Hogyan tesszük fel a kérdéseket 3.

2001.10.09.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Noémi azt mondja, hogy énekeljek… Rendkívüli élményt jelentene, az biztos. Csak azért nehéz, mert látom, hogy nem tudtok hova leülni. Szóval elkezdem, aztán remélem, hogy lehetőség szerint a lehető legjobban tudtok helyet találni magatoknak.
Ott hagytuk abba, hogy nagyon sokféle képen lehet kérdezni, és a kérdezésnek a módja behatárolja azt, hogy milyen válaszokat kaphatunk, illetve adott esetben meghatározza azt, hogy egyáltalán nem érkezik válasz. Ez pedig ismét hatással van ránk, és adott esetben mondjuk a reménytelenségnek, a kilátástalanságnak, vagy annak az érzetét kelti, hogy ezen mi nem tudunk változtatni, vagy hogy ez a dolog vagy helyzet, úgy ahogy van rossz, és a csuda egye meg az egészet.
Úgy is meg lehetne ezt persze fogalmazni, hogy miután rendszerekben gondolkozunk, rendszerekben élünk, ezért minden rendszernek megvannak a sajátos kérdései, amelyek már eleve adva vannak, mielőtt elkezdtünk volna kérdéseket föltenni. Vagyis a rendszerben megfelelő kérdések állnak a rendelkezésünkre, ezért hiába gondoljuk azt, hogy egy-egy kérdéssel, adott esetben túl tudunk jutni annak a gondolkozásmódnak a korlátjain, miközben a kérdések is annak a rendszernek a termékei. Ezért maguk a kérdések is mindig csak egy meghatározott körnek a faláig visznek el bennünket. Vagy legalábbis fontos, hogy felfedezzük, hogy a kérdéseink nem föltétlenül mutatnak túl azon a kereten, amelyből éppen a problémánk fakad, vagyis hogy egy körön belül létezünk csak.

Két mester- tanítvány történet azért, hogy egy picit utaljak vissza az előzőekre. Az egyik, hogy a kérdezésünk, vagy a kérdésünk módja alapvetően megmutatja azt, hogy mi az a rendszer, amiben gondolkozunk és mik annak a korlátai.
Megy az ifjú tanítvány a mesterhez, és kérdezi:
Mondd mester, hány évembe telik majd, hogy megvilágosodjam?
A mester ránéz:
Hmm. Úgy tíz. Mire a tanítvány elképed: Tíz? Olyan sok?
A mester még jobban ránéz:
Tudod mit? Lehet, hogy az húsz is lesz neked.
Mire a tanítvány azt mondja egész elképedve:
De hogyhogy ilyen gyorsan a duplája lett?
Mester:
Azt gyanítom, lesz az harminc is.
A kérdezés már egész jól megmutatja, hogy mi van velünk.

A második a miért kérdésre vonatkozik, amit természetesen nem akartam volna abszolutizálni, nehogy azt a hatást keltse valakiben, hogy miérttel kérdezzünk, de legalább tudjuk azt relatívvá tenni, vagy legalábbis tudjunk másképpen is kérdezni arra dologra.

A hölgy mester és a férfi tanítvány ülnek a presszóban és kavargatják a cappuchinót (miért ne lehetne ez a felosztás?). Azt mondja a mester révetegen:
Tudod, te tanítvány, olyan az élet, mint a cappuchinó.
Mire a tanítvány úgy érzi, egy kivételes pillanatot fog átélni, sőt már abban is van, s óvatosan megkérdi:
– Mondd mester, miért?
Mire a mester ránéz:
Hát entellektüel vagyok én? Mit tudom én?

Szóval, nem feltétlenül jutunk közelebb a valósághoz, az élet értelméhez, ha állandóan azt a kérdést tesszük fel, hogy miért. Lehet, hogyha másképpen kérdezünk, sokkal közelebb jutunk hozzá, vagy legalábbis sokkal jobban tudunk élni, ami aztán kihat erre is.

Tehát ennyit ismétlésképpen, és akkor jöjjön az a 7. téma, ami pedig annak a fiatalembernek a kérdéséhez áll közel, aki ott ült az előző előadáson. Ez a 7. nagy kör, azzal kapcsolatosan, hogy az a rendszer, amiben vagyunk, az miféleképpen kérdez, s ennek a kérdezésmódnak megvannak a maga korlátai. Ezt a fajtát úgy neveztem el, hogy a „Huffnágel Pisti effektus”. Tudjátok, amikor Paula az epizód végén felkiált: „Ha én Huffnágel Pistihez mentem volna feleségül! Akkor természetesen minden másképpen történt volna…”

Ebbe a csoportba tartoznak azok a kérdések, amelyek úgy kezdődnek: Ha…..Ha…, akkor másképp történt volna minden…Ha ez lett volna… Ha az lett volna…és ezerszámra lehetne ezt folytatni.

Ezek a HA kérdések elég alaposan a múlt felé irányítanak bennünket. „Ha…, akkor nem ezt csinálom, akkor talán…” S már be is zárultam egy körbe, s én azt gondolom, hogy a problémám oka az, hogy akkor én azt és azt csináltam. Közben dehogy is! S itt kapcsolódnék ahhoz a fiatalemberhez, aki azt kérdezte, na jó, de hát úgy vagyunk azért azzal, hogy a múltban elkövetett minket ért sérelmek, vagy akár a mi bűneink olyan fájdalomként vannak jelen az életünkben, amelyek ma is hatnak ránk. S éppen az a szörnyű, hogy 10, 15, 20 akárhány évvel ezelőtt történt esemény is fölkelti bennünk ugyanazt a fájdalmat, s aztán ugyanaz a rendszer kialakul. S akkor találtam gyorsan mondani azt, hogy át kell írni a múltat. Ugye, ilyen egyszerűen. S, akkor aztán, ahogyan hallgattam magamat, hogy jó-jó, de talán ez így félreérthető, mert én pont az ellenkezőjét gondolom célravezetőnek, mint ahogyan ezt szoktuk tenni.
Tudjátok, hogy az én-védő mechanizmusok között ott szerepel, a „meg nem történtté tevés”. Vagyis gyermekkortól kezdve ösztönösen is úgy védjük önmagunkat azzal kapcsolatosan, ha valamit rosszul csinálunk stb. stb., hogy úgy teszünk, mintha az az esemény meg sem történt volna. Az egyik kedvenc történetem – még egyszer elmondom –, hogy ministráltunk. Ott ülnek a ministránsok és szigorú az atya, de ez a szigorú atya hosszan beszél, s akkor az egyik ministráns kisfiú elkezd hintázni, mert hát unja, ez meg legalább szórakoztatja őt. Mit neki igazság, ha nem neki szól! S akkor úgy hátraesett, mint a sicc. Piff, a lábát az égnek dobta, s a pap meg természetesen ránézett, mert hatalmasat durrant a márványon, ráadásul jól be van az egész mikrofonozva. A kisgyereknek, aki nem is volt annyira kicsi, mert lehetett vagy 9-10 éves, az első ösztönös reakciója az volt, hogy úgy tett, amikor a pap ránézett, mintha ő ott se lenne, ezt nem ő csinálta, az egész egy félreértés.

Viszont nem csak a kisgyerekekre, meg a nagyobbakra jellemző az, hogy ha a múltba történik valami, akkor azt megpróbáljuk meg nem történtté tenni, csakhogy pont ott ragadjuk meg a helyzetet, ahol az a legképtelenebb, a tényt próbáljuk átváltoztatni. Vagyis azt, amivel tényleg nem tudunk mit kezdeni. Ugyanis ebben az egész összefüggésben egy csomó minden van, csak egyetlen tény szerepel, amivel nem tudunk mit kezdeni valójában az, hogy ez és ez történt. Ezzel az eggyel nem tudunk mit kezdeni, ezért mi ezt bölcsen át próbáljuk alakítani.

Ennek a módszernek nyilván csak egyetlen lehetséges eszköze van, hogy hazudunk a magunknak, környezetünknek. Ebből aztán, ha nem konfrontálódunk se magunkkal, se környezetünkkel a hazugság révén, annyi előnyünk származik, hogy megnyugszunk, de nyilvánvaló, hogy ebből az önáltatásból egy csomó-csomó negatív következmény fog fakadni. Ezért még, hogyha azt az előnyt be is zsebeltük, hogy legalább megnyugodtunk, mert elhitettük magunkkal, hogy azt nem mi csináltuk, vagy nem velünk csinálták, annyi hátrány bőségesen lesz, hogy ez legyen a legértelmetlenebb módszer.

Mi az, amit azonban ebben a rendszerben meg lehet változtatni?

Az összes többit. Minden mást meg lehet változtatni az eseményen kívül, csak vissza kell mennem a múltba, és így ezt az eseményt láthatom máshonnan, másképpen. Akik komolyan foglalkoznak ezzel, olyan primitívnek tűnő módszereket ajánlanak, amelyek természetesen ezért működnek is, hogy:
– annak a szemszögéből éled át az eseményt, aki azt csinálta veled
– elképzeled azt a képet, ahogy az veled történt és a felére zsugorítod
– megnézed, hogy amikor ösztönösen gondolkozol róla, ez a kép hol van és áthelyezed onnan
– azt a képet, ami nagyon élesen él benned, mint egy szörnyű emlék elhalványítod
– az az emlék, aminek hihetetlen élesek a kontúrjai a kontúrokat elmosod

Roppant primitív, csakhogy hatásos. Bármit megtehetünk a múltbéli eseményeikkel a lényeg, hogy változtassunk rajta. Elsősorban azon a megközelítésen, szemléletmódon, érzelmi stb. stb. rendszeren, amin mindent meg tudunk változtatni.

Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy a múltunk olyan, mint egy film és mi elég jópofák vagyunk ahhoz, hogy a legrosszabb filmeket nézzük újból és újból meg. Végtelenségig a rossz filmjeinket ismételgetjük, miközben mindent meg lehetne rajta változtatni.

Én is jártam sokáig analízisre és mindenféle egyéb dologra, de rájöttem, hogy az egész kérdés sokkal egyszerűbben, sokkal könnyebben megoldható. A kulcs ténylegesen abban volt számomra, hogyha megszeretem magamat így itt és most, akkor a nézőpontom megváltozik, ahogyan nézem magamat 2, 3, 5, 8, 18, 23 és 28 évesen. A mai szememmel egy szeretetre méltó valakit látok, és a mai szememmel látok minden olyan eseményt, amiben persze én voltam a főszereplő és ez teljesen megváltoztat mindent. Amióta így tudom látni az életemet, még a nagyon durva eseményeket is, a múltam nem nagyon kísért, nem is nagyon kerül elő. Persze ehhez kellett az a 15 év nyüglődés. Lehet, hogy ez mindenkinél egy hosszabb folyamat eredménye, de szerintem ezt könnyebben is meg lehet úszni. Ezért is mondtam el ezt a példát, ha én erre a dologra hamarabb rájöttem volna.

Még egy példa, hogy milyen nehezen kapcsolok én. Tanítok egy gimnáziumban, ami állandó problémát okoz nekem – végül is a problémát én okozom saját magamnak. Beleragadtam a magam zárt körébe, de erre csak ma jöttem rá, mikor kikerültem belőle. Mert ez a zárt kör úgy nézett ki, hogy amit végül is tehetek ezekkel a kölykökkel kapcsolatban az az, hogy baromi érdekes órákat tartok, amit végül is ők nagyon unnak. Hiába. Akkor én próbáltam még érdekesebben, de ők ugyanúgy unták. Ettől iszonyat rossz lett a lelkiállapotom, utáltam bemenni és az összes többi. Már kialakult, hogy ezt az osztályt szeretem, azt már kevésbé. Jaj, ennek az órának legyen már vége! Jaj, itt van az a hülye gyerek!… Ismeritek ezt. (Azt nem értettem, hogy hogy van ez a papi mentalitásnak egy alapstrukturális eleme, hogy bűnbakokat kell találni, és akkor a többieket tudjuk szeretni.) Tehát jól kialakultak ezek a dolgok, jól bebetonozódott minden. Azt nem értettem, hogy én ennél érdekesebb előadást nem tudok tartani, tehát egyértelmű, hogy ők a hülyék. Aztán rájöttem ma reggel – talán azért, mert kialudtam magam, jól ébredtem, sütött a napocska, szóval csupa ilyen általam előre kialakított, megtervezett tudatos dolog segített engem –, hogy kb. egy éve és két hónapja gondolkozom így és az eredmények egészen nyilvánvalóak, mi lenne ha egy kicsit valamit másképp csinálnék. Akkor vonalazódott ki az agyamban, hogy azt kell tennem, hogy ha már más dolgot nem tudok csinálni, hogy ezt az egészet élvezem. Hát hülye leszek én nyüglődni! Bármi fog ma történni az iskolában, azt iszonyatosan fogom élvezni. Ezt határoztam el. A gondolatot tett követte. El sem tudom mondani, hogy kicserélődtem! Úgy jöttem el a suliból, hogy ez tök jó, és tényleg tök jó volt. Ugyanolyan rendetlenek voltak a gyerekek, mire azt csináltam, hogy jó, akkor diktálok. Ugye milyen jó? Diktálunk! És tényleg így csináltam. Alig bírták írni Akkor azt mondtam, hogy ugye milyen jó? Mennyit tanulunk most? A gyerekek kérték, hogy atya egy kicsit lassabban! Én erre mondtam, azt akarjátok, hogy lassabban? Jó, akkor legyen lassabban! Akkor elkezdtem lassabban. A gyerekek erre azt hitték, hogy hülye vagyok, nem értem miért . Ezt az órát hihetetlenül élveztem! Ez volt a legélvezetesebb órám a legelviselhetetlenebb osztályommal! Úgy jöttem ki onnan, mint akit kicseréltek. Ők is…

Ugye a rendszerszemlélet alapjai: ha valaki változik, akkor az egész rendszer változik, így kénytelenek lesznek ők is. Elmondtam nekik, hogy ma többet tanultunk, mint eddig bármikor, s akár holnap dolgozatot is írhatunk. Szóval teljesen kivirultam! De miközben ez történt, nem az ő kárukra röhögtem, hanem tényleg nagyon élveztem az egészet. Eszem ágában sincs dolgozatot írtatni velük, hacsak éppen nem szolgálnak rá, akkor fogok dolgozatot íratni, de azt is nagyon fogom élvezni. Körülbelül így tartottam meg ezt a négy órát, s a gyerekek úgy néztek rám, mint egy UFÓ-ra. A második csapatból aztán az óra végén odajött hozzám egy gyerek és azt mondta, hogy „atya, ez egy tök állat óra volt!”. A harmadik csoportból négyen ott maradtak óra után, hogy őnekik kérdések vannak. A negyedik csoporttal meg kitoltam, mert 3 perccel előbb befejeztem az órát, hogy menjenek oda, ahova akarnak, hisz már a hetedik óra volt. Ők: „Nem lehetne atya csak még egy kicsit!”. Én: „Nincs, majd legközelebb, hát mi vagyok én? A gyöngyeimet csak úgy szórogatom nektek?”

Szóval csak egyetlenegy dolog változott meg bennem, amire 14-15 hónap alatt nem jöttem rá, hogy ők miért élveznék, ha én sem élvezem? Mert lehet, hogy én azt mondom, hogy érdekes, de ők azt, hogy nem, akkor kár ezen vitatkozni. De ha én élvezem? Legfeljebb az történik, hogy ők nem, de eddig is ez történt. Tehát különösebb változás nincs, annyi azonban igen, hogy én tök jól érzem magam – ez nagyon fontos –, a másik pedig, hogy még többet is tanulnak. Fegyelmezési problémám egyáltalán nem volt.

Sok komoly dologgal készültem mára, ennek a bevezetőjét hallottátok.

Talán említettem már, csak most vissza szeretnék kanyarodni a ha-kérdésekre, hogy több könyvben is egybehangzóan olvastam arról, hogy az idegrendszerünk vagy mi magunk (mindegy hogy mondjuk) nem tudunk különbséget tenni aközött, hogy megéltünk egy eseményt és aközött, ahogy ezt az eseményt felidézzük. Ugyanazok a belső változások és reakciók történnek. Ezért lehetséges az, hogy mondjuk öt évvel ezelőtt kaptam egy pofont, és ha ma ezt az eseményt ugyanúgy gondolom át és a rendszeren semmit sem változtatok, akkor ugyanazokat az élményeket fogom átélni, mint akkor, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy most itt nem fáj. Ez azt jelenti, hogy az agyunkat, vagy az idegrendszerünket (nem tudom mit érdemesebb mondani) jó értelembe véve be tudjuk csapni, vagyis változtathatunk ezen az egészen, és nem kell, hogy ugyanabba a körbe ismét és ismét belecsússzunk.

Schoppenhauer azt mondta, hogy a szemléletének határait mindenki a világ határának tekinti.

A miért kérdés gyöngéje pont ide tartozik összekötve a 6-os és a 7-es pontot:
– Fölteszek nektek egy kérdést, s az lenne a kérésem, hogy a lehető leggyorsabban válaszoljatok rá magatokban. Olyan választ adjatok rá, ami ösztönösen fakad belőletek.

A kérdés a következő: miért jöttél el ide ma este?

A miért kérdésre két irányban lehet válaszolni. Az egyik, hogy mi volt az oka. Eszerint: miért jöttem el? Azért mert már egy éve ide járok és azt tapasztaltam, hogy ez nekem jó és ezért eljöttem ide. Ebben az esetben a miért kérdésre az ok felé és ezzel együtt a múlt felé indultál el. Viszont a miért kérdésre el lehet indulni pont a másik irányba. Miért jöttél ide? Azért mert szeretnék valamit a jövőben másképpen csinálni, és ehhez kapok egy-két gondolatot. A miért kérdés ebben az esetben céllal válaszol. Miért, azért mert az a célom, hogy… Míg az előző esetben az hogy: miért, azért mert az az oka, hogy…A kettő éppen ellentétes irányban van.
Játszunk ezzel egy kicsit! Tegye fel a kezét az, aki a miért kérdésre ösztönösen okkal felelt! Köszönöm. Most az, aki céllal! Köszönöm! Mondjuk annyi kiderült, hogy kb. 50-50 %

Mindenesetre, ha a miért kérdésre én ösztönösen az okokat keresem, ez inkább talán a gyöngébb megoldás. Ha céllal válaszolok rá, az talán az előre mutatóbb. Mindenesetre ezen nagyon érdemes elgondolkozni, mert ha az okkal válaszolok rá ösztönösen is, hogy ki a hibás, ki a bűnös, ki a tettes, kire foghatjuk rá stb., akkor a szemléletmódra, a működésmódra ez fényt vet.

Ezzel átlépek egy következő nagy témára, ami egyébként is a gondolkozás mellett állt, amikor felírtuk ezt a modellt, hogy a gondolkozás + hit gondolkozás + meggyőződés –márpedig minden gondolathoz társul valamiféle meggyőződés kimondva kimondatlanul – ez mindenképpen egy utasítást fog eredményezni, akár tudatosan, akár tudattalanul, de az egész szervezetünk, az egész rendszer alakulni fog a gondolat és meggyőződés által, amelyek összefüggésben vannak egymással.

Tehát az új téma a meggyőződés. Ritkán fogom használni rá a hit kifejezést, mert egy picit más a jelentése annak, hogy hiszek. Nyilván rögtön asszociálódik hozzá a vallási hit a vallási meggyőződés, amit nem szeretnék. Inkább beszéljünk meggyőződésről, miközben lehet ez a természetesre vagy természetfölöttire irányuló. Lehet ilyen vagy olyan, negatív vagy pozitív, teljesen mindegy. Amit még szoktak erre használni az a hiedelem. Ezt a szót sem szeretem, mert ehhez az kötődik, hogy valami nincs úgy, hiszen az csak egy hiedelem. A legjobb, ha maradunk a meggyőződésnél, de persze érthetitek a hitet is alatta.
Egy rendszert szeretnék felvázolni. Arról szeretnék beszélni, hogy a meggyőződésünk az talán mindennél alapvetőbben befolyásolja az életünket kezdve az észleléstől, az érzékeléstől, az érzésektől, az érzelmektől, azért mert a meggyőződésünk mindenre kiterjed, és mindent átformál. A meggyőződésünk teremti meg azt a keretet, amiben tulajdonképpen a tapasztalás zajlik, és a tapasztalás révén a gondolkozás, az érzés, az érzelem és minden. A meggyőződésről beszélhetünk úgy mint paradigmáról, mint háttérről, mint kontextusról, mint összefüggésről. Természetesen mást és mást jelentenek ezek a szavak, s csak azért használjuk az összeset, hogy minél több asszociációnk legyen hozzá. A meggyőződésünk a tapasztalást is alapvetően befolyásolja, hiszen olyan sok információ ér bennünket, olyan sok minden, hogy valami szerint rendezzük a tapasztalatainkat, az információinkat stb. Mindezt meggyőződésünk alapján tesszük. A meggyőződésünk rendezőelvként is hat, előjelet is ad annak, ahogyan egy dologhoz viszonyulunk attól, hogy pozitív vagy negatív-e a meggyőződésünk, hogy hiszek-e abban vagy sem. A meggyőződésnek hihetetlen ereje van, erről majd még fogok beszélni.

Most inkább arról beszélek, hogy mit jelent a meggyőződés mint keret, mint lehetőségi feltétele a tapasztalatainknak, az életünknek, az élményeinknek, és minden egyébnek. Az a vonatkoztatási keret, amiben mi a kérdéseinket föltesszük, amiben gondolkozunk, érzünk, amiben a nyelvünk kialakult, tehát minden, ami ezen a kereten belül van alapvetően az oksági elv alapján épült föl.

Kutatók elemezték a görög- és a római jogszemléletet. Azt állítják ezek a kutatók, hogy ez a nagyon szigorú „mindennek megvan az oka”, „semmi sem történik ok nélkül”, „ok és okozat, s a kettő között egyértelmű összefüggés van” stb. logikánk tulajdonképpen a jogból származik. Vagyis, hogy egy jogi kauzális szemléletet ráerőltettünk a természetre, vagy legalábbis nagyon-nagyon eluralkodott bennünk az, hogy (mikor az intelligenciák különbségéről beszéltem kiemelve, hogy az értelmi intelligencia ok és okozati gondolkodás szerint működik) miérttel kérdezünk. Miközben ez a gondolkozásmód alapvetően nem feltétlenül a természet megfigyeléséből fakadó ösztönös rendszer, hanem csak ráerőltettük. Adott korban és korokban szinte egyeduralkodó volt, legalábbis a gondolkozásmódot a felszínen meghatározta, vagy amit tudományos gondolkozásmódnak neveztek, de ez ma is alapvetően meghatároz bennünket.

Russel azt mondta 1912-ben, hogy az ok-okozatiság nem elégséges. Wittgenstein azt mondta a 20-as években, hogy az okozatiság babona. Ezek nyilván nagyon durva és szélsőséges első rácsodálkozások arra, hogy ha csak ebben a rendszerben létezünk, akkor itt valami nagyon nem fog stimmelni. Einstein szó szerint azt mondta, hogy az elmélet határozza meg a megfigyelést. Az elmélet mögött meg egy hipotézis van, amit nyugodtan nevezhetünk meggyőződésnek. A meggyőződést egyébként úgy is szokták definiálni, mint a hétköznapi élet munkahipotézise. Nem nagyon gondoljuk át, ösztönösen ez alapján vesszük föl a változókat, ez a keret azonban változatlan. Éppen attól van ereje, hogy nem kérdezünk rá, hanem ez az a háttér, amire kitűzködjük az összes többi dolgot.
Hétféle olyan kérdésformáról beszéltünk, amik ennek a rendszernek a szülöttei és általában úgy szoktuk tekinteni ezt a helyzetet, a problémáinkat vagy az életünket, amikor kérdezünk, hogy a kérdéseink állandóak, és új válaszokra van szükségünk. Miért és miért és miért, és menjünk úgy tovább, hogy a válaszunk végre elegendő legyen. Ezt megfordíthatjuk, és mondhatjuk azt, hogy tekintsük a válaszokat állandónak, és kérdezzünk másképpen. Önmagában ez az egyszerű gyakorlat hihetetlen nagy eredményekkel jár. Már több tíz éve, hogy gyakorlom én is ezt a módot. Rákényszerültem ugyanis. Katolikus papnövendékként azt találtam, hogy bizonyos válaszok állandóak az egyházban, nem lehet velük mit csinálni. Éppen az által vagyok katolikus, hogy ezeknek a válaszoknak a mentén létezem bizonyos szempontból. Viszont mi az, amit változtathatok? Az, ahogyan kérdezek. Kérdezhetek másképpen ezekre a válaszokra. Pl. hogy mit jelent nekem a teremtéstörténet. Ez egy új kérdés, csakhogy nem hangzik már túlzottan újnak. Ugye erre egy klasszikus teológián fölnevelkedett professzor hanyattveti magát, mert azt mondja, hogy ilyen kérdést nem lehet feltenni a teremtéstörténettel kapcsolatosan, hogy nekem mit jelent az. Mert a teremtéstörténetnek objektív üzenete van, a kinyilatkoztatás része, s ezzel a kérdés le van zárva. Tanulja meg és kész. Ez a konfliktus ma nagyon eleven és élő. Minden olyan katolikus embert és főleg katolikus papot, aki a Szentírás értelmezésében fölvet olyan kérdéseket, amelyek újak, miközben a válaszokat érintetlenül hagyja, gyanúsan méregetik. Mert, aki abban a zárt keretben gondolkozik, hogy ok és okozat és hogy mit jelent az, hogy mindennek végső soron egy és megfellebbezhetetlen oka van, amiről ráadásul tudunk is. Ha pedig ezt tudjuk és ráadásul ez az Isten, akkor egyetlenegy magatartás marad számunkra hitelesnek, az engedelmesség. Tehát nincs helye kérdésnek. Engem a kényszer rávitt, hogy másképpen kérdezzek és azt tapasztaltam, hogy minden nehézség nélkül megmaradok katolikusnak, miközben egészen új kérdések sorozatát lehet föltenni. Ezáltal az, amit katolikus hitigazságrendszernek nevezünk döbbenetesen élővé válik. Nincs a válaszokkal semmi baj, kérdezzünk másképp. Erről még hosszan lehetne beszélni, inkább ezt a példát csak odadobtam nektek, hogy ezzel rengeteg mindent lehetne játszani.
Amikor kialakul egy komoly probléma, konfliktus vagy ilyesmi, akkor azt mondjuk, hogy a probléma állandó. A problémán kellene változtatni, a problémát meg kellene szüntetni, valakinek változnia kellene, miközben lehet, hogy ez a dolog kezelhető volna azzal, hogy egyszerűen csak másképp kérdezek a problémára. Mondjuk beteg vagy és a következő kérdést szajkózod, miért vagyok beteg? Miért történt ez velem? Arra kérdezel rá, hogy mi az oka, ki a felelős, ki a hibás, ki tolt el itt valamit. Lehet másképp is kérdezni, ha azt nézzük, hogy a betegség állandó, nem csinálunk még vele semmit, beteg vagy és kész. Ha azt kérdezzük, hogy mi a célja ennek a betegségnek, miért vagyok beteg – még a kérdést sem kell megváltozatnod, ugyanazt a szót használhatod –, ebből aztán az következik, hogy mit tanulhatok én ebből, mi következik majd ebből számomra, merrefele vezet engem ez a betegség, mire figyelmeztet, amit eddig nem vettem észre, vagyis mi a célja. Az egész betegség megváltozik pusztán az által, hogy másképp kérdezek. Teljesen átalakul.

Ennek az ok-okozati gondolkozásmódnak a gyakorlati következményei:

Az engedelmességi etika határozta meg még a XX. század elején is a katolikus egyházat. Azonban a XX. század elejétől kezdve, és főleg most már 100 év távlatából, ennek az etikának a relatív volta egyre inkább kimondatik már a teológusok részéről is. Ez most egy nagyon nehéz helyzetet szül, mert úgy tűnik számomra, hogy az egész etikai rendszer, amiben mi eddig gondolkoztunk meg fog változni. Azért fog megváltozni, mert a rendszerünk megváltozik. Új kérdéseink lesznek, másképpen nézzük a világot, megtanuljuk másféleképpen is nézni, s nem csak egyféleképpen ismét, hanem már sokfelől. Ezt azt fogja jelenteni, hogy az erkölcsöt tekintve is újabb és újabb eddig ismeretlennek tűnő erkölcsi dolgok fognak felmerülni, mások pedig kevésbé lesznek fontosak. Mire gondolok itt? Mondjuk arra a világpolitikai helyzetre, amely nem csak politikai helyzet, hanem gazdasági, vallási, társadalmi, ideológiai stb, aminek most a kellős közepén csücsülünk. Az a kauzális világ, így kérdezünk és válaszolunk, amiben a tettest keressük, vagy az okot stb. Ha mostanában hallgattatok TV-t, én nemegyszer odaszögeződöm, mert a kommentátorokat hallgatom, hihetetlen sokat lehet tőlük tanulni. Nem pusztán abból, amit mondanak az adott konkrét helyzetre, hanem ahogyan mondják. Nem a stílusról beszélek itt, hanem hogy mi alapján gondolkodnak egy adott helyzetről, ez a döbbenetesen izgalmas. Most már sarkosodnak a megnyilatkozások.
Az egyik szélsőség (nem adok neki minősítést!) az a teljesen hagyományos gondolkozás, hogy ki a bűnös, s azt büntessük meg. Tehát a rendszeren semmit sem kell változtatni, az úgy ahogy van jó, a kérdések jók, a válaszok jók. Mi jók vagyunk természetesen, néhány bűnös van, akiket ki kell iktatni és a rendszer ismét jól fog működni és akkor semmi probléma nem lesz. Ez van az egyik szélen, de ahogy hallgattam más elemzőket, itt nem arról van szó, hogy ez a rendszer úgy ahogy van, jól működik, itt mi az alap, az objektív igazságot tudjuk és azt képviseljük is és éljük is, és hogy pusztán ez csak terrorista kérdés, ahogyan New York polgármestere ezt így állította be, hogy most egyetlen kérdés van, hogy a terroristákkal vagy ellenük. Ez a kérdés létezik ma, ez a zárt világ.

Ugyanakkor, biztos hallottátok Bin Ladent, hogy addig az ő szabadságküzdelmüket, igazságosztó tevékenységüket nem fogják befejezni, ameddig Palesztinában egy népnek nincsen hazája, és ameddig az izraeliek azt a politikát és magatartást folytatják, amit folytatnak. Egyszer csak kiderül, hogy ez a kérdés egy sokkal tágabb összefüggésben létezhet csak azért, mert Bin Ladennek ez a kérdés, és nem a terrorista vagy nem terrorista a kérdés. Így egyszer csak a világ közepén vagyunk, mert kiderül, hogy ebben a rendszerben ott van a judaizmus, ott van a kereszténység, ezeknek a viszonya, ami kihagyhatatlan ebből. Ott van az iszlám, az iszlám és a judaizmus viszonya, az iszlám és a kereszténység viszonya, melyek szintén kihagyhatatlanok. Mindenkinek a mindenkivel való viszonya kihagyhatatlan abból a kérdésből, hogy mit kell most csinálni. Ez még csak ennek a rendszernek a vallási megközelítése, de van ennek társadalmi, belpolitikai stb. megközelítése is. Tehát a másik oldalon azok állnak, akik azt mondják, hogy ezt a kérdést nem redukálhatjuk le terrorista- nem terrorista kérdéssé. Erről beszéltek épp tegnap többen is, hogy itt a nyugati világnak úgy ahogy van át kellene változnia. Nem az iszlám világot kellene megváltoztatni, és nem is az Izrael államot, hanem a mi nyugati, ún. keresztény világunkat kellene átalakítani mindaddig, ameddig az nem lesz forrása a terrorizmusnak. Hogy ez lehetséges-e vagy sem, azt nem tudom, mint ahogy az sem biztos, hogy ez egy tökéletesen jó megközelítés. Ez csupán egy megközelítés, mellyel viszont tökéletesen egyetértek. Ez kérdés érinti az egész kultúránkat, vallásunkat, a társadalmunkat, a meggyőződésünket, a hitünket, a gondolkozásmódunkat, az érzéseinket, a múlttal kapcsolatos dolgainkat, a történelemszemléletünket. Mindent valamiképpen megkérdőjelez. Nem rossz értelemben, egyszerűen csak egy kérdést vet föl, mert tény.
Azért hoztam fel most ezt a dolgot, mert akarva-akaratlanul foglalkozunk vele, és ennél tágabb rendszert most nehéz lenne elővenni. Ebben most éppen az egész világ benne van, és éppen három világvallás. Nyilván most csak lekorlátoztuk addig, hogy legalább annyira tudjunk valamit vele kezdeni. Azt akartam mondani következtetésképpen, az a gondolkozásmód teljesen hasztalan, hogy ez terrorizmus-kérdés. Teljesen a kérdést ez nem fogja megoldani, mert nem az egész rendszert veszi alapul.

Szeretnék leírni lépésről lépésre egy olyan rendszert, és egy ilyen rendszernek a hatásmechanizmusát, amely abban az esetben, amikor egy ilyen esemény történik, azt keresi, hogy ki a bűnös, és egyetlen megoldást lát, hogy a bűnöst meg kell büntetni. Mi lesz a végeredmény? Az, hogy a közvélemény-kutatók azt fogják mondani, hogy mi kérdeztük az USA vagy Magyarország lakosságát, hogy minél több terrorcselekmény van, annál több ember éli meg, hogy fél az élettől, nem mer utazni, a legjobb volna most már bezárkózni, de már a rács sem elég stb. Vagyis annak a gondolkozásmódnak, hogy akkor lennék jól ismét, ha az összes terroristát kinyírnánk hihetetlen korlátai vannak. Pusztán csak az, hogy nem fogunk tudni élni, legalábbis boldogan biztos hogy nem.

Nézzük ennek a rendszernek a lépéseit, hogy hogyan záródunk be magunkba:

Gondoljatok egy problémátokra! Egy olyan valamire, amire úgy gondoltok, hogy hát ez újból és újból visszajön, hogy ez egyszerűen megváltoztathatatlan rémként feszül az életetetekben, reménytelen valamiként. Mindnyájunknak van ilyen, amire így gondolunk. Keressetek valamit csak azért, hogy amikor a lépéseket mondom, azt helyettesítsétek be, mert úgy sokkal hatékonyabb.

1.) Az első, ami már természetesen egy meggyőződés, egy hipotézis, s amivel már meg is húztuk a keretet, amin belül elkezdünk majd mozogni, és már ezzel lehetetlenné tesszük azt, hogy a problémát a lehető leghatékonyabban kezeljük, az életünk a lehető legboldogabb legyen (nem kell mindig problémát emlegetni). Az első keretföltétel, amit magunknak kitűzünk, és azt gondoljuk, hogy tökéletesen logikus, hogy abból indulunk ki, a kérdés: MI A PROBLÉMA, vagy KI A PROBLÉMÁS SZEMÉLY? Ebből szoktunk kiindulni, és hihetetlenül büszkék vagyunk, mikor legalább meg tudom mondani, hogy mi a probléma. Tényleg ez is egy jó dolog. Arra most nem térek ki, hogy általában az a probléma, amit annak tartok. Vegyük végig ezt a rendszert, induljunk ki abból, hogy van egy probléma, és úgy tudunk nekiállni annak a magoldásához, hogy pl. az adott problémám az, hogy szeretnék boldog lenni. Azt gondoljuk, és megint ez ennek a rendszernek a sajátossága, hogy pontosan meghatározom, definiálom azt, hogy mi a probléma, akkor megragadtam a lényeget. Vagyis, ha ki tudom azt mondani, hogy ez semmilyen más kérdés, mint pl. a terrorizmus a probléma, akkor megragadtam a gyökerénél ezt a kérdést, s most már csak meg kell találnom azt a módszert, hogy hogyan tudok rajta javítani. Ez lehet az is, hogy pl. elfelejtesz reggel imádkozni, hogy a munkahelyeden a főnököd mindig fel tud húzni, hogyha a szerelmed mindig ugyanúgy reagál erre és erre a dologra, attól te hülyét kapsz. A probléma bármi lehet, amit te annak tartasz, és egy csomó ilyen van. Mi lesz velem, ha nem vesznek föl? Mi lesz velem, ha fölvettek és elvégzem? Úgy nőnek ezek, mint a gombák…
Meghatároztuk a problémát és ez már egy megnyugvást okozott nekünk. Megnyugodtunk, hogy már a helyünkön vagyunk. Oké, jó úton vagyunk, sikerült ezt definiálni. Közben sikerült magunkat bezárni, ettől nyugodtunk meg. Ha sikerült magunkat bezárni, úgy tudunk tájékozódni. Ismerünk mindent, ha csak addig kell nézni, ameddig a fal van, az tök jó, meg vagyok nyugodva, mert az egész jól kiismerhető. Ha mindenfele végtelen, az ijesztő.

2.) Miután pontosan definiáltuk a problémát, a következő kérdést tesszük föl: MIÉRT? Miért van ez? Mi az oka? Erre rá kell jönnünk. Miközben ezt a két kérdést föltesszük (a kerethez ismét visszatérünk), föltételezzük azt, hogy én vagy te, vagy az apukád, vagy a pap, vagy a tanárod, vagy a mestered, vagy a lelki-vezetőd, vagy az orvosod abban a helyzetben van, hogy egyrészt meg tudja mondani, hogy mi a probléma, másrészt meg tudja mondani annak az okát. Bármiről is legyen szó, létezik olyan ember, aki ezt a kettőt meg tudja tenni. Ilyen nem létezik természetesen, de amikor ezt a két kérdést föltesszük, máris ezt a keretet hoztuk létre. Ezért nagyon nagy szükségünk van példaképekre, mesterekre, tanárokra, papokra, szülőkre, teljesen mindegy, hogy kire, mert ő az a személy, aki jogosult és hiteles, hogy megmondja, mi itt a probléma, és ennek mi az oka. Ugye milyen hülyén hangzik? Csakhogy ezt csináljuk! Ülsz a TV előtt, hogy mondja meg valaki, most mi történik! Miért, te nem tudod megmondani? Mennyivel jobban tudja az a valaki a TV-ben, mint mondjuk te? Valaki mondja meg! És valaki megmondta, hogy itt terrorista-problémáról van szó, mire mi megnyugszunk. Jó, ez az az ismert világ, ami eddig is volt, csak egy kicsit kiéleződött a helyzet, de olyan nagy baj nincsen, főleg, hogy nem minket ért a támadás. Igaz, hogy az egészégügyi miniszter azt mondta, hogy lehet, hogy egy kicsit megbetegszünk, jönnek a vírusok, de nem baj, ezt elfelejtjük, nem mondott ilyet.

3.) Ha mi mindnyájan egyetértünk abban, hogy ez az igazság, máris léphetünk tovább A konszenzus nagyon fontos, mert ezáltal válik egyetemessé az egész rendszer. Aki kilóg, annak rákoppintunk az orrára, az a terroristákkal van! Egyértelmű: vagy-vagy. Ez a lépés nagyon fontos. Ez lehet egy család, lehet egy házaspár, mindegy, a lényeg, hogy egy embernél több legyen. Minél nagyobb a csapat, annál nagyobbat kell persze belerúgni azokba, akik másképp gondolják, mert azok ellenünk vannak. Jézus is megmondta: aki nincs velünk, az ellenünk van! De az is benne van a Szentírásban, hogy aki nincs ellenünk az velünk van. Jézus mind a kettőt mondta, csak nehezíti az életünket. Nem baj, az egyiket kiradírozzuk, s akkor megint könnyebb. Ha most mindenki egyetértett ezzel, akkor létrejött az általunk meggyőződéssel vallott problémaközpontú rendszer. Már csak meg kell oldani a problémát, a keret fönnáll.

4.) A következő lépésünk az, hogy, ha véletlenül több probléma is volna, lecsupaszítjuk az egész terepet, míg egyetlenegy marad, s ha azt megoldjuk, akkor minden jóra fordul, jöhet a Kánaán. Ez a hipotézisünk. Vagyis, ha a feleségem kevesebbet beszélne, még volna remény. Ha a férjem nem csalt volna meg 27,5 évvel ezelőtt, ma tudnék benne bízni. Találjatok ki akármit! A lényeg, hogy ha ez megváltozna, akkor minden jó lenne, mint a mesében. Természetesen énnekem nem kell változni, mert én benne vagyok abban a csapatban, akik hivatottak eldönteni, hogy mi a probléma, és hülye nem vagyok, hogy az én legyek!
Kitaláltuk azt, hogy ki a problémás személy, vagy mi a probléma.

Egy terápiás eseménysort mondtam most el, csak nem mondtam előre nektek. A helyzet a következő. Egy kisfiú, aki 9 éves bepisil. A család összeül, mit lehet csinálni Pistikével. Pistike a problémás személy, a probléma pedig a pisi. Ebben az egész család megegyezik. Elég fölvilágosultak ahhoz, hogy segítőhöz menjenek, aki autentikus személy arra, hogy a problémát megoldja. Mennek hozzá, és azt mondják: pisi, Pistike, itt a probléma, és tessék valamit vele csinálni. Az autentikus személy azt mondja: pisi nem elég, Pistike nem elég, jöjjön apuci, anyuci, nagypapa, nagymama, kaki és minden egyéb, mert csak Pistikéből és pisiből nem tudunk aranyat csinálni, másra is szükség van. Itt az első megrázkódtatás a család számára. Nem véletlen, hogy egy ennyire gyakorlati dologból a filozófián túl, hogy családterápia, pattant ki annak az elmélete is, hogy egy másfajta rendszerben volna érdemes már a kérdéseket is föltenni. Azért mert ez így működött, az meg nem, bár lehet, hogy azt tartottuk igaznak. A segítő elkezdett azzal foglalkozni, hogy mi van az anyucival, az apucival, hagyjuk most Pistikét meg a pisit, meséljenek magukról. Anyuka elmondja, hogy piszkosul fáradt már évek óta, mert a férje egyre nehezebb helyzetben van, egyre kevesebb pénzt hoz haza, ezért őneki egyre több munkát kell vállalnia, s aztán a második műszak, és a négy gyerek, és hogy ő már egyre jobban kivan, hogy egyre kevesebb idejük van arra, hogy egymással a kapcsolatukat ápolják, emiatt neki nincs energiaforrása. Az apuka arról beszél, hogy az élete most voltaképp azért olyan nehéz, mert a kirúgás szélén áll, a munkahelyén nagy elbocsátások vannak, addig is újból és újból meg kellett alkudnia. A kettejük viszonyáról pedig azt mondták, hogy mindkettőjüknek megvan a maga problémája, így nem terheljük azzal a másikat. Ugye az előző gondolat: a kettő az már sok. Emiatt már nem beszélgetnek, mert hát mi másról tudnának beszélgetni, mint hogy nekem is van egy problémám, képzeld. De hát ők szeretik egymást, ezért nem beszélnek róla, mert mindenki hordozza a maga terhét. Ezután kiderül, hogy a nagyfiú megbukott félévkor az egyetemen, ahova iszonyú nehezen vették föl. Teljesen ki van purcanva, hogy nem fogja tudni elvégezni, ezért feszült és ideges. A középső lány épp érettségire készül, semmire sincs ideje, főleg nem a kistesójára, aki pedig ezt szeretné, de hát ő nem ér rá, ami miatt van egy kis bűntudata is stb. S akkor elérkeztünk Pistikéig és a pisiig. A következőt mondja a segítő, nekem úgy tűnik, hogy az egész család egy nagy nyomás alatt áll. Ez a nyomás többé-kevésbé kívülről érkezik, de legalábbis olyasféle, amivel jelenleg nem tudnak mit csinálni. A nyomás egyvalakiben összpontosul, annak is egy bizonyos szervében, a húgyhólyagban, ez az ami ezt az egész nyomást fölfogja és a család számára sokféle érzékszerv által tapasztalható módon közvetíti. Erre lehet azt mondani, hogy így van, vagy hogy nincs így, mindegy. A lényeg, hogy a család kapott egy másik nézőpontot, egy olyat, amiben a segítő, vagy terapeuta meggyőződéssel hiszi, hogy így is lehet látni ezt a kérdést. Ebben az esetben változás történik, hiszen meggyőződést csak meggyőződéssel lehet felcserélni. Már régen megmondták, hogy szokást csak szokással lehet legyőzni. Ha a segítő nem hiszi, csak mondja, mert megtanulta, hogy ez és ez így van, akkor az nem ér semmit. Meggyőződés kell, és a családtagok átélik azt, hogy lehetséges ezt a világot másfajta meggyőződéssel is látni, s őket is, a Pistikét is és a pisit is. Mondanom kell-e, hogy Pistike meggyógyult azért, mert mindenki hirtelen másképp látta ezt a helyzetet. Ráadásul felteszik maguknak azt a kérdést, hogy miért pisil be Pistike, de nem az okra kíváncsiak, hanem, hogy mi a célja annak, hogy Pistike bepisil, és erre egy csomó mindent tudnak mondani. Ráadásul kiderül az is, hogy annak, hogy Pistike bepisilt az egész család számára nagyon fontos jelentése van azon kívül, hogy megmutatja mindenkinek, hogy nagy terheket hordoznak, mégpedig az hogy összehozza a családot. Pistike az érzékeny ember, aki nem tudja, hogy vele mi történik, csak azt tudja, hogy bepisil, de amióta ezt csinálja, apa beszél anyával, és anya beszél apával. Érdekes módon egy új probléma is bekerült, igaz, hogy most csak ez az egy van, de milyen érdekes, hogy most apa sem őrlődik annyira amiatt, és anya sem őrlődik amiatt…és változik az egész. Ezt persze most nagyon egyszerűen mondtam el, de valahogy így lehet leírni ezt.

5.) Menjünk most ennek kapcsán tovább a tekintetben, hogy mi történik akkor, amikor Pistike marad a bűnbak (ő az oka annak hogy…). A következő lépésként állandósul a kudarcélmény. „Akármit csináltunk… már meg is vertem” – mondja sírva az édesanya „Annyira elkeseredtem, hogy nem tudtam már mit csinálni, így megvertem. Atya most mit tegyek?”

Ismerős, ugye? Ebből kialakul az a meggyőződés, hogy nincs szabadság, bezáródott a kör, hiszen már mindent megpróbáltunk. A terroristákkal szemben már minden kártyát kijátszottunk, 25-ször kértük már őket, hogy ne már…és az a piszok nem változik egy tapodtat sem, akkor vagy mi pusztulunk el vagy ő. Ezt lehet csinálni. Vagyis a kudarcélmény állandósítja bennünk azt, hogy nem lehet már mit tenni, elérkeztünk a határokig. Egyébként tényleg, csak nem addig a határig, amiről mi azt gondoljuk, hogy az a határ. Ez pedig azt a következő meggyőződést fogja szülni, ha ez eddig nem sikerült, ezután ugyan miért sikerülne. Ha én már mindent megpróbáltam, akkor ugyan a jövőben mitől lenne ez jobb?…és akkor elválok, és sorolhatnám az összes verziót. Vagy pedig azt mondom – ez se jobb eset –, hogy márpedig én nem tudok megváltozni. „Én esküszöm magának atya, de bármire, a maga életére, hogy én megpróbáltam azt, hogy eljöjjek vasárnap misére, de egyszerűen nincs rá időm. Higgye el!” Ilyenkor jön egy reménysugár egy pillanatra – de majd az úgyis elalszik -: megoldás lenne az, ha…és itt a mondat végén valami tökéletesen reménytelen dolog áll. Megoldás lenne az, ha a terroristák megjavulnának, akkor minden jóra fordulna. Uram add, hogy ez megtörténjen, mert mi már mindent megpróbáltunk. Ezek a megoldások természetesen teljesen lehetetlenek. Vagy ilyenkor a régi áldott átkosban az hangzott el, hogy ebben a rendszerben? Ameddig ez a rendszer van, hát hogy járnék templomba? Most meg ebben a rendszerben nem jár, de hát most ez nem lényeg…Ehhez teljesen meg kéne változni, de már vagy ötven éve ezt csinálom, erre semmi remény nincs.

6.) Ebből következik a reménytelenség. Az már egy jó kis állapot.
Utána pedig a reménytelen helyzettel mit kezdünk? Vagy öngyilkos leszek, ez a legreménytelenebb megoldás, vagy pedig ki kell találnom az okot, hogy hogyan juthattam én ide, mert azért valami morzsája az életerőnek van bennem. Azért magamat egy picit még szeretem, vagyis valaki más a hibás. Muszáj, ha reménytelen helyzetben vagyok és én már mindent megpróbáltam, és amit lehetne az is reménytelen, akkor egy hibást kell találni, mert különben teljesen végem van. Ha megtaláltuk a bűnöst, az okot, ami természetesen nem a bűnös és nem az ok, akkor legalább megnyugszunk, ami ahhoz elegendő, hogy ugynezt a rendszert folytassuk. Pont erre elég.

Nagyon fontosnak találtam, hogy lépésről lépésre ezt a folyamatot ennyire részletesen bemutassam nektek. (72:35)

Köszönet a szöveg leírójának

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Noémi azt mondja, hogy énekeljek… Rendkívüli élményt jelentene, az biztos. Csak azért nehéz, mert látom, hogy nem tudtok hova leülni. Szóval elkezdem, aztán remélem, hogy lehetőség szerint a lehető legjobban tudtok helyet találni magatoknak.
Ott hagytuk abba, hogy nagyon sokféle képen lehet kérdezni, és a kérdezésnek a módja behatárolja azt, hogy milyen válaszokat kaphatunk, illetve adott esetben meghatározza azt, hogy egyáltalán nem érkezik válasz. Ez pedig ismét hatással van ránk, és adott esetben mondjuk a reménytelenségnek, a kilátástalanságnak, vagy annak az érzetét kelti, hogy ezen mi nem tudunk változtatni, vagy hogy ez a dolog vagy helyzet, úgy ahogy van rossz, és a csuda egye meg az egészet.
Úgy is meg lehetne ezt persze fogalmazni, hogy miután rendszerekben gondolkozunk, rendszerekben élünk, ezért minden rendszernek megvannak a sajátos kérdései, amelyek már eleve adva vannak, mielőtt elkezdtünk volna kérdéseket föltenni. Vagyis a rendszerben megfelelő kérdések állnak a rendelkezésünkre, ezért hiába gondoljuk azt, hogy egy-egy kérdéssel, adott esetben túl tudunk jutni annak a gondolkozásmódnak a korlátjain, miközben a kérdések is annak a rendszernek a termékei. Ezért maguk a kérdések is mindig csak egy meghatározott körnek a faláig visznek el bennünket. Vagy legalábbis fontos, hogy felfedezzük, hogy a kérdéseink nem föltétlenül mutatnak túl azon a kereten, amelyből éppen a problémánk fakad, vagyis hogy egy körön belül létezünk csak.

Két mester- tanítvány történet azért, hogy egy picit utaljak vissza az előzőekre. Az egyik, hogy a kérdezésünk, vagy a kérdésünk módja alapvetően megmutatja azt, hogy mi az a rendszer, amiben gondolkozunk és mik annak a korlátai.
Megy az ifjú tanítvány a mesterhez, és kérdezi:
Mondd mester, hány évembe telik majd, hogy megvilágosodjam?
A mester ránéz:
Hmm. Úgy tíz. Mire a tanítvány elképed: Tíz? Olyan sok?
A mester még jobban ránéz:
Tudod mit? Lehet, hogy az húsz is lesz neked.
Mire a tanítvány azt mondja egész elképedve:
De hogyhogy ilyen gyorsan a duplája lett?
Mester:
Azt gyanítom, lesz az harminc is.
A kérdezés már egész jól megmutatja, hogy mi van velünk.

A második a miért kérdésre vonatkozik, amit természetesen nem akartam volna abszolutizálni, nehogy azt a hatást keltse valakiben, hogy miérttel kérdezzünk, de legalább tudjuk azt relatívvá tenni, vagy legalábbis tudjunk másképpen is kérdezni arra dologra.

A hölgy mester és a férfi tanítvány ülnek a presszóban és kavargatják a cappuchinót (miért ne lehetne ez a felosztás?). Azt mondja a mester révetegen:
Tudod, te tanítvány, olyan az élet, mint a cappuchinó.
Mire a tanítvány úgy érzi, egy kivételes pillanatot fog átélni, sőt már abban is van, s óvatosan megkérdi:
– Mondd mester, miért?
Mire a mester ránéz:
Hát entellektüel vagyok én? Mit tudom én?

Szóval, nem feltétlenül jutunk közelebb a valósághoz, az élet értelméhez, ha állandóan azt a kérdést tesszük fel, hogy miért. Lehet, hogyha másképpen kérdezünk, sokkal közelebb jutunk hozzá, vagy legalábbis sokkal jobban tudunk élni, ami aztán kihat erre is.

Tehát ennyit ismétlésképpen, és akkor jöjjön az a 7. téma, ami pedig annak a fiatalembernek a kérdéséhez áll közel, aki ott ült az előző előadáson. Ez a 7. nagy kör, azzal kapcsolatosan, hogy az a rendszer, amiben vagyunk, az miféleképpen kérdez, s ennek a kérdezésmódnak megvannak a maga korlátai. Ezt a fajtát úgy neveztem el, hogy a „Huffnágel Pisti effektus”. Tudjátok, amikor Paula az epizód végén felkiált: „Ha én Huffnágel Pistihez mentem volna feleségül! Akkor természetesen minden másképpen történt volna…”

Ebbe a csoportba tartoznak azok a kérdések, amelyek úgy kezdődnek: Ha…..Ha…, akkor másképp történt volna minden…Ha ez lett volna… Ha az lett volna…és ezerszámra lehetne ezt folytatni.

Ezek a HA kérdések elég alaposan a múlt felé irányítanak bennünket. „Ha…, akkor nem ezt csinálom, akkor talán…” S már be is zárultam egy körbe, s én azt gondolom, hogy a problémám oka az, hogy akkor én azt és azt csináltam. Közben dehogy is! S itt kapcsolódnék ahhoz a fiatalemberhez, aki azt kérdezte, na jó, de hát úgy vagyunk azért azzal, hogy a múltban elkövetett minket ért sérelmek, vagy akár a mi bűneink olyan fájdalomként vannak jelen az életünkben, amelyek ma is hatnak ránk. S éppen az a szörnyű, hogy 10, 15, 20 akárhány évvel ezelőtt történt esemény is fölkelti bennünk ugyanazt a fájdalmat, s aztán ugyanaz a rendszer kialakul. S akkor találtam gyorsan mondani azt, hogy át kell írni a múltat. Ugye, ilyen egyszerűen. S, akkor aztán, ahogyan hallgattam magamat, hogy jó-jó, de talán ez így félreérthető, mert én pont az ellenkezőjét gondolom célravezetőnek, mint ahogyan ezt szoktuk tenni.
Tudjátok, hogy az én-védő mechanizmusok között ott szerepel, a „meg nem történtté tevés”. Vagyis gyermekkortól kezdve ösztönösen is úgy védjük önmagunkat azzal kapcsolatosan, ha valamit rosszul csinálunk stb. stb., hogy úgy teszünk, mintha az az esemény meg sem történt volna. Az egyik kedvenc történetem – még egyszer elmondom –, hogy ministráltunk. Ott ülnek a ministránsok és szigorú az atya, de ez a szigorú atya hosszan beszél, s akkor az egyik ministráns kisfiú elkezd hintázni, mert hát unja, ez meg legalább szórakoztatja őt. Mit neki igazság, ha nem neki szól! S akkor úgy hátraesett, mint a sicc. Piff, a lábát az égnek dobta, s a pap meg természetesen ránézett, mert hatalmasat durrant a márványon, ráadásul jól be van az egész mikrofonozva. A kisgyereknek, aki nem is volt annyira kicsi, mert lehetett vagy 9-10 éves, az első ösztönös reakciója az volt, hogy úgy tett, amikor a pap ránézett, mintha ő ott se lenne, ezt nem ő csinálta, az egész egy félreértés.

Viszont nem csak a kisgyerekekre, meg a nagyobbakra jellemző az, hogy ha a múltba történik valami, akkor azt megpróbáljuk meg nem történtté tenni, csakhogy pont ott ragadjuk meg a helyzetet, ahol az a legképtelenebb, a tényt próbáljuk átváltoztatni. Vagyis azt, amivel tényleg nem tudunk mit kezdeni. Ugyanis ebben az egész összefüggésben egy csomó minden van, csak egyetlen tény szerepel, amivel nem tudunk mit kezdeni valójában az, hogy ez és ez történt. Ezzel az eggyel nem tudunk mit kezdeni, ezért mi ezt bölcsen át próbáljuk alakítani.

Ennek a módszernek nyilván csak egyetlen lehetséges eszköze van, hogy hazudunk a magunknak, környezetünknek. Ebből aztán, ha nem konfrontálódunk se magunkkal, se környezetünkkel a hazugság révén, annyi előnyünk származik, hogy megnyugszunk, de nyilvánvaló, hogy ebből az önáltatásból egy csomó-csomó negatív következmény fog fakadni. Ezért még, hogyha azt az előnyt be is zsebeltük, hogy legalább megnyugodtunk, mert elhitettük magunkkal, hogy azt nem mi csináltuk, vagy nem velünk csinálták, annyi hátrány bőségesen lesz, hogy ez legyen a legértelmetlenebb módszer.

Mi az, amit azonban ebben a rendszerben meg lehet változtatni?

Az összes többit. Minden mást meg lehet változtatni az eseményen kívül, csak vissza kell mennem a múltba, és így ezt az eseményt láthatom máshonnan, másképpen. Akik komolyan foglalkoznak ezzel, olyan primitívnek tűnő módszereket ajánlanak, amelyek természetesen ezért működnek is, hogy:
– annak a szemszögéből éled át az eseményt, aki azt csinálta veled
– elképzeled azt a képet, ahogy az veled történt és a felére zsugorítod
– megnézed, hogy amikor ösztönösen gondolkozol róla, ez a kép hol van és áthelyezed onnan
– azt a képet, ami nagyon élesen él benned, mint egy szörnyű emlék elhalványítod
– az az emlék, aminek hihetetlen élesek a kontúrjai a kontúrokat elmosod

Roppant primitív, csakhogy hatásos. Bármit megtehetünk a múltbéli eseményeikkel a lényeg, hogy változtassunk rajta. Elsősorban azon a megközelítésen, szemléletmódon, érzelmi stb. stb. rendszeren, amin mindent meg tudunk változtatni.

Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy a múltunk olyan, mint egy film és mi elég jópofák vagyunk ahhoz, hogy a legrosszabb filmeket nézzük újból és újból meg. Végtelenségig a rossz filmjeinket ismételgetjük, miközben mindent meg lehetne rajta változtatni.

Én is jártam sokáig analízisre és mindenféle egyéb dologra, de rájöttem, hogy az egész kérdés sokkal egyszerűbben, sokkal könnyebben megoldható. A kulcs ténylegesen abban volt számomra, hogyha megszeretem magamat így itt és most, akkor a nézőpontom megváltozik, ahogyan nézem magamat 2, 3, 5, 8, 18, 23 és 28 évesen. A mai szememmel egy szeretetre méltó valakit látok, és a mai szememmel látok minden olyan eseményt, amiben persze én voltam a főszereplő és ez teljesen megváltoztat mindent. Amióta így tudom látni az életemet, még a nagyon durva eseményeket is, a múltam nem nagyon kísért, nem is nagyon kerül elő. Persze ehhez kellett az a 15 év nyüglődés. Lehet, hogy ez mindenkinél egy hosszabb folyamat eredménye, de szerintem ezt könnyebben is meg lehet úszni. Ezért is mondtam el ezt a példát, ha én erre a dologra hamarabb rájöttem volna.

Még egy példa, hogy milyen nehezen kapcsolok én. Tanítok egy gimnáziumban, ami állandó problémát okoz nekem – végül is a problémát én okozom saját magamnak. Beleragadtam a magam zárt körébe, de erre csak ma jöttem rá, mikor kikerültem belőle. Mert ez a zárt kör úgy nézett ki, hogy amit végül is tehetek ezekkel a kölykökkel kapcsolatban az az, hogy baromi érdekes órákat tartok, amit végül is ők nagyon unnak. Hiába. Akkor én próbáltam még érdekesebben, de ők ugyanúgy unták. Ettől iszonyat rossz lett a lelkiállapotom, utáltam bemenni és az összes többi. Már kialakult, hogy ezt az osztályt szeretem, azt már kevésbé. Jaj, ennek az órának legyen már vége! Jaj, itt van az a hülye gyerek!… Ismeritek ezt. (Azt nem értettem, hogy hogy van ez a papi mentalitásnak egy alapstrukturális eleme, hogy bűnbakokat kell találni, és akkor a többieket tudjuk szeretni.) Tehát jól kialakultak ezek a dolgok, jól bebetonozódott minden. Azt nem értettem, hogy én ennél érdekesebb előadást nem tudok tartani, tehát egyértelmű, hogy ők a hülyék. Aztán rájöttem ma reggel – talán azért, mert kialudtam magam, jól ébredtem, sütött a napocska, szóval csupa ilyen általam előre kialakított, megtervezett tudatos dolog segített engem –, hogy kb. egy éve és két hónapja gondolkozom így és az eredmények egészen nyilvánvalóak, mi lenne ha egy kicsit valamit másképp csinálnék. Akkor vonalazódott ki az agyamban, hogy azt kell tennem, hogy ha már más dolgot nem tudok csinálni, hogy ezt az egészet élvezem. Hát hülye leszek én nyüglődni! Bármi fog ma történni az iskolában, azt iszonyatosan fogom élvezni. Ezt határoztam el. A gondolatot tett követte. El sem tudom mondani, hogy kicserélődtem! Úgy jöttem el a suliból, hogy ez tök jó, és tényleg tök jó volt. Ugyanolyan rendetlenek voltak a gyerekek, mire azt csináltam, hogy jó, akkor diktálok. Ugye milyen jó? Diktálunk! És tényleg így csináltam. Alig bírták írni Akkor azt mondtam, hogy ugye milyen jó? Mennyit tanulunk most? A gyerekek kérték, hogy atya egy kicsit lassabban! Én erre mondtam, azt akarjátok, hogy lassabban? Jó, akkor legyen lassabban! Akkor elkezdtem lassabban. A gyerekek erre azt hitték, hogy hülye vagyok, nem értem miért . Ezt az órát hihetetlenül élveztem! Ez volt a legélvezetesebb órám a legelviselhetetlenebb osztályommal! Úgy jöttem ki onnan, mint akit kicseréltek. Ők is…

Ugye a rendszerszemlélet alapjai: ha valaki változik, akkor az egész rendszer változik, így kénytelenek lesznek ők is. Elmondtam nekik, hogy ma többet tanultunk, mint eddig bármikor, s akár holnap dolgozatot is írhatunk. Szóval teljesen kivirultam! De miközben ez történt, nem az ő kárukra röhögtem, hanem tényleg nagyon élveztem az egészet. Eszem ágában sincs dolgozatot írtatni velük, hacsak éppen nem szolgálnak rá, akkor fogok dolgozatot íratni, de azt is nagyon fogom élvezni. Körülbelül így tartottam meg ezt a négy órát, s a gyerekek úgy néztek rám, mint egy UFÓ-ra. A második csapatból aztán az óra végén odajött hozzám egy gyerek és azt mondta, hogy „atya, ez egy tök állat óra volt!”. A harmadik csoportból négyen ott maradtak óra után, hogy őnekik kérdések vannak. A negyedik csoporttal meg kitoltam, mert 3 perccel előbb befejeztem az órát, hogy menjenek oda, ahova akarnak, hisz már a hetedik óra volt. Ők: „Nem lehetne atya csak még egy kicsit!”. Én: „Nincs, majd legközelebb, hát mi vagyok én? A gyöngyeimet csak úgy szórogatom nektek?”

Szóval csak egyetlenegy dolog változott meg bennem, amire 14-15 hónap alatt nem jöttem rá, hogy ők miért élveznék, ha én sem élvezem? Mert lehet, hogy én azt mondom, hogy érdekes, de ők azt, hogy nem, akkor kár ezen vitatkozni. De ha én élvezem? Legfeljebb az történik, hogy ők nem, de eddig is ez történt. Tehát különösebb változás nincs, annyi azonban igen, hogy én tök jól érzem magam – ez nagyon fontos –, a másik pedig, hogy még többet is tanulnak. Fegyelmezési problémám egyáltalán nem volt.

Sok komoly dologgal készültem mára, ennek a bevezetőjét hallottátok.

Talán említettem már, csak most vissza szeretnék kanyarodni a ha-kérdésekre, hogy több könyvben is egybehangzóan olvastam arról, hogy az idegrendszerünk vagy mi magunk (mindegy hogy mondjuk) nem tudunk különbséget tenni aközött, hogy megéltünk egy eseményt és aközött, ahogy ezt az eseményt felidézzük. Ugyanazok a belső változások és reakciók történnek. Ezért lehetséges az, hogy mondjuk öt évvel ezelőtt kaptam egy pofont, és ha ma ezt az eseményt ugyanúgy gondolom át és a rendszeren semmit sem változtatok, akkor ugyanazokat az élményeket fogom átélni, mint akkor, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy most itt nem fáj. Ez azt jelenti, hogy az agyunkat, vagy az idegrendszerünket (nem tudom mit érdemesebb mondani) jó értelembe véve be tudjuk csapni, vagyis változtathatunk ezen az egészen, és nem kell, hogy ugyanabba a körbe ismét és ismét belecsússzunk.

Schoppenhauer azt mondta, hogy a szemléletének határait mindenki a világ határának tekinti.

A miért kérdés gyöngéje pont ide tartozik összekötve a 6-os és a 7-es pontot:
– Fölteszek nektek egy kérdést, s az lenne a kérésem, hogy a lehető leggyorsabban válaszoljatok rá magatokban. Olyan választ adjatok rá, ami ösztönösen fakad belőletek.

A kérdés a következő: miért jöttél el ide ma este?

A miért kérdésre két irányban lehet válaszolni. Az egyik, hogy mi volt az oka. Eszerint: miért jöttem el? Azért mert már egy éve ide járok és azt tapasztaltam, hogy ez nekem jó és ezért eljöttem ide. Ebben az esetben a miért kérdésre az ok felé és ezzel együtt a múlt felé indultál el. Viszont a miért kérdésre el lehet indulni pont a másik irányba. Miért jöttél ide? Azért mert szeretnék valamit a jövőben másképpen csinálni, és ehhez kapok egy-két gondolatot. A miért kérdés ebben az esetben céllal válaszol. Miért, azért mert az a célom, hogy… Míg az előző esetben az hogy: miért, azért mert az az oka, hogy…A kettő éppen ellentétes irányban van.
Játszunk ezzel egy kicsit! Tegye fel a kezét az, aki a miért kérdésre ösztönösen okkal felelt! Köszönöm. Most az, aki céllal! Köszönöm! Mondjuk annyi kiderült, hogy kb. 50-50 %

Mindenesetre, ha a miért kérdésre én ösztönösen az okokat keresem, ez inkább talán a gyöngébb megoldás. Ha céllal válaszolok rá, az talán az előre mutatóbb. Mindenesetre ezen nagyon érdemes elgondolkozni, mert ha az okkal válaszolok rá ösztönösen is, hogy ki a hibás, ki a bűnös, ki a tettes, kire foghatjuk rá stb., akkor a szemléletmódra, a működésmódra ez fényt vet.

Ezzel átlépek egy következő nagy témára, ami egyébként is a gondolkozás mellett állt, amikor felírtuk ezt a modellt, hogy a gondolkozás + hit gondolkozás + meggyőződés –márpedig minden gondolathoz társul valamiféle meggyőződés kimondva kimondatlanul – ez mindenképpen egy utasítást fog eredményezni, akár tudatosan, akár tudattalanul, de az egész szervezetünk, az egész rendszer alakulni fog a gondolat és meggyőződés által, amelyek összefüggésben vannak egymással.

Tehát az új téma a meggyőződés. Ritkán fogom használni rá a hit kifejezést, mert egy picit más a jelentése annak, hogy hiszek. Nyilván rögtön asszociálódik hozzá a vallási hit a vallási meggyőződés, amit nem szeretnék. Inkább beszéljünk meggyőződésről, miközben lehet ez a természetesre vagy természetfölöttire irányuló. Lehet ilyen vagy olyan, negatív vagy pozitív, teljesen mindegy. Amit még szoktak erre használni az a hiedelem. Ezt a szót sem szeretem, mert ehhez az kötődik, hogy valami nincs úgy, hiszen az csak egy hiedelem. A legjobb, ha maradunk a meggyőződésnél, de persze érthetitek a hitet is alatta.
Egy rendszert szeretnék felvázolni. Arról szeretnék beszélni, hogy a meggyőződésünk az talán mindennél alapvetőbben befolyásolja az életünket kezdve az észleléstől, az érzékeléstől, az érzésektől, az érzelmektől, azért mert a meggyőződésünk mindenre kiterjed, és mindent átformál. A meggyőződésünk teremti meg azt a keretet, amiben tulajdonképpen a tapasztalás zajlik, és a tapasztalás révén a gondolkozás, az érzés, az érzelem és minden. A meggyőződésről beszélhetünk úgy mint paradigmáról, mint háttérről, mint kontextusról, mint összefüggésről. Természetesen mást és mást jelentenek ezek a szavak, s csak azért használjuk az összeset, hogy minél több asszociációnk legyen hozzá. A meggyőződésünk a tapasztalást is alapvetően befolyásolja, hiszen olyan sok információ ér bennünket, olyan sok minden, hogy valami szerint rendezzük a tapasztalatainkat, az információinkat stb. Mindezt meggyőződésünk alapján tesszük. A meggyőződésünk rendezőelvként is hat, előjelet is ad annak, ahogyan egy dologhoz viszonyulunk attól, hogy pozitív vagy negatív-e a meggyőződésünk, hogy hiszek-e abban vagy sem. A meggyőződésnek hihetetlen ereje van, erről majd még fogok beszélni.

Most inkább arról beszélek, hogy mit jelent a meggyőződés mint keret, mint lehetőségi feltétele a tapasztalatainknak, az életünknek, az élményeinknek, és minden egyébnek. Az a vonatkoztatási keret, amiben mi a kérdéseinket föltesszük, amiben gondolkozunk, érzünk, amiben a nyelvünk kialakult, tehát minden, ami ezen a kereten belül van alapvetően az oksági elv alapján épült föl.

Kutatók elemezték a görög- és a római jogszemléletet. Azt állítják ezek a kutatók, hogy ez a nagyon szigorú „mindennek megvan az oka”, „semmi sem történik ok nélkül”, „ok és okozat, s a kettő között egyértelmű összefüggés van” stb. logikánk tulajdonképpen a jogból származik. Vagyis, hogy egy jogi kauzális szemléletet ráerőltettünk a természetre, vagy legalábbis nagyon-nagyon eluralkodott bennünk az, hogy (mikor az intelligenciák különbségéről beszéltem kiemelve, hogy az értelmi intelligencia ok és okozati gondolkodás szerint működik) miérttel kérdezünk. Miközben ez a gondolkozásmód alapvetően nem feltétlenül a természet megfigyeléséből fakadó ösztönös rendszer, hanem csak ráerőltettük. Adott korban és korokban szinte egyeduralkodó volt, legalábbis a gondolkozásmódot a felszínen meghatározta, vagy amit tudományos gondolkozásmódnak neveztek, de ez ma is alapvetően meghatároz bennünket.

Russel azt mondta 1912-ben, hogy az ok-okozatiság nem elégséges. Wittgenstein azt mondta a 20-as években, hogy az okozatiság babona. Ezek nyilván nagyon durva és szélsőséges első rácsodálkozások arra, hogy ha csak ebben a rendszerben létezünk, akkor itt valami nagyon nem fog stimmelni. Einstein szó szerint azt mondta, hogy az elmélet határozza meg a megfigyelést. Az elmélet mögött meg egy hipotézis van, amit nyugodtan nevezhetünk meggyőződésnek. A meggyőződést egyébként úgy is szokták definiálni, mint a hétköznapi élet munkahipotézise. Nem nagyon gondoljuk át, ösztönösen ez alapján vesszük föl a változókat, ez a keret azonban változatlan. Éppen attól van ereje, hogy nem kérdezünk rá, hanem ez az a háttér, amire kitűzködjük az összes többi dolgot.
Hétféle olyan kérdésformáról beszéltünk, amik ennek a rendszernek a szülöttei és általában úgy szoktuk tekinteni ezt a helyzetet, a problémáinkat vagy az életünket, amikor kérdezünk, hogy a kérdéseink állandóak, és új válaszokra van szükségünk. Miért és miért és miért, és menjünk úgy tovább, hogy a válaszunk végre elegendő legyen. Ezt megfordíthatjuk, és mondhatjuk azt, hogy tekintsük a válaszokat állandónak, és kérdezzünk másképpen. Önmagában ez az egyszerű gyakorlat hihetetlen nagy eredményekkel jár. Már több tíz éve, hogy gyakorlom én is ezt a módot. Rákényszerültem ugyanis. Katolikus papnövendékként azt találtam, hogy bizonyos válaszok állandóak az egyházban, nem lehet velük mit csinálni. Éppen az által vagyok katolikus, hogy ezeknek a válaszoknak a mentén létezem bizonyos szempontból. Viszont mi az, amit változtathatok? Az, ahogyan kérdezek. Kérdezhetek másképpen ezekre a válaszokra. Pl. hogy mit jelent nekem a teremtéstörténet. Ez egy új kérdés, csakhogy nem hangzik már túlzottan újnak. Ugye erre egy klasszikus teológián fölnevelkedett professzor hanyattveti magát, mert azt mondja, hogy ilyen kérdést nem lehet feltenni a teremtéstörténettel kapcsolatosan, hogy nekem mit jelent az. Mert a teremtéstörténetnek objektív üzenete van, a kinyilatkoztatás része, s ezzel a kérdés le van zárva. Tanulja meg és kész. Ez a konfliktus ma nagyon eleven és élő. Minden olyan katolikus embert és főleg katolikus papot, aki a Szentírás értelmezésében fölvet olyan kérdéseket, amelyek újak, miközben a válaszokat érintetlenül hagyja, gyanúsan méregetik. Mert, aki abban a zárt keretben gondolkozik, hogy ok és okozat és hogy mit jelent az, hogy mindennek végső soron egy és megfellebbezhetetlen oka van, amiről ráadásul tudunk is. Ha pedig ezt tudjuk és ráadásul ez az Isten, akkor egyetlenegy magatartás marad számunkra hitelesnek, az engedelmesség. Tehát nincs helye kérdésnek. Engem a kényszer rávitt, hogy másképpen kérdezzek és azt tapasztaltam, hogy minden nehézség nélkül megmaradok katolikusnak, miközben egészen új kérdések sorozatát lehet föltenni. Ezáltal az, amit katolikus hitigazságrendszernek nevezünk döbbenetesen élővé válik. Nincs a válaszokkal semmi baj, kérdezzünk másképp. Erről még hosszan lehetne beszélni, inkább ezt a példát csak odadobtam nektek, hogy ezzel rengeteg mindent lehetne játszani.
Amikor kialakul egy komoly probléma, konfliktus vagy ilyesmi, akkor azt mondjuk, hogy a probléma állandó. A problémán kellene változtatni, a problémát meg kellene szüntetni, valakinek változnia kellene, miközben lehet, hogy ez a dolog kezelhető volna azzal, hogy egyszerűen csak másképp kérdezek a problémára. Mondjuk beteg vagy és a következő kérdést szajkózod, miért vagyok beteg? Miért történt ez velem? Arra kérdezel rá, hogy mi az oka, ki a felelős, ki a hibás, ki tolt el itt valamit. Lehet másképp is kérdezni, ha azt nézzük, hogy a betegség állandó, nem csinálunk még vele semmit, beteg vagy és kész. Ha azt kérdezzük, hogy mi a célja ennek a betegségnek, miért vagyok beteg – még a kérdést sem kell megváltozatnod, ugyanazt a szót használhatod –, ebből aztán az következik, hogy mit tanulhatok én ebből, mi következik majd ebből számomra, merrefele vezet engem ez a betegség, mire figyelmeztet, amit eddig nem vettem észre, vagyis mi a célja. Az egész betegség megváltozik pusztán az által, hogy másképp kérdezek. Teljesen átalakul.

Ennek az ok-okozati gondolkozásmódnak a gyakorlati következményei:

Az engedelmességi etika határozta meg még a XX. század elején is a katolikus egyházat. Azonban a XX. század elejétől kezdve, és főleg most már 100 év távlatából, ennek az etikának a relatív volta egyre inkább kimondatik már a teológusok részéről is. Ez most egy nagyon nehéz helyzetet szül, mert úgy tűnik számomra, hogy az egész etikai rendszer, amiben mi eddig gondolkoztunk meg fog változni. Azért fog megváltozni, mert a rendszerünk megváltozik. Új kérdéseink lesznek, másképpen nézzük a világot, megtanuljuk másféleképpen is nézni, s nem csak egyféleképpen ismét, hanem már sokfelől. Ezt azt fogja jelenteni, hogy az erkölcsöt tekintve is újabb és újabb eddig ismeretlennek tűnő erkölcsi dolgok fognak felmerülni, mások pedig kevésbé lesznek fontosak. Mire gondolok itt? Mondjuk arra a világpolitikai helyzetre, amely nem csak politikai helyzet, hanem gazdasági, vallási, társadalmi, ideológiai stb, aminek most a kellős közepén csücsülünk. Az a kauzális világ, így kérdezünk és válaszolunk, amiben a tettest keressük, vagy az okot stb. Ha mostanában hallgattatok TV-t, én nemegyszer odaszögeződöm, mert a kommentátorokat hallgatom, hihetetlen sokat lehet tőlük tanulni. Nem pusztán abból, amit mondanak az adott konkrét helyzetre, hanem ahogyan mondják. Nem a stílusról beszélek itt, hanem hogy mi alapján gondolkodnak egy adott helyzetről, ez a döbbenetesen izgalmas. Most már sarkosodnak a megnyilatkozások.
Az egyik szélsőség (nem adok neki minősítést!) az a teljesen hagyományos gondolkozás, hogy ki a bűnös, s azt büntessük meg. Tehát a rendszeren semmit sem kell változtatni, az úgy ahogy van jó, a kérdések jók, a válaszok jók. Mi jók vagyunk természetesen, néhány bűnös van, akiket ki kell iktatni és a rendszer ismét jól fog működni és akkor semmi probléma nem lesz. Ez van az egyik szélen, de ahogy hallgattam más elemzőket, itt nem arról van szó, hogy ez a rendszer úgy ahogy van, jól működik, itt mi az alap, az objektív igazságot tudjuk és azt képviseljük is és éljük is, és hogy pusztán ez csak terrorista kérdés, ahogyan New York polgármestere ezt így állította be, hogy most egyetlen kérdés van, hogy a terroristákkal vagy ellenük. Ez a kérdés létezik ma, ez a zárt világ.

Ugyanakkor, biztos hallottátok Bin Ladent, hogy addig az ő szabadságküzdelmüket, igazságosztó tevékenységüket nem fogják befejezni, ameddig Palesztinában egy népnek nincsen hazája, és ameddig az izraeliek azt a politikát és magatartást folytatják, amit folytatnak. Egyszer csak kiderül, hogy ez a kérdés egy sokkal tágabb összefüggésben létezhet csak azért, mert Bin Ladennek ez a kérdés, és nem a terrorista vagy nem terrorista a kérdés. Így egyszer csak a világ közepén vagyunk, mert kiderül, hogy ebben a rendszerben ott van a judaizmus, ott van a kereszténység, ezeknek a viszonya, ami kihagyhatatlan ebből. Ott van az iszlám, az iszlám és a judaizmus viszonya, az iszlám és a kereszténység viszonya, melyek szintén kihagyhatatlanok. Mindenkinek a mindenkivel való viszonya kihagyhatatlan abból a kérdésből, hogy mit kell most csinálni. Ez még csak ennek a rendszernek a vallási megközelítése, de van ennek társadalmi, belpolitikai stb. megközelítése is. Tehát a másik oldalon azok állnak, akik azt mondják, hogy ezt a kérdést nem redukálhatjuk le terrorista- nem terrorista kérdéssé. Erről beszéltek épp tegnap többen is, hogy itt a nyugati világnak úgy ahogy van át kellene változnia. Nem az iszlám világot kellene megváltoztatni, és nem is az Izrael államot, hanem a mi nyugati, ún. keresztény világunkat kellene átalakítani mindaddig, ameddig az nem lesz forrása a terrorizmusnak. Hogy ez lehetséges-e vagy sem, azt nem tudom, mint ahogy az sem biztos, hogy ez egy tökéletesen jó megközelítés. Ez csupán egy megközelítés, mellyel viszont tökéletesen egyetértek. Ez kérdés érinti az egész kultúránkat, vallásunkat, a társadalmunkat, a meggyőződésünket, a hitünket, a gondolkozásmódunkat, az érzéseinket, a múlttal kapcsolatos dolgainkat, a történelemszemléletünket. Mindent valamiképpen megkérdőjelez. Nem rossz értelemben, egyszerűen csak egy kérdést vet föl, mert tény.
Azért hoztam fel most ezt a dolgot, mert akarva-akaratlanul foglalkozunk vele, és ennél tágabb rendszert most nehéz lenne elővenni. Ebben most éppen az egész világ benne van, és éppen három világvallás. Nyilván most csak lekorlátoztuk addig, hogy legalább annyira tudjunk valamit vele kezdeni. Azt akartam mondani következtetésképpen, az a gondolkozásmód teljesen hasztalan, hogy ez terrorizmus-kérdés. Teljesen a kérdést ez nem fogja megoldani, mert nem az egész rendszert veszi alapul.

Szeretnék leírni lépésről lépésre egy olyan rendszert, és egy ilyen rendszernek a hatásmechanizmusát, amely abban az esetben, amikor egy ilyen esemény történik, azt keresi, hogy ki a bűnös, és egyetlen megoldást lát, hogy a bűnöst meg kell büntetni. Mi lesz a végeredmény? Az, hogy a közvélemény-kutatók azt fogják mondani, hogy mi kérdeztük az USA vagy Magyarország lakosságát, hogy minél több terrorcselekmény van, annál több ember éli meg, hogy fél az élettől, nem mer utazni, a legjobb volna most már bezárkózni, de már a rács sem elég stb. Vagyis annak a gondolkozásmódnak, hogy akkor lennék jól ismét, ha az összes terroristát kinyírnánk hihetetlen korlátai vannak. Pusztán csak az, hogy nem fogunk tudni élni, legalábbis boldogan biztos hogy nem.

Nézzük ennek a rendszernek a lépéseit, hogy hogyan záródunk be magunkba:

Gondoljatok egy problémátokra! Egy olyan valamire, amire úgy gondoltok, hogy hát ez újból és újból visszajön, hogy ez egyszerűen megváltoztathatatlan rémként feszül az életetetekben, reménytelen valamiként. Mindnyájunknak van ilyen, amire így gondolunk. Keressetek valamit csak azért, hogy amikor a lépéseket mondom, azt helyettesítsétek be, mert úgy sokkal hatékonyabb.

1.) Az első, ami már természetesen egy meggyőződés, egy hipotézis, s amivel már meg is húztuk a keretet, amin belül elkezdünk majd mozogni, és már ezzel lehetetlenné tesszük azt, hogy a problémát a lehető leghatékonyabban kezeljük, az életünk a lehető legboldogabb legyen (nem kell mindig problémát emlegetni). Az első keretföltétel, amit magunknak kitűzünk, és azt gondoljuk, hogy tökéletesen logikus, hogy abból indulunk ki, a kérdés: MI A PROBLÉMA, vagy KI A PROBLÉMÁS SZEMÉLY? Ebből szoktunk kiindulni, és hihetetlenül büszkék vagyunk, mikor legalább meg tudom mondani, hogy mi a probléma. Tényleg ez is egy jó dolog. Arra most nem térek ki, hogy általában az a probléma, amit annak tartok. Vegyük végig ezt a rendszert, induljunk ki abból, hogy van egy probléma, és úgy tudunk nekiállni annak a magoldásához, hogy pl. az adott problémám az, hogy szeretnék boldog lenni. Azt gondoljuk, és megint ez ennek a rendszernek a sajátossága, hogy pontosan meghatározom, definiálom azt, hogy mi a probléma, akkor megragadtam a lényeget. Vagyis, ha ki tudom azt mondani, hogy ez semmilyen más kérdés, mint pl. a terrorizmus a probléma, akkor megragadtam a gyökerénél ezt a kérdést, s most már csak meg kell találnom azt a módszert, hogy hogyan tudok rajta javítani. Ez lehet az is, hogy pl. elfelejtesz reggel imádkozni, hogy a munkahelyeden a főnököd mindig fel tud húzni, hogyha a szerelmed mindig ugyanúgy reagál erre és erre a dologra, attól te hülyét kapsz. A probléma bármi lehet, amit te annak tartasz, és egy csomó ilyen van. Mi lesz velem, ha nem vesznek föl? Mi lesz velem, ha fölvettek és elvégzem? Úgy nőnek ezek, mint a gombák…
Meghatároztuk a problémát és ez már egy megnyugvást okozott nekünk. Megnyugodtunk, hogy már a helyünkön vagyunk. Oké, jó úton vagyunk, sikerült ezt definiálni. Közben sikerült magunkat bezárni, ettől nyugodtunk meg. Ha sikerült magunkat bezárni, úgy tudunk tájékozódni. Ismerünk mindent, ha csak addig kell nézni, ameddig a fal van, az tök jó, meg vagyok nyugodva, mert az egész jól kiismerhető. Ha mindenfele végtelen, az ijesztő.

2.) Miután pontosan definiáltuk a problémát, a következő kérdést tesszük föl: MIÉRT? Miért van ez? Mi az oka? Erre rá kell jönnünk. Miközben ezt a két kérdést föltesszük (a kerethez ismét visszatérünk), föltételezzük azt, hogy én vagy te, vagy az apukád, vagy a pap, vagy a tanárod, vagy a mestered, vagy a lelki-vezetőd, vagy az orvosod abban a helyzetben van, hogy egyrészt meg tudja mondani, hogy mi a probléma, másrészt meg tudja mondani annak az okát. Bármiről is legyen szó, létezik olyan ember, aki ezt a kettőt meg tudja tenni. Ilyen nem létezik természetesen, de amikor ezt a két kérdést föltesszük, máris ezt a keretet hoztuk létre. Ezért nagyon nagy szükségünk van példaképekre, mesterekre, tanárokra, papokra, szülőkre, teljesen mindegy, hogy kire, mert ő az a személy, aki jogosult és hiteles, hogy megmondja, mi itt a probléma, és ennek mi az oka. Ugye milyen hülyén hangzik? Csakhogy ezt csináljuk! Ülsz a TV előtt, hogy mondja meg valaki, most mi történik! Miért, te nem tudod megmondani? Mennyivel jobban tudja az a valaki a TV-ben, mint mondjuk te? Valaki mondja meg! És valaki megmondta, hogy itt terrorista-problémáról van szó, mire mi megnyugszunk. Jó, ez az az ismert világ, ami eddig is volt, csak egy kicsit kiéleződött a helyzet, de olyan nagy baj nincsen, főleg, hogy nem minket ért a támadás. Igaz, hogy az egészégügyi miniszter azt mondta, hogy lehet, hogy egy kicsit megbetegszünk, jönnek a vírusok, de nem baj, ezt elfelejtjük, nem mondott ilyet.

3.) Ha mi mindnyájan egyetértünk abban, hogy ez az igazság, máris léphetünk tovább A konszenzus nagyon fontos, mert ezáltal válik egyetemessé az egész rendszer. Aki kilóg, annak rákoppintunk az orrára, az a terroristákkal van! Egyértelmű: vagy-vagy. Ez a lépés nagyon fontos. Ez lehet egy család, lehet egy házaspár, mindegy, a lényeg, hogy egy embernél több legyen. Minél nagyobb a csapat, annál nagyobbat kell persze belerúgni azokba, akik másképp gondolják, mert azok ellenünk vannak. Jézus is megmondta: aki nincs velünk, az ellenünk van! De az is benne van a Szentírásban, hogy aki nincs ellenünk az velünk van. Jézus mind a kettőt mondta, csak nehezíti az életünket. Nem baj, az egyiket kiradírozzuk, s akkor megint könnyebb. Ha most mindenki egyetértett ezzel, akkor létrejött az általunk meggyőződéssel vallott problémaközpontú rendszer. Már csak meg kell oldani a problémát, a keret fönnáll.

4.) A következő lépésünk az, hogy, ha véletlenül több probléma is volna, lecsupaszítjuk az egész terepet, míg egyetlenegy marad, s ha azt megoldjuk, akkor minden jóra fordul, jöhet a Kánaán. Ez a hipotézisünk. Vagyis, ha a feleségem kevesebbet beszélne, még volna remény. Ha a férjem nem csalt volna meg 27,5 évvel ezelőtt, ma tudnék benne bízni. Találjatok ki akármit! A lényeg, hogy ha ez megváltozna, akkor minden jó lenne, mint a mesében. Természetesen énnekem nem kell változni, mert én benne vagyok abban a csapatban, akik hivatottak eldönteni, hogy mi a probléma, és hülye nem vagyok, hogy az én legyek!
Kitaláltuk azt, hogy ki a problémás személy, vagy mi a probléma.

Egy terápiás eseménysort mondtam most el, csak nem mondtam előre nektek. A helyzet a következő. Egy kisfiú, aki 9 éves bepisil. A család összeül, mit lehet csinálni Pistikével. Pistike a problémás személy, a probléma pedig a pisi. Ebben az egész család megegyezik. Elég fölvilágosultak ahhoz, hogy segítőhöz menjenek, aki autentikus személy arra, hogy a problémát megoldja. Mennek hozzá, és azt mondják: pisi, Pistike, itt a probléma, és tessék valamit vele csinálni. Az autentikus személy azt mondja: pisi nem elég, Pistike nem elég, jöjjön apuci, anyuci, nagypapa, nagymama, kaki és minden egyéb, mert csak Pistikéből és pisiből nem tudunk aranyat csinálni, másra is szükség van. Itt az első megrázkódtatás a család számára. Nem véletlen, hogy egy ennyire gyakorlati dologból a filozófián túl, hogy családterápia, pattant ki annak az elmélete is, hogy egy másfajta rendszerben volna érdemes már a kérdéseket is föltenni. Azért mert ez így működött, az meg nem, bár lehet, hogy azt tartottuk igaznak. A segítő elkezdett azzal foglalkozni, hogy mi van az anyucival, az apucival, hagyjuk most Pistikét meg a pisit, meséljenek magukról. Anyuka elmondja, hogy piszkosul fáradt már évek óta, mert a férje egyre nehezebb helyzetben van, egyre kevesebb pénzt hoz haza, ezért őneki egyre több munkát kell vállalnia, s aztán a második műszak, és a négy gyerek, és hogy ő már egyre jobban kivan, hogy egyre kevesebb idejük van arra, hogy egymással a kapcsolatukat ápolják, emiatt neki nincs energiaforrása. Az apuka arról beszél, hogy az élete most voltaképp azért olyan nehéz, mert a kirúgás szélén áll, a munkahelyén nagy elbocsátások vannak, addig is újból és újból meg kellett alkudnia. A kettejük viszonyáról pedig azt mondták, hogy mindkettőjüknek megvan a maga problémája, így nem terheljük azzal a másikat. Ugye az előző gondolat: a kettő az már sok. Emiatt már nem beszélgetnek, mert hát mi másról tudnának beszélgetni, mint hogy nekem is van egy problémám, képzeld. De hát ők szeretik egymást, ezért nem beszélnek róla, mert mindenki hordozza a maga terhét. Ezután kiderül, hogy a nagyfiú megbukott félévkor az egyetemen, ahova iszonyú nehezen vették föl. Teljesen ki van purcanva, hogy nem fogja tudni elvégezni, ezért feszült és ideges. A középső lány épp érettségire készül, semmire sincs ideje, főleg nem a kistesójára, aki pedig ezt szeretné, de hát ő nem ér rá, ami miatt van egy kis bűntudata is stb. S akkor elérkeztünk Pistikéig és a pisiig. A következőt mondja a segítő, nekem úgy tűnik, hogy az egész család egy nagy nyomás alatt áll. Ez a nyomás többé-kevésbé kívülről érkezik, de legalábbis olyasféle, amivel jelenleg nem tudnak mit csinálni. A nyomás egyvalakiben összpontosul, annak is egy bizonyos szervében, a húgyhólyagban, ez az ami ezt az egész nyomást fölfogja és a család számára sokféle érzékszerv által tapasztalható módon közvetíti. Erre lehet azt mondani, hogy így van, vagy hogy nincs így, mindegy. A lényeg, hogy a család kapott egy másik nézőpontot, egy olyat, amiben a segítő, vagy terapeuta meggyőződéssel hiszi, hogy így is lehet látni ezt a kérdést. Ebben az esetben változás történik, hiszen meggyőződést csak meggyőződéssel lehet felcserélni. Már régen megmondták, hogy szokást csak szokással lehet legyőzni. Ha a segítő nem hiszi, csak mondja, mert megtanulta, hogy ez és ez így van, akkor az nem ér semmit. Meggyőződés kell, és a családtagok átélik azt, hogy lehetséges ezt a világot másfajta meggyőződéssel is látni, s őket is, a Pistikét is és a pisit is. Mondanom kell-e, hogy Pistike meggyógyult azért, mert mindenki hirtelen másképp látta ezt a helyzetet. Ráadásul felteszik maguknak azt a kérdést, hogy miért pisil be Pistike, de nem az okra kíváncsiak, hanem, hogy mi a célja annak, hogy Pistike bepisil, és erre egy csomó mindent tudnak mondani. Ráadásul kiderül az is, hogy annak, hogy Pistike bepisilt az egész család számára nagyon fontos jelentése van azon kívül, hogy megmutatja mindenkinek, hogy nagy terheket hordoznak, mégpedig az hogy összehozza a családot. Pistike az érzékeny ember, aki nem tudja, hogy vele mi történik, csak azt tudja, hogy bepisil, de amióta ezt csinálja, apa beszél anyával, és anya beszél apával. Érdekes módon egy új probléma is bekerült, igaz, hogy most csak ez az egy van, de milyen érdekes, hogy most apa sem őrlődik annyira amiatt, és anya sem őrlődik amiatt…és változik az egész. Ezt persze most nagyon egyszerűen mondtam el, de valahogy így lehet leírni ezt.

5.) Menjünk most ennek kapcsán tovább a tekintetben, hogy mi történik akkor, amikor Pistike marad a bűnbak (ő az oka annak hogy…). A következő lépésként állandósul a kudarcélmény. „Akármit csináltunk… már meg is vertem” – mondja sírva az édesanya „Annyira elkeseredtem, hogy nem tudtam már mit csinálni, így megvertem. Atya most mit tegyek?”

Ismerős, ugye? Ebből kialakul az a meggyőződés, hogy nincs szabadság, bezáródott a kör, hiszen már mindent megpróbáltunk. A terroristákkal szemben már minden kártyát kijátszottunk, 25-ször kértük már őket, hogy ne már…és az a piszok nem változik egy tapodtat sem, akkor vagy mi pusztulunk el vagy ő. Ezt lehet csinálni. Vagyis a kudarcélmény állandósítja bennünk azt, hogy nem lehet már mit tenni, elérkeztünk a határokig. Egyébként tényleg, csak nem addig a határig, amiről mi azt gondoljuk, hogy az a határ. Ez pedig azt a következő meggyőződést fogja szülni, ha ez eddig nem sikerült, ezután ugyan miért sikerülne. Ha én már mindent megpróbáltam, akkor ugyan a jövőben mitől lenne ez jobb?…és akkor elválok, és sorolhatnám az összes verziót. Vagy pedig azt mondom – ez se jobb eset –, hogy márpedig én nem tudok megváltozni. „Én esküszöm magának atya, de bármire, a maga életére, hogy én megpróbáltam azt, hogy eljöjjek vasárnap misére, de egyszerűen nincs rá időm. Higgye el!” Ilyenkor jön egy reménysugár egy pillanatra – de majd az úgyis elalszik -: megoldás lenne az, ha…és itt a mondat végén valami tökéletesen reménytelen dolog áll. Megoldás lenne az, ha a terroristák megjavulnának, akkor minden jóra fordulna. Uram add, hogy ez megtörténjen, mert mi már mindent megpróbáltunk. Ezek a megoldások természetesen teljesen lehetetlenek. Vagy ilyenkor a régi áldott átkosban az hangzott el, hogy ebben a rendszerben? Ameddig ez a rendszer van, hát hogy járnék templomba? Most meg ebben a rendszerben nem jár, de hát most ez nem lényeg…Ehhez teljesen meg kéne változni, de már vagy ötven éve ezt csinálom, erre semmi remény nincs.

6.) Ebből következik a reménytelenség. Az már egy jó kis állapot.
Utána pedig a reménytelen helyzettel mit kezdünk? Vagy öngyilkos leszek, ez a legreménytelenebb megoldás, vagy pedig ki kell találnom az okot, hogy hogyan juthattam én ide, mert azért valami morzsája az életerőnek van bennem. Azért magamat egy picit még szeretem, vagyis valaki más a hibás. Muszáj, ha reménytelen helyzetben vagyok és én már mindent megpróbáltam, és amit lehetne az is reménytelen, akkor egy hibást kell találni, mert különben teljesen végem van. Ha megtaláltuk a bűnöst, az okot, ami természetesen nem a bűnös és nem az ok, akkor legalább megnyugszunk, ami ahhoz elegendő, hogy ugynezt a rendszert folytassuk. Pont erre elég.

Nagyon fontosnak találtam, hogy lépésről lépésre ezt a folyamatot ennyire részletesen bemutassam nektek. (72:35)

Köszönet a szöveg leírójának