A múlt héten arról beszéltem, hogy megkülönböztetjük az érzelmeinket, gondolatainkat és meggyőződésünket. Ha én azt mondom, hogy az Isten nem szeret engem, úgy érzem, hogy Isten nem szeret, vagy azt mondom neked, egy negatív kijelentést teszek, hogy nem figyelsz rám, akkor ebben mindenképpen van egy negatív ítélet az Isten felé, negatív ítélet feléd - akinek ezt mondom. Ez azt fogja jelenteni, hogy miközben én ezt egy őszinte közlésnek gondolom, aközben a másik ember az ítéletre fog reagálni. Ő ezt ítéletnek fogja megélni, és hihetetlen gyorsan azt fogja válaszolni, hogy én egy ítéletet fogalmaztam meg. Én nem vagyok tudatában, hogy ítéletet mondtam valamiről, vagy a másik emberről.

Említettem azt is, hogy az “úgy érzem, van valakid” kijelentés szintén ítéletet hordoz magában. Ráadásul az ítéletet nem magamról mondtam, hogy én féltékeny vagyok, hanem a másikról: van valakid. Ha ezzel szemben azt mondom, féltékeny vagyok, akkor ez egy olyan közlés, amelyet a másik képes megemészteni, mert nem érintettem az ő személyét, magamról beszéltem, de ha ezt az állapotomat úgy fejezem ki, hogy én úgy érzem neked van valakid, akkor ezzel egy negatív ítéletet fejeztem ki, és ezt rögtön felfogja. Erre a negatív ítéletre negatív érzelmekkel, gondolatokkal, cselekvéssel fog reagálni. Miközben az egész folyamat lehet, hogy tudattalan marad részemről is és az övéről is, ilyenkor be tudnak állni a kommunikációs csapdák. Nem értjük, hogy van az, hogy mondjuk eljöttünk a paptól, azt a tanácsot kaptuk, hogy beszéljük meg a dolgokat, aztán azonnal adunk egy pofont a dolognak: megpróbáljuk megbeszélni, de semmi jó nem sül ki belőle, mert tudattalanul egymás között kezdünk ítélkezni, és ezt nagyon jól érzékeljük.

Virginia Satir, akire gyakran hivatkozom, és aki a családterápiának anyamestere, a következőt mondja: hihetetlenül tudattalanok a gondolataink, az érzéseink, az érzelmeink, a meggyőződésünk is. Ő azt mondja: ha bármilyen témában elkezdek beszélgetni valakivel, lehet ez bármilyen téma, és itt bármilyen kijelentést teszek, az emberek 50 %-a attól tökéletesen függetlenül, hogy mit érez, mit gondol az én kijelentésemmel kapcsolatban helyeselni fog nekem, 30%-a attól teljesen függetlenül, hogy mit gondol vagy érez, tiltakozni fog. Nemet fog mondani rá. 15%-a sem igent, sem nemet nem fog mondani. Valahogyan, mintha nem lennének se gondolatai, sem érzései ezzel kapcsolatosan, más szinten fog reagálni az én közléseimre. Mondjuk, én azt mondom: “rettentően félek mostanában”, mire ő azt fogja mondani, hogy “a félelem egy alapérzés, a félelem ez és ez…” nem reagál arra, amit én mondok neki. 0,5% gyakorlatilag semmit nem fog kezdeni azzal, amit mondtam neki, a maradék 4,5% az, aki képes az én mondatomra a saját érzései, érzelmei és gondolatai alapján reagálni. Ezt egyszer már említettem, hogy erre Satir kollégái azt mondták, amikor ezt munkahipotézisként állította fel sok évtized tapasztalatai alapján, hogy “te túlzol, mert ez 1 százalék”. Nyílván, ennek a hátterében az van, hogy fogalmunk sincs arról, hogy jelen pillanatban milyen gondolataink, érzéseink, hitünk, érzelmünk, meggyőződésünk van az adott helyzettel kapcsolatban.

Mondok egy saját élményt, amely engem is meglepett: hittanórát tartottam, - felnőtt katekézisnek is mondhatnám, az sokkal előkelőbb - mindegy, beszéltem, ez a lényeg és nem voltam magamban, ez is lényeges. Ahogy még nem kezdődött el a hittan és mászkáltam a padok között, közben észrevétlenül elkezdtem simogatni a karomat. Ahogyan ezt csináltam valaki, aki ott ült a padban, azt mondta: bizony nagyon hideg van… és ez bennem egyfajta világosságot gyújtott, mert nem fáztam… és rögtön azt mondtam neki, amit éreztem, hogy “nem, engem annyira megnyugtat, hogy simogatom magam”. Ösztönösen kezdtem el simogatni magam, amikor éreztem, hogy még nem lendültem bele… Bennem nem tudatosult az sem, hogy mit csinálok: egyszerűen nem vettem észre. Ösztönösen történt. Nem tudatosult bennem, hogy én simogatom magam. Emögött egy egész rendszer áll: simogatom magam, mert ez jót tesz, nem is érzés, ez érzet. Jó érzet. Nyílván, valamilyen érzelmi változást fog előidézni, meg fogok nyugodni, le fogok higgadni, lejjebb megy a pulzusom… olyan jó ez… de közben, nyilvánvaló, ehhez egy gondolat is társul bennem, hogy nem vagy veszélyben. Nincs semmi baj. Ez egy jó hely, jó helyzet, amiben most vagy. Mert bennem a simogatás ilyen gondolatokat ébreszt. Kérdés: ebben a helyzetben mire reagáltam ösztönösen? Nem arra, hogy ott ül egy csomó ember, aki engem meg fog majd hallgatni, hanem a saját tudattalan gubancaimra, ami lényegében nem gubanc, csak egy állapot. Ez tökéletesen eltöltött engem.

Szeretnék most olyan kijelentéseket mondani, amelyekhez pozitív hit, pozitív meggyőződés társul. Mert eddig mindig csak negatív szempontokat mondtam: “nem szeret az Isten”, féltékenység, stb… Van ennek másik, illetve olyan pozitív, negatív oldala is… Ezt most magamról mondom, rám ez nagyon jellemző. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy: “tudsz segíteni?” Ez, ugyebár, egy semleges kérdés. Az illető arra kíváncsi, hogy van-e erőm, energiám, kedvem, stb. Tökéletesen semleges kérdés, és engem minden szempontból szabadon hagy… Hagyna, ha én ezt képes lennék semleges kérdésként átélni, gondolatoktól, érzelmektől érzésektől és meggyőződéstől függetlenül. Mert ez a kérdés, hogy “tudnál segíteni?” a következő gondolatot, hívja elő bennem: “tehát szükség van rám”. Ez nem tudatos bennem, éveken keresztül nem volt bennem tudatos. Pap voltam és nem volt bennem tudatos.

Amikor te jössz, és azt kérdezed “tudsz-e segíteni?” én nem arra kezdek el reagálni, hogy valóban tudok-e segíteni, hanem elkezdek már arra reagálni, ami bennem elindult, bennem van, a saját programomra, amely ezt a kérdést úgy értelmezi, hogy te megerősítesz abban a hitemben, hogy rám szükség van. Ebből a következő adódik: ha rám szükség van, akkor én fontos vagyok. Ez már hit… meggyőződés a javából. Ha én fontos vagyok, akkor mit fogok válaszolni a te kérdésedre, ha az alapján vagyok fontos, hogy benn vagyok ebben rendszerben: “ráérek”, ezt fogom mondani. Eközben lehet, hogy ez nincs így. Lehet, hogy hazamegyek, és azt gondolom: nem vagyok normális! Belenéztem egyáltalán a naptáramba? Eszemnél vagyok én? Valakinek mondtam éppen mostanában: képzeld kitaláltam, hogy ezentúl vasárnap is fogok fogadni párokat. Jó mi…? Nem…? Láttátok volna, hogy nézett rám. Mert nekem az a jó ötletem támadt, hogy vasárnapot is munkanapnak fogom tekinteni a miséken kívül… Nyílván azért történt ez, ahogyan Virginia Satir mondja, hogy nem a te kérdésedre reagálok. Beindul a program… és ez a program bennem van. Itt az 50 %-hoz tartozom. Igen. Ennek a negatív következményeiről Bodrog Miklós református lelkész írt egy nagyszerű cikket: “Igenlő kór”. Betegségnek titulálta. 50%-os teljesítmény… hát az emberiség 50 %-ának ösztönös reakcióját betegnek tekintette – joggal, egyébként.

Tehát ha én valakinek azt mondom: “de szép a szoknyád”, kinek a hitét tükrözi…? Az enyémet, ugye így van. Én mondom, hogy szép a szoknyád. De a legtöbb ember…legalábbis 50% azt fogja gondolni “aha…szép vagyok” vagy “tetszem neki” Nem tudom, hogy melyik van elöl. “Szép a szoknyád”, “tetszem neki” - ebből következik, hogy “szép vagyok” vagy pedig “szép a szoknyád”-ból jut eszedbe, hogy “szép vagyok” és csak utána, hogy “tetszem neki”. Na, de ez miről szól? Mert megint nem arról szól, hogy ő fölfogta azt, hogy tetszik az ő szoknyája. Nem erről szól, hanem ez a mondat kiváltotta őbenne a saját meggyőződését, hogy ő szép, és az én érdeklődésem felkeltődött őiránta. Ugye, erre szokták azt mondani, joggal, hogy a nők beszéddel vezéreltek…, hogy a megfelelő mondatokkal lehet a programokat irányítani. Most férfiak, megörültetek, hogy na…na.

Most csak egyetlen kérdés még: miért lehetséges ez. Azért, mert a nők nagy többségében a gondolatok tudattalanabbak, mint az érzések és az érzelmek. Ösztönösen nem a gondolataitok nyomán reagáltok, hanem ösztönösen az érzéseitek és érzelmeitek nyomán. Ezért, hogyha mondunk gondolatokat, szempontokat ezek egy olyan területen érintik meg általában a nőt, ahol ő többé-kevésbé nem tudatosan működik. Egyébként ezzel a mondattal egyetlen nehézség van… de erről inkább később.

A másik oldalon: a férfiakat hogyan lehet programozni? Hmm…érzések, érzelmek, érzetek… Ugye, többször megmondtam nektek, hogy “etesd a bestiát”. Az anyaszentegyház hatodik parancsa ez a nők felé a férfiakat illetően a szentségi házasságban. Éppen hallottam valakiről, aki egy iskolában komoly funkciót tölt be - hölgy az illető és vezető tanár abban az iskolában -, akinek a férje azt várja el, hogy este legyen meleg vacsora. És ha van meleg vacsora a házasság működik. Ha kinevezik a feleségét egyetemi tanárnak… a házasságuk nem működik… mert nincs teletömve a has. Na…, primitíven mondom, de annál reálisabban.

Na most, ha egy férfi azt mondja egy nőnek, hogy “szép vagy, szép a hajad, szemed, szád”, az esetek többségében bejön, igaz? Ez bejön…, de kiknél nem jön be? Azoknál, akik mélységes meggyőződéssel hiszik magukról, hogy nem szépek. Azoknál egy nagyon érdekes folyamat kezdődik.

Most elérkeztünk egy fontos területre. Mondjuk, egy férj, azt mondja a feleségének, aki nincs meggyőződve, hogy szép, hogy “milyen csinos vagy ma!” Az asszony, lehet, hogy bólogat, de közben a következő gondolat társul hozzá: “én nem vagyok szép”. És ütközik a kijelentés az ő meggyőződésével. Ez pedig milyen programot fog beindítani? Negatívat. Vagyis, el fog bizonytalanodni. Minél többször mondja a férfi, hogy “szép”, annál bizonytalanabb lesz. Ez egy nagyon furcsa helyzet. Úgy működik, mint az akarat. Valami, ami nem akaratlagos és nem tudatos működés alapján megy: negatív reakciók történnek utána. Mi történik ilyenkor? Mondjuk, ez a férfi, aki rájött arra, hogy a felesége ténylegesen csúnyának tartja magát, értékelési problémákkal küzd stb, és ő megpróbálja megerősíteni, és azt mondja: “hát te szép vagy, jaj de szép vagy, mondtam már?”, és a feleségben kimondatlanul is egyre inkább felerősödik az olyan érzés, hogy “mikor derül már ki, hogy az egész hazugság?”. “Ő egy életre áltat engem”. Amikor adott esetben a férfi megcsalja a feleségét, akkor összedől minden, mert akkor igazolást fog nyerni ennek a nőnek az összes negatív meggyőződése, és azt fogja mondani: tíz évre, húsz évre visszamenőleg kiderült az, hogy igazam van, nem vagyok szép, és az is, hogy a férjem végig hazudott nekem. Egy ilyen programozás “hitű" hölgy ilyen eseménytől tökéletesen padlót fog. Mit fog mondani a papnak, mikor elmegy hozzá: “az volna a keresztényi kötelességem, hogy megbocsássak neki, de nem tudok". Tényleg nem tud! Vagy eszméletlen energiákat kell belefektetni abba, hogy meg tudjon bocsátani, mindez azért, mert az ő negatív hite, meggyőződése az, ami ellehetítleníti a helyzetét. Miért van az, hogy vannak hölgyek, aki simán túlélik, akik képesek ilyen helyzetben tovább élni, sőt…

Abban az esetben, persze, hogyha valakiben egy pozitív hit és meggyőződés él önmagával kapcsolatban, ebben az esetben az a mondat, hogy “szép vagy" benne kialakítja azt a képet, hogy ő tényleg szép. Ez ahhoz hasonlít, mint amikor én még nem tudok fejest ugrani. Van egy alapvető meggyőződésem magamról, hogy én tényleg nem tudok egy csomó dolgot megtanulni. Valaki ekkor azt mondja “megtanítalak téged, hogyan kell csinálni", elkezdem gyakorolni, közben azt gondolom, hogy ezt meg tudom csinálni és tényleg meg tudom csinálni. Erre szoktuk azt mondani, hogy valakinek minden sikerül. “Akinek van, annak még adnak. Akinek nincs, attól még az is elvétetik, amiről azt gondolta, hogy van neki.” Mire mi elkezdünk tiltakozni, hogy ez igazságtalan…, de ez fajta igazságtalanság a mi kezünkben van. A mi lehetőségeink között szerepel, hogy nekünk még adasson.

Az érzelmeink, érzéseink belénk programozottak, ugyanúgy, mint a gondolataink. A következő kijelentést lehetne tenni: nincsen gondolat érzelem nélkül, nincsen érzelem gondolat nélkül. Ezt éppen az agykutatással kapcsolatban igazolták. Olyan embereknél, akiknél megsérült az agy ott, ahol az érzelmi intelligencia székel, az IQ-ban nem történt semmilyen változás, ugyanolyan fantasztikus teljesítménnyel tudták kitölteni az IQ teszteket, mégis le kellett őket százalékolni, mert ahogyan a környezet látta: nem tudtak tájékozódni az életben. Nem tudtak alapvetően helyesen és normálisan gondolkodni, pedig a gondolkodás-központokat nem érte sérülés, csak az érzelmi központokat. A kutatók levonták azt a következtetést, hogy az érzelmeink mindig együtt vannak a gondolatokkal. Nincsen gondolat érzelem nélkül. Nincsen puszta gondolat. Minden gondolathoz érzelmek társulnak. Ez viszont is igaz. Minden érzelemhez gondolat társul, azért, mert kisebb alapú az érzelem, ha az agy-észlelésekhez nem társul gondolat. Ezt megint a kutatók mondják, a XX. század legvégén. Nem jönnek létre érzelmek, ha az agyban az érzelmekhez nem társulnak gondolatok. Hogy milyen gondolat társul az érzékeléshez - ez már akaratlagosan felderíthető és irányítható. Megváltoztathatom azt, hogy a különböző érzéseimhez, milyen gondolatokat kapcsolok. Ez az én kezemben van. Erről akarok most beszélni, mert ez a mi lehetőségünk, hogy megragadjuk ezt a folyamatot ott, ahol megragadható, akarattal irányítható és képesek legyünk ezeket a folyamatokat átalakítani. Felírom a táblára: biológiai adottságaink, érzet, érzés, érzelem, gondolat, hit.

Most arról szeretnék beszélni, mit értek az alatt, hogyan lehetne jól leírni azt a helyzetet, hogy továbbléphessünk azon a lépcsőn: az érzelmeink programozottak. A szégyenről akarok beszélni. Mert minél bővebb ismeretünk van erről, annál jobb. Ha egy fiúnak azt mondják gyerekkorban “hát te félsz?, nem szégyenled magad?", akkor a félelemhez - amely érzés - társul egy gondolat, hogy “neked szégyelned kell magad". Ez egy program, ez egy gondolat. Ki fog alakulni ennek az érzelme, lelkiállapota. Ha nem adjuk azt a programot valakinek, aki fél éppen, nem fogja szégyenleni a félelmet. A szégyen, ráadásul hozzátapad a személyiségünkhöz és nagyon negatív hitet, meggyőződést hoz létre, hogy rosszak vagyunk… A szégyen, program - társadalmi méretekben is. Azt tudjátok, hogy most, a 90-es évek második felében a pszichológusok feltették azt a kérdést, hogy hányan voltak MSZMP tagok? Kiderült, hogy sokkal kevesebben merték bevallani, mint ahányan ténylegesen voltak. Ez egy, a társadalom által kiváltott szégyenérzet. A társadalom programozhatja, hogy nekünk mi miatt kell szégyenkezünk és mi miatt nem. Ráadásul megdöbbentő módon - ez a folyamat hatékonyságát is jelzi -, néhány év alatt lehetséges az átprogramozás - társadalmi méretekben is. Olyan alapvető lelkiállapotokat lehet átprogramozni társadalmilag, amelyekre, ha csak egyénileg küzdünk, akkor nem tudjuk legyőzni, csak mondjuk: “hogy tudnék én megszabadulni a szégyenemtől!”

A divat például ilyen szégyen programozó mechanizmus! Mert amikor az volt a divat, hogy deszkák legyenek a hölgyek, akkor a nagy a nagy keblű hölgyek szégyellték magukat. Nem azt gondolták, hogy ez ciki, vagy ez most nem divatos, és kidüllesztették a mellüket…nem, ez nem így történt. “Ez nem divatos” - mondták ,- és elkezdték rossz lelkiállapotban érezni magukat. Aztán változott a divat, akkor jött ennek az ellentéte, amikor, akik eddig kihúzták magukat, bár ez nem jelentett semmi feltűnőt, legalábbis a külső dolgokat illetően, azok kezdtek el szégyenkezni. Ez lelkiállapot, ez kialakult érzelem.

A programozás megdöbbentő módon szavak által történik. Egyetlen szó teljes hatásmechanizmust válthat ki, pont úgy, mint a számítógépnél. Egyetlen szó, és indul a program. Pontosan így van. Azért ez veszélyes hasonlat, mert ma, a szakemberek elkezdtek arról beszélni, hogy egy olyan emberkép alakult ki, amely az embert számítógéphez hasonlítja, ösztönösen, mert ez is csak egy program. A begyakorlás által emberek elkezdenek úgy gondolkodni magukról, mint a számítógépekről. Korábban a mechanisztikus emberkép volt, ma - úgy tűnik - átveszi ezt a számítógépes emberkép.

Mondok még példákat, amikor egyetlen szó kiválthat egy teljes programot, mindennel együtt, s adott esetben egyetlen szó megbetegít engem. Ez a tipikus, és a férfiak számára szinte feldolgozhatatlan élmény, amikor egy belsőséges viszonyban a hölgy azt kéri a férfitől, hogy “mondd, hogy szeretlek!" Erre a férfi: “ezen fog múlni, és azon, hogy hallod ezt a néhány betűt?". Hát juszt sem mondja, mert ilyen nővel nem lehet… De ha egy kicsit bölcsebb, és tudja, hogy így működik ez a program, akkor azt mondja “szeretlek", és akkor végigfut a program. Egyszerre teljes és jó lesz a lelkiállapotod, pozitív lesz az érzelmed, eltölt az elfogadottságnak a gondolata, az gondolod a helyeden vagy, minden jó, a világ jó, holnap kedvem lesz élni, jó érzések töltenek el, és a tested is elkezd kivirágozni. Nem az enyém, a tiéd. Ettől az egyetlen szótól. Nem így működik?

Egy barátom elnevezte a szerelmét “Futrinka utcának". Ez azért jó, mert ennek a szónak, mondatocskának semmi értelme nincs. De amikor ő meghallotta ezt, hogy “Futrinka utca", akkor futott a program. Tehát, nem feltétlenül azokra a szavakra indul be az egész folyamat, amelyek a társadalom által elfogadottak, saját magunk is kitalálhatunk ilyen programokat. Csak, ahogyan erről beszéltem, egy közeget kell ehhez teremteni.

Mondok egy negatív programot, saját élményem, amikor általános iskolás voltam - talán harmadikos, negyedikes lehettem -, akkor az osztálytársaim elmondták nekem, persze csak úgy odasúgták: “Képzeld, a Klári szerelmes beléd!". Én ezzel nem tudtam mit kezdeni, fogalmam sem volt, hogy akkor ez mit jelent, mit kell most csinálni. Annyira sejtelmes és izgalmas volt azonban az egész, hogy mivel én lelkiismeretes gyerek voltam, - már akkor is - arra gondoltam, hogy én semmi ilyesmit nem találok magamban. Ekkor gyermeki becsületességből gondoltam, hogy ezt valahogy el kell intézni. Tehát ez olyan, hogy “kérsz-e almát?", erre azt mondom, hogy “nem", vagy valami hasonlót. Írtam neki egy levelet valamelyik órán, emlékszem, mert ezt mondta, tanácsolta nekem valaki, hogy ilyenkor azt kell írni, ha te “nem", (én nem tudtam, hogy én nem, de akkor ezt tanácsolták) hogy ezt írjam: “én meg nem vagyok szerelmes, de lehetünk barátok". Ez a jó mondat. Kilenc éves összes bölcsességemmel megírtam a levelet, elküldtem, aztán arra emlékszem, hogy igen komoly biológiai változásokat éltem át, eszméletlenül izgultam, hogy mi lesz ebből. Az okosak, mert ezek mindig lányok voltak, akkor azt mondták, hogy “ez úgy fog történni, hogy kapsz egy levelet", és emiatt voltak ezek a biológiai változások bennem. Ekkor kaptam egy levelet, ami a következő sorokkal kezdődött: “Te kis majom!" Ennyi. A többit már nem nagyon tudtam elolvasni… Érthető. De a lényeg: kaptam egy programot. Ettől kezdve, a legszeretetteljesebb közegben valamiképpen rám vonatkoztatva elhangzott ez a szó, hogy “majom", vagy “ne majomkodj", énbennem végigfutott ez a program. Eszméletlen rossz érzéseket keltett bennem, biológiai változást, negatív hittel. Mert, amikor ezt éltem meg, ezt hallottam: “te kis majom", akkor az volt bennem, hogy én ekkor totálisan vereséget szenvedtem. Ez előhívja bennem azt a meggyőződést, hogy totál vesztes vagyok, szerencsétlen alak, nem tud megoldani semmiféle ilyen helyzetet. Ez még 30 éves koromban is kísért. Ezek nagyon erőteljes programok. Így ne mondjátok nekem, hogy… Értitek…

Felolvasok egy részletet az Ezeregyéjszaka meséiből, amikor a szegénylegényt bevezetik a titkok csarnokába:

“Amikor oroszlánok acsargó pofával ordítanak, akkor a Mester mond egy mondatot, mire azok meghunyászkodnak, aztán megy tovább, marcona vitézek állnak, mire a Mester mond nekik egy mondatot… azok leteszik a fegyvert.” A Mester zseniális szimbolikával fejezi azt ki, ami a mi belső változásunk. Ha tudjuk azt a szót, ami megváltoztatja bennünk az oroszlánoknak, a harcosoknak, a kutyáknak, a bogaraknak fenyegető voltát, akkor ezek egy csapásra megszelídülnek bennünk. Csak tudni kell azt a szót.

Most egy másik dolgot mondok el, ezt elsősorban keresztényeknek, hogy hogyan működik az, hogy akár egyetlen szó, egyetlen mondat, egyetlen gesztus képes programokat megérlelni bennünk, pozitív értelemben. Említettem, hogy az egyház milyen hihetetlen bölcsességgel alakította ki a gyónásnak a rendszerét. Hogyan működik az elégtétel?

Az elégtétel pontosan ezt a mechanizmust indítja be. Jön, pl. valaki, aki az adott esetben súlyos bűnöket követett el. Elmegy a paphoz, hisz abban, hogy az Isten meg fog neki bocsátani. Csakhogy ez a hit milyen hit? Törékeny. Ahogy Pál apostol mondja, “cserépedényben hordozzuk”. Minden normális gyónó esetében egyszer fölmerül az a kétely: “ez most tényleg így van?", vagy “azt elhiszem, hogy az Isten megbocsát, de mi értelme van annak, hogy én itt ülök, minek mondjam én ezt el a papnak?" “Most a pap közvetít nekem valamit az Istentől?" Ez a kétely minden normális ember esetén fölmerül. Amikor a pap azt mondja: “és én feloldozlak téged az Atya a fiú és a Szentléleknek nevében", az illető kimegy, fogja a kilincset, a kétely már ott van a szívében: “biztos?" Ezért beiktatunk a programba egy szót, amitől le fog futni a pozitív program, ez pedig az elégtétel. Azt mondom neki, “most pedig mondjon el három miatyánkot”. És ezzel érvényes lesz a gyónása. Az illető ebben a pillanatban a három miatyánk elmondására fog koncentrálni. Amikor befejezi a három miatyánkot… Az egyháznak benn van a könyveiben, hogy az elégtételt lehetőleg rögtön a gyónás után kell elvégezni - ez lélektani bölcsesség, mert ha elfelejti elvégezni, a kétely megmarad. Ez adott esetben tudattalanul fog megmaradni benne: “nekem az Isten talán nem bocsátott meg". De ha kilépve a gyóntatószékből egyből elvégzi az elégtételt, az Ámen után felszabadultan, megkönnyebbülve érzik magukat… Hányan beszéltek erről!

Ez a dolog tárgyiasulhat, dologiasulhat, azt gondoljuk, hogy önmagától működik, de nem. A hívő embernek az az alapvető meggyőződése kell hozzá, hogy az Isten neki megbocsát. A teológia azt mondja, hogy a szentségek nemcsak jelzik, hanem közvetítik is a kegyelmet. Pontosan ez történik. Szórul szóra. Nemcsak jelzik, hanem beindítják a programot, a szón keresztül, hogy “én feloldozlak téged…" beindul a program. A keresztelésen keresztül beindul a program. A kis ostyán keresztül szintén. Hihetetlen bölcsességgel és valósággal. Ez a legizgalmasabb, hogy ez valóság! Nem Pál apostol találta ki. Nem az egyház találta ki, hogy uralkodjon a hívek felett.

Az egyházjog a következőt mondja: ha valaki nem pap és papnak adja ki magát, és bemutat egy szentmisét, tökéletesen érvénytelen. Megtörténik-e az átváltoztatás? Nem. Hogyan történne meg? Nincs átváltoztatás. Ti jöttök és áldoztok. Mit vesztek magatokhoz? Eucharisztiát. A katolikus egyházjog azt mondja, ebben az esetben a “ti hitetek miatt" mégis van oltáriszentség. Ugyanaz történik, mintha pap mutatta volna be a szentmisét. Ez szinte fölfoghatatlan. Az egyházjognál racionálisabbat pedig nehéz elképzelni. Közben kiderül, hogy mélységesen mély lélektani dolgoknak lényegét is képes kifejezni. Én ezt csodálatosnak tartom.

Most nézzük a házasságot! A házasság, a kánonjog szerint, szentséginek minősíthető mindaddig, amíg azt nem kérdőjelezzük meg. Pont erről beszéltünk idáig. Minden házasság, amely kánoni formában köttetik, vagyis “Akarsz-e házasságot kötni?", “Akarok.", stb., meg van a kánoni forma, innen kezdve kampó-kabát, vagy ásó-kapa-nagyharang…, a házasság kánoni formában köttetett meg, érvényes. Működik. A program, a szentségi program beindult… Mindaddig, amíg valamelyik fél meg nem kérdőjelezi: “ez tényleg szentségi házasság volt?". Ahogyan a kétely felmerül, a program megáll. Ténylegesen is leáll, természetesen, mert megrendült a bizalom. Amikor ezt a teológián hallgatóként hallgattuk, azt mondtuk: álljunk csak meg! Minimális ismereteink alapján az érvényes házasság létrejöttéhez ez, meg ez, meg ez kell. Most nyugodtan kimondhatjuk, hogy a megkötött házasságokban ez nagyon sok esetben nem áll fönn. Most ez érvényes házasság, vagy nem? Az intézmény főnöke, Erdő Péter atya, azt mondta: “teljesen egyszerű a válasz: ameddig a férj és a feleség szentségi házasságban él, mert az a hitük, addig ez szentségi házasság." Amennyiben valamelyik fél ezt megkérdőjelezi, nyilván nem passzióból, hanem egy életesemény folytán, ki lehet mutatni, hogy nem szentségi házasság. Ez a hitnek a döntő jelentőségére utal. A gondolatainkra és mindarra, ami összekapcsolódik bennük a másikkal.

A gyűrű az ujjatokon: program. Beindítja ezt a programot. Meséltem-e azt a történtet? Nagyon szép. Egy idős bácsi, akit 1945-ben fogságba vittek, Szibériába, ott volt több éven keresztül, és ott, hogy élhessen, mindenét pénzzé tette. Először a pecsétgyűrűjét, ami még rajta volt, kenyérré, étellé. A láncot is, a nyakából… mindent, hogy ne haljon éhen. Semmi más értéke nem maradt, csak a gyűrű az ujján. Akkor jött hozzá a foglár, és mondta neki, ha leveszi a gyűrűjét, ad neki egy tenyérnyi cipót. Akkor - ezt ő maga mondta – “Az jutott eszembe, hogy én ezt a gyűrűt nem adom. Mert ez a gyűrű emlékeztet engem a hazámra, a szabadságra, a feleségemre, a gyerekeimre, a hitemre, a reményemre". (Ezt ő fogalmazta meg.) “Akkor inkább meghalok, de a gyűrűmet nem veszem le az ujjamról.”

Ez ugye látszólag teljesen irracionális és irreális döntés. Hát éppen meg tudná menteni az életét akkor, ha odaadja a gyűrűt. De nem, mert a gyűrű szimbolikus tárgy és beindítja a programot. Amíg a gyűrű kezén van, addig él a hite. Ha a gyűrűt leveszi az ujjáról, megszűnt az a valami, ami működtette ezt. Persze nagyon lecsupaszítom ezt, ez egy embernek egy valamije.

De miért van az, hogy például az esküvői szertartás egy nagyon nehéz dolog, mert hihetetlen érzékennyé tudnak válni a férjek és a feleségek. Mondjuk, azt mondják: “legyen ez a fajta Ave Maria", de valahogyan egy másik fajta ének hangzik el. Mit mond ekkor egy érzékeny lelkületű ifjú feleség? “Az egész el van rontva!"…és tényleg nem tud örülni.

De minden vallásban megvannak ezek az egyszerű szavak, vagy miért jut el az Isten közelébe valaki, ha azt mondja: Hare kirsna, stb., miért?

Vagy ha a Jézus imát mondja valaki, miért tesz ez jót? Hát azért, mert beindítja a programot. Ezt azért mondom ilyen hosszan, mert amikor az átprogramozásról lesz szó, akkor megint csak szavakról és mondatokról fogunk beszélni nem kell hozzá több, csak egyetlen jó szó, egyetlen jó mondat.

Most a gyógyulásról szeretnék beszélni. Kétféle lehetőség van, hogy ezeket a programokat átalakítsuk. Az egyik, hogy ezt egyedül csináljuk. Ez tulajdonképpen a járhatóbb út. Bizonyos szempontból azonban a nehezebb, azért a járhatóbb út, mert nincs hozzá senkire és semmire szükségünk, csak önmagunkra. A másik, hogy ezt közösségben csináljuk. Az igazán jó, ha ezt mind a kettőben csináljuk. De ennek is megvannak a feltételei.

Ha például leülünk egy körbe, és mindenki elmondja, hogy mit csinált, nekem van egyetlen olyan mondatom, “ne haragudj, én azt gondolom, te eltoltad". Ez a mondat beindítja a negatív programot. “Már itt is szidnak" - gondolja valaki - már megint velem van a baj… engem nem értenek meg… ide is hiába jöttem… ez a közösség is olyan, mint a többi… itt sem kapom azt, amit keresek". Tehát egy olyan közegben, ahol az átprogramozás meg tud valósulni kötelező, hogy nem minősítjük egymást. Nincs minősítés. Mert a minősítés beindítja a negatív programot. Ezt eszméletlen nehéz megtanulni, de simán meg lehet.

Ez a házasságban is megvan, ez nem művi dolog. Akkor például, amikor a társam jön haza hullafáradtan és elmond egy helyzetet, mire a férfi erkölcsi érzékétől vezettetve azt mondja: “Lám, azért te sem csináltad épp a legjobban" - na annak az estének annyi. Közben lehet, hogy a férfinek igaza van, de várt volna 10 percet! Nem minősítette volna ezt, a feleség mondta volna el, magától. Tudod az egészben az a legrosszabb, hogy én is hülye voltam. Maga mondta volna ki. Hát így működik normálisan. De az egész más program. Hogy is van? “Magamat kigúnyolom ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el."

(Csak eddig volt feldolgozható hanganyagunk. A szerk.)