2001.04.10.

Megosztom
Elküldöm

A mai alkalommal lépnénk egyet. Néhány mondattal még időznénk a megértésnél, és aztán a következő lépés az együttérzés lenne. És egy picit az érzéseknek, érzelmeknek, vágyaknak és egyebeknek a területére lépnénk, amelyek alapvetően befolyásolják a hitünket, a hitre való készségünket, alkalmasságunkat, azt, hogy ez a hit mennyire cselekvő és mennyire aktuális bennünk.

De most még egy picit a gondolkozásról egy-két szót. A mai alkalommal, hogyha nem száll inamba a bátorságom (ez is milyen jó kifejezés), akkor fogok rajzolni a táblára. Van minden hozzá, sajnos. Azt mondja, hogy még egy szempontot akartam mondani az ellentétekkel. Az ellentétek, érzések, gondolatok, cselekvésre való készségek, magatartásmódokat illetően, amelyek néha teljesen együttállnak, néha pedig tűz-és-vízként vannak jelen. A tibeti buddhizmusban – ahol a tíz-szabályokat leírták – van egy ilyen tízszabály-rendszer, hogy a tíz dolog, amely összetéveszthető egymással. Hármat emelek ki ezek közül, csak azért, hogy egy más megközelítésből is halljatok ilyesmit. A tibeti buddhizmusban azt mondják, hogy nagy baj, ha összekeverjük a vágyat a hittel. Aztán a kötöttséget a könyörülettel. Ezt ma talán úgy mondanám, itt a kötöttséget én a következőképpen fordítanám le, hogy ez mi a szöszt jelent, mondjuk így: a kényszeres segítő. Aki nem azért segít, mert fölszabadult arra, hogy segítsen másoknak, hanem azért, mert megszűnne létezni, ha nem segíthetne valakinek. Az a valaki, aki segítés címén mindenkinek jó tanácsokat osztogat, kérve-kéretlenül. És ezzel gyakorol hatalmat a másik fölött. Tehát valahogy így lehetne ezt értelmezni – kötöttség a könyörülettel szemben. Aztán üresség a szellem nyugalmával szemben. És végül vallásosnak lenni hívőséggel szemben. Ezek az összetéveszthető dolgok.

És akkor most egy más megközelítést akarok nektek mondani, mégpedig azt, hogy… így tettem föl ezt a kérdést, hogy tulajdonképpen miben is gondolkodunk mi? És olyan könnyen adhatjuk erre a választ, afféleképpen, hogy a fejünkkel, az értelmünkkel, az eszünkkel gondolkozunk. Miközben a – most direkt így mondom – modern tudomány ezt az álláspontunkat egyáltalán nem erősíti meg, mert gondolkozunk a testünkkel is: az érzéseinkkel, a tapasztalatainkkal, az érzelmeinkkel. Gondolkozunk – még ezt is ide lehetne hozni – az értéktudatunkkal. Egyáltalán azzal a horizonttal, amiben megjelennek számunkra különböző értékek. Most ezt a kettőt szeretném először elválasztani egymástól, milyen az a gondolkozásmód, amikor az értelmünkkel gondolkozunk, és milyen az, amikor a testünkkel, az érzelmeinkkel, tapasztalatainkkal gondolkozunk, és aztán hogy ez a kettő hogyan függ össze. Olyan kifejezéseket fogok használni egyfelől, amelyek nagyon „sláger”-kifejezések, ismerjük mindnyájan, főleg mostanában váltak ezek nagyon szeretett kifejezésekké, ezeket majd föl is akarom írni. De azért érdemes most ezekhez egy picit a tudomány felől közelíteni… főleg a biológia felől; a neurológia felől; az ideg, az agy, az idegrendszer felől, amelyekhez én nem értek. Ezért mindezt laikusként fogom nektek elmondani – utána lehet olvasni a bölcs könyvekben –, egyszerűen csak szeretném ezt a megközelítést hozni azért, mert amikről mostanában sokat-sokat beszélgettünk (meg tavaly, meg tavalyelőtt is), azok látszólag a tudomány által talán nem eléggé – vagy egyáltalán nem – megalapozott kijelentéseknek tűnhettek sokaknak. Mint akkor, amikor az érzésekről beszéltünk: „hát jó, jó, ezek is vannak, mindenki azt mond, amit akar”. Csakhogy a ’’80-’90-es években a neurológia, a neurobiológia olyan fejlődésen ment keresztül, hogy egy csomó mindent tudományos módszerekkel alá tudtunk támasztani. És főleg a ‘90-es években mágnesesrezonancia-kísérletekkel az agyban nem csak az elektromos hullámokat, hanem a mágneses jelenségeket kezdték el tudni vizsgálni, ami azért sokkal jobb, mert az elektromos vizsgálatok sokkal pontatlanabbak voltak, hiszen nem tudták közvetlenül az agyra csatlakoztatni ezeket a dolgokat, míg a mágneses vizsgálatnál – nyilván nem közvetlenül csatlakoztatnak – mindaz, hogy a koponyánk meg a hajunk meg egyebek közben vannak, ezek nem okoznak gondot. És olyan adatokhoz jutottunk a ’’90-es években, és főleg a második felében, amelyek megdöbbentő igazolásul szolgáltak arra nézve, hogy az ember nem csak a fejével gondolkozik, és nem csak az értelmével, hanem az érzéseivel, a testével, efféle tapasztalásokkal, és majd lesz egy harmadik féle – mondjuk most így – értelmi tevékenységünk vagy intelligenciánk, de ezt majd csak a végén akarom mondani. Ezt úgy nevezték el, hogy spirituális intelligencia. És ennek ma már megvannak a biológiai alapjai (eddig is megvoltak, csak most már tudunk róluk beszélni). A ‘90-es évektől kezdve vált ez lehetségessé. Nem fedeztünk föl semmi újat, csak a mi tudományokon pallérozott elménknek ez jót tesz, hogy nem kell magunkat hülyének tartani, merthogy látunk ilyen alapokat is. És akkor úgy nevezték el ezeket… /a táblára rajzol/ (tudjátok, pedagógusok között voltam múlt héten – olyan szépen használták ezeket a segédeszközöket…) …ez az IQ, ez az értelmi intelligencia, és a ‘80-as évektől bevezették az EQ-t. Jelentek meg könyvek ezzel kapcsolatban már magyarul is: érzelmi intelligencia. Az IQ az az értelmi intelligencia, amit az IQ-tesztekkel nagyon szívesen mérnek, és ami szinte semmit nem árul el arról, hogy az érzelmi intelligenciánk milyen. És lehetséges az – hétköznapi tapasztalat –, hogy valaki, aki nagyon magas IQ-val rendelkezik, az hihetetlen alacsony EQ-val. És az életét ez alapvetően befolyásolni fogja, és mondjuk boldogtalan ember egy életen keresztül, tönkre megy az összes kapcsolata, nyolcszor házasodik, meg a többi, miközben lehet, hogy az IQ-ja hihetetlen magas. Csak a ‘80-as évekig ennek (EQ) a biológiai alapjairól alig tudtunk valamit. Kísérletek voltak, de hogy ez hogy működik itt belül, azt nem tudtuk. Azonban most már tudjuk, és a kettő között fogunk majd összefüggéseket megállapítani. Az IQ-ért, az értelmi intelligenciáért az idegpályák felelősek, és az idegpályák (laikusként mondom, orvosok, biológusok, – mit mondjak? – nézzétek ezt el nekem) azok valahogy úgy vannak, hogy így sorba vannak kapcsolva. Nézd, olyan, mint a karácsonyfaégő. Díszítettek már ilyen égősorral karácsonyfát? Jó, akkor jártatok jól, ha nem. Mert tudjuk, az olyan, meg már általános iskolában megtanultuk, hogy ha egy kiég, akkor annyi neki… És hiába rakod el – tudjátok, ez viszont már az EQ-nak a világa, mondjuk így egy laza asszociációval –, hogy hogy lehetséges az, hogy működik, amikor elrakod, és amikor előveszed, akkor nem… Ez az eseteknek nagy többségében így szokott történni. És akkor huszonnegyedikén a férfi az egész napját azzal tölti, hogy végre egy neki való feladatot talált: az összes többi, mondjuk ez a világ mehet oda, ahova akar, a felesége válással fenyegetőzik, a gyerekek már elmenekültek otthonról, mert tudják, hogy nemsokára robban a családi otthon, a férfi azonban csak ezzel foglalkozik: ő azt meg fogja javítani. És ugye amikor huszonnegyedikén délután öt órakor tényleg ég az egész, és büszkén körbenéz, akkor nincs senki ott körülötte… na ezek az „IQ-emberek”… Szóval ezek úgy működnek, hogy ha valamelyik kiég ebből, akkor az egésznek annyi – a logikus gondolkozás, amely lépésről lépésre halad, az pont ilyen: elvész egy láncszem, és nem tudjuk folytatni. Ha kiesik a logikai menetből egy lépés, akkor nincs végeredmény. Még az is lehet, hogy tudjuk, hogy minek kellene kijönni, de a levezetést nem tudjuk. Ez így működik. Ehhez akarok nektek mondani különböző tulajdonságokat adottságokat, hogy milyen készségek, képességek tartoznak ehhez a gondolkodásmódhoz, ehhez az intelligenciához (IQ).

Ez a „vagy-vagy” gondolkodás. Tehát ha valaki ebben erős, akkor képes nagyon jól megkülönböztetni: vagy ez – vagy az; fekete – fehér; igen – nem; stb. Fekete Péter nincs, csak „igen” meg „nem”. Ez a gondolkozás hihetetlenül precíz. Nagyon precíz. Nagyon pontos, nagyon megbízható, tudományos gondolkozás. Nagyon jól lehet vele számolni. Gyöngéje azonban az, hogy nagyon korlátolt. Roppant korlátolt, azért, mert nincsenek benne összefüggések. Ezek az idegpályák nem függnek össze egymással. Tehát nagyon pontosak és célravezetőek, de csak a maguk keretein belül, a maguk logikája alapján – összefüggések nincsenek. És ha valahol megszakad a sor, akkor az egésznek annyi. Ez a logikus gondolkozás.

És most mondok egymásután ismérveket: tények gyűjtése, adatok földolgozása, logikus döntések, analizálás, mérlegelés, megvizsgálni valamit, felülvizsgálni valamit, és kételkedni. Tiszta és egyértelmű eredmények jönnek itt ki. Aztán: ez távolságtartó gondolkozás. Épp azért képes megkülönböztetni, mert mindig távolságot tart. Azért jut olyan tiszta eredményre, mert az érzelmeit nem vonja be – vagy legalábbis azt gondolja, hogy nem vonja be. Vagy olyan tiszta rendszert hoz létre, amelyből hiányoznak az érzelmek. Azután: egocentrikus. Egocentrikus azért, mert az összefüggések ebben nem szerepelnek. Azután: objektivitásra törekszik. Valamint pontos, de merev. És végül: viszonylag gyorsan tanulható.

Az EQ ezzel szemben – amit a ‘80-as évektől neveznek így, és jó könyveket lehet kapni ezzel kapcsolatban – az is-is logika: „ez is, meg az is”; összefüggések; neurális hálózat. Biztos tudjátok, mi az: a neurális hálózat… /„kesze-kusza krikszkraksz” a táblára…/ …ugye így néz ki? …így… (Remélem, nem hagytam ki semmit, mert… hogy minden benne legyen…) Egy neuronhoz akár ezer másik is kapcsolódhat. (Nagyon rosszul mondom? Eddig még elmegy valahogy… Mert vannak szakértők…) Szóval egyhez akár ezer is kapcsolódhat.  Asszociációk: ha egy pár megszűnik, van helyette másik. Ez a tanulási folyamat nem lépésről lépésre megy, hanem erről beszélünk úgy, hogy amikor valaki így tanul, akkor kapcsolatok jönnek létre, például az éhség és az étel között. Ez nem ez a bölcsességünk (IQ). Hogy az éhség és az étel között létezik összefüggés, ahhoz ez (EQ) kell nekünk. Vagy – hogy előreszaladjak egy másfajta példára – például egy édesanya, aki hatalmas zajban alszik, és meghallja a csecsemő sírását, és fölébred rá, ez (EQ). Akkor ez (EQ) működik neki. Mert valami bekapcsol, és az összes többi nem kapcsol be. Mert valami összefüggésbe került, és mi alapján került összefüggésbe? Tanulás. Ezt (EQ) úgy tudjuk fejleszteni, hogyha tapasztalunk, ha gyakorlunk, ha kísérletezünk. Ez a fajta tudásunk (EQ), amely összeköti a dolgokat, sokkal pontatlanabb, mint ez (IQ), természetesen. Ez (EQ) egyáltalán nem olyan pontos, viszont ez (IQ) rugalmatlan. Ez (EQ) azonban sokkal nagyobb területet fed le, és rugalmas. Ha egy olyan feladat előtt állunk, ami nincs meg ebben a rendszerben (IQ), azzal semmit nem tudunk kezdeni, ha ezt (IQ) használjuk. Azonban, hogyha ezt (EQ) használjuk, olyan dolgokat is képesek vagyunk megoldani, amelyekről megfelelő információk nem állnak rendelkezésre. Végeztek erre kísérleteket: az agyunk képes húsz százalék információ birtokában például képeket kiegészíteni. Húsz százalék ismeret elég ahhoz, hogy a már megtanult és megtapasztalt és begyakorolt dolgokat képes legyen az agyunk kiegészíteni, ennek (EQ) a tevékenységnek a révén.

Most ehhez még mondok nektek ismérveket. Pont ellentétes az IQ-val az EQ, a következő jellemző rá: új ötletek. Aztán: kísérlet – tévedés. Újabb kísérlet – tapasztalás. Gyomor és érzelem. Spontán döntések. Ugye ez az, amikor egy nagyon okos embert megkérdezel, hogy mit kéne csinálni. Mire azt mondja, „jelenlegi tudásom szerint két évet kell töprengenem azon, hogy megfelelő választ tudjak adni, mert addig lefuttatom a programokat. Minden verziót meg kell nézni, akkor fogok tudni neked jó… akármit adni.” Van is egy ilyen keleti történet, most jutott eszembe – azt hiszem, kínai –, hogy a császár megy a legnagyobb tudóshoz, és kéri tőle, hogy foglalja össze az összes tudományt egy könyvtárba. A nagy tudós összefoglalja az összes tudományt egy könyvtárban, és akkor a császár már annyira idős, hogy azt mondja, hogy már őneki nincs ideje elolvasni ezt a sok könyvet, ezért lenne szíves egyetlen könyvbe összefoglalni... A tudós megint elmegy, összefoglalja egyetlen könyvben, de addigra a császár már olyan nagyon-nagyon öreg, hogy azt mondja, hogy ő már egyetlen könyvet sem tud elolvasni, ezért, ha lehetne, egyetlen mondatban foglalja össze az összes bölcsességet, mire a tudós azt mondja, hogy „hát az nem megy”… – nem, a történet nem itt fejeződik be egyébként… a történetben a tudós magas EQ-val rendelkezik, és valami olyan választ ad, hogy az élet bonyolult. De ezzel nem sokra megyünk, úgyhogy… Na jó, éppenséggel lehetséges, hiszen az élet így kérdez bennünket, egy nehéz helyzetre egymondatos választ kell adni. Töprengtem Pilátus ítéletén. Hogy milyen… szóval hogy Pilátus tulajdonképpen döntéshelyzetben volt-e. Ez (IQ) alapján természetesen nem. Hogy lett volna döntéshelyzetben? Háromszor megkérdezte, mint egy lehetetlen helyzetbe kerülő tudós, hogy „Te vagy a Messiás? Te vagy a zsidók királya?” Mert hogyha ez (IQ) valahogy beindul neki, akkor ezzel talán valamit tud kezdeni… Reménytelen a helyzet. Összevissza rohangászhatott volna, hogy ez mit jelent, ezért ez (EQ) alapján döntött – csak rosszul. Rosszul, mert meg lehetett fogni itt… de ez egy másik kérdés, csak… Namost ez (EQ) pontatlan, de a testünkre, a fizikai tapasztalásunkra, kísérletezésre épül, ide kapcsolódnak például az előítéleteink, a sztereotípiáink. Nyilvánvalóan, mert ezek kiegészítik azt a tudást, amelyet nem tudtunk lépésről lépésre, komoly elmélyedés során begyűjteni. Tehát kénytelenek vagyunk ezen intelligenciánk (EQ) alapján kiegészíteni azt, amit így (IQ) nem tudunk. Ha valaki gyönge ebben (EQ), akkor általában az életében állandóan rossz döntéseket hoz, és nem értjük, hogy miért. Azért, mert kevés dolog van benne összefüggésben kevés dologgal. Mindent csak így (IQ) akar megoldani. Sakkozókkal végeztek kísérleteket: nemzetközi nagymestereket ültettek össze amatőrökkel, és azt vizsgálták, hogy milyen helyzetekben jobbak a profik, és vannak-e olyan helyzetek, amelyekben egyáltalán nem jobbak a profik. És kiderült, hogy ott, ahol arra volt szükség, hogy olyan állásokat ismerjenek föl, ahol a nemzetközi nagymester azokat betáplálta a fejébe, ott a nemzetközi nagymesterek sokkal jobbak voltak – valóságos állásoknál. Tehát olyan reális állásoknál, amelyeket már meglévő tapasztalatukhoz és játszmájukhoz tudtak kötni, de ha olyan állást hoztak létre a pályán, amely elképzelhetetlen, amely nem kötődött a már megtanult dolgokhoz, az amatőr sakkozók ugyanolyan jól tudták reprodukálni ezeket az állásokat, mint a profik. Semmi különbség nem mutatkozott közöttük. Ezért lehet igaz az, hogy azt mondjuk, hogy egyrészt az életben hatalmas tapasztalásra van szükség, vagyis erre (EQ), hogy sok minden sok mindennel összekapcsolódjon bennünk. Ezért van az, hogy egy húszéves ember nem lehet bölcs – bár talán ezt pont múltkor is említettem –, egyszerűen nem lehet. És ennek biológiai alapjai is vannak.

Még inkább mondok ismérveket, azt mondja, hogy: odaadás (tehát az egocentrizmussal szemben: odaadás); csoportorienáltság; szubjektivitás; rugalmasság; és viszonylag lassú és pontatlan tanulás. Ez jellemző erre (EQ).

Még most ide egy-két dolgot elmondok. Amikor valakinek komoly érzelmi problémái vannak, akkor tulajdonképpen arról van szó, hogy ha ezt a modellt nézzük (EQ), hogy olyan érzelmek kapcsolódtak adott esetben jó dolgokhoz, amelyek akadályozzák annak a jónak a kifejlődését. Vagy pedig, ahogy ezekkel az ellentétpárokkal foglalkoztunk múltkor: hogy jó dolgokhoz rossz érzelmek kapcsolódnak – ez ugyanaz, mint amit mondtam. Ezekben az esetekben gyógyulás akkor következik be, hogyha kapcsolódásokat meg tudunk szüntetni, és új kapcsolatokat tudunk létrehozni. Ez pedig tapasztalás, élmény által lehetséges. Mégpedig érzelmi tapasztalás, és érzelmekkel teljes élmények révén. Ezért van az, hogy lehet, hogy valaki hihetetlen pontosan tudja, hogy mi az ő lelki betegsége, eszméletlenül kitanulta, nagyon precízen tudja, sok száz oldalas analízis áll a rendelkezésére, és egyáltalán nem gyógyul meg. Azért, mert ezen a területen (IQ) foglalkozik a bajával, és ezen a területen (EQ) egyáltalán nem. Mert mondjuk benne a szégyen hihetetlenül erős (hogy mindig visszatérjek a kályhához). Mindent tud a szégyen kialakulásáról, mindent tud. Mondjuk világtekintély ezen a területen – és közben szégyenkezik. Közben ő maga is folyamatosan szégyenkezik, és tönkremegy benne az élete. És ő hiába tud mindent a szégyenről, azáltal tudna meggyógyulni, hogy benne, mondjuk, a testével kapcsolatos tapasztalatok, élmények és érzések ne a negatívumokhoz kapcsolódjanak, mint ahogy eddig. Tehát mikor a testére gondol, akkor őbenne ne a szégyennek különböző meghatározó érzései jelenjenek meg, hanem más érzések. Azonban ezt csak tapasztalás révén, tanulás révén lehet megszerezni (EQ). Ezen az úton (IQ) nem lehet megszerezni. Ezért van az… Ha valaki mondjuk közösségbe jár, valamilyen csoportba jár, akkor ott lehetnek olyan élményei, amelyeket – lehet a világ legokosabb embere – nem tud így (IQ) begyűjteni, egyszerűen nem tud. Láthatja kívülről, objektíven, kritikusan azt, hogy mi történik egy csoportban, fölülemelkedhet ő az összes csoporttörténés fölé, és mondhatja, hogy „ó, hát itt ez történt, itt meg ez; itt ez elrontotta; jé, ez bőg; nahát, ez meg minek örül?” És le is írhatja az összes jelenséget. Bele kellene menni, bele kellene ereszkedni. Ide (EQ) tartozik például a zene, a zenei tanulás. Vagy a sport (magasugrás például…). És nektek vannak élményeitek, csomó táncos van köztetek, nagyon sok; jól táncoltok, ti mind jól táncoltok… /derültség/ Ha valaki jól táncol, akkor használja-e az eszét, ahogy azt szoktuk mondani... nem jó: az értelmét (inkább ezt (EQ) nevezem észnek) az értelmét használja-e? Egyáltalán nem. Addig gyakorolsz, míg gyorsabb nem vagy a gondolkozásnál. Van ilyen élményünk, biztos vagyok benne, mindenféle mozgással kapcsolatban. Akkor vagyok igazán profi, ha már nem gondolkozom rajta. Ha az összefüggések megteremtődtek, begyakoroltam magam. A magasugrásban ez nagyon érdekes volt – nekem erről van rengeteg élményem –, hogy úgy neveztük ezt, amikor kimentünk tavasszal, és elkezdtünk komolyan készülni a versenyidőszakra, hogy „össze kell rakni a mozgást” vagyis elindultunk ezen az úton lépésről lépésre: három lépésből magasugrás, öt lépésből magasugrás, hét lépésből magasugrás, átlépővel magasugrás, hasmánttal magasugrás, floppal magasugrás, hátrafelé csak úgy átugrani. Össze kellett rakni lépésről lépésre. És ott vált az ember igazán ütőképessé, ahol ezt az egészet (IQ) elengedte, és már nem kellett gondolkozni. A meditációnak alapvető előszobája, hogy megtanulunk koncentrálni. Nem tudunk meditatív állapotba kerülni – ahogy összefüggéseket meglátunk –, ha nem tanultunk meg koncentrálni. Ezért van az – valaki mondta ezt –, hogy én még mindig úgy adok elő sokszor, mint egy magasugró. Hogy szoktam így himbálni magam, meg mászkálok, és tényleg, ez tipikus… És én erre nem jöttem rá – de ezt begyakoroltam. Mert ha himbálom magam előre-hátra, ez elmélyíti a koncentrációmat. Mert én ezt begyakoroltam: hogy állok a léccel szemben, és lefuttatom azt, hogy mit kell csinálni – a fejemben. De amikor megindulok, nem gondolkozom, egy picit se. Az utolsó lépéseket sokkal gyorsabban kell megtenni, mint ahogy az át tudnám gondolni, hogy mit csinálok. Ez az, amire azt mondjuk, hogy „megy magától”. Nem magától megy persze, hanem ennek az intelligenciának (EQ) a segítségével. Zene, tánc, sport; és minden ilyesmit ide lehetne sorolni. Ezért olyan hihetetlen fontos, hogy valaki ne csak egyben képezze magát. Tehát muszáj elmenni táncolni tanulni, sportolni, zenélni és a többi. Nagyon fontos.

Nagyjából most leírtam a kettőt, szinte nem mondtam semmi újat. De azért mégis csak egy más megközelítésből hoztam ezt, és mindennek biológiai, idegrendszerbéli alapjai vannak, ma már ez tökéletesen egyértelmű és igazolt. És most nézzük meg, hogy mi történik, ha a kettőt össze tudjuk kapcsolni, illetve mi akkor, amikor nem. Hogyan működik a kettő együtt? És aztán majd, az idei évnek a húsvét utáni részében főleg erről akarok beszélni. Azért, mert majd ennek a kettőnek a megfelelő összekapcsolása lehetőséget teremt a spirituális intelligencia hatékony működéséhez. Jó, hogy ez (EQ) itt van. De hogyha valamelyikben zavar van, akkor nem jutunk előbbre.

Most még az egyoldalú értelmi intelligenciához egy megközelítést hadd mondjak: ami nekem mindig nagyon tetszett, mert számomra szemléletesen írja le ennek (IQ) a korlátait (a tudomány korlátait). Talán ti is tanultátok azt, hogy Zénónnak, aki Krisztus előtt 500-ban élt, és a nagy, görög filozófusgenerációnak volt a tagja, voltak úgynevezett apóriái, amelyekben olyan dolgokat mondott ki, amelyek lehetetlenek – akkor, hogyha ezt (IQ) használjuk. De ha csak ezt (EQ) használjuk, akkor mégis lehetségesek. Ő azt mondta, hogy Achillesz és a teknős versenyeznek egymással. Azt mondta, hogy Achillesz versenyt fut a teknőssel – /„rajzol”/ itt van ő, a „hős” (félig sem, mint tudjuk, gyenge pontját megjelölöm), és itt van a teknős (ez egy teknős… /derültség/ jó, nem elég páncélos, vagy mi a baj? Ettől tartottam…) –, és egy óra előnyt adunk Achillesznek… (dehogyis… ez a rajzolás!… zavar állt be, ezért ez (IQ) sem működött, látjátok? Na ezt nem mondtam el:)

Hogyha itt (EQ) zavar áll be, akkor romlik ez (IQ) is. Kísérleteket végeztek olyanokkal, akiknek az agyuk sérült, és ez (IQ) teljesen érintetlen maradt, tökéletesen megmaradtak azok a területek, amelyek ezért felelősek; de amelyek ezért (EQ), azok nagyon súlyosan roncsolódtak, szinte érzelmi halottak lettek, miközben az IQ-juk szinte nem változott. De ahogy telt az idő, ennek (EQ) a romlása vagy tökéletlensége ezt (IQ) is lerontotta. Most valószínűleg az történhetett, hogy be vagyok tojva, hogy nem tudok teknőst rajzolni, és ezért fordítva rajzoltam fel, hogy, aszondja… (tehát a teknős van elől)

…Azt mondja hogy, a teknőcnek van egy óra előnye. Achillesz később ered a nyomába, és amikor elér addig a pontig, ahol a teknőc indult a kezdetekkor, akkor a teknős persze már előbbre jutott. Akkor ekkora a távolság kettőjük között. Ekkor Achillesz megint fut – persze sokkal gyorsabban, mint a teknős –, de amikor odaér arra a pontra, ahol az imént még a teknős tartózkodott, a teknős megint előbbre jut. És ez így megy a végtelenségig. Következtetés: Achillesz soha nem éri utol a teknőst. Mert mindig be kell hoznia azt a távolságot, amelyet a teknős már megtett addig, amíg ő behozta azt a távolságot… és ez így megy tovább a végtelenségig. Erre persze a kortárs filozófusok kinevették Zénónt, pedig hihetetlen okos dolgot mondott. Évezredek óta töprengtek a filozófusok azon, hogy tulajdonképpen hogyan tudják cáfolni Zénónnak ezt a tételét. Négy ilyen tételt is hozott, bizonyos szempontból cáfolhatatlanok. Ugyanis a maguk rendszerén belül tökéletesen helytállóak. Ha Achillesznek nem engedjük meg, hogy ne csak elérje, hanem meghaladja a teknőst, akkor Zénónnak a paradoxonja vagy az állítása mindvégig helytálló. Vagyis egy zárt rendszeren belül, ahol megtiltjuk azt, hogy valaki átlépje azt a rendszert, vagy annak a korlátját, hozhatunk olyan állításokat, amelyek nagyon igazak, csak éppen az élettel állnak ellentétben, a tapasztalással. Zénón ezzel a mozgást cáfolta. Azt mondta, nem létezik mozgás, és bebizonyította – egy zárt rendszeren belül. Ha egyoldalúak vagyunk – ez az, amiről jó pár órával ezelőtt beszéltem –, akkor zárt rendszerekben élünk, létrehozhatunk olyan logikát, ami tökéletesen igaz, mindössze az a baj vele, hogy nem lépünk ki abból a rendszerből, és ezért nem tudunk élni. Miközben teljesen igazunk van, ahogy ezt szoktuk mondani.

Mondok most nektek ennek a kettőnek az összekapcsolásáról valamit. Ha ezt a logikát (IQ) nézzük, akkor 1 + 1 = 2. De ha ezt a logikát (EQ) nézzük, akkor egy meg egy nem egyenlő kettővel. Szeretném igazolni: azért, mert ha ezt egy zárt rendszeren belül csak mennyiségi adatoknak fogjuk föl, akkor egy meg egy az valóban kettő. Csakhogy ha én azt mondom, hogy „kettő”, az minőségileg más, mint az „egy meg egy”. Mert a kettővel összefüggést fejezek ki az „egy” meg az „egy” között. Ez pedig minőségi változás. Ezért az 1 + 1, ha nem a mennyiségi rendszerben gondolom el, akkor nem kettő, hanem „egy meg egy” az „egy meg egy”. Jó esetben lesz „kettő”, jó esetben. Rossz esetben soha nem lesz „kettő”. Mert ez egy új minőség. (Nem tudom, hogy ez segít-e rajtatok, hogy boldogabbak lesztek-e… nem tudom… én próbáltam, nagyon igyekeztem…)

Mondok akkor „normálisabb” dolgokat. (Pedig ezt is nagyon normálisnak tartom, de mindegy…) A huszadik század második felében fogalmazták meg több tudományágban azt, hogy az egész több, mint a részek összessége. Hihetetlen fontos kijelentés: az egész több, mint a részek összessége. Ebben a logikában (IQ) egyáltalán nem több. Az egész pontosan annyi, amennyiből az fölépül. Az élet azonban rácáfol arra, hogy az egész pusztán csak annyi legyen, mint a részeknek az összege.

Mondok akkor most már egy „normális” példát is: egy család. Egy család egészen más minőség, mint három találomra kitalált férfi, nő és „semleges nemű” egyednek a mikropopulációja vagy mi a szösze. Nem tudjuk úgy variálni őket, ha nem jönnek létre közöttük a családban jellemző összefüggések, hogy létrejöjjön az a minőség, amelyre azt mondjuk, hogy család. Egy pedagógussal beszélgettem a testnevelési egyetem pedagógiai tanszékének a vezetője, és meghívták az Eötvös Kollégiumba, és ült leendő hazánk-színe-java előtt, és a pedagógiáról beszélt nekik, és megemlítette ezt a szót, hogy „közösség”. Mire a közönség közül hallja, hogy provokatívan az egyik odafordul a másikhoz, és azt mondja, hogy „Hallod ez mit mond?! Közösség… Hát a közösséget a kommunisták meg a nemzeti szocialisták találták ki! Miről beszél ez?” – ez nagyon nagy gáz. Hogy valakinél összeállt így valami, és abból ő nem enged. Ez az ember, ha nem hajlandó egy kicsit tanulni efféleképpen is (EQ), soha nem fog közösségbe tartozni, és ezért soha nem lesz neki olyan élménye, tapasztalata… nem lesz soha bölcs, és az Istennel is nagyon nehezen fog boldogulni, nagyon egyoldalú lesz a dolga az Istennel. Pont az élmény fog belőle kimaradni, a tapasztalás. Az érzelem fog belőle hiányozni. Mert a közösség úgy tud istenélményt adni, ahogy az egyéni istentapasztalat nem képes azt megadni. Nem képes. A házasságnak az egyik csodája, hogy két ember együtt találkozik az Istennel. Ez egy olyan sajátos istenkapcsolat, ami az egyes ember életében nincs meg. Én egy másik úton járok, de azért a kereszténységben a közösség hihetetlenül fontos. A kettőt össze kellene kapcsolni. Az egoista… – nem „egoista”, az már minősítés –, az egocentrikus kereszténységet a közösségi kereszténységgel. Ha nincs összekapcsolva, akkor… Az lehet, hogy valakinek rossz tapasztalatai vannak közösségekről, mire azt mondja: „a közösség hülyeség” – rosszul kapcsolódtak benne dolgok. Szét kéne választani az élményeit a közösségről, az istenkapcsolatról, a másik emberrel való kapcsolatáról, és új összefüggéseket kellene létrehozni, de ha nem ad magának lehetőséget, akkor nem fognak összejönni új összefüggések az életében.

Beszélgettem egy orvosházaspárral – a múlt héten nagyon sok találkozásom volt – ez az orvosházaspár ennek a kettőnek az összefüggéseiről beszélt. Nem templomjáró emberek, nem vallásgyakorló emberek, de hívő emberek. A férj szívsebész, Magyarország egyik legjobb szívsebésze. Azt mondta, hogy a műtéti kockázat náluk 5 százalék. Százból öt meghal. Az ő műtétein a halálozási arány 0,5 százalék. Mi ennek az oka? Mindenki ugyanazt tudja, az összes sebész ebben profi, ez az alap. Csakhogy ez a sebész rendelkezik ezzel (EQ), és tíz emberből kilencet megment. Elmondom hogy hogyan. (Annyira primitív, hogy eszméletlen.) Először is leül a betegeivel, nem azt mondja: „Kérem, szívsebész vagyok…” – tudjátok – „Csak szikével vagyok hajlandó közeledni…” Hát olyan, hogy egy sebész odamenjen az élő emberhez, mikor… /derültség/ miért? Hát, ha műtöttek titeket, akkor tudjátok, úgy le vagy takarva, mint a csuda, először itt van egy ilyen izé, az arcodon, tehát te nem látsz semmit – na egyébként se, de… –, így le vagy takarva, úgy le vagy takarva, még le vagy borotválva, meg minden. És akkor egy térd, egy szív… semmi, ott ki vagy nyúlva. Ugye, egy „jó magas IQ-val megvert” sebész az nem megy el a betegéhez, sem műtét előtt, sem műtét után, mert az másoknak a dolga. Hát mit érdekli őt… Ő a szívet trancsírozza, az a dolga… Ez az illető nem így jár el, hanem a műtét előtt elkezd beszélgetni a betegeivel, mert arra kíváncsi, hogy az illető nem akar-e „véletlenül” a műtőasztalon meghalni. Nem állt-e benne össze egy ilyen összefüggés, hogy „de jó is lenne kifarolni ebből az életből…! És ha én a szívműtétem közben hunynék el, hú, ez milyen becsületes megoldás lenne…” Ez persze nem fogalmazódik meg így, lépésről lépésre – ezért ő tényleg bele is hal. Nincs a kezében a dolog. De közben ezek az összefüggések álltak benne össze. Tehát először is ezzel foglalkozik: Mit vár tőle a beteg? Mert van olyan beteg, aki meg szeretne halni – és az meg is hal.

Aztán: azzal foglalkozik, hogy hisz-e őbenne a beteg. Benne személy szerint, Kis Pistában. Elhiszi-e, hogy meg tud gyógyulni.

Aztán: a műtétek előtt beszél a családtagokkal. A családtagoknak, és ez az amikor már ugye a távolabbi összefüggések jelennek meg (EQ), amelyekről nagyon sokat beszéltünk régebben… A látogatóknak: tilos bemenni fekete ruhában frissen műtött barátaitokhoz látogatni. Hogyha valaki így (IQ) gondolkozik, akkor azt mondja, hogy na most léptem át a normalitás határát, igaz? Mert nem illett már bele ebbe a rendszerbe (IQ). De ebbe a rendszerbe (EQ) tökéletesen beleillett. Tökéletesen. 5%-ból 0,5%. És ami a legpikánsabb benne, hogy – nagyon régóta csinálja ezt, kidolgozta ezt –, szerette volna a Medicinában leírni a tapasztalatait, mire a Medicinából (az újság, tudjátok) azt mondták neki, hogy nem fér bele a keretbe. Hát ilyet egy orvosi szaklapba??? Hogy azért nem jönnek a komplikációk, a szövődmények meg minden, mert a hozzátartozók pirosba’ meg sárgába’ mentek be? Hülyék vagyunk mi? – Nem, azt nem mondanám, hogy hülyék, csak egyoldalúak. És ez pont ezeknél a helyzeteknél nagyon érdekes.

A nő a következőt mesélte el, szintén orvos. Néhány héttel, hónappal ezelőtt jön az információ – talán a László kórházba, vírusos megbetegedések –, bejön az információ, hogy meghatározott iskolában hihetetlen magas lett a hét elején a vírusos megbetegedések száma, láz, gyomor, fej, stb., a szokásos tünetek. De olyan nagy lett hirtelen, hogy valami vírusnak a megjelenésére gyanakodtak, és rohantak ki a szakemberek, nézték, hogy van-e valami vírus. Kiderült, hogy semmi izgalmas nincs, csak ami szokott lenni, pánikra semmi ok. Legyintettek. Egy vagy két hét múlva újabb adat, hogy Budapestnek egy másik iskolájában, megdöbbentő magasra szökött a megbetegedések száma, hiányzók, stb.. Erre nagyon megijedtek: Hogy? Mégiscsak volt egy vírus, és nem fedezték föl? De hogy megy ez iskoláról iskolára? Mi az összefüggés? Mert ha így nézzük (IQ), akkor nem lehet összefüggés közöttük. Hát ilyen vírus nincs. Kimentek megint, kapargatták a nyelvüket a gyerekeknek, meg a gyomrukat, meg kellett kakilni meg minden volt, és akkor a tudósok megállapították, hogy vírus meg nincs. A szokásos van, azok a gusztustalan undorítóak, de azokat ismertük eddig is... Harmadik ilyen jelenség. Mondták, hogy na hát ilyen nincs, a tudomány mai állása szerint ez nem fér bele a rendszerbe. (A tapasztalat...) És akkor ez a nő azt mondta, hogy akkor ezt most nézzük meg másképpen. És egyszer csak beugrott neki, összekapcsolódott benne valami: Hogy is van ezekkel a ledolgozott szombatokkal? Nézzük csak ezt meg! És kiderült, hogy azokban az iskolákban történtek ezek a nagy megbetegedések, hét elején, amely iskolákban az előző szombaton be kellett menni tanulni. És utána azok a vírusok, amelyek addig is megvoltak, aktivizálódtak. Az egész IQ-rendszer, az egész rendszer legyengült attól, hogy be kellett menni, az általános iskolás diákoknak szombaton az iskolába. Ez lehet, hogy nem ilyen összefüggés (IQ), hanem ilyen (EQ), és mégis létezik.

Egy másik érdekességet mondott a férje, aki szívvel-lélekkel szívsebész, tehát megszállottja ennek. Reggel már nem hajlandó enni. Mert ő már megy be, és... Hat órákat alszik, nyolc órákat műt, szóval amire szoktuk mondani, hogy cszszsz. És, mérték a vércukorszintjét. A vércukorszintje – reggel nézték – totálisan torz. Mérték este: totálisan torz. Megijedt az orvos, most mi lesz, akkor most cukorbeteg lett, vagy mi a csuda van? Jött a feleség, aki szintén orvos, és ismeri az összefüggéseket (EQ). Tudja azt, hogy... „Nézd, hát te nem eszel reggel, mert már a műtéten jár az eszed. Délben sem eszel, mert éppen akkor trancsírozol, és mikor jössz haza este, akkor eszel, mint a fene.” Akkor azt mondta, hogy nézzük meg az adatokat, amelyek a vércukorszint változásait mutatják, hogyha az egészet eltoljuk, és reggelből lesz este, és az estéből reggel. Tehát ha a vércukorszintet annak megfelelően nézzük meg, hogy ő egy másfajta életritmusban él. És kiderült, hogy ha eltoljuk ezt az egészet, akkor tökéletes vércukorszint jön ki. Csak a szervezet alkalmazkodott azokhoz az összefüggésekhez, amelyeket egy megváltozott életmód diktált neki. És ez a fajta egészség rendült meg akkor, amikor szombaton be kellett menni az iskolába.

Szerdán... Az egész szerdát végig kellett dolgoznom. Az egészet. Nem tehettem mást, mert van egy elköteleződésem… – betege vagyok ennek. Úgy fölborult a ritmusom, hogy meg vagyok zavarodva teljesen. Mindenem fáj, rosszul vagyok, nyűgös vagyok, ingerült vagyok, álmos vagyok, akkor lefekszem aludni... Pusztán azért, mert azok az összefüggések, amelyek léteznek, azok összekuszálódtak.

Aztán: egy következő... Egy következő történet arról, ami ebbe (IQ) nem fér bele, ebbe (EQ) azonban tökéletesen. Két nappal ezelőtt beszélgettem egy asszonnyal, és azt mondta, hogy képzeljem el, ő egyszer majdnem rákos volt. Ez azt jelenti, hogy nem volt az, de éppen lehetett volna, ugyanis, hihetetlen fájdalma jelentkezett a torkában, a nyelőcsövében végig, egyre rosszabb lett, stb.. Annyira rosszul érezte magát, elment az orvoshoz, mindenfelé vizsgálták (ő ezt úgy mondta el, hogy fejjel lefelé itattak vele plazmát…), meg... Szóval, megjárta a hadak útját, és kijöttek a leletek: negatív. Eltelt egy év, jönnek ugyanezek a tünetek. Torok, krrr, még jobban megijedt. Azt mondja, hogy nahát, múltkor megúsztam, de most tuti, hogy rák. Megint ugyanúgy fejjel lefelé, plazma... – totál negatív. Mikor harmadszor előjön ez, akkor elmegy egy barátnőjéhez, és mondja neki, hogy „te, én nem, tudom, meg vagyok őrülve, nem tudnak meggyógyítani, hát beteg vagyok, ez teljesen biztos, hát olyan rosszul vagyok, mint a fene.” Mire a barátnője csak ilyen hasraütésszerűen (ugye a nők ebben sokkal erősebbek): „mér’, ez mikor volt eddig?” És akkor: „Képzeld el, ez mindig karácsonykor”. Minden karácsonykor. „…és mi? A torkod fáj, és mért, nem mondtál el valamit?” Ezt csak így betette, hogy „mé’ nem mondtá’ el valamit? Torkodon akadt a falat?” És erre a nő elsápadt, ezt ő maga mondta tegnapelőtt (vagy tegnap, vagy férfi, mindegy, és... /derültség/), és azt mondja, hogy abban a pillanatban eszébe jutott, hogy karácsony előtt, éppen annak a nagyon erőteljes érzelmi, fölfokozott állapotában döntötte azt el, hogy el fog válni a férjétől. Hogy nem tudja megoldani a házastársi kapcsolatát, döntött: elválik. De nem mondta meg a férjének. Eldöntötte, hogy el fog válni, de nem merte megtenni ezt a lépést. Nem mondta el. És amikor elmúlt karácsony, akkor valahogy, szép lassan, úgy, hát... élt. De amikor elérkezett megint karácsony, akkor összeálltak ugyanazok a mintázatok. Események, cselekvések, helyzetek, érzelmek, történések, és ez előhívta belőle ezt a fizikai dolgot. Három karácsony egymás után. – Semmi baja nincs. Szerencsére. De... (/egy lány belekérdez: És elvált?/ Elvált. De nem akarom... lám, milyen érdekes, hogy ezt kérdezitek, csupa nő kérdez most is, dehát...)

Most ez csak egy rövidke kitérő: a lelki életünkben… – most kifejezetten azt mondom: a lelki életünkben –, nagycsütörtök: szertartás, nagypéntek: szertartás, nagyszombat: szertartás, húsvétvasárnap: szertartás, húsvéthétfő: szertartás… (Nem mentek el? – Hát nem is biztos, hogy el kell menni, csak mondom, ha nem mentek el, nem mentek el…) …és utána, mondjuk öt nap múlva jön hozzám valaki, és azt mondja, hogy „Atya, az az én bajom, hogy valahogy nem érzek semmit a templomban. Hogy úgy… nekem nincsenek istenélményeim, hogy, nem tudom, de valahogy...” Én ezen nem csodálkozom egyáltalán. Ha nincsen cselekvés, akkor nincs élmény sem, nincs tapasztalás sem. Akkor szép lassan ez is meg fog rendülni (EQ). A kettő között egyértelmű összefüggés van. Nincs semmi élmény, ezt most vizsgálták, ezt mondtam nektek már többször. Az uppsalai egyetemnek a valláslélektan-professzora végzett kísérleteket, hogy ha a vallásgyakorlat egy bizonyos szint alá süllyed, akkor megrendül az istenbe vetett hit, de nem mint gyakorlat, hanem mint elmélet. Tehát szép lassan, teoretikus istentagadóvá válik valaki a gyakorlás hiányában. Mire akik csak ezen az oldalon (IQ) helyezkednek el, vagy ebben erősek, azt mondják, hogy hát mi hülyítjük magunkat. Hát ha azon múlik, hogy van-e Isten, vagy nincs, hogy imádkozunk, akkor ezt mi csináljuk. Bizonyítsa be nekünk valaki, hogy van Isten, úgy, hogy nem imádkozunk, és nincs semmi, semmi ezen az oldalon (EQ). Hogy lehetne ezt bebizonyítani?! Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy csinálok egy zárt teret, és azt mondom, hogy menj be a zárt térbe, tök sötét van, és bizonyítsa be ott neked valaki, hogy van kívül valami. De azok, akik ebben élnek, azt mondják, hogy mi magunkat becsapjuk, áltatjuk, manipuláljuk magunkat. Szó sincs róla. Gyakorlunk valami olyan készséget vagy képességet, amely által ennek a valósága megjelenik az életünkben. Tehát a hitnek a krízise, az, meggyőződésem, nem alapvetően értelmi krízis. Ez inkább csak következmény. Épp elég okosat mondtunk már az Istenről, túl sokat is. Olyasmit is bebizonyítottunk, amit nem is lehet. „Bebizonyítottuk”, nincs ezzel itt semmi baj. Az istenérvek jók – és bizonyos szempontból semmire se lehet őket használni. Nem, itt, itt (EQ) van a megrendülés. És ennek az a következménye, hogy – ez már a XX. századra általánosságban érvényes –, hogy az istenélmények nagy többsége az egyházon kívül van. Ma már, az istenélmények nagy többsége nem egyházi berkeken belül történik meg. Ez egy hihetetlen érdekes folyamat. Nagyon érdekes. Én ezért nagyon óvakodom bárkit is bekényszeríteni az egyháznak a keretei közé. Mert istenélmény van egyházon kívül és egyházon belül is egyaránt. A kérdés, azt gondolom, nem elsősorban vallási kérdés. Mert az is egy kocka. Még hogyha ez eretnekségnek tűnik is.

Volt egy ismerősöm itt múlt alkalommal, mondta, hogy „Feri, nem hallottalak két éve, egyrészt örülök neki, hogy nagyjából úgy beszélsz, mint amikor tizenöten voltunk” – ennek én is, ha tudok úgy beszélni –, a másik pedig, azt mondta, hogy „azt nem értem, mért nem égettek még meg...” Tehát, ahogy Karl Gustav Jung, ugye fölírta a házának a falára: „híva vagy hívatlanul az Isten megjelenik”. Nem kell ahhoz vallás, hogy az Isten megjelenjen. Azért mert nem kocka kérdése. Hanem élet meg tapasztalás kérdése – meg fog jelenni. A kérdés, hogy mit tudunk vele kezdeni? Hogy ez egy reprodukálhatatlan dolog, az Isten megjelent, jó, ez nagyon jó, de én meg tudok jelenni az Istennél? Ez a nagy kérdés. Ez pedig gyakorlás kérdése. Az Isten meg tud nálam jelenni, ez neki megy. Nekem nem megy a fordítottja. És mégis állandóan arról beszélünk, hogy „Uram, mért nem szólsz?! Mért nem mutatod meg magad? Nekem mért nincs egy ilyen kis picike kis istenélményem sem? Ha lenne nekem, én is tudnék okosakat mondani, de nincs. Hát akkor tudod mit, akkor addig keresek a kocsimra meg a lakásomra. Majd, ha te méltóztatsz egy élménnyel kopogtatni, utána majd hajlandó leszek kicsit imádkozgatni.” Szóval, gyakorlás nélkül nem lehet se zenélni, se táncolni, se énekelni. Ez nem olyan, hogy megtanultam egy képletet, és attól kezdve az működik. Ugye szokták ezt mondani – a fizikatanárunk mondta ezt mindig –, hogyha álmodból fölébresztenek, akkor is kell tudni, hogy minden vízbemártott test asúlyából annyitveszt, blllöbllllöblllö. Ehhez nem kell ez (EQ).

Még most egy, egy, egy... valamit hadd mondjak. Ugye ezt (IQ) alapvetően „férfilogikának” szoktunk nevezni, ezt (EQ) meg alapvetően „női logikának”. Ebben nagyon sok igazság van természetesen. Erről két évvel ezelőtt sokat beszéltem, most csak meg szeretném ezt említeni. Hogy mit jelent az, hogyha egy férfi erős ebben (IQ), és gyönge ebben (EQ). Sztorit mondok: meghívtak múlt héten, vagy két héttel ezelőtt ebédre. Egy csomóan voltunk, miután nem fértünk el egy asztalnál, ezért úgy oldották meg a házigazdáink, hogy először ettek a felnőttek. Na, szóval, házigazdáink azt mondták, hogy ezt úgy tudjuk megoldani praktikusan, hogy először a felnőttek, aztán a gyerekek. És akkor, nagyon finom kaják voltak, ott ültünk, nem totojáztuk el az időt, de elérkeztünk oda, hogy jöjjön az édesség. És akkor az egyik férfi fölállt és azt mondta: „Én ezzel nem értek egyet. A gyerekek már ennyi ideig nem tudnak enni, hát most miért… adjuk át a helyet, aztán az édesség ráér...” és akkor mondott egy „gyönyörű szép” valamit, mire a házigazdák azt mondták, hogy „jaj, hát a gyerekek, megszokták, jól neveltek, bírják, van Albert keksz, azt majd rágcsálják, te csak nyugodtan edd a somlói galuskádat. És mi volt a férfinak a következő mondata, amikor már előttünk voltak a kis tálak: azt mondta: „Én annyira jóllaktam már. Köszönöm, nem kérek most somlóit.” Ha abban a pillanatban szembesítettük volna ezt az urat azzal, hogy ő egy hihetetlen gyönyörű rendszernek – erkölcs meg minden, mondta, hogy a gyerekek meg a kereszténység meg minden –, hogy ennek az alapjában egyetlen egy dolog áll: nem éhes… Ez a klasszikus férfilogikának a gyöngéje. Érzések, érzelmek, ösztönök, vágyak, testi, fizikai élmények – mintha süketnek beszélnének, olyanok vagyunk. És meg se halljuk. Dörömbölnek, kihullott az összes hajunk, és még mindig semmi… „mi? Haj, mi az, mi az...? Olyan nincs is. Haj…, különben se zavar.” Persze. És másnap már rohan a parókáshoz, meg bedörzsöli a fejét. Volt egy olyan papnövendéktársam, aki huszonegy éves korában jött be, és azt tapasztalta, hogy hullik a haja. És ezért... akkor volt nagy sláger a Paciencia, ismeritek? Olyan büdös, hogy az valami eszméletlen! Iszonyú büdös. De ő azzal a délelőtti iskola után, mert akkor nem akarta, ahogy vége volt az utolsó órának, begyömöszölte a fejét, majd pedig, hogy jobban hasson, fölvett egy kötött sapkát. De még ez idáig semmi, mert utána így jött le ebédelni. Ősszel, tavasszal bűzölgő fejjel, kötött sapkában. El lehet képzelni. Dehát ő, ő egyébként nem volt hiú persze, neki ez egy teljesen közömbös dolog volt, éppen csak egy logikus folyamatban vett részt, amelyben... Elviselhetetlen muki volt. Nem lett pap – örömhír.

A másik – ez a hölgyeknek a gyöngéje – a következő: ma lelki napot tartok, összes gimnazista (százötven), beszélek nekik, meg gyakorlatok meg minden, ott pattogok, hogy előítélet meg böböbö, és akkor a következőt mondja nekem a szünetben, miután ezt töviről hegyire átjártuk, hogy hát mit jelent az, hogy előítélet,… Következőt mondja: „Rájöttem ám arra, hogy múltkor, mikor beszéltünk egy közös kollégánkról, akkor én baromi előítéletes voltam.” Emlékszem-e? Mondom, „persze, hogy emlékszem”. Mert tudod, ez az ő hipotézise, ugye, azért...” - erre szokták a férfiak azt mondani, hogy a nők állandóan előítéletek alapján döntenek. Pedig nem, csak van valamiféle tapasztalatuk, és ezt kinagyítják, és ebből csinálnak rendszert (EQ). A férfiak meg a logikájukból csinálnak rendszert (IQ). És akkor a következőt mondja ez az egyébként kétdiplomás pedagógus, miután két órán keresztül ezt a témát hajtottuk. „Mert tudod, nekem meggyőződésem az, hogy amikor egy emberrel találkozom, akkor így kell őt megnézni, nézni kell a szemét, és ha buta a szeme, nem várhatunk tőle semmi jót.” És akkor azt mondja, hogy „de Feri, értettem az előadásodat” és akkor rám néz, és azt mondja: „de, tudod Feri, neked nem buta a szemed, veled lehet mit kezdeni. És akármit mondasz, hát ezzel az emberrel nem lehet mit kezdeni, mert buta a szeme, én értem, hogy te mit mondtál, hogy ne legyünk előítéletesek. Neked tökéletesen igazad van, jövő évben is téged fogunk meghívni. Mert te nagyon jó lelkigyakorlatot tartasz...” Dehát akinek buta a szeme, azzal nem lehet mit kezdeni... Két diploma... Most kifacsartam persze ezt a két dolgot. Vannak, akik ezt sokkal árnyaltabban, stb., stb., elmondták nekünk.

És még akkor egy szó. A gyöngénk. A gyöngénk az, hogy megtanultuk azt, hogy olyan világban vagyunk, ahol azt kell erősíteni, amiben egyébként is erősek vagyunk. Mer’ akkor vagyunk piacképesek. Ez nagyon nagy hibánk. És hiányosságunk. A férfiaknak minduntalan az érzelmeikkel kellene foglalkozni (EQ). Hogy legalább egy picit legalább föltornásszák magukat benne. Vagy hogy a testüknek a dolgait képesek legyenek minimálisan fölfogni. A hölgyeknek pedig ebben (IQ) kellene erősödni. Hogy azért... /derültség/ - Fú, ez olyan, hogy... nem egyszer előfordul velem, hogy mondjuk egy hölggyel beszélgetek, és van valami probléma. És akkor mondom neki, na... megint menjünk el a kályhához, hogy azt mondom, hogy énnekem az a gyanúm, hogy benne nem egy egészséges bűntudat munkál, hanem egy szégyen. Mire ő azt mondja, hogy „Nem-nem-nem. Hát, ami bennem van, azt úgy hívják, hogy bűntudat.” Mire mondom neki, hogy „na jó, én értem, hogy te ezt valahogy elnevezted, de éppenséggel bizonyos megegyezések azért vannak a világban, tehát a szégyen, az, az… esetleg mondhatjuk rá, hogy ilyen, a bűntudatra meg hogy olyan. OK? „Persze, hogy OK, de nekem bűntudatom van.” Azért, mert mindegy, ő azt úgy nevezte el, hát én ne mondjam meg neki, hogy az micsoda, hogyha ő annak azt a nevet adta, hogy…

Akkor fejezzük be. Jövő kedden találkozunk. Áldott húsvétot! Mondjunk el egy imát… (Miatyánk)

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

A mai alkalommal lépnénk egyet. Néhány mondattal még időznénk a megértésnél, és aztán a következő lépés az együttérzés lenne. És egy picit az érzéseknek, érzelmeknek, vágyaknak és egyebeknek a területére lépnénk, amelyek alapvetően befolyásolják a hitünket, a hitre való készségünket, alkalmasságunkat, azt, hogy ez a hit mennyire cselekvő és mennyire aktuális bennünk.

De most még egy picit a gondolkozásról egy-két szót. A mai alkalommal, hogyha nem száll inamba a bátorságom (ez is milyen jó kifejezés), akkor fogok rajzolni a táblára. Van minden hozzá, sajnos. Azt mondja, hogy még egy szempontot akartam mondani az ellentétekkel. Az ellentétek, érzések, gondolatok, cselekvésre való készségek, magatartásmódokat illetően, amelyek néha teljesen együttállnak, néha pedig tűz-és-vízként vannak jelen. A tibeti buddhizmusban – ahol a tíz-szabályokat leírták – van egy ilyen tízszabály-rendszer, hogy a tíz dolog, amely összetéveszthető egymással. Hármat emelek ki ezek közül, csak azért, hogy egy más megközelítésből is halljatok ilyesmit. A tibeti buddhizmusban azt mondják, hogy nagy baj, ha összekeverjük a vágyat a hittel. Aztán a kötöttséget a könyörülettel. Ezt ma talán úgy mondanám, itt a kötöttséget én a következőképpen fordítanám le, hogy ez mi a szöszt jelent, mondjuk így: a kényszeres segítő. Aki nem azért segít, mert fölszabadult arra, hogy segítsen másoknak, hanem azért, mert megszűnne létezni, ha nem segíthetne valakinek. Az a valaki, aki segítés címén mindenkinek jó tanácsokat osztogat, kérve-kéretlenül. És ezzel gyakorol hatalmat a másik fölött. Tehát valahogy így lehetne ezt értelmezni – kötöttség a könyörülettel szemben. Aztán üresség a szellem nyugalmával szemben. És végül vallásosnak lenni hívőséggel szemben. Ezek az összetéveszthető dolgok.

És akkor most egy más megközelítést akarok nektek mondani, mégpedig azt, hogy… így tettem föl ezt a kérdést, hogy tulajdonképpen miben is gondolkodunk mi? És olyan könnyen adhatjuk erre a választ, afféleképpen, hogy a fejünkkel, az értelmünkkel, az eszünkkel gondolkozunk. Miközben a – most direkt így mondom – modern tudomány ezt az álláspontunkat egyáltalán nem erősíti meg, mert gondolkozunk a testünkkel is: az érzéseinkkel, a tapasztalatainkkal, az érzelmeinkkel. Gondolkozunk – még ezt is ide lehetne hozni – az értéktudatunkkal. Egyáltalán azzal a horizonttal, amiben megjelennek számunkra különböző értékek. Most ezt a kettőt szeretném először elválasztani egymástól, milyen az a gondolkozásmód, amikor az értelmünkkel gondolkozunk, és milyen az, amikor a testünkkel, az érzelmeinkkel, tapasztalatainkkal gondolkozunk, és aztán hogy ez a kettő hogyan függ össze. Olyan kifejezéseket fogok használni egyfelől, amelyek nagyon „sláger”-kifejezések, ismerjük mindnyájan, főleg mostanában váltak ezek nagyon szeretett kifejezésekké, ezeket majd föl is akarom írni. De azért érdemes most ezekhez egy picit a tudomány felől közelíteni… főleg a biológia felől; a neurológia felől; az ideg, az agy, az idegrendszer felől, amelyekhez én nem értek. Ezért mindezt laikusként fogom nektek elmondani – utána lehet olvasni a bölcs könyvekben –, egyszerűen csak szeretném ezt a megközelítést hozni azért, mert amikről mostanában sokat-sokat beszélgettünk (meg tavaly, meg tavalyelőtt is), azok látszólag a tudomány által talán nem eléggé – vagy egyáltalán nem – megalapozott kijelentéseknek tűnhettek sokaknak. Mint akkor, amikor az érzésekről beszéltünk: „hát jó, jó, ezek is vannak, mindenki azt mond, amit akar”. Csakhogy a ’’80-’90-es években a neurológia, a neurobiológia olyan fejlődésen ment keresztül, hogy egy csomó mindent tudományos módszerekkel alá tudtunk támasztani. És főleg a ‘90-es években mágnesesrezonancia-kísérletekkel az agyban nem csak az elektromos hullámokat, hanem a mágneses jelenségeket kezdték el tudni vizsgálni, ami azért sokkal jobb, mert az elektromos vizsgálatok sokkal pontatlanabbak voltak, hiszen nem tudták közvetlenül az agyra csatlakoztatni ezeket a dolgokat, míg a mágneses vizsgálatnál – nyilván nem közvetlenül csatlakoztatnak – mindaz, hogy a koponyánk meg a hajunk meg egyebek közben vannak, ezek nem okoznak gondot. És olyan adatokhoz jutottunk a ’’90-es években, és főleg a második felében, amelyek megdöbbentő igazolásul szolgáltak arra nézve, hogy az ember nem csak a fejével gondolkozik, és nem csak az értelmével, hanem az érzéseivel, a testével, efféle tapasztalásokkal, és majd lesz egy harmadik féle – mondjuk most így – értelmi tevékenységünk vagy intelligenciánk, de ezt majd csak a végén akarom mondani. Ezt úgy nevezték el, hogy spirituális intelligencia. És ennek ma már megvannak a biológiai alapjai (eddig is megvoltak, csak most már tudunk róluk beszélni). A ‘90-es évektől kezdve vált ez lehetségessé. Nem fedeztünk föl semmi újat, csak a mi tudományokon pallérozott elménknek ez jót tesz, hogy nem kell magunkat hülyének tartani, merthogy látunk ilyen alapokat is. És akkor úgy nevezték el ezeket… /a táblára rajzol/ (tudjátok, pedagógusok között voltam múlt héten – olyan szépen használták ezeket a segédeszközöket…) …ez az IQ, ez az értelmi intelligencia, és a ‘80-as évektől bevezették az EQ-t. Jelentek meg könyvek ezzel kapcsolatban már magyarul is: érzelmi intelligencia. Az IQ az az értelmi intelligencia, amit az IQ-tesztekkel nagyon szívesen mérnek, és ami szinte semmit nem árul el arról, hogy az érzelmi intelligenciánk milyen. És lehetséges az – hétköznapi tapasztalat –, hogy valaki, aki nagyon magas IQ-val rendelkezik, az hihetetlen alacsony EQ-val. És az életét ez alapvetően befolyásolni fogja, és mondjuk boldogtalan ember egy életen keresztül, tönkre megy az összes kapcsolata, nyolcszor házasodik, meg a többi, miközben lehet, hogy az IQ-ja hihetetlen magas. Csak a ‘80-as évekig ennek (EQ) a biológiai alapjairól alig tudtunk valamit. Kísérletek voltak, de hogy ez hogy működik itt belül, azt nem tudtuk. Azonban most már tudjuk, és a kettő között fogunk majd összefüggéseket megállapítani. Az IQ-ért, az értelmi intelligenciáért az idegpályák felelősek, és az idegpályák (laikusként mondom, orvosok, biológusok, – mit mondjak? – nézzétek ezt el nekem) azok valahogy úgy vannak, hogy így sorba vannak kapcsolva. Nézd, olyan, mint a karácsonyfaégő. Díszítettek már ilyen égősorral karácsonyfát? Jó, akkor jártatok jól, ha nem. Mert tudjuk, az olyan, meg már általános iskolában megtanultuk, hogy ha egy kiég, akkor annyi neki… És hiába rakod el – tudjátok, ez viszont már az EQ-nak a világa, mondjuk így egy laza asszociációval –, hogy hogy lehetséges az, hogy működik, amikor elrakod, és amikor előveszed, akkor nem… Ez az eseteknek nagy többségében így szokott történni. És akkor huszonnegyedikén a férfi az egész napját azzal tölti, hogy végre egy neki való feladatot talált: az összes többi, mondjuk ez a világ mehet oda, ahova akar, a felesége válással fenyegetőzik, a gyerekek már elmenekültek otthonról, mert tudják, hogy nemsokára robban a családi otthon, a férfi azonban csak ezzel foglalkozik: ő azt meg fogja javítani. És ugye amikor huszonnegyedikén délután öt órakor tényleg ég az egész, és büszkén körbenéz, akkor nincs senki ott körülötte… na ezek az „IQ-emberek”… Szóval ezek úgy működnek, hogy ha valamelyik kiég ebből, akkor az egésznek annyi – a logikus gondolkozás, amely lépésről lépésre halad, az pont ilyen: elvész egy láncszem, és nem tudjuk folytatni. Ha kiesik a logikai menetből egy lépés, akkor nincs végeredmény. Még az is lehet, hogy tudjuk, hogy minek kellene kijönni, de a levezetést nem tudjuk. Ez így működik. Ehhez akarok nektek mondani különböző tulajdonságokat adottságokat, hogy milyen készségek, képességek tartoznak ehhez a gondolkodásmódhoz, ehhez az intelligenciához (IQ).

Ez a „vagy-vagy” gondolkodás. Tehát ha valaki ebben erős, akkor képes nagyon jól megkülönböztetni: vagy ez – vagy az; fekete – fehér; igen – nem; stb. Fekete Péter nincs, csak „igen” meg „nem”. Ez a gondolkozás hihetetlenül precíz. Nagyon precíz. Nagyon pontos, nagyon megbízható, tudományos gondolkozás. Nagyon jól lehet vele számolni. Gyöngéje azonban az, hogy nagyon korlátolt. Roppant korlátolt, azért, mert nincsenek benne összefüggések. Ezek az idegpályák nem függnek össze egymással. Tehát nagyon pontosak és célravezetőek, de csak a maguk keretein belül, a maguk logikája alapján – összefüggések nincsenek. És ha valahol megszakad a sor, akkor az egésznek annyi. Ez a logikus gondolkozás.

És most mondok egymásután ismérveket: tények gyűjtése, adatok földolgozása, logikus döntések, analizálás, mérlegelés, megvizsgálni valamit, felülvizsgálni valamit, és kételkedni. Tiszta és egyértelmű eredmények jönnek itt ki. Aztán: ez távolságtartó gondolkozás. Épp azért képes megkülönböztetni, mert mindig távolságot tart. Azért jut olyan tiszta eredményre, mert az érzelmeit nem vonja be – vagy legalábbis azt gondolja, hogy nem vonja be. Vagy olyan tiszta rendszert hoz létre, amelyből hiányoznak az érzelmek. Azután: egocentrikus. Egocentrikus azért, mert az összefüggések ebben nem szerepelnek. Azután: objektivitásra törekszik. Valamint pontos, de merev. És végül: viszonylag gyorsan tanulható.

Az EQ ezzel szemben – amit a ‘80-as évektől neveznek így, és jó könyveket lehet kapni ezzel kapcsolatban – az is-is logika: „ez is, meg az is”; összefüggések; neurális hálózat. Biztos tudjátok, mi az: a neurális hálózat… /„kesze-kusza krikszkraksz” a táblára…/ …ugye így néz ki? …így… (Remélem, nem hagytam ki semmit, mert… hogy minden benne legyen…) Egy neuronhoz akár ezer másik is kapcsolódhat. (Nagyon rosszul mondom? Eddig még elmegy valahogy… Mert vannak szakértők…) Szóval egyhez akár ezer is kapcsolódhat.  Asszociációk: ha egy pár megszűnik, van helyette másik. Ez a tanulási folyamat nem lépésről lépésre megy, hanem erről beszélünk úgy, hogy amikor valaki így tanul, akkor kapcsolatok jönnek létre, például az éhség és az étel között. Ez nem ez a bölcsességünk (IQ). Hogy az éhség és az étel között létezik összefüggés, ahhoz ez (EQ) kell nekünk. Vagy – hogy előreszaladjak egy másfajta példára – például egy édesanya, aki hatalmas zajban alszik, és meghallja a csecsemő sírását, és fölébred rá, ez (EQ). Akkor ez (EQ) működik neki. Mert valami bekapcsol, és az összes többi nem kapcsol be. Mert valami összefüggésbe került, és mi alapján került összefüggésbe? Tanulás. Ezt (EQ) úgy tudjuk fejleszteni, hogyha tapasztalunk, ha gyakorlunk, ha kísérletezünk. Ez a fajta tudásunk (EQ), amely összeköti a dolgokat, sokkal pontatlanabb, mint ez (IQ), természetesen. Ez (EQ) egyáltalán nem olyan pontos, viszont ez (IQ) rugalmatlan. Ez (EQ) azonban sokkal nagyobb területet fed le, és rugalmas. Ha egy olyan feladat előtt állunk, ami nincs meg ebben a rendszerben (IQ), azzal semmit nem tudunk kezdeni, ha ezt (IQ) használjuk. Azonban, hogyha ezt (EQ) használjuk, olyan dolgokat is képesek vagyunk megoldani, amelyekről megfelelő információk nem állnak rendelkezésre. Végeztek erre kísérleteket: az agyunk képes húsz százalék információ birtokában például képeket kiegészíteni. Húsz százalék ismeret elég ahhoz, hogy a már megtanult és megtapasztalt és begyakorolt dolgokat képes legyen az agyunk kiegészíteni, ennek (EQ) a tevékenységnek a révén.

Most ehhez még mondok nektek ismérveket. Pont ellentétes az IQ-val az EQ, a következő jellemző rá: új ötletek. Aztán: kísérlet – tévedés. Újabb kísérlet – tapasztalás. Gyomor és érzelem. Spontán döntések. Ugye ez az, amikor egy nagyon okos embert megkérdezel, hogy mit kéne csinálni. Mire azt mondja, „jelenlegi tudásom szerint két évet kell töprengenem azon, hogy megfelelő választ tudjak adni, mert addig lefuttatom a programokat. Minden verziót meg kell nézni, akkor fogok tudni neked jó… akármit adni.” Van is egy ilyen keleti történet, most jutott eszembe – azt hiszem, kínai –, hogy a császár megy a legnagyobb tudóshoz, és kéri tőle, hogy foglalja össze az összes tudományt egy könyvtárba. A nagy tudós összefoglalja az összes tudományt egy könyvtárban, és akkor a császár már annyira idős, hogy azt mondja, hogy már őneki nincs ideje elolvasni ezt a sok könyvet, ezért lenne szíves egyetlen könyvbe összefoglalni... A tudós megint elmegy, összefoglalja egyetlen könyvben, de addigra a császár már olyan nagyon-nagyon öreg, hogy azt mondja, hogy ő már egyetlen könyvet sem tud elolvasni, ezért, ha lehetne, egyetlen mondatban foglalja össze az összes bölcsességet, mire a tudós azt mondja, hogy „hát az nem megy”… – nem, a történet nem itt fejeződik be egyébként… a történetben a tudós magas EQ-val rendelkezik, és valami olyan választ ad, hogy az élet bonyolult. De ezzel nem sokra megyünk, úgyhogy… Na jó, éppenséggel lehetséges, hiszen az élet így kérdez bennünket, egy nehéz helyzetre egymondatos választ kell adni. Töprengtem Pilátus ítéletén. Hogy milyen… szóval hogy Pilátus tulajdonképpen döntéshelyzetben volt-e. Ez (IQ) alapján természetesen nem. Hogy lett volna döntéshelyzetben? Háromszor megkérdezte, mint egy lehetetlen helyzetbe kerülő tudós, hogy „Te vagy a Messiás? Te vagy a zsidók királya?” Mert hogyha ez (IQ) valahogy beindul neki, akkor ezzel talán valamit tud kezdeni… Reménytelen a helyzet. Összevissza rohangászhatott volna, hogy ez mit jelent, ezért ez (EQ) alapján döntött – csak rosszul. Rosszul, mert meg lehetett fogni itt… de ez egy másik kérdés, csak… Namost ez (EQ) pontatlan, de a testünkre, a fizikai tapasztalásunkra, kísérletezésre épül, ide kapcsolódnak például az előítéleteink, a sztereotípiáink. Nyilvánvalóan, mert ezek kiegészítik azt a tudást, amelyet nem tudtunk lépésről lépésre, komoly elmélyedés során begyűjteni. Tehát kénytelenek vagyunk ezen intelligenciánk (EQ) alapján kiegészíteni azt, amit így (IQ) nem tudunk. Ha valaki gyönge ebben (EQ), akkor általában az életében állandóan rossz döntéseket hoz, és nem értjük, hogy miért. Azért, mert kevés dolog van benne összefüggésben kevés dologgal. Mindent csak így (IQ) akar megoldani. Sakkozókkal végeztek kísérleteket: nemzetközi nagymestereket ültettek össze amatőrökkel, és azt vizsgálták, hogy milyen helyzetekben jobbak a profik, és vannak-e olyan helyzetek, amelyekben egyáltalán nem jobbak a profik. És kiderült, hogy ott, ahol arra volt szükség, hogy olyan állásokat ismerjenek föl, ahol a nemzetközi nagymester azokat betáplálta a fejébe, ott a nemzetközi nagymesterek sokkal jobbak voltak – valóságos állásoknál. Tehát olyan reális állásoknál, amelyeket már meglévő tapasztalatukhoz és játszmájukhoz tudtak kötni, de ha olyan állást hoztak létre a pályán, amely elképzelhetetlen, amely nem kötődött a már megtanult dolgokhoz, az amatőr sakkozók ugyanolyan jól tudták reprodukálni ezeket az állásokat, mint a profik. Semmi különbség nem mutatkozott közöttük. Ezért lehet igaz az, hogy azt mondjuk, hogy egyrészt az életben hatalmas tapasztalásra van szükség, vagyis erre (EQ), hogy sok minden sok mindennel összekapcsolódjon bennünk. Ezért van az, hogy egy húszéves ember nem lehet bölcs – bár talán ezt pont múltkor is említettem –, egyszerűen nem lehet. És ennek biológiai alapjai is vannak.

Még inkább mondok ismérveket, azt mondja, hogy: odaadás (tehát az egocentrizmussal szemben: odaadás); csoportorienáltság; szubjektivitás; rugalmasság; és viszonylag lassú és pontatlan tanulás. Ez jellemző erre (EQ).

Még most ide egy-két dolgot elmondok. Amikor valakinek komoly érzelmi problémái vannak, akkor tulajdonképpen arról van szó, hogy ha ezt a modellt nézzük (EQ), hogy olyan érzelmek kapcsolódtak adott esetben jó dolgokhoz, amelyek akadályozzák annak a jónak a kifejlődését. Vagy pedig, ahogy ezekkel az ellentétpárokkal foglalkoztunk múltkor: hogy jó dolgokhoz rossz érzelmek kapcsolódnak – ez ugyanaz, mint amit mondtam. Ezekben az esetekben gyógyulás akkor következik be, hogyha kapcsolódásokat meg tudunk szüntetni, és új kapcsolatokat tudunk létrehozni. Ez pedig tapasztalás, élmény által lehetséges. Mégpedig érzelmi tapasztalás, és érzelmekkel teljes élmények révén. Ezért van az, hogy lehet, hogy valaki hihetetlen pontosan tudja, hogy mi az ő lelki betegsége, eszméletlenül kitanulta, nagyon precízen tudja, sok száz oldalas analízis áll a rendelkezésére, és egyáltalán nem gyógyul meg. Azért, mert ezen a területen (IQ) foglalkozik a bajával, és ezen a területen (EQ) egyáltalán nem. Mert mondjuk benne a szégyen hihetetlenül erős (hogy mindig visszatérjek a kályhához). Mindent tud a szégyen kialakulásáról, mindent tud. Mondjuk világtekintély ezen a területen – és közben szégyenkezik. Közben ő maga is folyamatosan szégyenkezik, és tönkremegy benne az élete. És ő hiába tud mindent a szégyenről, azáltal tudna meggyógyulni, hogy benne, mondjuk, a testével kapcsolatos tapasztalatok, élmények és érzések ne a negatívumokhoz kapcsolódjanak, mint ahogy eddig. Tehát mikor a testére gondol, akkor őbenne ne a szégyennek különböző meghatározó érzései jelenjenek meg, hanem más érzések. Azonban ezt csak tapasztalás révén, tanulás révén lehet megszerezni (EQ). Ezen az úton (IQ) nem lehet megszerezni. Ezért van az… Ha valaki mondjuk közösségbe jár, valamilyen csoportba jár, akkor ott lehetnek olyan élményei, amelyeket – lehet a világ legokosabb embere – nem tud így (IQ) begyűjteni, egyszerűen nem tud. Láthatja kívülről, objektíven, kritikusan azt, hogy mi történik egy csoportban, fölülemelkedhet ő az összes csoporttörténés fölé, és mondhatja, hogy „ó, hát itt ez történt, itt meg ez; itt ez elrontotta; jé, ez bőg; nahát, ez meg minek örül?” És le is írhatja az összes jelenséget. Bele kellene menni, bele kellene ereszkedni. Ide (EQ) tartozik például a zene, a zenei tanulás. Vagy a sport (magasugrás például…). És nektek vannak élményeitek, csomó táncos van köztetek, nagyon sok; jól táncoltok, ti mind jól táncoltok… /derültség/ Ha valaki jól táncol, akkor használja-e az eszét, ahogy azt szoktuk mondani... nem jó: az értelmét (inkább ezt (EQ) nevezem észnek) az értelmét használja-e? Egyáltalán nem. Addig gyakorolsz, míg gyorsabb nem vagy a gondolkozásnál. Van ilyen élményünk, biztos vagyok benne, mindenféle mozgással kapcsolatban. Akkor vagyok igazán profi, ha már nem gondolkozom rajta. Ha az összefüggések megteremtődtek, begyakoroltam magam. A magasugrásban ez nagyon érdekes volt – nekem erről van rengeteg élményem –, hogy úgy neveztük ezt, amikor kimentünk tavasszal, és elkezdtünk komolyan készülni a versenyidőszakra, hogy „össze kell rakni a mozgást” vagyis elindultunk ezen az úton lépésről lépésre: három lépésből magasugrás, öt lépésből magasugrás, hét lépésből magasugrás, átlépővel magasugrás, hasmánttal magasugrás, floppal magasugrás, hátrafelé csak úgy átugrani. Össze kellett rakni lépésről lépésre. És ott vált az ember igazán ütőképessé, ahol ezt az egészet (IQ) elengedte, és már nem kellett gondolkozni. A meditációnak alapvető előszobája, hogy megtanulunk koncentrálni. Nem tudunk meditatív állapotba kerülni – ahogy összefüggéseket meglátunk –, ha nem tanultunk meg koncentrálni. Ezért van az – valaki mondta ezt –, hogy én még mindig úgy adok elő sokszor, mint egy magasugró. Hogy szoktam így himbálni magam, meg mászkálok, és tényleg, ez tipikus… És én erre nem jöttem rá – de ezt begyakoroltam. Mert ha himbálom magam előre-hátra, ez elmélyíti a koncentrációmat. Mert én ezt begyakoroltam: hogy állok a léccel szemben, és lefuttatom azt, hogy mit kell csinálni – a fejemben. De amikor megindulok, nem gondolkozom, egy picit se. Az utolsó lépéseket sokkal gyorsabban kell megtenni, mint ahogy az át tudnám gondolni, hogy mit csinálok. Ez az, amire azt mondjuk, hogy „megy magától”. Nem magától megy persze, hanem ennek az intelligenciának (EQ) a segítségével. Zene, tánc, sport; és minden ilyesmit ide lehetne sorolni. Ezért olyan hihetetlen fontos, hogy valaki ne csak egyben képezze magát. Tehát muszáj elmenni táncolni tanulni, sportolni, zenélni és a többi. Nagyon fontos.

Nagyjából most leírtam a kettőt, szinte nem mondtam semmi újat. De azért mégis csak egy más megközelítésből hoztam ezt, és mindennek biológiai, idegrendszerbéli alapjai vannak, ma már ez tökéletesen egyértelmű és igazolt. És most nézzük meg, hogy mi történik, ha a kettőt össze tudjuk kapcsolni, illetve mi akkor, amikor nem. Hogyan működik a kettő együtt? És aztán majd, az idei évnek a húsvét utáni részében főleg erről akarok beszélni. Azért, mert majd ennek a kettőnek a megfelelő összekapcsolása lehetőséget teremt a spirituális intelligencia hatékony működéséhez. Jó, hogy ez (EQ) itt van. De hogyha valamelyikben zavar van, akkor nem jutunk előbbre.

Most még az egyoldalú értelmi intelligenciához egy megközelítést hadd mondjak: ami nekem mindig nagyon tetszett, mert számomra szemléletesen írja le ennek (IQ) a korlátait (a tudomány korlátait). Talán ti is tanultátok azt, hogy Zénónnak, aki Krisztus előtt 500-ban élt, és a nagy, görög filozófusgenerációnak volt a tagja, voltak úgynevezett apóriái, amelyekben olyan dolgokat mondott ki, amelyek lehetetlenek – akkor, hogyha ezt (IQ) használjuk. De ha csak ezt (EQ) használjuk, akkor mégis lehetségesek. Ő azt mondta, hogy Achillesz és a teknős versenyeznek egymással. Azt mondta, hogy Achillesz versenyt fut a teknőssel – /„rajzol”/ itt van ő, a „hős” (félig sem, mint tudjuk, gyenge pontját megjelölöm), és itt van a teknős (ez egy teknős… /derültség/ jó, nem elég páncélos, vagy mi a baj? Ettől tartottam…) –, és egy óra előnyt adunk Achillesznek… (dehogyis… ez a rajzolás!… zavar állt be, ezért ez (IQ) sem működött, látjátok? Na ezt nem mondtam el:)

Hogyha itt (EQ) zavar áll be, akkor romlik ez (IQ) is. Kísérleteket végeztek olyanokkal, akiknek az agyuk sérült, és ez (IQ) teljesen érintetlen maradt, tökéletesen megmaradtak azok a területek, amelyek ezért felelősek; de amelyek ezért (EQ), azok nagyon súlyosan roncsolódtak, szinte érzelmi halottak lettek, miközben az IQ-juk szinte nem változott. De ahogy telt az idő, ennek (EQ) a romlása vagy tökéletlensége ezt (IQ) is lerontotta. Most valószínűleg az történhetett, hogy be vagyok tojva, hogy nem tudok teknőst rajzolni, és ezért fordítva rajzoltam fel, hogy, aszondja… (tehát a teknős van elől)

…Azt mondja hogy, a teknőcnek van egy óra előnye. Achillesz később ered a nyomába, és amikor elér addig a pontig, ahol a teknőc indult a kezdetekkor, akkor a teknős persze már előbbre jutott. Akkor ekkora a távolság kettőjük között. Ekkor Achillesz megint fut – persze sokkal gyorsabban, mint a teknős –, de amikor odaér arra a pontra, ahol az imént még a teknős tartózkodott, a teknős megint előbbre jut. És ez így megy a végtelenségig. Következtetés: Achillesz soha nem éri utol a teknőst. Mert mindig be kell hoznia azt a távolságot, amelyet a teknős már megtett addig, amíg ő behozta azt a távolságot… és ez így megy tovább a végtelenségig. Erre persze a kortárs filozófusok kinevették Zénónt, pedig hihetetlen okos dolgot mondott. Évezredek óta töprengtek a filozófusok azon, hogy tulajdonképpen hogyan tudják cáfolni Zénónnak ezt a tételét. Négy ilyen tételt is hozott, bizonyos szempontból cáfolhatatlanok. Ugyanis a maguk rendszerén belül tökéletesen helytállóak. Ha Achillesznek nem engedjük meg, hogy ne csak elérje, hanem meghaladja a teknőst, akkor Zénónnak a paradoxonja vagy az állítása mindvégig helytálló. Vagyis egy zárt rendszeren belül, ahol megtiltjuk azt, hogy valaki átlépje azt a rendszert, vagy annak a korlátját, hozhatunk olyan állításokat, amelyek nagyon igazak, csak éppen az élettel állnak ellentétben, a tapasztalással. Zénón ezzel a mozgást cáfolta. Azt mondta, nem létezik mozgás, és bebizonyította – egy zárt rendszeren belül. Ha egyoldalúak vagyunk – ez az, amiről jó pár órával ezelőtt beszéltem –, akkor zárt rendszerekben élünk, létrehozhatunk olyan logikát, ami tökéletesen igaz, mindössze az a baj vele, hogy nem lépünk ki abból a rendszerből, és ezért nem tudunk élni. Miközben teljesen igazunk van, ahogy ezt szoktuk mondani.

Mondok most nektek ennek a kettőnek az összekapcsolásáról valamit. Ha ezt a logikát (IQ) nézzük, akkor 1 + 1 = 2. De ha ezt a logikát (EQ) nézzük, akkor egy meg egy nem egyenlő kettővel. Szeretném igazolni: azért, mert ha ezt egy zárt rendszeren belül csak mennyiségi adatoknak fogjuk föl, akkor egy meg egy az valóban kettő. Csakhogy ha én azt mondom, hogy „kettő”, az minőségileg más, mint az „egy meg egy”. Mert a kettővel összefüggést fejezek ki az „egy” meg az „egy” között. Ez pedig minőségi változás. Ezért az 1 + 1, ha nem a mennyiségi rendszerben gondolom el, akkor nem kettő, hanem „egy meg egy” az „egy meg egy”. Jó esetben lesz „kettő”, jó esetben. Rossz esetben soha nem lesz „kettő”. Mert ez egy új minőség. (Nem tudom, hogy ez segít-e rajtatok, hogy boldogabbak lesztek-e… nem tudom… én próbáltam, nagyon igyekeztem…)

Mondok akkor „normálisabb” dolgokat. (Pedig ezt is nagyon normálisnak tartom, de mindegy…) A huszadik század második felében fogalmazták meg több tudományágban azt, hogy az egész több, mint a részek összessége. Hihetetlen fontos kijelentés: az egész több, mint a részek összessége. Ebben a logikában (IQ) egyáltalán nem több. Az egész pontosan annyi, amennyiből az fölépül. Az élet azonban rácáfol arra, hogy az egész pusztán csak annyi legyen, mint a részeknek az összege.

Mondok akkor most már egy „normális” példát is: egy család. Egy család egészen más minőség, mint három találomra kitalált férfi, nő és „semleges nemű” egyednek a mikropopulációja vagy mi a szösze. Nem tudjuk úgy variálni őket, ha nem jönnek létre közöttük a családban jellemző összefüggések, hogy létrejöjjön az a minőség, amelyre azt mondjuk, hogy család. Egy pedagógussal beszélgettem a testnevelési egyetem pedagógiai tanszékének a vezetője, és meghívták az Eötvös Kollégiumba, és ült leendő hazánk-színe-java előtt, és a pedagógiáról beszélt nekik, és megemlítette ezt a szót, hogy „közösség”. Mire a közönség közül hallja, hogy provokatívan az egyik odafordul a másikhoz, és azt mondja, hogy „Hallod ez mit mond?! Közösség… Hát a közösséget a kommunisták meg a nemzeti szocialisták találták ki! Miről beszél ez?” – ez nagyon nagy gáz. Hogy valakinél összeállt így valami, és abból ő nem enged. Ez az ember, ha nem hajlandó egy kicsit tanulni efféleképpen is (EQ), soha nem fog közösségbe tartozni, és ezért soha nem lesz neki olyan élménye, tapasztalata… nem lesz soha bölcs, és az Istennel is nagyon nehezen fog boldogulni, nagyon egyoldalú lesz a dolga az Istennel. Pont az élmény fog belőle kimaradni, a tapasztalás. Az érzelem fog belőle hiányozni. Mert a közösség úgy tud istenélményt adni, ahogy az egyéni istentapasztalat nem képes azt megadni. Nem képes. A házasságnak az egyik csodája, hogy két ember együtt találkozik az Istennel. Ez egy olyan sajátos istenkapcsolat, ami az egyes ember életében nincs meg. Én egy másik úton járok, de azért a kereszténységben a közösség hihetetlenül fontos. A kettőt össze kellene kapcsolni. Az egoista… – nem „egoista”, az már minősítés –, az egocentrikus kereszténységet a közösségi kereszténységgel. Ha nincs összekapcsolva, akkor… Az lehet, hogy valakinek rossz tapasztalatai vannak közösségekről, mire azt mondja: „a közösség hülyeség” – rosszul kapcsolódtak benne dolgok. Szét kéne választani az élményeit a közösségről, az istenkapcsolatról, a másik emberrel való kapcsolatáról, és új összefüggéseket kellene létrehozni, de ha nem ad magának lehetőséget, akkor nem fognak összejönni új összefüggések az életében.

Beszélgettem egy orvosházaspárral – a múlt héten nagyon sok találkozásom volt – ez az orvosházaspár ennek a kettőnek az összefüggéseiről beszélt. Nem templomjáró emberek, nem vallásgyakorló emberek, de hívő emberek. A férj szívsebész, Magyarország egyik legjobb szívsebésze. Azt mondta, hogy a műtéti kockázat náluk 5 százalék. Százból öt meghal. Az ő műtétein a halálozási arány 0,5 százalék. Mi ennek az oka? Mindenki ugyanazt tudja, az összes sebész ebben profi, ez az alap. Csakhogy ez a sebész rendelkezik ezzel (EQ), és tíz emberből kilencet megment. Elmondom hogy hogyan. (Annyira primitív, hogy eszméletlen.) Először is leül a betegeivel, nem azt mondja: „Kérem, szívsebész vagyok…” – tudjátok – „Csak szikével vagyok hajlandó közeledni…” Hát olyan, hogy egy sebész odamenjen az élő emberhez, mikor… /derültség/ miért? Hát, ha műtöttek titeket, akkor tudjátok, úgy le vagy takarva, mint a csuda, először itt van egy ilyen izé, az arcodon, tehát te nem látsz semmit – na egyébként se, de… –, így le vagy takarva, úgy le vagy takarva, még le vagy borotválva, meg minden. És akkor egy térd, egy szív… semmi, ott ki vagy nyúlva. Ugye, egy „jó magas IQ-val megvert” sebész az nem megy el a betegéhez, sem műtét előtt, sem műtét után, mert az másoknak a dolga. Hát mit érdekli őt… Ő a szívet trancsírozza, az a dolga… Ez az illető nem így jár el, hanem a műtét előtt elkezd beszélgetni a betegeivel, mert arra kíváncsi, hogy az illető nem akar-e „véletlenül” a műtőasztalon meghalni. Nem állt-e benne össze egy ilyen összefüggés, hogy „de jó is lenne kifarolni ebből az életből…! És ha én a szívműtétem közben hunynék el, hú, ez milyen becsületes megoldás lenne…” Ez persze nem fogalmazódik meg így, lépésről lépésre – ezért ő tényleg bele is hal. Nincs a kezében a dolog. De közben ezek az összefüggések álltak benne össze. Tehát először is ezzel foglalkozik: Mit vár tőle a beteg? Mert van olyan beteg, aki meg szeretne halni – és az meg is hal.

Aztán: azzal foglalkozik, hogy hisz-e őbenne a beteg. Benne személy szerint, Kis Pistában. Elhiszi-e, hogy meg tud gyógyulni.

Aztán: a műtétek előtt beszél a családtagokkal. A családtagoknak, és ez az amikor már ugye a távolabbi összefüggések jelennek meg (EQ), amelyekről nagyon sokat beszéltünk régebben… A látogatóknak: tilos bemenni fekete ruhában frissen műtött barátaitokhoz látogatni. Hogyha valaki így (IQ) gondolkozik, akkor azt mondja, hogy na most léptem át a normalitás határát, igaz? Mert nem illett már bele ebbe a rendszerbe (IQ). De ebbe a rendszerbe (EQ) tökéletesen beleillett. Tökéletesen. 5%-ból 0,5%. És ami a legpikánsabb benne, hogy – nagyon régóta csinálja ezt, kidolgozta ezt –, szerette volna a Medicinában leírni a tapasztalatait, mire a Medicinából (az újság, tudjátok) azt mondták neki, hogy nem fér bele a keretbe. Hát ilyet egy orvosi szaklapba??? Hogy azért nem jönnek a komplikációk, a szövődmények meg minden, mert a hozzátartozók pirosba’ meg sárgába’ mentek be? Hülyék vagyunk mi? – Nem, azt nem mondanám, hogy hülyék, csak egyoldalúak. És ez pont ezeknél a helyzeteknél nagyon érdekes.

A nő a következőt mesélte el, szintén orvos. Néhány héttel, hónappal ezelőtt jön az információ – talán a László kórházba, vírusos megbetegedések –, bejön az információ, hogy meghatározott iskolában hihetetlen magas lett a hét elején a vírusos megbetegedések száma, láz, gyomor, fej, stb., a szokásos tünetek. De olyan nagy lett hirtelen, hogy valami vírusnak a megjelenésére gyanakodtak, és rohantak ki a szakemberek, nézték, hogy van-e valami vírus. Kiderült, hogy semmi izgalmas nincs, csak ami szokott lenni, pánikra semmi ok. Legyintettek. Egy vagy két hét múlva újabb adat, hogy Budapestnek egy másik iskolájában, megdöbbentő magasra szökött a megbetegedések száma, hiányzók, stb.. Erre nagyon megijedtek: Hogy? Mégiscsak volt egy vírus, és nem fedezték föl? De hogy megy ez iskoláról iskolára? Mi az összefüggés? Mert ha így nézzük (IQ), akkor nem lehet összefüggés közöttük. Hát ilyen vírus nincs. Kimentek megint, kapargatták a nyelvüket a gyerekeknek, meg a gyomrukat, meg kellett kakilni meg minden volt, és akkor a tudósok megállapították, hogy vírus meg nincs. A szokásos van, azok a gusztustalan undorítóak, de azokat ismertük eddig is... Harmadik ilyen jelenség. Mondták, hogy na hát ilyen nincs, a tudomány mai állása szerint ez nem fér bele a rendszerbe. (A tapasztalat...) És akkor ez a nő azt mondta, hogy akkor ezt most nézzük meg másképpen. És egyszer csak beugrott neki, összekapcsolódott benne valami: Hogy is van ezekkel a ledolgozott szombatokkal? Nézzük csak ezt meg! És kiderült, hogy azokban az iskolákban történtek ezek a nagy megbetegedések, hét elején, amely iskolákban az előző szombaton be kellett menni tanulni. És utána azok a vírusok, amelyek addig is megvoltak, aktivizálódtak. Az egész IQ-rendszer, az egész rendszer legyengült attól, hogy be kellett menni, az általános iskolás diákoknak szombaton az iskolába. Ez lehet, hogy nem ilyen összefüggés (IQ), hanem ilyen (EQ), és mégis létezik.

Egy másik érdekességet mondott a férje, aki szívvel-lélekkel szívsebész, tehát megszállottja ennek. Reggel már nem hajlandó enni. Mert ő már megy be, és... Hat órákat alszik, nyolc órákat műt, szóval amire szoktuk mondani, hogy cszszsz. És, mérték a vércukorszintjét. A vércukorszintje – reggel nézték – totálisan torz. Mérték este: totálisan torz. Megijedt az orvos, most mi lesz, akkor most cukorbeteg lett, vagy mi a csuda van? Jött a feleség, aki szintén orvos, és ismeri az összefüggéseket (EQ). Tudja azt, hogy... „Nézd, hát te nem eszel reggel, mert már a műtéten jár az eszed. Délben sem eszel, mert éppen akkor trancsírozol, és mikor jössz haza este, akkor eszel, mint a fene.” Akkor azt mondta, hogy nézzük meg az adatokat, amelyek a vércukorszint változásait mutatják, hogyha az egészet eltoljuk, és reggelből lesz este, és az estéből reggel. Tehát ha a vércukorszintet annak megfelelően nézzük meg, hogy ő egy másfajta életritmusban él. És kiderült, hogy ha eltoljuk ezt az egészet, akkor tökéletes vércukorszint jön ki. Csak a szervezet alkalmazkodott azokhoz az összefüggésekhez, amelyeket egy megváltozott életmód diktált neki. És ez a fajta egészség rendült meg akkor, amikor szombaton be kellett menni az iskolába.

Szerdán... Az egész szerdát végig kellett dolgoznom. Az egészet. Nem tehettem mást, mert van egy elköteleződésem… – betege vagyok ennek. Úgy fölborult a ritmusom, hogy meg vagyok zavarodva teljesen. Mindenem fáj, rosszul vagyok, nyűgös vagyok, ingerült vagyok, álmos vagyok, akkor lefekszem aludni... Pusztán azért, mert azok az összefüggések, amelyek léteznek, azok összekuszálódtak.

Aztán: egy következő... Egy következő történet arról, ami ebbe (IQ) nem fér bele, ebbe (EQ) azonban tökéletesen. Két nappal ezelőtt beszélgettem egy asszonnyal, és azt mondta, hogy képzeljem el, ő egyszer majdnem rákos volt. Ez azt jelenti, hogy nem volt az, de éppen lehetett volna, ugyanis, hihetetlen fájdalma jelentkezett a torkában, a nyelőcsövében végig, egyre rosszabb lett, stb.. Annyira rosszul érezte magát, elment az orvoshoz, mindenfelé vizsgálták (ő ezt úgy mondta el, hogy fejjel lefelé itattak vele plazmát…), meg... Szóval, megjárta a hadak útját, és kijöttek a leletek: negatív. Eltelt egy év, jönnek ugyanezek a tünetek. Torok, krrr, még jobban megijedt. Azt mondja, hogy nahát, múltkor megúsztam, de most tuti, hogy rák. Megint ugyanúgy fejjel lefelé, plazma... – totál negatív. Mikor harmadszor előjön ez, akkor elmegy egy barátnőjéhez, és mondja neki, hogy „te, én nem, tudom, meg vagyok őrülve, nem tudnak meggyógyítani, hát beteg vagyok, ez teljesen biztos, hát olyan rosszul vagyok, mint a fene.” Mire a barátnője csak ilyen hasraütésszerűen (ugye a nők ebben sokkal erősebbek): „mér’, ez mikor volt eddig?” És akkor: „Képzeld el, ez mindig karácsonykor”. Minden karácsonykor. „…és mi? A torkod fáj, és mért, nem mondtál el valamit?” Ezt csak így betette, hogy „mé’ nem mondtá’ el valamit? Torkodon akadt a falat?” És erre a nő elsápadt, ezt ő maga mondta tegnapelőtt (vagy tegnap, vagy férfi, mindegy, és... /derültség/), és azt mondja, hogy abban a pillanatban eszébe jutott, hogy karácsony előtt, éppen annak a nagyon erőteljes érzelmi, fölfokozott állapotában döntötte azt el, hogy el fog válni a férjétől. Hogy nem tudja megoldani a házastársi kapcsolatát, döntött: elválik. De nem mondta meg a férjének. Eldöntötte, hogy el fog válni, de nem merte megtenni ezt a lépést. Nem mondta el. És amikor elmúlt karácsony, akkor valahogy, szép lassan, úgy, hát... élt. De amikor elérkezett megint karácsony, akkor összeálltak ugyanazok a mintázatok. Események, cselekvések, helyzetek, érzelmek, történések, és ez előhívta belőle ezt a fizikai dolgot. Három karácsony egymás után. – Semmi baja nincs. Szerencsére. De... (/egy lány belekérdez: És elvált?/ Elvált. De nem akarom... lám, milyen érdekes, hogy ezt kérdezitek, csupa nő kérdez most is, dehát...)

Most ez csak egy rövidke kitérő: a lelki életünkben… – most kifejezetten azt mondom: a lelki életünkben –, nagycsütörtök: szertartás, nagypéntek: szertartás, nagyszombat: szertartás, húsvétvasárnap: szertartás, húsvéthétfő: szertartás… (Nem mentek el? – Hát nem is biztos, hogy el kell menni, csak mondom, ha nem mentek el, nem mentek el…) …és utána, mondjuk öt nap múlva jön hozzám valaki, és azt mondja, hogy „Atya, az az én bajom, hogy valahogy nem érzek semmit a templomban. Hogy úgy… nekem nincsenek istenélményeim, hogy, nem tudom, de valahogy...” Én ezen nem csodálkozom egyáltalán. Ha nincsen cselekvés, akkor nincs élmény sem, nincs tapasztalás sem. Akkor szép lassan ez is meg fog rendülni (EQ). A kettő között egyértelmű összefüggés van. Nincs semmi élmény, ezt most vizsgálták, ezt mondtam nektek már többször. Az uppsalai egyetemnek a valláslélektan-professzora végzett kísérleteket, hogy ha a vallásgyakorlat egy bizonyos szint alá süllyed, akkor megrendül az istenbe vetett hit, de nem mint gyakorlat, hanem mint elmélet. Tehát szép lassan, teoretikus istentagadóvá válik valaki a gyakorlás hiányában. Mire akik csak ezen az oldalon (IQ) helyezkednek el, vagy ebben erősek, azt mondják, hogy hát mi hülyítjük magunkat. Hát ha azon múlik, hogy van-e Isten, vagy nincs, hogy imádkozunk, akkor ezt mi csináljuk. Bizonyítsa be nekünk valaki, hogy van Isten, úgy, hogy nem imádkozunk, és nincs semmi, semmi ezen az oldalon (EQ). Hogy lehetne ezt bebizonyítani?! Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy csinálok egy zárt teret, és azt mondom, hogy menj be a zárt térbe, tök sötét van, és bizonyítsa be ott neked valaki, hogy van kívül valami. De azok, akik ebben élnek, azt mondják, hogy mi magunkat becsapjuk, áltatjuk, manipuláljuk magunkat. Szó sincs róla. Gyakorlunk valami olyan készséget vagy képességet, amely által ennek a valósága megjelenik az életünkben. Tehát a hitnek a krízise, az, meggyőződésem, nem alapvetően értelmi krízis. Ez inkább csak következmény. Épp elég okosat mondtunk már az Istenről, túl sokat is. Olyasmit is bebizonyítottunk, amit nem is lehet. „Bebizonyítottuk”, nincs ezzel itt semmi baj. Az istenérvek jók – és bizonyos szempontból semmire se lehet őket használni. Nem, itt, itt (EQ) van a megrendülés. És ennek az a következménye, hogy – ez már a XX. századra általánosságban érvényes –, hogy az istenélmények nagy többsége az egyházon kívül van. Ma már, az istenélmények nagy többsége nem egyházi berkeken belül történik meg. Ez egy hihetetlen érdekes folyamat. Nagyon érdekes. Én ezért nagyon óvakodom bárkit is bekényszeríteni az egyháznak a keretei közé. Mert istenélmény van egyházon kívül és egyházon belül is egyaránt. A kérdés, azt gondolom, nem elsősorban vallási kérdés. Mert az is egy kocka. Még hogyha ez eretnekségnek tűnik is.

Volt egy ismerősöm itt múlt alkalommal, mondta, hogy „Feri, nem hallottalak két éve, egyrészt örülök neki, hogy nagyjából úgy beszélsz, mint amikor tizenöten voltunk” – ennek én is, ha tudok úgy beszélni –, a másik pedig, azt mondta, hogy „azt nem értem, mért nem égettek még meg...” Tehát, ahogy Karl Gustav Jung, ugye fölírta a házának a falára: „híva vagy hívatlanul az Isten megjelenik”. Nem kell ahhoz vallás, hogy az Isten megjelenjen. Azért mert nem kocka kérdése. Hanem élet meg tapasztalás kérdése – meg fog jelenni. A kérdés, hogy mit tudunk vele kezdeni? Hogy ez egy reprodukálhatatlan dolog, az Isten megjelent, jó, ez nagyon jó, de én meg tudok jelenni az Istennél? Ez a nagy kérdés. Ez pedig gyakorlás kérdése. Az Isten meg tud nálam jelenni, ez neki megy. Nekem nem megy a fordítottja. És mégis állandóan arról beszélünk, hogy „Uram, mért nem szólsz?! Mért nem mutatod meg magad? Nekem mért nincs egy ilyen kis picike kis istenélményem sem? Ha lenne nekem, én is tudnék okosakat mondani, de nincs. Hát akkor tudod mit, akkor addig keresek a kocsimra meg a lakásomra. Majd, ha te méltóztatsz egy élménnyel kopogtatni, utána majd hajlandó leszek kicsit imádkozgatni.” Szóval, gyakorlás nélkül nem lehet se zenélni, se táncolni, se énekelni. Ez nem olyan, hogy megtanultam egy képletet, és attól kezdve az működik. Ugye szokták ezt mondani – a fizikatanárunk mondta ezt mindig –, hogyha álmodból fölébresztenek, akkor is kell tudni, hogy minden vízbemártott test asúlyából annyitveszt, blllöbllllöblllö. Ehhez nem kell ez (EQ).

Még most egy, egy, egy... valamit hadd mondjak. Ugye ezt (IQ) alapvetően „férfilogikának” szoktunk nevezni, ezt (EQ) meg alapvetően „női logikának”. Ebben nagyon sok igazság van természetesen. Erről két évvel ezelőtt sokat beszéltem, most csak meg szeretném ezt említeni. Hogy mit jelent az, hogyha egy férfi erős ebben (IQ), és gyönge ebben (EQ). Sztorit mondok: meghívtak múlt héten, vagy két héttel ezelőtt ebédre. Egy csomóan voltunk, miután nem fértünk el egy asztalnál, ezért úgy oldották meg a házigazdáink, hogy először ettek a felnőttek. Na, szóval, házigazdáink azt mondták, hogy ezt úgy tudjuk megoldani praktikusan, hogy először a felnőttek, aztán a gyerekek. És akkor, nagyon finom kaják voltak, ott ültünk, nem totojáztuk el az időt, de elérkeztünk oda, hogy jöjjön az édesség. És akkor az egyik férfi fölállt és azt mondta: „Én ezzel nem értek egyet. A gyerekek már ennyi ideig nem tudnak enni, hát most miért… adjuk át a helyet, aztán az édesség ráér...” és akkor mondott egy „gyönyörű szép” valamit, mire a házigazdák azt mondták, hogy „jaj, hát a gyerekek, megszokták, jól neveltek, bírják, van Albert keksz, azt majd rágcsálják, te csak nyugodtan edd a somlói galuskádat. És mi volt a férfinak a következő mondata, amikor már előttünk voltak a kis tálak: azt mondta: „Én annyira jóllaktam már. Köszönöm, nem kérek most somlóit.” Ha abban a pillanatban szembesítettük volna ezt az urat azzal, hogy ő egy hihetetlen gyönyörű rendszernek – erkölcs meg minden, mondta, hogy a gyerekek meg a kereszténység meg minden –, hogy ennek az alapjában egyetlen egy dolog áll: nem éhes… Ez a klasszikus férfilogikának a gyöngéje. Érzések, érzelmek, ösztönök, vágyak, testi, fizikai élmények – mintha süketnek beszélnének, olyanok vagyunk. És meg se halljuk. Dörömbölnek, kihullott az összes hajunk, és még mindig semmi… „mi? Haj, mi az, mi az...? Olyan nincs is. Haj…, különben se zavar.” Persze. És másnap már rohan a parókáshoz, meg bedörzsöli a fejét. Volt egy olyan papnövendéktársam, aki huszonegy éves korában jött be, és azt tapasztalta, hogy hullik a haja. És ezért... akkor volt nagy sláger a Paciencia, ismeritek? Olyan büdös, hogy az valami eszméletlen! Iszonyú büdös. De ő azzal a délelőtti iskola után, mert akkor nem akarta, ahogy vége volt az utolsó órának, begyömöszölte a fejét, majd pedig, hogy jobban hasson, fölvett egy kötött sapkát. De még ez idáig semmi, mert utána így jött le ebédelni. Ősszel, tavasszal bűzölgő fejjel, kötött sapkában. El lehet képzelni. Dehát ő, ő egyébként nem volt hiú persze, neki ez egy teljesen közömbös dolog volt, éppen csak egy logikus folyamatban vett részt, amelyben... Elviselhetetlen muki volt. Nem lett pap – örömhír.

A másik – ez a hölgyeknek a gyöngéje – a következő: ma lelki napot tartok, összes gimnazista (százötven), beszélek nekik, meg gyakorlatok meg minden, ott pattogok, hogy előítélet meg böböbö, és akkor a következőt mondja nekem a szünetben, miután ezt töviről hegyire átjártuk, hogy hát mit jelent az, hogy előítélet,… Következőt mondja: „Rájöttem ám arra, hogy múltkor, mikor beszéltünk egy közös kollégánkról, akkor én baromi előítéletes voltam.” Emlékszem-e? Mondom, „persze, hogy emlékszem”. Mert tudod, ez az ő hipotézise, ugye, azért...” - erre szokták a férfiak azt mondani, hogy a nők állandóan előítéletek alapján döntenek. Pedig nem, csak van valamiféle tapasztalatuk, és ezt kinagyítják, és ebből csinálnak rendszert (EQ). A férfiak meg a logikájukból csinálnak rendszert (IQ). És akkor a következőt mondja ez az egyébként kétdiplomás pedagógus, miután két órán keresztül ezt a témát hajtottuk. „Mert tudod, nekem meggyőződésem az, hogy amikor egy emberrel találkozom, akkor így kell őt megnézni, nézni kell a szemét, és ha buta a szeme, nem várhatunk tőle semmi jót.” És akkor azt mondja, hogy „de Feri, értettem az előadásodat” és akkor rám néz, és azt mondja: „de, tudod Feri, neked nem buta a szemed, veled lehet mit kezdeni. És akármit mondasz, hát ezzel az emberrel nem lehet mit kezdeni, mert buta a szeme, én értem, hogy te mit mondtál, hogy ne legyünk előítéletesek. Neked tökéletesen igazad van, jövő évben is téged fogunk meghívni. Mert te nagyon jó lelkigyakorlatot tartasz...” Dehát akinek buta a szeme, azzal nem lehet mit kezdeni... Két diploma... Most kifacsartam persze ezt a két dolgot. Vannak, akik ezt sokkal árnyaltabban, stb., stb., elmondták nekünk.

És még akkor egy szó. A gyöngénk. A gyöngénk az, hogy megtanultuk azt, hogy olyan világban vagyunk, ahol azt kell erősíteni, amiben egyébként is erősek vagyunk. Mer’ akkor vagyunk piacképesek. Ez nagyon nagy hibánk. És hiányosságunk. A férfiaknak minduntalan az érzelmeikkel kellene foglalkozni (EQ). Hogy legalább egy picit legalább föltornásszák magukat benne. Vagy hogy a testüknek a dolgait képesek legyenek minimálisan fölfogni. A hölgyeknek pedig ebben (IQ) kellene erősödni. Hogy azért... /derültség/ - Fú, ez olyan, hogy... nem egyszer előfordul velem, hogy mondjuk egy hölggyel beszélgetek, és van valami probléma. És akkor mondom neki, na... megint menjünk el a kályhához, hogy azt mondom, hogy énnekem az a gyanúm, hogy benne nem egy egészséges bűntudat munkál, hanem egy szégyen. Mire ő azt mondja, hogy „Nem-nem-nem. Hát, ami bennem van, azt úgy hívják, hogy bűntudat.” Mire mondom neki, hogy „na jó, én értem, hogy te ezt valahogy elnevezted, de éppenséggel bizonyos megegyezések azért vannak a világban, tehát a szégyen, az, az… esetleg mondhatjuk rá, hogy ilyen, a bűntudatra meg hogy olyan. OK? „Persze, hogy OK, de nekem bűntudatom van.” Azért, mert mindegy, ő azt úgy nevezte el, hát én ne mondjam meg neki, hogy az micsoda, hogyha ő annak azt a nevet adta, hogy…

Akkor fejezzük be. Jövő kedden találkozunk. Áldott húsvétot! Mondjunk el egy imát… (Miatyánk)