A múltkori alkalommal igyekeztem egyszerűen csak, mondjuk így, jelenségeket egymás után mondani és sorakoztatni, ami persze soha sem sikerülhet teljesen objektíven - már ez a szó nem is illik ide, hiszen már ahogy elmondok egy eseménysort, vagy ahogyan válogatok, vagy ahogy a mondatok egymás után következnek, ez már eleve objektív természetesen, tehát nem áltatom magam azzal, hogy sikerült csak egyszerűen úgynevezett tényeket mondani egymás után, mert ilyen nincs is - mert mindenképpen benne vagyunk a tényekben. Viszont azt talán elég jól sikerült elkerülni, hogy a különbözo dolgokhoz, amelyeket mondtam, azokhoz értelmezést vagy főleg minősítést fűzzek. És aztán beszélgettem páratokkal arról, hogy, hogyan éltétek át ezt a múltkori alkalmat, és érdekes megjegyzéseket kaptam. Valami olyasmit, hogy egyfelől:, hogy olyan volt az a múltkori alkalom, mint amikor nézelődök valahol. Na ez nagyon jól esett a szívemnek! Tényleg szándékoltam azt, hogy mondjuk egy olyan szemlélődő viszonyban tudjatok lenni a kijelentéseimmel. Én nem magyaráztam vagy nem értelmeztem semmit, egyszerűen csak lehetett oket hallgatni. Tehát azt gondolom, hogy legalábbis érdemes azt a szempontot átgondolni, hogy amennyire valamennyire sikerult ez nekem, ehhez képest lehet, hogy bennetek sokféle érzés, ellenérzés, akár előítélet, ilyesmi feljött, ez mindenképpen lehet, hogy hangsúlyosabb volt ahhoz képest, amiről én beszéltem. Én egyszerűen csak dolgokat szerettem volna elmondani. A másik pedig, amin megintcsak eltöprengtem, hogy többen mondták azt, hogy hát azért úgy néha néztem magam mellé, ide-oda, és úgy többször lehetett látni vagy hallani olyansmit, amit nagyjából ebbe össze lehetne foglalni, hogy: „Na, azért ez már dúrva!” Szóval: „Jó, jó, ezt egy ideig elhisszük, de azért ez már sok nekünk!” És emögé két gondolatom volna. Az egyik - ez talán a kevésbé fontos: gyakran megtörtént ez már évezredeken keresztűl sokunkal - hát már nem velünk, hanem úgy általában, hogy mindazt elfogadtuk, ami az addigi szemléletmódunkat aláhúzta és mindent elvetettünk, ami pedig nem. És mindent, ami az eddigi - erre nagyon hajlamosak vagyunk: a már meglévő ismereteinkkel és ameglévő dolgainkkal igazolni mindazt, amit hallunk. És ebbol az adódik, hogy ami nem felel meg annak, amit már eddig is tudtunk és bizonyítottnak vélünk, azt kizárjuk ugyanúgy, ahogy eddig. Ez az egyik. A másik pedig, hogy eszembe jutott egy számomra nagyon fontos élmény, mégpedig az mikor - a magam szavaival mondva - hívővé lettem. Ez tulajdonképpen egy nagyon egyszerű folyamat volt, mert a Szentírás számomra, meg sok egyéb is rendelkezett azért egyfajta tekintéllyel. S amikor ki mertem mondani magamnak azt, hogy Jézusnak a szavai számomra irányadóak, akkor ebből rögtön az következett, hogy ha Jézusnak egyetlenegy mondatát is elfogadom olyannak, mint ami követésre érdemes vagy méltó - akár Jézus személye , akár igazságtartalma miatt, akkor ebből egy csomó következtetés fog fakadni a többi kijelentésére is, vagyis, ha én valóban keresztény emberként viszonyulok Jézusnak egyetlen kijelentéséhez, akkor megtehetem-e azt, hogy bizonyos kijelentéseket megkérdőjelezek. Totálisan. Tehát elvetem őket, nem azt mondom, hogy ez értelmezésre szorul, hanem azt mondom, hogy ezeket elfogadom, ezeket azonban nem. Ezek tetszenek, ezek nem. Még izgalmasabb, hogy ezeket követem, ezeket nem. És az én, mondjuk így, klasszikusan keresztény megtérési folyamatomban, alapvető szempont volt az, hogy amikor kimondtam, azt, hogy Jézusnak akár egyetlen mondatát is hajlandó vagyok elfogadni, azért mert Jézust el tudom fogadni, annak akinek ő mondta magát, ez azt jelenti, hogy az összes többi mondatát ugyanazzal a tekintéllyel kellene tudnom elfogadni és ezt az életemben ugyanúgy meg kellene valósítani. Ez egy nagyon érdekes - a külső ember szemszögéből - (mert hiszen sok visszajelzést kaptam akkor) egyfajta radikalitáshoz vezetett. Sokan azt látták rajtam, hogy én radikális vagyok. Én pedig ezt egyáltalán nem gondoltam. Nagyon sokan azt mondták, szélsőséges vagyok, de én ezt nem így láttam. Egyszerűen csak az volt az élményem, hogy minden kijelentésnek megengedem, hogy a maga súlya megjelenjen az életemben. És én pedig azokat, akik keresztények voltak körülöttem, olyannak láttam, hogy hihetetlen lazasággal válogatnak Jézusnak a dolgai között, és ezt a válogató tendenciájukat egyáltalán nem is ismerik föl. Vagyis valamennyire harmonizálták életüket a kinyilatkoztatáshoz és ami belefért - természetesen nem annyira a kinyilatkoztatás felől, inkább a maguk dolgai felől - ebbe a képbe, azt megtartották. Ami pedig nem, arról egyszerűen nem vettek tudomást. Mintha nem is létezne. Az érzékenyebbek ilyen-olyan magyarázatokat esetleg találtak, hogy ezt mért nem úgy kell érteni, de különösebben nem foglalkoztatta őket egy sereg dolog. Be akarom fejezni ezt a kört, csak ami itt történhetett egyesekben, az számomra összekepcsolódott ezzel az élményemmel, azért ezt el akartam nektek mondani. Most szeretném még befejezni néhány történettel, néhány jelenségnek az elmondásával ezt a folyamatot és aztán egy-két kijelentést igyekeznék tenni. Az első az, hogy azt, hogy én pap lettem, azt is ilyen jelenségek kísérték. Mert, mondjuk, volt nekem több Isten-élményem, amit így szokás mondani, ezekről most nem akarok, főleg minősítés és értelmezes gyanánt semmit sem állítani, csak az a néhány pillanat, amikor én döntöttem, hogy pap leszek, az egyáltalán nem volt olyan dicsőséges, mint ahogy azt esetleg valaki gondolná, mert amennyire hittem, annyira hitetlen is voltam. Minél inkább mondtam az Istennek, hogy rendben, annál nagyobb félelem töltött el, abból a szempontból, hogy ez most egy hiteles valami, amit én most átélek vagy most csapom be magam eszméletlenül, ahogy csak lehet. És akkor én voltam annyira hívő-hitetlen, mind a kettő nagyon, hogy azt mondtam az Úrnak - éppen egy vasárnapi misére mentem -, hogy „Jó. Rendben van. Három dologról elmélkedtem azon az úton, ahogy mentem a misére. Hogyha én ezt a három dolgot, a három szentírási részben megkapom, akkor rendben van. Elég gagyi, nem? Szerintem nagyon. Szóval bementem a misére, ministráltam, de mondtam, hogy nekem ne adjanak feladatot, mert én most másra akarok figyelni. Leültem a székre, és egymás után jöttek a szentírási részek és mindegyik szentírási részben elhangzott valami nagyon hangsúlyos kijelentés abból, ami az én élményemet megelőzte vagy ami az én Isten-élményemben nagyon hangsúlyos volt, ami amolyan speciális küldetésként vagy üzenetként hatott rám ebben az élményben. Nem akarom itt most ezt a jelenséget fölfújni, sok egészen egyértelmű, természetes indokot is lehet emögé tenni. De az, hogy én pap lettem, az mindenképpen ennek a jelenségnek alapvetően köszönhető. Ebből én azt a következtetést szűrtem le egyébként, hogy az Istennek nagyon-nagyon nehéz dolga van velem. Merthogy egyrészt Isten-élmény kell ahhoz, hogy én egyáltalán fölfedezzem, hogy „papság”. Azután kötözködhetek vele, és ilyen utasításba adhatom neki, hogy mi legyen aznap a három szentírási rész. Azt. hogy az Isten ezt, mondjuk így, megtette nekem, ez egyáltalán nem az én kiválasztottságomat tükrözi, sokkal inkább az én gyöngeelméjűségemet. Mert ez azt jelenti, hogy már így a számba kellett adni az „igent”. Tehát enge csak valami ilyesmivel lehetett valamiként meggyőzni vagy látóvá tenni. Tehát én ezt az élményt kifejezetten így értelmezem magamban, egyáltalán nem a kiválasztottság felől. Most két történetet egymás mellé: az egyik egy 25 éves lány, aki álmatlanságban szenved hosszú ideje, és nem tud meggyógyulni, és elmegy a pszihiáterhez, aki elkezd vele beszélni, próbálja feltárni, hogy mi lehet ennek a betegségnek a hátterében. És mondja, mondja a lány, és hallgatja, hallgatja a segítő és nem történik semmi. Egyszerűen hiába. A segítőnek eszébe jut az egyértelműen, hogy itt arról van szó, hogy ez a valaki hihetetlenül túlfeszítette magát, és elkezdi mondani a racionális érveket, itt-ott, ahol éppen lehet: „Magának pihennie kellene, többet kell” stb. Hát ismeritek ezt, mint a jóbarát, mint aki mondja - és nem történik semmi. Mert magunknak is mondjuk, és mégse csináljuk masként. És ténylegesen nem történik semmi. Semmi reakció. És akkor a pszihiáter egyszercsak hallja a fejében, hogy az édesanyja egy gyermeknótát dúdol, hallja, ahogyan édesanyja egy altatot énekelget neki. Akkor azt gondolja, hogy talán ez nem véletlen. És amikor alkalmas az idő azt mondja a kliensének: „Nem tudom ennek van-e értelme, de hadd énekeljem el ezt a gyerekdalt, amit én az édesanyámtól hallottam. És elénekli. A kliens hazament. Évtizedekig nem találkozott a pszihiáter ezzel a hölggyel, de annyira fontos volt neki ez a történet, hogy egyszer egy konferencián elmesélte, abból a szempontból, hogy nem egyszer teljesen irracionálisnak tűnő dolgok, amik egy segítőnek a fejében előállnak, lehet, hogy tudnak segíteni a kliensen. Õ nem tudja, hogy ez segített-e. Akkor az előadás után valaki odajön hozzá és azt mondja, hogy ő ismerte ezt a valakit. Mire hazaért meggyógyult. Soha többet nem volt baja azzal, hogy álmatlanság. Kigyógyult belőle. Egy gyereknótától. Ez az egyik történet, ami nem az enyém. Most mondok egy saját történetet. Amikor a hajléktalan szállón voltam, akkor ez azt jelentette, hogy éjszaka sokáig ott sakkoztunk, vacsoráztunk, meg beszélgettünk, sokszor hajnalokig. Volt ott egy férfi, aki álmatlanságban szenvedett. Kizárólag éjszaka dolgozott, mert egyáltalán nem tudott aludni. Nappal egy kicsit bóbiskolt. Miután eszméletlenül éber volt, a szabadnapjain éjszaka is ott tengett-lengett. Elkeztünk ezeken a szabadnapokon beszélgetni egymással. Kiderült az, hogy a felesége meghalt. Öngyilkos lett. Szombati napon lett öngyilkos. zombat reggel, amikor a férfi elment dolgozni, feleségének volt talán egyetlen mondata, hogy „Ne menj ma be. vagy „ Jó lenne, ha ma itthon maradnál. A férfi ebből nem hallott meg semmit, nem is olyan súllyal hangzott el ez a mondat. És ezért ő elment. Mire a munkából hazajott, addigra a felesége fölakasztotta magát és meghalt. Ettől ő idegösszeomlást kapott és bekerült az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Központba. Hónapokon keresztül volt ott, előszőr csak gyógyszerezték, nyugtatták, altatták. Igazából nem gyógyult meg, csak arra a szintre jutott el, hogy ki lehetett engedni őt a világba. Komoly tünetei voltak még sokfélék, többek között az álmatlanság. És ahogy tovább beszélgettünk erről, egyértelművé vállt, hogy ő önmagát nagyon súljosan okolja a felesége haláláért. Eszméletlen nagy bűntudata volt, amit egy irracionális esemény fölerősített, mégpedig az, hogy ezt a bűntudatot a családtagok - a feleségének a rokonai - nagyon megerősítették; ők is a férjet vádolták ezzel. Többek között ennek volt köszönhető az, hogy néhány héttel a haláleset után történő temetésre nem hívták el ezt az embert, aki már a pszihiátriáról ki tudott volna jönni, de egyfajta bosszúból nem hívták őt el. És ő csak később értesült arról, hogy az ő feleségét az ő jelenléte nélkül temették el. Nagyjából ennyi az előzmény. Ennyit beszélgettünk egymással, de elég jó bensőséges kapcsolat alakult ki köztünk. És nekem egyszercsak eszembe jutott valami. Ez az, ami összeköti a történetet. Fogalmam sincs, hogy mért jutott eszembe, de teljesen határozottan az az ötlet jött bennem elő, hogy el kell temetni ennek az embernek a feleségét még egyszer úgy, hogy átélje ezt a férfi. Én akkor nem tudtam, nem tanultam erről szinte semmit, nem tudtam, hogy adott esetben egy ilyen húzás bejöhet. Erről nekem nem volt tudasom, tapasztalatom meg pláne nem volt. Segített benne az, hogy akkor nem is voltam pap. Diakónus voltam, gondoltam temetni temethetek, hát csak nem lesz nagyon ciki. Úgyis éjszaka fogjuk csinálni, senki nem lesz… majdcsak valahogy lehazudom. Mindegy, csak nem rúgnak ki. De akkor már éppen ki voltam rúgva, tehát csak emiatt… Persze volt ennek előzménye: beszélgettünk, hogy mit szól ehhez, legyen-e stb. Akkor éjszaka fölmentünk a kápolnába, elkezdtünk ott beszélgetni hosszan, órákon keresztül imádkoztunk, de már azzal a szándékkal, hogy eltemetjük a feleségét. Egy csokrot tettünk az oltárra - ez jelképezte a feleségét, azt a csokrot, amit ő hozhatott a feleségének, de amit ő akkor a temetésre nem tudott odavinni. Akkor imádkoztunk és én tartottam egy nagyon „faint” temetési szertartást - minden volt benne: az elhunytnak a nevét, nem tudom az számít-e, de én legalább nyolcszor elmondtam. Gondoltam, ha már, akkor ha már… Egy hatalmas megkönnyebülést lehetett tapasztalni ennek a férfinek az arcán. Hajnal volt mire befejeztük; ő azt mondta elmegy aludni. Hát ez elég furcsa volt… Hajnalban elment aludni, másnap éjszaka is aludt volna, ha nem dolgozott volna. Eszméletlen álmos volt, jött másnap, és azt mondta nem bírt dolgozni, mert olyan álmos mint a fene. Egy hét múlva átkérte magát nappali műszakra, mondta, hogy ez nem normalis, hogy éjszaka dolgozik, mikor álmos és szeretne aludni. Tökéletesen kigyógyult ebből, és néhány hónap után el is ment a hajléktalan szálóról, mert kaptt egy svungot az élete. Ami miatt ezt elmondtam, és ez még mindig nemcsak magyarázat vagy egyáltalán nem magyarázat, az azaz összefüggés, hogy valakire ráhangolódsz, valamiféle szándékkal persze, és eszedbe jut valami, amiről fogalmad sincs, hogy helyes vagy nem - adott esetben egy csomó előítéleted lehet azzal, hogy te pont ezt csianáld, kínosnak tűnik, mint a sámánnak, hogy meztelenül ugráljon a törzs előtt, miközben a törzs gyógyul, csak ő érzi ezt nagyon nehéznek, mert magára vesz valamit, amit a többiek nem. Ezt a momentumot akartam kiragadni. Erre mondhatjuk, hogy intuicio - igen, de, hogyha egy fogalmat adunk ennek a jelenségnek, máris bezártuk ennek a fogalomnak a körébe. Nem akarom azt mondani, hogy intuició ez. Most mondok egy ehhez képest kiábrándító történetet, amikor valaki azt gondolja, hogy csodás események történtek, valójában én minden eseményét racionálisan, úgy gondolom, hogy tudom értelmezni. Ez most tehát a másik oldal. Ma a mise után odajött hozzám egy asszony és azt mondja, képzeljem el csodálatos álma volt - de remegett az izgalomtól, ahogy ezt mondta. Azt mondta, hogy vasárnap hírdettük, hogy legyen lelki adoptáció. Olyanokat kértünk, akik kilenc hónapig akarnak imádkozni olyanokért, akik veszélyeztetettek abból a szempotból, hogy engedik-e őket megszületni vagy nem. Mert azt gondoljuk, hogy ha imádkozunk egy ilyen helyzetben lévő csecsemőért és az ő szüleiért, akkor ez számít valamit. Ez az asszony jött vasárnap és jelentkezett, hogy szeretne egy ilyen kisbabáéert imádkozni. Csakhogy - ez reggel volt - délután eljött hozzá a testvére, aki meglepő módon kifejtette azt, hogy ő semmiképpen nem akar gyereket. Mondott egy csomó érvet. Ebben az asszonyban e két történet összekapcsolódott és nagyon rosszul érezte magát, de tehetetlennek is. Azt élte meg, hogy… most mit mondjon, hát meg se bírt szólalni, mondta, mondta, de nagyon rosszul érezte magát. A testvére egyáltalán nem hívő, igy ilyen dolgokat egyáltalán nem akart mondani, hogy ő most valami egészen mást csinál. Éjszaka azt álmodta, hogy a testvérének a házában van, a lakásuk előtt ül hallatlan békésen és egyszercsak jön egy gyerek, egy pici csecsemő és hoz neki egy dobozt, átkötve masnival. Nagy szeretettel átnyújtja neki és azt mondja: „Szejetlek téged. Az álomnak vége, eszméletlen megnyugvással és jó érzéssel ébred föl. Könnybe lábadt a szeme, ahogy elmondta ezt az álmot. És elkezdte mondani, hogy ő ezt úgy értelmezi, hogy a testvérének lesz majd gyereke, de nagyon sok múlik azon, hogy ő imádkozik-e a gyerekért, és, hogy ő tulajdonképpen azt gondolja, hogy ő már ezt a megszületendő gyereket látta, hogy az hozta ajándékba a csomagot, azért mert ő imádkozni fog azért, hogy ő megszülethessen, és hogy ez azért hiteles, mert ő azt mondta, hogy „Szejetlek”, tehát, hogy nem felnőt módon mondta, hanem gyerek módon. És hogy ő nem is tudja, hogy a testvérének elmondja-e azt, hogy ő imádkozta ki a gyermeknek a születését vagy nem. És, hogy ez hát megindító volt, ahogy ez az egyszerű néni beszélt erről. Én pedig mi mást mondhattam volna, mint, hogy ez egy nagyszerű álom és, hogy kapaszkodjon bele és csak imádkozzon. Miközben azt gondoltam, hogy egy csomó indok, amit ő indokként ide tesz, hogy az a gyerek jelent meg, aki meg fog születni…, hogy ez nem erről szól ez az álom, egyáltalán. Hanem arról, hogy volt benne egy feszültség, ő ezt nem tudta feldolgozni; az álom meg valamiképp kompenzálta ezt a helyzetet, megnyugtatta, hogy jó úton jár és kész. Adott esetben semmi köze nincs a testvéréhez, se ahhoz, hogy lesz-e gyereke vagy sem. Lehet, hogy ez az értelmezés pontosan telitalálat. Lehet, hogy ez az értelmezés sokkal inkább megközelíti azt, amiről itt most szó van. De az, hogy az asszony mit élt át, ez akkor is ténykérdés. És az, hogy ő most egy ilyen élménysorozat által, ami valahogy összeállt az ő fejében és ő elég érzékeny volt ezekre a különböző jelenségekre, ez az ő életét alapvetően befolyásolja a testvéréhez való viszonyában, akivel nem tud mit kezdeni, de akiért ebben a pillanatban, hogy ezt az álmot látta, tud őszintén és tiszta szivvel imádkozni, mert nem azt mondja, hogy az én testvérem hülye, hanem azt, hogy az én dolgom, hogy imádkozzam érte. Ez egy egészen és radikálisan más viszony, ami ténylegesen elősegíthet egy olyan helyzetet, hogy pár hónap múlva ők tudjanak erről beszélgetni. Szóval itt egy csomó reális dolgot lehetne hipotézisként előhozni. Amit most itt alá akartam húzni, hogy a múltkor is elmondott összes jelenséget, nem akarom a misztérium világába tolni. Egyszerűen hántsatok le róla mindent, és egyszerűen csak őrizzünk meg belőle annyit, amennyi - ahogy ezt legalábbis mondhatjuk - ténykérdés. Azokat a változásokat, amelyeket tapasztalunk, hogy ez ténylegesen így alakította valakinek az életét helyesen. Most két olyan dolgot, amiről rengeteget olvastam és hallottam, és mindig volt bennem kétely. Míg meg nem történt velem. Volt egy időszak az életemben, amikor az édesanyámmal való kapcsolatom nagyon problémás volt. Pap voltam már akkor, és eszméletlen sokat töprengtem és nagyon sok energiát fektettem abba bele, hogy hogyan lehetne ezt a kapcsolatot jobbá tenni, mert nem volt jó. Ennek egy csomó oka van, én is meg sok minden. És akkor történt az velem meg, hogy… a konyhában neoncsövünk volt, csakhogy, ami meglepő a későbbi történet szempontjából, elromlott a kapcsoló. Ezt a neoncsövet nem lehetett föl-lekapcsolni egyáltalán. Akkor úgy romlott el, hogy többet nem égett. Kész. Édesanyám szerelőt is hívott, aki azt mondta, hogy nem tudja mi a baj, lehet, hogy vésni kell, utána kell nézni, hát, hogy… S akkor anyukám mondta, hogy jó, majd akkor inkább a másik lámpa, szóval hagyjuk. És én egy alkalommal bent voltam a konyhában és ez a neon… fölkapcsolódott. És égve maradt mindaddig, amíg édesanyám véletlenül el nem oltotta. Kérdezte, hogy ki kapcsolta ezt föl, mondtam, hogy én nem, ez tényleg így is volt. Akkor elkönyvelte, hogy, jó, hát van ilyen. De ösztönösen lekapcsolta, pedig nagyon örült neki, hogy ég, merhogy nem lehetett fölkapcsolni. Ha ez egyszer történt volna meg, hát… mit tudjuk mi? Nem tudom… pont odaszállt egy légy és valami történt. Csakhogy ez kb. hat vagy hét alkalommal történt meg, mindig kizárólag akkor, mikor én bementem ide, ha anyukám ment be - pedig ő sokkal többet tartózkodott a saját konyhájában - ez soha nem, ez soha nem történt meg. Senki mással nem történt meg, egyetlenegyszer sem. És ezt a neont nem lehetett fölkapcsolni. Csak le…. És ami a történet szempontjából érdekes, hogy - mert ez így, ugye nem túl elég izgalmas - a második vagy harmadik után édesanyám maga mellé ültetett és azt mondta: „Feri, te csinálod ezt?” Azt nem mondtam, hogy én csinálom, csak azt, hogy bementem és akkor fölkapcsolódott. Történtek még ilyen események köztem meg édesanyám között, édesanyám nagyon erőteljesen ilyen beállítottságú volt. Lehet, hogy ő csinálta, nem tudom… már nem azzal, hogy oda bement, hanem, hogy mondjuk ő is kellettt ehhez. Nem tudom, nem értem a helyzetet. Ezek után érdeklődéssel kezdtem el figyelni, hogy megtörténik-e ez máshol (máskor), nem neonnal, hanem mondjuk más elektromos készülékkel. A kísérlet kísérlet, nem? És ez megtörtént más készülékkel is , máskor is, máshol is. Számomra az, ami ezt az egészet egyfajta hitelességgel ruházza fel a következő volt. Egyszer eszméletlenül a fejemre nőtt egy csomó dolog, de úgy, hogy rengeteg dolgot vállaltam kötelezettség-szerűen, és igazából ez már túl sok volt, tehát hülye voltam, már régen a felélnél azt kellett volna mondanom, hogy ezt köszönöm szépen nem. De nem mondtam, ilyen vagyok. Valamelyik keddi napon este hittanórát tartottam. Tudtam, hogy nagyon sokat kell csinálnom. Közben pedig - akkor még volt az a német sportadó és ott délelőtt ismételték az NBI nemegy mérközését, már a rájátszásból. És az volt benne végig, hogy ez nem ér: megy a rájátszás, és én ezt nem látom, hittanra kell készülnöm. Valahol itt a világ nem jól működik. Ültem kb. 4-5 méterre a TV-től, kezemben volt egy papír és írtam. Egyszercsak bekapcsolódott a TV…. szerintetek melyik adónál? Tehát annál az adónál ment a kosárlabda. Én ültem a fotelben, és néztem a TV-t. Az első gondolatom az volt, hogy ráültem a távirányítóra; logikus nem? A távirányító az asztalon volt, az asztal végén. Oda se tudtam volna érni. Számomra ez többet ér mint a neon, azért, mert, tudjátok, olyan, mint az a történet, amikor egy hangot hall valaki, hogy menj és vegyél egy sorsjegyet. Szóval annyira nincs benne semmi misztikusság… hanem mi vagyunk benne. Ilyenkor azok a gondolatok jönnek rögtön, hogy „Na, ezt senkinek nem fogom elmondani. De hát összeszedtem magam. Mégis… A mesék és a mitoszok nagyon realisztikusan a maguk kifejezésmódjával és nyelvezetével hozzák azokat az eseményeket, amelyek érdekes módon a mese világában reálisak, amelyekre azonban a hétköznapi élet szempontjából ilyan véleményt szoktunk alkotni, hogy: ”Na ne, hát ez véletlen-sorozat”. De a mesében a véletlen a mesének alapvető alkotóeleme. Olvastam egy nagyon jópofa arab mesét, amely éppen ezt domborítja ki. Néhány szóban hadd mondjam el, hogy a mesék hogyan őrzik meg a racionális és egyre racionálisabb ember számára, aki szívesen kizárná ezeket a dolgokat és vele együtt mindent, ami egyébként értékes lehetne; azt, hogy éberek legyünk, hogy ez mégiscsak lehetséges, reális lehet. A történet egy nagyon fukar arab kereskedőről szól, aki fogához veri a rupiát. Ezért van neki egy elnyűtt, undorító, szakadt, büdös papucsa. És ezzel a papuccsal megy a fürdőbe, de midenki mondja azt: „Tedd már le ezt a papucsot Kashim, hát ez undorító. Te egy gazdag ember vagy, hát ilyen papucsba jársz? De ő azzal érvelt, hogy ez egy csodálatos papucs. Semmi baja nincs meg neki. Egysze megy a fürdőbe Khasim és lerakja a maga ótvaros papucsát. Mindenki: „ Hogy merészelsz közhelyre jönni ezzel a pauccsal? Mért nem veszel már egy jobbat?” Bemegy a fürdőbe, ezalatt barátai fogták a papucsot és visszavitték a lakására. Ezzel akarták valamiként jó útra téríteni. Kashim ahogy kijön nem találja a papucsot, de látja, hogy azon a helyen van egy gyönyörű, díszes papucs, a bírónak a papucsa, aki szintén jött a fürdőre. Kashim azt gondolja, hogy ez az ő papucsa, a barátai biztosan vettek neki egy szép papucsot, látván, hogy ő mennyire nehezen szánja rá magát, és nagy büszkén elment a felvett új papuccsal. Kiderült persze, hogy mi történt, följelentették, óriási bírságot kapott. Kashim azt gondolja, hogy nem ő, hanem az átkozott papucs a hibás, és ezért fogja és bedobja a folyóba, csakhogy véletlenül az beleakad a halászok hálójába, kiszakítja, nagy a káruk. De hát azt a papucsot mindenki felismeri, hogy Kashimé. Ezért mennek és bevádolják a bírónál. Óriási bírság megint. Kashim az átkozott papucsot, amely szerencsétlenséget hozott a fejére, elássa, de a szomszédok észreveszik ezt, és tudják, hogy az a törvény, hogy ha valaki kincset talál, az az államé. Ők is bevádolják. Erre megint óriási bírság. Kashim elmegy jó messzire, egy tóhoz, bedobja, csakhogy a papucs véletlenül megakad pont ott annál a forrásnál, ahonnan a város az ivóvizét… mindenki fölismeri a papucsát, ezért visszaviszik neki a csuromvizes papucsot. Kashim azt mondja: „ Egy valamit lehet csainálni: elégetem a papucsot”. Föllógatja a szárítóra, csakhogy egy kutya elragadja és játszadozik vele fönn a teraszon. Hirtelen leesik a papucs, valakinek a fejére, aki megijed és szörnyet hal. Megint bevádolják, mert hát ott van a halott mellett a rongyos papucsa. Ezután már csak a bírónak a végtelen irgalma menti meg, hogy ne életfogytiglan börtönt kapjon. Miért is mondtam el ezt? A mesék…. olyan jól tesznek újból és újból érzékennyé bennünket arra, hogy, mondjuk, kialakuljon bennünk egy élmeny, hogy valami ilyesmi már velem is volt. Igen, a mese azt mondja, hogy véletlen. De valamiképpen mintha összefüggés lenne Kashimnak a vaksága és aközött, hogy ő nem hajlandó belátni, hogy a fogához veri a garast, és hogy egy lehetetlen alak, és aközött, ahogy az élet elkezdi őt tanítani. Látszólag véletlenszerű események során észhez téríti őt az élet. Két történet még házaspárokról. Mind a két jegyespár hozzám járt. Az egyik pár mondta el, hogy ők a következőképpen ismerkedtek meg. Teljesen véletlenül történt a Klauzál téren. Valamilyen alkalom volt ott a játszótéren. Ott találkoztak egyszer, és néhány szót váltottak. Semmi komolyabb nem alakult ki, de még annak a kifejezése sem, hogy elkezdtek érdeklődni egymás iránt, néhány mondatot váltottak egymással. És mind a ketten úgy mentek haza, hogy „De jó lenne ezzel a másikkal találkozni még egyszer… jaj, ez úgy tetszett nekem…”. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy pont egy év múlva, vagy egy olyan eseményen, mint amin előszőr találkoztak vagy pont egy hónap múlva, de ilyen dátum vagy eseményszerű egyezésre mind a ketten odamentek, hogy hátha a másik is ott lesz. És a másik is ugyanezzel a gondolattal elment a Klauzál téri játszótérre. Hátha ott lesz a másik. És ott találkoztak. Jegyesoktatás. Esküvő. A következő: a felek nem ismerték gymást, de volt közös ismerősük. A Mozsár utcában találkoztak előszőr egy baráti társaságban, bemutatták őket egymásnak. Fölfigyeltek egymásra. A fiú azt mondta a lánynak, hogy másnap fölhívja. Ez meg is történt. Kért tőle egy randit. Életükben másodszor találkoztak - ez volt a randi. Akkor beszélgettek arról, hogy mit fognak csinálni. Az egyik mondja, hogy: „ Te, én megyek Franciaországban síelni. A másik: „ Tán nem? Én is megyek Franciaországban síelni. Az egyik azt mondja: „ Képzeld, én ide és ide megyek síelni. „ Na ne, én is ide és ide megyek síelni. Az egyik azt mondja: „ Te, én 7-15- e között megyek februárban síelni. A másik azt mondja: „ Én is 7-15-e között megyek oda síelni. És ami a sluszpoén, hogy ugyanabba a házba szállásolták őket el, miközben mind a ketten ezt a túrát szervezték másoknak, csoportot szervezett ez a két ember. Mi, akik voltunk együtt síelni, tudjuk milyen az, hogy egy házba kerülni? Lehetetlen…. Adod a frankokat és ilyen… nem megy…B épület, X épület… Totál reménytelen. Hónapokig könyörögsz, faxolod, hogy „De mi egy társaság… Sziámi ikrek jönnek. Inkább műtenek, de nem… egy helyre nem! Szóval hallgattam ezt, és kérdem tőlük - mert ez mindig nagyon izglmas - „Hogyan értelmezitek ezt az eseményt?” Erre azt mondja a menyasszony: „Azt gondolom, hogy az Isten adott nekünk több esélyt. Hacsak lehet, ne kerüljük el egymást. És megint az értelmezés a kulcsfontosságú. Mert valakinek a házasságába vetett alapvető hite itt meg fog jelenni. Mert egy esemény az ő hitét úgy támasztja alá és úgy erősíti meg, olyan erőforrás keletkezik ebből az eseményből vagy élményből, amely lehet, hogy tök véletlen. Tehát ő volt az a tizenöt-milliomodik, akivel ez megtörténhet a nagy számok türvénye alapján. De ha ő ezt másképp éli meg, akkor itt olyan erők tudnak föltörni, ezen a csatornán, ami irracionális, ami lehet, hogy két olyan embert is össze fog tartani, ami lehet, hogy - mondjuk, hogy ha csak a két személyiséget nézzük, sokkal nagyobb százalékban nem egymáshoz valók és nem tudnának igazán együtt élni egymással. De ők mégis fogják tudni bírni. Lehet, hogy ők olyan dolgokat ki fognak tudni bírni, amit sokkal jobb racionális tehetséggel rendelkező párok nem bírnak ki. Ez a következő: A héten jött hozzám valaki, csupa friss dolgot mondott. Megkérdeztem tőle, hogy szabad-e elmondanom. Azt mondta, hogy igen. Azért egy kicsit megváltoztatom. Ez a hölgy jött hozzám és azt mondta, hogy érte őt egy nagy gyász. Teljesen kikészült ettől és este, amikor már vége volt minden menetrendszerű fáradtságos és egyéb kötelességszerű dolognak vett egy nagy levegőt és azt mondta: „Elmegyek és egy kicsit futok. Nem bírok otthon lenni, futni szeretek, az egy jó dolog. És egyszercsak annyira el kezdett fájni a talpa, meg kellett állnia. El kellett mennie az orvoshoz, alig bírt a lábára állni. Picit jobban lett, elkezdett újra futni, de mindig eszetlenül megfájdult a talpa. Beszélgettünk egymással, és ő a gyászáról beszélt meg arról, hogy mennyire szeretett volna futni. Végighallgattam. Nem szoktam ilyet csinálni, de megkérdeztem, hogy: „Ugy-e a bal talpad ?” „ Ezt te honnan tudod ?”- volt a válasz. Hát ezt lehet tudni… ilyen esetben a bal talpa fáj az embernek. És ő elment eléggé hitetlenkedve. De nagyon foglalkoztatta őt ez. Futni nem tudott. Elteltek hetek, talán egy hónap is, az orvos azt mondta neki, hogy minden oké, semmi szervi elváltozás, sem anatómiai elváltozás, sem lúdtalp. Ennek nagyon örült, mert hölgy volt. Egy alkalommal a barátai meghívták teniszezni, Ő annyira szeret teniszezni, hogy nem tudott erről lemondani. Teniszezett órákon keresztül, a lába egyáltalán nem fájt, mire azt mondta. „Hát akkor meggyógyultam!” elment futni, erre megint fájt a talpa. „Mi ez?” Akkor elment egy pszihológushoz. A pszihológus azt mondta, hogy: „Érdemes utánagondolni annak, hogy milyen gondolatok játszódtak le benned, amikor futottál?” „ Igazából nem történt semmi, semmi lényeges. „És akkor a következőt mondta: „Igazából arra gondoltam, hogy jó lesz ez a futás arra, hogy levezetem a fájdalmamat. Ez történt. Pontot tett volna a végére, gondolta, hogy ez teljesen semleges rutinmondat. „ Állj, állj, állj! Tudod-e, hogy mit mondtál? Azt mondtad, hogy fájt a szíved és elmentél futni, hogy levezesd a fájdalmadat. „Tökéletesen sikerült neki. Hát a talpáig jutott, mert onnan nem tudott tovább menni. A nyelv összefüggésben van a gondolkodásunkkal, csak a nyelvünkben tudunk gondolkoni. Eleve arra vagyunk képesek gondolni, azt tudjuk kifejezni, ami a nyelvben adott számunkra. Ezért van az, hogy a költők meg a filozófusok meg a teológusok nyelvet is teremtenek. Mert nem tudják kifejezni a maguk élményeit a meglévő nyelven. Valamiként nyelvet kell alkotni, hogy egyáltalán gondolataink kifejeződhessenek, amelyekben az érzéseink, a hitünk kifejeződik. A nyelv is nyilvánvalóan ezer szállal összefüggésben van ezzel az egész rendszerrel. Benne van a rendszerben. A nyelv hihetetlenül zseniális precizitással hozza elénk azt, amit mondjuk egy betegség is elénk tud hozni. Ugyanezt csinálja sok esetben. Van, aki megbetegszik, a másik csak elszólja magát. Erősebb a gyomra, nem kap gyomorfekélyt, csak van egy elszólása. Ezt nagyon leegyszerűsítettem. Egy ilyen elszólásos gyógyulástörténetet akarok elmondani. Vakság. Egy lányról szól, aki megvakult. Jár az orvoshoz, aki azt mondja neki, hogy semmi baja a szemének. Semmi. Elmegy a pszihiáterhez, ő azt mondja: „ Igen, ez ismerős, ennek megvan a maga irodalma – hisztérikus vakság. Próbálnak nyomozni, hogy miért vakult meg. De egyszerűen nincs nyoma. Az tünt gyanúsnak, hogy a lány édesapja néhány hónappal azelőtt halt meg. S egyszercsak azt mondja, hogy: „…azok a prostituáltak, akik édesapámat kezelték…”. Na erre a pszihiáter rögtön megállt és azt mondta, hogy : „ Kik?… Tudom, nem arra gondolt…”. „ Jaj nem, nem, nem prostituáltak, protestánsok. A pszihiáter nem hagyta ezt annyiban. Mi ez? S kiderült, hogy az édesapja, akit ő nagyon szeretett, nem kórházban halt meg, ahogyan ez a lány mindenkinek mondta. Hanem egy bordélyházban. Mert ő arról beszélt, hogy egy protestáns gyülekezetben fönntartott kórházban, protestáns nővérek kezelték és gyógyították az ő apját, és ő ott halt meg. Ezt sokszor elmondta, hogy protestánsok között volt, mert egy protestáns vallásos család volt, és ő erről beszélt. És akkor már egyértelmű volt, hogy a vakság és a között a szégyen között, amit ő nem akart meglátni, sem tudomásul venni, sem fölfogni, sem észrevenni, aközött egyértelmű összefüggés van. Már csak egy vagy ketto van, csak fontosnak tartottam, hogy a legkülönbözobb dolgoknak az összefüggéseit, legalábbis olyan jellegű összefüggéseit, amelyek bennünk megjelenhetnek, azokról ejtsek szót. A torok az egyik legpszihoszomatikusabb szervunk. Nagyon érzékeny és nagyon könnyen jelez, nagyon sokmindenre. Akkor megpróbáltam összeírni azt, hogy a nyelvünkben a torok milyen sokféleképpen szerepel és éppen ezért a gondolkodásunkban is. Valaki torkos. Folytogatja a sírás. Torkán akad a szó, Teli torokból üvölt. Gombóc van a torkában. Valamit nem tud lenyelni. Megakad a torkán. Üvölt torkaszakadtából. Befelé nyel valamit. Ezek mind mind a torkunkkal kapcsolatosak. Egy óriási nagy terület még a beszéd, a hang és a levegő. A századfordulón is a lélegzet szót is „k” betűvel írták: lélekzet. A lélek és a levegő között a héber nyelvben egyértelmű összefüggés van. Nem véletlenül Jézus azt mondja, hogy: a lélek ott fúj, ahol akar. Ez nemcsak egy kép, hanem a Szentlélekhez pontosan ezt a működést társították, a szelet, a fújást. Miért? Mert a levegővel van összefüggésben: ameddig az ember „lélekzik”, addig van benne lélek. Ha utolsót sóhajtunk, akkor kiment belőlünk a lélek. Egy olyan könyvben, amely jó megközelítéseket ad pszihoszomatikus betegségekkel kapcsolatosan, olvastam a következoket: … de elotte még valamit. Egyik reggel beszélgetek a főnök atyával. Elmondta, hogy rengeteg betegsége van. Azt se tudom, hol kéne kezdeni. Elmonja nekem, hogy képzeljem el, hogy egyszer be volt rekedve. Időről-időre annyira bereked, hogy egyáltalán nem tud beszélni. De ez semi. Öt-, hat-, hétévente tele lesz ilyen polippal vagy miómával vagy mivel… már a szótól is elkezdtem félni… a torka vagy a hangszála, és ezt időről-időre megoperálják neki, de újból visszajön. Visszatérve a könyvre, a következot olvastam: „a feloldatlan hangulati görcsök a hangszalagon képződő csomók formájában csapódhatnak le. Amin megakadt a szemem, az az, hogy „hangulat”, „hangulati görcsök”. Ez egy német könyv, a fordító fordította így, lehet, hogy véletlenül, lehet, hogy direkt. Az én főnököm egy eszméletlen hangulat-ember, tehát aki vasakarattal nyeli le az összes hangulatát, amivel ő azt gondolja, hogy elviselhetetlen lenne a környezetében. Hát, hogy most ezzel mit kezdek, azt nem tudom… a hangulati görcsök, amelyek megakadnak a torkán. Nem tudom, hogy kezdjem el, bennem is görcs van. De valahogy majd bele fogok kezdeni, mert jobb, mintha állandóan műtögetnék. Az biztos. Néhány napja olvastam, hogy Einsteint kérdezték, hogy a híres képletéthez (e=m×c2), hogyan jutott el, mi segítette őt ebben? Azt mondta, hogy: „Ehhez a képlethez nem vezet racionális út, az intuició segített.” Na most egy érdekes kísérlet a vége felé. Bikov nevű orosz fiziológus a következő kísérletet végezte. Reflex-kísérletről van szó. Olyant csinált, hogy a kísérleti személynek a bőréhez érintett hideg és meleg tárgyakat. A normális reakciót kapta, a véredények összeszűkültek a hidegre, a melegre meg kitágultak. Azután a következőt csinálta. Az érintésre, hideg- és melegre hozzátette azt is, hogy forró. Amikor meleg volt, a véredények kitágultak, amikor hideg volt összehúzódtak. Azután érintés nélkül tette mindezt, csak azt mondta, hogy: „ hideg”. A véredények több kísérleti alanynál összehúzódtak, a melegre kitágultak. Nem egyszer figyeltek meg ilyet, hogy amikor a beteg az inzulint elkezdi beadni magának, még nem adta be, csak csinálja, elkezd csökkenni a vércukorszíntje, márcsak arra, hogy tudja, hogy be fogja adni. Most jön az igazi nagy sztori… Bikov nevű fiziológus a következőt is megcsinálta: meleget érintett és azt mondta, hogy hideg. Voltak olyan emberek, akik a szóra reagáltak és nem az érintésre. És fordítva is. Hideget érintett és azt mondta, hogy meleg és a véredények kitágultak. Most még egyetlen szempont: hit és gyógyulás. Hit és imádság kapcsolatáról. Azt lehet mondani, hogy kb húsz éve ez már tudományos kérdés. Szaklapok, folyóíratok stb. Az Egyesült Államokban már tanszék is van ilyen. 1995-ben konferenciát rendeztek Németországban, ahol komoly tudósok beszéltek erről. Egy-két „látványosabb” dolog… Harmincnyolcezer protestáns lelkészt kísértek hét-nyolc éven keresztül. Harmincnyolcezer… hát annyi nincs is szerintem. És azt nézték, hogy ők és a kontrolcsoport a különböző dolgokban: halálozás, egészség, betegség és a többi, milyen jellegzetességeket mutattak. Megdöbbentő különbségek voltak. Ezek mind-mind reprezentatív fölmérések. Aztán néztek olyant, hogy hívő emberek, akik magukat hívőnek mondják és akik magukat nem, mennyi költségbe kerül egy adott időszakon keresztül az orvosi ellátásuk. Itt már évtizedes kísérletek vannak. Már húsz, harminc éven keresztül figyelnek csoportokat. Tehát ezek egyre inkább modell-értékű eredményeket hoznak. Jelenleg kb. 50%-kal kevesebb pénzbe kerül a hívő emberek orvosi ellátása, mint a nemhívőké. Ezek tényszerű adatok. Még egy valami, ami talán a legütősebb… csináltak olyan kísérletet is egy csoporttal, akiknek megmondták, hogy kikért imádkozzanak akik a korházban fekszenek. Kiderült az, hogy kimutatható összefüggés van egy más országban rendszeresen imádkozó csoport és ennek az osztálynak a gyógyulási adatai, a halálozási adatai, az élet meghosszabítása között. Most nyilván ebben egy csomó nem misztikus és nem irracionális faktor van. Egyértelmű, hogy a hívőknek adott esetben jobb a szociális hálója. Kapcsolatok…. persze, de maga a jelenség teljesen egyértelmű. Pio atyát olvasgattam néhány nappal ezelőtt a stigmák miatt. Azt az érdekes dolgot olvastam, hogy ugye neki megjelentek a homlokán is a töviskoszorú nyomai, a sebek. Kérdezték tőle az újságírók, hogy miért vannak ezek a sebek Jézus fején? Van-e ennek átvitt vagy szimbólikus jelentése? Pio atya azt mondta, hogy természetesen a bűnös és üres gondolatok miatt. Annyira megragadott engem, hogy nem morális kérdést csinált belőle ez a szent, hanem azt mondta, hogy az „üres gondolatok”, az értelmetlen gondolatok. A sehova sem vezető gondolatok. Ekkor beugrott nekem valami. Milyen egyoldalúan gondoltam én eddig világ életemben… amikor a szentmisén azt mondjuk, hogy „ Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim… gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással…” Mindig az volt, hogy a rossz gondolataink. De hát mit jelent a bűnös vagy rossz gondolat? Minden olyan gondolat, minden olyan eszme, ami a fejünkben megjelenik, ami akadályoz az Istennel való kapcsolatunkban – ahogy erről beszéltem több alkalommal; az ősegyház szemléletmódjában nem az erkölcsileg negatív dolgok jelentenek bűnt, hanem minden bűn, ami akadályozza az Istennel való kapcsolatban. Hogy belénk ivódott ez a kizárólag erkölcsi megközelítés. Elkezdünk rettegni: „ Jaj, csak ezt ne gondoljuk!” És persze, hogy gondoljuk. Lehet, hogy ez az egyház bölcsességében még inkább nem ezeket a kísértő gondolatokat jelenti, hogy: „Gondoltam, de jó lenne pofon vágni.” Mert ez a jéghegy csúcsa… Hanem az összes olyan gondolatot, ami vakká tesz bennünket, vagy az összes üres gondolatunkat. Akkor itt megint csak összefüggést vettem észre a megkísértés-történet és ezen gondolatok között. A megkísértés történetét eddig én mindig a cselekvés oldaláról közelítettem meg. Vagyis azt gondoltam, hogy ez arról szól, hogy a Sátán azt mondja neki, hogy ha ezt csinálod meg ezt – három jó vaskos bűn – akkor téged jól rászedtelek. Elkezdtem nézni, hogy itt tulajdonképpen miket is kér tőle a Sátán. Hát a harmadik az még beleillik: azt mondja, hogy ha előttem leborulsz és engem imádsz, akkor minden a tied lesz. Ez egy erértelmű helyzet. De a másodiknál mit mond a kísértő? A Szentírásra hivatkozik. „Nyugodtan leugorhatsz…. Zsoltár is megmondja, hogy majd angyalaid vigyáznak rád, hogy kőbe ne üsd a lábad. Ha te hiszel az Istenben, ha bízol benne, akkor ugorj le!” A hitét érintette ez a kísértés. És az egész szemléletmódját. Ráadásul a Szentírással kísértették meg Jézust. Maga a tett, hogy valaki ugorjon és ráhagyatkozzon Istenre nyilván nem bűn. De ebben az esetben és ebben az összefüggésben az. De nem annyira a tett, hanem ami mögötte van, a szemlélet vagy a gondolat és az első pedig még sokkal inkább ez. A kísértő egyszerűen csak annyit mond Jézusnak, hogy: „ Éhes vagy. Letelt a bőjtöd.” Miután bevégezte a bojtöt megkísértette a Sátán. Tehát túl volt a bőjtön, nem a bőjt alatt jött a kísértés. „Változtasd át ezeket a köveket kenyérré!” Egy olyan dolog, amelyet Jézus majdnem ugyanúgy meg is tett. Hát nem a köveket, de megszaporította. Tehát nem volt a tett ellen semmiféle kifogása. Nyilván, amikor hazament egy jóízűt evett. De a kísértő hozzátesz valamit, egy gondolatot, egy szemléletmódot. „Hát ezt te tedd meg bátran!”. „Te megteheted!” „Te az Isten fia vagy.” És ez az, amiben a kísértés van. Lehet, hogy pontosan az ellentéte annak, ami a hit. Miközben látszólag összefüggésben van vele. Hát a stigmákról még csak annyit, hogy arra gondolok, hogy egy mély átélésnek, egy mély meditációnak, egy teljesen Istennek szentelt életnek minden további nélkül lehetnek ilyen következményei. Ezt a helyzetet kétkedéssel fogadtam abból a szempontból, hogy tudjuk azt, hogy Jézust nem a tenyerénél, hanem a csuklójánál feszítettek föl. Ez egyértelmű, mert a kézcsontok ott nem tartják meg az emberi testnek a súlyát. Onnan kiszakad. Ennek ellenére a stigmatizált személyeket – akár Asziszi Szent Ferencet a freskókon, akár Pio atyát a fényképeken soha nem ábrázolták úgy, hogy a stigmák itt jelentek volna meg, hanem a tenyerükön jelentek meg. Vajon miért? Azért, mert nagyon sokan gondolják, hogy ez csalás, ámítás. Nem. Azért mert az a valaki, aki azonosult Krisztussal, abban a gondolatban volt, hogy Krisztust itt feszítették keresztre. Tehát ezeket a stigmákat – ez most magánvélemény – minden további nélkül így el tudom képzelni. És így egyszerre mind a két dolog a helyére kerül. Ez ténylegesen a Jézussal való nagyon szoros kapcsolatból ered, de mégiscsak benne van a hívő ember is, a maga összes elgondolásával, homályával, adott esetben tévedéseivel, akár tárgyi tévedésekkel is. De nem ez a lényeg egy olyan valakinél, aki Krisztussal azonosul. Egy utolsó… Andrew-val fönt voltunk Dobogókőn egy egészségcentrumban. Éppen ebédeltünk, amikor leült hozzánk valaki. Egy terápiás csoport volt ott rajtunk kívül. Mi beszélgettünk a kliens és a terapeuta viszonyáról, hogy látszólag milyen irracionális dolgok működnek, és hogy ez hordozza a gyógyulást és az érzelmeket. Kokót említettem neki, akitől egy riport során kérdezték - a világbajnoki cím megszerzése után -, hogy miért éppen Öcsi bácsi lett az edzője. Kokó azt mondja, hogy: „Tudom, most nekem, miután világbajnok vagyok, azt kellene mondanom, hogy azért Öcsi bácsi az edzőm, mert ő a legjobb szakember. Azt mondta, hogy ez egyáltalán nem így történt. „ Én beleszerettem ebbe az emberbe.” - mondta. Megdermedtem a TV előtt. Elkezdtem gyanakodni jó racionálisan. Hogy is van ez? Akkor ezt még kétszer elmondta, hogy: „Öcsi bácsiba beleszerettem, mert olyan ember, akit úgy látom vagy szívből szeretnek az emberek, vagy utálják, és nem tudnak vele mit kezdeni. Én azért tartottam ki mellette, mert olyan öszönösen és erőteljesen vonzódtam hozzá. Ő mindent úgy csinált, ahogy az nekem jó volt. Öcsi bácsi nem tanult lélektant, de voltak olyan válságos pillanatok, amikor tökéletesen reagált arra, hogy nekem mi volna a jó. Ez indította el bennem azt, hogy még a hétköznapi élet színtjén is kialakulnak ilyen viszonyok, nemcsak orvos és betege, kliens és pszihológus között, hanem ökölvívó és edzője között. Az érzelem képes gyógyítani. Kokó mondta, hogy voltak olyan pillanatok, amikor föladta volna, ha nincs Öcsi bácsi, aki azt a mondatot mondja neki, amire szüksége van. Azt a gyerekdalt énekli neki, amit hallani akar. Ülünk ott az asztalnál, szegény Andrew-t fárasztom a teóriámmal. Megszólít egy hölgy és kérdi, hogy mi a foglalkozásunk. Hihetetlen szerényen kérdezi, hogy honnan veszem ezeket a dolgokat. Mondtam, hogy én ezeket átéltem így is, úgy is, voltam kliens is, segítő is, ez így működik. Erre a hölgy ugyanolyan szerényen mondja, hogy ő hipnoterapeuta. Teljesen úgy van, ahogy én mondom, ezt mondta, azt is hozzátette, hogy milyen jó, hogy vannak lelkészek, akik azt ezt így látják és, hogy ma már a lelkészképzés ad ezekre a dolgokra, ez fantasztikus… Mondta, hogy sokkal nagyobb a mi feladatunk és szerepünk mint az övék, hogy ők csak játszadoznak, de bezzeg mi… Nem mondtam neki semmit.