A meggyőződés és a tapasztalat viszonya

2001.11.13.

Megosztom
Elküldöm

A mai alkalommal a legnagyobb témánk az volna, hogy a meggyőződésünk, a hitünk, az elsősorban tudattalanul hat ránk. Leszáll a tudattalanunkba, és onnan határozza meg az életünket. De mielőtt ebbe belekezdenék, még van egy szempont, amit megemlítettem múltkor. Mégpedig az, hogy a meggyőződésnek és a tapasztalatnak nagyon érdekes viszonya van egymással. Valahogy úgy, ahogyan az én példám is mutatja, a meggyőződés, az sok esetben erősebb a tapasztalatnál. Három kijelentésem volna, hogy a meggyőződéseink értelmezik a tapasztalatainkat, biztonságot nyújtanak és segítenek a tájékozódásban. Ebből adódik az, hogy a gondolataink, a meggyőződéseink tapasztalattá válnak, vagyis a meggyőződés olyan szűrőként működik, mert ha már kialakult egy meggyőződés, akkor a meggyőződés alapján kezdünk el érzékelni és tapasztalni. Szép lassan tehát hiába élünk abban a világban, ahol sok szép tapasztalásunk lehetne, ha a meggyőződésünk elég erős és ráadásul tudattalan, akkor azt fogja jelenteni, hogy új tapasztalatok nem nagyon érkeznek, hiszen már minden tapasztalat azt a belső és nem tudatos célt szolgálja, hogy a tapasztalataink megerősítsék a már kialakult meggyőződéseinket. Ezért is olyan fontos, ha létezik is velünk kapcsolatosan olyan vak hit, akkor ez a vak hit ne jellemezzen bennünket reggeltől estig. Tulajdonképpen semmi bajom a vak hittel, mert ha egy hit igazán erőteljes akkor merem megkockáztatni, hogy az vak, éppen azért, mert azért tud olyan erőssé válni, mert kiszűri a pillanatnyi érzékelést és az egyéb tapasztalatokat. Ha én valamiben meggyőződéssel hiszek, mondjuk abban, hogy semmi bajom nem történhet, akkor lehet, hogy egy csomó élmény ér engem, nagy veszélyben vagyok, a fizikai élményeim lehetnek nagyon negatívak, és mégis bírom. Mert valamiképpen ténylegesen vakká válok, a pillanatnyi érzékelés szempontjából. Lehetséges az is, hogy valaki nagyon jól bírja a fájdalmat. Egészen egyszerűen azért, mert egy olyan meggyőződés alakult ki benne, hogy ő bírja a fájdalmat. Egy sebésszel beszélgettem néhány héttel ezelőtt, aki hosszú évtizedek óta gyerekekkel és felnőttekkel is foglalkozik és mindenféle olyan beavatkozást kénytelen megtenni, ami fájdalommal jár. Ő az mondta nekem, hogy a fájdalom az, amelyik az egyik legalapvetőbb érzés és totálisan kapcsolatban áll az érzékszerveinkkel és az érzékelésünkkel, mégsem az alapján működik, hogy valami fáj-e vagy nem, a külvilág felől nézve, hanem az alapján, hogy én mit gondolok arról a helyzetről, illetve mit gondolok erről, hogy ez most kell-e hogy fájjon vagy nem. Azt mesélte, hogy úgy nevelték, ha ő elesett, soha nem szörnyülködtek attól, amikor egyébként fájdalmat élt át. Vagy gondolhatunk olyan archaikus kultúrákra, ahol a fájdalom annyira természetes, hogy ha azt tudatosították volna magukban, hogy jaj csak ne fájjon, akkor nagyon gyorsan kipusztultak volna. Azt mondta ez a sebész, hogy ő minden további nélkül képes bevarrni egy sebet, saját magán, úgy hogy nem érez fájdalmat. Magának soha nem is adott érzéstelenítőt.

Tehát a meggyőződéseink a legalapibb tapasztalatainkat is változtathatják, illetve módosíthatják. Ez tehát az első tapasztalattal való kijelentés. Mondtam már, hogy nekem a vak hittel önmagában semmi bajom nincsen, a baj akkor van, ha a vak hit, vak értelemmel párosul. Vagyis, ha az ember reggeltől estig vak. Amikor arra van szükségem, hogy vakon tudjak hinni, mert előtte átgondoltam mindent,  a lehető legbölcsebb döntést meghoztam, amit csak lehet és szükségem van a meggyőződésem erejére, akkor ez a vak hit, igenis a javamra válik. Sőt, talán éppen azáltal segít engem át egy nehéz helyzeten, hogy megengedem magamnak bizonyos pillanatokban, hogy vakká váljak. Egy idős néni kijelentései, hogy az Isten minden bajból megszabadít, ha kritikusan nézem, azt mondom, hogy ez lehetetlen, természetesen nem így van, hanem arról van szó, hogy volt mindig elég erős meggyőződése arra, hogy amikor kikerült egy helyzetből, akkor azt mondta, hogy tessék jól vagyok. Tehát nem olyan nagy baj ez, ha a hitünk vak, de egyébként látunk.

Még ide tartozhat az is, amikor valaki azt mondja magának egészen tudatosan – de nyilván e mögött egy egész élettörténet állhat -, hogy most nem betegedhetek meg, mert egy fontos vizsgám van, amit nekem le kell tenni, vagy most a gyerekeimnek van rám szükségük, hiszen ők betegek, vagy most nem engedem meg magamnak, hogy összeroppanjak. Vagyis az összes olyan információ, ami kívülről jön, hogy most egy nagyon nehéz helyzetben vagyok, ezeknek a hatását késlelteti egy kicsit és később, amikor teljesen jó állapotban van, akkor összeomlik.

Azt akarom megerősíteni, hogy miért lehetséges az, hogy ha már valaki kikerül a bajból, akkor omlik össze, akkor lesz depressziós, nem a bajban, mert azt végigcsinálja. Ez pedig egy meggyőződés miatt van.

A vak hitről elmondok egy történetet. Találkozik két ember az utcán és az egyik azt mondja:

- Szia Laci! Nahát, hogy megváltoztál, mintha alacsonyabb lennél!:

- Nem, én mindig ekkora voltam!

- De hát a hajad, régen világosabb volt, de most meg mintha barna lenne!

- Dehogy, világ életemben szőke voltam.

- De Laci, hát az orrod! Mindig nagy volt, most pedig kifejezetten kicsi!

Az illető már teljesen kivan és erre ezt válaszolja:

- Nekem mindig is ekkora volt az orrom és különben is, én nem vagyok Laci!

Mire az illető összecsapja a kezét:

- Jé, még a nevedet is megváltoztattad!

Szóval látjuk, hogy a meggyőződés mennyivel erősebb a tapasztalatnál. Ez megint egy nagyon komoly kérdést vet föl  ami keresztény hitünkkel kapcsolatban. Megint eljutottunk oda, amiről majd később lesz szó, hogy olyan rendszer a hitünk, amely minél erősebb, annál inkább megerősíti önmagát és kizár mindenféle ellenérvet, mindenféle tapasztalást. Ezért nem tudtok talán nagyon sokan olyan pappal mit kezdeni, akinek erős a hite, mert nem engedik maguknak meg a tapasztalást. Nekem rengeteg bajom volt az olyan lelki vezetőkkel, akiket adott esetben hivatalból rendeltek ki, hogy engem vezessenek, vagy segítsenek, hogy én mondtam a tapasztalataimat, és ők azt mondták, hogy ilyen nincs. Itt egy eszméletlen feszültség alakult ki, mert én a tapasztalataimból kiindulok és akartam válaszokat kapni, hogy az én tapasztalataimra reagáljanak, de ezt nagyon sokszor nem kaptam meg, mert azt mondták, hogy nem az érdekes, hogy te mit tapasztaltál, te csak bátran előre nézz és bizakodj. De persze ez nem mindig megy. Főleg, ha egy hivatástudatból azt gondolom én, hogy arra kellene alkalmassá válnom, hogy bárki, bármilyen tapasztalattal jön, én merjem magamhoz engedni ezt a tapasztalatot és szenvedjem át magamon ezt a tapasztalatot úgy, hogy kikristályosodjon bennem egy olyan hit, ami azt a tapasztalatot is képes befogadni, magába venni, de úgy, hogy a hit mégis megmarad. Ezért nem nagyon járok azon papok útján, akik a tapasztalásra nem sokat figyelnek, hanem ha csak lehet vakon hinni, vakon hisznek. Amikor egy pap saját magával szemben is vak, akkor azokat a tapasztalatokat sem engedi magához, hogy ő már idejét múlt, már régen nem figyelnek rá. Ez jó is abból a szempontból, hogy miután különböző a hitünk, ezért azok az emberek, akik kevés tapasztalatot engednek be, mert erős a hitük, mindig fognak olyan papokra figyelni, akik ugyanúgy néznek rá. Pedig ezek az atyák nagyon jót tesznek.

Tehát a meggyőződéseink megszűrik a tapasztalatot.

A másik, ehhez kapcsolódó kijelentés, hogy a meggyőződés által jelentéssel ruházzuk fel a tapasztalatainkat. Tehát lehetséges, hogy átélünk egy élményt és minél szívbe markolóbb az az élmény, annál nagyobb szükségünk van arra, hogy a meggyőződésünk által jelentést adjunk annak a tapasztalásnak. Muszáj valahogy megnevezni azt az élményt, valahogy elrakni a rendszerünkbe, mert különben bizonytalanná tesz, félelmet kelt, szorongást idéz elő. Ilyenkor a meggyőződés az, amely egyfajta címkét ad a tapasztalatunknak. Az egyik legegyszerűbb, amikor valaki azt mondja, hogy xy-tól kaptam el a náthát. Hát tartok tőle, hogy ez inkább meggyőződés, mint tapasztalat.

Sokszor átéljük magunkat olyannak, amilyenek vagyunk és utána lehetőleg egy nagyon egyszerű meggyőződéssel valljuk, hogy nem tudunk ebből kikerülni. Ellátjuk egy címkével. Ezért az a fajta lélektan, amely odáig vezet valakit, hogy te azért vagy ilyen, mert az anyád nem szeretett téged eléggé gyerekkorodban, nem sokat tesz értünk, mert egy olyan meggyőződést ültet el bennem, amely pont az ellen hat, hogy gyógyuljál. Annyiban segít, hogy legalább tudod, hogy mi a betegségednek az oka. Ezzel segített rajtad valóban?

Még egy példa erre, hogy a meggyőződéseink címkével látják el a tapasztalásainkat.

Ez egy történet. Egy kocsmába vagyunk és nagyon sokan ülnek, jó szűken egymás mellett és bejön egy hatalmas, tagbaszakadt ember és megkérdezi, hogy itt van-e a kis Berci. Mire jelentkezik Berci, hogy ő az, itt ül. Erre odamegy a tagbaszakadt, és agyba-főbe veri, mindene eltörik és nagyon vérzik.  Erre a tagbaszakadt elégedetten kimegy. Erre a kis ember, a Berci felkel és tele van örömmel. Nézik a többiek és megállapítják, hogy ez nem normális, hát most minek örül? Hát azért, mert nem is én vagyok Berci!

Átírhatjuk ezt minden olyan élményünkre, amire azt mondják, hogy neked ebbe már rég bele kellett volna döglened. Hogy lehet, hogy ezt te bírod? Úgy, hogy te hihetetlenül jól szórakozol a helyzeten és azt mondod, hogy te erősebb vagy, mint az a nagy melák. Vagyis egy meggyőződéssel látsz el, adott esetben, egy nagyon negatív tapasztalatot.

A meggyőződés tehát, előbb vagy utóbb tapasztalattá válik.

Most négy összekapcsolódó kijelentést szeretnék tenni.

A meggyőződésünk miért hat tudattalanul? Azért mert a biológiai állapotunktól a meggyőződésünkig nyilván azáltal vagyunk képesek létezni és mindig új és új dolgokat megtanulni – tudjátok, amikor az IQ és EQ-ról beszéltünk - , mert a tudatos értelmünk legföljebb néhány dolgot képes egyszerre tudatosítani bennünk vagy megőrizni. Ezen felül pedig több száz dolog van bennünk, amit a tudattalanunk raktároz el. Egyszerűen arról lehetne beszélni, hogy ahhoz, hogy létezzünk, állandóan helyet kell csinálni a tudatunkban, a tudatos énünkben. Ezrét mindent, amire éppen nincsen szükség, azt elrakjuk. Ezért az összes meggyőződéseink, a gondolatainkkal és az érzéseinkkel együtt alapvetően tudattalanok és innen a tudattalanunkból hat ránk. Mint ahogy az érzelmeink is. Milyen gyakran van az, hogy sokáig kell tépelődnünk azon, hogy kiderítsem egyáltalán, hogyan érzek, milyen érzelem van bennem, miközben a tudattalanom nagyon is jól tudja, csak én nem vagyok ezzel kapcsolatosan bizonyos. A meggyőződés tehát, ahogy az egész rendszernek minden eleme, alapvetően tudattalanul hat és ezért ilyen fontos. Mert ha én tudatában vagyok valaminek, akkor tudok vele mit kezdeni, de ha nem vagyunk tudatában, akkor uralkodik rajtunk. Ezért nagyon fontos, hogy a tudattalanról beszéljünk, mert a meggyőződés ereje a tudattalanból származik, onnan fakad föl és irányít bennünket. Ezért, ha a gondolkozásunkat akarjuk megváltoztatni, akkor viszonylag keveset kellett időzni a tudattalanban, épp csak annyit, ha egy régi gyerekkori emlék nem volt tudatos, akkor ezt előszedjük. Sokszor nem is kellett lemennünk a tudattalanba. A meggyőződéseink azonban mindenképpen a tudattalantól függnek, ezért le kell mennünk oda, le kell vinnünk a meggyőződéseinket a tudattalanba. Ezt nem szívesen csináljuk!

Akkor ehhez kapcsolódóan jöjjön egy történet. Egy ember meghívja az egyik barátját vendégségbe, amikor megérkezik, azt látja, hogy elkezd valamit keresni nála. Nem érti, biztos benne, hogy az illetőnek semmilyen dolga nincs nála. De csak keres tovább, erre a házigazda nem bírja ki tovább szó nélkül és megkérdezi: Mond, mit keresel te? Mire ő azt mondja, hogy a kulcsát keresi. Erre megkérdezi, hogy nála vesztette el a kulcsát. Mire az válaszolja, hogy nem otthon, de itt sokkal világosabb van. A tudattalannal mi is sok esetben így vagyunk, hogy olyan sok minden van, amit nem szívesen látunk. Ezért sokan úgy gondoljuk, hogy az életünk átalakítható csak a nagy, látványos és tudatos dolgainkkal. Miközben ez nincsen így, muszáj valamiképpen leszállnunk a tudattalanba. Erre nagyon egyszerű módszerek vannak, amelyek nem is olyan nehezek. Játszottam egy kicsit, ezzel kapcsolatosan.

Elmondom ezt nektek. Egy olyan dologgal kezdtem el kísérletezni, ami számomra nagyon nehéz volt, mert le kellett mennem a tudattalanomba. A következőt, amit most elmondok, ezt nagyon begyakoroltam. Egy valamire koncentrálok és közben a dolgaimat össze-vissza elpakolom, a ceruzámat, a tollamat, az éppen aktuális könyvemet, és amikor egy nap múlva, amikor kellene a tollam, a könyvem vagy a jegyzetem, akkor fogalmam sincs, hogy hol van. De elég egy perc is, hogy elfelejtsem, ha valami kizökkentett, hogy hova tettem egy bizonyos dolgomat. Arra gondoltam tehát, hogy ha ezt a kísérletet elvégzem magammal, amibe egy totálisan tudattalan folyamat játszódik le velem újból és újból, aminek a jelenség része ez, a neuralgikus része azonban az, hogy eszméletlen ideges tudok lenni olyankor, amikor nem találok meg valamit. Elhatároztam azt, hogy először is, milyen csacsiság ez, mert hiszen minél dühösebb vagyok, annál kevésbé találom meg. A másik pedig, hogy ezt az egészet a tudattalanomra bízom. Azért bízom a tudattalanomra, mert hiszen a tudattalanom az elraktározta, hogy hova tettem a tollat, meg, hogy hol van a könyvem, hiszen én tettem el, az eszemnél voltam, így biztos, hogy ez az információ bennem van. Csak minél dühösebb vagyok, ez az információ annál kevésbé jön elő és ekkor eldöntöttem, hogy abban a  pillanatban, ahogy lesz egy ilyen helyzet, akkor végtelen nyugalommal megállok és azt mondom, hogy tudom, hogy hol van. Az elmúlt két hét alatt így csak egyszer volt, hogy nem találtam meg valamit. Egyszerűen megfigyeltem magam, hogy mi történik ilyenkor. Amikor teljesen nyugodtan megálltam és kijelentettem, hogy tudom, hogy hol van, akkor máris odanéztem, ahol az a bizonyos tárgy volt. Tehát önként elindult a fejem és ott volt az a könyv!

A legnagyobb sikertörténetem az, hogy szólt a telefon, elmentem fölvenni és ösztönösen is zsebre vágtam a ceruzámat. Ez máskor órákig eltarthat, mert akkor veszem észre, hogy elveszett a ceruza, ha beleállt a vesémbe. A telefonálás után felálltam és azt mondtam, hogy nyugalom, mindjárt megvan a ceruza. Azzal a mozdulattal benyúltam a zsebembe és ott volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy eddig soha nem nyúltam be a zsebembe.

Arra jutottam el ezzel a kísérlettel, hogy tudattalanul egy egész mechanizmus működik, mert a tudattalanom pontosan tudja, hogy hol vannak a dolgaim. Mert ő emlékszik rá és amikor én lehiggadok annyira, hogy nem akarattal és dühvel keresek és nem nyomom el ezt a folyamatot, hogy  a meggyőződésem által megtörténhessen az, amiben hiszek, akkor ez megtörténik. Nem azt akarom ezzel állítani, hogy amit csak kigondoltam, az úgy van. Az volt a meglepő mégis, hogy mozdult a szemem, a fejem, a kezem és mindez tudattalanul. Nem arról van szó, hogy eszembe jut, hogy hol van, hanem rábízom magam egy folyamatra és a folyamat eszembe juttatja. Bármi, amit hiszel, amit a szívedben hiszel, hogy meg fog történni, akkor megtörténik. Azt az erőt fontos, hogy felismerjük magunkban, ami belülről fakad. Ennek is megvannak a technikái. És ehhez kapcsolódik egy másik élményem. Amire nem számítottam és ezért olyan izgalmas. Amikor kezdtem ezt csinálni, úgy  a negyedik-ötödik nap és ugyanígy kerestem valamit, illetve nem is kerestem és ez  a lényeg, mert ugye, aki meg akarja menteni életét, az elveszíti azt, de aki hagyja az egészet, az megtalálja azt!  Hogyan kell keresni az üdvösséget? Ugye? Szóval ment így a negyedik vagy az ötödik dolgot és egyszer csak nagyon ideges lettem és jött egy gondolta, hogy a fene egye meg ezt az új módszert, elegem van, dühöngeni akarok és annyira jó volt dühöngeni egy jót! Ez a veléig ható élmény, mert ha a leghülyébb dolgokat is megszokjuk,  – ahogy beszéltem is, hogy ha  a leglehetetlenebb meggyőződés is beteljesül, akkor az tönkretehet mindent -, akkor van valami nyereségem, mert van valami, amibe kapaszkodjam, hogy dühönghessek.

Amit tudattalanul akarunk, azt közvetlenül, akaratlagosa nem tudjuk megtenni. Azt tudjuk megtenni, hogy átadjuk magunkat neki és egy erős meggyőződés éppen ezzel a jellemzővel bír, hogy átadom magamat neki és ő visz engem. Erről eszembe jutott egy történet. Egy mester találkozik egy hatalmas méretű követ, de ő egy koldus valaki és nem nagyon érdekli, csak azt látja, hogy ez egy nagyon szép kő és elrakja a tarisznyájába. Abban a városban valaki egy álmot lát. Álmában pedig azt hallja, hogy menjen oda ehhez vagy ahhoz a koldushoz és kérje el tőle azt a követ, ami a tarisznyájában van. Elindul hát és az út szélén ücsörgő koldusnak mondja, hogy figyelj hallottam , hogy a te tarisznyádban vagy egy nagyon szép, érdekes és nagy kő és én őszinte leszek hozzád és megmondom neked az igazságot, hogy az egy nagy gyémánt, én pedig világ életemben gazdag akartam lenni. Álmomban pedig szólt nekem valaki, hogy kérjem el tőled a gyémántot. Odamegy a mester a tarisznyához, kiveszi  a követ és azt mondja, hogy ez tényleg gyémánt. Ha te pedig láttad ezt az álmot és mondod, hogy adjam oda, akkor itt van, tessék, odaadom neked. Az illető hazamegy, próbál aludni, de nem megy neki, egész éjszaka nem alszik, erre fogja magát és visszamegy a mesterhez és látja, hogy nála van a gyémánt. Mondja a mesternek, hogy figyelj te mester, visszahoztam a gyémántot, mert nekem arra a gazdagságra van szükségem, ami téged alkalmassá tette arra, hogy odaadd nekem ezt a gyémántot. Mert az sokkal nagyobb gazdagság, hogy képes voltál odaadni a gyémántot.

Valahogy így vagyunk mi is a tudattalanunkkal és a meggyőződéseinkkel. Ha akarunk valamit, akkor annak legfeljebb akkor van értelme, ha az életünknek azon a sávján akarjuk, ahol akarjuk tenni, de különben akarattal elérni azt, amit nem lehet akarattal, az teljesen lehetetlen.

Na most a megszokásról. Hihetetlenül begyakoroltuk magunkba, hogy csak akarni kell.

Van egy történetem, ami megtörtént. Kilencben éves egy püspök bácsi és haldoklik. Sokan veszik körül, akik nagyon szeretik és beszélnek neki olyanokat, amiket ilyenkor szokás: most át kell majd menni…. Erre mondja  a püspök atya egy kicsit derűsen, de szomorúan, hogy jaj tudom gyermekeim, hogy meg kell halnom és át kell mennem, de kilencven év alatt úgy megszoktam már itt.

Szóval ezek a körök nagyon jól működnek és nekünk jól esik megszokásból működni, mert állandó biztonságérzetet ad.

Egy másik gondolat, megint csak a gazdagságról, ahol ugyancsak a meggyőződés jön elő. Ifjú házasok beszélgetnek, és azt mondja a férfi ebben a meghitt beszélgetésben, hogy mucus hidd, el, mi még egyszer gazdagok leszünk. Mire a feleség megsimogatja a férje fejét, és azt mondja neki, hogy hiszen mi már most is gazdagok vagyunk! Lehet, hogy valamikor pénz nincs hozzá, az is lehet.

Próbáltam ezalatt azon elmélkedni, hogy a tudattalannak a működésmódját, hogyan tudnám nagyon egyszerűen leírni. Persze nem a saját okosságomra hagyatkoztam, hanem rengeteget olvastam. Még ezen belül is, ha mi a gondolataink által helyes meggyőződést akarunk a tudattalanunkon keresztül megtanítani magunkkal, akkor ezt hogyan érdemes csinálni.

Az első kérdés, hogy hogyan is működik a tudattalan? Mert nem mindegy, hogy mit mondok neki, hogy mit csináljon. A tudattalanunk a kérdőjellel nem tud mit kezdeni. Amikor azt mondom, hogy miért vagyok én ilyen hülye? Ekkor a tudattalanunk ezzel nem tud mit kezdeni, megmarad csaj az, hogy én hülye vagyok. A tudattalan ezt képtelen értelmezni, nem rendelkezik ezzel a működésmóddal. Lefaragja a miértet és a kérdőjelet és marad az, hogy te hülye vagy. Ha én néha felteszem magamnak ezt a kérdést, hogy miért vagyok én ilyen hülye, akkor a tudattalanom veszi az adást és azt mondja erre: „Áhá, a gazdi azt mondja, hogy hülye vagyok!” És szép lassan a meggyőződésemmel kezdek el gondolkodni. Tehát a tudattalannak nincsen kérdőjele!

Egy másik fontos alapelv. A tudattalanunk nem ismeri a tagadást. Tehát azt mondom valakinek, hogy ne legyél már ilyen hülye, akkor azt, hogy ne, ez egyszerűen nem létezik. Ez nagyon egyszerűen azért van így, be is láthatjuk, mert ha azt mondom például, hogy nem akarok beteg lenni, vagyis pozitívan akarok gondolkodni, ekkor a tudattalanom mit tud ebből értelmezni? Először is elképzeli, hogy én beteg vagyok, mert végső soron azt kell elképzelnie, hogy nem vagyok olyan, vagyis beteg. Hát először el kell képzelnem, hogy milyen nem vagyok. Ilyen egyszerű az egész.

 

Tanárként is tapasztalom, hogy ha kérdezni akarok, netán felelteni, és valaki mellett állok, csak úgy süt róla, hogy: „Jaj, csak ne engem!”

Amitől a legjobban félek, azonban bekövetkezik.

Ezért mondtam azt, hogy nem a tudatos számít. Mert a tudattalan nem tudja értelmezni a kérdéseket és nem tudja értelmezni a tagadást sem. Mert először elő kell hívni például a betegséget.

Akkor a következő. A tudattalan nem ismer bizonyos névmásokat sem: én, te ő, mi, ti, ők. Ezt megint egyszerű belátni, mert ha én azt mondom magamban, hogy te egy teljesen hülye vagy. Akkor bennem vajon mi van? Az van bennem, hogy hülye. Hiába mondom, hogy téged utállak, ha magamat nem szeretem. A tudattalanom nem tudja megkülönböztetni, hogy most ezt magamnak mondtam vagy neki mondtam, hanem csak egyszerűen bennem van az, hogy hülye. Elfogadja tőlem ezt az utasítást, hogy te hülye vagy.

Végül pedig – és erről már volt szó - , hogy a tudattalanban nincs múlt, jelen meg jövő! Csak jelen van. Azért, mert a tudattalanban jelen van a múlt és a jövő is egyszerre. Ha valami tizenöt évvel ezelőtt ért sérelmet felemlegetek, akkor az nem a múlt, hanem az most van jelen bennem. Mert a tudattalannak ezt mondom, hogy megbántottak és ő előhívja ezt a dolgot és máris jelen lesz. De a jövő is jelen van. Nem tudsz kilépni egy helyzetből, de tudod, hogy ki kellene lépned belőle, akkor ösztönösen úgy szoktunk csinálni, hogy oldjuk ezt a feszültséget, hogy elkezdünk álmodozni. Például a minap ezt mondta nekem egy hittanosom, hogy atya van egy jó hírem, 165 nap múlva tavasz lesz. De azzal az örömmel mondta ki ezt, hogy számára a tavasz abban a pillanatban jelenvalóvá lett. A fantáziánk és az elképzeléseink jelen vannak bennünk!

Amitől valaki nagyon fél, az bekövetkezik, amiről fantáziál, minél nagyobb meggyőződéssel, azt egyszer csak meg fogja tapasztalni. A tudattalan elintézi, megteszi nekünk, hogy átéljük ezeket.

Különbség van a meggyőződés és a tudattalan működése között!

Látszólag, ha én egy pozitív hitet akarok magamban erősíteni, akkor két jó verzió van:

Az egyik, hogy nem leszek beteg. Egészséges leszek. Pozitív gondolat, pozitív kijelentés.

Azonban, ha azt mondom, hogy beteg leszek, akkor pozitív meggyőződés, negatív kijelentés. Vagy nem vagyok egészséges: negatív meggyőződés, pozitív kijelentés.

Látszólag, ha én fel akarom használni azt a képességemet és készségemet, akkor az is jó lehet, ha negatív meggyőződéssel gondolkodom valamely dologról, vagy ha pozitív meggyőződéssel gondolkodom valami jó dologról. Ha csak a gondolat és a tudat szintjén játszom ezzel, akkor valóban, akkor valóban mind a kettő jó. Csakhogy a gondolataink, az elképzeléseink, az álmaink és a vágyaink és mindenünk leszáll a tudattalanba, mert helyet ad az új dolgoknak és a tudattalannál nem tud mit kezdeni azzal, jó értelemben, hogy nem leszek beteg. Tehát valójában, ha tudatosan nézzük, akkor két jó megoldásunk van, a helyes gondolkozásra és a meggyőződésre, valójában azonban, ha a realitást nézzük, akkor csak egy: Pozitívan gondolkozunk, pozitív meggyőződéssel. Azért nagyon fontos ez, mert roppant egyszerű, de nem így csináljuk. A kijelentések zöme, amit gyerekkorunktól hallunk, az negatív kijelentés: Ne tedd, ne csináld, miért vagy rossz. Nagyon kevés pozitív kijelentést hallunk és nagyon kevés pozitív kijelentés rögzül bennünk. Ezért a tudattalanunk tele van negatív gondolatokkal és negatív meggyőződésekkel.

Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, akkor nagyon sok irányból kezdtem ezt a kérdést boncolni. Lélektani szakemberek is leírták sokszor, hogy mennyire fontos, hogy a szülő olyan kijelentéseket tegyen a gyermek felé, amelyben kevés negatívum van, amelyben a szülő nem a gyerekét minősíti. Ezzel valamit el akarunk érni, például azt, hogy a gyerekünk valamit ne csináljon, de nem ezt akarjuk valójában elérni, hanem azt, hogy a gyermekünk jó dolgokat csináljon, de a kijelentéseink zöme nem így hangzik el. Ezzel pedig negatív meggyőződéseket okozunk a gyermekünkben, azt is akár, hogy azt hiszi magáról, hogy rossz, nem szeretetreméltó.

Át kellene gondolnunk, hogy milyen kijelentéseink vannak és ezek milyen meggyőződéssé válhatnak!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Kövess minket Facebook-on a legújabb bejegyzésekért!