A hitről 1.

2001.10.16.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit.

Ott tartunk… Nem szeretnék most nagyon hosszú emlékeztetőt tartani, talán a következő alkalommal majd igen, hogy sokkal megfelelőbb helyre találhasson az, amiről beszélek abban a rendszerben, amit eddig elmondtam, de most inkább szívesen folytatom tovább.

Egyetlen gondolatomat szeretném továbbfűzni, ez pedig az, hogy ha a válaszok adott esetben nem megváltoztathatók, különböző okoknál fogva ez lehetséges – mondjuk, ha az ember katolikus, akkor nagyon sok választ készen kap –, akkor lehet másképpen kérdezni. Számomra talán a legfontosabb kérdés ebből a szempontból nem az, hogy egy-egy válasz, amit az egyház sok ezer éven keresztül kikristályosított, hogy az igaz-e vagy nem. Főleg pedig nem az, hogy miért igaz, hanem sokkal inkább az a kérdés segít nekem, hogy hogyan igaz. Jelenleg ez a válasz hogyan igaz. És minden esetben lehet olyan válaszokat találni erre a kérdésre, amely aztán megerősíthet abban, hogy az a rendszer, amelynek a része vagyok, az életképes rendszer. Semmivel sem rosszabb rendszer katolikusnak lenni, mint bármilyen más rendszerben gondolkozni, viszont ez egy olyan rendszer, amely nagyon jól bizonyította azt, hogy működőképes, még akkor is, ha nagyon sok hiányossága van. Ezért nem baj, ha választunk egy ilyen működőképes rendszert – az más kérdés, hogy újból és újból rákérdezünk, hogy hogyan igaz ez vagy hogyan helyes ez.

Még ide egyetlen gondolat csak, hogy a vallásnak az lehet jelenleg a nagy gyöngéje, az egyik nagy gyöngéje, hogy abból a világból és kultúrából fakad, ahol szinte egyeduralkodó volt a racionális fölfogás, és ezért a teológiát – talán a misztikán kívül – ez teljesen befolyásolta. Ezért recseg-ropog a vallás is. Mert recseg-ropog alatta az a rendszer is, aminek a hitelessége ma megkérdőjeleződött. Ezért a valláson kívül megjelennek más rendszerek, amelyek képesek ugyanazt, vagy nagyon hasonlót nyújtani, mint amit a vallás volt képes. Azonban a vallásnak van egy hatalmas ereje, és ezzel kapcsolatosan egy nagy gyöngéje is, és ezért recseg-ropog ez a rendszer.

Ma rózsafüzért imádkoztam – nemcsak ma, de ma hangos szóval imádkoztam – és azzal játszottam, hogy milyen sokféleképpen lehet mondani ezt az imádságot. El lehet kezdeni úgy, hogy mondod az imádságot, hogy „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled…”, és minden egyes szónak megadod az értelmét, jelentését, sőt arra is figyelhetsz, hogy hogyan ejted ki ezeket a szavakat, akkor az történik, hogy az egész folyamat végtelenül tudatos. Ilyenkor a rendszer nagyon-nagyon tudatos, ennek a gyöngéje az lehet, hogy elkezdesz bosszús lenni. Tehát, hogy „jó, hát ezt eddig is tudtam, de most már másodszor mondom, akkor legalább álljunk meg, vagy gondolkodjunk el, hogy hogy’ van ez, miért van ez, igaz-e ez, vagy a többi”.

A másik gyöngéje lehet például ennek a rendszernek az, hogy nagyon lassan megy az idő. Végtelenül lassan. Egy ilyen imádság, amit állandóan végtelenül tudatosan és racionálisan akarunk elvégezni, megteremti azt a légkört, hogy nagyon hamar elkezdjük unni, és dühösek leszünk. Van egy másik formája is – elég könnyű ide eljutni –, hogy ahogy mondod az imádságot, aközben már nem mondod tudatosan, a tudatosság csak arra terjed ki, hogy éppen imádságot mondasz. Tehát az egyes szavaknak már nincsen jelentése igazából, nem is figyelsz az egyes szavakra, se arra, hogy hogy’ ejted ki, a tudatosság egyetlen egy valamire összpontosul: tudatában vagy annak, hogy éppen a rózsafüzért imádkozod. És végül, ha egy teljes rózsafüzért elmondasz, akkor minden nehézség nélkül eljuthatsz arra a fokra, amikor már semmi sem tudatos. És amikor visszazökkensz ebből a tudattalan állapotból, akkor megdöbbensz, hogy ahogy fogod a szemeket, hogy te jó ég, elmondtam öt Üdvözlégy Máriát úgy, hogy fogalmam sincs, hogy mit csináltam. Egyetlen szóra sem emlékszem. És mindent pompásan végeztél el. Pontosan úgy artikuláltál és mondtad a szavakat, és akkor, ahogyan azt kell, miközben a tudatosság teljesen ki volt kapcsolva. Egy jó imádságnak biztos, hogy ez is jellemzője. Hogy képesek vagyunk úgy imádkozni, hogy egy olyan folyamatban vagyunk, amelyben egyáltalán nem kell tudatosnak lenni. És ekkor a tudattalanunk közvetlenül megkapja az instrukciókat.

A vallásnak ez óriási ereje volt, és jelenleg egyre kevésbé ereje, mert nagyon kritika alá vontuk ezeket a tudattalan folyamatokat. Azt mondtuk, hogy „de hát mi értelme van ennek, hogy ezt csak mondjuk, mondjuk, mondjuk? Inkább elmélkedjünk és töprengjünk és gondolkozzunk, és legyenek okos érveink, és a többi.” Ennek az lett a következménye, hogy az eszünk nagyon árnyalt lett. De pont ott, ahol a legmarkánsabb változások történnek, és ahol a hitünk igazán tud működni, oda nem jutunk el. Ezért aztán az egész vallás megkérdőjeleződik, mert mi értelme van egy olyan rendszernek, ami arra jött létre, hogy tudattalanul hasson – mert a meggyőződés annál hatásosabb, mennél tudattalanabb – és közben kiiktatjuk belőle az összes olyan rendszert, vagy alrendszert, amely éppen eljut odáig, hogy tudattalanul változtasson meg bennünket. Ezért egy okoskodó vallásnak nem sok értelme van. Ezt akartam volna még zárójelben megjegyezni a múltkorihoz. Hogy játsszatok az imádsággal ebből a szempontból! Hogy milyen érdekes dolog ez!

Ahol viszont folytatom, az az, hogy leírtam azt a rendszert, amelyben a probléma áll a középpontban, és amely rendszerben minden ok-okozat alapján működik, és természetesen minden dolgunkat ez a meggyőződés, ami a rendszert élteti, meghatározza. Most kigyűjtöttem ennek a rendszernek a meggyőződéseit. Mert hiszen a meggyőződéseink egy rendszerré állnak össze. Ebben a rendszerben a következő 11 meggyőződés az, amely teljesen elmélyíti azt, hogy ne lépjünk ki ebből a rendszerből.

1.   Mindig ugyanazt a hibát követem el. Aláhúzva, hogy mindig ugyanazt a hibát követem el.

2.   Ha hibázok, az rettenetes. Vagy legalábbis, ha hibázok, az baj, nagy baj.

3.   Állandóan rosszul csinálok valamit. Amiből fakadhat az, hogy: rossz vagyok. De az is lehet, hogy rossz vagyok, és ebből fakad, hogy állandóan rosszul csinálok valamit.

4.   A külső okok teljesen meghatározzák a helyzetemet. Itt a hangsúly a külső okokon van.

5.   Akármit csinálok, mindig ugyanaz történik. A hangsúly ott van, hogy akármit, és hogy mindig ugyanaz történik.

6.   Emiatt nincs remény a változásra. Hangsúly: nincs remény. Ennek egy formája: nem tudok megváltozni. Ha nincs remény a változásra, és nem tudok megváltozni, és mindig ugyanaz történik, akkor:

7.   A jövőben is ugyanígy el fogom követni ezt a hibát. Sokkal egyszerűbben szólva: nem fog sikerülni. Úgysem fog sikerülni.

8.   Mi mást érezhetnék, mint… Mint dühöt. Tehát ha mindez így van velem, és mindig is így volt és ezután is így lesz, és az egész teljesen reménytelen, akkor ugyan miért ne lennék dühös? Vagy: miért ne lennék levert? Vagy: miért ne lennék depressziós? Vagy miért ne lennék pesszimista? S lehetne tovább mondani, mindenki válogathat az adott helyzetben vagy adott rendszerben azok között az érzések vagy érzelmek között, amelyek legjellemzőbbek rá.

9.   Ahhoz, hogy valami jobb legyen, mindennek meg kéne változnia. Hangsúly, hogy mindennek meg kellene változnia. Vagy – egy picit jobb meggyőződés – Ahhoz, hogy valami is jobb legyen, valami külső körülménynek kellene megváltoznia. Különben nem lesz jobb a helyzet. Vagy a helyzetem.

10. Ha ez vagy az nem volna így, minden más lenne. Itt a hangsúly azon van, hogy ha. Ha. Ha ez éppen nem volna így. Akkor minden más lenne. És ehhez kapcsolódik az, hogy: Mert ennek a dolognak ez az oka. Vagy az az oka.

11. Ezen (azon, rajtam, rajtad) már nem lehet segíteni. Ez már nem fog megváltozni. Vagyis reménytelen.

Talán picit unalmasan is azért soroltam föl ezt az egészet, mert fontosnak tartottam, hogy egy teljesen ösztönös és tudattalan működésmódban föltárjuk azt, hogy milyen hihetetlen árnyalt rendszere működik a meggyőződéseinknek. És ezek a meggyőződések egymásra épülnek, egymásból következnek, és egymást erősítik. Persze, hogy szinte reménytelen kilépni egy ilyen rendszerből, mert nem csak egyetlen dologgal kell valamiképpen a változást, nem csak egy dolgot kell megváltoztatni ahhoz, hogy aztán tényleg könnyebben menjen a változás, hanem viszonylag sokat. Az más kérdés, hogy egy dolgon kell kezdeni.

Most szeretnék szólni egy másik helyzetről, hogy az orvostudományon belül milyen meg­győződések alakultak ki. Ez mondjuk a nyugati orvoslás. Hogy amiről eddig beszéltem, az a mi gondolkodásunk, a racionális gondolkodásnak, azt is mondhatnám, hogy általában a férfias gondolkodásnak, a nyugati kultúrának az általános meggyőződéseit fejezte ki. Most ennek egy alesetét nézzük meg, hogy a nyugati orvoslásban milyen meggyőződések szerepelnek, természetesen mindenféle teljesség igénye nélkül.

1.   Minden betegségnek biológiai oka van.

2.   A beteg állapotot vagy a betegséget lokalizálni lehet a szervezetben.

3.   Az eredeti oka a betegségnek (a végső oka) valami külső ok. (Ami adott esetben engem megtámadott)

4.   Az orvosi kezelés fizikai beavatkozás, ami a betegség okát szünteti meg.

5.   A fejlődés előrehaladtával az öröklött betegségek is gyógyíthatók lesznek.

6.   Az orvosok ismerik a betegségeket, ők a szakértők. A betegek laikusok.

7.   Az orvos a beteg állapottal és a betegséggel foglalkozik.

8.   A beteg olyan valaki, akinek betegsége van.

Nem szeretnék most ennek az elemzésébe belemenni, mert itt ülhetnénk akármeddig. Egyszerűen csak egy élményt szerettem volna adni arról, hogy a különböző területeken föltárhatjuk ezeket a meg­győződéseket, amelyek legalábbis megkérdőjelezhetők abból a szempontból, hogy miután a keleti orvoslás most már kézközelben van, azt kell mondanunk, hogy egy teljesen más rendszerben, teljesen más meggyőződéssel is el lehet érni többé-kevésbé ugyanolyan eredményeket, mint a mi rendszerünkben, bár akik azzal foglalkoznak, hogy összehasonlítják ezeket a rendszereket, azt mondják, hogy vannak olyan betegségek, amelyekre a nyugati meggyőződések jobban reagálnak. És vannak olyanok, amelyekre a keletiek jobban reagálnak. Tehát úgy tűnik, hogy olyan világ felé haladunk, ahol párhuzamosan fognak élni ezek a rendszerek, és a meggyőződések is párhuzamosan fognak élni egymás mellett, és ezek a meggyőződések adott esetben ellentétesek lesznek egymással. Ezért olyan fontos, és ezt a célt szeretném kitűzni, hogy a meggyőződéseinknek a legmélyére menjünk, hogy arra legyünk képesek, hogy adott esetben az egyik rendszerből át tudjunk menni a másikba. Ha kifejlesztettük magunkban, hogy hogy’ tudunk hittel élni, akkor ez lehetséges. És hogyan tudjuk azt a hitet elmélyíteni, akármelyik rendszerben is vagyunk.

Na, tudtam, hogy ez itt nehéz lesz, unalmas, legyen most egy kis játék: fogok nektek hét állítást olvasni, a kérdésem az az – akár írhatjátok is –, hogy melyik igaz, és melyik nem. Meg­győző­dés­sel lesznek kapcsolatosak, természetesen.

  1. Az amerikai felnőtt lakosság körében az infarktus legsúlyosabb rizikófaktora az elmérgesedett emberi kapcsolatokra jellemző ellenséges magatartás. Igaz-e vagy nem? Hiszed-e vagy nem? Sokkal helyesebb ezt föltenni, hacsak valaki pontosan nem tudja, mert nyilván a meggyőződésedről van szó, nem arról, hogy tudod-e vagy nem.

  2. Asztmát okozhat az, ha valaki művirág közelében tartózkodik. (derültség)

  3. Életünk fontos eseményeit kísérő érzelmi reakcióinkról vezetett napló mérhető hatással (pozitív hatással) van az immunrendszerre. Vagyis ha naplót vezetünk a nehézségeinkről, amelyek érzelmileg megterhelnek, az kimutathatóan pozitív hatással van az immunrendszerünkre.

  4. Azok halálozási aránya, akik a hét legalább egy napján önkéntes szociális munkát vállalnak, feleakkora, mint másoké. (derültség)

  5. Amikor akváriumban úszó trópusi halakat figyelünk, csökken a vérnyomásunk, és lassul a szívverésünk.

  6. A szervezetünk által termelt fájdalomcsillapítók, az endorfinok, tízszer olyan erősek, mint a morfium.

  7. Kiderült, hogy vannak olyan emberek, akik attól függően, hogy szemük görbületét hogyan változtatják meg, egyik pillanatról a másikra közel-, távol- illetve normál látókká válnak, s ezért a szemész ugyanannak a személynek egyszerre többféle lencsét is kénytelen fölírni

A helyes tipposzlop a következő:

Az első, hogy az infarktus legfontosabb rizikófaktora az ellenséges magatartás, tökéletesen így van. Ráadásul egyértelműen jobban hat a szívinfarktusra, mint bármilyen környezeti vagy étrendi hatás. Tehát miközben leszoktunk a zsírról, aközben inkább a gyűlölködésről kellett volna leszoknunk.

Kettő. Asztmát okozhat az, ha valaki művirág közelében tartózkodik. A XIX. század második felében, 1886-ban írták le az esetet. Asztmás rohamot kapott valaki, mert azt gondolta, hogy az egy virág. Pedig műanyag volt. Vagy mű volt, legalábbis; száraz, vagy nem tudom.

Három: Életünk fontos eseményeit kísérő érzelmi reakcióinkról vezetett napló mérhető hatással (pozitív hatással) van az immunrendszerre. Így van. Azok, akiket naplóvezetésre kértek föl, a naplóvezetést követő fél éven belül jóval kevesebbszer kerültek orvoshoz, és több héten keresztül az immunrendszerük sokkal jobb állapotban volt, mint azoké, akik nem vezettek naplót.

Aztán: a trópusi halak az akváriumban… Hát ez így van. Ha csak akvárium van, halak nélkül, akkor nem történik semmi. Tehát a hal kell bele. Növény nem föltétlenül szükséges, de a hal kell.

A szervezetünk által termelt fájdalomcsillapítók tízszer olyan erősek, mint a morfium. Ez hamis. Mert százszor. (derültség) Százszor. Lehetnek százszor erősebbek is.

És az utolsó, na ez a legérdekesebb, ez a szem-dolog. Kiderült az, hogy ha valakinek tudathasadása van, skizofrén beteg, ha olyan valakit vizsgáltak, olyan beteget, akiben három személyiség is élt, a háromféle személyiséghez háromféle látás tartozhatott, és éppen amelyik személyiség uralta a tudatot, annak megfelelően volt a látás rövidlátó, távollátó vagy normális. Döbbenetes igazolása annak, hogy az érzékelés hogyan függ össze a tudatunk állapotával, a gondolatainkkal, meggyőződéseinkkel és ezzel az egész rendszerrel. Ezért az illetőnek nem lehetett egyféle szemüveget fölírni, s mindig azt a szemüveget kellett fölvenni, amelyik személyiség éppen átvette az uralmat.

Kihagytam egyet? Ja, úgy van, úgy van. Két és félszer. Na most, mi volt a kérdés. (derültség) Tehát hogy akik szociális munkát végeznek heti legalább egy nap, hogy azoknak az egészsége jobb. A halálozási arányuk két és félszer jobb, mint azoknak, akik nem végeznek szociális munkát. Megéri.

Ezeket a példákat azért tartottam izgalmasnak, mert sokkal árnyaltabban közelítenek meg kérdéseket, olyan szempontokat hoznak be, amelyeket általában vagy adott esetben nem hozunk összefüggésbe az adott rendszerrel.

A placebo-hatásról szeretnék most beszélni. Azért, mert ennek kapcsán nagyon jól meg tudjuk nézni azt, hogy a meggyőződés hogyan működik. És aztán, miután elmondtam egy csomó történetet, utána általános következtetéseket akarok levonni arról, hogy a meggyőződésnek milyen a természete. Írtam már legalább tizenkettőt. Úgyhogy ezeket szerintem heteken keresztül fogom kifejteni, de érdemes is, mert nagyon-nagyon lényegesek. Jöjjenek akkor ezek a történetek.

De előtte… Voltaire-t idéztem nektek? Az egészséggel kapcsolatban? „A gyógyítás művészete abban áll, hogy amíg a természet meggyógyítja a beteget, elszórakoztatjuk.” Mark Twain a következőket mondta – most csak gondoljunk a fájdalomcsillapításra, amelyet ha képesek vagyunk magunkban aktiválni, akkor elég jó helyzetbe kerülünk – „Isten gyógyít, az orvos a számlát küldi”. (derültség) S akkor nézzük ezeket:

1995-ben azt vizsgálták, hogy a szívinfarktus hogyan függ össze azzal a gondolkozásmóddal, amelynek a meggyőződéséről a mai találkozásunk legelején beszéltem. Vagyis hogy ok-okozat, egy zárt rendszer, problémaközpontú gondolkodás. Kiderült az, hogy a szívinfarktuson átesett betegek 80%-a ebben a rendszerben gondolkozik. Teljesen egyértelmű megfelelés a kettő között. Ez 1995. Fő jellemzője ennek a rendszernek, hogy az okon nem tudok változtatni. Tehát belátja a beteg, hogy az vezetett…, hogy az volt az oka, hogy ő szívinfarktust kapott, hogy-hogy-hogy… De az a meggyőződése erről, hogy ő ezen nem tud változtatni. Mert neki ennyit és ennyit kell dolgozni, mert ő szereti a zsíros kenyeret, mert ő nem tud elmenni sportolni, mert őneki arra nincsen energiája, stb., és minden, amin változtatni kéne, azon ő nem tud változtatni.

1985-ben kimutatták azt, hogy a placebóknak a hatása – tudjátok, most mondjuk egyszerűen: olyan orvosságok, amelyekben semmiféle hatóanyag nincs. Most nagyon egyszerűen mondtam. Vagy legalábbis nem arra hat, amire adják. Adott esetben közömbös. 55%-os hatásfokkal működtek a morfiumhoz képest. Vagyis minden második beteg, akinek nem morfiumot adtak, ugyanazt az élményt élte át, mintha kapott volna morfiumot. A depressziós betegek esetében a hatás 59%-os volt. Ezek olyan kísérletek, amelyekben a betegnek nem mondták meg, hogy mit kap, hanem azt mondták, hogy morfiumot kap.

1965-ben csavartak ezen az egészen egyet. Megmondták a betegeknek, hogy cukorkát fognak kapni. Annyit tettek hozzá, hogy miközben ez nem gyógyszer csak cukorka, ez a cukorka sok embernek segített már az állapotán. Az eredmény a következő: Szorongásos tünetekkel kezelt 15 betegből 14-nek javult az állapota. Ebből a 14-ből 9-en meggyőződéssel vallották, hogy a cukorka fejtette ki azt a hatást, amitől ők jobban lettek, 6 pedig azt mondta, hogy egészen biztos benne, hogy aktív hatóanyagot tartalmaztak a cukorkák. 3 esetben a cukorkák negatív mellékhatással is jártak, (derültség) hányingerrel, szédüléssel és egyébbel.

Most még egy csavarás – eddig úgy tűnt, hogy itt egyszerűen csak valami közömbös dolog az, ami mutatja, hogy a hit hogyan hat és hogyan nem – műtéteket is hajtottak végre. Placebo műtéteket. Hogy csinálták? Mindjárt mondom. Akkor tették ezeket meg, amikor még etika nem létezett ezzel kapcsolatban, illetve hát létezett, csak szabályozás nem létezett. Ma már ilyen kísérleteket nem lehetne végrehajtani. 1959-ben csinálták azt meg, hogy tizenhét beteget, akiknek szívvel kapcsolatos problémája volt – nem értek hozzá, tehát csak… (tehát azért beszélek róla) –, valamelyik szívbe menő fő eret elzártak, mert az orvostudomány akkori állása szerint az volt ennek a várható hatása, hogy a negatív tünetek meg fognak szűnni. Nyilván ehhez jól föl kellett trancsírozni az illetőt. 17-en voltak, 8 beteget műtöttek, 9-et nem. Csakhogy mind a 17-tel végigcsinálták az egészet, mégpedig úgy, hogy azt mondták nekik, hogy műtétre mennek, nem árulták el, hogy ez egy kísérlet, bevitték őket, föl is vágták őket, fölvágták őket, az orvos sem tudta, hogy melyik beteget kell megműteni és melyiket nem. Miután ott állt, hogy mehet tovább, akkor 17 boríték, kibontott egyet, azon volt rajta az utasítás, hogy műthet vagy nem. Ha az volt, hogy műthet, elzárták az eret. Ha az volt, hogy nem, akkor egyszerűen csak összevarrták és ment ki, és természetesen mindenkinek azt mondták, hogy a műtét sikeres volt.

A hatás a következő: 8, a műtéten átesett betegből 4-nek az állapota javult, 9-ből, akiket megműtöttek, 5-nek az állapota lett jobb. Miután publikálták ezt a dolgot, többen azt mondták, hogy ez lehetetlen. Ezért megismételték (derültség). (Majd szép álmokat kívánok nektek, remélem jó éjszakátok lesz. Bármi megtörténhet…) Szóval 18 beteggel játszották el ugyanezt a kísérletet. Ezekből 13-at megműtöttek és 5-öt nem. A 13 megműtöttből 10 beteg állapota javult, 5-ből 5. Dániában tovább kísérleteztek ezzel, ott füllel kapcsolatos operációt végeztek el, itt az arány pontosan ugyanaz lett. 30 beteget műtöttek meg: 15-öt, akit valóban megműtöttek, 10 javult, és a 15-ből, akit nem műtöttek, ugyancsak 10 javult. És most jön a slusszpoén. Eltelt néhány évtized, és az orvostudomány túlhaladta addigi álláspontját, és kiderült, hogy ez a műtét egyáltalán nem gyógyítja meg azt a betegséget, amire kitalálták. Vagyis az összes megműtött beteg is attól gyógyult meg, hogy azt gondolta, hogy az állapota ettől a műtéttől javulni fog. Itt most egy érdekes kérdés vagy kérdőjel lehet bennünk, hogy mi van azokkal a nyomorultakkal, akiken semmi sem segít. Tehát se műtét, se nem-műtét, se semmi, erre majd ki fogok térni. Hogy miből adódik az, hogy valakinek semmi sem használ.

A következő történetet azt ajándékba kaptam valakitől. Idősebb testvérek lehet, hogy emlékeznek erre, hogy amikor még volt a vasfüggöny, akkor két fiatalember arra vállalkozott, hogy átmennek a túloldalra. És azt határozták el, hogy egy tehervagonban el fognak bújni. El is bújtak, mégpedig egy hűtővagonba. Egy hűtőkocsiba. Rájuk zárták az ajtót. Az tudatosult bennük, hogyha a hűtőkocsit be fogják kapcsolni, ők megfagynak. Amikor megérkezett Bécsbe vagy akárhová ez a vonat, kinyitották az ajtót, és a két férfit ott találták megfagyva. Egyetlen megjegyzés: nem volt bekapcsolva a hűtőkocsi. Plusz 20°C volt. És a két férfi megfagyott.

1950-ben még tovább léptek. Azzal szórakoztak, hogy ha valaki hányingeres panaszokkal megy az orvoshoz, és neki olyan gyógyszert adnak, ami erősíti a hányingert, hánytató gyógyszert, akkor mi történik? A betegeknek azt mondták, hogy természetesen egy nagyon fantasztikus új, hány­­inger­csökkentő gyógyszert adnak. Kiderült az, hogy a betegeknek egy bizonyos százaléka meggyógyult, megszűntek a hányingeres panaszai, miközben a gyógyszer pont az ellenkező biológiai hatást váltotta ki. Váltotta volna ki, ha nem gondolta volna, hogy nem azt kapja, amit.

1957-ben leírtak egy egész drámát. Egy nyirokrendszer-rákban szenvedő betegről van szó, akiről az orvosok azt mondták, hogy hát nem sok ideje van már hátra, az állapota egészen válságos volt. A kezelőorvosa azt mondta neki, teljesen jóhiszeműen, hogy kijött most egy új gyógyszer, még kísérleti stádiumban van, de ha vállalja, odaadják neki. A kísérletek nagyon biztatóak. A betegnek fölcsillant a szeme, elkezdte szedni ezt a gyógyszert, néhány hét alatt kikerült a kórházból, két hónap múlva repülőgépet tudott vezetni. Ekkor robbant a bomba. Ugyanis… Nem úgy!… Hanem csak úgy, hogy közzétették, hogy ez a gyógyszer, – miután betegeknek is beadták – nem hatékony. Tehát nem adják tovább senkinek, mert ez által nem fog senki meggyógyulni. Mire az illető, akinek pedig már szinte tökéletes volt a fizikai állapota, néhány nap múlva megint annyira rosszul lett, hogy bekerült a kórházba. Újabb poén: (ezért mondom, hogy dráma) az orvos, aki látta, hogy a betegének milyen döbbenetes a hite, illetve hogy a hitén keresztül ilyen fantasztikus változás állt nála elő, a következőt mondta neki: Igen, igaz, hogy ez jelent meg az orvosi szaklapban, igen ám, csakhogy ezekről a gyógyszerekről, amelyek kint voltak a tesztelés során, kiderült, hogy rosszul tárolták őket. És most újabb kísérlet folytatódik, amely most ténylegesen hivatott azt eldönteni, hogy tényleg jó-e vagy nem. És úgy tűnik, hogy jó, mert már ténylegesen bizonyított ez a gyógyszer, csak a rosszul tárolt gyógyszerekről derült ki, hogy nem hatnak rendesen. A beteg egy hét múlva elhagyta a kórházat. Addig élt vígan, ameddig robbant a bomba és végérvényesen is közzétették, hogy ez az orvosság semmiféle gyógyító hatással nem rendelkezik. A beteg két napon belül meghalt.

Mondhatjuk most erre azt, hogy ezek egészen szélsőséges esetek. Ezekre a néhány százalékot kitevő emberekre érvényesek, ránk azonban nem.

Igen, van különbség a meggyőződésünk hatásfoka és ereje és működése között, erről majd sokat akarok beszélni. De hogy ez működhet így, és ezek az adatok bizonyítják, hogy 50-60-70%-os, legrosszabb esetben is 50%-os hatásfok, szinte akármit csinálunk, bekövetkezik. Vannak olyan orvosok, akik ma már egyszerűen azt állítják, hogy az általunk szedett orvosságoknak háromnegyed része vagy különösképpen nem hat, vagy elsősorban a meggyőződés által hat. Tesztelték ezt a kérdést úgy, hogy megnézték azt, hogy ugyanolyan hatóanyagú gyógyszereket adtak más névvel. Azt mondták rá, hogy ez egy új gyógyszer, sokkal jobb, mint az előző. A hatásfok mindig sokkal jobb volt akkor, amikor azt mondták, hogy ez egy új gyógyszer, sokkal jobb, mint az előző. (Vannak köztünk gyógyszerészek is, óvatosan beszélek, de még egyszer sem jött oda Kamilla hozzám, hogy hülyeségeket beszéltem.) Ma már azt is beszámítják, hogy milyen színű, milyen méretű és milyen alakú orvosságot kell adni egy betegnek ahhoz, hogy az ő meggyőződése a leghatékonyabban működjön arra az adott betegségre. Mondom, hogy hogyan nézzetek körül: ha kék gyógyszert kaptok, a legnagyobb az esélye, hogy nyugtató, illetve, ha helyesen színezik azt a gyógyszert, a nyugtatót kékre kell színezni. Legalábbis szürkére. Azután ha élénkítő gyógyszert adnak, legjobb, ha rózsaszín. A keserűbb gyógyszerek hatékonyabbnak tűnnek, mint az édesek. Tehát ha azt akarják mondani, hogy ez egy nagyon erős gyógyszer, az keserű kell, hogy legyen. Ha édes, nem hiszed el. Édes…? Hát akkor ez Milka csoki… (derültség) A nagyobb orvosság hatékonyabb, mint a kisebb. (derültség) Lásd, az összes vitamin, amit én képtelen vagyok egyben lenyelni. Aztán: a kapszula hatékonyabb a tablettánál. Az injekció hatékonyabb a kapszulánál. (derültség) Nem minden rovar bogár… Aztán azt mondja: a narancssárga gyógyszerek a hangulatot javítják. Hare Krisna. (derültség) Ha fekete lila, feketés lila gyógyszert kapsz, könnyen lesznek hallucinációid. (derültség). Na ez akart volna a jelenségnek a föltárása vagy fölvázolása lenni.

Ez most egy picit más… 35 éves kísérlet. 1942 és 1944 között érettségizett diákokkal kezdtek el egy 35 éves kísérletet, a végső eredményeket 1991-ben publikálták. Azt nézték meg, nagyon egyszerű kérdéssorral, hogy ki az aki optimistán gondolkozik, és ki az, aki pesszimistán. És azután végigkísérték 99, ez alatt a három év alatt érettségizett embernek az életét. 25 éves korban egyértelmű volt már az, hogy kinek milyen a gondolkozásmódja. 40 éves korra meg lehetett határozni szignifikánsan, hogy a gondolkozásmód az egészségi állapottal milyen összefüggésben van, nyilván gondolhatjuk, hogy milyen. 40 és 45 éves kor között a romlás, az egészségi állapot romlása a pesszimista betegek vagy kliensek vagy tesztalanyok között ugrásszerűvé vált 40 és 45 éves kor között, és a szignifikáns eredmény erőtejesebb volt, mint amit ki tudtak mutatni a dohányzás és a tüdőrák között. Érthetően mondtam? Tehát egyértelműbb volt az optimista beállítódás hatása az egészségre, mint a dohányzás hatása a tüdőrákra.

Akkor most szeretném levonni a következtetéseket, hogy a meggyőződés milyen természettel rendelkezik.

1., A meggyőződés a mi értelmezési rendszerünknek, gondolkozási rendszerünknek, világunknak a középpontjában áll. Igen sok szerzőt olvastam nagyon sokfelől, és aki ezzel a témával foglalkozik, az majdnem mind erre az álláspontra jutott. Tehát ha végigvisszük, hogy mivel kellene foglalkoznunk elsősorban, az érzéseinkkel, az észlelésünkkel, az érzelmeinkkel, a gondolkozásunkkal, a cselekvésünkkel? Azt lehetne mondani, hogy amin a változást érdemes elkezdeni, mert a leghatékonyabban változtatja meg a rendszerünket, az a meg­győző­dé­sünk. Hogy változtathatunk a gondolkozásmódunkon rengeteget, ha a meggyőződés nem változik, sokkal kisebb az eredmény, mintha megfordítva, a meggyőződésünkön egy keveset alakítunk, azzal az egész rendszer sokkal jobban változik. Erről majd külön is akarok beszélni, mert… mert ez egy nagyon izgalmas téma. Itt csak ezt az állítást akartam elmondani nektek. Tehát hogy a meggyőződés a mi értelmezési, gondolkozási rendszerünknek a középpontjában áll.

2., A meggyőződések a múlt tapasztalataiból fakadó, általánosított munkahipotézisek, amelyek meghatározzák a jövőt. És nagyon fontos, amit most itt először aláhúzok, hogy a meggyőződés mindig általánosítás. Minden meg­győződésnek a lényege, hogy általánosít. Ez a gyöngéje. Meg ez az ereje is. Amikor valaki azt mondja: mindenki tudja, hogy… ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindenki tudja, vagy mindenki úgy tudja, hanem ő a meggyőződéséről beszél. Rengetegszer hallom azt, hogy valaki azt mondja: „biztos ti is úgy vagytok azzal, hogy amikor…”. És én nem úgy vagyok vele. (derültség) Egy professzoromnak a meggyőződését adom most közkinccsé. Teológián a professzor úr a következőt mondta: „Minden papnövendék gazember, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítja.” Ugye jó? Ettől leszünk mozgékonyak… Szóval ez jól befolyásolja az immunrendszerünket. A meggyőződések nyilván ezekben a szavakban fejeződnek ki, ha már kifejeződnek, hogy: „mindig”, „soha”… és lehet folytatni ezt. Ez roppant fontos, hogy a meggyőződés mindig általánosítást jelent. Ha az általánosítás nagyon primitív, mondjuk egyetlen múltbéli tapasztalatból fakad, akkor annyi nekünk. Lehetne játszani azzal, hogy nagyon sok emberegyetlen élményből képes nem csak egy gondolkodásmódot kialakítani valamivel kapcsolatban, hanem azt meggyőződéssé is erősíti, mert akkor nyilván sokkal könnyebben fog tájékozódni a világban. Ha valamiegyszer bejött neked, akkor nagyon nehéz téged meggyőzni róla, hogy azt másképp csináld. És lehet, hogy egyszer bejött, majd tízszer nem, és akkor vagy hajlandó egy picit elgondolkozni, hogy lehet, hogy a tíz erősebb, mint az egy. Ismertem valakit, aki a következőt csinálta: lottózott. És volt egy barátja – addig soha nem lottózott –, volt egy barátja, aki azonban lottózott, egyetlen szelvénnyel. Ez a barátja meghalt. Az illető azt gondolta, hogy az ő barátja helyes úton járt. Nem szakadhat meg ez a folyamat, amit ő már évtizedek óta próbált ugyanazzal az öt számmal, és ezért elkérte a feleségétől a lottószelvényt, és újabb húsz évig játszott ugyanazzal az öt számmal, és nem nyert semmit. Én egyszer megkérdeztem tőle, hogy honnan gondolja, hogy pont ez az öt… Szikrát szórt a szeme, hogy „Hát én az én halott barátomtól kaptam ezt az öt számot! Ez tőle jött! Hát hogy változtathatnék én ezen a számon, akármelyiken is?” Na. Annyi sztorit meg példát lehetne mondani, hogy…

3. Meggyőződésünk rendszerré, hálóvá áll össze. Minden más elemét a rendszernek közvetetten vagy közvetlenül befolyásolja. Mellékszempont, hogy a meggyőződésünk egy struktúrát is magára vesz. Egy működésmódot. Ez azért lényeges, mert ahogy beszéltünk arról, hogy biológiai állapotunk, érzékelés, érzés, érzelem, satöbbi, satöbbi… a meggyőződésünk mindegyikre közvetlen vagy közvetett hatást fog gyakorolni. Mindegyikre.

4. A meggyőződésekhez metaforák kapcsolódnak. Ettől lesznek igazán hatékonyak. Mondjuk, hogy az egészségért folytatott küzdelem és harc az, ami az egészséghez vezet. Tehát nem csak az a meggyőződésünk, hogy lehetünk egészségesek akkor, ha elmegyünk az orvoshoz, aki szakértője a mi betegségünknek, aminek mi nem vagyunk szakértői, hanem az is, hogy ez az egész úgy működik, mint egy háború. A mi szervezetünkben tehát háború dúl, aminek a lényege, hogy le kell győzni az ellenséget. Ez a metafora, ez nagyon sok problémát okoz, mert nyilvánvaló, ha ebben gondolkozom, mint ahogy nagyban is, akkor állandóan ellenségek lesznek bennem. Állandóan betolakodók. Gyilkosok. És egyebek. Vagyis lesz egy részem, amit gyűlölök. Amit utálok. Csakhogy a gyűlölet bennem van, én hiába áltatom magam azzal, hogy nem, nem, ez egy nagyon rendes gyűlölet, én csak ezt gyűlölöm, én csak a náthámat gyűlölöm. Ez így hat? Egyáltalán nem így hat! Hanem az egész rendszerre hat, minden egyes elemére hat. Én mondhatom azt, hogy „Beteg vagyok? Mindenáron le fogom győzni ezt a rohadt náthát! Dögöljön meg a nátha!” Mi fog történni? Stresszhelyzetbe kerülök. Dühös leszek, ez ki fog hatni az érzelmi állapotomra és mindenre. A gondolkozásomra. Sokkal lassabban fogok meggyógyulni.

A test egy mechanikus rendszer. Egy orvosi könyvben olvastam ezt: „Képzeljük el a testünket úgy, mint egy vízvezeték hálózatot! Valami baj van, jön a szerelő, kiszerel egy darabot, behelyezi a helyeset, így működnek ezek a dolgok. Tökéletesen elidegenedünk a saját testünktől, hogyha ezt gondoljuk. És nyilván szakembert fogunk hívni. Hát hogy nyúlnék én ahhoz hozzá?

Egy megdöbbentő történet. Ezt egy professzor írta le, aki a főnökével ment nagyvizitre. És a főnök megállt a betegnek az ágyánál, és azt mondta – de nem is a betegnek, hanem a többi kollégájának –: „Ennek a hölgynek TS-e van”. Nagy T, nagy S. Amit a beteg úgy kódolt, hogy visszafordíthatatlan állapot. A kezelőorvos odament a beteg ágyához, onnan derült ez ki, hogy vizit után a beteg hihetetlenül rossz lelkiállapotba került, és azt mondta, hogy „Most mondta az osztályvezető főorvos, hogy TS-em van.” A kezelőorvos azt mondta, hogy hát nem kell megijedni egyáltalán, hát ez nem visszafordíthatatlan állapotot jelent, hanem szívbillentyű-szűkület. Azonban a beteg ezt nem hitte el – mert minél nagyobb a fehér köpeny, annál inkább hiszünk abban, hogy őneki van igaza – és még aznap este meghalt.

Azért hozom itt ezt a történetet, mert a TS ebben az esetben egy metafora. Nekem azt mondták, hogy nekem van egy ilyenem. Én most olyan állapotban vagyok, hogy kaptam egy ilyet. Amitől meg kell dögleni.

Papként hetente átélem, hogy hozzátartozók kihívnak beteghez, és – ugye ezt többször elmondtam már, de ugyanez a mechanizmus – és azt kérik tőlem, hogy úgy adjam föl a betegek kenetét, hogy a beteg ne vegye észre. (derültség) Azért – nagyon egyszerű –, mert ők nem azt mondják, hogy TS, visszafordíthatatlan állapot, de ugyanígy működik, hanem azt mondják, utolsó kenet. Tehát annak az egész eseménysornak, ami történik, a neve, hogy utolsó kenet. Szívesen látnátok? Én se magamat, ha ezt gondolnám. Az utolsó kenet azért lett utolsó kenet, mert az ősegyházban mondjuk 1500 évvel ezelőtt… az már nem ősegyház… mondjuk, olyan 1500-1600-1400 ével ezelőtt olyan szigorú volt a bűnbánati fegyelem, hogy nagyon sokan csak a halálos ágyukon voltak hajlandók megkeresztelkedni. Például Nagy Konstantin császár is. Azt mondta, hogy „Nem, nem, nem… olyan követelményekkel jár, hogy dehogy, dehogy, dehogy…”. A bűnbánattartáshoz és a feloldozáshoz nagyon szigorú penitenciát fűztek. Na most: a betegek kenetét csak akkor lehetett fölvenni, ha az illető meggyónt. Vagyis egy beteg ember majd hülye lett volna vállalni azt az eszméletlen szigorú rendszert betegen, amit a föloldozásért cserébe kellett volna vállalnia. Ezért nem hívták a papot a betegek kenetét föladni, mint ahogy évszázadokon keresztül, az első néhány száz évben hívták. Sőt, egymást is megkenték a keresztények. Mert hiszen abból indultak ki, hogy Jézus a beteget gyógyítja, nem pedig utolsó kenettel küldi őt a koporsóba. Ezért aztán szép lassan a betegek kenetét nem a betegeknek adták föl, hanem a haldoklóknak, akiket föl is oldoztak, és azt gondolták, „ennek már adhatunk akármilyen penitenciát, úgyse bírja elvégezni. Tehát mindegy.” Így a betegek szentségéből utolsó kenet lett. És ma ennek a hatásait nyögjük. És azért van az, hogy ma az egyház… Ma? Évtizedek óta, mondjuk, hogy „nem utolsó kenet, tetszik tudni, nem, nem, nem, nem, nem… Betegek szentsége.” Mire kimész és azt mondja, „Megjött az atya és hozta az utolsó kenetet, de nem kell megijedni.” (derültség) Gondolhatjátok… Ez éppen a múlt héten is megtörtént velem. A következő: egy rákos beteghez hívtak ki, ketten elkísértek engem, arra kértek, hogy amikor elérkezünk a beteghez… Egyrészt, nehogy vigyek olajat, tehát olajat ne, de hát már az is ciki, hogy pap vagyok. Tehát, mondjuk a betegnek azt, hogy én most nem papként jöttem, hanem én vezettem az autót. (derültség) Megegyeztem a másik két felnőtt, diplomás férfi – nő – fiatal – öreg valakivel, és a következő játszódott le. Odaérkeztünk az ágyhoz, s a következőt mondja, ez volt az első mondata valamelyiküknek: „Az atya volt a sofőr, nem kell félreérteni.” (derültség) Most a rendszer az működik, szóval…

Az a szimbólum vagy metafora vagy jelkép, ami jellemzi vagy kifejezi a meggyőződésünket vagy ezt a rendszert, ezt a meggyőződéses rendszert, az alapvetően meghatározza a cselekvésmódot is. Tehát nem önmagában a meggyőződés hat ránk csak, hanem az a kép, amit a meggyőződésből alakítottunk magunknak. Tehát mondjuk a háborúnak a képe. Ezért azt ajánlják, akik ezzel foglalkoznak, hogy vegyünk szemügyre azt, hogy azokhoz a dolgokhoz, amelyek ránk negatív hatást gyakorolnak, azokhoz milyen képek társulnak. Csukjuk be a szemünket és képzeljük el. Mi jelenik meg előttem akkor, mikor azt gondolom, hogy beteg vagyok. Mit képzelek? Most becsuktam a szemem és a következő kép jelent meg előttem: kukacok jönnek rám. Ez egy kép. Most nyilván ha nekem eszembe jut, hogy „jaj, csak beteg ne legyek”, rögtön eszembe jutnak a kukacok. A halál. És ez a kép, ami bennem van… sokféle kép van bennünk nyilvánvalóan, de adott esetben eljuthatunk egy nagyon markáns képig, vagy egy adott betegséghez egy adott képig. Aztán ez a kép meg fogja határozni az egész magatartásmódunkat. Mondjuk ki fogom magamból tépni az infúziós csövet. Ne érjen hozzám senki. Érdemes ezzel nagyon-nagyon foglalkozni. Mert ezeket a képeket átalakíthatjuk. Átalakíthatjuk egy olyan képpé, ami nekünk a legjobban megfelel. Mondjuk ha az egészségről azt a képet alakítjuk ki, hogy fekszünk az ágyban és nem csinálunk semmit. Semmi rossz nem ér bennünket, így vagyunk egészségesek. Ez az egész magatartásmódunkat befolyásolja. De hogyha nekem az egészségről az jut eszembe, hogy kocogok, hát persze hogy kocogni fogok. Vagy kimegyek a friss levegőre, és egy mélyet szippantok. És benn vagy a városban, akkor mit csinálsz? Akkor nagyon nagy bajba kerültél, ha az egészséggel kapcsolatos meggyőződésed képi megjelenítése az, hogy teleszívod a tüdődet friss levegővel. És benn élsz a Terézvárosban. Kösz szépen!

Még mindig ugyanebbe a körbe tartozik az, hogy ha mondjuk a betegségről kimondjuk azt, hogy „beteg vagyok”. Hogy nem egy folyamatnak vagy egy egyensúlynak képzeljük el az állapotunkat, hanem valami végérvényes helyzetnek. Hogy beteg vagyok. Hogy ez vagyok. Tehát már nincs különbség köztem meg a betegség között. Már semmi mással nem vagyok jellemezhető, mint azzal, hogy beteg vagyok. Önmagában az, ahogy erre gondolok, ahogy ezt a nyelvünk kifejezi, már meghatározza a fizikai állapotunkhoz való viszonyunkat. Ugyanígy, ha azt mondjuk: „egészséges vagyok”. Lehet, hogy ez a mi nagy bajunk. Például ahogy mondják, akik közvélemény-kutatást végeznek, hogy a magyar ember nagyon előre teszi az egészséget az értéksorrendjében. Csakhogy amikor azt kérdezik meg ugyanezektől az emberektől, hogy mit tesznek az egészségükért, akkor kiderül, hogy az egészség nagyon-nagyon alul van. Lehet, hogy azért, mert mi azt gondoljuk, hogy egészségesek vagyunk. Hogy ez egy állapot. És hogy ha egészséges vagyok, akkor egyvalamit teszek, hihetetlenül örülök neki. „Fú, de mázlim van, semmi bajom sincs!” S ha már azt mondtam, hogy de jó, az egészség – hogy ugye megint csak hogy tiltakoznak ez ellen – az egészség nem a betegség hiánya. Ha valakiben az a kép él, hogy az egészség = nem vagyok beteg, máris állandóan a betegség szót hangsúlyozza magának. „De jó, hogy nem vagyok beteg!” „Hetek óta nem vagyok beteg!” „Már napok óta nem vagyok beteg!” Beteg, beteg, beteg….

Keleten egész másként gondolkoznak erről. Az egészség sokkal inkább egy egyensúlyi állapot. Ezért amikor valaki beteg lesz, ez azt jelenti, hogy a szervezete szeretne még egészségesebb lenni. Még inkább egyensúlyi állapotba kerülni. S ahhoz, hogy én még egészségesebb legyek, ahhoz szükségem van a betegségre. Vagyis a betegség jó. A betegség hasznomra van, hogy elérhessek a jelen helyzetemhez illő egészségi állapotot, egyensúlyi helyzetet. Ezért a betegség nem rossz, ami ellen küzdök, hanem a betegség olyasvalami, amin átmegyek. Azért, hogy a következő pillanatban egészséges lehessek. Azt tudjátok, hogy Tibetben – vagy Nepálban?; ezt nem tudom – évszázadokon keresztül az orvost azért fizették, ha a kliense egészséges volt. Minden héten vagy hónapban megkapta a pénzét addig, amíg a kliense egészséges volt. Ha megbetegedett, az orvosra azt mondták, rossz orvos. Nem kapott pénzt. Itt kiderül, hogy az egész rendszer amiben az egészségről és betegségről gondolkodunk, tulajdonképpen visszájára van fordítva. Mert az orvos abban érdekelt, hogy te beteg legyél – ez akármilyen csúnyán is hangzik. Hát akkor fog megélni, ha téged gyógyíthat! Ha nem lesz egyetlen beteg ember sem, akkor ő mehet haza! Jó. Talán egy kicsit sűrűbb volt ez most. Nem? (68:52)

 

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit.

Ott tartunk… Nem szeretnék most nagyon hosszú emlékeztetőt tartani, talán a következő alkalommal majd igen, hogy sokkal megfelelőbb helyre találhasson az, amiről beszélek abban a rendszerben, amit eddig elmondtam, de most inkább szívesen folytatom tovább.

Egyetlen gondolatomat szeretném továbbfűzni, ez pedig az, hogy ha a válaszok adott esetben nem megváltoztathatók, különböző okoknál fogva ez lehetséges – mondjuk, ha az ember katolikus, akkor nagyon sok választ készen kap –, akkor lehet másképpen kérdezni. Számomra talán a legfontosabb kérdés ebből a szempontból nem az, hogy egy-egy válasz, amit az egyház sok ezer éven keresztül kikristályosított, hogy az igaz-e vagy nem. Főleg pedig nem az, hogy miért igaz, hanem sokkal inkább az a kérdés segít nekem, hogy hogyan igaz. Jelenleg ez a válasz hogyan igaz. És minden esetben lehet olyan válaszokat találni erre a kérdésre, amely aztán megerősíthet abban, hogy az a rendszer, amelynek a része vagyok, az életképes rendszer. Semmivel sem rosszabb rendszer katolikusnak lenni, mint bármilyen más rendszerben gondolkozni, viszont ez egy olyan rendszer, amely nagyon jól bizonyította azt, hogy működőképes, még akkor is, ha nagyon sok hiányossága van. Ezért nem baj, ha választunk egy ilyen működőképes rendszert – az más kérdés, hogy újból és újból rákérdezünk, hogy hogyan igaz ez vagy hogyan helyes ez.

Még ide egyetlen gondolat csak, hogy a vallásnak az lehet jelenleg a nagy gyöngéje, az egyik nagy gyöngéje, hogy abból a világból és kultúrából fakad, ahol szinte egyeduralkodó volt a racionális fölfogás, és ezért a teológiát – talán a misztikán kívül – ez teljesen befolyásolta. Ezért recseg-ropog a vallás is. Mert recseg-ropog alatta az a rendszer is, aminek a hitelessége ma megkérdőjeleződött. Ezért a valláson kívül megjelennek más rendszerek, amelyek képesek ugyanazt, vagy nagyon hasonlót nyújtani, mint amit a vallás volt képes. Azonban a vallásnak van egy hatalmas ereje, és ezzel kapcsolatosan egy nagy gyöngéje is, és ezért recseg-ropog ez a rendszer.

Ma rózsafüzért imádkoztam – nemcsak ma, de ma hangos szóval imádkoztam – és azzal játszottam, hogy milyen sokféleképpen lehet mondani ezt az imádságot. El lehet kezdeni úgy, hogy mondod az imádságot, hogy „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled…”, és minden egyes szónak megadod az értelmét, jelentését, sőt arra is figyelhetsz, hogy hogyan ejted ki ezeket a szavakat, akkor az történik, hogy az egész folyamat végtelenül tudatos. Ilyenkor a rendszer nagyon-nagyon tudatos, ennek a gyöngéje az lehet, hogy elkezdesz bosszús lenni. Tehát, hogy „jó, hát ezt eddig is tudtam, de most már másodszor mondom, akkor legalább álljunk meg, vagy gondolkodjunk el, hogy hogy’ van ez, miért van ez, igaz-e ez, vagy a többi”.

A másik gyöngéje lehet például ennek a rendszernek az, hogy nagyon lassan megy az idő. Végtelenül lassan. Egy ilyen imádság, amit állandóan végtelenül tudatosan és racionálisan akarunk elvégezni, megteremti azt a légkört, hogy nagyon hamar elkezdjük unni, és dühösek leszünk. Van egy másik formája is – elég könnyű ide eljutni –, hogy ahogy mondod az imádságot, aközben már nem mondod tudatosan, a tudatosság csak arra terjed ki, hogy éppen imádságot mondasz. Tehát az egyes szavaknak már nincsen jelentése igazából, nem is figyelsz az egyes szavakra, se arra, hogy hogy’ ejted ki, a tudatosság egyetlen egy valamire összpontosul: tudatában vagy annak, hogy éppen a rózsafüzért imádkozod. És végül, ha egy teljes rózsafüzért elmondasz, akkor minden nehézség nélkül eljuthatsz arra a fokra, amikor már semmi sem tudatos. És amikor visszazökkensz ebből a tudattalan állapotból, akkor megdöbbensz, hogy ahogy fogod a szemeket, hogy te jó ég, elmondtam öt Üdvözlégy Máriát úgy, hogy fogalmam sincs, hogy mit csináltam. Egyetlen szóra sem emlékszem. És mindent pompásan végeztél el. Pontosan úgy artikuláltál és mondtad a szavakat, és akkor, ahogyan azt kell, miközben a tudatosság teljesen ki volt kapcsolva. Egy jó imádságnak biztos, hogy ez is jellemzője. Hogy képesek vagyunk úgy imádkozni, hogy egy olyan folyamatban vagyunk, amelyben egyáltalán nem kell tudatosnak lenni. És ekkor a tudattalanunk közvetlenül megkapja az instrukciókat.

A vallásnak ez óriási ereje volt, és jelenleg egyre kevésbé ereje, mert nagyon kritika alá vontuk ezeket a tudattalan folyamatokat. Azt mondtuk, hogy „de hát mi értelme van ennek, hogy ezt csak mondjuk, mondjuk, mondjuk? Inkább elmélkedjünk és töprengjünk és gondolkozzunk, és legyenek okos érveink, és a többi.” Ennek az lett a következménye, hogy az eszünk nagyon árnyalt lett. De pont ott, ahol a legmarkánsabb változások történnek, és ahol a hitünk igazán tud működni, oda nem jutunk el. Ezért aztán az egész vallás megkérdőjeleződik, mert mi értelme van egy olyan rendszernek, ami arra jött létre, hogy tudattalanul hasson – mert a meggyőződés annál hatásosabb, mennél tudattalanabb – és közben kiiktatjuk belőle az összes olyan rendszert, vagy alrendszert, amely éppen eljut odáig, hogy tudattalanul változtasson meg bennünket. Ezért egy okoskodó vallásnak nem sok értelme van. Ezt akartam volna még zárójelben megjegyezni a múltkorihoz. Hogy játsszatok az imádsággal ebből a szempontból! Hogy milyen érdekes dolog ez!

Ahol viszont folytatom, az az, hogy leírtam azt a rendszert, amelyben a probléma áll a középpontban, és amely rendszerben minden ok-okozat alapján működik, és természetesen minden dolgunkat ez a meggyőződés, ami a rendszert élteti, meghatározza. Most kigyűjtöttem ennek a rendszernek a meggyőződéseit. Mert hiszen a meggyőződéseink egy rendszerré állnak össze. Ebben a rendszerben a következő 11 meggyőződés az, amely teljesen elmélyíti azt, hogy ne lépjünk ki ebből a rendszerből.

1.   Mindig ugyanazt a hibát követem el. Aláhúzva, hogy mindig ugyanazt a hibát követem el.

2.   Ha hibázok, az rettenetes. Vagy legalábbis, ha hibázok, az baj, nagy baj.

3.   Állandóan rosszul csinálok valamit. Amiből fakadhat az, hogy: rossz vagyok. De az is lehet, hogy rossz vagyok, és ebből fakad, hogy állandóan rosszul csinálok valamit.

4.   A külső okok teljesen meghatározzák a helyzetemet. Itt a hangsúly a külső okokon van.

5.   Akármit csinálok, mindig ugyanaz történik. A hangsúly ott van, hogy akármit, és hogy mindig ugyanaz történik.

6.   Emiatt nincs remény a változásra. Hangsúly: nincs remény. Ennek egy formája: nem tudok megváltozni. Ha nincs remény a változásra, és nem tudok megváltozni, és mindig ugyanaz történik, akkor:

7.   A jövőben is ugyanígy el fogom követni ezt a hibát. Sokkal egyszerűbben szólva: nem fog sikerülni. Úgysem fog sikerülni.

8.   Mi mást érezhetnék, mint… Mint dühöt. Tehát ha mindez így van velem, és mindig is így volt és ezután is így lesz, és az egész teljesen reménytelen, akkor ugyan miért ne lennék dühös? Vagy: miért ne lennék levert? Vagy: miért ne lennék depressziós? Vagy miért ne lennék pesszimista? S lehetne tovább mondani, mindenki válogathat az adott helyzetben vagy adott rendszerben azok között az érzések vagy érzelmek között, amelyek legjellemzőbbek rá.

9.   Ahhoz, hogy valami jobb legyen, mindennek meg kéne változnia. Hangsúly, hogy mindennek meg kellene változnia. Vagy – egy picit jobb meggyőződés – Ahhoz, hogy valami is jobb legyen, valami külső körülménynek kellene megváltoznia. Különben nem lesz jobb a helyzet. Vagy a helyzetem.

10. Ha ez vagy az nem volna így, minden más lenne. Itt a hangsúly azon van, hogy ha. Ha. Ha ez éppen nem volna így. Akkor minden más lenne. És ehhez kapcsolódik az, hogy: Mert ennek a dolognak ez az oka. Vagy az az oka.

11. Ezen (azon, rajtam, rajtad) már nem lehet segíteni. Ez már nem fog megváltozni. Vagyis reménytelen.

Talán picit unalmasan is azért soroltam föl ezt az egészet, mert fontosnak tartottam, hogy egy teljesen ösztönös és tudattalan működésmódban föltárjuk azt, hogy milyen hihetetlen árnyalt rendszere működik a meggyőződéseinknek. És ezek a meggyőződések egymásra épülnek, egymásból következnek, és egymást erősítik. Persze, hogy szinte reménytelen kilépni egy ilyen rendszerből, mert nem csak egyetlen dologgal kell valamiképpen a változást, nem csak egy dolgot kell megváltoztatni ahhoz, hogy aztán tényleg könnyebben menjen a változás, hanem viszonylag sokat. Az más kérdés, hogy egy dolgon kell kezdeni.

Most szeretnék szólni egy másik helyzetről, hogy az orvostudományon belül milyen meg­győződések alakultak ki. Ez mondjuk a nyugati orvoslás. Hogy amiről eddig beszéltem, az a mi gondolkodásunk, a racionális gondolkodásnak, azt is mondhatnám, hogy általában a férfias gondolkodásnak, a nyugati kultúrának az általános meggyőződéseit fejezte ki. Most ennek egy alesetét nézzük meg, hogy a nyugati orvoslásban milyen meggyőződések szerepelnek, természetesen mindenféle teljesség igénye nélkül.

1.   Minden betegségnek biológiai oka van.

2.   A beteg állapotot vagy a betegséget lokalizálni lehet a szervezetben.

3.   Az eredeti oka a betegségnek (a végső oka) valami külső ok. (Ami adott esetben engem megtámadott)

4.   Az orvosi kezelés fizikai beavatkozás, ami a betegség okát szünteti meg.

5.   A fejlődés előrehaladtával az öröklött betegségek is gyógyíthatók lesznek.

6.   Az orvosok ismerik a betegségeket, ők a szakértők. A betegek laikusok.

7.   Az orvos a beteg állapottal és a betegséggel foglalkozik.

8.   A beteg olyan valaki, akinek betegsége van.

Nem szeretnék most ennek az elemzésébe belemenni, mert itt ülhetnénk akármeddig. Egyszerűen csak egy élményt szerettem volna adni arról, hogy a különböző területeken föltárhatjuk ezeket a meg­győződéseket, amelyek legalábbis megkérdőjelezhetők abból a szempontból, hogy miután a keleti orvoslás most már kézközelben van, azt kell mondanunk, hogy egy teljesen más rendszerben, teljesen más meggyőződéssel is el lehet érni többé-kevésbé ugyanolyan eredményeket, mint a mi rendszerünkben, bár akik azzal foglalkoznak, hogy összehasonlítják ezeket a rendszereket, azt mondják, hogy vannak olyan betegségek, amelyekre a nyugati meggyőződések jobban reagálnak. És vannak olyanok, amelyekre a keletiek jobban reagálnak. Tehát úgy tűnik, hogy olyan világ felé haladunk, ahol párhuzamosan fognak élni ezek a rendszerek, és a meggyőződések is párhuzamosan fognak élni egymás mellett, és ezek a meggyőződések adott esetben ellentétesek lesznek egymással. Ezért olyan fontos, és ezt a célt szeretném kitűzni, hogy a meggyőződéseinknek a legmélyére menjünk, hogy arra legyünk képesek, hogy adott esetben az egyik rendszerből át tudjunk menni a másikba. Ha kifejlesztettük magunkban, hogy hogy’ tudunk hittel élni, akkor ez lehetséges. És hogyan tudjuk azt a hitet elmélyíteni, akármelyik rendszerben is vagyunk.

Na, tudtam, hogy ez itt nehéz lesz, unalmas, legyen most egy kis játék: fogok nektek hét állítást olvasni, a kérdésem az az – akár írhatjátok is –, hogy melyik igaz, és melyik nem. Meg­győző­dés­sel lesznek kapcsolatosak, természetesen.

  1. Az amerikai felnőtt lakosság körében az infarktus legsúlyosabb rizikófaktora az elmérgesedett emberi kapcsolatokra jellemző ellenséges magatartás. Igaz-e vagy nem? Hiszed-e vagy nem? Sokkal helyesebb ezt föltenni, hacsak valaki pontosan nem tudja, mert nyilván a meggyőződésedről van szó, nem arról, hogy tudod-e vagy nem.

  2. Asztmát okozhat az, ha valaki művirág közelében tartózkodik. (derültség)

  3. Életünk fontos eseményeit kísérő érzelmi reakcióinkról vezetett napló mérhető hatással (pozitív hatással) van az immunrendszerre. Vagyis ha naplót vezetünk a nehézségeinkről, amelyek érzelmileg megterhelnek, az kimutathatóan pozitív hatással van az immunrendszerünkre.

  4. Azok halálozási aránya, akik a hét legalább egy napján önkéntes szociális munkát vállalnak, feleakkora, mint másoké. (derültség)

  5. Amikor akváriumban úszó trópusi halakat figyelünk, csökken a vérnyomásunk, és lassul a szívverésünk.

  6. A szervezetünk által termelt fájdalomcsillapítók, az endorfinok, tízszer olyan erősek, mint a morfium.

  7. Kiderült, hogy vannak olyan emberek, akik attól függően, hogy szemük görbületét hogyan változtatják meg, egyik pillanatról a másikra közel-, távol- illetve normál látókká válnak, s ezért a szemész ugyanannak a személynek egyszerre többféle lencsét is kénytelen fölírni

A helyes tipposzlop a következő:

Az első, hogy az infarktus legfontosabb rizikófaktora az ellenséges magatartás, tökéletesen így van. Ráadásul egyértelműen jobban hat a szívinfarktusra, mint bármilyen környezeti vagy étrendi hatás. Tehát miközben leszoktunk a zsírról, aközben inkább a gyűlölködésről kellett volna leszoknunk.

Kettő. Asztmát okozhat az, ha valaki művirág közelében tartózkodik. A XIX. század második felében, 1886-ban írták le az esetet. Asztmás rohamot kapott valaki, mert azt gondolta, hogy az egy virág. Pedig műanyag volt. Vagy mű volt, legalábbis; száraz, vagy nem tudom.

Három: Életünk fontos eseményeit kísérő érzelmi reakcióinkról vezetett napló mérhető hatással (pozitív hatással) van az immunrendszerre. Így van. Azok, akiket naplóvezetésre kértek föl, a naplóvezetést követő fél éven belül jóval kevesebbszer kerültek orvoshoz, és több héten keresztül az immunrendszerük sokkal jobb állapotban volt, mint azoké, akik nem vezettek naplót.

Aztán: a trópusi halak az akváriumban… Hát ez így van. Ha csak akvárium van, halak nélkül, akkor nem történik semmi. Tehát a hal kell bele. Növény nem föltétlenül szükséges, de a hal kell.

A szervezetünk által termelt fájdalomcsillapítók tízszer olyan erősek, mint a morfium. Ez hamis. Mert százszor. (derültség) Százszor. Lehetnek százszor erősebbek is.

És az utolsó, na ez a legérdekesebb, ez a szem-dolog. Kiderült az, hogy ha valakinek tudathasadása van, skizofrén beteg, ha olyan valakit vizsgáltak, olyan beteget, akiben három személyiség is élt, a háromféle személyiséghez háromféle látás tartozhatott, és éppen amelyik személyiség uralta a tudatot, annak megfelelően volt a látás rövidlátó, távollátó vagy normális. Döbbenetes igazolása annak, hogy az érzékelés hogyan függ össze a tudatunk állapotával, a gondolatainkkal, meggyőződéseinkkel és ezzel az egész rendszerrel. Ezért az illetőnek nem lehetett egyféle szemüveget fölírni, s mindig azt a szemüveget kellett fölvenni, amelyik személyiség éppen átvette az uralmat.

Kihagytam egyet? Ja, úgy van, úgy van. Két és félszer. Na most, mi volt a kérdés. (derültség) Tehát hogy akik szociális munkát végeznek heti legalább egy nap, hogy azoknak az egészsége jobb. A halálozási arányuk két és félszer jobb, mint azoknak, akik nem végeznek szociális munkát. Megéri.

Ezeket a példákat azért tartottam izgalmasnak, mert sokkal árnyaltabban közelítenek meg kérdéseket, olyan szempontokat hoznak be, amelyeket általában vagy adott esetben nem hozunk összefüggésbe az adott rendszerrel.

A placebo-hatásról szeretnék most beszélni. Azért, mert ennek kapcsán nagyon jól meg tudjuk nézni azt, hogy a meggyőződés hogyan működik. És aztán, miután elmondtam egy csomó történetet, utána általános következtetéseket akarok levonni arról, hogy a meggyőződésnek milyen a természete. Írtam már legalább tizenkettőt. Úgyhogy ezeket szerintem heteken keresztül fogom kifejteni, de érdemes is, mert nagyon-nagyon lényegesek. Jöjjenek akkor ezek a történetek.

De előtte… Voltaire-t idéztem nektek? Az egészséggel kapcsolatban? „A gyógyítás művészete abban áll, hogy amíg a természet meggyógyítja a beteget, elszórakoztatjuk.” Mark Twain a következőket mondta – most csak gondoljunk a fájdalomcsillapításra, amelyet ha képesek vagyunk magunkban aktiválni, akkor elég jó helyzetbe kerülünk – „Isten gyógyít, az orvos a számlát küldi”. (derültség) S akkor nézzük ezeket:

1995-ben azt vizsgálták, hogy a szívinfarktus hogyan függ össze azzal a gondolkozásmóddal, amelynek a meggyőződéséről a mai találkozásunk legelején beszéltem. Vagyis hogy ok-okozat, egy zárt rendszer, problémaközpontú gondolkodás. Kiderült az, hogy a szívinfarktuson átesett betegek 80%-a ebben a rendszerben gondolkozik. Teljesen egyértelmű megfelelés a kettő között. Ez 1995. Fő jellemzője ennek a rendszernek, hogy az okon nem tudok változtatni. Tehát belátja a beteg, hogy az vezetett…, hogy az volt az oka, hogy ő szívinfarktust kapott, hogy-hogy-hogy… De az a meggyőződése erről, hogy ő ezen nem tud változtatni. Mert neki ennyit és ennyit kell dolgozni, mert ő szereti a zsíros kenyeret, mert ő nem tud elmenni sportolni, mert őneki arra nincsen energiája, stb., és minden, amin változtatni kéne, azon ő nem tud változtatni.

1985-ben kimutatták azt, hogy a placebóknak a hatása – tudjátok, most mondjuk egyszerűen: olyan orvosságok, amelyekben semmiféle hatóanyag nincs. Most nagyon egyszerűen mondtam. Vagy legalábbis nem arra hat, amire adják. Adott esetben közömbös. 55%-os hatásfokkal működtek a morfiumhoz képest. Vagyis minden második beteg, akinek nem morfiumot adtak, ugyanazt az élményt élte át, mintha kapott volna morfiumot. A depressziós betegek esetében a hatás 59%-os volt. Ezek olyan kísérletek, amelyekben a betegnek nem mondták meg, hogy mit kap, hanem azt mondták, hogy morfiumot kap.

1965-ben csavartak ezen az egészen egyet. Megmondták a betegeknek, hogy cukorkát fognak kapni. Annyit tettek hozzá, hogy miközben ez nem gyógyszer csak cukorka, ez a cukorka sok embernek segített már az állapotán. Az eredmény a következő: Szorongásos tünetekkel kezelt 15 betegből 14-nek javult az állapota. Ebből a 14-ből 9-en meggyőződéssel vallották, hogy a cukorka fejtette ki azt a hatást, amitől ők jobban lettek, 6 pedig azt mondta, hogy egészen biztos benne, hogy aktív hatóanyagot tartalmaztak a cukorkák. 3 esetben a cukorkák negatív mellékhatással is jártak, (derültség) hányingerrel, szédüléssel és egyébbel.

Most még egy csavarás – eddig úgy tűnt, hogy itt egyszerűen csak valami közömbös dolog az, ami mutatja, hogy a hit hogyan hat és hogyan nem – műtéteket is hajtottak végre. Placebo műtéteket. Hogy csinálták? Mindjárt mondom. Akkor tették ezeket meg, amikor még etika nem létezett ezzel kapcsolatban, illetve hát létezett, csak szabályozás nem létezett. Ma már ilyen kísérleteket nem lehetne végrehajtani. 1959-ben csinálták azt meg, hogy tizenhét beteget, akiknek szívvel kapcsolatos problémája volt – nem értek hozzá, tehát csak… (tehát azért beszélek róla) –, valamelyik szívbe menő fő eret elzártak, mert az orvostudomány akkori állása szerint az volt ennek a várható hatása, hogy a negatív tünetek meg fognak szűnni. Nyilván ehhez jól föl kellett trancsírozni az illetőt. 17-en voltak, 8 beteget műtöttek, 9-et nem. Csakhogy mind a 17-tel végigcsinálták az egészet, mégpedig úgy, hogy azt mondták nekik, hogy műtétre mennek, nem árulták el, hogy ez egy kísérlet, bevitték őket, föl is vágták őket, fölvágták őket, az orvos sem tudta, hogy melyik beteget kell megműteni és melyiket nem. Miután ott állt, hogy mehet tovább, akkor 17 boríték, kibontott egyet, azon volt rajta az utasítás, hogy műthet vagy nem. Ha az volt, hogy műthet, elzárták az eret. Ha az volt, hogy nem, akkor egyszerűen csak összevarrták és ment ki, és természetesen mindenkinek azt mondták, hogy a műtét sikeres volt.

A hatás a következő: 8, a műtéten átesett betegből 4-nek az állapota javult, 9-ből, akiket megműtöttek, 5-nek az állapota lett jobb. Miután publikálták ezt a dolgot, többen azt mondták, hogy ez lehetetlen. Ezért megismételték (derültség). (Majd szép álmokat kívánok nektek, remélem jó éjszakátok lesz. Bármi megtörténhet…) Szóval 18 beteggel játszották el ugyanezt a kísérletet. Ezekből 13-at megműtöttek és 5-öt nem. A 13 megműtöttből 10 beteg állapota javult, 5-ből 5. Dániában tovább kísérleteztek ezzel, ott füllel kapcsolatos operációt végeztek el, itt az arány pontosan ugyanaz lett. 30 beteget műtöttek meg: 15-öt, akit valóban megműtöttek, 10 javult, és a 15-ből, akit nem műtöttek, ugyancsak 10 javult. És most jön a slusszpoén. Eltelt néhány évtized, és az orvostudomány túlhaladta addigi álláspontját, és kiderült, hogy ez a műtét egyáltalán nem gyógyítja meg azt a betegséget, amire kitalálták. Vagyis az összes megműtött beteg is attól gyógyult meg, hogy azt gondolta, hogy az állapota ettől a műtéttől javulni fog. Itt most egy érdekes kérdés vagy kérdőjel lehet bennünk, hogy mi van azokkal a nyomorultakkal, akiken semmi sem segít. Tehát se műtét, se nem-műtét, se semmi, erre majd ki fogok térni. Hogy miből adódik az, hogy valakinek semmi sem használ.

A következő történetet azt ajándékba kaptam valakitől. Idősebb testvérek lehet, hogy emlékeznek erre, hogy amikor még volt a vasfüggöny, akkor két fiatalember arra vállalkozott, hogy átmennek a túloldalra. És azt határozták el, hogy egy tehervagonban el fognak bújni. El is bújtak, mégpedig egy hűtővagonba. Egy hűtőkocsiba. Rájuk zárták az ajtót. Az tudatosult bennük, hogyha a hűtőkocsit be fogják kapcsolni, ők megfagynak. Amikor megérkezett Bécsbe vagy akárhová ez a vonat, kinyitották az ajtót, és a két férfit ott találták megfagyva. Egyetlen megjegyzés: nem volt bekapcsolva a hűtőkocsi. Plusz 20°C volt. És a két férfi megfagyott.

1950-ben még tovább léptek. Azzal szórakoztak, hogy ha valaki hányingeres panaszokkal megy az orvoshoz, és neki olyan gyógyszert adnak, ami erősíti a hányingert, hánytató gyógyszert, akkor mi történik? A betegeknek azt mondták, hogy természetesen egy nagyon fantasztikus új, hány­­inger­csökkentő gyógyszert adnak. Kiderült az, hogy a betegeknek egy bizonyos százaléka meggyógyult, megszűntek a hányingeres panaszai, miközben a gyógyszer pont az ellenkező biológiai hatást váltotta ki. Váltotta volna ki, ha nem gondolta volna, hogy nem azt kapja, amit.

1957-ben leírtak egy egész drámát. Egy nyirokrendszer-rákban szenvedő betegről van szó, akiről az orvosok azt mondták, hogy hát nem sok ideje van már hátra, az állapota egészen válságos volt. A kezelőorvosa azt mondta neki, teljesen jóhiszeműen, hogy kijött most egy új gyógyszer, még kísérleti stádiumban van, de ha vállalja, odaadják neki. A kísérletek nagyon biztatóak. A betegnek fölcsillant a szeme, elkezdte szedni ezt a gyógyszert, néhány hét alatt kikerült a kórházból, két hónap múlva repülőgépet tudott vezetni. Ekkor robbant a bomba. Ugyanis… Nem úgy!… Hanem csak úgy, hogy közzétették, hogy ez a gyógyszer, – miután betegeknek is beadták – nem hatékony. Tehát nem adják tovább senkinek, mert ez által nem fog senki meggyógyulni. Mire az illető, akinek pedig már szinte tökéletes volt a fizikai állapota, néhány nap múlva megint annyira rosszul lett, hogy bekerült a kórházba. Újabb poén: (ezért mondom, hogy dráma) az orvos, aki látta, hogy a betegének milyen döbbenetes a hite, illetve hogy a hitén keresztül ilyen fantasztikus változás állt nála elő, a következőt mondta neki: Igen, igaz, hogy ez jelent meg az orvosi szaklapban, igen ám, csakhogy ezekről a gyógyszerekről, amelyek kint voltak a tesztelés során, kiderült, hogy rosszul tárolták őket. És most újabb kísérlet folytatódik, amely most ténylegesen hivatott azt eldönteni, hogy tényleg jó-e vagy nem. És úgy tűnik, hogy jó, mert már ténylegesen bizonyított ez a gyógyszer, csak a rosszul tárolt gyógyszerekről derült ki, hogy nem hatnak rendesen. A beteg egy hét múlva elhagyta a kórházat. Addig élt vígan, ameddig robbant a bomba és végérvényesen is közzétették, hogy ez az orvosság semmiféle gyógyító hatással nem rendelkezik. A beteg két napon belül meghalt.

Mondhatjuk most erre azt, hogy ezek egészen szélsőséges esetek. Ezekre a néhány százalékot kitevő emberekre érvényesek, ránk azonban nem.

Igen, van különbség a meggyőződésünk hatásfoka és ereje és működése között, erről majd sokat akarok beszélni. De hogy ez működhet így, és ezek az adatok bizonyítják, hogy 50-60-70%-os, legrosszabb esetben is 50%-os hatásfok, szinte akármit csinálunk, bekövetkezik. Vannak olyan orvosok, akik ma már egyszerűen azt állítják, hogy az általunk szedett orvosságoknak háromnegyed része vagy különösképpen nem hat, vagy elsősorban a meggyőződés által hat. Tesztelték ezt a kérdést úgy, hogy megnézték azt, hogy ugyanolyan hatóanyagú gyógyszereket adtak más névvel. Azt mondták rá, hogy ez egy új gyógyszer, sokkal jobb, mint az előző. A hatásfok mindig sokkal jobb volt akkor, amikor azt mondták, hogy ez egy új gyógyszer, sokkal jobb, mint az előző. (Vannak köztünk gyógyszerészek is, óvatosan beszélek, de még egyszer sem jött oda Kamilla hozzám, hogy hülyeségeket beszéltem.) Ma már azt is beszámítják, hogy milyen színű, milyen méretű és milyen alakú orvosságot kell adni egy betegnek ahhoz, hogy az ő meggyőződése a leghatékonyabban működjön arra az adott betegségre. Mondom, hogy hogyan nézzetek körül: ha kék gyógyszert kaptok, a legnagyobb az esélye, hogy nyugtató, illetve, ha helyesen színezik azt a gyógyszert, a nyugtatót kékre kell színezni. Legalábbis szürkére. Azután ha élénkítő gyógyszert adnak, legjobb, ha rózsaszín. A keserűbb gyógyszerek hatékonyabbnak tűnnek, mint az édesek. Tehát ha azt akarják mondani, hogy ez egy nagyon erős gyógyszer, az keserű kell, hogy legyen. Ha édes, nem hiszed el. Édes…? Hát akkor ez Milka csoki… (derültség) A nagyobb orvosság hatékonyabb, mint a kisebb. (derültség) Lásd, az összes vitamin, amit én képtelen vagyok egyben lenyelni. Aztán: a kapszula hatékonyabb a tablettánál. Az injekció hatékonyabb a kapszulánál. (derültség) Nem minden rovar bogár… Aztán azt mondja: a narancssárga gyógyszerek a hangulatot javítják. Hare Krisna. (derültség) Ha fekete lila, feketés lila gyógyszert kapsz, könnyen lesznek hallucinációid. (derültség). Na ez akart volna a jelenségnek a föltárása vagy fölvázolása lenni.

Ez most egy picit más… 35 éves kísérlet. 1942 és 1944 között érettségizett diákokkal kezdtek el egy 35 éves kísérletet, a végső eredményeket 1991-ben publikálták. Azt nézték meg, nagyon egyszerű kérdéssorral, hogy ki az aki optimistán gondolkozik, és ki az, aki pesszimistán. És azután végigkísérték 99, ez alatt a három év alatt érettségizett embernek az életét. 25 éves korban egyértelmű volt már az, hogy kinek milyen a gondolkozásmódja. 40 éves korra meg lehetett határozni szignifikánsan, hogy a gondolkozásmód az egészségi állapottal milyen összefüggésben van, nyilván gondolhatjuk, hogy milyen. 40 és 45 éves kor között a romlás, az egészségi állapot romlása a pesszimista betegek vagy kliensek vagy tesztalanyok között ugrásszerűvé vált 40 és 45 éves kor között, és a szignifikáns eredmény erőtejesebb volt, mint amit ki tudtak mutatni a dohányzás és a tüdőrák között. Érthetően mondtam? Tehát egyértelműbb volt az optimista beállítódás hatása az egészségre, mint a dohányzás hatása a tüdőrákra.

Akkor most szeretném levonni a következtetéseket, hogy a meggyőződés milyen természettel rendelkezik.

1., A meggyőződés a mi értelmezési rendszerünknek, gondolkozási rendszerünknek, világunknak a középpontjában áll. Igen sok szerzőt olvastam nagyon sokfelől, és aki ezzel a témával foglalkozik, az majdnem mind erre az álláspontra jutott. Tehát ha végigvisszük, hogy mivel kellene foglalkoznunk elsősorban, az érzéseinkkel, az észlelésünkkel, az érzelmeinkkel, a gondolkozásunkkal, a cselekvésünkkel? Azt lehetne mondani, hogy amin a változást érdemes elkezdeni, mert a leghatékonyabban változtatja meg a rendszerünket, az a meg­győző­dé­sünk. Hogy változtathatunk a gondolkozásmódunkon rengeteget, ha a meggyőződés nem változik, sokkal kisebb az eredmény, mintha megfordítva, a meggyőződésünkön egy keveset alakítunk, azzal az egész rendszer sokkal jobban változik. Erről majd külön is akarok beszélni, mert… mert ez egy nagyon izgalmas téma. Itt csak ezt az állítást akartam elmondani nektek. Tehát hogy a meggyőződés a mi értelmezési, gondolkozási rendszerünknek a középpontjában áll.

2., A meggyőződések a múlt tapasztalataiból fakadó, általánosított munkahipotézisek, amelyek meghatározzák a jövőt. És nagyon fontos, amit most itt először aláhúzok, hogy a meggyőződés mindig általánosítás. Minden meg­győződésnek a lényege, hogy általánosít. Ez a gyöngéje. Meg ez az ereje is. Amikor valaki azt mondja: mindenki tudja, hogy… ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindenki tudja, vagy mindenki úgy tudja, hanem ő a meggyőződéséről beszél. Rengetegszer hallom azt, hogy valaki azt mondja: „biztos ti is úgy vagytok azzal, hogy amikor…”. És én nem úgy vagyok vele. (derültség) Egy professzoromnak a meggyőződését adom most közkinccsé. Teológián a professzor úr a következőt mondta: „Minden papnövendék gazember, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítja.” Ugye jó? Ettől leszünk mozgékonyak… Szóval ez jól befolyásolja az immunrendszerünket. A meggyőződések nyilván ezekben a szavakban fejeződnek ki, ha már kifejeződnek, hogy: „mindig”, „soha”… és lehet folytatni ezt. Ez roppant fontos, hogy a meggyőződés mindig általánosítást jelent. Ha az általánosítás nagyon primitív, mondjuk egyetlen múltbéli tapasztalatból fakad, akkor annyi nekünk. Lehetne játszani azzal, hogy nagyon sok emberegyetlen élményből képes nem csak egy gondolkodásmódot kialakítani valamivel kapcsolatban, hanem azt meggyőződéssé is erősíti, mert akkor nyilván sokkal könnyebben fog tájékozódni a világban. Ha valamiegyszer bejött neked, akkor nagyon nehéz téged meggyőzni róla, hogy azt másképp csináld. És lehet, hogy egyszer bejött, majd tízszer nem, és akkor vagy hajlandó egy picit elgondolkozni, hogy lehet, hogy a tíz erősebb, mint az egy. Ismertem valakit, aki a következőt csinálta: lottózott. És volt egy barátja – addig soha nem lottózott –, volt egy barátja, aki azonban lottózott, egyetlen szelvénnyel. Ez a barátja meghalt. Az illető azt gondolta, hogy az ő barátja helyes úton járt. Nem szakadhat meg ez a folyamat, amit ő már évtizedek óta próbált ugyanazzal az öt számmal, és ezért elkérte a feleségétől a lottószelvényt, és újabb húsz évig játszott ugyanazzal az öt számmal, és nem nyert semmit. Én egyszer megkérdeztem tőle, hogy honnan gondolja, hogy pont ez az öt… Szikrát szórt a szeme, hogy „Hát én az én halott barátomtól kaptam ezt az öt számot! Ez tőle jött! Hát hogy változtathatnék én ezen a számon, akármelyiken is?” Na. Annyi sztorit meg példát lehetne mondani, hogy…

3. Meggyőződésünk rendszerré, hálóvá áll össze. Minden más elemét a rendszernek közvetetten vagy közvetlenül befolyásolja. Mellékszempont, hogy a meggyőződésünk egy struktúrát is magára vesz. Egy működésmódot. Ez azért lényeges, mert ahogy beszéltünk arról, hogy biológiai állapotunk, érzékelés, érzés, érzelem, satöbbi, satöbbi… a meggyőződésünk mindegyikre közvetlen vagy közvetett hatást fog gyakorolni. Mindegyikre.

4. A meggyőződésekhez metaforák kapcsolódnak. Ettől lesznek igazán hatékonyak. Mondjuk, hogy az egészségért folytatott küzdelem és harc az, ami az egészséghez vezet. Tehát nem csak az a meggyőződésünk, hogy lehetünk egészségesek akkor, ha elmegyünk az orvoshoz, aki szakértője a mi betegségünknek, aminek mi nem vagyunk szakértői, hanem az is, hogy ez az egész úgy működik, mint egy háború. A mi szervezetünkben tehát háború dúl, aminek a lényege, hogy le kell győzni az ellenséget. Ez a metafora, ez nagyon sok problémát okoz, mert nyilvánvaló, ha ebben gondolkozom, mint ahogy nagyban is, akkor állandóan ellenségek lesznek bennem. Állandóan betolakodók. Gyilkosok. És egyebek. Vagyis lesz egy részem, amit gyűlölök. Amit utálok. Csakhogy a gyűlölet bennem van, én hiába áltatom magam azzal, hogy nem, nem, ez egy nagyon rendes gyűlölet, én csak ezt gyűlölöm, én csak a náthámat gyűlölöm. Ez így hat? Egyáltalán nem így hat! Hanem az egész rendszerre hat, minden egyes elemére hat. Én mondhatom azt, hogy „Beteg vagyok? Mindenáron le fogom győzni ezt a rohadt náthát! Dögöljön meg a nátha!” Mi fog történni? Stresszhelyzetbe kerülök. Dühös leszek, ez ki fog hatni az érzelmi állapotomra és mindenre. A gondolkozásomra. Sokkal lassabban fogok meggyógyulni.

A test egy mechanikus rendszer. Egy orvosi könyvben olvastam ezt: „Képzeljük el a testünket úgy, mint egy vízvezeték hálózatot! Valami baj van, jön a szerelő, kiszerel egy darabot, behelyezi a helyeset, így működnek ezek a dolgok. Tökéletesen elidegenedünk a saját testünktől, hogyha ezt gondoljuk. És nyilván szakembert fogunk hívni. Hát hogy nyúlnék én ahhoz hozzá?

Egy megdöbbentő történet. Ezt egy professzor írta le, aki a főnökével ment nagyvizitre. És a főnök megállt a betegnek az ágyánál, és azt mondta – de nem is a betegnek, hanem a többi kollégájának –: „Ennek a hölgynek TS-e van”. Nagy T, nagy S. Amit a beteg úgy kódolt, hogy visszafordíthatatlan állapot. A kezelőorvos odament a beteg ágyához, onnan derült ez ki, hogy vizit után a beteg hihetetlenül rossz lelkiállapotba került, és azt mondta, hogy „Most mondta az osztályvezető főorvos, hogy TS-em van.” A kezelőorvos azt mondta, hogy hát nem kell megijedni egyáltalán, hát ez nem visszafordíthatatlan állapotot jelent, hanem szívbillentyű-szűkület. Azonban a beteg ezt nem hitte el – mert minél nagyobb a fehér köpeny, annál inkább hiszünk abban, hogy őneki van igaza – és még aznap este meghalt.

Azért hozom itt ezt a történetet, mert a TS ebben az esetben egy metafora. Nekem azt mondták, hogy nekem van egy ilyenem. Én most olyan állapotban vagyok, hogy kaptam egy ilyet. Amitől meg kell dögleni.

Papként hetente átélem, hogy hozzátartozók kihívnak beteghez, és – ugye ezt többször elmondtam már, de ugyanez a mechanizmus – és azt kérik tőlem, hogy úgy adjam föl a betegek kenetét, hogy a beteg ne vegye észre. (derültség) Azért – nagyon egyszerű –, mert ők nem azt mondják, hogy TS, visszafordíthatatlan állapot, de ugyanígy működik, hanem azt mondják, utolsó kenet. Tehát annak az egész eseménysornak, ami történik, a neve, hogy utolsó kenet. Szívesen látnátok? Én se magamat, ha ezt gondolnám. Az utolsó kenet azért lett utolsó kenet, mert az ősegyházban mondjuk 1500 évvel ezelőtt… az már nem ősegyház… mondjuk, olyan 1500-1600-1400 ével ezelőtt olyan szigorú volt a bűnbánati fegyelem, hogy nagyon sokan csak a halálos ágyukon voltak hajlandók megkeresztelkedni. Például Nagy Konstantin császár is. Azt mondta, hogy „Nem, nem, nem… olyan követelményekkel jár, hogy dehogy, dehogy, dehogy…”. A bűnbánattartáshoz és a feloldozáshoz nagyon szigorú penitenciát fűztek. Na most: a betegek kenetét csak akkor lehetett fölvenni, ha az illető meggyónt. Vagyis egy beteg ember majd hülye lett volna vállalni azt az eszméletlen szigorú rendszert betegen, amit a föloldozásért cserébe kellett volna vállalnia. Ezért nem hívták a papot a betegek kenetét föladni, mint ahogy évszázadokon keresztül, az első néhány száz évben hívták. Sőt, egymást is megkenték a keresztények. Mert hiszen abból indultak ki, hogy Jézus a beteget gyógyítja, nem pedig utolsó kenettel küldi őt a koporsóba. Ezért aztán szép lassan a betegek kenetét nem a betegeknek adták föl, hanem a haldoklóknak, akiket föl is oldoztak, és azt gondolták, „ennek már adhatunk akármilyen penitenciát, úgyse bírja elvégezni. Tehát mindegy.” Így a betegek szentségéből utolsó kenet lett. És ma ennek a hatásait nyögjük. És azért van az, hogy ma az egyház… Ma? Évtizedek óta, mondjuk, hogy „nem utolsó kenet, tetszik tudni, nem, nem, nem, nem, nem… Betegek szentsége.” Mire kimész és azt mondja, „Megjött az atya és hozta az utolsó kenetet, de nem kell megijedni.” (derültség) Gondolhatjátok… Ez éppen a múlt héten is megtörtént velem. A következő: egy rákos beteghez hívtak ki, ketten elkísértek engem, arra kértek, hogy amikor elérkezünk a beteghez… Egyrészt, nehogy vigyek olajat, tehát olajat ne, de hát már az is ciki, hogy pap vagyok. Tehát, mondjuk a betegnek azt, hogy én most nem papként jöttem, hanem én vezettem az autót. (derültség) Megegyeztem a másik két felnőtt, diplomás férfi – nő – fiatal – öreg valakivel, és a következő játszódott le. Odaérkeztünk az ágyhoz, s a következőt mondja, ez volt az első mondata valamelyiküknek: „Az atya volt a sofőr, nem kell félreérteni.” (derültség) Most a rendszer az működik, szóval…

Az a szimbólum vagy metafora vagy jelkép, ami jellemzi vagy kifejezi a meggyőződésünket vagy ezt a rendszert, ezt a meggyőződéses rendszert, az alapvetően meghatározza a cselekvésmódot is. Tehát nem önmagában a meggyőződés hat ránk csak, hanem az a kép, amit a meggyőződésből alakítottunk magunknak. Tehát mondjuk a háborúnak a képe. Ezért azt ajánlják, akik ezzel foglalkoznak, hogy vegyünk szemügyre azt, hogy azokhoz a dolgokhoz, amelyek ránk negatív hatást gyakorolnak, azokhoz milyen képek társulnak. Csukjuk be a szemünket és képzeljük el. Mi jelenik meg előttem akkor, mikor azt gondolom, hogy beteg vagyok. Mit képzelek? Most becsuktam a szemem és a következő kép jelent meg előttem: kukacok jönnek rám. Ez egy kép. Most nyilván ha nekem eszembe jut, hogy „jaj, csak beteg ne legyek”, rögtön eszembe jutnak a kukacok. A halál. És ez a kép, ami bennem van… sokféle kép van bennünk nyilvánvalóan, de adott esetben eljuthatunk egy nagyon markáns képig, vagy egy adott betegséghez egy adott képig. Aztán ez a kép meg fogja határozni az egész magatartásmódunkat. Mondjuk ki fogom magamból tépni az infúziós csövet. Ne érjen hozzám senki. Érdemes ezzel nagyon-nagyon foglalkozni. Mert ezeket a képeket átalakíthatjuk. Átalakíthatjuk egy olyan képpé, ami nekünk a legjobban megfelel. Mondjuk ha az egészségről azt a képet alakítjuk ki, hogy fekszünk az ágyban és nem csinálunk semmit. Semmi rossz nem ér bennünket, így vagyunk egészségesek. Ez az egész magatartásmódunkat befolyásolja. De hogyha nekem az egészségről az jut eszembe, hogy kocogok, hát persze hogy kocogni fogok. Vagy kimegyek a friss levegőre, és egy mélyet szippantok. És benn vagy a városban, akkor mit csinálsz? Akkor nagyon nagy bajba kerültél, ha az egészséggel kapcsolatos meggyőződésed képi megjelenítése az, hogy teleszívod a tüdődet friss levegővel. És benn élsz a Terézvárosban. Kösz szépen!

Még mindig ugyanebbe a körbe tartozik az, hogy ha mondjuk a betegségről kimondjuk azt, hogy „beteg vagyok”. Hogy nem egy folyamatnak vagy egy egyensúlynak képzeljük el az állapotunkat, hanem valami végérvényes helyzetnek. Hogy beteg vagyok. Hogy ez vagyok. Tehát már nincs különbség köztem meg a betegség között. Már semmi mással nem vagyok jellemezhető, mint azzal, hogy beteg vagyok. Önmagában az, ahogy erre gondolok, ahogy ezt a nyelvünk kifejezi, már meghatározza a fizikai állapotunkhoz való viszonyunkat. Ugyanígy, ha azt mondjuk: „egészséges vagyok”. Lehet, hogy ez a mi nagy bajunk. Például ahogy mondják, akik közvélemény-kutatást végeznek, hogy a magyar ember nagyon előre teszi az egészséget az értéksorrendjében. Csakhogy amikor azt kérdezik meg ugyanezektől az emberektől, hogy mit tesznek az egészségükért, akkor kiderül, hogy az egészség nagyon-nagyon alul van. Lehet, hogy azért, mert mi azt gondoljuk, hogy egészségesek vagyunk. Hogy ez egy állapot. És hogy ha egészséges vagyok, akkor egyvalamit teszek, hihetetlenül örülök neki. „Fú, de mázlim van, semmi bajom sincs!” S ha már azt mondtam, hogy de jó, az egészség – hogy ugye megint csak hogy tiltakoznak ez ellen – az egészség nem a betegség hiánya. Ha valakiben az a kép él, hogy az egészség = nem vagyok beteg, máris állandóan a betegség szót hangsúlyozza magának. „De jó, hogy nem vagyok beteg!” „Hetek óta nem vagyok beteg!” „Már napok óta nem vagyok beteg!” Beteg, beteg, beteg….

Keleten egész másként gondolkoznak erről. Az egészség sokkal inkább egy egyensúlyi állapot. Ezért amikor valaki beteg lesz, ez azt jelenti, hogy a szervezete szeretne még egészségesebb lenni. Még inkább egyensúlyi állapotba kerülni. S ahhoz, hogy én még egészségesebb legyek, ahhoz szükségem van a betegségre. Vagyis a betegség jó. A betegség hasznomra van, hogy elérhessek a jelen helyzetemhez illő egészségi állapotot, egyensúlyi helyzetet. Ezért a betegség nem rossz, ami ellen küzdök, hanem a betegség olyasvalami, amin átmegyek. Azért, hogy a következő pillanatban egészséges lehessek. Azt tudjátok, hogy Tibetben – vagy Nepálban?; ezt nem tudom – évszázadokon keresztül az orvost azért fizették, ha a kliense egészséges volt. Minden héten vagy hónapban megkapta a pénzét addig, amíg a kliense egészséges volt. Ha megbetegedett, az orvosra azt mondták, rossz orvos. Nem kapott pénzt. Itt kiderül, hogy az egész rendszer amiben az egészségről és betegségről gondolkodunk, tulajdonképpen visszájára van fordítva. Mert az orvos abban érdekelt, hogy te beteg legyél – ez akármilyen csúnyán is hangzik. Hát akkor fog megélni, ha téged gyógyíthat! Ha nem lesz egyetlen beteg ember sem, akkor ő mehet haza! Jó. Talán egy kicsit sűrűbb volt ez most. Nem? (68:52)