten segítsége által. És talán ez jó lesz, azért gondolom, mert eszembe jut Erik, aki azt mondta, hogy minden századik példám való a Szentírásból és hogy egy kicsit talán kevés egy katolikus paptól. Majd belehúzok és egy félévnyi Szentírást fogok idézni a következő alkalommal. De nem fog fájni.