2001.06.12.

Megosztom
Elküldöm

Roppant felszabadítóan hat rám, hogy elkezdődik a nyári szünet. Töprengtem azon, hogy vajon hányan leszünk. Úgy látom, hogy csak egy kicsit vagyunk kevesebben, mint szoktunk lenni, akkor nem nagyon fogok tehát “lelazulni".

Körülbelül 20-30 kérdést kaptam. Mindegyikre szeretnék válaszolni. Voltak olyan kérdések, amelyekre már választ adtam, itt arról van szó, hogy valaki később kapcsolódott be, és ezekre a dolgokra csak utaltam, vagy kijelentést tettem. Persze, annak háttere ekkor nem volt eléggé kifejtett. Ez elég megnyugtató számomra, hogy volt valami logikai gondolatmenete az évnek. Ketten is kértetek irodalomjegyzéket, mindössze 38 mű szerepel rajta, a nagy és kis dolgokat kihagytam belőle. Ilyen, pl. az enciklopédia, stb., a szépirodalmat és az egy példás könyveket kihagytam.

Mi volt tehát az éves előadások fő gondolata? Két fő vonalat gondoltam el, az egyik Ericsson fejlődéselmélete, az a 8 pont amely a személyiség fejlődésének lépcsőit elemzi. Ezt a modellt dolgoztam össze Faller amerikai kutató 7 pontjával, aki a hitről, mint természetes emberi adottságról beszél, amely minden embert jellemez, ezért fejlődő folyamatként írható le. Ezt a két modellt vetettem egybe. Nem akartam erőszakolt párhuzamokat hozni. A hit lépcsőfokai közül eljutottam a negyedikre, az Ericcsoni modellben pedig a 3-4-ig. Miről volt szó? Azzal kezdtük, hogy a hit természetes emberi adottság. Természetes, miközben a hitünk által egy természetfeletti világba tudunk jutni, de mi behatároltuk most ezt a természetes adottságokra. Aztán arról beszéltünk, hogy mi hit és mi nem hit (babona, hiszékenység, tudatlanság). Aztán beszéltünk a hitnek és a tudásnak viszonyáról. A hit, mint természetes adottságunk alapvetően nem differenciált, vagyis ugyanolyan a viszonyunk az Istennel, a külvilággal, az emberekkel. Nem differenciált. A hit, mint fejlődési folyamat a legalsó lépcsőfokon azonos az ős-bizalommal. Erről sokat beszéltünk. Mi történik akkor, ha valakiben nem alakul ki az alapvető bizalom Isten, a másik ember, a környezet, a világ, önmaga felé. Benne, mint cselekvőképes adottságról nem beszélhetünk. Az alapok hiányoznak. Ehhez kapcsolódóan beszéltünk arról, hogy mi az ami segíti, mi az ami akadályozza azt, hogy ösztönös bizalom fejlődhessen ki. Még differenciálatlanul. Beszéltünk arról, hogy ezek a sebződések hogyan befolyásolják a mi lelki és egyéb életünket.

Beszéltünk arról, hogy ha a második lépcsőfokra lépünk a személyiség fejlődése során, akkor a bizalom alapján képesek leszünk az önállóságra. Valamiféle önálló cselekvésre. Megnéztünk itt egy-két szempontot, hogy hol törhet derékba az a készségünk, hogy merjünk cselekedni. Megnéztük, hogy mi az ami totálisan lehetetlenné teszi az elindulást. Ekkor beszéltünk a szégyenről. A szégyen lehetetlenné teszi azt, hogy elinduljunk, mert a szégyen létünkkel függ össze. Szóltunk később a szégyenről a Szentírásban. Arról, hogy Jézus hogyan váltja meg az embert, aki a szégyenével küzd. Nemcsak a bűnünktől vált meg, hanem a szégyentől, a szégyenérzéstől is. Ide tartozik, hogy a szégyen gátolja az akaratot. Mert a szégyenben bezárkózunk, szeretnénk megsemmisülni. Ha meggyógyulunk a szégyenérzetünktől és van alapvető bizalmunk, akkor már cselekvőképes akaratról van szó, ezért beszéltünk arról, hogy mi az, amire az akarat képes, mi az, amire nem, hogyan fejleszthető az akarat. Azt a szempontot nézzük, hogy hogyan válik cselekvőképessé a hitünk. Ennek négy pontját határoztuk meg: szemlélődés, tapasztalás, megértés, együttérzés.

Azért kezdtük a szemlélődéssel, mert mindenképpen cselekszünk, vagy tehetetlenek vagyunk. Az a mód, ahogyan mi cselekvőképesek, vagy tehetetlenek vagyunk, a mi előtörténetünkből fakad. Itt meg szeretnék állni. Ugye, hosszasan beszélgettünk az istenképről. Arról, hogy a nem differenciált hittel kapcsolatban, az élményeink folyamán ki fog alakulni egy annak megfelelő istenkép. Ez a kép vissza fog hatni ránk. Ekkor ki fog alakulni egy ördögi kör. Rossz benyomások értek, kialakult a negatív istenkép, ettől kezdve a torz istenkép kihat a további dolgainkra, és az életünkre. Csomó rossz élményünk lesz, elmélyíti a rossz istenképet és ez megint visszahat ránk. Hogy ezt a kört meg tudjuk szakítani, kritika alá kell vonnunk mindazt az élményt és tapasztalatot, gondolkodásformát, magatartásformát és berögződött keretet, ami bennünket öntudatlanul is jellemez. Mire van akkor szükségünk, hogy távolságot tartsunk mindentől, beleértve magunkat is meg az istent is a tapasztalatainkat is meg mindent? Ezt úgy tudjuk elérni, hogy szemlélődünk. A viszonyt kritikussá tesszük. A szemlélődéssel kapcsolatban beszéltünk Jézusról, aki engedelmeskedett az Istennek. Az Istennek való engedelmesség révén, még mielőtt tapasztalat birtokába jutott volna, helyesen élt. Ez elősegítette számára a helyes tapasztalást, a helyes gondolkodást és a helyes érzelemvilág kialakulását. Miközben szemlélődünk, van egy nagy kincsünk, hogy engedelmeskedünk. A szó nemesebb értelmében.

Második pont volt a tapasztalás. Sokat beszéltem erről, hogy mennyire nem a saját tapasztalataink révén élünk, hanem a már kialakított és előre gyártott köreink által.

Utána jött a harmadik témakör, a megértés, itt a szentírásból indultam ki, Szent Márk evangéliumának kilencedik fejezetéig néztük át, hogy Jézus hogyan hangsúlyozza a világ megértését, és mindazt, ami bennünk van. Ezzel kapcsolatban mondtuk, hogy a megértés kétféle lehet: vagy az is-is logika alapján, illetve a vagy-vagy logika alapján. Az egyik az értelem útja, lépésről-lépésre megy. A másik út egyben ragadja meg a dolgokat. Az értelem útja állandóan megkülönböztet, azt mondja: vagy így, vagy úgy, vagy fekete, vagy fehér. Az ész mindig egyben látja a dolgokat. A két megközelítés egyben kell, hogy jellemezzen bennünket, hogy helyes legyen a megértésünk.

Ezek után beszéltem a trikófeliratokról. A feliratok olyan kettősséget jelentenek az életünkben, amelyek elől mást mutatnak, mint hátul. Ez jellemzi az érzéseinket, a cselekedeteinket, ez a kettősség. Kifejezetten beszéltem hat tételről, arról, hogy mit jelent az is-is gondolkodásmód, mit jelent az értelmi intelligencia, mit jelent az érzelmi intelligencia és a spirituális intelligencia. Erről egy szót sem szóltam, majd fogok. Az értelmiről beszéltünk bőségesen, ezután pedig összekötöttük beszéltünk az érzelem összetevőiről, hogy az érzelem legalább öt adottságból álló lelki állapot. Egy érzelem akkor alakul ki, ha van egy érzet, egy érzés, egy érzelmi állapot, cselekvésre való készség, és a gondolat. Ez az öt dolog kell, hogy egy érzelmet meg tudjunk ragadni. Lényeges volt, hogy vannak olyan gondolatok, amelyek biztosan érzelmi válságra fognak vezetni. Hét-nyolc példa volt. Az akarat néhol tudja ezeket befolyásolni, néha nem. A gondolkodás hogyan kapcsolódik össze a hittel, az embernek ez egy tudatos utasítás, vagy nem tudatos utasítást jelent.

Beszéltünk, arról, hogy a gondolkodásunk mennyire befolyásolja a testi állapotunkat, és viszont. Ez két szélső pont. A távolságot kitöltöttük biológiai állapot, érzelem, érzés, gondolat, hit szempontokkal, ezekhez rendeltük az akaratot. Ekkor mondtam, hogyan kapcsolódik az érzés, érzet, érzelem, gondolat biológiai állapot függvényében. Ennek kapcsán beszéltem a szavak hatásáról. Egyetlen szóban is ítélet fejeződhet ki. Ha a szó és ítélet összekapcsolódik a biológiai állapottal, érzettel, akkor érzelem alakul ki. Nincs gondolat érzelem nélkül, nincs érzelem gondolat nélkül Érzelem alakul ki mindig, spontán ítéleteink alapján. A spontán ítéletet úgy értem, hogy érzelem alakul ki akkor is, ha bennünk egy gondolat és a hozzá tartozó ítélet nem tudatos.

Ezután beszéltünk a Nyolc boldogságról. Jézus hogyan foglalja össze a fogalmakat. Aztán a görög és héber gondolkodás közötti különbségről.

Ez volt idén. Jó sűrű mi? Ez körülbelül a serdülőkor. A hit szempontjából ez még a szószerinti szakaszt jelenti.

Most jönnek a kérdések. Valaki azt kérdezte, hogy hol van ebből a szeretet?

Tulajdonképpen nagyon egyszerűen tudnék válaszolni: mindenhol. A kérdés inkább az, hogyan tudnánk szeretni az Istent. Csakhogy széttrancsíroztuk, elemeire szabdaltuk azokat a dolgokat, amelyek által bennük és a kapcsolatainkban kialakul a szeretet, mint lelki, testi szellemi, egyéb… állapot. Tehát, végig a szeretetről beszéltünk, csak általánosságban, hogy szeressétek egymást, szedjétek össze magatokat, hogy mindenkiben van valami jó, végig beszéltünk erről, de nem úgy, mint az evangéliumok mondják. Azt csináltam, amit kevesen: széttrancsíroztuk, elemeire szedtük. Beszélhetünk a szeretetről, mint biológiai állapotról. Ha valakit nagyon szeretek, akkor összekapcsolódik egy nagyon sajátos biológiai állapottal. Ezt le tudjuk írni mindnyájan, ennek megfelel egy biológiai állapot. A szeretetnek alapvető érzések felelnek meg, ha a szeretet teljességéről beszélünk. Amikor a szentírásban az áll, hogy Jézus találkozott a gazdag ifjúval, akkor - az egyik evangélista írja ezt - megkedvelte őt. Vagyis ez valami pillanatnyi dolog, nem annyira érzelem. Ez inkább érzés. Pillanat alatt megszeretni, ez nem akaratlagos dolog. Nem akaratlagos dolog, hanem valami ösztönös, biológiai dolog, ami inkább az érzetekkel van összefüggésben. Lehetséges ez. Ahogyan jön, el is tud múlni. Sokan azonosítják a szeretetet azzal a spontán érzéssel, vagy valami állapottal, ami egy pillanat alatt jön és egy pillanat alatt el tud tűnni. A szeretet - nyilván - ennél sokkal több. Akkor beszélhetünk a szeretetről, mint érzelemről. Nem értek egyet azokkal, akik az mondják “a szeretet nem érzelem". Az is. Nem alapvetően érzelem, ill. nem alapvetően érzés, de az is. Ha én teljesen szeretni akarok valakit ill., ha én teljesen szeretek valakit, abban biztos, hogy van érzés és érzelem. De nem egyenlő a szeretet az érzelemmel. Nem! A katolikus teológia nem az érzésnél és az érzelemnél ragadta meg a szeretetet, mert ott alig megragadható. Megragadta az értelemnél, és az akaratnál. A klasszikus skolasztikus definíció: szeretni annyit tesz, mint a másik javát akarni. Ebben benne van az érzelem, de tudnom kell, hogy mi jó a másiknak. Ebben nagyon sok értelmi mozzanat van. A másik javának az akarásában benne van az akarati mozzanat, mint cselekvésre való készség. Lehet, hogy bennünk van szeretet, mint érzés, a szeretet, mint érzelem, a szeretet, mint gondolat, de nincs hozzá akarat. Akkor ez nem a szeretet teljessége. Föllángol a szeretet-érzés bennem, de nem csinálok semmit. A szeretet teljessége cselekvésre indít engem. A szeretetben benn van a hit is, mert nem tudom magamat szeretni akkor, ha nem fogadom el magamat. Nem tudom a másikat szeretni, ha nem meggyőződésem az, hogy szeretetre méltó. Ha nem hiszek abban, hogy ennek van értelme. Ha nem meggyőződésem azt, hogy tudjunk alakulni ebben a szeretetben. Ha a szeretetről beszélek, akkor mindig van egy fejlődési folyamat. Ha valakit szeretek, segítem őt fejlődni, vagyis hinnem kell, hogy a másikképes fejlődni. Tehát a szeretet nem létezik hit nélkül. Ezért ténylegesen igaz az a lépcső, hogy HIT, REMÉNY, SZERETET. Ha elmélyítjük mindazt, amiről szó volt, akkor a végeredmény a másik jobb szeretése.

Valaki azt kérdezte, hogy az erkölcsi beállítódásaink vagy normáink tudattalanul hatnak kapcsolatainkban? Ez nem volt teljesen érthető.

Igen, itt azt akartam hangsúlyozni, hogy mindnyájunknak van tudatos és nem tudatos erkölcsi beállítódásunk, attól függetlenül, hogy hívők vagyunk-e vagy sem. Az erkölcsi beállítódás, ha tudatos, akkor képes a mérlegelésre. Mondjuk, én teljesen nem értek egyet azzal, amit a házastársam csinál. Erkölcsileg tökéletesen negatívnak tartom, de tudom azt, tudatossá teszem, hogy mi az én beállítódásom az ő tettével kapcsolatban, ebben a pillanatban hogyan reagáljak az ő magatartására. Ha csak az erkölcsi beállítódás indít engem, akkor én azt mindenképpen el fogom utasítani. Adott esetben azon nyomban, ha ez határoz engem leginkább. A kapcsolataimban ez nem jó. Ha egem mindig a tudattalan erkölcsi beállítódásom határoz meg, akkor ezzel nem mindig segítem a másik ember fejlődését. Ha az én erkölcsi beállítódásom. - ebben sok erkölcsi kérdés is van - tudattalan, akkor lesz egy pont, ahol a másik embert ki fogom szolgáltatni az én tudattalan és ösztönös hitéletemnek. Hoztam azt a nagyon egyszerű példát, amikor hazajön valakinek a kedvese, elmondja, hogy mi történt vele, - persze neki is voltak hibái - ha nekem ez túl sok, akkor azt mondom: “meg is érdemelted, hogy ez történt veled". Ezt nevezhetjük moralizálásnak is, de ez tudattalanul működik. Ezért beszéltem arról, hogy tudatos reflexióra volna szükség, az erkölcsi beállítódásunkra és az azzal kapcsolatos hitünkre. Nem megtagadása az erkölcsösségünknek, adott esetben erkölcsi szempontból közelíti meg a kérdést: Mert lehet, hogy éppen abba betegszik bele, vagy éppen azért cselekvésképtelen, mert az erkölcsi szempont alapján nem képes megmozdulni. Ezt kellene éppen feloldani.

Valaki azt kérdezte, hogy egy rossz élmény egy előző kapcsolatból rossz elemeket vált ki - a következő kapcsolatokban?

Igen, EZ lehetséges!

Miért van az - kérdezte valaki -, hogy a ma embere minthogyha képtelen volna boldog lenni?

Erre kicsit hosszabban akarok válaszolni.

Hihetetlenül negatív az a beállítódás, amely egész életünket jellemzi. 8:3 arányban kellene dicsérni az embereket a szidással szemben. Ez nagyon sokszor említettem. Ennek ellenére nem ez történik. Sokkal többet szidunk. Ez boldogtalanná tesz minket. Ez egy fő szempont!

A másik lényeges dolog, hogy a ma embere fontosnak tartja, hogy fejlődni kell. Előre kell jutni. Gyarapodni kell. Ez pedig azt jelenti, hogy a pillanatot nem tudjuk élvezni, mert minden pillanatot állandóan csak valami “rész esetnek" tekintünk! Olyan állapotnak, amely még nem tökéletes. Újból kell lépni, megint kell valamit csinálni! Ez is boldogtalanná tesz minket. Valami mindig olyan ígéretesnek tűnik, hogy állandóan továbblépünk, ez roppant negatív hatással van ránk.

A ma embere azt gondolja - ez boldogtalanságunk alapvető oka -, hogy a boldogságunkat mindig függővé tesszük valamitől, vagy valakitől. Ellentétben a nyolc boldogság szemléletével. Tudatosan, vagy nem tudatosan azt mondjuk, hogy “akkor leszek boldog, ha…" Ha valakiben tudattalanul, állandóan ilyen mondatok és meggyőződés van, akkor az az ember mindig boldogtalan lesz. Mindig lesz egy kis szó: “ha". Akkor leszek boldog, ha

·             vége a vizsgaidőszaknak,

·             elmentem nyaralni, de nem elég ez, mert ha

·             el tudtunk menni csónakázni, de nem elég ez, mert

·             annak kell mellettem ülnie, akibe szerelmes vagyok, és

·             azt mondja nekem, hogy …

·             de ha majd átfogja a derekamat, és…

Hú, de nem érted, hogy itt a nyár, ez már elég a boldogsághoz! Ezeket a mondatokat lebuktathatnánk, felderíthetnénk magunkban. Olyat mondok itt, amelynek a boldogsághoz semmi köze sincs, hogy “ha". Azt mondom, boldogok vagytok, most. Nincs “ha".

A másik csapda, hogy gondolkodásmódunk olyan, hogy “tulajdonképpen boldog vagyok, de…". Amikor azt mondjuk “igen, de…". A kapcsolatainkban ez egy nagyon érdekes dolog. Szerintem tíz mondatból nyolcat tudnánk mondani, hogy “nagyon fontos, amit mondasz, de szerintem…". Ez rögtön távolságot teremt köztünk. Azt fejezem ki, “jó, jó, jó, de azért…". Ugyanezt a mondatot tízből nyolcszor mondhatnám úgy, hogy “igen, nagyon egyetértek azzal, amit mondasz, és…". Ez látszólag roppant primitív, persze. Valójában összefügg azzal, hogy egy beszélgetést milyennek élek meg. Lehet bennem a legjobb szándék, de az összes mondat így hangzik el “igen, de…", “igazad van, de…", “jól látod, de…". Na.

A függő helyzetekről is beszélek. Nem csak dolgoktól, emberektől, eseményektől, hanem az égvilágon mindentől függővé tehetjük boldogságunkat, és azt tesszük is. A kultúránk ebbe roppantul belepaszírozott minket.

Itt egy-két személyes gondolatot szeretnék mondani. A boldogság, ahogyan én ide eljutottam, minek köszönhető? Ha én boldog ember vagyok… Azon töprengtem, mit tudnék mondani, valami személyeset. Leginkább, ami mozgat, azok a saját korlátaim, a saját gyengeségem, a saját vereségeim és bukásaim. Ezek vezettek leg-egyértelműbben oda, hogy most boldog vagyok, mert most az vagyok. Ez így, talán, paradoxon, minthogyha hülyeség volna. Pedig…, Tudjátok, hogy én sportoltam. A boldogságomat alapvetően egybekötöttem a sporttal, a sikerrel és mindazzal, ami ott történik. Elég jó szintre tudtam vinni ezt a tevékenységet sok sikerem volt. Például nagyon boldog voltam akkor, amikor egy versenyen két országos csúcsot ugrottam. Csakhogy, ez a boldogság tartott mondjuk egy napig. Edzettem érte tíz évet. Ez egy felismert korlát volt. Ha én ezen az úton haladok tovább, akkor eszméletlen sok energiát fektetek valamibe, amiből nagyon kevés dolog jön ki. Miközben ezt a dolgot jól csinálom. Volt egy év, amikor az európai ranglistán harmadik voltam. Ez elég jó. A következő évben, azok, akiket letöröltem a sportpályáról, azok megelőztek 5-10 centivel. Miért? Mert bepuszilták a doppingszereket. Ezeket lehetett tudni, kinél, hol, stb. Itt megint átéltem valamit, hogy itt dönteni kell. Ez egy olyan korlát, amelybe vagy belemegyek, és boldog akarok lenni azáltal, hogy én vagyok a legjobb, vagy azt mondom, hogy megint becsuktak előttem egy ajtót. Becsuktam. Azt mondtam, ezen az áron én nem csinálom.

Vagy, például, megismerkedtem mozgássérült emberekkel. Éveken keresztül nagyon jó kapcsolatom volt velük. Barátságok. Rajtuk keresztül éltem azt meg, hogy hihetetlenül reménytelen helyzetben voltak ők - az én gondolataim szerint -, hiszen olyan helyzetben éltek, amelyben lehetetlen boldognak lenni, amit ők örököltek. De ők ki tudtak jönni az én versenyeimre. Az én legnagyobb élményeim között van, amikor a barátaim a Népstadion rekortánjára mozgássérülteket toltak ki. Képesek voltak örülni annak, hogy én ott mozgok. Miközben levegőt sem tud venni magától. Emberek, akiknek semmi esélye arra, hogy megházasodjanak, csillogó szemmel vesznek részt az esküvőkön, mert a barátaik megházasodnak. Ennek tudnak örülni. Ezek számomra olyan korlátok voltak, amelyek megmutatták az utat, hogy hogyan nem lehet és hogyan nem érdemes.

Voltak olyan ambícióim, hogy egy-két területet, tudomány, stb., beledolgozom magam valamibe. Ekkor - tudjátok - kinyírtak az egyetemről. Kirúgtak. Ez megint egy kapu. Itt el kell gondolkodni, hogy mi van. Nem lehetek boldog, és egy életre sajnáltassam magam? Ebben a helyzetben amiben most vagyok, boldog vagyok. Minden negatív, lehetetlen körülmény, dolog, ami egy tanársággal együtt jár engem most egyáltalán nem köt. Nem vagyok tanár. Ez nem előadás. Ide jöttem és beszélek. Ráadásul itt vagytok, sokan. El lehet képzelni ennél jobbat? Nekem nem nagyon. Szörnyű lenne, ha én most tanár lennék, szörnyű. Adminisztrálnom kellene… Ezt azért akartam elmondani, hogy az ellenségeim - akiket nem tekintek ellenségnek - azok az ajtók, amiket becsuktak nekem, és amiket én csuktam be, ezek nagyon segítettek abban, hogy boldog legyek. Nem a külvilágból származó egyeztetéssel próbálom meg a boldogságot megtalálni.

Valaki azt kérdezte, hogy a tényezők között, (biológiai, érzet, érzés,) van-e hierarchia?

Szerintem nincs, nem tudom megválaszolni. Az biztos, hogy egy negatív érzés, negatív benyomás, érzet egyáltalán nem jelenti azt, hogy az én életem rossz, vagy boldogtalan, vagy nem járok jó úton. Az érzéssel is ugyanúgy vagyok. A negatív érzelem már egy kicsit jelenti ezt. Túllép ezen. Még az sem igazán gázos. Negatív gondolat… hát még ez sem. Annyi mindenre lehet gondolni. De ha a hitünk negatív, az roppant módon befolyásolja egész életünket. Azt nem nevezném hierarchiának, hogy ez egy központi kérdés.

Mi van akkor, ha valaki nem jut el a hithez? Szenved tőle, hogy nem hisz. Azt gondolom, hogy ez egy negatív hit. Jövőre szeretnék arról beszélni, hogy hogyan lehet a hitet terjeszteni, vagy negatívból pozitívvá alakítani, bár erről már idén is sokat beszéltem már. A szégyenérzettel kapcsolatban volt szó róla.

Kérdés: Az isten -, egyházképünket az apa-anya kapcsolat befolyásolja e?

Nem mondhatom, hogy tükörképe, de reálisan befolyásolja.

Kérdés: Lehet-e gyerekkortól független istenképünk?

Nem! Nem lehet. Most nem válaszolni akarok, hanem csak elmondom a gondolataimat. Nem válaszolni akarok a kérdésekre, hanem, csak ami erről eszembe jut.

Kérdés: Nem volt világos az, hogy “jó, hogy beépítünk egy láncszemet a hit folyamatába" és akkor a kétely nem merül fel, ill. tudattalanul tud működni. Ez így nem vezet el oda, hogy a láncszemben fogunk hinni: a cipőfűzésben, a sálban, és az összes többiben. De megtörténhet természetesen, hogy a hit már csak ahhoz a dologhoz kapcsolódik. Tulajdonképpen az utat, az eszközt jelenti a célhoz. Vagyis, már nem az Istenben hiszek, hanem az “Üdvöz’ légy Máriák" elmondásában. Nem az Istenben hiszek, hanem, hogy eljutok-e a szentföldre-vagy nem, elmondom-e az elégtételt. Mágikus magatartáshoz vezethet. Pontosan így van.

Kérdés: Nem elég-e az a hit helyett, az hogy tudom: minden az Isten akarata, és minden jól van úgy, ahogyan van. Belenyugszom abba, hogy ez is az Isten akarata. Hogyan áll össze a dolog?

Ha nekem az a meggyőződésem, hogy bármi, ami történik, az Isten akarata, az a hitnek egy formája, sajátos formája, amiben nagyon sok negatív elem van. Segíthet engem túlélni, segíthet az Isten-kapcsolatomban, de van hátránya is, mert olyasmibe is bele tudok törődni, amely biztosan nem az Ő akarata. Csak egyszerűen így adódott. Vagy így van, de másképp is lehet, ha másképp is akarnám. Tehát a hit fejlődésének egy gyerekkori állapothoz kapcsolódó hit, meggyőződés az, hogy “minden, ami történik, Isten akarata". Ha valaki a fejlődésének ebben a fázisában van, akkor nem szeretném őt lebeszélni erről a hitéről, mert ez neki nagyon sokat segít. Ám lehetséges ebből a fajta hitből, hitvilágból továbblépni, ahogyan képes vagyok mérlegelni, hogy mi és hogy van az Isten akarata az életemben. Adott esetben tényleg akkor tudunk csak megnyugodni, ha tényleg Isten akarata. Ha én azt gondolom, hogy minden az Isten akarata, akkor ebben az is benne van, hogy fogalmam sincs, hogy mi az Isten akarata.

Kérdés: Az érzés és érzelem kevésbé van-e a kezünkben, mint a gondolataink?

Igen, igen. Szerintem, nagyon fejedelmi út a gondolatainkat átalakítani, és annak kapcsán az egész rendszert változtatni, miközben a gondolataim ugyanolyan nehézségben tudattalanok, mint az érzéseink, az érzelmeink.

Az USA-ban megjelent a hetvenes évek végén egy alapmű. Címe 7±1-2. Arra vonatkozott, hogy pszichiáterek vagy pszichológusok vizsgálták, hogy az ember hány benyomásra képes tudatosan reflektálni. Hány benyomás tud tudatosan megjelenni bennünk. A válasz 7±1-2. Miközben, tudjuk azt, hogy bennünk pillanatonként nem 7±1-2, hanem sok száz. Ez azt jelenti, hogy az életünkben megint csak ezt az arányt látjuk, hogy minden, amit csinálunk legfeljebb egy tized, vagy még kevesebb részben tudatos. Az összes többi tudattalan. Nyilván, úgy tudunk tanulni, hogy csomó minden tudattalanul hat ránk, és akkor teret kapunk új dolgok megtanulására, amelyeket akkor tudatosítunk. Miközben további dolgokat tudattalanul megtanulunk. 20-25 évesek vagyunk és eszméletlenül sok dolog működik bennünk tudattalanul és nagyon kevés tudatosan. Ahhoz, hogy tudjunk változni, ahhoz a tudattalanból a gondolatainkat, a hitünket, az érzéseinket a hitünket felszínre kell hozni. Erre mondtam nagyon jó gyakorlatként a meditációt vagy a csoportfolyamatokat, amikor visszajelzést kapunk. Vagy az álom. Az álom, királyi út, a legzseniálisabb út arra, hogy információkat kapjunk a tudattalanból. De mondok nektek egy igazi, XXI. századi utat: (saját) nézzetek szappanoperákat! Nem mondtam még ezt? Szeretnék erről elhíresülni. Rengeteg szappanoperát megnézel és csak arra kell figyelni, csak annyi tudatosság legyen benned, hogy hallatod a szappanoperát - végtelenül archatetikus világában, ahol mindenkor lehet tudni, hogy mi lesz a reakció - soha nem történik semmi különleges: ettől tapadunk oda rá - ezek a dolgok jellemzőek ránk. Ha nézzük ezeket, akkor elkezdünk együtt érezni valakivel, vagy egy válságos szituációban valaki mond egy tipikus mondatot, egy tipikust! “Minden férfi vadember", például ilyen. Ekkor bennünk egy pozitív rezdülés van, hogy “igen, tényleg így van". Ha nem ülnénk a TV előtt, akkor nem gondolnánk, de ha már… Na, ha rezdülsz ezekre, akkor ezt megint jó útnak tartom. Szerintem, ha néhány hónap alatt megnéztek egy-két sorozatot, akkor nagyon bőséges listát tudtok írni, hogyan kapcsolódnak a saját tudatos elgondolásoktól függetlenül, azzal szemben érzések, érzetek, érzelmek, gondolatok vannak. De te rezonáltál ezekre, ezek szerint élsz. Legbelül.

Kérdés: Nem volt világos, hogy nem vagyunk-e felelősek jövőnkkel kapcsolatban.

A jelenünkért vagyunk felelősek, a jövőnkért nem. De ebben a pillanatban át tudom gondolni azt, ha pl. falrafirkálós sprayt veszek akkor az nem kóser. Ez a jövőmet illetően hatást tud gyakorolni a világra. Itt és most. Mondhatjuk, hogy a jövőmért vagyok felelős, de ezt nem tartom jó gondolatnak, mert olyan meggyőződés alakul ki bennem, hogy olyasvalamiért vagyok felelős, ami nincs a kezemben. Azért vagyok felelős, ha holnap bemegyek az Azur boltba, akkor mit veszek. Ott és akkor. Szerintetek normális az, hogy pl. azt hallom valahonnan: “felelős vagy az ózonpajzsért". Jó, persze, igen, igen, de van itt valami, ami rögtön tehetetlenné tesz engem. Jó, én ezt csinálom… és akkor mi történik. Szokták ezt mondani: “miért nem eszel húst? Ugyanannyi állatot fognak levágni!" Ez szerintem ennek a gondolatnak a fonákja. Mit érdekel engem, hány állatot fognak levágni. Egyáltalán nem érdekel. Én nem vágok le egyet sem, és ez ennyire egyszerű. Nem a nemzetgazdaság és a szürkemarha… a mangalica, jövőbeli hatásáért vagyok felelős.

Kérdés: valaki rossz döntést hozott pár évvel ezelőtt, és annak a következményei ma is hatnak rá. Mit lehet ilyenkor csinálni?

A mai élete a pár évvel ezelőtti - rossz - döntésre épül. Tényleg nem válaszolni akarok erre, ez nagyon nehéz helyzet lehet. Csak annyit mondhatok, hogy az a “múlt". Elmúlt már. A kérdés az, hogy most mi van? Ebben a pillanatban új lapot nyitok és azt mondom: most mi a legjobb döntés, mi a legjobb lépés, cselekvés? Ez a kérdés. Nem tudok visszamenni a múltba, hogy ezt megváltoztassam. Pedig rengeteg emberben van ilyen gondolat. Tudattalanul. A helyzetre úgy gondolsz, hogy egyetlen jó megoldás volna, ha másképp történt volna minden. Ez a jelen teljes elengedése. Egyszer nagyon-nagyon ki voltam készülve, és elmentem pszichodrámázni. Kérdezte tőlem a vezető, hogy érzem magam. Azt mondtam: “mint egy fa, amit kivágtak" Ezután belementem a helyzetbe, fa voltam, ilyen  meg ilyen idős, ilyen fafajta, stb. Már kivágott fa voltam, voltak gyökereim, de kidőltem. Akkor azt kérdezte tőlem a vezető: “Szerinted, ebben a helyzetben mit lehet csinálni?" Ugye milyen undorító kérdés? Szeretnék panaszkodni, szeretnék sírni, sajnáljon, simogasson engem valaki, ne kelljen semmit sem csinálni, én vagyok az áldozat, olyan jó lenne… De a vezető nem ezt mondta. Azt monda: de nem. Mit kellene csinálni. Na ez az. Te ösztönösen fa vagy, aztán jönnek ösztönösen a dolgaid. Nem tudatosan gondolod át. Fa vagyok és a fűrészes emberrel csináljanak valamit. Mint fa utálom a fűrészes embereket. Veszélyeztet, sőt kinyír engem. Ekkor tényleg belém hatolt, amit ez az ember mondott: “A fűrészes emberrel nem lehet semmit sem csinálni." Akkor gyurmáztam egy fát, beborítottam faháncssal, el van vágva az elején. Mit kell akkor hát csinálni, amikor valamit rosszul tettem? Akkor már semmit. Azzal semmit sem kell csinálni. Ezzel, ami most van. Na igen. Ezzel igen.

Kérdés: A trikókkal és a feliratokkal kapcsolatban.

Igen, akit a trikófeliratok jobban érdekelnek az Eric Berne könyveit mind olvassa el, és a “Játszmák nélkül" c. könyvét, mert sokkal gyakorlatiasabb. Van benne csomó klisé felirat. Le is van rajzolva.

Kérdés: mondanám el azt a történetet, hogy… de a csattanóra nem emlékezett. Ez nagyon mókás volna, ha elmondtam volna ezt a történetet. De sajnos nem mondtam el… A történetet nem ismerem. Ha erről az egyetlen történetről kérdez valaki, amit nem mondtam el…

Valaki azt kérdezte: Mit tegyen nagyon erős vágyaival? Szexuális vággyal természetesen. Erről azért itt-ott beszéltem. Talán, amit a legfontosabbnak tartok, hogy ismerje be a vágyait, amelyek benne vannak. Ezután érdemes átgondolni, mi az, ami szabad ezekkel a dolgokkal. Feltehetően, ha valaki nagyon fél, meg ez a dolog eleve nagy probléma számára, feltételezem, hogy ez negatív dolog. Akár tudattalanul is, vagy legalább is félelmei vannak. Ezek azok a pontok, ahol meg lehet ragadni ezt a kérdést: a félelemnél. Meg annál, hogy miért tartom ezt ez esetben rossznak, veszélyesnek. Miért aggódom amiatt, hogy…jajjajjaj… Megfelelő módon állok-e ellen ezeknek a vágyaknak, vagy ösztönöknek? Ellen kell-e állni, vagy ellen lehet-e úgy állni, mint ahogyan én megpróbálok neki. Nagyon sok esetben az történik, hogy akarattal próbálunk megtiltani magunkban valamit, ami erre nem reagál, a helyzet még rosszabb lesz. Ezzel nem azt mondom, hogy bele kell menni! Hanem, hogy ez nem akaratlagos kérdés! Máshonnan kell megközelíteni, erről már beszéltem.

Kérdés: Lehetséges-e, hogy a hit és a kérdés egyszerre van meg bennünk? Ez paradoxon-e?

Igen, lehetséges, és tényleg paradoxon! Mégis így van.

Kérdés: Mi a különbség a hit és a meggyőződés között?

A meggyőződés tudatos! A szó nagyon jó: már meggyőződtem róla, tudatos a folyamat. Meggyőződésem van, akkor nem pusztán csak hiszek, hanem tudom is, hogy így van. A hit azonban vagy tudatos, vagy tudattalan. A hitünk általában tudattalan és nem tudatos. Ez az alapvető különbség.

Körülbelül ennyi kérdés volt.

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Roppant felszabadítóan hat rám, hogy elkezdődik a nyári szünet. Töprengtem azon, hogy vajon hányan leszünk. Úgy látom, hogy csak egy kicsit vagyunk kevesebben, mint szoktunk lenni, akkor nem nagyon fogok tehát “lelazulni".

Körülbelül 20-30 kérdést kaptam. Mindegyikre szeretnék válaszolni. Voltak olyan kérdések, amelyekre már választ adtam, itt arról van szó, hogy valaki később kapcsolódott be, és ezekre a dolgokra csak utaltam, vagy kijelentést tettem. Persze, annak háttere ekkor nem volt eléggé kifejtett. Ez elég megnyugtató számomra, hogy volt valami logikai gondolatmenete az évnek. Ketten is kértetek irodalomjegyzéket, mindössze 38 mű szerepel rajta, a nagy és kis dolgokat kihagytam belőle. Ilyen, pl. az enciklopédia, stb., a szépirodalmat és az egy példás könyveket kihagytam.

Mi volt tehát az éves előadások fő gondolata? Két fő vonalat gondoltam el, az egyik Ericsson fejlődéselmélete, az a 8 pont amely a személyiség fejlődésének lépcsőit elemzi. Ezt a modellt dolgoztam össze Faller amerikai kutató 7 pontjával, aki a hitről, mint természetes emberi adottságról beszél, amely minden embert jellemez, ezért fejlődő folyamatként írható le. Ezt a két modellt vetettem egybe. Nem akartam erőszakolt párhuzamokat hozni. A hit lépcsőfokai közül eljutottam a negyedikre, az Ericcsoni modellben pedig a 3-4-ig. Miről volt szó? Azzal kezdtük, hogy a hit természetes emberi adottság. Természetes, miközben a hitünk által egy természetfeletti világba tudunk jutni, de mi behatároltuk most ezt a természetes adottságokra. Aztán arról beszéltünk, hogy mi hit és mi nem hit (babona, hiszékenység, tudatlanság). Aztán beszéltünk a hitnek és a tudásnak viszonyáról. A hit, mint természetes adottságunk alapvetően nem differenciált, vagyis ugyanolyan a viszonyunk az Istennel, a külvilággal, az emberekkel. Nem differenciált. A hit, mint fejlődési folyamat a legalsó lépcsőfokon azonos az ős-bizalommal. Erről sokat beszéltünk. Mi történik akkor, ha valakiben nem alakul ki az alapvető bizalom Isten, a másik ember, a környezet, a világ, önmaga felé. Benne, mint cselekvőképes adottságról nem beszélhetünk. Az alapok hiányoznak. Ehhez kapcsolódóan beszéltünk arról, hogy mi az ami segíti, mi az ami akadályozza azt, hogy ösztönös bizalom fejlődhessen ki. Még differenciálatlanul. Beszéltünk arról, hogy ezek a sebződések hogyan befolyásolják a mi lelki és egyéb életünket.

Beszéltünk arról, hogy ha a második lépcsőfokra lépünk a személyiség fejlődése során, akkor a bizalom alapján képesek leszünk az önállóságra. Valamiféle önálló cselekvésre. Megnéztünk itt egy-két szempontot, hogy hol törhet derékba az a készségünk, hogy merjünk cselekedni. Megnéztük, hogy mi az ami totálisan lehetetlenné teszi az elindulást. Ekkor beszéltünk a szégyenről. A szégyen lehetetlenné teszi azt, hogy elinduljunk, mert a szégyen létünkkel függ össze. Szóltunk később a szégyenről a Szentírásban. Arról, hogy Jézus hogyan váltja meg az embert, aki a szégyenével küzd. Nemcsak a bűnünktől vált meg, hanem a szégyentől, a szégyenérzéstől is. Ide tartozik, hogy a szégyen gátolja az akaratot. Mert a szégyenben bezárkózunk, szeretnénk megsemmisülni. Ha meggyógyulunk a szégyenérzetünktől és van alapvető bizalmunk, akkor már cselekvőképes akaratról van szó, ezért beszéltünk arról, hogy mi az, amire az akarat képes, mi az, amire nem, hogyan fejleszthető az akarat. Azt a szempontot nézzük, hogy hogyan válik cselekvőképessé a hitünk. Ennek négy pontját határoztuk meg: szemlélődés, tapasztalás, megértés, együttérzés.

Azért kezdtük a szemlélődéssel, mert mindenképpen cselekszünk, vagy tehetetlenek vagyunk. Az a mód, ahogyan mi cselekvőképesek, vagy tehetetlenek vagyunk, a mi előtörténetünkből fakad. Itt meg szeretnék állni. Ugye, hosszasan beszélgettünk az istenképről. Arról, hogy a nem differenciált hittel kapcsolatban, az élményeink folyamán ki fog alakulni egy annak megfelelő istenkép. Ez a kép vissza fog hatni ránk. Ekkor ki fog alakulni egy ördögi kör. Rossz benyomások értek, kialakult a negatív istenkép, ettől kezdve a torz istenkép kihat a további dolgainkra, és az életünkre. Csomó rossz élményünk lesz, elmélyíti a rossz istenképet és ez megint visszahat ránk. Hogy ezt a kört meg tudjuk szakítani, kritika alá kell vonnunk mindazt az élményt és tapasztalatot, gondolkodásformát, magatartásformát és berögződött keretet, ami bennünket öntudatlanul is jellemez. Mire van akkor szükségünk, hogy távolságot tartsunk mindentől, beleértve magunkat is meg az istent is a tapasztalatainkat is meg mindent? Ezt úgy tudjuk elérni, hogy szemlélődünk. A viszonyt kritikussá tesszük. A szemlélődéssel kapcsolatban beszéltünk Jézusról, aki engedelmeskedett az Istennek. Az Istennek való engedelmesség révén, még mielőtt tapasztalat birtokába jutott volna, helyesen élt. Ez elősegítette számára a helyes tapasztalást, a helyes gondolkodást és a helyes érzelemvilág kialakulását. Miközben szemlélődünk, van egy nagy kincsünk, hogy engedelmeskedünk. A szó nemesebb értelmében.

Második pont volt a tapasztalás. Sokat beszéltem erről, hogy mennyire nem a saját tapasztalataink révén élünk, hanem a már kialakított és előre gyártott köreink által.

Utána jött a harmadik témakör, a megértés, itt a szentírásból indultam ki, Szent Márk evangéliumának kilencedik fejezetéig néztük át, hogy Jézus hogyan hangsúlyozza a világ megértését, és mindazt, ami bennünk van. Ezzel kapcsolatban mondtuk, hogy a megértés kétféle lehet: vagy az is-is logika alapján, illetve a vagy-vagy logika alapján. Az egyik az értelem útja, lépésről-lépésre megy. A másik út egyben ragadja meg a dolgokat. Az értelem útja állandóan megkülönböztet, azt mondja: vagy így, vagy úgy, vagy fekete, vagy fehér. Az ész mindig egyben látja a dolgokat. A két megközelítés egyben kell, hogy jellemezzen bennünket, hogy helyes legyen a megértésünk.

Ezek után beszéltem a trikófeliratokról. A feliratok olyan kettősséget jelentenek az életünkben, amelyek elől mást mutatnak, mint hátul. Ez jellemzi az érzéseinket, a cselekedeteinket, ez a kettősség. Kifejezetten beszéltem hat tételről, arról, hogy mit jelent az is-is gondolkodásmód, mit jelent az értelmi intelligencia, mit jelent az érzelmi intelligencia és a spirituális intelligencia. Erről egy szót sem szóltam, majd fogok. Az értelmiről beszéltünk bőségesen, ezután pedig összekötöttük beszéltünk az érzelem összetevőiről, hogy az érzelem legalább öt adottságból álló lelki állapot. Egy érzelem akkor alakul ki, ha van egy érzet, egy érzés, egy érzelmi állapot, cselekvésre való készség, és a gondolat. Ez az öt dolog kell, hogy egy érzelmet meg tudjunk ragadni. Lényeges volt, hogy vannak olyan gondolatok, amelyek biztosan érzelmi válságra fognak vezetni. Hét-nyolc példa volt. Az akarat néhol tudja ezeket befolyásolni, néha nem. A gondolkodás hogyan kapcsolódik össze a hittel, az embernek ez egy tudatos utasítás, vagy nem tudatos utasítást jelent.

Beszéltünk, arról, hogy a gondolkodásunk mennyire befolyásolja a testi állapotunkat, és viszont. Ez két szélső pont. A távolságot kitöltöttük biológiai állapot, érzelem, érzés, gondolat, hit szempontokkal, ezekhez rendeltük az akaratot. Ekkor mondtam, hogyan kapcsolódik az érzés, érzet, érzelem, gondolat biológiai állapot függvényében. Ennek kapcsán beszéltem a szavak hatásáról. Egyetlen szóban is ítélet fejeződhet ki. Ha a szó és ítélet összekapcsolódik a biológiai állapottal, érzettel, akkor érzelem alakul ki. Nincs gondolat érzelem nélkül, nincs érzelem gondolat nélkül Érzelem alakul ki mindig, spontán ítéleteink alapján. A spontán ítéletet úgy értem, hogy érzelem alakul ki akkor is, ha bennünk egy gondolat és a hozzá tartozó ítélet nem tudatos.

Ezután beszéltünk a Nyolc boldogságról. Jézus hogyan foglalja össze a fogalmakat. Aztán a görög és héber gondolkodás közötti különbségről.

Ez volt idén. Jó sűrű mi? Ez körülbelül a serdülőkor. A hit szempontjából ez még a szószerinti szakaszt jelenti.

Most jönnek a kérdések. Valaki azt kérdezte, hogy hol van ebből a szeretet?

Tulajdonképpen nagyon egyszerűen tudnék válaszolni: mindenhol. A kérdés inkább az, hogyan tudnánk szeretni az Istent. Csakhogy széttrancsíroztuk, elemeire szabdaltuk azokat a dolgokat, amelyek által bennük és a kapcsolatainkban kialakul a szeretet, mint lelki, testi szellemi, egyéb… állapot. Tehát, végig a szeretetről beszéltünk, csak általánosságban, hogy szeressétek egymást, szedjétek össze magatokat, hogy mindenkiben van valami jó, végig beszéltünk erről, de nem úgy, mint az evangéliumok mondják. Azt csináltam, amit kevesen: széttrancsíroztuk, elemeire szedtük. Beszélhetünk a szeretetről, mint biológiai állapotról. Ha valakit nagyon szeretek, akkor összekapcsolódik egy nagyon sajátos biológiai állapottal. Ezt le tudjuk írni mindnyájan, ennek megfelel egy biológiai állapot. A szeretetnek alapvető érzések felelnek meg, ha a szeretet teljességéről beszélünk. Amikor a szentírásban az áll, hogy Jézus találkozott a gazdag ifjúval, akkor - az egyik evangélista írja ezt - megkedvelte őt. Vagyis ez valami pillanatnyi dolog, nem annyira érzelem. Ez inkább érzés. Pillanat alatt megszeretni, ez nem akaratlagos dolog. Nem akaratlagos dolog, hanem valami ösztönös, biológiai dolog, ami inkább az érzetekkel van összefüggésben. Lehetséges ez. Ahogyan jön, el is tud múlni. Sokan azonosítják a szeretetet azzal a spontán érzéssel, vagy valami állapottal, ami egy pillanat alatt jön és egy pillanat alatt el tud tűnni. A szeretet - nyilván - ennél sokkal több. Akkor beszélhetünk a szeretetről, mint érzelemről. Nem értek egyet azokkal, akik az mondják “a szeretet nem érzelem". Az is. Nem alapvetően érzelem, ill. nem alapvetően érzés, de az is. Ha én teljesen szeretni akarok valakit ill., ha én teljesen szeretek valakit, abban biztos, hogy van érzés és érzelem. De nem egyenlő a szeretet az érzelemmel. Nem! A katolikus teológia nem az érzésnél és az érzelemnél ragadta meg a szeretetet, mert ott alig megragadható. Megragadta az értelemnél, és az akaratnál. A klasszikus skolasztikus definíció: szeretni annyit tesz, mint a másik javát akarni. Ebben benne van az érzelem, de tudnom kell, hogy mi jó a másiknak. Ebben nagyon sok értelmi mozzanat van. A másik javának az akarásában benne van az akarati mozzanat, mint cselekvésre való készség. Lehet, hogy bennünk van szeretet, mint érzés, a szeretet, mint érzelem, a szeretet, mint gondolat, de nincs hozzá akarat. Akkor ez nem a szeretet teljessége. Föllángol a szeretet-érzés bennem, de nem csinálok semmit. A szeretet teljessége cselekvésre indít engem. A szeretetben benn van a hit is, mert nem tudom magamat szeretni akkor, ha nem fogadom el magamat. Nem tudom a másikat szeretni, ha nem meggyőződésem az, hogy szeretetre méltó. Ha nem hiszek abban, hogy ennek van értelme. Ha nem meggyőződésem azt, hogy tudjunk alakulni ebben a szeretetben. Ha a szeretetről beszélek, akkor mindig van egy fejlődési folyamat. Ha valakit szeretek, segítem őt fejlődni, vagyis hinnem kell, hogy a másikképes fejlődni. Tehát a szeretet nem létezik hit nélkül. Ezért ténylegesen igaz az a lépcső, hogy HIT, REMÉNY, SZERETET. Ha elmélyítjük mindazt, amiről szó volt, akkor a végeredmény a másik jobb szeretése.

Valaki azt kérdezte, hogy az erkölcsi beállítódásaink vagy normáink tudattalanul hatnak kapcsolatainkban? Ez nem volt teljesen érthető.

Igen, itt azt akartam hangsúlyozni, hogy mindnyájunknak van tudatos és nem tudatos erkölcsi beállítódásunk, attól függetlenül, hogy hívők vagyunk-e vagy sem. Az erkölcsi beállítódás, ha tudatos, akkor képes a mérlegelésre. Mondjuk, én teljesen nem értek egyet azzal, amit a házastársam csinál. Erkölcsileg tökéletesen negatívnak tartom, de tudom azt, tudatossá teszem, hogy mi az én beállítódásom az ő tettével kapcsolatban, ebben a pillanatban hogyan reagáljak az ő magatartására. Ha csak az erkölcsi beállítódás indít engem, akkor én azt mindenképpen el fogom utasítani. Adott esetben azon nyomban, ha ez határoz engem leginkább. A kapcsolataimban ez nem jó. Ha egem mindig a tudattalan erkölcsi beállítódásom határoz meg, akkor ezzel nem mindig segítem a másik ember fejlődését. Ha az én erkölcsi beállítódásom. - ebben sok erkölcsi kérdés is van - tudattalan, akkor lesz egy pont, ahol a másik embert ki fogom szolgáltatni az én tudattalan és ösztönös hitéletemnek. Hoztam azt a nagyon egyszerű példát, amikor hazajön valakinek a kedvese, elmondja, hogy mi történt vele, - persze neki is voltak hibái - ha nekem ez túl sok, akkor azt mondom: “meg is érdemelted, hogy ez történt veled". Ezt nevezhetjük moralizálásnak is, de ez tudattalanul működik. Ezért beszéltem arról, hogy tudatos reflexióra volna szükség, az erkölcsi beállítódásunkra és az azzal kapcsolatos hitünkre. Nem megtagadása az erkölcsösségünknek, adott esetben erkölcsi szempontból közelíti meg a kérdést: Mert lehet, hogy éppen abba betegszik bele, vagy éppen azért cselekvésképtelen, mert az erkölcsi szempont alapján nem képes megmozdulni. Ezt kellene éppen feloldani.

Valaki azt kérdezte, hogy egy rossz élmény egy előző kapcsolatból rossz elemeket vált ki - a következő kapcsolatokban?

Igen, EZ lehetséges!

Miért van az - kérdezte valaki -, hogy a ma embere minthogyha képtelen volna boldog lenni?

Erre kicsit hosszabban akarok válaszolni.

Hihetetlenül negatív az a beállítódás, amely egész életünket jellemzi. 8:3 arányban kellene dicsérni az embereket a szidással szemben. Ez nagyon sokszor említettem. Ennek ellenére nem ez történik. Sokkal többet szidunk. Ez boldogtalanná tesz minket. Ez egy fő szempont!

A másik lényeges dolog, hogy a ma embere fontosnak tartja, hogy fejlődni kell. Előre kell jutni. Gyarapodni kell. Ez pedig azt jelenti, hogy a pillanatot nem tudjuk élvezni, mert minden pillanatot állandóan csak valami “rész esetnek" tekintünk! Olyan állapotnak, amely még nem tökéletes. Újból kell lépni, megint kell valamit csinálni! Ez is boldogtalanná tesz minket. Valami mindig olyan ígéretesnek tűnik, hogy állandóan továbblépünk, ez roppant negatív hatással van ránk.

A ma embere azt gondolja - ez boldogtalanságunk alapvető oka -, hogy a boldogságunkat mindig függővé tesszük valamitől, vagy valakitől. Ellentétben a nyolc boldogság szemléletével. Tudatosan, vagy nem tudatosan azt mondjuk, hogy “akkor leszek boldog, ha…" Ha valakiben tudattalanul, állandóan ilyen mondatok és meggyőződés van, akkor az az ember mindig boldogtalan lesz. Mindig lesz egy kis szó: “ha". Akkor leszek boldog, ha

·             vége a vizsgaidőszaknak,

·             elmentem nyaralni, de nem elég ez, mert ha

·             el tudtunk menni csónakázni, de nem elég ez, mert

·             annak kell mellettem ülnie, akibe szerelmes vagyok, és

·             azt mondja nekem, hogy …

·             de ha majd átfogja a derekamat, és…

Hú, de nem érted, hogy itt a nyár, ez már elég a boldogsághoz! Ezeket a mondatokat lebuktathatnánk, felderíthetnénk magunkban. Olyat mondok itt, amelynek a boldogsághoz semmi köze sincs, hogy “ha". Azt mondom, boldogok vagytok, most. Nincs “ha".

A másik csapda, hogy gondolkodásmódunk olyan, hogy “tulajdonképpen boldog vagyok, de…". Amikor azt mondjuk “igen, de…". A kapcsolatainkban ez egy nagyon érdekes dolog. Szerintem tíz mondatból nyolcat tudnánk mondani, hogy “nagyon fontos, amit mondasz, de szerintem…". Ez rögtön távolságot teremt köztünk. Azt fejezem ki, “jó, jó, jó, de azért…". Ugyanezt a mondatot tízből nyolcszor mondhatnám úgy, hogy “igen, nagyon egyetértek azzal, amit mondasz, és…". Ez látszólag roppant primitív, persze. Valójában összefügg azzal, hogy egy beszélgetést milyennek élek meg. Lehet bennem a legjobb szándék, de az összes mondat így hangzik el “igen, de…", “igazad van, de…", “jól látod, de…". Na.

A függő helyzetekről is beszélek. Nem csak dolgoktól, emberektől, eseményektől, hanem az égvilágon mindentől függővé tehetjük boldogságunkat, és azt tesszük is. A kultúránk ebbe roppantul belepaszírozott minket.

Itt egy-két személyes gondolatot szeretnék mondani. A boldogság, ahogyan én ide eljutottam, minek köszönhető? Ha én boldog ember vagyok… Azon töprengtem, mit tudnék mondani, valami személyeset. Leginkább, ami mozgat, azok a saját korlátaim, a saját gyengeségem, a saját vereségeim és bukásaim. Ezek vezettek leg-egyértelműbben oda, hogy most boldog vagyok, mert most az vagyok. Ez így, talán, paradoxon, minthogyha hülyeség volna. Pedig…, Tudjátok, hogy én sportoltam. A boldogságomat alapvetően egybekötöttem a sporttal, a sikerrel és mindazzal, ami ott történik. Elég jó szintre tudtam vinni ezt a tevékenységet sok sikerem volt. Például nagyon boldog voltam akkor, amikor egy versenyen két országos csúcsot ugrottam. Csakhogy, ez a boldogság tartott mondjuk egy napig. Edzettem érte tíz évet. Ez egy felismert korlát volt. Ha én ezen az úton haladok tovább, akkor eszméletlen sok energiát fektetek valamibe, amiből nagyon kevés dolog jön ki. Miközben ezt a dolgot jól csinálom. Volt egy év, amikor az európai ranglistán harmadik voltam. Ez elég jó. A következő évben, azok, akiket letöröltem a sportpályáról, azok megelőztek 5-10 centivel. Miért? Mert bepuszilták a doppingszereket. Ezeket lehetett tudni, kinél, hol, stb. Itt megint átéltem valamit, hogy itt dönteni kell. Ez egy olyan korlát, amelybe vagy belemegyek, és boldog akarok lenni azáltal, hogy én vagyok a legjobb, vagy azt mondom, hogy megint becsuktak előttem egy ajtót. Becsuktam. Azt mondtam, ezen az áron én nem csinálom.

Vagy, például, megismerkedtem mozgássérült emberekkel. Éveken keresztül nagyon jó kapcsolatom volt velük. Barátságok. Rajtuk keresztül éltem azt meg, hogy hihetetlenül reménytelen helyzetben voltak ők - az én gondolataim szerint -, hiszen olyan helyzetben éltek, amelyben lehetetlen boldognak lenni, amit ők örököltek. De ők ki tudtak jönni az én versenyeimre. Az én legnagyobb élményeim között van, amikor a barátaim a Népstadion rekortánjára mozgássérülteket toltak ki. Képesek voltak örülni annak, hogy én ott mozgok. Miközben levegőt sem tud venni magától. Emberek, akiknek semmi esélye arra, hogy megházasodjanak, csillogó szemmel vesznek részt az esküvőkön, mert a barátaik megházasodnak. Ennek tudnak örülni. Ezek számomra olyan korlátok voltak, amelyek megmutatták az utat, hogy hogyan nem lehet és hogyan nem érdemes.

Voltak olyan ambícióim, hogy egy-két területet, tudomány, stb., beledolgozom magam valamibe. Ekkor - tudjátok - kinyírtak az egyetemről. Kirúgtak. Ez megint egy kapu. Itt el kell gondolkodni, hogy mi van. Nem lehetek boldog, és egy életre sajnáltassam magam? Ebben a helyzetben amiben most vagyok, boldog vagyok. Minden negatív, lehetetlen körülmény, dolog, ami egy tanársággal együtt jár engem most egyáltalán nem köt. Nem vagyok tanár. Ez nem előadás. Ide jöttem és beszélek. Ráadásul itt vagytok, sokan. El lehet képzelni ennél jobbat? Nekem nem nagyon. Szörnyű lenne, ha én most tanár lennék, szörnyű. Adminisztrálnom kellene… Ezt azért akartam elmondani, hogy az ellenségeim - akiket nem tekintek ellenségnek - azok az ajtók, amiket becsuktak nekem, és amiket én csuktam be, ezek nagyon segítettek abban, hogy boldog legyek. Nem a külvilágból származó egyeztetéssel próbálom meg a boldogságot megtalálni.

Valaki azt kérdezte, hogy a tényezők között, (biológiai, érzet, érzés,) van-e hierarchia?

Szerintem nincs, nem tudom megválaszolni. Az biztos, hogy egy negatív érzés, negatív benyomás, érzet egyáltalán nem jelenti azt, hogy az én életem rossz, vagy boldogtalan, vagy nem járok jó úton. Az érzéssel is ugyanúgy vagyok. A negatív érzelem már egy kicsit jelenti ezt. Túllép ezen. Még az sem igazán gázos. Negatív gondolat… hát még ez sem. Annyi mindenre lehet gondolni. De ha a hitünk negatív, az roppant módon befolyásolja egész életünket. Azt nem nevezném hierarchiának, hogy ez egy központi kérdés.

Mi van akkor, ha valaki nem jut el a hithez? Szenved tőle, hogy nem hisz. Azt gondolom, hogy ez egy negatív hit. Jövőre szeretnék arról beszélni, hogy hogyan lehet a hitet terjeszteni, vagy negatívból pozitívvá alakítani, bár erről már idén is sokat beszéltem már. A szégyenérzettel kapcsolatban volt szó róla.

Kérdés: Az isten -, egyházképünket az apa-anya kapcsolat befolyásolja e?

Nem mondhatom, hogy tükörképe, de reálisan befolyásolja.

Kérdés: Lehet-e gyerekkortól független istenképünk?

Nem! Nem lehet. Most nem válaszolni akarok, hanem csak elmondom a gondolataimat. Nem válaszolni akarok a kérdésekre, hanem, csak ami erről eszembe jut.

Kérdés: Nem volt világos az, hogy “jó, hogy beépítünk egy láncszemet a hit folyamatába" és akkor a kétely nem merül fel, ill. tudattalanul tud működni. Ez így nem vezet el oda, hogy a láncszemben fogunk hinni: a cipőfűzésben, a sálban, és az összes többiben. De megtörténhet természetesen, hogy a hit már csak ahhoz a dologhoz kapcsolódik. Tulajdonképpen az utat, az eszközt jelenti a célhoz. Vagyis, már nem az Istenben hiszek, hanem az “Üdvöz’ légy Máriák" elmondásában. Nem az Istenben hiszek, hanem, hogy eljutok-e a szentföldre-vagy nem, elmondom-e az elégtételt. Mágikus magatartáshoz vezethet. Pontosan így van.

Kérdés: Nem elég-e az a hit helyett, az hogy tudom: minden az Isten akarata, és minden jól van úgy, ahogyan van. Belenyugszom abba, hogy ez is az Isten akarata. Hogyan áll össze a dolog?

Ha nekem az a meggyőződésem, hogy bármi, ami történik, az Isten akarata, az a hitnek egy formája, sajátos formája, amiben nagyon sok negatív elem van. Segíthet engem túlélni, segíthet az Isten-kapcsolatomban, de van hátránya is, mert olyasmibe is bele tudok törődni, amely biztosan nem az Ő akarata. Csak egyszerűen így adódott. Vagy így van, de másképp is lehet, ha másképp is akarnám. Tehát a hit fejlődésének egy gyerekkori állapothoz kapcsolódó hit, meggyőződés az, hogy “minden, ami történik, Isten akarata". Ha valaki a fejlődésének ebben a fázisában van, akkor nem szeretném őt lebeszélni erről a hitéről, mert ez neki nagyon sokat segít. Ám lehetséges ebből a fajta hitből, hitvilágból továbblépni, ahogyan képes vagyok mérlegelni, hogy mi és hogy van az Isten akarata az életemben. Adott esetben tényleg akkor tudunk csak megnyugodni, ha tényleg Isten akarata. Ha én azt gondolom, hogy minden az Isten akarata, akkor ebben az is benne van, hogy fogalmam sincs, hogy mi az Isten akarata.

Kérdés: Az érzés és érzelem kevésbé van-e a kezünkben, mint a gondolataink?

Igen, igen. Szerintem, nagyon fejedelmi út a gondolatainkat átalakítani, és annak kapcsán az egész rendszert változtatni, miközben a gondolataim ugyanolyan nehézségben tudattalanok, mint az érzéseink, az érzelmeink.

Az USA-ban megjelent a hetvenes évek végén egy alapmű. Címe 7±1-2. Arra vonatkozott, hogy pszichiáterek vagy pszichológusok vizsgálták, hogy az ember hány benyomásra képes tudatosan reflektálni. Hány benyomás tud tudatosan megjelenni bennünk. A válasz 7±1-2. Miközben, tudjuk azt, hogy bennünk pillanatonként nem 7±1-2, hanem sok száz. Ez azt jelenti, hogy az életünkben megint csak ezt az arányt látjuk, hogy minden, amit csinálunk legfeljebb egy tized, vagy még kevesebb részben tudatos. Az összes többi tudattalan. Nyilván, úgy tudunk tanulni, hogy csomó minden tudattalanul hat ránk, és akkor teret kapunk új dolgok megtanulására, amelyeket akkor tudatosítunk. Miközben további dolgokat tudattalanul megtanulunk. 20-25 évesek vagyunk és eszméletlenül sok dolog működik bennünk tudattalanul és nagyon kevés tudatosan. Ahhoz, hogy tudjunk változni, ahhoz a tudattalanból a gondolatainkat, a hitünket, az érzéseinket a hitünket felszínre kell hozni. Erre mondtam nagyon jó gyakorlatként a meditációt vagy a csoportfolyamatokat, amikor visszajelzést kapunk. Vagy az álom. Az álom, királyi út, a legzseniálisabb út arra, hogy információkat kapjunk a tudattalanból. De mondok nektek egy igazi, XXI. századi utat: (saját) nézzetek szappanoperákat! Nem mondtam még ezt? Szeretnék erről elhíresülni. Rengeteg szappanoperát megnézel és csak arra kell figyelni, csak annyi tudatosság legyen benned, hogy hallatod a szappanoperát - végtelenül archatetikus világában, ahol mindenkor lehet tudni, hogy mi lesz a reakció - soha nem történik semmi különleges: ettől tapadunk oda rá - ezek a dolgok jellemzőek ránk. Ha nézzük ezeket, akkor elkezdünk együtt érezni valakivel, vagy egy válságos szituációban valaki mond egy tipikus mondatot, egy tipikust! “Minden férfi vadember", például ilyen. Ekkor bennünk egy pozitív rezdülés van, hogy “igen, tényleg így van". Ha nem ülnénk a TV előtt, akkor nem gondolnánk, de ha már… Na, ha rezdülsz ezekre, akkor ezt megint jó útnak tartom. Szerintem, ha néhány hónap alatt megnéztek egy-két sorozatot, akkor nagyon bőséges listát tudtok írni, hogyan kapcsolódnak a saját tudatos elgondolásoktól függetlenül, azzal szemben érzések, érzetek, érzelmek, gondolatok vannak. De te rezonáltál ezekre, ezek szerint élsz. Legbelül.

Kérdés: Nem volt világos, hogy nem vagyunk-e felelősek jövőnkkel kapcsolatban.

A jelenünkért vagyunk felelősek, a jövőnkért nem. De ebben a pillanatban át tudom gondolni azt, ha pl. falrafirkálós sprayt veszek akkor az nem kóser. Ez a jövőmet illetően hatást tud gyakorolni a világra. Itt és most. Mondhatjuk, hogy a jövőmért vagyok felelős, de ezt nem tartom jó gondolatnak, mert olyan meggyőződés alakul ki bennem, hogy olyasvalamiért vagyok felelős, ami nincs a kezemben. Azért vagyok felelős, ha holnap bemegyek az Azur boltba, akkor mit veszek. Ott és akkor. Szerintetek normális az, hogy pl. azt hallom valahonnan: “felelős vagy az ózonpajzsért". Jó, persze, igen, igen, de van itt valami, ami rögtön tehetetlenné tesz engem. Jó, én ezt csinálom… és akkor mi történik. Szokták ezt mondani: “miért nem eszel húst? Ugyanannyi állatot fognak levágni!" Ez szerintem ennek a gondolatnak a fonákja. Mit érdekel engem, hány állatot fognak levágni. Egyáltalán nem érdekel. Én nem vágok le egyet sem, és ez ennyire egyszerű. Nem a nemzetgazdaság és a szürkemarha… a mangalica, jövőbeli hatásáért vagyok felelős.

Kérdés: valaki rossz döntést hozott pár évvel ezelőtt, és annak a következményei ma is hatnak rá. Mit lehet ilyenkor csinálni?

A mai élete a pár évvel ezelőtti - rossz - döntésre épül. Tényleg nem válaszolni akarok erre, ez nagyon nehéz helyzet lehet. Csak annyit mondhatok, hogy az a “múlt". Elmúlt már. A kérdés az, hogy most mi van? Ebben a pillanatban új lapot nyitok és azt mondom: most mi a legjobb döntés, mi a legjobb lépés, cselekvés? Ez a kérdés. Nem tudok visszamenni a múltba, hogy ezt megváltoztassam. Pedig rengeteg emberben van ilyen gondolat. Tudattalanul. A helyzetre úgy gondolsz, hogy egyetlen jó megoldás volna, ha másképp történt volna minden. Ez a jelen teljes elengedése. Egyszer nagyon-nagyon ki voltam készülve, és elmentem pszichodrámázni. Kérdezte tőlem a vezető, hogy érzem magam. Azt mondtam: “mint egy fa, amit kivágtak" Ezután belementem a helyzetbe, fa voltam, ilyen  meg ilyen idős, ilyen fafajta, stb. Már kivágott fa voltam, voltak gyökereim, de kidőltem. Akkor azt kérdezte tőlem a vezető: “Szerinted, ebben a helyzetben mit lehet csinálni?" Ugye milyen undorító kérdés? Szeretnék panaszkodni, szeretnék sírni, sajnáljon, simogasson engem valaki, ne kelljen semmit sem csinálni, én vagyok az áldozat, olyan jó lenne… De a vezető nem ezt mondta. Azt monda: de nem. Mit kellene csinálni. Na ez az. Te ösztönösen fa vagy, aztán jönnek ösztönösen a dolgaid. Nem tudatosan gondolod át. Fa vagyok és a fűrészes emberrel csináljanak valamit. Mint fa utálom a fűrészes embereket. Veszélyeztet, sőt kinyír engem. Ekkor tényleg belém hatolt, amit ez az ember mondott: “A fűrészes emberrel nem lehet semmit sem csinálni." Akkor gyurmáztam egy fát, beborítottam faháncssal, el van vágva az elején. Mit kell akkor hát csinálni, amikor valamit rosszul tettem? Akkor már semmit. Azzal semmit sem kell csinálni. Ezzel, ami most van. Na igen. Ezzel igen.

Kérdés: A trikókkal és a feliratokkal kapcsolatban.

Igen, akit a trikófeliratok jobban érdekelnek az Eric Berne könyveit mind olvassa el, és a “Játszmák nélkül" c. könyvét, mert sokkal gyakorlatiasabb. Van benne csomó klisé felirat. Le is van rajzolva.

Kérdés: mondanám el azt a történetet, hogy… de a csattanóra nem emlékezett. Ez nagyon mókás volna, ha elmondtam volna ezt a történetet. De sajnos nem mondtam el… A történetet nem ismerem. Ha erről az egyetlen történetről kérdez valaki, amit nem mondtam el…

Valaki azt kérdezte: Mit tegyen nagyon erős vágyaival? Szexuális vággyal természetesen. Erről azért itt-ott beszéltem. Talán, amit a legfontosabbnak tartok, hogy ismerje be a vágyait, amelyek benne vannak. Ezután érdemes átgondolni, mi az, ami szabad ezekkel a dolgokkal. Feltehetően, ha valaki nagyon fél, meg ez a dolog eleve nagy probléma számára, feltételezem, hogy ez negatív dolog. Akár tudattalanul is, vagy legalább is félelmei vannak. Ezek azok a pontok, ahol meg lehet ragadni ezt a kérdést: a félelemnél. Meg annál, hogy miért tartom ezt ez esetben rossznak, veszélyesnek. Miért aggódom amiatt, hogy…jajjajjaj… Megfelelő módon állok-e ellen ezeknek a vágyaknak, vagy ösztönöknek? Ellen kell-e állni, vagy ellen lehet-e úgy állni, mint ahogyan én megpróbálok neki. Nagyon sok esetben az történik, hogy akarattal próbálunk megtiltani magunkban valamit, ami erre nem reagál, a helyzet még rosszabb lesz. Ezzel nem azt mondom, hogy bele kell menni! Hanem, hogy ez nem akaratlagos kérdés! Máshonnan kell megközelíteni, erről már beszéltem.

Kérdés: Lehetséges-e, hogy a hit és a kérdés egyszerre van meg bennünk? Ez paradoxon-e?

Igen, lehetséges, és tényleg paradoxon! Mégis így van.

Kérdés: Mi a különbség a hit és a meggyőződés között?

A meggyőződés tudatos! A szó nagyon jó: már meggyőződtem róla, tudatos a folyamat. Meggyőződésem van, akkor nem pusztán csak hiszek, hanem tudom is, hogy így van. A hit azonban vagy tudatos, vagy tudattalan. A hitünk általában tudattalan és nem tudatos. Ez az alapvető különbség.

Körülbelül ennyi kérdés volt.