Isten hozott Benneteket! Elnézést, amiért késõn kezdünk. Nagy teljesítmény, hogy ideértem Kereszttúrról. Azon töprengtem, hogy hogyan jutok túl a felüljárókon, de ki tudja, nem is biztos, hogy én nem tudok fölmenni rájuk, sõt, biztos, hogy én föl tudok menni rá, csak ha más megáll, akkor megáll az egész. De jöttem-jöttem, és ide értem. Közben bennem volt az a fantázia is, hogy vajon Ti ideértek-e? Reméltem, hogy nem veszi el a kedveteket ez a nehéz körülmény. Nagyon örülök, hogy itt vagytok. Ott hagytuk abba a múltkor, hogy mindenképpen életgyakorlattá volna érdemes váltanunk a szemlélõdést. Nem pusztán, mint valami olyan tevékenységet, amilyenre utaltam, hogy jó lenne, ha naponta fél órát gyakorolnátok. De rögtön rájöttem, hogy más megvilágításból is érdemes errõl szólni. Nehogy valakiben az a képzet alakuljon ki, hogy igen, fél órát szemlélõdõm, és ezzel a dolog el van intézve. Mert nyilván szó sincs errõl, hanem ez a fél óra egyszerûen csak valami kapuja lenne annak, hogy azután az egész életünket így éljük le. Mindig egy folyton-folyvást gyakorlással, egy kritikus távolságtartással a saját tetteinket illetõen, hogy egyátalán mit is csinálunk. Egyátalán cselekszünk-é? Ezzel kapcsolatban - kicsit visszautalva - töprengtem azon, hogy úgy látszik ez énnekem megemészthetetlen falat, hogy a gyónásokban sokmindent hallok. Nem azok a bûnök - azokkal olyan jól megvagyok! - örömmel hallgatok nagy bûnöket, mert akkor úgy gondolom, hogy az úgy a helyén van, de amikor olyasmit hallok, hogy valaki azt mondja, “de atya, hát én nem is tudtam, hogy ez bûn” , és hozzá teszi „és különben sem akartam, nem vagyok én hülye, hogy én bûnt akarjak tenni”. Oly gyakran hallom ezt különbözõ megfogalmazásokban - van akinek a számára teljes sötétség, hogy mi az egyátalán, hogy bûn. Vagy pedig teljes egyértelmûséggel és lazasággal áll a saját életével szemben, és azt mondja „hát persze, hogy ezt meg ezt, meg ezt én nem akartam”. Márpedig bûnt hogyan követünk el? Tudva és akarva. Hogyha belepaszírozzuk magunkat ebbe a kategóriába, amiben van igazság, hogy a bûnt csak tudva és akarva lehet elkövetni, akkor lehetséges, hogy az életünknek a nagy része a tévedéseinknek, a hülyeségeinknek, az útvesztéseinknek, a mások megnyomorításának és önmagunk elpusztításának a zöme éppen ki fog kerülni ez alól a kategória alól. Mert éppen tökéletes tudatlanságban vagyunk, vagy nem-tudatosságban vagyunk azon dolgainkat illetõen, amelyek a leginkább pusztítanak bennünket, vagy amelyek a leginkább megfojtják a hitünket, illetve ténylegesen bátran mondhatjuk, hogy mi ezeket nem akartuk. És tényleg nem akartuk, mert mindazok, amik minket ezekre a dolgokra indítanak, azok az akaratnál mélyebbrõl indítanak bennünket, és fakadnak fel. Tehát ténylegesen mondhatjuk róluk, hogy ezek nem az akarat világában történtek. De akkor még csak ott vagyunk, ahol Pál apostol abbahagyta a gondolatát, hogy: tudom a jót, akarom is a jót és pont nem azt csinálom. Egy másfajta erõt érzek a tagjaimban és aszerint cselekszem. Ezért még visszautalva akartam nektek mondani - mert egy drámai élményem ez - hogy ezt a teológiai igazságot, felismerést, megfogalmazást hogyan lehet az élettel szembe állítani, és azután belemerülni a sötét alagútba, miközben ennek a kategóriának tökéletesen megfelelünk. Most arról még hosszabban akarok beszélni - mert úgy éreztem, hogy nem tudtam jól elmondani, vagy talán nem ment át teljesen - ami a szemlélõdésnek a fontossága. Nem mint valami félórás gyakorlatnak - amit egyébként nélkülözhetetlennek gondolok - hanem mint egy életformának, szemléletmódnak. És itt három rövid beszélgetést szeretnék majd felolvasni nektek. Az elsõ, hogy mi is az a helyzet, amelybõl kiindulunk: Reggeli beszélgetések Lin-Csi apát kolostorában Lin-Csi apát egy nap meglátogatta a szomszédságban álló kolostort. Az ottani apát büszkén mutatta neki, hogy mennyi bambuszfáklyát gyártanak szerzetesei. - Szorgalmas, boldog szerzeteseim vannak Lin-Csi, láthatod. Sokat dolgozunk, na de sokat is keresünk. Annyi bambuszfáklyát adunk el a városban, hogy kolostorunk vagyona vetekszik Vang nagyúréval. - Na, és miért szorgoskodtok olyan nagyon, apát uram? - kérdezte tõle Lin-Csi. - Munkánk hasznából munkásokat veszünk a faluból, és velük még több bambuszfáklyát gyártunk. Majd azt is eladjuk a városban. - És a hasznából újabb fáklyákat gyártotok és újabb hasznot termeltek? - kérdezte újra Lin-Csi. - Igen, a haszonból újabb hasznot termelünk, abból megint újabbat és így tovább. - válaszolta az apát és majd szétvetette a büszkeség. - Mondd, minek ez a kolostor? - firtatta Lin-Csi - Nyugodtan kint maradhadtatok volna a városban, hiszen ott mindenki ilyesmivel van úgyis elfoglalva. - Elárulom neked, Lin-Csi, már csak néhány év, és miénk lesz az ország leggazdagabb kolostora. Ezután majd megint néhány év, és úgy élünk majd itt, mint palotájában a császár. És amikor gazdagok leszünk, már nem gyötörjük magunkat a fársztó munkával, csak magunkra figyelünk. Teázunk naphosszat, a tanításról beszélgetünk, elmélkedünk és hallgatjuk a kert madarainak az énekét. Boldog idõk várnak ránk, uram, nekem elhiheted, és hát ezért dolgozunk. - Mondd, apát, mit csináltatok Ti, mielõtt nekiláttatok volna a kolostorba vonulva pénzt keresni? - Nahát mielõtt nekiláttunk volna pénzt keresni - kezdete az apát - nagyon csendesen éltünk. Igaz, nem gyötörtük magunkat fárasztó munkával, hanem magunkra figyeltünk. Teáztunk, ültünk naphosszat, a tanításról beszéltünk, elmélkedtünk és hallgattuk a kert madarainak énekét. No de akkor szegények voltunk, Lin-Csi, nagyon szegények! - sóhajtott az apát, és várta, hogy Lin-Csi is sajnálja õket. Lin-Csi csak ennyit mondott: - Ez barátom olyan mint a macska, mely sem kint, sem bent nem fog egeret. S valóban õszintén megszánva az apátot elviharzott, soha többé nem ment el abba a kolostorba. Nemcsak modern változata van ennek a történetnek, hanem van sok-sok száz, sõt tán ezer éves verziója is, és talán azért van - bár megfogadtam, hogy történetet nem magyarázok, csak egyetlen mondattal, hogy tovább menjen a gondolat - hogy képesek vagyunk egy egész életet leélni úgy, hogy csak vágykozunk azután, amit igazából szeretnénk. És akkor az egész életünket nagyon fontos cselekvésnek tekintjük ezen az úton. Miközben valójában egyetlen olyan tettünk sincs, amit magunk szerettünk volna tenni, csak olyan tettünk, amit igazából nem is szeretnénk tenni. Nos, a szemlélõdéssel kapcsolatban nagyon megihletett engem a most vasárnapi evangélium. Volt, aki ott volt vasárnap - tõle elõre bocsánatot kértem, hogy mégegyszer hallja ugyanazt. Azzal sokkoltam szegény keresztúri híveket, hogy kiálltam, és azt mondtam: “Szívem szerint a következõ lenne a most vasárnap beszéd: Evangélium Szent Lukács könyvébõl... pár perc csönd... Ezek az evangélium igéi.” Majd pedig eltakarodnék onnan. Nagyon elgondolkodtató, hogyha volt érzékenységetek és ott voltatok vasárnap a misén, talán tapasztaltátok azt, hogy összeollóztak két evangéliumi részletet. Az elsõ, hogy Lukács evangélista mindennek utána nézett, ami Jézus életében történt, majd pedig, hogy Jézus nyilvánosan fellépett a galileai Názáretben, ahol nevelkedett, stb, stb. És akkor, a kettõ között eltelt egy laza huszonkét év, amit mi hihetetlen nagyvonalúan átugortunk. Mert akkor látszólag nem történt semmi, ugye a semmirõl meg nem tudunk beszélni. Miközben az a huszonkét év a maga módján lehet, hogy - nem lehet, biztos, hogy - fontosabb volt, mint a rákövetkezõ két vagy három év. Odaát - mondjuk így - 12-13 éves korban volt, aki már felnõttnek számított. Ez azt jelenti, hogy Jézus - ha éppen ezekbõl a számokból indulunk ki - több mint húsz év felnõtt idõt töltött azzal, hogy látszólag nem csinált semmit. Legalábbis ahhoz képest semmit, amit mi gondolnánk, hogy Jézusnak kellett volna csinálni. Mert, hogy õ a Messiás. És, hogy milyen érdekes, hogy már abban a korban megpróbálták kitölteni ezt a huszonkét évet. Elviselhetetlennek tûnt, hogy Jézus ténylegesen nem csinált semmit harmincöt évig. És akkor tele van már az I-II. század apokrif evangéliumokkal - karácsonykor belenéztem az egyik TV-mûsorba, amibõl körülbelül három percet láttam, és ebben volt, hogy - amikor Jézus Egyiptomban van anyukájával, apukájával, és össze-vissza csodákat csinál. Az apokrif evangéliumokban megjelenik az, hogy Jézus a nagy semmi közepén nem bír magával mit kezdeni, pedig sütött belõle a csodát-tehetnék, és akkor elkezd csodákat tenni. És akkor jön a Szent József és azt mondja: “Gyere kisfiam! Ne félj!”- s az anyukája így megsímogatja: “És meghalt az a bús malac. Legalább valami jobbat csináltál volna.” És voltak olyan hittan könyvek, amelyekben a gyerekeknek közvetítették azt, amit a gyerek Jézus csinálhatott volna, például úgy, hogy a társának a meghalt galambját feltámasztotta. Hiszen buzdította õt a jót-tenni-akarás és a társa iránti irgalmas szeretet, hát persze, hogy csak úgy össze-vissza támasztotta fel a galambokat! Mert akkor éppen ez volt az õ világa. (nevetés) Ez az egyik, a másik - más könyvek szerint - hogy Jézus mit csinált? Minimum elment Arábiába, az a minimum, vagy pedig - hogy megint mást nézzünk - akkor hova máshova mehetett volna, mint a messzi Indiába, ahol a jógiktól tanult, olyanoktól, akik eltemetik magukat néhány napra. A híradóban benne volt, hogy most van a legnagyobb hindu ünnep, amit csak tizenkét évenként ünnepelnek és amire több mint százmillió zarándok látogatott el. Azért ez vallásosság!... hát ahhoz képest, persze.... (nevetés) Az ember - az ember! - úgy tûnik, hogy mi, görcsös akarással próbáljuk ezt a harmincöt évet kitölteni. Jézusnak muszáj volt, hogy valamit csináljon, és ha már csinált, akkor a messiási repertoár egészét ilyen gyerekstílusban elõ is adta. Az benne az izgalmas, hogy a lukácsi evangélium éppen azzal kezdõdik, hogy Lukács mindennek pontosan utánanézett, és komolyan megírta, pont azért, hogy higgyük, hogy mindez igaz. És miután hihetetlen részletességgel utánanézett mindennek - föltételezhetõen tudjuk, hogy Máriával is beszélt, hiszen egy-két dolog csak abból adódhatott, ha Máriával is beszélt - a gyermekségtörténet befejezõdik valahol az Egyiptomba való elmeneküléskor. Egyetlen jelenet van, amikor Jézus tizenkét éves, majd azt követõen semmi. Errõl beugrott valami, amit valaki mondott, hogy a zenében a csend is remek, ugyanis nem volna zene csönd nélkül. Ha kivonnánk a csendet a zenébõl, akkor azzá lenne, ami ma történik: folyamatos zajjá. Ami az Evangéliumba nincs beleírva az nem kimaradt, hanem az a beleírt csönd. A Kinyilatkoztatásból ami kimaradt, az a beleírt Kinyilatkoztatás, a csöndnek a kinyilatkoztatása. És akkor mi görcsös akarással megpróbálulnk kiiktatni két dolgot, és rögtön összeilleszetni pótlásként, éppen azért mert azt gondoljuk, hogy ott, a kettõ között nem történt semmi. Miután Pál apostol megtért, még egy kicsit eszmélõdött, járt-kelt ide-oda, azután elment a sivatagba évekre. Olvashatjuk a Szentírásban - benne van - hogy évekre elment a pusztába. Tehát nem úgy volt - elõször is nem esett le a lóról - hogy miután egyszerûen csak megtért, ez a megtérés neki elég lett volna, hogy nyomban megkezdje a mûködését. Nem volt elég. Ahhoz volt elég, hogy megvakuljon. De ahhoz, hogy lásson is, ahhoz neki éveket kellett a pusztában eltöltenie. Ebben az döbbent meg igazán, hogy Jézus 35 évig van csöndben. Igazából ez azt jelenti, hogy nekem meg sem volna szabad szólalnom. Nem értem még el a kort. És hol vagyok én attól a csöndtõl, amiben Jézus volt? Tehát tulajdonképpen az a helyzet, amiben én vagyok, hogy egy 34 éves taknyos ember beszél, már ez önmagában egyfajta abszurditás. Annyira abszurd, amennyire ez a világ abszurd, ahol az idõs emberek bölcsessége semmit sem számít. Azoknak az embereknek a bölcsessége, akik egész nap már csak szemlélõdnek, és ebbõl a szemlélõdésbõl tudnak egy-két megérlelõdött mondatot mondani. Persze kérdés, hogy vannak-e még ilyen idõs emberek, vagy ez is csak a múlté? Ténylegesen nagyon-nagyon kritikusan szeretném zárójelbe tenni az összes elhangzott szavamat és mondatomat. Mert egy 34 éves taknyos vagyok, akinek épp hogy valami kinyílt. Épphogy. Ennél többet egyszerûen nem állíthatok magamról. Azután eszembe jutott a szerdám. Hogy mennyi konfliktusom van nekem a szerdámból. Nemcsak veletek, nemcsak kifelé, hanem befelé is. Tudjátok, a szerdára azt mondtam, hogy ember-mentes nap. Nem vagyok hajlandó szerdán semmit sem csinálni. Semmit. Egyedül vagyok, eltûntem. És egy-egy éles helyzetben milyen kemény reakciókat kapok erre! Mert amikor valaki felhív engem, és azt mondja, hogy egy nagyon-nagy problémája van, én meg azt mondom, hogy szerdán nincs az a probléma, nincs! Én szerdán nem létezem - vagyis sokkal inkább: én szerdán CSAK létezem. Szerdán nem cselekszem, csak vagyok. És hogy egy papnak egyetlen napot milyen hihetetlen lelkiismeretfurdalás kiszorítani! Hogy állandóan kûzködöm ettõl: szabad ezt nekem csinálni? Lehet-e hiteles pap az a valaki, aki reggeltõl estig csinál valamit? Hát, ha ez nem én volnék, azt mondanám, hogy nem. Igy is azt gondolom, hogy nem - csak akkor meg minek jövök ide? Ezek a keresztek - azt gondolom - szinte ellehetetlenítik azt, hogy egyátalán megfontoltan élhessünk. Arról nem is beszélve, hogy egymásnak valamiféle útmutatást tudjunk adni. Az, hogy én szerdán kivonulok a világból, az tulajdonképpen a minimumnak a minimuma. Csak két mondat erejéig még - a pápa is kiadott errõl egy enciklikát, talán éppen tavaly: a vasárnap megszentelése. És akkor elõjön egy nyájas mosoly, hogy ugyan már. Hát mi, hát mosolyogtak azok is, akik vasárnap elmennek a templomba: hiszen mi ott vagyunk a templomban, minek ezt tovább ragozni? Vagy azok, akik nem mennek el, mert annyira elfoglaltak. Látom, mosolyognak, hogy hol él ez az ember? És közben a vasárnap - tudjátok - a létezés napja, a birtoklással és a cselekvéssel szemben. Mert még a Jóisten is megpihent vasárnap, addig a napig ment a sok cselekvés. Nyilván nem azért mert elfáradt, hanem egyszerûen mert körbe nézett és azt mondta: “Nézzük ezt az egészet!” És akkor töprengtem azon, vajon Jézus mivel töltötte ezt a 35 évet? Mivel lehet ezt a 35 évet eltölteni? Volt néhány nappal ezelõtt egy súlyos élményem: megrémültem. Mert komolyan belegondoltam abba, hogy kibírnék-e néhány napot egyedül? Azon gondolkodtam, hogy persze, hogy kibírnék, hiszen elõször is hulla fáradt vagyok. Az elsõ napot végig aludnám, a másodikon pedig elkezdenék olvasgatni, mert arra sincs idõm. És akkor elkezdtem önmagamat kritizálni: mondjuk nem vagyok fáradt, és nem alszom, és nem is fekszem le, a TV-rõl már nem is beszélve. Nem csinálok semmit, és nem is kezdek el azzal foglalkozni, hogy majd legyen valami, amit fogok csinálni. Hanem egyszerûen csak van három napom, amikor vagyok. Ezt vajon kibírnám-e? És azt mondtam, hogy nem. Ha becsületesen belegondolok, én ezt el sem bírnám viselni! Ez valami õrületes dolog! (Ha ránézünk a naptárunkra, abban azt látjuk, hogy reggeltõl estig csinálunk valamit! Vajon ez egy szabad döntés eredménye-e, és tényleg azt csináljuk-e, amit kellene, vagy pedig egy ösztönös menekülésnek a végterméke ez? Miközben lehetnek bennük nagy értékek is természetesen.) Tudjátok - errõl már sokat beszéltem -, hogy le lehet élni úgy egy életet - mondjuk a mi korosztályunknak le lehet élnie úgy egy életet -, hogy még a természetben egyetlen egy éjszakát nem töltött el egyedül. Végig tudunk így élni egy életet! Mert ha megyünk is, akkor már legalább a barátomat elhívom. Hogy legalább ketten féljünk! Az mégis csak normálisabb. Ez azt jelenti, hogy nemcsak valami alapvetõ hiányzik az életünkbõl, hanem mégcsak fel sem tûnik, hogy valami alapvetõ hiányzik belõle. Tehát még el sem jutunk oda, hogy feltûnjön, hogy valami hiányzik. Olyan érzésem volt, amikor beszéltem múltkor, hogy valahogy nem megy át az, amit mondok. Ez persze lehet az én hibám is - volt bennem egy nagyon rossz érzés, amikor elmentem. Talán épp a téma miatt... Szóval, arról töprengtünk, hogy mit csinált Jézus az alatt az idõ alatt. Egyetlen mondatunk van - közben elnézést kérek attól, aki nem egyfajta katekézisre jött, mert mondhatja, hogy jó-jó, eddig olyan normális dolgokról volt szó, most pedig jön... - szóval vessünk fényt az Evangéliumra is, ahol egy mondatunk van támpontként Lukács evangélistától: hazament Jézus és engedelmeskedett a szüleinek, és növekedett az emberek és Isten elõtt bölcsességben, stb, stb. Elkezdtem töprengeni, mert az a szó, hogy engedelmesség nem egyszer a hátam szõrét állítgatja föl, és ezt én mindig nagyon szívesen megideologizálom. Azzal, amit valaki mondott, hogy Auschwitz óta az engedelmesség nem azt jelenti, amit annakelõtte. Vagy a magam sok-sok tapasztalata, hogy hogyan hivatkoztak az engedelmességre olyanok, akiknek nekem hivatalból kellett volna, vagy kellene engedelmeskednem, én pedig úgy éreztem, hogy ebbe bele fogok pusztulni. Párszor bele is pusztultam. De jó lesz jobban belegondolni - és kicsit zárójelbe tenni magamat - hogy mit is jelent ez az evangéliumi engedelmesség. Hogyan volt Jézus engedelmes? Hogyha õ növekedett, és õ képes volt engedelmes lenni, akkor ez hogy van velünk? Próbáltam elõkaparni ezt a talán elfelejtett és lebecsült értéket. És persze azt találtam, hogy Jézus nem akárkinek engedelmeskedett, hanem Szûz Máriának és Szent Józsefnek. És ez nem elhanyagolható. Persze mi mondhatnánk, hogy ja, akkor nekünk nem is kell, hiszen hol van itt Szûz Mária meg Szent József? Hát sikerült megúsznunk a dolgot! Inkább azonban úgy kellene néznünk a dolgot, hogy ha Jézus olyasvalakiknek engedelmeskedett, akik ilyenek voltak - tehát hogy olyan valakik szavára hallgatott, akik az Isten szavára hallgattak - akkor tehát az evangéliumi engedelmességhez az tartozik, hogy olyan valakinek engedelmeskedem, aki az Istennek engedelmeskedik. Aki az Istenre hangolt valaki. Próbáltam lélektanilag megközelíteni, az élményeimen keresztül, hogy egyáltalán mi történik akkor, amikor egy gyerek elkezd engedelmeskedni olyan valakinek, akinek a szó teljes értelmében érdemes. Mert néha még akkor is érdemes, ha egyébként nem. De most vegyük azért azt, amikor mindenképpen érdemes, amikor egy Istenre figyelõ ember mond valamit. Akkor biztos nem azt halljuk, hogy: „Nézd, ha a fene fenét eszik is, akkor is az lesz, amit én mondok!” Vagyis, hogy az engedelmesség azt jelentené, hogy te az én akaratomnak fogsz engedelmeskedni. Szó sincs róla. Mert Mária úgy ment haza, hogy elgondolkozott azon, hogy Jézus miért maradt ott néhány napig. Tehát egy olyan valakinek engedelmeskedik, hogy még szülõ létére is elgondolkodik azon, hogy jól csinálja-e a dolgát vagy nem. És, hogy ez a fajta engedelmesség egy ténylegesen csodálatos út, melyen ma már mi szinte egyáltalán nem járunk. Azért csodálatos út, mert - fõképp egy gyerek esetében - ha egy gyereket kiszolgáltatunk a maga összes érzésének, ösztönének, saját tapasztalatának és vágyainak és minden csudának, akkor az a gyerek bele fog hullani a nagy sötétségbe. Ezért mondunk neki olyasmiket, amik által õ kikapcsolja a saját maga akaratát. Az engedelmességben megvan az, hogy az ember zárójelbe teszi a saját akaratát, a saját igényeit, a saját elgondolásait, s akkor ezzel saját magát is zárójelbe teszi. Ez nem azt jelenti, hogy vak engedelmesség, hanem azt, hogy valamiképpen lemond arról, hogy önmagát érvényesítse. És ebben a cselekvésben elkezd tapasztalatok birtokába jutni, és ráadásul még növekedni is. Tehát jó esetben valaki felnõ - ez volna a jó. Mert ha valaki ilyen jó esetben felnõ, akkor van egy csomó saját élménye arról, hogy nem az õ akaratából lett egy csomó minden az õ életében, és õ mégis fejlõdött, növekedett Isten és az emberek elõtt. Bölcsességben, kedvességben és egyebekben. És, hogy miközben nem az történt, amit õ akart, aközben az õ élete bontakozott ki. Nem is akárhogyan! Olyan jó szó ez, hogy valaki növelõdik, hogy nevelkedik, meg növekedik. Olyan, aki jó értelemben tud nevelkedni és neveltetni - az tud növekedni is. Persze nyilván kell az is, hogy olyan valaki nevelje, aki növelni is akar bennünket, nem pedig a saját egóját izgatja általam, hogy ez így meg úgy legyen. Az engedelmességben van valami csoda, sõt van benne valami hihetetlenül gyakorlatias, praktikus, ami nagyon sok problémát vehet ki az elején, és ténylegesen járhatunk benne. Ráadásul azt gondolom, hogy mi, emberek, hihetetlenül szolgalelkûek vagyunk. Egyszerûen a természetünkbõl adódóan. Aki össze-vissza lázadozik, az elsõsorban ez ellen a szolgalelkûség ellen lázad sok esetben, csak igen hevesen. Persze ezzel csak õ eszi meg a tigrist és nem a tigris eszi meg õt. Mindenképp tigris van. Mindenképp a szolgalelkûség mentén alalkul az életünk. Most lehet, hogy ezt nagyon kritikusan mondtam, talán csak azt akarom ezzel kifejezni, hogy hihetetlenül rászorulunk a tekintélyekre, hihetetlenül szükségünk van tekintélyekre. És a tekintéllyel való szembenézésnek a kérdése, hogy hogy vagyunk ezzel, szinte élet-halál kérdés. Hihetetlenül fontos. Az pedig, hogy teljesen részeire bomlott az életünk, és látszólag mindenki a saját életét éli, ezzel mintha egy kicsit kikerültünk volna ez alól - pedig ugyan! Megrendítõ számomra, ahogy most lehetett látni meg hallani ennek a..., hát... Istenhez tért - számomra elég nyomorult - embernek a végtisztesség megadását. Hogy hívják? Tudjátok, a Zámbó Jimmy! Hát ami ebbõl kerekedett, hogy síró arccal zokogó emberek ezrei arról beszéltek, hogy ez Jimmy, ez hogy szeretett! Hogy ebben mennyi szeretet volt! Ugyan honnan gondolja? Olyan dolgokat láttak bele ebbe az emberbe, aki finoman szólva is szilveszterkor részegen mit tudom én hogy, de fejbe lõtte magát. Hogy lehet egy ilyen emberbõl hõs, mítosz? És az lett belõle, mert bekapcsoltuk a televíziót, és gyász-feketében olyan emberek, akikrõl az az érzésem, hogy tényleg se embert, sem Istent nem tisztelnek, azok gyász-feketében, égõ gyertyával a kezükben, könnyes szemmel, rugdosgatva a hagymát, a petrezselyem karót (nevetés) ...igen, és hogy most a király... meg nem tudom még mi történt... Számomra a jelenségnek az a szinte extrém megvalósulása, hogy így vagy úgy tulajdonképpen mindegy nekünk, csak valakire fel lehessen nézni. Ha pedig valaki azt mondja, hogy õ már kinõtt abból, hogy valakire föl kelljen néznie - az meg abba döglik bele. Úgyhogy járja inkább a maga útját - akkor viszont önmagára néz föl, magát helyezi oda - teljesen mindegy - akkor maga után megy, mintha õ lenne az a valaki. Aztán eszembe jutott például Remete Szent Antal, aki hall egyetlen mondatot: „Add el mindened és úgy kövess engem!” - és erre eladja mindenét, és elkezd 20 év magányt. Utána lesz olyanvalaki, aki Nagy Konstaninnal levelezik. És a császárt nagyon érdekli, hogy korának talán legnagyobb embere, aki rúgja a homokot a pusztában, mégis mit gondol a dolgokról. Szent Ágoston megtérésében központi szerepe van annak, hogy olvasta Szent Antal életét - aki kivonult a pusztába. Gyerekeknek - általános iskolás fiataloknak beszéltem arról, hogy lassan közeledik a böjt - bár még farsang van - de, hogy ízlelgessük azt, hogy belementünk-e már valaha a böjt kalandjába. Az éhezés kalandjába. Abba, hogy az ember egy ténylegesen fizikailag más helyzetbe kerül. Mondjuk egypár napon keresztül jóízûen éhezik. Ez nagyon-nagyon fontos. Hihetetlenül. Emlékeztek a filmben, a Néri Szent Fülöp címû filmben, hogy Loyolai Szent Ignác mondja: „Én kenyeret eszerm és vizet iszom”. Erre Fülöp: „Hát...hm”. Mire Ignác: „Háromszor megjelent nekem a Szûzanya”. Fülöp: „Hmm..... Hát ha én is csak kenyeret meg vizet fogyasztanék, nekem is biztosan megjelenne a Szûzanya.” Ez nemcsak ténylegesen egy jópofa párbeszéd, hanem hatalmas igazság van benne. Nemcsak a puszta meg a magány önmagában, hanem mondjuk az aszkézis igenis olyan fölismerések útjára vezethet minket, amelyeket tele hassal nem lehet felfedni. Egyszerûen nem lehet. Most direkt hoztam olyan fölháborítóan ósdi dolgokat! Olyan mondatokat hoztam ide, hogy valami eszméletlen: engedelmesség és aszkézis! Hát, komolyan... rossz helyen vagytok..... (nevetés) Hogy is mondjam?... most szeretnék az Egyház hagyománya elé szinte letérdelni, és azt mondani, hogy olyan gyakorlati érzés van bennem, amit mi már tökéletesen elsöpörtünk - bár van benne igazság, hogy miért. Hamvas Béla nagyon eredetien arról beszél, hogy a felvilágosodással egy totálisan kiélezõdõ egyházellenesség valójában elsõsorban nem az Isten, másodsorban nem az Egyház, hanem a korrupt klérus ellen irányult. És én erre nagyon rábólintok. Csak az a baj, hogy kiöntöttük a fürdõvízzel együtt a gyereket is, és hogy sok száz éve azt gondoljuk, hogy az a hagyomány, ami tele van rengeteg bölcsességgel, és tudnánk is vele mit kezdeni - a hithez segíthetne minket - ilyen nyomorult európai embereket, akiknek a meditáció olyan, mintha nem is tudom, ülve kellene sétálni, hogy ezt a hagyományt is teljesen elvetettük. Pedig csak azt kellet volna elvetni. Mennyi idõ telt el, és mégis, a közgondolkodás még mindig azt a lerágott csontot rágja, amin szerintem már semmi lerágnivaló nincs. Már csont sincs, és mégis lehet ezt még mindig görgetni elõre. Persze a nem hiteles egyháziasságot is lehetett nagyon sok évszázadon keresztül görgetni elõre, mire az emberiség nagyjából összefogva azt mondta, hogy ne ebbõl elég. Úgyhogy még emiatt sem lehetünk haragosak. Mintahogy beszélnek arról, hogy az ateizmusnak mi vagyunk az okai. A lélektelenségnek a mi Szentlélektelenségünk az oka. És én megintcsak szívesen aláírom ezeket. Talán még annyit, hogy szívbõl kívánnám Nektek, hogy legyen az életetekben olyan élmény, hogy egyszer-egyszer tudtok olyan hihetetlenül önfeledten engedelmeskedni valakinek. Érdekes módon, miközben a hölgyek nagyon nagy részét roppant mód bosszantja az, ami a Szentírásban van, hogy „engedelmessedjetek a férjeteknek” - ez eszméletlenül bosszantó sokaknak. Szoktam mondani a jegyespároknak, hogy ti választhattok Szentírási részt. Nahát ezt véletlenül sem szokták választani. A férjek szokták, hogy „van egy olyan szöveg, hogy engedelmeskedjetek a férjeteknek”! (nevetés) Nagyon ritkán fordul ez elõ, és akkor is a férjek azok, akik nagyon szívesen olvassák, pedig ugye az is van benne, hogy „Férjek szeressétek a feleségeiteket, feleségek, engedelmeskedjetek a férjeiteknek”. És Jézusról azt halljuk, hogy engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ennek a szónak helyébe, hogy: engedelmesség, nyugodtan oda írhatjuk, hogy: szeretet. Jézus szeretett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. A kettõ tökéletesen egy. Krisztus életében az engedelmesség a szeretetnek a gyakorlattá tétele. Mert mit jelent az, hogy engedelmeskedik az Istennek? Hogy átadja önmagát. Mi a szeretet lényege? Átadom magam, nem a magaméval törõdöm, életemet adom valakiért. Az õ élete számít, meg a magamé is számít persze. De szeretem õt minimum úgy, mint önmagamat. Ennek egy formája az engedelmesség. Ugyanarról van szó. És látok feleségeket, akik az õket szeretõ férjüknek tudnak engedelmeskedni. Az már aztán egészen nagy szó, ha a férjek tudnak engedelmeskedni az õket szeretõ feleségüknek. Erre nemegyszer nagyon szükség van - úgy látom. A mai kor sebzettsége miatt, ha egy hölgy nem elég archaikus és történelmi lelkû, akkor nagy szüksége van arra, hogy a férje bizonyítsa engedelmességét és szeretetét, és ez egyátalán nem baj. Bár azt gondolom, hogy a nõi lélek a történelemben mindig hat annyira, hogy... Nehéz helyzetben vagytok, mert gyakran azt érzitek, hogy fõnöknek kell lennetek, addig nem nyugszotok, amíg papucs nem áll az ágyatok elõtt - de kettõ. Egy a tiétek - három! - és miközben eszméletlen energiákkal törnek sokan erre a három papucsos házasságra, eközben minél inkább megvalósítják ezt, annál inkább rosszul érzik magukat benne. És amikor kész a mû, nem örülnek, hanem totálisan elkeserednek. Hát ez a házasság? Hát ezért nem volt érdemes. Szabó Magdának van egy nagyon érdekes írása. Amikor az apácák fõnöknõt akarnak választani. Összejönnek és arról beszélnek, vajon ki lenne erre alkalmas, és a nõvérek azon vitatkoznak, hogy egyikük sem akar fõnöknõ lenni - és erre azt írja Szabó Magda, hogy egyik sem akar lemondani arról a hatalmas ajándékról, amely az engedelmesség által volt az életében. Egyik sem akarta, hogy az õ akarata érvényesüljön, vagy nem akarták azt, hogy õnekik kelljen az Istennel forró drótban lenni. Bár az engedelmesség egyátalán nem ment fel minket a személyes Isten- kapcsolatunktól. Ez már annak a torzulása. Éppen Jézus élete teljes nyilvánvalósággal hozza ezt. Jézus azt is megtanulja a szüleitõl, hogy õk az Istenre figyelnek. Tehát szó sincs róla, hogy az engedelmesség azt jelentené, hogy mindig csak közvetítõkön keresztül. Dehogyis! Azon is töprengtem, hogy például van-e olyan tekintély, a szó nemes értelmében, amire mi egyátalán hajlandóak vagyunk figyelni? Mert az az érzésem, hogy a Szentírás tekintélyét is hihetetlenül lesöpörjük magunkról, hogyha az éppen a mi életstílusunkba nem vág bele. Közben persze kiszolgáltatjuk magunkat másfajta tekintélyeknek. Igazából ez a világ uralkodik rajtunk. Mert olyan nincs, hogy valami ne uralkodjon rajtunk. Mert ha az ember teremtmény, és Istenre hangolt, akkor nem tudunk élni magunktól, merthogy ezt a hangoltságot valami be fogja tölteni. Ha nem az Isten tekintélyének engedelmeskedünk, engedelmeskedünk bármi más tekintélynek azért, mert az alapvetõ emberi struktúránkon nem tudunk változtatni. Tehát kénytelenek vagyunk valaminek engedelmeskedni. És érdekes módon ez a világ tulajdonképpen használ minket. Eszméletlen, hogy azt mondja nekünk ez a világ: “Használjuk ezt a világot!”, és közben a világ használ minket. Megetettek bennünket mindennel, és az összes energiánkat a végsõkig kifacsarva, az összes életkedvünket, élni-akarásunkat, mindenünket a végetlenségig kifacsarja, hogy a mi erõnkbõl létezzen. Ez a rendszer, amiben vagyunk, az nem egy ilyen egyoldalú kritika az egyházról. Sokkal inkább abban az összefüggésben nézzük ezt, hogy az a világ, amely körbevesz bennünket és amelybõl nem lehet kilépni, mert minden sejtünkben, mindenben ott van, és még a halálunk is ennek a világnak szolgál, még ebbõl világból is ki tudnánk szakadni. Megfelelõ módszerekkel az Isten-kapcsolatunk ténylegesen átépíthetõ. Visszatérve: ez a világ az összes energiánkat elszívja, belõlünk élõsködik. Azt az életstílust, ahogyan élünk tökéletesen áttöri a keresztény humanizmus - az ember-központú, nem az Isten-központú. És mindent megkeresztelünk, azt is, amit nem kellene. Mindent, egymást után. Mindenre azt mondjuk, hogy ez így jó és ez jó, és ez is jó, pedig nem jó. Van benne érték, de így nem jó. Diogenész jutott eszembe. A másik történet, ahol a császár azt mondta: - Kérj tõlem, amit akarsz. S erre a bölcs azt mondta: - Tudod mit? Állj el az útból, mert elveszed elõlem a napot! Szinte ennyi elég lenne. Hogy egy kicsit odébb lépjünk, köszönjük szépen, hogy süssön ránk a nap. Amikor Jézus azt mondja, hogy Isten országa nem jön el szemmel látható, szembetûnõ módon, hanem egyszer csak olyan, mint ami automatikusan nõ - ez a görög szó van benne, hogy: automatikusan. Úgy tûnik, hogy ez az engedelmességbõl fakadó élmény. Valaki nem csinál semmit, mondjuk úgy, hogy engedelmeskedik az Istennek, de õ maga nem csinál semmit, és közben automatikusan nõ az Isten országa benne meg körülötte. Nem növeszti, nem csinál ezért semmit. Pont a lényegért semmit sem csinál. Errõl szólt a múltkori történet. Hogy az ember azért virraszt és csinál mindent, hogy ébren legyen, amikor felkel a nap. A helyzetünkrõl eszembe jutott egy Mester-tanítvány történet: A Mester megy az utcán, és látja, hogy jön szembe egy demonstratív tömeg, mégpedig egy hívõ demonstratív tömeg, és az egyik táblán hatalmas betûkkel ki van írva, hogy “Krisztus a válasz”. Hát a Mester odamegy a táblát vivõ emberhez és megkérdezi: - És mi a kérdés? Megharagszik az illetõ, elkezd gondolkodni -Hát, nem egy kérdésre a válasz, hanem alapvetõen a problémáinkra Krisztus a válasz. Erre a Mester azt kérdi: - És mi a probléma? Szóval mindaz, amit eddig elmondtam, annak a kísérlete, hogy radikálisan lépjünk túl mindazon, amit állandóan megfelelõnek, jónak tartunk. Azon a világon túl, amelyben mindenre nap mint nap azt mondjuk, hogy Krisztus a válasz. És közben nem történik semmi az ég világon. A megtanult akadályok köztünk meg az Isten között, hogy az út kiépüljön, egyátalán nem a világ. A világ nulla. Mi magunk vagyunk a leges-leges-legnagyobb akadály. Ha önmagunkat sikerülne elvinni onnan az útból, hogy mondjuk úgy a lelkünk legmélyén meg tudjon érinteni minket az Isten, az volna az igazi nagy mû, amit az életünkben létre tudnánk hozni. És az, aki megpróbálja a hibákban söpörni a maga útját, az lehetetlenre vállalkozik. Mert az az út nem ott fut - ott nincs is út. Mégis a legtöbb ember azt gondolja, hogy de ott van az út. És önmagát tényként veszi. És a legnagyobb akadály az Istennel való kapcsolatában önmaga önmaga számára. Tulajdonképpen a világ semmiféle problémát nem okoz. A megváltás ezt jelenti. Hogy ettõl a pillanattól kezdve - tulajdonképpen ez elõre-hátra érvényes, tehát mindig is így volt, ezt csak Jézus kinyilatkoztatta az idõben és a térben - ez a világ nem jelent problémát. Ettõl kezdve az összes ilyen irányú elõvetítésünket zárójelbe kell tenni. Nem a szociális érzékenységet mondom, nem az evilági felelõsséget, nem az összes többi tervet - csak ne azt gondoljuk, hogy ez az üdvösség útja. Ezek által jobb emberek leszünk. Éppenséggel lehet, hogy megsímogatnak majd érte odaát minket. Most nagyon kritikus vagyok és kisarkítom ezt a kérdést, és ha valaki csak ezt hallja, akkor mondhatja, hogy ez nem igaz. De vegyétek hozzá az összes többit. Akkor még jöjjön hozzá az - ezt most még gyorsan elmondom - hogy mi a csudát értünk azon, hogy szemlélõdünk? Mert ez ugye egy nagy blöff? Ha belegondolunk, hogy mit csinálunk akkor, amikor szemlélõdünk - hát így unatkozunk, legjobb esetben is csak nézegetjük a dolgokat. Szóval, mi az hogy szemlélõdés? Nem az, hogy a szívverésünket lelassítjuk 12-re. Hanem akkor mit kezdjünk ezzel, hogy egyátalán szemlélõdünk? Azt, hogyha az ember eljutott a szemlélõdésig, és önmagát hajlandó állandóan zárójelbe tenni, akkor megnyílt elõtte az út a tapasztalás felé. Hát errõl beszél az egész világ, hogy végre eljutottunk oda. Régebben, ugye, úgy mondták, hogy minek az a rengeteg ideológia - azt gondolták, hogy a kereszténység is csak egy ideológia - a lényeg, az élet a tapasztalás. Ma ettõl visszhangos minden. Nehogy engedelmeskedjél, dehogyis, hanem tapasztald meg, hogy mi az igazság! És higgyél magadnak! Ezt most inkább nem minõsítem. Ugyanis az történik, hogy az emberek, akik egy percet nem éltek még, hullák. Ahogy Jézus mondja: hagyd a halottakra, hadd temessék el a halottaikat. Úgy érzem, hogy az Evangéliumnak vannak ezek a neuralgikus pontjai, ahol megkérdezzük: ezzel mit kell csinálni? És néha az azérzésem, hogy ezek a pontok a Kinyilatkoztatásnak a szent nyomai. Merthogy elsõre nem tudunk mit kezdeni velük. Azt sem tudjuk, hogy eszik vagy isszák. Hát ez valami kép, és sokan elkezdik magyarázni. Mintha valami költõi túlzás lenne: Jézus azt akarta ezzel mondani, hogy hát nagyon fontos az Isten, vannak helyzetek, amikor õt kellene választani és nem a másikat, és így tovább. Közben itt oly mértékben valós kijelentésekrõl van szó, hogy az szinte emészthetetlen számunkra. Most önvallomást tartok: volt az életemben tudván-tudva két olyan év, egymást követõen, amikor én nem éltem. Nem éltem. Egy napot sem abból a két évbõl. Semmit. Még csak azt sem mondanám, hogy vegetlátam. Fogalmam sincs, hogy mit csináltam. Egyszerûen nem léteztem. (valaki közbeszól: - Akkor egyidõsek vagyunk!) Ez egy olyan idõszak volt, amibõl aztán ki tudtam keveredni. Olyan hosszú volt, hogy azt már nem tudtam letagadni magam elõtt. Nem tudtam azt mondani, hogy dehát én olyan sok jó dolgot csináltam. És tudjátok, csináltam is egy csomó jó dolgot. Csináltam. És ezzel együtt én magam nem léteztem. Egyszerûen nem. Nehezen tudom ezt nektek leírni. De amikor az ember úgy fekszik le és úgy kel fel, hogy igazából se nem történt semmi, se nem történik semmi és nem is fog semmi történni - miközben reggeltõl estig csináltam valamit. Hát még ha azt is elmondom, hogy ez mikor volt… Ugyanis a Papnevelõ Intézetben töltött idõ egyik két évében történt, amikor én tetszhalott voltam. Egyszerûen azzal a két évvel nem tudtam mit kezdeni. Iszonyú sokat tanultam persze - mégis, egyszerûen nem értem. Negyven-ötven éves emberek, hogyha krízisben vannak, és mernek egyátalán beszélni róla, akkor tudnak ám a ti szüleitek olyan dolgokat mondani, hogyha hallanátok, nagyon meglepõdnétek. Amikor azt mondják - és nemcsak a krízis mondatja velük, hanem az az életállapot -, hogy mi a fenét csináltam én közel harminc évig? Hogy mit, azt nem tudom. És hihetetlenül becsületes vallomásokat hallottam tucatjával. Kívülrõl ez úgy tûnik, hogy szépen felneveltük a gyerekeket, hogy éltünk, hogy ettünk, stb., stb. Eszembe jut, az Európa Kiadó. Múltkor idéztem, hogy „miért nem jöttünk sehonnan, és miért nem megyünk sehova”. A másik: „Termelek, fogyasztok, azt csinálok, amit akarok”. Elmúlik tíz-húsz, ötven év, „termelek, fogyasztok, azt csinálok, amit akarok”. Ha ismeritek ezt az éneket. Most pedig egy történet egy egyetemi professzorról, aki eljött elõadást tartani Magyarországra, és azt mondta, hogy elege van az egyetembõl. „Utálom az egyetemet, le fogom adni a katedrámat, egyszerûen nem érdemes egyetemre járni.” Nem egy diák mondja, hanem egy tanár, hogy ki vagyok akadva. „Ezek a fiatalok, akik ide járnak, tökéletesen használhatatlanok. Tudjátok, hogy mit csinálnak ezek? Jegyzetelnek, mint az õrültek, amikor elõadok. Mindent benyalnak, ötöst akarnak szerezni. Hát ezekkel a fiatalemberekkel semmit nem lehet kezdeni! Én kilépek. Hülye leszek ilyenekkel bajlódni. megfordult a világ.” Vannak, akiknek sikerült ezt a jó kritikai érzéküket, fõleg önmagukkal szemben, átmenteniük és még hatvan-hetven évesen is tudnak magukon mosolyogni. Mellette 20-30 éves emberek, mint a güzük. Nekem ezt mondta Várszegi Asztrik, mikor éjjel 10-kor benyitott a papnevelõ cellámba, és én még akkor is görögöt tanultam, rám nézett és azt mondta: „Güzü, fejezd már be, este 10 óra van!” Na, ez abban az idõben volt, amikor nem éltem. Akkor. Látszólag ez a világ azt sugallja nekünk, hogy semmi baj. Leszámolunk az összes ideológiával, végre élünk a tapasztalataink nyomán! Jöjjön egy történet: A kis jegesmedve beszélget a nagy jegesmedvével. A kis jegesmedve azt mondja az anyukájának: - Mondd, anyu, az én apukám jegesmedve volt? - Persze, hogy jegesmedve volt! Csak nézz magadra! - És mondd, anyu, az én nagypapám is jegesmedve volt? - Jaj, hát persze, kicsi jegesmedvém, hát persze, hogy jegesmedve volt. Nézz rám! Erre a kis jegesmedve méginkább összehúzta a jegesmedve szemöldökét: - És mondd, anyu, és a dédnagyszüleim is biztos, hogy jegesmedvék voltak? - Persze, hogy jegesmedvék voltak. De miért érdekel ez téged ennyire? - Azért mert én annyira fázom! Az, hogy valaki azt mondja magáról, hogy jegesmedve, és neki nem illene fázni, nem szabadna fázni, hiszen megtanultuk, hogy a jegesmedve nem fázik, attól még az ember fázik! És egy olyan világban élünk, ahol megmagyarázzák nekünk, hogy miért nincs úgy, de semmi sem, ahogy mi azt gondolnánk, hogy mégiscsak úgy van. Ha egyátalán van erre érzékenységünk. És ez elkezdõdik a gyerekkortól kezdve. Az anyuka, nem jegesmedve anyuka, csak olyan sima, a kicsi fiának adja a kanalat, és nem azt mondja, hogy „répafõzelék” - pedig ugye ez egy viszonylag objektív kijelentés lenne -, hanem függetlenül attól, hogy milyen az a répafõzelék, azt mondja, hogy „f-i-n-o-m”. És akkor a kicsi gyerek ugye sugárban köpi ki a fõzeléket. Itt valami alapvetõ probléma van: vagy az anyukája hülye, vagy õ. A saját fülemmel hallottam: az édesanya leteszi az ételt a gyerek elé, aki megrémül, és megkérdezi: „Anya, szeretem én ezt?” Most mondok néhány jelenséget: Ülünk egy családban a vasárnapi asztalnál. Az egyik fiú színtévesztõ - zöld-piros nadrágban. Ott ül a nagymama, beszélgettünk, és egyszer csak a nagymama felbátorodik, hogy na, õ majd kideríti az igazságot. Mondja: - Kisunokám, milyen színû ez? Értitek, lehet, hogy õ látja a zöldet, de az neki akkor is piros. Mert megtanulta. Hát épp azért nem derül ki, csak amikor a pöttyös lapot odaadják nektek, és ott a nagy homály. Csak akkor derül ki, hogy amire azt mondtad piros, az valójában zöld. A totálisan ellenkezõjét megtanuljuk bizonyos dolgoknak, és egyátalán nem a saját tapasztalataink szerint élünk. Még tavaly a Terézben beszélgettünk arról, hogy radikális kritikát kellene gyakorolnunk a gondolataink fölött. Vagy az érzéseink fölött. Most a cselekedeteink fölött, és most eljutottunk oda is, hogy radikális kritikára van szükség a tapasztalásunk fölött is. És ez nem egy okoskodás akar lenni, hanem szeretnék a tényekbõl kiindulni, és a jelenségekbõl. Ma ebéd közben bekapcsoltam a híradót. Már ez pörgött bennem, hogy lehet-e ezt egy kicsit ilyen szemmel nézni. És a következõ történt, bemondja a bemondó, hogy áramlik Szibériában a mínusz 50 fokos hideg, és hogy ez hatalmas problémákat okoz, és vannak olyanok, akik fagyások miatt kerülnek a kórházba, és ha valamijük elfagyott, akkor azt le kell vágni, nincs mese. S akkor az egyik buszvezetõ - talán láttátok - mínusz 50 fokban ment, lerobbant a busz, hat órán keresztül szerelte, s akkor jön a bevágás: a buszvezetõnek nincs se keze, se lába. Mind a két lábát, mind a két kezét levágták. Hetek óta mínusz 50 fok, s akkor ugye a riporter - ez aztán a nagy riport - kérdezi, hogy történt… A következõket mondja ez a szerencsétlen ember: hát az volt a baj, hogy bemondták az idõjárásjelentésbe, hogy odaát, néhány kilométerre mínusz 50 fok lesz, de az õ körzetükben nem mondták be, hogy milyen hideg lesz. Ezt mondja! Hetek óta mínusz 50 fok van, s a rádióban nem mondták be, hogy holnap is annyi lesz! Ott fekszik, nincs keze-lába, ennél tökéletesebb példát nem tudok nektek mondani. Mi ez, ha nem a tapasztalásból való tökéletes kieesés? Nem mondta be a rádió! Egyszer valaki mesélte nekem, hogy utazott a rakpart fölött a buszon. És hallja, hogy két utas arról beszélget, hogy reggel bemondták ám, hogy olyan magas a víz szintje a Dunán, hogy lezárták a rakpartot. De véletlenül sem néznének ám le, hogy tényleg mi van, csak örülnek neki, hogy milyen jó, hogy mi itt megyünk, és nem ott lent! Vagy a reklámok. Az életem ugye úgy alakult, hogy magamra mosok. Hát ez egy nagy kaland a számomra, igazi tapasztalás. Hiába láttam százezer mosópor reklámot, fogalmam sem volt, melyik a jó mosópor. Ugye az a nem átlagos mosópor. Csak nézegettem, s akkor eszembe jutott, hogy hallottam ám én a reklámban, hogy Calgon-t is kell bele rakni a Tomi mellé. S akkor észrevettem, hogy érdekes módon szinte minden mosóporra rá van írva, hogy tele van ilyen vízkövesedés elleni cuccal, sõt, nem is szabad még másikat is beletenni, mert akkor ki fog lyukadni a mosógép úgy, ahogy van. Nézzétek meg a mosóporaitokat, hogy igenis rá van írva - persze csak hogyha nem hagyományos mosóporral mostok! (nevetés) Ennek ellenére - nem merek sehova se nézni, „Calgon, könyörögj érettünk!” - mi a reklámra hallgatunk, mert ott XY mester is azt mondta, hogy ha nem használunk Calgon-t, akkor iszonyú vízköves lesz az egész mosógép. És az életünket totálisan átszövi egy csomó ilyen eset. Például a testvérem. Egy év alatt ment tönkre a cipõje. Mutatja nekem, hogy rá van írva, hogy Levi’s. Hát persze, mert az eladó mondta, hogy ez Levi’s. Ott volt a sok hagyományos cipõ, de azokat nem vettük meg, mert van róla tapasztalatunk. Hát akkor marad a Levi’s. Azt megvesszük, mert az ám a cipõ! Egy évig... Szóval, lehet, hogy ez most egy kicsit primitív, de vegyük észre, hogy az életünket oly mértékben szövi ez át... Azon is mindig csodálkoztam, hogy fölveszek egy kabátot, s akkor azt mondja édesanyám - ez nemegyszer megtörtént -, hogy: „Jaj, ez olyan jó meleg kabát! Neked ilyen kell!” De én akkor is azt a ronda, kinõtt, elnyûtt, foltos kabátomat akarom, mert az meleg. Édesanyám persze nem azt mondta rá, hogy az csúnya, hanem azt, hogy az nem elég meleg. Szóval a tapasztalás gyakorlatilag - miközben állandóan erre hivatkozunk - tulajdonképpen nem jelenik meg az életünkben, mert a magunk téveszméihez kötjük az összes dolgot, amit látszólag tapasztalunk. Szó sincs eredeti tapasztalatokról, hanem a meglévõ, fejünkben lévõ dolgokhoz kötünk mindent. Tehát, ha én jegesmedve vagyok, akkor én nem fázom. Sokkal valószínûbb pedig, hogy valaha, valahol, valamelyik jegesmedve rokonom barnamedve volt, és emiatt fázom. Lehetne arról beszélni, hogy... de lejárt az idõnk. Csak még egy történet a tapasztaláshoz, hogy a szemlélõdés a tapasztalással milyen egyértelmû összefüggésben van. Látszólag, úgy tûnik, hogy a keleti világ szemlélõdik, tele van ilyen eszmékkel, a nyugati világ pedig tapasztal, cselekszik és él. Pedig ez nem így van. Mert a keleti világ szemlélõdik és tapasztal, a nyugati világ meg egyiket sem csinálja. A történet a következõ: „Lin-Csi cellájának ajtaján bekopogtatott az apáthoz az ifjú szerzetes: - Mester, évek óta élek a kolostorban. Felfedtem a hat forrást, elkerültem a hat tisztátalanságot, tartózkodtam a három méregtõl. Követem a három törvény eszméit. Végigjártam a négy ösvényt. Áthaladtam a száz kapun. A három világ buddháival meditálok együtt, mégse találom a helyemet. Rosszkedvû vagyok és nyugtalan, és nem hiszek a buddhaságban. Elmennék, ha tudnám, hogy hova menjek, és mit tegyek! Elmennék, hogy soha többé ne lássam ezt a kolostort, ahol nem leltem meg az üdvösségem - fakadt ki az apátnak a szerzetes, majd meismételte: - Mit tegyek, apát, mit tegyek? Lin-Csi nem kedvelte a nyafogást, de õszintén megsajnálta a szerzetest: - Láttad már a fenyõket a kertben, szerzetes? - kérdezte tõle hosszú csend után. - Nem láttam. - Hát a krizantémokat az út szélén, láttad már? - Nem láttam, apát. - Emlékszel-e, hogy milyen kövekkel van kirakva a kerti út? - Nem emlékszem, apát. - Na és tudod, hogy melyik kapun jutsz ki a Puo-to folyóhoz? - Már hogy tudnám, apát! - Jártál te már a folyónál egyátalán? - Dehogy jártam, apát! - Na, akkor menj ki a kertbe, indulj el a fenyõk irányába, aztán a krizantémok között menj el a kövekkel kirakott úton a keleti kapuig! Útközben jól figyelj meg minden apró részletet! A színekre odafenn, a hangokra lent, ahogy a köveken jársz. A fenyõk csúcsára, a tobozok koppanására. Értesz engem, szerzetes? - Értelek, apát. - Azután hagyd el a keleti kapun a kolostort, menj tovább a folyópartra, s eközben is jól figyelj, nézz a lábad elé, a fejed fölé, a lombok fölé, mindenhova! Értesz engem, jó szerzetes? - Értelek, apát. - Amikor pedig a partra érsz, állj meg, közel a vízhez, és egyre vigyázz: a víztükörben ne nézd meg magadat! Nézzél inkább messze-messze a folyó fölött, ameddig csak ellátsz. Nézd a messzeséget, és addig állja ott, amíg meg nem éhezel! Akkor pedig fordulj meg, és gyere ide vissza! Itt annyi zabkását ehetsz, amennyit csak bírsz. Degeszre tömheted magad. Azután majd eldöntöd, hogy mit csinálsz ezután - szólt Lin-Csi apát, és kitárta a szerzetes elõtt cellája ajtaját. A szerzetes kiment a partra, nézte a messzeséget, késõbb pedig a kolostorban degeszre ette magát. Igy telt nap nap után, évek múltán sem nézett a víz tükrébe. Egyetlen-egyszer sem.” Köszönöm a figyelmeteket !