2001.03.20.

Megosztom
Elküldöm

Két alkalom telt el úgy, hogy szinte csak egymás után eseményeket, történéseket, helyzeteket, élményeket mondtam el nektek, és nem akartam ezeket sem – főleg nem – magyarázni, sem értelmezni, szinte még megjegyzéseket sem fűztem hozzá, és a mai alkalommal ígértem azt, hogy egyrészt néhány általános kijelentést szeretnék tenni, hogy mit kezdjünk ezzel az, mondjuk így, információhalmazzal. És aztán pedig, ami talán ennél izgalmasabb, vagy fontosabb: megfogalmaztam egy pár fontos – nagyképűen így neveztem el ezeket – tételt. Hogyha ez így van, akkor ez a hétköznapi életünk szempontjából mit jelent, és mit tudunk ezzel a gyakorlatban kezdeni. Mert az, hogy vannak ilyen jelenségek, és esetleg kialakult róla egy általános elképzelésünk vagy véleményünk, ez még a hétköznapi életünket, vagyis az életünket lehet, hogy szinte egyáltalán nem fogja befolyásolni. Ezért akartam ezt egészen konkrét megfogalmazásban kikristályosítani.

Sok olyan dolgot mondtam, amelyben próbáltam összefüggéseket érzékeltetni: az álom, az ébrenlét, a testünk, a betegségeink, a szellemünk, a gondolkozásmódunk, a lelkünk, a hitünk, események és a gondolkozásmódunk, és különböző dolgok között. Végül is, hogy a lepke álmodik-e bennünket, vagy mi álmodjuk a lepkét, azt – ha racionálisan közelítjük meg a kérdést – nem tudjuk eldönteni. Vagyis, hogy ezek a kérdések csak a mi fejünkben léteznek és bennünk állnak-e ezek össze. És ezek kint, ahogy ezt szoktuk mondani, nincsenek is. Vagy pedig fordítva: ezek kint vannak, és mi csak fölfogjuk ezeket az összefüggéseket. Ez eldönthetetlen kérdés. Legalábbis racionálisan, az értelem számára ez a kérdés nem válaszolható meg – úgy tűnik. Ezért hiábavaló is nekiállni most egyesével ezeket a jelenséget vagy bármiféle olyan jelenséget, amire egyesek azt mondják: „Ezt én meg tudom magyarázni a tudattalan tevékenységével”. Más valaki azt mondja ugyanerre a helyzetre: „Ó, nem, itt nem a tudattalannak a tevékenységéről van szó, hanem valami misztikus esemény történt!” Valaki azt mondja: „ez belülről fakadt”, a másik azt mondja: „nem, kint rendeződtek csodálatos módon a dolgok”. Nagyjából mindegy. Mindegy, hogy melyiket állítjuk, mert ha mindegy, akkor többé-kevésbé azt is állítjuk, hogy mind a kettő igaz, vagy igaz lehet, és egyszerre is igaz lehet a kettő. Azt viszont mindenképpen leszűrhetjük, hogy jelenségek között összefüggés van, és ebben az összefüggésben mi magunk is szereplünk. Ezt tartom egy fontos kijelentésnek: mindaz, ami történik velünk, az nem független tőlünk, a mi gondolkozásmódunktól, a mi hitünktől. És ebből a szempontból a hitet tekinthetjük valami olyasminek, amit kapunk ajándékba, és száz százalékig kegyelem. És tekinthetjük a hitet olyasvalaminek, ami teljesen rajtunk múlik, és mi döntjük el, hogy miben hiszünk.

Ez most egy picit olyan… olyan homályosnak tűnhetett talán, megyek akkor beljebb. Nicolaus Cusanus éppen 600 évvel ezelőtt született 1401-ben. És ő nagyon zseniálisan fogalmazta azt meg, hogy mi két féleképpen törekedhetünk az igazság megismerésére: az egyik az értelem útja, a másik az ész útja. Ha az értelem útján közelítünk, akkor ez az ok és okozat, a dolgoknak a megkülönböztetése – tér és idő. Szóval ez az értelem útja. Ezáltal a dolgok sokasodnak – erről beszéltem múltkor. De ez csak egy féle megkülönböztetés, és ha így megyünk, akkor soha nem érünk teljesen célba. A másik út az ész útja: az ész a dolgokat egyben ragadja meg. Ugyanazokat a dolgokat, amelyeket az értelem elkülönít egymástól, hogy egyáltalán tudjon velük valamit is kezdeni. Mert épp azáltal értünk meg dolgokat, hogy megkülönböztetünk egymástól jelenségeket. Az ész azonban összekapcsolja a dolgokat és az ész által egyben ragadjuk meg a azokat.

Ez tökéletesen összecseng azzal, ahogy Arisztotelész azt mondta: „Ha megkérdezik tőlem, hogy mi az idő, fogalmam sincs. De ha nem kérdezi meg tőlem senki, akkor pontosan tudom.” Vagyis ha az eszemet kérdezem, akkor tudom, ha az értelmemet, nem tudom. Ez valami olyasmi – épp hallottam egy ilyen példát –, hogy a kezembe veszek egy hagymát, és azt kérdezem: mi a hagyma? Vagy mi a hagyma lényege? Nézzük csak… – és elkezdem a hagymát hámozni. És azt mondom: „ez még nem lehet a hagyma lényege, mert ez csak egy levél. Ez nem a hagyma, ez egy levél.” És leszedem a leveleket egymás után, és mindegyik levélre azt mondom: „ez nem a hagyma, ez egy levél.” És végül nem marad semmi. Amikor az ember elkülöníti a dolgokat egymástól, akkor mondhatom azt, hogy „ez hagyma, ez meg levél”. Igaza van, de hogyha csak így nézem a hagymát, sosem fogom megtudni, hogy mi az, hogy hagyma. Ha egyben látom a hagymát, akkor az egy hagyma. Ha megpróbálom megérteni, hogy mi a hagyma lényege, de nem úgy, hogy egyben nézem, hanem elkezdem széttrancsírozni, pont az tűnik el, amit meg akartam érteni. Szentgyörgyi Albert azt mondta, hogy ő a biológia felől közelített: őt igazából egész életén keresztül semmi más nem érdekelte, csak az élet. Azt kutatta, hogy hol érhető tetten az, amit mi úgy nevezünk, hogy élet. És azt mondta, hogy „először biológiai kutatásokat végeztem, és rájöttem, hogy nem lelem az életet, ezért elmentem biokémikusnak (mondjuk így nagyon egyszerűen). Akkor rájöttem, hogy így sem jó, akkor elkezdtem a kémiával foglalkozni.” És így ment, ment egyre-egyre lejjebb, és aztán végül a fizikával… És azt mondta, hogy: „minél inkább kutattam, végül eljutottam az elemi részecskékig, és az élet mindig kisiklott a kezem közül, mindig pontosan tudtam, hogy az élettel foglalkozom, de amikor rákérdeztem, hogy mi az, soha nem tudtam megmondani, hogy miről van szó. Közben pedig mindig a kezemben volt. Mindig a fejemben volt, és mindig is éltem ezt.

Cusanus nagyon zseniális volt, a fő műve ezzel a címmel jelent meg: A tudós tudatlansága. Azt mondta, hogy minél többet tudunk, annál tudatlanabbak vagyunk. Állandóan paradoxonokban beszélt. Azt mondta, hogy ha valamit is tudunk mondani az igazságról, akkor állandóan ellentétes kijelentéseket kell tennünk. Olyan kijelentéseket, amelyekben egyben ragadunk meg valamit, amit ezek a kijelentések egyébként külön-külön látnak vagy fejeznek ki.

Amikor Jézus köztünk volt, akkor állandóan összekötött olyan dolgokat, amelyeket a korabeli gondolkodók, vallásos és hívő emberek elválasztottak. Ezért volt szinte a legnagyobb baja a farizeusokkal. Mert a farizeusok, azok úgy akartak kizárólag közel kerülni az Istenhez, hogy mindig elválasztottak dolgokat egymástól. És végül szinte már mindig csak egyedül maradtak: ők meg az Isten. Jézus azt mondta, hogy kössünk össze dolgokat, és így jutunk el az Istenhez. Miközben nem tagadta azt, hogy fontos, hogy dolgokat el tudjunk választani egymástól. Azt mondta, hogy én és az Atya egyek vagyunk – és erre fölháborodtak, és azt mondták: „érdemes a halálra, mert eggyé tette magát az Istennel.”

Azután Jézus azt is mondta: „Ha a legkisebbnek tesztek valamit, azt nekem tettétek.” És a farizeusok megint fölháborodtak: „Ugyan már!” És Jézus elmondja – Máté evangélium, azt hiszem, 25. fejezet –, hogy „ha meglátogattok valakit, aki kórházban van – engem látogattok meg. Enni adtok egy hajléktalannak – nekem adjátok az ételt. Inni adtok – nekem adtok inni.” És ugye a farizeusok szájába adja ezeket a kérdéseket: „De hát mikor láttunk téged éhesen? Vagy szomjasan? Vagy betegen? Téged soha sehol nem láttunk. Embereket láttunk, akikről tudjuk, hogy hogy hívják őket, és kicsodák. Pontosan tudjuk, hogy ők nem te voltál, és hogy ők nem mi vagyunk. És Jézus fölfelé is, egészen az Istenig, és lefelé is… A korabeli gondolkozás szempontjából a legértéktelenebb emberi lény a gyerek, mert nem tudja megtartani a törvényt, nem tudja megkülönböztetni az értelmével azt, mi helyes és mi helytelen, ezért a gyerek nem számít az Isten szemében. Mert képtelen a megkülönböztetésre, ez volt a zsidó gondolkozásmód. És Jézus egyszer csak összekötötte a saját személyét az Istennel, az Atyával, és saját személyét összekötötte a pici gyerekkel. Ezzel tulajdonképpen pici gyereket is összekötötte a Teremtő Istennel, és azt mondta, hogy lássuk meg, hogy ezek egyek. – Egyfelől. Másfelől egyáltalán nem egyek: másfelől ez egy pici gyerek. Én Jézus vagyok, az pedig a Teremtő Isten. Nem egyek. – Egyfelől. másfelől azonban egyek.

És az ő nagyon fontos üzenete volt, hogy a kettő egyszerre igaz. Tehát egyszerre igaz az, hogy ez három különböző dolog: az Atya, a Fiú meg az ember. Három különböző dolog. És egyszerre igaz az, hogy ez a három tulajdonképpen egy. És az egyik sincs a másik fölött vagy alatt, egyszerre igaz. Ezt egyszer így fogalmaztam meg – emlékszem, egy vasárnapi beszédben mondtam ezt, csak nem fejtettem ki nagyon –, hogy az életnek egyszerre van egy vagy-vagy jellege, meg egy is-is jellege. Egyszerre. Csak a nehézség az, hogy mi egyszerre nem tudjuk ezt a két szempontot érvényesíteni. Mert vagy úgy kezelünk egy helyzetet, hogy vagy-vagy, vagy úgy kezeljük, hogy is-is. Egyszerre nem tudjuk kezelni ugyanolyan érvénnyel azt a helyzetet, hanem döntenünk kell. Kierkegaard, a dán filozófus életének szinte fő műve az volt, hogy vagy-vagy. (Ugye, leugrik a polcról, akkora, nem lehet berakni, külön könyvespolcot kell neki csináltatni, olyan vastag.) És abban azt mondja, hogy a keresztény embernek a lényege éppen az, hogy állandóan döntéshelyzetben éli meg magát: vagy az Isten, vagy a teremtmények. Vagy a jó, vagy a rossz. A keresztény ember az, aki ezt fölfokozottan éli meg a tudatában, hogy mindig döntéshelyzetben vagyunk. És emellett ugyanúgy nagyon nagy keresztény gondolkozók, mondjuk, misztikusok arról beszéltek, bár Kierkegaard-ban is bőségesen volt hajlam erre, hogy éppenhogy nem vagy-vagy jellemzi alapvetően a keresztény embert, hanem az is-is. Mind a kettő alapvetően jellemzi a keresztény embert. És a hitünk, akkor tud erőteljes, lenni, hogy ha egyszerre tudjuk érvényesíteni ezt a két szempontot, vagy legalábbis mindig tudunk ennek a két szempontnak az egyszerre való érvényességéről. Ez roppant fontos, miközben ezt sohasem tudjuk tökéletesen megvalósítani.

Ahogy, ugye, a XX. századi fizika… Én ezt nem úgy mondom, mint aki ért hozzá: szombaton elmentem egy fizikatanárhoz, hogy mondd ezt el nekem még egyszer, légy szíves, hogy nehogy hülyeségeket beszéljek. Hát legalább ötször megtanultam, de ettől még én ezt nem értem, de mindegy. Ti viszont értitek, úgyhogy azért mondom: Heisenberg, aki azt mondja, hogy igen, newtoni fizika, rendben van, nagyon jól elvagyunk ezzel, csakhogy egy idő után eljutunk egy olyan problémáig, hogy valamiről – egy elemi részecskéről – vagy azt tudjuk megmondani, hogy hol van, vagy pedig azt tudjuk megmondani – ha jól mondom –, hogy merrefelé tart, mi a sebessége. Tehát vagy az irányát, a sebességét, ezt a jellemzőjét tudjuk megragadni, vagy azt a jellemzőjét, hogy hol van. És a kettőt egyszerre soha nem tudjuk megmondani. És minél inkább meg tudjuk mondani az egyiket, annál kevésbé látjuk a másikat. És ez az életünk minden területén valamiképpen így működik.

Ugyancsak a fizika fölismerése az, és aztán a filozófia kapva kapott ezen, hogy „jaj, hát mennyire így van!”, hogy egy idő után a dolgok úgy válaszolnak nekünk, ahogyan a kérdéseket föltesszük. Megkérdezzük a fénytől, hogy „hullám vagy?” Mire a fény azt mondja: „Hát persze!” De hogyha egy másik kutató azt kérdezi meg, hogy „részecske vagy?”, a fény azt mondja: „Hát persze!” Azt mondja, amit kérdezünk. Pont úgy, mint a hitünk. Ahogy Jézus mondja: „Legyen nekem a te hited szerint!” Vagy… „nekem”?… nem, „legyen neked a te hited szerint!” De milyen ez az elszólás, ez érdekes! Lehet, hogy mondhatta volna ezt is… Mert úgyis úgy lesz, ahogy te hiszed. Hát úgy lesz: ha te a világot hitetlenül akarod látni, akkor a világ azt fogja válaszolni neked, hogy „igen, így lehet élni”. Ha te hívőként látod a világot, akkor a világ azt fogja válaszolni, hogy „igen, lehet hívőként élni”. Ha te keresztényként kérdezel rá a világra, akkor a világ állandóan válaszolni fog neked, hogy „igen, igen, keresztény a világ”, úgy ahogy azt mi… Ha buddhistaként kérdezel rá a világra, akkor buddhista válaszokat fogsz kapni.

Kényes ez, amit mondok. De hát idáig érdemes eljutnunk, mielőtt abszolutizálunk valamit, és azt mondjuk: vagy-vagy. Hogy csak vagy-vagy.

Analitikusok beszélnek erről: van egy jungi analitikus. Elmegy hozzá egy kliense, és azt mondja az analitikus, hogy „hát kedves kliensem, elkezdünk a maga álmával foglalkozni”, és akkor a kliens – miközben lehet, hogy fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy jungi analízis – elkezd jungi dolgokat álmodni. Tehát pontosan olyan cuccokat hoz elő a tudattalanja, amit egy jungi analitikus nagyon jól tud kezelni. És ez az ember elmegy egy freudi analitikushoz, és egyszer csak megváltoznak az álmai. És elkezd olyasmiket álmodni, amiket egy freudi analitikus tud nagyon jól kezelni. Amikor elmegyünk egy segítőhöz, és azt mondjuk, „nem tudjuk, mit kell csinálni”, akkor kizárólag olyan segítséget kaphatunk, ami a segítő fejében már összeállt. Semmilyen másfajta segítséget nem kaphatunk, nyilvánvalóan. És a segítő mégis tud nekünk segíteni. De ha elmegyünk egy másik segítőhöz, akiben más dolgok álltak össze, ő is tud segíteni. Pedig lehet, hogy mást mond, és mégis segít.

Itt most nem mindennek a relativizálását akarom mondani, hanem azt, hogy vagy-vagy és is-is. És ez a kettő egyszerre érvényesül. És miközben egyszerre érvényes, nem tudjuk egyszerre érvényesíteni!

Oké, akkor jöjjenek a tételek!

Eddig volt valamiképpen ez a… talán elvontnak nevezhető elméleti rész. Talán még egy szempontot hadd hangsúlyozzak, ami mindenképpen nagyon fontos: hogy ezekben az eseményekben mi magunk kihagyhatatlanok vagyunk.

Nem tudjuk – ha az értelemmel közelítünk a kérdéshez –, hogy mi teremtjük-e az Istent, vagy az Isten teremt bennünket? Ha csak az értelmünket kérdezzük, ezt nem tudjuk megválaszolni. Egyszerűen nem megy. De annyit meg tudunk válaszolni, hogy ez a kérdés bennünk van. Mi, akármilyen választ is adunk erre a kérdésre, jelen vagyunk ebben a kérdésben. Most akkor mondom a gyakorlatot: hogy mit kezdjünk ezekkel a fölismerésekkel. Hogy egyszerre igaz az, hogy száz százalékig a mi kezünkben van az életünk. Hihetetlen módon a mi kezünkben… Föl sem tudjuk fogni, hogy ezt az egész életet, ami itt körülöttünk van, mi teremtjük, és mi csináljuk. Beleértve még az Istent is.

És száz százalékig igaz az, hogy az életünk tökéletesen az Isten kezében van. És minden kegyelem, ami történik velünk. Minden, az utolsó pillanatig. És ez a kettő egyszerre iga. De ha minden kegyelem, akkor ez a kegyelem bennünket ér, akkor is kihagyhatatlanok vagyunk ebből.

Na, ezek a tételek. A tételek abból fakadnak, hogy mióta töprengek és szerintem mióta ti is töprengtek, azóta az életnek állandóan megjelenik ez a paradox jellege: hogy vagy-vagy és együtt is-is. És ez együtt van.

És én sokáig ezt egyfajta érdekességként vagy elméletként éltem meg. És akkor történt egy nagyon izgalmas találkozásom, mégpedig egy családterapeutával, akitől családterápiát tanultam. Külföldről jött, Hollandiából, és azt mondta, hogy ő itt most egy magyar embernek a gondolatát fogja előadni, aki elment az Egyesült Államokba és próbált… Abból indult ki, hogy hogyan tud ő segíteni házaspároknak. Akik jönnek, akik egyek pár, de éppen az a problémájuk, hogy ezt az egységet nem tudják megélni, és a konfliktusuk vagy a problémájuk őket már jobban elszakítja, mint hogy ők ezt képesek volnának elviselni, vagy boldogok lennének. Tehát őneki az a dolga, hogy ez a két ember, aki jön hozzá, és attól szenved, hogy a „vagy-vagy” világra került a hangsúly, hogyan tudnák az „is-is”-t is megélni. Gyakorlati kérdés volt a számára, és arra jött rá, hogy nem nagyon tud segíteni akkor, hogyha belemegy abba a csapdába, hogy az egyiknek igaza van, és a másik téved, hogy az egyik a jó, és a másik a rossz. Hogy az egyik az áldozat, és a másik a bűnös. Ha belemegy abba, hogy ebben a helyzetben van egy jó, és van egy rossz, és hogy ez a helyzet alapvetően „vagy-vagy” helyzet, akkor elmélyíti ezt a konfliktust, és nem tud segíteni. Ezért ő így fogalmazta meg: annál hatékonyabban tudtam segíteni, minél inkább mind a két fél mellé tudtam állni. Ezt már említettem nektek a Terézvárosban, de nagyon lényegesnek tartom. Ő úgy fogalmazta ezt meg, hogy a segítő részéről kétirányú melléállásra van szükség. Egyszerre a férj és egyszerre a feleség mellett is állok. Miközben ők egymással szemben vannak. Nagyon kritikus helyzet. De ha én ezt meg tudom valósítani, akkor ők tudnak egymással egyre inkább szót érteni. Éppen azáltal, hogy én modell értékűen mind a kettejük mellé tudtam állni. Tehát bemutatom nekik a gyakorlatban, hogy lehetséges kettejük között összefüggést teremteni. Én a személyemben teremtem meg ezt az összefüggést, ezt a kapcsolatot épp azáltal, hogy nem döntöm el, hogy ki a hibás és ki nem, hanem mind a kettőjüket egyszerre elfogadom. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos helyzetben nem mondom azt, hogy szerintem itt ez tévedés volt. Vagy szerintem itt neked van feladatod valamit újítani. Természetesen.

És ez azért ütött engem nagyon szíven, mert én akkor papnövendék voltam, amikor ezt elkezdtem tanulni, és állandóan azt hallottam a szemináriumban, hogy a papnak az alapvető dolga, hogy állandóan megkülönböztesse a dolgokat, és állandóan ítélkezzen. Hogy egyfajta félresikerült Bölcs Salamonként ítéletet mondjon emberek fölött azzal a tekintéllyel, ami egy papnak adatik (már ha adatik…). És akkor, egyszer csak, láttam egy másik világot, ahol pont ellenkezőképpen működik minden, és úgy tűnik, hogy nagyon eredményesen.

Ez indított el arra, hogy megpróbáljak megfogalmazni tételeket. Hogy mit kezdjünk akkor a hétköznapi életünkben azzal, hogy a vagy-vagy mellett az is-is jellegét, az összefüggés és a kapcsolat jellegét az életnek hogyan tudjuk élni, és ezáltal a hitünket teljessé tenni. Mert úgy tűnik… Csak egy példa: amikor a farizeus és a bűnös elmegy imádkozni az Istenhez, akkor a farizeus megkülönbözteti magát a bűnöstől. Ugye, pont ezt a mondatot mondja: „Hálát adok neked, Uram, hogy én nem vagyok olyan, mint az a bűnös.” A bűnös pedig azt mondja, hogy „én pedig, Uram, kérlek, hogy segíts nekem!” És Jézus azt mondja, hogy a farizeus a megkülönböztetése miatt nagyon messze van az Istentől. Bár látszólag sokkal közelebb áll hozzá. A bűnös azonban, aki az összefüggést kereste, az sokkal közelebb van az Istenhez, bár látszólag sokkal messzebb van tőle. És a kettő egyszerre igaz. Nyilvánvalóan egy farizeus sokkal istenesebb életet él, mint egy bűnös ember: sokkal erkölcsösebb, igazabb, rendesebb, tisztességesebb, ezt egyszerűen kétségbe sem lehet vonni. És mégis Jézus azt mondja, nem a farizeus ment el megigazultan – az igazság szót hozza itt –, hanem a bűnös ember.

Nézzük ezeket a tételeket!

 

Az első: ha valami valahogy helyes, nem jelenti azt, hogy másképpen nem az.

Ezek hihetetlenül primitív kijelentések. Olyanok, hogy most azt mondjátok, hogy „ha most elkezd erről beszélni, akkor megszúrom magam. Ezt nem teheti velem”. Ennek ellenére annyira „genyó” leszek, hogy most fogok erről beszélni nektek. Először is: egy élményem, amikor én megtanultam, hogy ez mennyire így van, vagy hogy mennyire nem így van egyeseknél. Tízéves voltam, sőt tizenegy, amikor ötödikben a kísérleti matematika osztályba helyeztek. Addig én ötös voltam ebből a tantárgyból, néhány hét alatt sikerült kettesig „emelkednem”, és hiába adták föl nekem a házi feladatot, én azt attól a pillanattól kezdve, hogy sikerült kísérleti módon tanulnom a matematikát, hát ez egy teljesen bevált kísérlet lett, képtelen voltam megoldani. És akkor mentem haza apukámhoz, aki ugye pilóta volt és a kisujjában volt az összes ilyen műszaki dolog, hogy „Apu, segíts nekem!”. És akkor apukám nézte, fogta, megoldotta az összeset, elmondta, hogy ezt így kell csinálni, nagy boldogan vittem a házi feladatot, ellenőrzés. Hát bizony az én jó eredményeim nem úgy jöttek ki, ahogyan azt az iskolában a tanító néni megtanította. Mire a tanító néni azt mondta: „Kedves nebuló, ez így nem jó. Menjen haza és tanulja meg rendesen, hogy erre az eredményre hogy kell eljutni!” Ez egyetlenegy következtetésig juttatott el engem, hogy az édesapámat soha többé nem kértem meg, hogy segítsen, mert nyilvánvaló volt, hogy hiába tudja, hogy hogy kell eljutni a jó eredményre, ez nem elég. Merthogy úgy tűnik, hogy itt vagy úgy jutunk el a jó eredményhez, ahogy a tekintélyes ember mondja, vagy tökmindegy, hogy jó eredményre jutottunk-e el vagy nem. Sok mindenre tanított meg ez az élmény. Érzékennyé tett arra, hogy utáljam azt, ha nekem megmondják, hogy egy jó eredményhez hogy kell eljutni, és megszabják nekem azt, hogy ezt csak így lehet csinálni. Miért nem lehet másképpen? Ez látszólag egy roppant primitív dolog, de akkor hozok most hétköznapi példákat, amelyeken ti fönnakadtok így-úgy, amúgy. Nagyon sokféle dolgot mondok.

Az egyik, ezt talán említettem is nektek, de oly látványos: egyszer jött hozzám egy pár, és arról beszéltek, hogy hát egyszerűen nem tudnak egyeztetni egymással, képtelenek együtt élni. És hát – ahogy ezt érdemes csinálni – kértem tőlük, hogy mondjanak gyakorlati példát. És ugye akkor azt a példát hozták, hogy hogy kell mosogatni. Ezt mondtam talán már nektek, az asszony azt mondta, hogy mosogatni úgy kell, hogy elmosogatunk, majd pedig akkurátus módon eltörölgetjük a dolgokat, és akkor az rendben van. A férfi pedig azt mondta, hogy mosogatni nem így kell, hanem úgy kell, hogy elmosogatunk, majd pedig hagyjuk, hogy a dolgok szépen, maguktól megszáradjanak. Mind a ketten eszméletlen sok racionális érvet hoztak amellett, hogy miért így vagy úgy kell mosogatni, és hogy miért így vagy úgy lehetséges csak, hogy azok a dolgok elmosódjanak. Én ezt a problémát egyáltalán nem értékeltem le. Mert a párkapcsolatban kiéleződnek ezek a helyzetek, hogy megtanulunk valamit, amiről úgy gondoljuk, hogy erre az eredményre, a tiszta poharakhoz és tányérokhoz, csak így lehet eljutni. És képesek vagyunk totálisan hülyének nézni azt, aki ezt másképp akarja megvalósítani. És a baj ott van, hogy elkezdünk megkülönböztetni. És azt mondjuk, hogy „ez egy racionális kérdés”, „ülj le drágám, most elmagyarázom neked, hogy miért nincs igazad”. És akkor a drága meghallgatja ezt az egész litániát, és hát egyértelmű, hogy teljesen mindegy, hogy mit mondunk, mert a kérdés nem itt van. Nem itt van probléma, nem itt dől el az egész kérdés, egyáltalán nem itt. És házaspárok képesek egy egész életet leélni abban, hogy azért, úgy alapvetően, a másikat hülyének tartják. Nagyszerű, katolikus, keresztény, nem tudom milyen, elkötelezett emberekkel találkoztam, akik elmondták, hogy nem egyszer kerülnek nehéz helyzetbe, mert minden ott dől el igazán… Olyan egyszerű, hogy a férfi azt mondja a feleségnek: „hát te egyszerűen hülye vagy”. Szóval… ezt finomabban mondja: „Te nem vagy normális.” „Tehát, amit te most gondolsz, amit te most mondtál, ahogy te a kérdést látod, ahogy te ezt megfogalmaztad, a te érzéseid… Egyszerűen nem normális” – neki. Mert őszerinte más a normális. Ez annyira gyakorlatias, hogy szerintem már nem is kell, hogy jobban az legyen.

Ide tartozik még az is, amikor papok a maguk… de ide lehetne venni tanárokat, bárkiket, akik mondják a maguk bölcsességét, azért, mert őnekik volt egyszer valaha egy élményük valamiről, és attól kezdve az csak úgy van. Jött hozzám valaki, aki azt mondta, hogy ő most egy éve jár a barátjával, és elment egy paphoz, és megkérdezte, hogy mennyi ideig megfelelő, hogy valaki a házasság előtt együtt járjon a leendő házastársával. Mire a pap, akinek nyilván volt valami ilyenfajta élménye, azt mondta, hogy „hát nézd, kettő évig kell így együtt járni, mert két év után már csak húzod az időt. Tehát amit két év alatt nem lehet eldönteni, azt vagy nem lehet később sem eldönteni, vagy pedig te egy totojázó, szerencsétlen, lehetetlen alak vagy, döntsél már végre!” Ez a helyzet számomra azért volt elgondolkodtató, tragikus és megmosolyogtató egyszerre, mert ez egy nagyon jó pap, aki ezt mondta, egy roppant jó pap. De ilyen kijelentéseket nem lehet tenni… Hát lehet, csak ugye… óvakodjatok az ilyen atyáktól, akik ilyen… És ha neki két és fél év? Vagy neki hat hónap? Hát… Jó, hát azért hat hónap, az kevés…

Szóval a megkérdőjelezhetetlen igazság erejével sülnek belénk dolgok, amelyekkel, hogy mondjam, együtt hunyunk el. Tehát a koporsóba visszük ezeket a batyuszámra átkötött igazságainkat. És az, hogy – nem tudom – a szomszédunk egészen másképp nagyon boldogan él, erre mi azt mondjuk, hogy ez nincs. És simán meghalunk így.

Ez volt tehát az első. Tehát ha valami valahogy helyes, nem jelenti azt, hogy az másképpen ne volna helyes, és ne juthatnánk el ugyanarra a jó eredményre.

 

Kettő: ha nekem igazam van, az nem jelenti azt, hogy a másiknak nincs igaza.

Főleg akkor, hogyha mi konfliktusban vagyunk egymással. Ha nekem igazam van, az nem jelenti azt, hogy másiknak nincs igaza. Mondok egy példát, megint a múlt hétből. Jött hozzám egy pár. (Hú, már látom előre, hogy el fognak fogyni a párok, senki nem mer majd hozzám jönni…) Hoztak egy konfliktust: ez a mi bajunk. (Hú, most pont egy párra néztem… Olyan bátorítóan mosolyogtatok rám...) Szóval azt mondta az egyik: van itten nekünk egy konfliktusunk. Ezt mi próbáltuk megoldani. „De igazából az történt – mondta a hölgy –, hogy ezt a dolgot nem beszéltük meg rendesen. Tehát: mi is itt az igazság? – szólt az értelem nyelvén. Először is: a dolgokat meg kel beszélni; időt kell szánni a problémák megoldására; tilos a problémákat a szőnyeg alá söpörni; érzékenyen figyelnünk kell a másik érzéseire, ezeket ki kell mondanunk; stb., stb. Atya, ugye nekem igazam van?” „Hát persze.” Mire a férfi azt mondta: „Atya, a helyzet a következő: itt van nekünk ez a probléma. A probléma az, hogy nem szabad, hogy nyalogassuk a sebeinket; hogy unos-untalan a múlton rágódjunk; hogy önmagunkat sajnáltassuk; hogy ne tudjunk a jövőbe tekinteni, és a remény erejével nekilendülni az új feladatoknak. Ugye, atya, nekem igazam van?” „Hát persze.” Miközben mind a kettejüknek tökéletesen igaza volt, ők közben éppen összevesztek azon, amiben mind a kettőjüknek igaza volt. Mert nincs egybenlátás. És teljesen elszigetelődtek már egymástól, már nem is hallották egymást. Csak rátaláltak egy igazságra, amiről azt mondták, hogy „na végre, ez egy megföllebbezhetetlen igazság, tehát a másik bármit is mond, nem lehet igaza. Mert ha nekem igazam van, neki már nem lehet igaza. Mert ha nekem igazam van, akkor őneki be kell látnia, hogy nincs igaza. Akkor rajta a sor.” És mind a ketten eljutottak egy olyan igazságig, amelyről azt mondhatták, hogy itt a másiknak kell változtatnia, ezért a dolog beállt. Se előre, se hátra. Életünkben tele vagyunk ilyen helyzetekkel. Tele. Eljutunk, egy olyan helyzetig, amikor nekünk igazunk van, és ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy akkor a másiknak nem lehet igaza. Pedig lehet. Pontosan ugyanúgy, ahogy nekünk. Ide gondolom jelenségként a politikai pártoknak, és a politikusoknak a játékát. Tehát azt, hogy mondjuk Orbán Viktor szerda reggel a Kossuth rádióban nyilatkozik. A dolgokat elmondja valahogy. Mire én azt mondom: „hm, teljesen igaza van.” 3-4 óra múlva egy másik pártnak a vezetője azt mondja: „Fölháborító, amit a miniszterelnök mondott, természetesen ezekről és ezekről semmit nem mondott, ezekre nem figyel, ezeket félre… stb. stb.” És hogyha nem hallottam volna, hogy Orbán Viktor mit mondott reggel nyolckor, akkor azt mondanám, hogy „Te jó Ég! Ki… ki a mi vezérünk?!” Most ez nem ilyen kérdés... szóval ez nem politika, mert ez fordítva is így van. Pontosan ugyanígy van fordítva is. Amikor volt – még a múltkori választás előtt – az a beszélgetés. Ugye, Horn Gyula beszélgetett Orbán Viktorral. És akkor kérdeztem MSZP-s embereket, hogy „Na, szerinted ki győzött?” „Hát ki győzött?! Hát úgy lenyomták az a taknyost, ahogy csak kell!” Kérdeztem Fidesz-s barátaimat: „na, ki győzött?” „Hát te hülye vagy? Hogyhogy ki győzött?! Hát, mint az elvert kutya, kullogott el a beszélgetés után az az öreg trotty.” Ez nem csak arról szól, hogy mindenki „a maga lovát látja szépnek”, hanem arról is, hogy ha van két jó politikus – ezt nem Orbán Viktorról meg Tor… (Torgyán Józsefről… Mit nem mondok! Az „is-is” jellege az életnek lehet, hogy itt kevésbé érvényes…) Szóval, hogyha ténylegesen van két jó politikus, hát egyszerűen szerintem semmi mást nem kell csinálniuk, mint meghallgatni a tár… hát, akire azt mondják, hogy „ellenfelük”, tök mindegy, és hangsúlyozni ellentétes szempontokat, amelyek ugyanúgy igazak, mint azok, amelyeket az ő politikai ellenfelük hangsúlyozott. Pontosan ugyanúgy igazak. És ezzel végig lehet játszani az életet, az egész életet, és lehet hat féle március tizenötödike, meg minden, és... Ezt szerintem nem is kell… Ezt az egészet egy játéknak látom. Csakhogy egy nagyon veszedelmes játéknak. Ahol azzal játszunk, hogy bizonyos értékeket ezzel a logikával mindig kirúgunk, és azt mondjuk, hogy csak nekünk van igazunk, és a másiknak nem lehet igaza. Ez egy értelmetlen, ebből a szempontból értelmetlen dolog, szerintem ebből a szempontból a politika valami hihetetlenül egyszerű dolog. Egy bizonyos szint után teljesen... Szóval csak látni kell, hogy mi az ellentéte, és azt jól föl kell fújni, hatásosan kell elmondani, és kész. Na.

 

A harmadik: ha képviselek egy értéket, és valaki épp az ellenkezőjét képviseli, az nem jelenti azt, hogy téved.

Ugye, ez az előző helyzetnek a teljesen radikális felállása. Tehát ha valaki épp az ellenkezőjét képviseli, annak ugyanúgy lehet igaza, mint nekem. (Mert ugye az előző házastársi konfliktusban nem épp az ellenkezőjét hangsúlyozták, csak egy másikat.) Ide lehetne azt hozni például, amit az előbb mondtam, hogy az üdvösség teljesen rajtunk múlik – és az üdvösség teljesen az Istenen múlik. Hogy semmit nem tehetek az üdvösségemért, mert az ajándék – és mindent nekem kell megtennem az üdvösségemért, mert csak rajtam múlik. A kettő egyszerre igaz. De ha én azt mondtam, hogy az üdvösség csak rajtam múlik, akkor sokan azt gondolhatják, hogy „Te jó Ég! Hát ez egy eretnek…! Hát ez nem így van: hát az üdvösség csak az Istenen múlik.” Pedig én egyszerűen csak valamit hangsúlyoztam, és nem mondtam, hogy a másik nem igaz. Nálunk, vagyis Keresztúron, nagyon érdekes helyzet van, mert totálisan ellentétes két pap van: Főnök atya meg én. Tűz és víz, ég és föld, szóval egyszerűen hihetetlen… Keresve sem lehetett volna találni két ilyen embert. Ezt talán már említettem is nektek. Tehát ő szalonnát eszik zsíros kenyérrel, én meg répát majszolok karalábéval; ő fölmegy egy tíz centis dombra és szédül, én meg ha síkon vagyok, akkor szédülök, mert ugye azért ennyire nem lehet már unalmas; ő állandóan otthon van, én meg állandóan nem vagyok otthon; és így lehetne mondani tovább. Reggel háromkor kel – én akkor fekszem… Mikor ez kiderült, akkor mondtam, hogy látod, atya, mi 24 órás szolgálatot tartunk, na hol tudnak még ilyet? És olyan helyzetben vagyunk, hogy én vagyok a haladó, ugye ezt szokták mondani: a haladó. És akkor úgy van, hogy egyszer én mondom azt a misét, a következő héten ugyanazt a misét a másik atya mondja. Tehát nincsenek eldöntve. És akkor ülnek bent az emberek, és látom, hogy „billen meg a templom”, mert azok, akik azt gondolják, hogy a haladás, az a nagy dolog, azok így „virulnak ki”, és a konzervatívok meg így: „ghrrr, ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor a másikra jöttem volna…” És eltelik egy hét, és megint billen a templom, csak pont fordítva: a konzervatívok kihúzzák magukat: „Na végre megmondja az igazságot valaki!…” A haladók meg azt mondják: „rrrh…, jövő héten másképp lesz!… Majd megtanuljátok ti, hogy ki az Krisztus!…” És ez így megy, hétről, hétre… És ez a mi gyöngénk, hogy azt gondoljuk, hogy ha a szószékről valaki azt mondja, hogy „figyeljetek, hát hagyományokat kell teremteni; a hűség azt jelenti, hogy hűséges vagyok a lényeghez, és állandóan keresem az új formákat, hát nemde ez a lényeg? És akkor, akik úgynevezett konzervatívok, azok azt mondják, hogy ez egy lázítás, hogy „ez az ember kidobja a hagyományokat a komoly értékeket, ez semmibe veszi ezeket a dolgokat, hát legjobb lenne mennie innen, függesszék föl!” És a következő héten ugyanezt élik meg mások ugyanebben a templomban. Kivéve azt az asszonyt, aki – hát nagyon, nagyon aranyos volt – odament a plébános atyához, és azt mondta, hogy „atya, az egyházközségnek a legnagyobb ajándéka az, hogy két ilyen eszméletlenül különböző papunk van: mert mi most aztán megtanuljuk, hogy mi a lényeg!” Addig kell szűrögetni a dolgokat, amíg megmarad valami, amit mind a ketten állítunk. Vagy legalábbis addig kell gyúrni a dolgokat, míg ezek a látszólag ellentétes dolgok valahogy össze nem gyünnek. Ilyen helyzeteket rengeteget lehet találni. Ezért én rájöttem – épp ahogy ezen töprengtem –, hogy… Már ugye beszéltem arról, hogy a szavaknak micsoda súlyuk van: hogy egy úgynevezett haladó ember meghallja ezt a szót, hogy konzervatív, és így „befeketedik előtte az ég” ettől a szótól. És ha egy konzervatív meghallja, hogy „haladó”, akkor röhöghetnékje van: „Merrefelé haladtok ti? A semmibe, mi? Hülyék…” Már a szavak is teljesen hangolnak minket. Miközben ez a kettő elválaszthatatlan egymástól: a hagyományőrzés és a hagyományteremtés. Ezért meg is fogadtam, hogy hacsak eszembe jut, akkor ezt így fogom mondani, hogy „hagyományőrzők”, és „hagyományteremtők”. Mert valahogy így akkor… bár ezekben a szavakban is az van benne, hogy „hagyomány” ajjajjajjaj… kicsit a konzervatívoknak kedvez…

Azt mondja… Még fölírtam egy ilyet: európaiság – magyarság. És lehetne még egy csomó ilyen dolgot mondani. Na, jó. Ezt nem is ragozom.

 

A következő: ha valakivel együtt érzek, ez nem jelenti azt, hogy a másikkal nem érezhetek együtt.

Ha valakit szeretek, nem jelenti azt, hogy valaki, aki éppen ennek az illetőnek, ad abszurdum, az ellensége, hogy én azt ne szerethetném. Ez lehetséges egyszerre. Ez az amit tulajdonképpen a családterápiából olyan nagyon-nagyon alapvetően megtanultam. És ez az, amit tulajdonképpen, mondjuk két, egymással konfliktusban lévő ember ha elsajátít, akkor képes megoldani a saját problémáját. Vagyis, hogy képes egyszerre azonosulni önmagával meg azzal az emberrel, aki vele szemben áll. Ez volna a dolognak a nyitja. Hogy én, miközben együtt érzek önmagammal, együtt tudjak érezni azzal, aki velem szemben van. Valamilyen értelemben. Mert ameddig csak annyit engedek meg magamnak, hogy „na jó, neki is lehet igaza”, az még kevés. Az értelem még kevés. Érzésekre van szükségünk, olyan érzésekre, egy esetleg kiélezett konfliktusban is, amelyek egységet teremtenek azzal, akivel éppen szemben állok. Ez már azért nagy művészet! De a megbocsátásnak éppen ez a titka: hogy olyan érzésekig jutok el, amelyek egységet teremtenek azzal, akivel szemben állok.

Na most egy kis kitérő. Jött hozzám valaki múltkor, és azt mondta, hogy „Atya, én rájöttem, hogy a kereszténység, egy nagyon nagy becsapás!” „Miért?” „Azért, mert van egy esküdt ellenségem, aki nekem rengeteg rosszat tett. Első pont: tehát ő a rossz, én a jó. És akkor az egyház azt várja tőlem, hogy én bocsássak meg neki. Második rosszpont: tehát miért van az, hogy látszólag van valaki, aki bűnt követ el ellenem, vagy bűnt követhet el ellenem, és utána nem őneki kell bármit is csinálni, hanem az egyház azt mondja – vagy Krisztus azt mondja, mindegy –, hogy még én bocsássak meg neki. Na ez aztán az igazságtalanság, ez egyszerűen szemétség! Hát legyen már egyensúly: legyen 1–1, akkor az az ő dolga.” És hogy én magyarázzam meg neki, hogy ez miért így… hogy… hogy lehet ez!

Ez az, amikor valaki csak „vagy-vagy”-ban lát és gondolkozik vagy él. Mert… Ugye, erről beszéltem múltkor, hogy az erkölcs az olyan, mint amikor megfogalmazunk tételeket, hogy így csinálnánk, ha tudnánk, éreznénk, látnánk, átélnénk azt, hogy hogy csinálnánk, ha megtért emberek volnánk. Ez az erkölcs. Általában azért van konfliktus köztünk meg az erkölcs között, mert nem érjük föl. Ez egy eset. Mert ez abból a téves látásból fakad, hogy én és az a másik ember, aki megbántott engem, mi totálisan különbözünk egymástól, és semmi közünk egymáshoz, és ő az ellenségem. És nekem akkor jó, ha neki rossz. És ha neki rossz, nekem jó. És ez a kettő így megy. Ha én nem bocsátok meg valakinek, aki ellenem vétett, akkor kinek ártok? Magamnak. A haragom a gyűlöletem, a bosszúvágyam és minden engem tesz tönkre. Adott esetben, hogyha én ezt kiterjesztem a másikra, akkor bosszút állok. Tehát éppenséggel tönkretehetem a másikat is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy én mindenképpen magamat tönkretettem ezzel. Azon nem változtat.

Vagyis: vezetek, és akkor én, ahogy vezetek, mindig be tudok… és akkor, ugye kiszalad a számon az, hogy „Ezt a hülyét!” Ugye ez szalad ki a számon. Mert nem indexel. (Figyeljetek már, indexeljetek, ne csináljátok ezt… Ezt, emberek el… nem tudom… A KRESZ-ből kiveszett ez… Tehát, ha leállok – indexelni kell; bekanyarodom – indexelni kell; valami problémám van – indexelni kell… Szóval, ilyenkor elragadtatom magam, és azt mondom, hogy „Ezt a hülyét!” És ez egy nagyon veszedelmes kijelentés. Mert, ha én vagy-vagy-ként élem az életem, akkor azt mondom, hogy… Akkor ennek a mondatnak hol van a súlypontja? Ott, hogy „ez hülye”. Tehát a súlypont ott van, hogy „ez”. Azonban, ha ugyanezt a mondatot, is-is-ben látom, akkor a mondat súlypontja ott van, hogy „hülye”. Akkor nem „ő hülye”, vagy „én hülye”, hanem „hülye”. És amikor én elkezdek hülyézni valakit, akkor ez a „hülye” rám pontosan ugyanúgy érvényes, mint arra akire mondtam. A megbocsátás logikája alapján. Ezek itt egy… Na még egy lépést hadd tegyek ebbe az irányba: a gondolataink teremtő ereje – egyfelől. Nem tudom, de nyilvánvalóan összefüggés van aközött, ahogy gondolkozunk, ahogy beszélünk, ahogy érzünk, és az életünk összes eseménye között. És hogyha én állandóan így gondolkozom, hogy ez hülye, az hülye, az bűnös, amaz mittudomén micsoda, akkor ez az én szívemben legalább annyira rám is fog vonatkozni, nem csak a másikra. Mert ennek a mondatnak két megközelítése van. És ebben valamiképpen – én nem tudom, hogy ez hogy van, de – ténylegesen életet alakító erő van. Ha valaki túl sokat mondja, hogy hülye, az magát is hülyézi. És ez nem elméleti kérdés, hanem tönkreteszi az életét azzal, hogy másokat hülyéz. Mert azt gondolja, hogy ez csak arra vonatkozik, akiről mondta. Mert azt gondolja, hogy az élet csak ebben a megkülönböztetésben létezik.

Ez egyébként terápiás kérdés. Tehát embereket gyógyítanak ezzel a fölismeréssel: fejezd be azt, hogy te azt mondod, hogy… Valaki azt mondja, hogy „ez a világ… ebben minden rossz”, akkor ezzel azt mondja, hogy „bennem minden rossz”. Ő látszólag ezt eltávolította magától, ő azt mondta, hogy „nem én, én jó vagyok, csak az egész világ rossz”. De közben a léleknek a dinamikája nem ilyen. A lelkünk azt hallja meg ebből, hogy „rossz”, „rossz vagy”. Annak mindegy, hogy a világra mondtam én, vagy magamra. Fordítva is igaz: ha én magamat hülyézem, és azt mondom, „én vagyok a legszerencsétlenebb, a leg…, mindenki jó, meg normális, meg szép, meg okos, csak én vagyok egy selejt”, akkor lehetetlen, hogy tényleg önfeledten tudjak valakit szeretni. Valaki mást. Nem megy. Mert bennfoglaltan rá is azt mondom, hogy szerencsétlen, hülye stb. Nem tudom, hogy ez miért így van, nem tudom, nem is értem. De ez így működik.

Azt mondja, hogy… Gyerekeknek a világa.

Amikor az apuka vagy az anyuka, mondjuk az új pici baba felé fordul, akkor egy gyerekben ösztönösen – az idősebbekben, legyen az két éves vagy négy vagy hat – az alakul ki, rossz esetben csak ez alakul ki, hogy ha az Anyu most ezt az új jövevényt szereti, akkor engem nem szeret; ha vele foglalkozik, akkor őt szereti, és nem engem. Ez nagyon-nagyon sok sérültségnek az oka: hogy gyerekkorunkban csak ilyen vagy-vagy logika alapján érzékeltük az életet. Nyilván, mert hoztuk, adott esetben a szüleinktől, a környezetünktől, hogy ők csak így látták a világot. És mi megtanultuk, hogy a világ ilyen.

Megint csak, hogyha valaki ilyen… Leülünk beszélgetni hárman. És én azt mondom valamelyik félnek a gondolatára, hogy ebben nagyon-nagyon fontos kijelentések voltak, ezeket a másik félnek is érdemes meghallgatnia. Akkor, ha ez a másik fél érzékeny, akkor ezt úgy éli meg, hogy mi összefogtunk ketten őellene. Erről szó sincs, de ő így éli meg. És van, aki az egész életét ilyen viszonyokban éli meg. Ha beszélget, mondjuk szid valakit, vagy panaszkodik, és a másik mond egy fél mondatot, hogy „jó-jó, na de azért az, akit te szidsz, azért mondjuk életében csinált egyetlen jó dolgot, talán…”, akkor az, aki egy órán keresztül szidta ezt az illetőt, azt mondja, hogy: „Te is elárulsz engem? Már hozzád se lehet fordulni? Hát ez neked a barátság?” Ezek kisarkított helyzetek, de észrevétlenül élünk ebben.

 

Ötös: (Ja! Mondtam, hogy mennyi lesz? Nem? Akkor csak izguljatok…! Hat lesz.)

Ha két ember vagy érték ellentétben áll egymással, az egyik választása nem jelenti a másik elutasítását.

Ezek a kijelentések nagyon-nagyon összekapcsolódnak, néha én magam sem tudom, hogy mi a kettő közt a különbség. De sokat agyaltam ezen, talán nem baj, hogyha hatot mondok. Tehát két ember, érték ellentétben áll egymással, az egyik választása nem jelenti a másik elutasítását. Mondok ide megint egy csomó példát.

Jött hozzám valaki, aki azt mondta, hogy ő most válófélben van. El fog válni attól az embertől, akivel eddig együtt élt, és ő pontosan tudja, hogy ez azt fogja jelenteni, hogy ő nem járulhat szentségekhez. És a következőt mondta: „ez egy hihetetlenül nagy piszokság az egyház részéről, mert ez azt jelenti, hogy ő belekerült valamilyen élethelyzetbe, és az egyház őt emiatt elutasítja. Mert az egyház azt mondja, hogy vagy jó vagy, és akkor jöhetsz, vagy azt mondja, hogy ha már te bukott vagy – ez az ő logikája, nem én mondom –, akkor te már mehetsz Isten hírével.” Próbáltam neki arról beszélni, hogy „te gondolod azt, hogy azáltal, hogy az egyház egy ilyen helyzetben döntött valahogy, ez azt jelentené, hogy téged elutasít. Szó sincs erről. Ezt te mondod magadnak, hogy „én döntöttem, és ezáltal elutasítom az egyházat, akiről úgy gondolom, hogy engem elutasít.”

Azt hiszem, hogy nagyon sok ilyen, az egyházzal kapcsolatos problémánk egészen más színben tűnne föl, hogyha látnánk azt, hogy valamiféle döntéseket állandóan hozni kell. Mint ahogy a hétköznapi életben is: döntünk valahogy, de ez nem jelenti azt, hogy a másikat ezzel elutasítjuk. Döntünk arról, hogy kiránduljunk, vagy otthon maradjunk. De ezzel nem mondtuk azt, hogy „aki elmegy kirándulni, az hülye, azért, mert én otthon maradtam”. Vagy „azért, mert te ezt mondtad, azért te tévedtél”. És nem mondjuk azt, hogy „kirándulni akkor értelmetlen”, hanem csak azt, hogy „ebben a helyzetben efelé döntöttünk”. És ez azt jelenti, hogy ennek van vesztesége. Vagyis itthon maradtunk, ez nagyon jó, és az a vesztesége, hogy nem mentünk el kirándulni. Egy ilyen döntés, hogy az egyház azt mondja, hogy nem járulhatnak szentséghez azok, akik elváltak. Akkor két igazság között dönt, mert két igazságról van itt szó. Az egyik, hogy az Isten mindenkit szeret, mindenkit üdvözíteni akar. Nincs számára olyan bűn vagy tévedés vagy ártatlanság – mert még minősíteni se akarok semmi olyat, ami elválással kapcsolatos –, hogy ez azt jelentené, hogy az Isten elutasít valakit. Nem jelenti ezt. És ugyanígy képviseli az egyház azt, hogy minél inkább képes vagyok az Isten tervei szerint élni, annál közelebb vagyok az Istenhez. És hogy ha az életemben van valami, ami nem sikerül az Isten elgondolásai szerint, akkor ez valamiképpen egy vereség. Valamiképpen, ezt most nagyon óvatosan mondom: valamiképpen. És, hogyha most túlhajtjuk ezt a szempontot, és azt mondjuk, hogy mindenki jöhessen, mindenki, teljesen mindegy, és már semmi nem számít, az jó lenne? Dehogy lenne jó! Most jósolok (de tapasztalatból nyugodtan rázzátok le magatokról): hihetetlenül – most jó értelemben – liberális és szabad és Isten szeretetéből élő és empatikus és türelmes és a másságot elfogadó emberek, amikor megszületnek a gyermekeik, és iskolaéretté válnak, akkor tigrissé válnak és azt mondják, hogy „jó, mi beíratjuk a keresztény iskolába a gyermekünket, de a szomszéd gyereke nem jöhet. Az nem jöhet, mert az rossz gyerek. A szülei nem hívők, a szülei nem kötöttek templomban házasságot. Ennek a gyereknek elváltak a szülei, az ne jöjjön ebbe az iskolába”. Ugyanazok az emberek csinálják azt: „…mert a gyerekünknek mindent meg akarunk adni, az jó társaságban nőjön föl…” Miközben, hogyha ugyanezek a szülők öt év múlva elválnak, akkor rázzák az öklüket az egyházra, hogy mit képzel az egyház, már nem az Istent képviseli. Most nem tudom, hogy elég árnyaltan beszéltem-e erről a témáról… Úgy tűnik, hogy nem. Pedig akartam. Nagyon. Szóval, hogy semmi ítélet, semmi moralizálás nem akart a szavaimban lenni. Csak azt, hogy jaj, azokkal a nagy kijelentéseinkkel… Nem, ezt mi csináljuk, ezeket a… Na, hiába mondtam ennek az asszonynak, dehát ez így pörög előre, tudom, ez éveken keresztül így fog menni, harcolni fog az egyházzal – teljesen értelmetlenül, teljesen. Ez az ő harca, ő csinálja, az egyház nem harcol vele.

Ide tartozik – egyszer ezt említettem nektek, de nagyon fontos – azoknak az elvált szülők gyerekeinek a helyzete is, akiket a szülők abba a helyzetbe kényszerítenek, hogy döntsön, hogy kinek van igaza: apunak vagy anyunak. Egy gyerek abban sincs, szerintem, döntéshelyzetben, hogy az apuval éljen vagy az anyuval. Tehát ezt, nem tudom, mondom… Meg lehet kérdezni egy gyereket, hogy mit szeretne, rendben van, rendben van, de azt mondani, hogy te döntöd el, hogy ez a te felelősséged… És az, amikor főleg az egyik szülő, aki szemben áll már a másikkal, azt mondja, hogy te akkor vagy az én fiam vagy lányom, ha engem választasz, és velem együtt mondod azt az apura, hogy ő volt a hibás, vagy fordítva, hogy együtt mondjuk azt, hogy az anyád volt a hibás, ez egy gyereket tönkretesz. Mert egy olyan vagy-vagy helyzetbe sodor, ahol egy gyerek nincs vagy-vagy helyzetben. Praktikusan persze abban van, mert valahol élni kell, valahol az idejét el kell tölteni, satöbbi, satöbbi. Tehát kikerülhetetlen, hogy döntsön valamiképpen. De alapvetően egy ilyen helyzetben a vagy-vagy szituációt kiélezni bűn a másik emberrel, főleg egy gyerekkel szemben. Bűn. Volt egyszer nálam valaki, aki azt mondta, hogy őt olyan helyzetbe sodorták a bírósági tárgyaláson, ahová beidézték őket – ő már akkor nagy volt, majdnem húsz éves –, hogy az édesanyának, aki beadta a keresetet, a tanúja nem jelent meg valami miatt. Azt hiszem egy szomszéd volt, behívták tanúnak, és nem jött el. És a bíró körbenézett, le akarta folytatni a tárgyalást, és azt mondta, hogy hát majd akkor a lánya tanúskodik maga mellett. Megvan az esze, elég nagy, átélte a helyzetet, hajlandó-e… És hát a lány belement abba, hogy tanúskodjon az apja ellen, és ettől kezdve olyan bűntudat mardosta, ami tönkretette a férfiakkal való kapcsolatát. Mert az volt benne, hogy „elárultam az apámat”. Egy olyan helyzetben, ahol egyébként az értelem azt mondatta velem, hogy mondjuk „az apám volt a hibás, és az anyám nem”. Még ha van is ilyen helyzet, akkor is egy gyereket nem lehet ilyen helyzetbe kényszeríteni, hogy ő a bíró előtt valljon az apja ellen. Annyira meggyötörte őt ez, hogy néhány év múlva rákos lett. Huszonvalahány évesen, egyértelmű összefüggésben ezzel a kérdéssel. Ezt ő maga mondta, ez most nem az én fantáziám, mert kigyógyította magát ebből. Huszonvalahány évesen – egy érzékeny valaki volt – azt mondta, hogy lehetetlen, hogy ez csakúgy jött. Tehát itt én meg akarok gyógyulni, utána akarok menni ennek a dolognak. Ezt az egész történetet ő nem problémaként hozta el nekem, hanem elmesélte, hogy ő meggyógyult a rákból. És ennek a hátterében az volt, amikor a bíró előtt azt mondta, hogy az apám a vétkes. Miközben lehet, hogy ebben volt igazság.

Na, ide még van… Amikor szoktunk beszélgetni arról, hogy valakinek milyen öröksége van otthonról, hogy mi az a pozitívum és mi az a negatívum, amit, mondjuk az édesanyjától hoz. És akkor rengetegszer előfordul az, hogy valaki azt mondja: „Hát édesanyámban nagyon-nagyon szeretem azt, hogy családszerető, hogy házias, hogy mindig otthon volt, amikor bajunk volt, és lehetett rá számítani, hogy az életét odaadta nekünk, és nem ismert fáradtságot és éjszakát, és a többi, hogy hát csodálatos édesanyám van”. És akkor mi az, ami nagyon szörnyű lenne, ha ez így lenne a családban? És akkor azt mondja, hogy „hát, az anyám túl érzékeny, állandóan mindenen aggódik, állandóan mindenféle korlátokat adott nekünk, hogy »ne menj ide, ne menj oda, jaj, mi lesz veled«, satöbbi. Heteken, hónapokon keresztül sírt, hogy »jaj, de rossz, hogy már fölnőttök, addig volt jó, amíg kicsik voltatok…«”. Hát ez ugyanaz a dolog, ugyanaz. Csak megvan ez az oldala, meg az az oldala. És ezt tudattalanul tovább szoktuk vinni. Tehát, mondjuk kialakult bennünk az, hogy a leendő feleségünk legyen gyönyörű, csodaszép, erotikus, igéző, babonázó, és ő legyen a legbombázóbb nő a környéken – de csak, ha ketten vagyunk. És akkor hazamegy ugye ez az álompár, és akkor a férfi nem lát a dühtől, hogy „mit képzelsz te, hogy fölvetted azt a szoknyádat, amiben a térdeden lehetett látni az első szőrszálat és…” Hát ez ugyanaz. Valaki egyszer azt mondta – ezt nagyon megjegyeztem – egy férfinek valami hasonló kifakadására, hogy: „Nézd, drágám, ha ez kell, jön vele az is. Árukapcsolás van.” Na, értitek. Hát nem azt kívánom egyetlen férfitársamnak sem, hogy a felesége cukkolja őt azzal, hogy… nem tudom én… miniszoknyában mászkál állandóan.

És akkor az utolsó, hogy a családban megtanult helyünk is lehet ilyen megbetegítően csak „vagy-vagy”. Tehát lehetséges az… Ez egy ismerős család: négy fiúgyerek (ú, ilyen nincs is… de van), és a négy fiúgyerek felnő, és valahogy kiosztódnak a szerepek. Ez mindenhol kiosztódik, csak esetleg nem tudatosul. És akkor van az a fiú, aki a családban az okos: ő tanul a legjobban. Van az a fiú, aki ezen a területen labdába sem rúg, ő tényleg labdába rúg: ő sportos. Van a harmadik, aki hát se sport, se ész: ő a művész... (Jaj, egy hét múlva negyvennel kevesebben leszünk...) Sajnos azonban ez még így valahogy elmenne, csak van egy negyedik szerep is: a szerencsétlen. (A művészek föllélegeztek, mégse voltam annyira brutális…) Most ezek a szerepek szép lassan, valahogy kiosztódnak. Itt nincs bűnbak, nem arról van szó, hogy – nem tudom én – az apa hiába sulykolta, hogy „te vagy az én szeretett fiam, aki labdát rúg”. Ez megy magától, teljesen magától megy. És ebből jönnek azok, hogy, mondjuk az okos, akinek kiosztották ezt a szerepet, hogy ő az okos, az egyszerűen meg tud attól őrülni, hogy őt ügyetlennek tartják. És akkor elkezd extrém sportokat űzni, ugrál lefelé a hídról, és mindenféle eszement marhaságot (hát nem biztos, hogy ez marhaság…), marhaságokat csinál. Mert benne van az, hogy hát ő ügyes is. Vagy az a lány, akiről ugye szülők azt mondják, hogy „rendes lányunk volt, és most miniszoknyában rohangászik évek óta. Mi történt vele?” Azt gondolják, erkölcsi kérdés – nem az. Szép akar lenni. Szeretne szép lenni önmaga előtt, a család előtt, a többiek előtt, harcol ezért.

A házaspárok egymás közt kiosztják a szerepeket: „Drágám, jobb, ha te otthon maradsz...”, a feleség meg azt mondja: „Tudod mit? Ne gyere be a konyhába.” Mindegy, hogy hogy osztják föl ezeket. Léteznek ilyen szerepek, nincs is ezzel semmi baj. Csak az, amikor ezek úgy tudatosulnak bennünk, hogy ez vagy-vagy. Tehát egy családban nem lehet négy okos, nem lehet négy ügyes, nem lehet négy sportos, csak egy – és az összes többi vesztes. És ez már csupán azáltal is megerősödhet, hogy mondjuk az anyuka odamegy az egyik lányához, és azt mondja: „Hát te, anyja lánya!” Ez már elég, ez kész. A másik három padlót fogott, ott fetrengenek a földön. És az édesanya nem is veszi észre, hát a többinek is mondta máskor, máshol. De a dolog belső logikája meg nem így működik.

Letelt az idő. Még maradt egy. Nem is baj, hogy az megmaradt, mert az a leghosszabb.

Köszönöm a figyelmeteket. Örülök, hogy együtt vagyunk minden héten. Sokat jelentetek nekem.

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Két alkalom telt el úgy, hogy szinte csak egymás után eseményeket, történéseket, helyzeteket, élményeket mondtam el nektek, és nem akartam ezeket sem – főleg nem – magyarázni, sem értelmezni, szinte még megjegyzéseket sem fűztem hozzá, és a mai alkalommal ígértem azt, hogy egyrészt néhány általános kijelentést szeretnék tenni, hogy mit kezdjünk ezzel az, mondjuk így, információhalmazzal. És aztán pedig, ami talán ennél izgalmasabb, vagy fontosabb: megfogalmaztam egy pár fontos – nagyképűen így neveztem el ezeket – tételt. Hogyha ez így van, akkor ez a hétköznapi életünk szempontjából mit jelent, és mit tudunk ezzel a gyakorlatban kezdeni. Mert az, hogy vannak ilyen jelenségek, és esetleg kialakult róla egy általános elképzelésünk vagy véleményünk, ez még a hétköznapi életünket, vagyis az életünket lehet, hogy szinte egyáltalán nem fogja befolyásolni. Ezért akartam ezt egészen konkrét megfogalmazásban kikristályosítani.

Sok olyan dolgot mondtam, amelyben próbáltam összefüggéseket érzékeltetni: az álom, az ébrenlét, a testünk, a betegségeink, a szellemünk, a gondolkozásmódunk, a lelkünk, a hitünk, események és a gondolkozásmódunk, és különböző dolgok között. Végül is, hogy a lepke álmodik-e bennünket, vagy mi álmodjuk a lepkét, azt – ha racionálisan közelítjük meg a kérdést – nem tudjuk eldönteni. Vagyis, hogy ezek a kérdések csak a mi fejünkben léteznek és bennünk állnak-e ezek össze. És ezek kint, ahogy ezt szoktuk mondani, nincsenek is. Vagy pedig fordítva: ezek kint vannak, és mi csak fölfogjuk ezeket az összefüggéseket. Ez eldönthetetlen kérdés. Legalábbis racionálisan, az értelem számára ez a kérdés nem válaszolható meg – úgy tűnik. Ezért hiábavaló is nekiállni most egyesével ezeket a jelenséget vagy bármiféle olyan jelenséget, amire egyesek azt mondják: „Ezt én meg tudom magyarázni a tudattalan tevékenységével”. Más valaki azt mondja ugyanerre a helyzetre: „Ó, nem, itt nem a tudattalannak a tevékenységéről van szó, hanem valami misztikus esemény történt!” Valaki azt mondja: „ez belülről fakadt”, a másik azt mondja: „nem, kint rendeződtek csodálatos módon a dolgok”. Nagyjából mindegy. Mindegy, hogy melyiket állítjuk, mert ha mindegy, akkor többé-kevésbé azt is állítjuk, hogy mind a kettő igaz, vagy igaz lehet, és egyszerre is igaz lehet a kettő. Azt viszont mindenképpen leszűrhetjük, hogy jelenségek között összefüggés van, és ebben az összefüggésben mi magunk is szereplünk. Ezt tartom egy fontos kijelentésnek: mindaz, ami történik velünk, az nem független tőlünk, a mi gondolkozásmódunktól, a mi hitünktől. És ebből a szempontból a hitet tekinthetjük valami olyasminek, amit kapunk ajándékba, és száz százalékig kegyelem. És tekinthetjük a hitet olyasvalaminek, ami teljesen rajtunk múlik, és mi döntjük el, hogy miben hiszünk.

Ez most egy picit olyan… olyan homályosnak tűnhetett talán, megyek akkor beljebb. Nicolaus Cusanus éppen 600 évvel ezelőtt született 1401-ben. És ő nagyon zseniálisan fogalmazta azt meg, hogy mi két féleképpen törekedhetünk az igazság megismerésére: az egyik az értelem útja, a másik az ész útja. Ha az értelem útján közelítünk, akkor ez az ok és okozat, a dolgoknak a megkülönböztetése – tér és idő. Szóval ez az értelem útja. Ezáltal a dolgok sokasodnak – erről beszéltem múltkor. De ez csak egy féle megkülönböztetés, és ha így megyünk, akkor soha nem érünk teljesen célba. A másik út az ész útja: az ész a dolgokat egyben ragadja meg. Ugyanazokat a dolgokat, amelyeket az értelem elkülönít egymástól, hogy egyáltalán tudjon velük valamit is kezdeni. Mert épp azáltal értünk meg dolgokat, hogy megkülönböztetünk egymástól jelenségeket. Az ész azonban összekapcsolja a dolgokat és az ész által egyben ragadjuk meg a azokat.

Ez tökéletesen összecseng azzal, ahogy Arisztotelész azt mondta: „Ha megkérdezik tőlem, hogy mi az idő, fogalmam sincs. De ha nem kérdezi meg tőlem senki, akkor pontosan tudom.” Vagyis ha az eszemet kérdezem, akkor tudom, ha az értelmemet, nem tudom. Ez valami olyasmi – épp hallottam egy ilyen példát –, hogy a kezembe veszek egy hagymát, és azt kérdezem: mi a hagyma? Vagy mi a hagyma lényege? Nézzük csak… – és elkezdem a hagymát hámozni. És azt mondom: „ez még nem lehet a hagyma lényege, mert ez csak egy levél. Ez nem a hagyma, ez egy levél.” És leszedem a leveleket egymás után, és mindegyik levélre azt mondom: „ez nem a hagyma, ez egy levél.” És végül nem marad semmi. Amikor az ember elkülöníti a dolgokat egymástól, akkor mondhatom azt, hogy „ez hagyma, ez meg levél”. Igaza van, de hogyha csak így nézem a hagymát, sosem fogom megtudni, hogy mi az, hogy hagyma. Ha egyben látom a hagymát, akkor az egy hagyma. Ha megpróbálom megérteni, hogy mi a hagyma lényege, de nem úgy, hogy egyben nézem, hanem elkezdem széttrancsírozni, pont az tűnik el, amit meg akartam érteni. Szentgyörgyi Albert azt mondta, hogy ő a biológia felől közelített: őt igazából egész életén keresztül semmi más nem érdekelte, csak az élet. Azt kutatta, hogy hol érhető tetten az, amit mi úgy nevezünk, hogy élet. És azt mondta, hogy „először biológiai kutatásokat végeztem, és rájöttem, hogy nem lelem az életet, ezért elmentem biokémikusnak (mondjuk így nagyon egyszerűen). Akkor rájöttem, hogy így sem jó, akkor elkezdtem a kémiával foglalkozni.” És így ment, ment egyre-egyre lejjebb, és aztán végül a fizikával… És azt mondta, hogy: „minél inkább kutattam, végül eljutottam az elemi részecskékig, és az élet mindig kisiklott a kezem közül, mindig pontosan tudtam, hogy az élettel foglalkozom, de amikor rákérdeztem, hogy mi az, soha nem tudtam megmondani, hogy miről van szó. Közben pedig mindig a kezemben volt. Mindig a fejemben volt, és mindig is éltem ezt.

Cusanus nagyon zseniális volt, a fő műve ezzel a címmel jelent meg: A tudós tudatlansága. Azt mondta, hogy minél többet tudunk, annál tudatlanabbak vagyunk. Állandóan paradoxonokban beszélt. Azt mondta, hogy ha valamit is tudunk mondani az igazságról, akkor állandóan ellentétes kijelentéseket kell tennünk. Olyan kijelentéseket, amelyekben egyben ragadunk meg valamit, amit ezek a kijelentések egyébként külön-külön látnak vagy fejeznek ki.

Amikor Jézus köztünk volt, akkor állandóan összekötött olyan dolgokat, amelyeket a korabeli gondolkodók, vallásos és hívő emberek elválasztottak. Ezért volt szinte a legnagyobb baja a farizeusokkal. Mert a farizeusok, azok úgy akartak kizárólag közel kerülni az Istenhez, hogy mindig elválasztottak dolgokat egymástól. És végül szinte már mindig csak egyedül maradtak: ők meg az Isten. Jézus azt mondta, hogy kössünk össze dolgokat, és így jutunk el az Istenhez. Miközben nem tagadta azt, hogy fontos, hogy dolgokat el tudjunk választani egymástól. Azt mondta, hogy én és az Atya egyek vagyunk – és erre fölháborodtak, és azt mondták: „érdemes a halálra, mert eggyé tette magát az Istennel.”

Azután Jézus azt is mondta: „Ha a legkisebbnek tesztek valamit, azt nekem tettétek.” És a farizeusok megint fölháborodtak: „Ugyan már!” És Jézus elmondja – Máté evangélium, azt hiszem, 25. fejezet –, hogy „ha meglátogattok valakit, aki kórházban van – engem látogattok meg. Enni adtok egy hajléktalannak – nekem adjátok az ételt. Inni adtok – nekem adtok inni.” És ugye a farizeusok szájába adja ezeket a kérdéseket: „De hát mikor láttunk téged éhesen? Vagy szomjasan? Vagy betegen? Téged soha sehol nem láttunk. Embereket láttunk, akikről tudjuk, hogy hogy hívják őket, és kicsodák. Pontosan tudjuk, hogy ők nem te voltál, és hogy ők nem mi vagyunk. És Jézus fölfelé is, egészen az Istenig, és lefelé is… A korabeli gondolkozás szempontjából a legértéktelenebb emberi lény a gyerek, mert nem tudja megtartani a törvényt, nem tudja megkülönböztetni az értelmével azt, mi helyes és mi helytelen, ezért a gyerek nem számít az Isten szemében. Mert képtelen a megkülönböztetésre, ez volt a zsidó gondolkozásmód. És Jézus egyszer csak összekötötte a saját személyét az Istennel, az Atyával, és saját személyét összekötötte a pici gyerekkel. Ezzel tulajdonképpen pici gyereket is összekötötte a Teremtő Istennel, és azt mondta, hogy lássuk meg, hogy ezek egyek. – Egyfelől. Másfelől egyáltalán nem egyek: másfelől ez egy pici gyerek. Én Jézus vagyok, az pedig a Teremtő Isten. Nem egyek. – Egyfelől. másfelől azonban egyek.

És az ő nagyon fontos üzenete volt, hogy a kettő egyszerre igaz. Tehát egyszerre igaz az, hogy ez három különböző dolog: az Atya, a Fiú meg az ember. Három különböző dolog. És egyszerre igaz az, hogy ez a három tulajdonképpen egy. És az egyik sincs a másik fölött vagy alatt, egyszerre igaz. Ezt egyszer így fogalmaztam meg – emlékszem, egy vasárnapi beszédben mondtam ezt, csak nem fejtettem ki nagyon –, hogy az életnek egyszerre van egy vagy-vagy jellege, meg egy is-is jellege. Egyszerre. Csak a nehézség az, hogy mi egyszerre nem tudjuk ezt a két szempontot érvényesíteni. Mert vagy úgy kezelünk egy helyzetet, hogy vagy-vagy, vagy úgy kezeljük, hogy is-is. Egyszerre nem tudjuk kezelni ugyanolyan érvénnyel azt a helyzetet, hanem döntenünk kell. Kierkegaard, a dán filozófus életének szinte fő műve az volt, hogy vagy-vagy. (Ugye, leugrik a polcról, akkora, nem lehet berakni, külön könyvespolcot kell neki csináltatni, olyan vastag.) És abban azt mondja, hogy a keresztény embernek a lényege éppen az, hogy állandóan döntéshelyzetben éli meg magát: vagy az Isten, vagy a teremtmények. Vagy a jó, vagy a rossz. A keresztény ember az, aki ezt fölfokozottan éli meg a tudatában, hogy mindig döntéshelyzetben vagyunk. És emellett ugyanúgy nagyon nagy keresztény gondolkozók, mondjuk, misztikusok arról beszéltek, bár Kierkegaard-ban is bőségesen volt hajlam erre, hogy éppenhogy nem vagy-vagy jellemzi alapvetően a keresztény embert, hanem az is-is. Mind a kettő alapvetően jellemzi a keresztény embert. És a hitünk, akkor tud erőteljes, lenni, hogy ha egyszerre tudjuk érvényesíteni ezt a két szempontot, vagy legalábbis mindig tudunk ennek a két szempontnak az egyszerre való érvényességéről. Ez roppant fontos, miközben ezt sohasem tudjuk tökéletesen megvalósítani.

Ahogy, ugye, a XX. századi fizika… Én ezt nem úgy mondom, mint aki ért hozzá: szombaton elmentem egy fizikatanárhoz, hogy mondd ezt el nekem még egyszer, légy szíves, hogy nehogy hülyeségeket beszéljek. Hát legalább ötször megtanultam, de ettől még én ezt nem értem, de mindegy. Ti viszont értitek, úgyhogy azért mondom: Heisenberg, aki azt mondja, hogy igen, newtoni fizika, rendben van, nagyon jól elvagyunk ezzel, csakhogy egy idő után eljutunk egy olyan problémáig, hogy valamiről – egy elemi részecskéről – vagy azt tudjuk megmondani, hogy hol van, vagy pedig azt tudjuk megmondani – ha jól mondom –, hogy merrefelé tart, mi a sebessége. Tehát vagy az irányát, a sebességét, ezt a jellemzőjét tudjuk megragadni, vagy azt a jellemzőjét, hogy hol van. És a kettőt egyszerre soha nem tudjuk megmondani. És minél inkább meg tudjuk mondani az egyiket, annál kevésbé látjuk a másikat. És ez az életünk minden területén valamiképpen így működik.

Ugyancsak a fizika fölismerése az, és aztán a filozófia kapva kapott ezen, hogy „jaj, hát mennyire így van!”, hogy egy idő után a dolgok úgy válaszolnak nekünk, ahogyan a kérdéseket föltesszük. Megkérdezzük a fénytől, hogy „hullám vagy?” Mire a fény azt mondja: „Hát persze!” De hogyha egy másik kutató azt kérdezi meg, hogy „részecske vagy?”, a fény azt mondja: „Hát persze!” Azt mondja, amit kérdezünk. Pont úgy, mint a hitünk. Ahogy Jézus mondja: „Legyen nekem a te hited szerint!” Vagy… „nekem”?… nem, „legyen neked a te hited szerint!” De milyen ez az elszólás, ez érdekes! Lehet, hogy mondhatta volna ezt is… Mert úgyis úgy lesz, ahogy te hiszed. Hát úgy lesz: ha te a világot hitetlenül akarod látni, akkor a világ azt fogja válaszolni neked, hogy „igen, így lehet élni”. Ha te hívőként látod a világot, akkor a világ azt fogja válaszolni, hogy „igen, lehet hívőként élni”. Ha te keresztényként kérdezel rá a világra, akkor a világ állandóan válaszolni fog neked, hogy „igen, igen, keresztény a világ”, úgy ahogy azt mi… Ha buddhistaként kérdezel rá a világra, akkor buddhista válaszokat fogsz kapni.

Kényes ez, amit mondok. De hát idáig érdemes eljutnunk, mielőtt abszolutizálunk valamit, és azt mondjuk: vagy-vagy. Hogy csak vagy-vagy.

Analitikusok beszélnek erről: van egy jungi analitikus. Elmegy hozzá egy kliense, és azt mondja az analitikus, hogy „hát kedves kliensem, elkezdünk a maga álmával foglalkozni”, és akkor a kliens – miközben lehet, hogy fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy jungi analízis – elkezd jungi dolgokat álmodni. Tehát pontosan olyan cuccokat hoz elő a tudattalanja, amit egy jungi analitikus nagyon jól tud kezelni. És ez az ember elmegy egy freudi analitikushoz, és egyszer csak megváltoznak az álmai. És elkezd olyasmiket álmodni, amiket egy freudi analitikus tud nagyon jól kezelni. Amikor elmegyünk egy segítőhöz, és azt mondjuk, „nem tudjuk, mit kell csinálni”, akkor kizárólag olyan segítséget kaphatunk, ami a segítő fejében már összeállt. Semmilyen másfajta segítséget nem kaphatunk, nyilvánvalóan. És a segítő mégis tud nekünk segíteni. De ha elmegyünk egy másik segítőhöz, akiben más dolgok álltak össze, ő is tud segíteni. Pedig lehet, hogy mást mond, és mégis segít.

Itt most nem mindennek a relativizálását akarom mondani, hanem azt, hogy vagy-vagy és is-is. És ez a kettő egyszerre érvényesül. És miközben egyszerre érvényes, nem tudjuk egyszerre érvényesíteni!

Oké, akkor jöjjenek a tételek!

Eddig volt valamiképpen ez a… talán elvontnak nevezhető elméleti rész. Talán még egy szempontot hadd hangsúlyozzak, ami mindenképpen nagyon fontos: hogy ezekben az eseményekben mi magunk kihagyhatatlanok vagyunk.

Nem tudjuk – ha az értelemmel közelítünk a kérdéshez –, hogy mi teremtjük-e az Istent, vagy az Isten teremt bennünket? Ha csak az értelmünket kérdezzük, ezt nem tudjuk megválaszolni. Egyszerűen nem megy. De annyit meg tudunk válaszolni, hogy ez a kérdés bennünk van. Mi, akármilyen választ is adunk erre a kérdésre, jelen vagyunk ebben a kérdésben. Most akkor mondom a gyakorlatot: hogy mit kezdjünk ezekkel a fölismerésekkel. Hogy egyszerre igaz az, hogy száz százalékig a mi kezünkben van az életünk. Hihetetlen módon a mi kezünkben… Föl sem tudjuk fogni, hogy ezt az egész életet, ami itt körülöttünk van, mi teremtjük, és mi csináljuk. Beleértve még az Istent is.

És száz százalékig igaz az, hogy az életünk tökéletesen az Isten kezében van. És minden kegyelem, ami történik velünk. Minden, az utolsó pillanatig. És ez a kettő egyszerre iga. De ha minden kegyelem, akkor ez a kegyelem bennünket ér, akkor is kihagyhatatlanok vagyunk ebből.

Na, ezek a tételek. A tételek abból fakadnak, hogy mióta töprengek és szerintem mióta ti is töprengtek, azóta az életnek állandóan megjelenik ez a paradox jellege: hogy vagy-vagy és együtt is-is. És ez együtt van.

És én sokáig ezt egyfajta érdekességként vagy elméletként éltem meg. És akkor történt egy nagyon izgalmas találkozásom, mégpedig egy családterapeutával, akitől családterápiát tanultam. Külföldről jött, Hollandiából, és azt mondta, hogy ő itt most egy magyar embernek a gondolatát fogja előadni, aki elment az Egyesült Államokba és próbált… Abból indult ki, hogy hogyan tud ő segíteni házaspároknak. Akik jönnek, akik egyek pár, de éppen az a problémájuk, hogy ezt az egységet nem tudják megélni, és a konfliktusuk vagy a problémájuk őket már jobban elszakítja, mint hogy ők ezt képesek volnának elviselni, vagy boldogok lennének. Tehát őneki az a dolga, hogy ez a két ember, aki jön hozzá, és attól szenved, hogy a „vagy-vagy” világra került a hangsúly, hogyan tudnák az „is-is”-t is megélni. Gyakorlati kérdés volt a számára, és arra jött rá, hogy nem nagyon tud segíteni akkor, hogyha belemegy abba a csapdába, hogy az egyiknek igaza van, és a másik téved, hogy az egyik a jó, és a másik a rossz. Hogy az egyik az áldozat, és a másik a bűnös. Ha belemegy abba, hogy ebben a helyzetben van egy jó, és van egy rossz, és hogy ez a helyzet alapvetően „vagy-vagy” helyzet, akkor elmélyíti ezt a konfliktust, és nem tud segíteni. Ezért ő így fogalmazta meg: annál hatékonyabban tudtam segíteni, minél inkább mind a két fél mellé tudtam állni. Ezt már említettem nektek a Terézvárosban, de nagyon lényegesnek tartom. Ő úgy fogalmazta ezt meg, hogy a segítő részéről kétirányú melléállásra van szükség. Egyszerre a férj és egyszerre a feleség mellett is állok. Miközben ők egymással szemben vannak. Nagyon kritikus helyzet. De ha én ezt meg tudom valósítani, akkor ők tudnak egymással egyre inkább szót érteni. Éppen azáltal, hogy én modell értékűen mind a kettejük mellé tudtam állni. Tehát bemutatom nekik a gyakorlatban, hogy lehetséges kettejük között összefüggést teremteni. Én a személyemben teremtem meg ezt az összefüggést, ezt a kapcsolatot épp azáltal, hogy nem döntöm el, hogy ki a hibás és ki nem, hanem mind a kettőjüket egyszerre elfogadom. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos helyzetben nem mondom azt, hogy szerintem itt ez tévedés volt. Vagy szerintem itt neked van feladatod valamit újítani. Természetesen.

És ez azért ütött engem nagyon szíven, mert én akkor papnövendék voltam, amikor ezt elkezdtem tanulni, és állandóan azt hallottam a szemináriumban, hogy a papnak az alapvető dolga, hogy állandóan megkülönböztesse a dolgokat, és állandóan ítélkezzen. Hogy egyfajta félresikerült Bölcs Salamonként ítéletet mondjon emberek fölött azzal a tekintéllyel, ami egy papnak adatik (már ha adatik…). És akkor, egyszer csak, láttam egy másik világot, ahol pont ellenkezőképpen működik minden, és úgy tűnik, hogy nagyon eredményesen.

Ez indított el arra, hogy megpróbáljak megfogalmazni tételeket. Hogy mit kezdjünk akkor a hétköznapi életünkben azzal, hogy a vagy-vagy mellett az is-is jellegét, az összefüggés és a kapcsolat jellegét az életnek hogyan tudjuk élni, és ezáltal a hitünket teljessé tenni. Mert úgy tűnik… Csak egy példa: amikor a farizeus és a bűnös elmegy imádkozni az Istenhez, akkor a farizeus megkülönbözteti magát a bűnöstől. Ugye, pont ezt a mondatot mondja: „Hálát adok neked, Uram, hogy én nem vagyok olyan, mint az a bűnös.” A bűnös pedig azt mondja, hogy „én pedig, Uram, kérlek, hogy segíts nekem!” És Jézus azt mondja, hogy a farizeus a megkülönböztetése miatt nagyon messze van az Istentől. Bár látszólag sokkal közelebb áll hozzá. A bűnös azonban, aki az összefüggést kereste, az sokkal közelebb van az Istenhez, bár látszólag sokkal messzebb van tőle. És a kettő egyszerre igaz. Nyilvánvalóan egy farizeus sokkal istenesebb életet él, mint egy bűnös ember: sokkal erkölcsösebb, igazabb, rendesebb, tisztességesebb, ezt egyszerűen kétségbe sem lehet vonni. És mégis Jézus azt mondja, nem a farizeus ment el megigazultan – az igazság szót hozza itt –, hanem a bűnös ember.

Nézzük ezeket a tételeket!

 

Az első: ha valami valahogy helyes, nem jelenti azt, hogy másképpen nem az.

Ezek hihetetlenül primitív kijelentések. Olyanok, hogy most azt mondjátok, hogy „ha most elkezd erről beszélni, akkor megszúrom magam. Ezt nem teheti velem”. Ennek ellenére annyira „genyó” leszek, hogy most fogok erről beszélni nektek. Először is: egy élményem, amikor én megtanultam, hogy ez mennyire így van, vagy hogy mennyire nem így van egyeseknél. Tízéves voltam, sőt tizenegy, amikor ötödikben a kísérleti matematika osztályba helyeztek. Addig én ötös voltam ebből a tantárgyból, néhány hét alatt sikerült kettesig „emelkednem”, és hiába adták föl nekem a házi feladatot, én azt attól a pillanattól kezdve, hogy sikerült kísérleti módon tanulnom a matematikát, hát ez egy teljesen bevált kísérlet lett, képtelen voltam megoldani. És akkor mentem haza apukámhoz, aki ugye pilóta volt és a kisujjában volt az összes ilyen műszaki dolog, hogy „Apu, segíts nekem!”. És akkor apukám nézte, fogta, megoldotta az összeset, elmondta, hogy ezt így kell csinálni, nagy boldogan vittem a házi feladatot, ellenőrzés. Hát bizony az én jó eredményeim nem úgy jöttek ki, ahogyan azt az iskolában a tanító néni megtanította. Mire a tanító néni azt mondta: „Kedves nebuló, ez így nem jó. Menjen haza és tanulja meg rendesen, hogy erre az eredményre hogy kell eljutni!” Ez egyetlenegy következtetésig juttatott el engem, hogy az édesapámat soha többé nem kértem meg, hogy segítsen, mert nyilvánvaló volt, hogy hiába tudja, hogy hogy kell eljutni a jó eredményre, ez nem elég. Merthogy úgy tűnik, hogy itt vagy úgy jutunk el a jó eredményhez, ahogy a tekintélyes ember mondja, vagy tökmindegy, hogy jó eredményre jutottunk-e el vagy nem. Sok mindenre tanított meg ez az élmény. Érzékennyé tett arra, hogy utáljam azt, ha nekem megmondják, hogy egy jó eredményhez hogy kell eljutni, és megszabják nekem azt, hogy ezt csak így lehet csinálni. Miért nem lehet másképpen? Ez látszólag egy roppant primitív dolog, de akkor hozok most hétköznapi példákat, amelyeken ti fönnakadtok így-úgy, amúgy. Nagyon sokféle dolgot mondok.

Az egyik, ezt talán említettem is nektek, de oly látványos: egyszer jött hozzám egy pár, és arról beszéltek, hogy hát egyszerűen nem tudnak egyeztetni egymással, képtelenek együtt élni. És hát – ahogy ezt érdemes csinálni – kértem tőlük, hogy mondjanak gyakorlati példát. És ugye akkor azt a példát hozták, hogy hogy kell mosogatni. Ezt mondtam talán már nektek, az asszony azt mondta, hogy mosogatni úgy kell, hogy elmosogatunk, majd pedig akkurátus módon eltörölgetjük a dolgokat, és akkor az rendben van. A férfi pedig azt mondta, hogy mosogatni nem így kell, hanem úgy kell, hogy elmosogatunk, majd pedig hagyjuk, hogy a dolgok szépen, maguktól megszáradjanak. Mind a ketten eszméletlen sok racionális érvet hoztak amellett, hogy miért így vagy úgy kell mosogatni, és hogy miért így vagy úgy lehetséges csak, hogy azok a dolgok elmosódjanak. Én ezt a problémát egyáltalán nem értékeltem le. Mert a párkapcsolatban kiéleződnek ezek a helyzetek, hogy megtanulunk valamit, amiről úgy gondoljuk, hogy erre az eredményre, a tiszta poharakhoz és tányérokhoz, csak így lehet eljutni. És képesek vagyunk totálisan hülyének nézni azt, aki ezt másképp akarja megvalósítani. És a baj ott van, hogy elkezdünk megkülönböztetni. És azt mondjuk, hogy „ez egy racionális kérdés”, „ülj le drágám, most elmagyarázom neked, hogy miért nincs igazad”. És akkor a drága meghallgatja ezt az egész litániát, és hát egyértelmű, hogy teljesen mindegy, hogy mit mondunk, mert a kérdés nem itt van. Nem itt van probléma, nem itt dől el az egész kérdés, egyáltalán nem itt. És házaspárok képesek egy egész életet leélni abban, hogy azért, úgy alapvetően, a másikat hülyének tartják. Nagyszerű, katolikus, keresztény, nem tudom milyen, elkötelezett emberekkel találkoztam, akik elmondták, hogy nem egyszer kerülnek nehéz helyzetbe, mert minden ott dől el igazán… Olyan egyszerű, hogy a férfi azt mondja a feleségnek: „hát te egyszerűen hülye vagy”. Szóval… ezt finomabban mondja: „Te nem vagy normális.” „Tehát, amit te most gondolsz, amit te most mondtál, ahogy te a kérdést látod, ahogy te ezt megfogalmaztad, a te érzéseid… Egyszerűen nem normális” – neki. Mert őszerinte más a normális. Ez annyira gyakorlatias, hogy szerintem már nem is kell, hogy jobban az legyen.

Ide tartozik még az is, amikor papok a maguk… de ide lehetne venni tanárokat, bárkiket, akik mondják a maguk bölcsességét, azért, mert őnekik volt egyszer valaha egy élményük valamiről, és attól kezdve az csak úgy van. Jött hozzám valaki, aki azt mondta, hogy ő most egy éve jár a barátjával, és elment egy paphoz, és megkérdezte, hogy mennyi ideig megfelelő, hogy valaki a házasság előtt együtt járjon a leendő házastársával. Mire a pap, akinek nyilván volt valami ilyenfajta élménye, azt mondta, hogy „hát nézd, kettő évig kell így együtt járni, mert két év után már csak húzod az időt. Tehát amit két év alatt nem lehet eldönteni, azt vagy nem lehet később sem eldönteni, vagy pedig te egy totojázó, szerencsétlen, lehetetlen alak vagy, döntsél már végre!” Ez a helyzet számomra azért volt elgondolkodtató, tragikus és megmosolyogtató egyszerre, mert ez egy nagyon jó pap, aki ezt mondta, egy roppant jó pap. De ilyen kijelentéseket nem lehet tenni… Hát lehet, csak ugye… óvakodjatok az ilyen atyáktól, akik ilyen… És ha neki két és fél év? Vagy neki hat hónap? Hát… Jó, hát azért hat hónap, az kevés…

Szóval a megkérdőjelezhetetlen igazság erejével sülnek belénk dolgok, amelyekkel, hogy mondjam, együtt hunyunk el. Tehát a koporsóba visszük ezeket a batyuszámra átkötött igazságainkat. És az, hogy – nem tudom – a szomszédunk egészen másképp nagyon boldogan él, erre mi azt mondjuk, hogy ez nincs. És simán meghalunk így.

Ez volt tehát az első. Tehát ha valami valahogy helyes, nem jelenti azt, hogy az másképpen ne volna helyes, és ne juthatnánk el ugyanarra a jó eredményre.

 

Kettő: ha nekem igazam van, az nem jelenti azt, hogy a másiknak nincs igaza.

Főleg akkor, hogyha mi konfliktusban vagyunk egymással. Ha nekem igazam van, az nem jelenti azt, hogy másiknak nincs igaza. Mondok egy példát, megint a múlt hétből. Jött hozzám egy pár. (Hú, már látom előre, hogy el fognak fogyni a párok, senki nem mer majd hozzám jönni…) Hoztak egy konfliktust: ez a mi bajunk. (Hú, most pont egy párra néztem… Olyan bátorítóan mosolyogtatok rám...) Szóval azt mondta az egyik: van itten nekünk egy konfliktusunk. Ezt mi próbáltuk megoldani. „De igazából az történt – mondta a hölgy –, hogy ezt a dolgot nem beszéltük meg rendesen. Tehát: mi is itt az igazság? – szólt az értelem nyelvén. Először is: a dolgokat meg kel beszélni; időt kell szánni a problémák megoldására; tilos a problémákat a szőnyeg alá söpörni; érzékenyen figyelnünk kell a másik érzéseire, ezeket ki kell mondanunk; stb., stb. Atya, ugye nekem igazam van?” „Hát persze.” Mire a férfi azt mondta: „Atya, a helyzet a következő: itt van nekünk ez a probléma. A probléma az, hogy nem szabad, hogy nyalogassuk a sebeinket; hogy unos-untalan a múlton rágódjunk; hogy önmagunkat sajnáltassuk; hogy ne tudjunk a jövőbe tekinteni, és a remény erejével nekilendülni az új feladatoknak. Ugye, atya, nekem igazam van?” „Hát persze.” Miközben mind a kettejüknek tökéletesen igaza volt, ők közben éppen összevesztek azon, amiben mind a kettőjüknek igaza volt. Mert nincs egybenlátás. És teljesen elszigetelődtek már egymástól, már nem is hallották egymást. Csak rátaláltak egy igazságra, amiről azt mondták, hogy „na végre, ez egy megföllebbezhetetlen igazság, tehát a másik bármit is mond, nem lehet igaza. Mert ha nekem igazam van, neki már nem lehet igaza. Mert ha nekem igazam van, akkor őneki be kell látnia, hogy nincs igaza. Akkor rajta a sor.” És mind a ketten eljutottak egy olyan igazságig, amelyről azt mondhatták, hogy itt a másiknak kell változtatnia, ezért a dolog beállt. Se előre, se hátra. Életünkben tele vagyunk ilyen helyzetekkel. Tele. Eljutunk, egy olyan helyzetig, amikor nekünk igazunk van, és ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy akkor a másiknak nem lehet igaza. Pedig lehet. Pontosan ugyanúgy, ahogy nekünk. Ide gondolom jelenségként a politikai pártoknak, és a politikusoknak a játékát. Tehát azt, hogy mondjuk Orbán Viktor szerda reggel a Kossuth rádióban nyilatkozik. A dolgokat elmondja valahogy. Mire én azt mondom: „hm, teljesen igaza van.” 3-4 óra múlva egy másik pártnak a vezetője azt mondja: „Fölháborító, amit a miniszterelnök mondott, természetesen ezekről és ezekről semmit nem mondott, ezekre nem figyel, ezeket félre… stb. stb.” És hogyha nem hallottam volna, hogy Orbán Viktor mit mondott reggel nyolckor, akkor azt mondanám, hogy „Te jó Ég! Ki… ki a mi vezérünk?!” Most ez nem ilyen kérdés... szóval ez nem politika, mert ez fordítva is így van. Pontosan ugyanígy van fordítva is. Amikor volt – még a múltkori választás előtt – az a beszélgetés. Ugye, Horn Gyula beszélgetett Orbán Viktorral. És akkor kérdeztem MSZP-s embereket, hogy „Na, szerinted ki győzött?” „Hát ki győzött?! Hát úgy lenyomták az a taknyost, ahogy csak kell!” Kérdeztem Fidesz-s barátaimat: „na, ki győzött?” „Hát te hülye vagy? Hogyhogy ki győzött?! Hát, mint az elvert kutya, kullogott el a beszélgetés után az az öreg trotty.” Ez nem csak arról szól, hogy mindenki „a maga lovát látja szépnek”, hanem arról is, hogy ha van két jó politikus – ezt nem Orbán Viktorról meg Tor… (Torgyán Józsefről… Mit nem mondok! Az „is-is” jellege az életnek lehet, hogy itt kevésbé érvényes…) Szóval, hogyha ténylegesen van két jó politikus, hát egyszerűen szerintem semmi mást nem kell csinálniuk, mint meghallgatni a tár… hát, akire azt mondják, hogy „ellenfelük”, tök mindegy, és hangsúlyozni ellentétes szempontokat, amelyek ugyanúgy igazak, mint azok, amelyeket az ő politikai ellenfelük hangsúlyozott. Pontosan ugyanúgy igazak. És ezzel végig lehet játszani az életet, az egész életet, és lehet hat féle március tizenötödike, meg minden, és... Ezt szerintem nem is kell… Ezt az egészet egy játéknak látom. Csakhogy egy nagyon veszedelmes játéknak. Ahol azzal játszunk, hogy bizonyos értékeket ezzel a logikával mindig kirúgunk, és azt mondjuk, hogy csak nekünk van igazunk, és a másiknak nem lehet igaza. Ez egy értelmetlen, ebből a szempontból értelmetlen dolog, szerintem ebből a szempontból a politika valami hihetetlenül egyszerű dolog. Egy bizonyos szint után teljesen... Szóval csak látni kell, hogy mi az ellentéte, és azt jól föl kell fújni, hatásosan kell elmondani, és kész. Na.

 

A harmadik: ha képviselek egy értéket, és valaki épp az ellenkezőjét képviseli, az nem jelenti azt, hogy téved.

Ugye, ez az előző helyzetnek a teljesen radikális felállása. Tehát ha valaki épp az ellenkezőjét képviseli, annak ugyanúgy lehet igaza, mint nekem. (Mert ugye az előző házastársi konfliktusban nem épp az ellenkezőjét hangsúlyozták, csak egy másikat.) Ide lehetne azt hozni például, amit az előbb mondtam, hogy az üdvösség teljesen rajtunk múlik – és az üdvösség teljesen az Istenen múlik. Hogy semmit nem tehetek az üdvösségemért, mert az ajándék – és mindent nekem kell megtennem az üdvösségemért, mert csak rajtam múlik. A kettő egyszerre igaz. De ha én azt mondtam, hogy az üdvösség csak rajtam múlik, akkor sokan azt gondolhatják, hogy „Te jó Ég! Hát ez egy eretnek…! Hát ez nem így van: hát az üdvösség csak az Istenen múlik.” Pedig én egyszerűen csak valamit hangsúlyoztam, és nem mondtam, hogy a másik nem igaz. Nálunk, vagyis Keresztúron, nagyon érdekes helyzet van, mert totálisan ellentétes két pap van: Főnök atya meg én. Tűz és víz, ég és föld, szóval egyszerűen hihetetlen… Keresve sem lehetett volna találni két ilyen embert. Ezt talán már említettem is nektek. Tehát ő szalonnát eszik zsíros kenyérrel, én meg répát majszolok karalábéval; ő fölmegy egy tíz centis dombra és szédül, én meg ha síkon vagyok, akkor szédülök, mert ugye azért ennyire nem lehet már unalmas; ő állandóan otthon van, én meg állandóan nem vagyok otthon; és így lehetne mondani tovább. Reggel háromkor kel – én akkor fekszem… Mikor ez kiderült, akkor mondtam, hogy látod, atya, mi 24 órás szolgálatot tartunk, na hol tudnak még ilyet? És olyan helyzetben vagyunk, hogy én vagyok a haladó, ugye ezt szokták mondani: a haladó. És akkor úgy van, hogy egyszer én mondom azt a misét, a következő héten ugyanazt a misét a másik atya mondja. Tehát nincsenek eldöntve. És akkor ülnek bent az emberek, és látom, hogy „billen meg a templom”, mert azok, akik azt gondolják, hogy a haladás, az a nagy dolog, azok így „virulnak ki”, és a konzervatívok meg így: „ghrrr, ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor a másikra jöttem volna…” És eltelik egy hét, és megint billen a templom, csak pont fordítva: a konzervatívok kihúzzák magukat: „Na végre megmondja az igazságot valaki!…” A haladók meg azt mondják: „rrrh…, jövő héten másképp lesz!… Majd megtanuljátok ti, hogy ki az Krisztus!…” És ez így megy, hétről, hétre… És ez a mi gyöngénk, hogy azt gondoljuk, hogy ha a szószékről valaki azt mondja, hogy „figyeljetek, hát hagyományokat kell teremteni; a hűség azt jelenti, hogy hűséges vagyok a lényeghez, és állandóan keresem az új formákat, hát nemde ez a lényeg? És akkor, akik úgynevezett konzervatívok, azok azt mondják, hogy ez egy lázítás, hogy „ez az ember kidobja a hagyományokat a komoly értékeket, ez semmibe veszi ezeket a dolgokat, hát legjobb lenne mennie innen, függesszék föl!” És a következő héten ugyanezt élik meg mások ugyanebben a templomban. Kivéve azt az asszonyt, aki – hát nagyon, nagyon aranyos volt – odament a plébános atyához, és azt mondta, hogy „atya, az egyházközségnek a legnagyobb ajándéka az, hogy két ilyen eszméletlenül különböző papunk van: mert mi most aztán megtanuljuk, hogy mi a lényeg!” Addig kell szűrögetni a dolgokat, amíg megmarad valami, amit mind a ketten állítunk. Vagy legalábbis addig kell gyúrni a dolgokat, míg ezek a látszólag ellentétes dolgok valahogy össze nem gyünnek. Ilyen helyzeteket rengeteget lehet találni. Ezért én rájöttem – épp ahogy ezen töprengtem –, hogy… Már ugye beszéltem arról, hogy a szavaknak micsoda súlyuk van: hogy egy úgynevezett haladó ember meghallja ezt a szót, hogy konzervatív, és így „befeketedik előtte az ég” ettől a szótól. És ha egy konzervatív meghallja, hogy „haladó”, akkor röhöghetnékje van: „Merrefelé haladtok ti? A semmibe, mi? Hülyék…” Már a szavak is teljesen hangolnak minket. Miközben ez a kettő elválaszthatatlan egymástól: a hagyományőrzés és a hagyományteremtés. Ezért meg is fogadtam, hogy hacsak eszembe jut, akkor ezt így fogom mondani, hogy „hagyományőrzők”, és „hagyományteremtők”. Mert valahogy így akkor… bár ezekben a szavakban is az van benne, hogy „hagyomány” ajjajjajjaj… kicsit a konzervatívoknak kedvez…

Azt mondja… Még fölírtam egy ilyet: európaiság – magyarság. És lehetne még egy csomó ilyen dolgot mondani. Na, jó. Ezt nem is ragozom.

 

A következő: ha valakivel együtt érzek, ez nem jelenti azt, hogy a másikkal nem érezhetek együtt.

Ha valakit szeretek, nem jelenti azt, hogy valaki, aki éppen ennek az illetőnek, ad abszurdum, az ellensége, hogy én azt ne szerethetném. Ez lehetséges egyszerre. Ez az amit tulajdonképpen a családterápiából olyan nagyon-nagyon alapvetően megtanultam. És ez az, amit tulajdonképpen, mondjuk két, egymással konfliktusban lévő ember ha elsajátít, akkor képes megoldani a saját problémáját. Vagyis, hogy képes egyszerre azonosulni önmagával meg azzal az emberrel, aki vele szemben áll. Ez volna a dolognak a nyitja. Hogy én, miközben együtt érzek önmagammal, együtt tudjak érezni azzal, aki velem szemben van. Valamilyen értelemben. Mert ameddig csak annyit engedek meg magamnak, hogy „na jó, neki is lehet igaza”, az még kevés. Az értelem még kevés. Érzésekre van szükségünk, olyan érzésekre, egy esetleg kiélezett konfliktusban is, amelyek egységet teremtenek azzal, akivel éppen szemben állok. Ez már azért nagy művészet! De a megbocsátásnak éppen ez a titka: hogy olyan érzésekig jutok el, amelyek egységet teremtenek azzal, akivel szemben állok.

Na most egy kis kitérő. Jött hozzám valaki múltkor, és azt mondta, hogy „Atya, én rájöttem, hogy a kereszténység, egy nagyon nagy becsapás!” „Miért?” „Azért, mert van egy esküdt ellenségem, aki nekem rengeteg rosszat tett. Első pont: tehát ő a rossz, én a jó. És akkor az egyház azt várja tőlem, hogy én bocsássak meg neki. Második rosszpont: tehát miért van az, hogy látszólag van valaki, aki bűnt követ el ellenem, vagy bűnt követhet el ellenem, és utána nem őneki kell bármit is csinálni, hanem az egyház azt mondja – vagy Krisztus azt mondja, mindegy –, hogy még én bocsássak meg neki. Na ez aztán az igazságtalanság, ez egyszerűen szemétség! Hát legyen már egyensúly: legyen 1–1, akkor az az ő dolga.” És hogy én magyarázzam meg neki, hogy ez miért így… hogy… hogy lehet ez!

Ez az, amikor valaki csak „vagy-vagy”-ban lát és gondolkozik vagy él. Mert… Ugye, erről beszéltem múltkor, hogy az erkölcs az olyan, mint amikor megfogalmazunk tételeket, hogy így csinálnánk, ha tudnánk, éreznénk, látnánk, átélnénk azt, hogy hogy csinálnánk, ha megtért emberek volnánk. Ez az erkölcs. Általában azért van konfliktus köztünk meg az erkölcs között, mert nem érjük föl. Ez egy eset. Mert ez abból a téves látásból fakad, hogy én és az a másik ember, aki megbántott engem, mi totálisan különbözünk egymástól, és semmi közünk egymáshoz, és ő az ellenségem. És nekem akkor jó, ha neki rossz. És ha neki rossz, nekem jó. És ez a kettő így megy. Ha én nem bocsátok meg valakinek, aki ellenem vétett, akkor kinek ártok? Magamnak. A haragom a gyűlöletem, a bosszúvágyam és minden engem tesz tönkre. Adott esetben, hogyha én ezt kiterjesztem a másikra, akkor bosszút állok. Tehát éppenséggel tönkretehetem a másikat is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy én mindenképpen magamat tönkretettem ezzel. Azon nem változtat.

Vagyis: vezetek, és akkor én, ahogy vezetek, mindig be tudok… és akkor, ugye kiszalad a számon az, hogy „Ezt a hülyét!” Ugye ez szalad ki a számon. Mert nem indexel. (Figyeljetek már, indexeljetek, ne csináljátok ezt… Ezt, emberek el… nem tudom… A KRESZ-ből kiveszett ez… Tehát, ha leállok – indexelni kell; bekanyarodom – indexelni kell; valami problémám van – indexelni kell… Szóval, ilyenkor elragadtatom magam, és azt mondom, hogy „Ezt a hülyét!” És ez egy nagyon veszedelmes kijelentés. Mert, ha én vagy-vagy-ként élem az életem, akkor azt mondom, hogy… Akkor ennek a mondatnak hol van a súlypontja? Ott, hogy „ez hülye”. Tehát a súlypont ott van, hogy „ez”. Azonban, ha ugyanezt a mondatot, is-is-ben látom, akkor a mondat súlypontja ott van, hogy „hülye”. Akkor nem „ő hülye”, vagy „én hülye”, hanem „hülye”. És amikor én elkezdek hülyézni valakit, akkor ez a „hülye” rám pontosan ugyanúgy érvényes, mint arra akire mondtam. A megbocsátás logikája alapján. Ezek itt egy… Na még egy lépést hadd tegyek ebbe az irányba: a gondolataink teremtő ereje – egyfelől. Nem tudom, de nyilvánvalóan összefüggés van aközött, ahogy gondolkozunk, ahogy beszélünk, ahogy érzünk, és az életünk összes eseménye között. És hogyha én állandóan így gondolkozom, hogy ez hülye, az hülye, az bűnös, amaz mittudomén micsoda, akkor ez az én szívemben legalább annyira rám is fog vonatkozni, nem csak a másikra. Mert ennek a mondatnak két megközelítése van. És ebben valamiképpen – én nem tudom, hogy ez hogy van, de – ténylegesen életet alakító erő van. Ha valaki túl sokat mondja, hogy hülye, az magát is hülyézi. És ez nem elméleti kérdés, hanem tönkreteszi az életét azzal, hogy másokat hülyéz. Mert azt gondolja, hogy ez csak arra vonatkozik, akiről mondta. Mert azt gondolja, hogy az élet csak ebben a megkülönböztetésben létezik.

Ez egyébként terápiás kérdés. Tehát embereket gyógyítanak ezzel a fölismeréssel: fejezd be azt, hogy te azt mondod, hogy… Valaki azt mondja, hogy „ez a világ… ebben minden rossz”, akkor ezzel azt mondja, hogy „bennem minden rossz”. Ő látszólag ezt eltávolította magától, ő azt mondta, hogy „nem én, én jó vagyok, csak az egész világ rossz”. De közben a léleknek a dinamikája nem ilyen. A lelkünk azt hallja meg ebből, hogy „rossz”, „rossz vagy”. Annak mindegy, hogy a világra mondtam én, vagy magamra. Fordítva is igaz: ha én magamat hülyézem, és azt mondom, „én vagyok a legszerencsétlenebb, a leg…, mindenki jó, meg normális, meg szép, meg okos, csak én vagyok egy selejt”, akkor lehetetlen, hogy tényleg önfeledten tudjak valakit szeretni. Valaki mást. Nem megy. Mert bennfoglaltan rá is azt mondom, hogy szerencsétlen, hülye stb. Nem tudom, hogy ez miért így van, nem tudom, nem is értem. De ez így működik.

Azt mondja, hogy… Gyerekeknek a világa.

Amikor az apuka vagy az anyuka, mondjuk az új pici baba felé fordul, akkor egy gyerekben ösztönösen – az idősebbekben, legyen az két éves vagy négy vagy hat – az alakul ki, rossz esetben csak ez alakul ki, hogy ha az Anyu most ezt az új jövevényt szereti, akkor engem nem szeret; ha vele foglalkozik, akkor őt szereti, és nem engem. Ez nagyon-nagyon sok sérültségnek az oka: hogy gyerekkorunkban csak ilyen vagy-vagy logika alapján érzékeltük az életet. Nyilván, mert hoztuk, adott esetben a szüleinktől, a környezetünktől, hogy ők csak így látták a világot. És mi megtanultuk, hogy a világ ilyen.

Megint csak, hogyha valaki ilyen… Leülünk beszélgetni hárman. És én azt mondom valamelyik félnek a gondolatára, hogy ebben nagyon-nagyon fontos kijelentések voltak, ezeket a másik félnek is érdemes meghallgatnia. Akkor, ha ez a másik fél érzékeny, akkor ezt úgy éli meg, hogy mi összefogtunk ketten őellene. Erről szó sincs, de ő így éli meg. És van, aki az egész életét ilyen viszonyokban éli meg. Ha beszélget, mondjuk szid valakit, vagy panaszkodik, és a másik mond egy fél mondatot, hogy „jó-jó, na de azért az, akit te szidsz, azért mondjuk életében csinált egyetlen jó dolgot, talán…”, akkor az, aki egy órán keresztül szidta ezt az illetőt, azt mondja, hogy: „Te is elárulsz engem? Már hozzád se lehet fordulni? Hát ez neked a barátság?” Ezek kisarkított helyzetek, de észrevétlenül élünk ebben.

 

Ötös: (Ja! Mondtam, hogy mennyi lesz? Nem? Akkor csak izguljatok…! Hat lesz.)

Ha két ember vagy érték ellentétben áll egymással, az egyik választása nem jelenti a másik elutasítását.

Ezek a kijelentések nagyon-nagyon összekapcsolódnak, néha én magam sem tudom, hogy mi a kettő közt a különbség. De sokat agyaltam ezen, talán nem baj, hogyha hatot mondok. Tehát két ember, érték ellentétben áll egymással, az egyik választása nem jelenti a másik elutasítását. Mondok ide megint egy csomó példát.

Jött hozzám valaki, aki azt mondta, hogy ő most válófélben van. El fog válni attól az embertől, akivel eddig együtt élt, és ő pontosan tudja, hogy ez azt fogja jelenteni, hogy ő nem járulhat szentségekhez. És a következőt mondta: „ez egy hihetetlenül nagy piszokság az egyház részéről, mert ez azt jelenti, hogy ő belekerült valamilyen élethelyzetbe, és az egyház őt emiatt elutasítja. Mert az egyház azt mondja, hogy vagy jó vagy, és akkor jöhetsz, vagy azt mondja, hogy ha már te bukott vagy – ez az ő logikája, nem én mondom –, akkor te már mehetsz Isten hírével.” Próbáltam neki arról beszélni, hogy „te gondolod azt, hogy azáltal, hogy az egyház egy ilyen helyzetben döntött valahogy, ez azt jelentené, hogy téged elutasít. Szó sincs erről. Ezt te mondod magadnak, hogy „én döntöttem, és ezáltal elutasítom az egyházat, akiről úgy gondolom, hogy engem elutasít.”

Azt hiszem, hogy nagyon sok ilyen, az egyházzal kapcsolatos problémánk egészen más színben tűnne föl, hogyha látnánk azt, hogy valamiféle döntéseket állandóan hozni kell. Mint ahogy a hétköznapi életben is: döntünk valahogy, de ez nem jelenti azt, hogy a másikat ezzel elutasítjuk. Döntünk arról, hogy kiránduljunk, vagy otthon maradjunk. De ezzel nem mondtuk azt, hogy „aki elmegy kirándulni, az hülye, azért, mert én otthon maradtam”. Vagy „azért, mert te ezt mondtad, azért te tévedtél”. És nem mondjuk azt, hogy „kirándulni akkor értelmetlen”, hanem csak azt, hogy „ebben a helyzetben efelé döntöttünk”. És ez azt jelenti, hogy ennek van vesztesége. Vagyis itthon maradtunk, ez nagyon jó, és az a vesztesége, hogy nem mentünk el kirándulni. Egy ilyen döntés, hogy az egyház azt mondja, hogy nem járulhatnak szentséghez azok, akik elváltak. Akkor két igazság között dönt, mert két igazságról van itt szó. Az egyik, hogy az Isten mindenkit szeret, mindenkit üdvözíteni akar. Nincs számára olyan bűn vagy tévedés vagy ártatlanság – mert még minősíteni se akarok semmi olyat, ami elválással kapcsolatos –, hogy ez azt jelentené, hogy az Isten elutasít valakit. Nem jelenti ezt. És ugyanígy képviseli az egyház azt, hogy minél inkább képes vagyok az Isten tervei szerint élni, annál közelebb vagyok az Istenhez. És hogy ha az életemben van valami, ami nem sikerül az Isten elgondolásai szerint, akkor ez valamiképpen egy vereség. Valamiképpen, ezt most nagyon óvatosan mondom: valamiképpen. És, hogyha most túlhajtjuk ezt a szempontot, és azt mondjuk, hogy mindenki jöhessen, mindenki, teljesen mindegy, és már semmi nem számít, az jó lenne? Dehogy lenne jó! Most jósolok (de tapasztalatból nyugodtan rázzátok le magatokról): hihetetlenül – most jó értelemben – liberális és szabad és Isten szeretetéből élő és empatikus és türelmes és a másságot elfogadó emberek, amikor megszületnek a gyermekeik, és iskolaéretté válnak, akkor tigrissé válnak és azt mondják, hogy „jó, mi beíratjuk a keresztény iskolába a gyermekünket, de a szomszéd gyereke nem jöhet. Az nem jöhet, mert az rossz gyerek. A szülei nem hívők, a szülei nem kötöttek templomban házasságot. Ennek a gyereknek elváltak a szülei, az ne jöjjön ebbe az iskolába”. Ugyanazok az emberek csinálják azt: „…mert a gyerekünknek mindent meg akarunk adni, az jó társaságban nőjön föl…” Miközben, hogyha ugyanezek a szülők öt év múlva elválnak, akkor rázzák az öklüket az egyházra, hogy mit képzel az egyház, már nem az Istent képviseli. Most nem tudom, hogy elég árnyaltan beszéltem-e erről a témáról… Úgy tűnik, hogy nem. Pedig akartam. Nagyon. Szóval, hogy semmi ítélet, semmi moralizálás nem akart a szavaimban lenni. Csak azt, hogy jaj, azokkal a nagy kijelentéseinkkel… Nem, ezt mi csináljuk, ezeket a… Na, hiába mondtam ennek az asszonynak, dehát ez így pörög előre, tudom, ez éveken keresztül így fog menni, harcolni fog az egyházzal – teljesen értelmetlenül, teljesen. Ez az ő harca, ő csinálja, az egyház nem harcol vele.

Ide tartozik – egyszer ezt említettem nektek, de nagyon fontos – azoknak az elvált szülők gyerekeinek a helyzete is, akiket a szülők abba a helyzetbe kényszerítenek, hogy döntsön, hogy kinek van igaza: apunak vagy anyunak. Egy gyerek abban sincs, szerintem, döntéshelyzetben, hogy az apuval éljen vagy az anyuval. Tehát ezt, nem tudom, mondom… Meg lehet kérdezni egy gyereket, hogy mit szeretne, rendben van, rendben van, de azt mondani, hogy te döntöd el, hogy ez a te felelősséged… És az, amikor főleg az egyik szülő, aki szemben áll már a másikkal, azt mondja, hogy te akkor vagy az én fiam vagy lányom, ha engem választasz, és velem együtt mondod azt az apura, hogy ő volt a hibás, vagy fordítva, hogy együtt mondjuk azt, hogy az anyád volt a hibás, ez egy gyereket tönkretesz. Mert egy olyan vagy-vagy helyzetbe sodor, ahol egy gyerek nincs vagy-vagy helyzetben. Praktikusan persze abban van, mert valahol élni kell, valahol az idejét el kell tölteni, satöbbi, satöbbi. Tehát kikerülhetetlen, hogy döntsön valamiképpen. De alapvetően egy ilyen helyzetben a vagy-vagy szituációt kiélezni bűn a másik emberrel, főleg egy gyerekkel szemben. Bűn. Volt egyszer nálam valaki, aki azt mondta, hogy őt olyan helyzetbe sodorták a bírósági tárgyaláson, ahová beidézték őket – ő már akkor nagy volt, majdnem húsz éves –, hogy az édesanyának, aki beadta a keresetet, a tanúja nem jelent meg valami miatt. Azt hiszem egy szomszéd volt, behívták tanúnak, és nem jött el. És a bíró körbenézett, le akarta folytatni a tárgyalást, és azt mondta, hogy hát majd akkor a lánya tanúskodik maga mellett. Megvan az esze, elég nagy, átélte a helyzetet, hajlandó-e… És hát a lány belement abba, hogy tanúskodjon az apja ellen, és ettől kezdve olyan bűntudat mardosta, ami tönkretette a férfiakkal való kapcsolatát. Mert az volt benne, hogy „elárultam az apámat”. Egy olyan helyzetben, ahol egyébként az értelem azt mondatta velem, hogy mondjuk „az apám volt a hibás, és az anyám nem”. Még ha van is ilyen helyzet, akkor is egy gyereket nem lehet ilyen helyzetbe kényszeríteni, hogy ő a bíró előtt valljon az apja ellen. Annyira meggyötörte őt ez, hogy néhány év múlva rákos lett. Huszonvalahány évesen, egyértelmű összefüggésben ezzel a kérdéssel. Ezt ő maga mondta, ez most nem az én fantáziám, mert kigyógyította magát ebből. Huszonvalahány évesen – egy érzékeny valaki volt – azt mondta, hogy lehetetlen, hogy ez csakúgy jött. Tehát itt én meg akarok gyógyulni, utána akarok menni ennek a dolognak. Ezt az egész történetet ő nem problémaként hozta el nekem, hanem elmesélte, hogy ő meggyógyult a rákból. És ennek a hátterében az volt, amikor a bíró előtt azt mondta, hogy az apám a vétkes. Miközben lehet, hogy ebben volt igazság.

Na, ide még van… Amikor szoktunk beszélgetni arról, hogy valakinek milyen öröksége van otthonról, hogy mi az a pozitívum és mi az a negatívum, amit, mondjuk az édesanyjától hoz. És akkor rengetegszer előfordul az, hogy valaki azt mondja: „Hát édesanyámban nagyon-nagyon szeretem azt, hogy családszerető, hogy házias, hogy mindig otthon volt, amikor bajunk volt, és lehetett rá számítani, hogy az életét odaadta nekünk, és nem ismert fáradtságot és éjszakát, és a többi, hogy hát csodálatos édesanyám van”. És akkor mi az, ami nagyon szörnyű lenne, ha ez így lenne a családban? És akkor azt mondja, hogy „hát, az anyám túl érzékeny, állandóan mindenen aggódik, állandóan mindenféle korlátokat adott nekünk, hogy »ne menj ide, ne menj oda, jaj, mi lesz veled«, satöbbi. Heteken, hónapokon keresztül sírt, hogy »jaj, de rossz, hogy már fölnőttök, addig volt jó, amíg kicsik voltatok…«”. Hát ez ugyanaz a dolog, ugyanaz. Csak megvan ez az oldala, meg az az oldala. És ezt tudattalanul tovább szoktuk vinni. Tehát, mondjuk kialakult bennünk az, hogy a leendő feleségünk legyen gyönyörű, csodaszép, erotikus, igéző, babonázó, és ő legyen a legbombázóbb nő a környéken – de csak, ha ketten vagyunk. És akkor hazamegy ugye ez az álompár, és akkor a férfi nem lát a dühtől, hogy „mit képzelsz te, hogy fölvetted azt a szoknyádat, amiben a térdeden lehetett látni az első szőrszálat és…” Hát ez ugyanaz. Valaki egyszer azt mondta – ezt nagyon megjegyeztem – egy férfinek valami hasonló kifakadására, hogy: „Nézd, drágám, ha ez kell, jön vele az is. Árukapcsolás van.” Na, értitek. Hát nem azt kívánom egyetlen férfitársamnak sem, hogy a felesége cukkolja őt azzal, hogy… nem tudom én… miniszoknyában mászkál állandóan.

És akkor az utolsó, hogy a családban megtanult helyünk is lehet ilyen megbetegítően csak „vagy-vagy”. Tehát lehetséges az… Ez egy ismerős család: négy fiúgyerek (ú, ilyen nincs is… de van), és a négy fiúgyerek felnő, és valahogy kiosztódnak a szerepek. Ez mindenhol kiosztódik, csak esetleg nem tudatosul. És akkor van az a fiú, aki a családban az okos: ő tanul a legjobban. Van az a fiú, aki ezen a területen labdába sem rúg, ő tényleg labdába rúg: ő sportos. Van a harmadik, aki hát se sport, se ész: ő a művész... (Jaj, egy hét múlva negyvennel kevesebben leszünk...) Sajnos azonban ez még így valahogy elmenne, csak van egy negyedik szerep is: a szerencsétlen. (A művészek föllélegeztek, mégse voltam annyira brutális…) Most ezek a szerepek szép lassan, valahogy kiosztódnak. Itt nincs bűnbak, nem arról van szó, hogy – nem tudom én – az apa hiába sulykolta, hogy „te vagy az én szeretett fiam, aki labdát rúg”. Ez megy magától, teljesen magától megy. És ebből jönnek azok, hogy, mondjuk az okos, akinek kiosztották ezt a szerepet, hogy ő az okos, az egyszerűen meg tud attól őrülni, hogy őt ügyetlennek tartják. És akkor elkezd extrém sportokat űzni, ugrál lefelé a hídról, és mindenféle eszement marhaságot (hát nem biztos, hogy ez marhaság…), marhaságokat csinál. Mert benne van az, hogy hát ő ügyes is. Vagy az a lány, akiről ugye szülők azt mondják, hogy „rendes lányunk volt, és most miniszoknyában rohangászik évek óta. Mi történt vele?” Azt gondolják, erkölcsi kérdés – nem az. Szép akar lenni. Szeretne szép lenni önmaga előtt, a család előtt, a többiek előtt, harcol ezért.

A házaspárok egymás közt kiosztják a szerepeket: „Drágám, jobb, ha te otthon maradsz...”, a feleség meg azt mondja: „Tudod mit? Ne gyere be a konyhába.” Mindegy, hogy hogy osztják föl ezeket. Léteznek ilyen szerepek, nincs is ezzel semmi baj. Csak az, amikor ezek úgy tudatosulnak bennünk, hogy ez vagy-vagy. Tehát egy családban nem lehet négy okos, nem lehet négy ügyes, nem lehet négy sportos, csak egy – és az összes többi vesztes. És ez már csupán azáltal is megerősödhet, hogy mondjuk az anyuka odamegy az egyik lányához, és azt mondja: „Hát te, anyja lánya!” Ez már elég, ez kész. A másik három padlót fogott, ott fetrengenek a földön. És az édesanya nem is veszi észre, hát a többinek is mondta máskor, máshol. De a dolog belső logikája meg nem így működik.

Letelt az idő. Még maradt egy. Nem is baj, hogy az megmaradt, mert az a leghosszabb.

Köszönöm a figyelmeteket. Örülök, hogy együtt vagyunk minden héten. Sokat jelentetek nekem.