A meggyőződés és a tapasztalat viszonya

A mai alkalommal a legnagyobb témánk
az volna, hogy a meggyőződésünk, a hitünk, az elsősorban tudattalanul hat ránk.
Leszáll a tudattalanunkba, és onnan határozza meg az életünket. De mielőtt ebbe
belekezdenék, még van egy szempont, amit megemlítettem múltkor. Mégpedig az,
hogy a meggyőződésnek és a tapasztalatnak nagyon érdekes viszonya van
egymással. Valahogy úgy, ahogyan az én példám is mutatja, a meggyőződés, az sok
esetben erősebb a tapasztalatnál. Három kijelentésem volna, hogy a
meggyőződéseink értelmezik a tapasztalatainkat, biztonságot nyújtanak és
segítenek a tájékozódásban. Ebből adódik az, hogy a gondolataink, a
meggyőződéseink tapasztalattá válnak, vagyis a meggyőződés olyan szűrőként
működik, mert ha már kialakult egy meggyőződés, akkor a meggyőződés alapján
kezdünk el érzékelni és tapasztalni. Szép lassan tehát hiába élünk abban a
világban, ahol sok szép tapasztalásunk lehetne, ha a meggyőződésünk elég erős
és ráadásul tudattalan, akkor azt fogja jelenteni, hogy új tapasztalatok nem
nagyon érkeznek, hiszen már minden tapasztalat azt a belső és nem tudatos célt
szolgálja, hogy a tapasztalataink megerősítsék a már kialakult
meggyőződéseinket. Ezért is olyan fontos, ha létezik is velünk kapcsolatosan
olyan vak hit, akkor ez a vak hit ne jellemezzen bennünket reggeltől estig.
Tulajdonképpen semmi bajom a vak hittel, mert ha egy hit igazán erőteljes akkor
merem megkockáztatni, hogy az vak, éppen azért, mert azért tud olyan erőssé
válni, mert kiszűri a pillanatnyi érzékelést és az egyéb tapasztalatokat. Ha én
valamiben meggyőződéssel hiszek, mondjuk abban, hogy semmi bajom nem történhet,
akkor lehet, hogy egy csomó élmény ér engem, nagy veszélyben vagyok, a fizikai
élményeim lehetnek nagyon negatívak, és mégis bírom. Mert valamiképpen
ténylegesen vakká válok, a pillanatnyi érzékelés szempontjából. Lehetséges az
is, hogy valaki nagyon jól bírja a fájdalmat. Egészen egyszerűen azért, mert
egy olyan meggyőződés alakult ki benne, hogy ő bírja a fájdalmat. Egy sebésszel
beszélgettem néhány héttel ezelőtt, aki hosszú évtizedek óta gyerekekkel és
felnőttekkel is foglalkozik és mindenféle olyan beavatkozást kénytelen
megtenni, ami fájdalommal jár. Ő az mondta nekem, hogy a fájdalom az, amelyik
az egyik legalapvetőbb érzés és totálisan kapcsolatban áll az érzékszerveinkkel
és az érzékelésünkkel, mégsem az alapján működik, hogy valami fáj-e vagy nem, a
külvilág felől nézve, hanem az alapján, hogy én mit gondolok arról a
helyzetről, illetve mit gondolok erről, hogy ez most kell-e hogy fájjon vagy
nem. Azt mesélte, hogy úgy nevelték, ha ő elesett, soha nem szörnyülködtek
attól, amikor egyébként fájdalmat élt át. Vagy gondolhatunk olyan archaikus
kultúrákra, ahol a fájdalom annyira természetes, hogy ha azt tudatosították
volna magukban, hogy jaj csak ne fájjon, akkor nagyon gyorsan kipusztultak
volna. Azt mondta ez a sebész, hogy ő minden további nélkül képes bevarrni egy
sebet, saját magán, úgy hogy nem érez fájdalmat. Magának soha nem is adott
érzéstelenítőt.

Tehát a meggyőződéseink a
legalapibb tapasztalatainkat is változtathatják, illetve módosíthatják. Ez
tehát az első tapasztalattal való kijelentés. Mondtam már, hogy nekem a vak
hittel önmagában semmi bajom nincsen, a baj akkor van, ha a vak hit, vak
értelemmel párosul. Vagyis, ha az ember reggeltől estig vak. Amikor arra van
szükségem, hogy vakon tudjak hinni, mert előtte átgondoltam mindent,  a lehető legbölcsebb döntést meghoztam, amit
csak lehet és szükségem van a meggyőződésem erejére, akkor ez a vak hit, igenis
a javamra válik. Sőt, talán éppen azáltal segít engem át egy nehéz helyzeten,
hogy megengedem magamnak bizonyos pillanatokban, hogy vakká váljak. Egy idős
néni kijelentései, hogy az Isten minden bajból megszabadít, ha kritikusan
nézem, azt mondom, hogy ez lehetetlen, természetesen nem így van, hanem arról
van szó, hogy volt mindig elég erős meggyőződése arra, hogy amikor kikerült egy
helyzetből, akkor azt mondta, hogy tessék jól vagyok. Tehát nem olyan nagy baj
ez, ha a hitünk vak, de egyébként látunk.

Még ide tartozhat az is, amikor
valaki azt mondja magának egészen tudatosan – de nyilván e mögött egy egész
élettörténet állhat -, hogy most nem betegedhetek meg, mert egy fontos vizsgám
van, amit nekem le kell tenni, vagy most a gyerekeimnek van rám szükségük,
hiszen ők betegek, vagy most nem engedem meg magamnak, hogy összeroppanjak.
Vagyis az összes olyan információ, ami kívülről jön, hogy most egy nagyon nehéz
helyzetben vagyok, ezeknek a hatását késlelteti egy kicsit és később, amikor
teljesen jó állapotban van, akkor összeomlik.

Azt akarom megerősíteni, hogy
miért lehetséges az, hogy ha már valaki kikerül a bajból, akkor omlik össze,
akkor lesz depressziós, nem a bajban, mert azt végigcsinálja. Ez pedig egy
meggyőződés miatt van.

A vak hitről elmondok egy
történetet. Találkozik két ember az utcán és az egyik azt mondja:

– Szia Laci! Nahát, hogy
megváltoztál, mintha alacsonyabb lennél!:

– Nem, én mindig ekkora voltam!

– De hát a hajad, régen
világosabb volt, de most meg mintha barna lenne!

– Dehogy, világ életemben szőke
voltam.

– De Laci, hát az orrod! Mindig
nagy volt, most pedig kifejezetten kicsi!

Az illető már teljesen kivan és
erre ezt válaszolja:

– Nekem mindig is ekkora volt az
orrom és különben is, én nem vagyok Laci!

Mire az illető összecsapja a
kezét:

– Jé, még a nevedet is
megváltoztattad!

Szóval látjuk, hogy a meggyőződés
mennyivel erősebb a tapasztalatnál. Ez megint egy nagyon komoly kérdést vet
föl  ami keresztény hitünkkel
kapcsolatban. Megint eljutottunk oda, amiről majd később lesz szó, hogy olyan
rendszer a hitünk, amely minél erősebb, annál inkább megerősíti önmagát és
kizár mindenféle ellenérvet, mindenféle tapasztalást. Ezért nem tudtok talán
nagyon sokan olyan pappal mit kezdeni, akinek erős a hite, mert nem engedik
maguknak meg a tapasztalást. Nekem rengeteg bajom volt az olyan lelki
vezetőkkel, akiket adott esetben hivatalból rendeltek ki, hogy engem
vezessenek, vagy segítsenek, hogy én mondtam a tapasztalataimat, és ők azt
mondták, hogy ilyen nincs. Itt egy eszméletlen feszültség alakult ki, mert én a
tapasztalataimból kiindulok és akartam válaszokat kapni, hogy az én
tapasztalataimra reagáljanak, de ezt nagyon sokszor nem kaptam meg, mert azt
mondták, hogy nem az érdekes, hogy te mit tapasztaltál, te csak bátran előre
nézz és bizakodj. De persze ez nem mindig megy. Főleg, ha egy hivatástudatból
azt gondolom én, hogy arra kellene alkalmassá válnom, hogy bárki, bármilyen
tapasztalattal jön, én merjem magamhoz engedni ezt a tapasztalatot és
szenvedjem át magamon ezt a tapasztalatot úgy, hogy kikristályosodjon bennem
egy olyan hit, ami azt a tapasztalatot is képes befogadni, magába venni, de
úgy, hogy a hit mégis megmarad. Ezért nem nagyon járok azon papok útján, akik a
tapasztalásra nem sokat figyelnek, hanem ha csak lehet vakon hinni, vakon
hisznek. Amikor egy pap saját magával szemben is vak, akkor azokat a
tapasztalatokat sem engedi magához, hogy ő már idejét múlt, már régen nem
figyelnek rá. Ez jó is abból a szempontból, hogy miután különböző a hitünk,
ezért azok az emberek, akik kevés tapasztalatot engednek be, mert erős a hitük,
mindig fognak olyan papokra figyelni, akik ugyanúgy néznek rá. Pedig ezek az
atyák nagyon jót tesznek.

Tehát a meggyőződéseink megszűrik
a tapasztalatot.

A másik, ehhez kapcsolódó
kijelentés, hogy a meggyőződés által jelentéssel ruházzuk fel a
tapasztalatainkat. Tehát lehetséges, hogy átélünk egy élményt és minél szívbe
markolóbb az az élmény, annál nagyobb szükségünk van arra, hogy a
meggyőződésünk által jelentést adjunk annak a tapasztalásnak. Muszáj valahogy
megnevezni azt az élményt, valahogy elrakni a rendszerünkbe, mert különben
bizonytalanná tesz, félelmet kelt, szorongást idéz elő. Ilyenkor a meggyőződés
az, amely egyfajta címkét ad a tapasztalatunknak. Az egyik legegyszerűbb,
amikor valaki azt mondja, hogy xy-tól kaptam el a náthát. Hát tartok tőle, hogy
ez inkább meggyőződés, mint tapasztalat.

Sokszor átéljük magunkat
olyannak, amilyenek vagyunk és utána lehetőleg egy nagyon egyszerű
meggyőződéssel valljuk, hogy nem tudunk ebből kikerülni. Ellátjuk egy címkével.
Ezért az a fajta lélektan, amely odáig vezet valakit, hogy te azért vagy ilyen,
mert az anyád nem szeretett téged eléggé gyerekkorodban, nem sokat tesz értünk,
mert egy olyan meggyőződést ültet el bennem, amely pont az ellen hat, hogy gyógyuljál.
Annyiban segít, hogy legalább tudod, hogy mi a betegségednek az oka. Ezzel
segített rajtad valóban?

Még egy példa erre, hogy a
meggyőződéseink címkével látják el a tapasztalásainkat.

Ez egy történet. Egy kocsmába
vagyunk és nagyon sokan ülnek, jó szűken egymás mellett és bejön egy hatalmas,
tagbaszakadt ember és megkérdezi, hogy itt van-e a kis Berci. Mire jelentkezik
Berci, hogy ő az, itt ül. Erre odamegy a tagbaszakadt, és agyba-főbe veri,
mindene eltörik és nagyon vérzik.  Erre a
tagbaszakadt elégedetten kimegy. Erre a kis ember, a Berci felkel és tele van
örömmel. Nézik a többiek és megállapítják, hogy ez nem normális, hát most minek
örül? Hát azért, mert nem is én vagyok Berci!

Átírhatjuk ezt minden olyan
élményünkre, amire azt mondják, hogy neked ebbe már rég bele kellett volna
döglened. Hogy lehet, hogy ezt te bírod? Úgy, hogy te hihetetlenül jól
szórakozol a helyzeten és azt mondod, hogy te erősebb vagy, mint az a nagy
melák. Vagyis egy meggyőződéssel látsz el, adott esetben, egy nagyon negatív
tapasztalatot.

A meggyőződés tehát, előbb vagy
utóbb tapasztalattá válik.

Most négy összekapcsolódó
kijelentést szeretnék tenni.

A meggyőződésünk miért hat
tudattalanul? Azért mert a biológiai állapotunktól a meggyőződésünkig nyilván
azáltal vagyunk képesek létezni és mindig új és új dolgokat megtanulni –
tudjátok, amikor az IQ és EQ-ról beszéltünk – , mert a tudatos értelmünk
legföljebb néhány dolgot képes egyszerre tudatosítani bennünk vagy megőrizni.
Ezen felül pedig több száz dolog van bennünk, amit a tudattalanunk raktároz el.
Egyszerűen arról lehetne beszélni, hogy ahhoz, hogy létezzünk, állandóan helyet
kell csinálni a tudatunkban, a tudatos énünkben. Ezrét mindent, amire éppen
nincsen szükség, azt elrakjuk. Ezért az összes meggyőződéseink, a
gondolatainkkal és az érzéseinkkel együtt alapvetően tudattalanok és innen a
tudattalanunkból hat ránk. Mint ahogy az érzelmeink is. Milyen gyakran van az,
hogy sokáig kell tépelődnünk azon, hogy kiderítsem egyáltalán, hogyan érzek,
milyen érzelem van bennem, miközben a tudattalanom nagyon is jól tudja, csak én
nem vagyok ezzel kapcsolatosan bizonyos. A meggyőződés tehát, ahogy az egész
rendszernek minden eleme, alapvetően tudattalanul hat és ezért ilyen fontos.
Mert ha én tudatában vagyok valaminek, akkor tudok vele mit kezdeni, de ha nem
vagyunk tudatában, akkor uralkodik rajtunk. Ezért nagyon fontos, hogy a
tudattalanról beszéljünk, mert a meggyőződés ereje a tudattalanból származik,
onnan fakad föl és irányít bennünket. Ezért, ha a gondolkozásunkat akarjuk
megváltoztatni, akkor viszonylag keveset kellett időzni a tudattalanban, épp
csak annyit, ha egy régi gyerekkori emlék nem volt tudatos, akkor ezt
előszedjük. Sokszor nem is kellett lemennünk a tudattalanba. A meggyőződéseink
azonban mindenképpen a tudattalantól függnek, ezért le kell mennünk oda, le
kell vinnünk a meggyőződéseinket a tudattalanba. Ezt nem szívesen csináljuk!

Akkor ehhez kapcsolódóan jöjjön
egy történet. Egy ember meghívja az egyik barátját vendégségbe, amikor
megérkezik, azt látja, hogy elkezd valamit keresni nála. Nem érti, biztos
benne, hogy az illetőnek semmilyen dolga nincs nála. De csak keres tovább, erre
a házigazda nem bírja ki tovább szó nélkül és megkérdezi: Mond, mit keresel te?
Mire ő azt mondja, hogy a kulcsát keresi. Erre megkérdezi, hogy nála vesztette
el a kulcsát. Mire az válaszolja, hogy nem otthon, de itt sokkal világosabb
van. A tudattalannal mi is sok esetben így vagyunk, hogy olyan sok minden van,
amit nem szívesen látunk. Ezért sokan úgy gondoljuk, hogy az életünk
átalakítható csak a nagy, látványos és tudatos dolgainkkal. Miközben ez nincsen
így, muszáj valamiképpen leszállnunk a tudattalanba. Erre nagyon egyszerű
módszerek vannak, amelyek nem is olyan nehezek. Játszottam egy kicsit, ezzel
kapcsolatosan.

Elmondom ezt nektek. Egy olyan
dologgal kezdtem el kísérletezni, ami számomra nagyon nehéz volt, mert le
kellett mennem a tudattalanomba. A következőt, amit most elmondok, ezt nagyon
begyakoroltam. Egy valamire koncentrálok és közben a dolgaimat össze-vissza
elpakolom, a ceruzámat, a tollamat, az éppen aktuális könyvemet, és amikor egy
nap múlva, amikor kellene a tollam, a könyvem vagy a jegyzetem, akkor fogalmam
sincs, hogy hol van. De elég egy perc is, hogy elfelejtsem, ha valami
kizökkentett, hogy hova tettem egy bizonyos dolgomat. Arra gondoltam tehát,
hogy ha ezt a kísérletet elvégzem magammal, amibe egy totálisan tudattalan
folyamat játszódik le velem újból és újból, aminek a jelenség része ez, a
neuralgikus része azonban az, hogy eszméletlen ideges tudok lenni olyankor,
amikor nem találok meg valamit. Elhatároztam azt, hogy először is, milyen
csacsiság ez, mert hiszen minél dühösebb vagyok, annál kevésbé találom meg. A
másik pedig, hogy ezt az egészet a tudattalanomra bízom. Azért bízom a
tudattalanomra, mert hiszen a tudattalanom az elraktározta, hogy hova tettem a
tollat, meg, hogy hol van a könyvem, hiszen én tettem el, az eszemnél voltam,
így biztos, hogy ez az információ bennem van. Csak minél dühösebb vagyok, ez az
információ annál kevésbé jön elő és ekkor eldöntöttem, hogy abban a  pillanatban, ahogy lesz egy ilyen helyzet,
akkor végtelen nyugalommal megállok és azt mondom, hogy tudom, hogy hol van. Az
elmúlt két hét alatt így csak egyszer volt, hogy nem találtam meg valamit.
Egyszerűen megfigyeltem magam, hogy mi történik ilyenkor. Amikor teljesen
nyugodtan megálltam és kijelentettem, hogy tudom, hogy hol van, akkor máris
odanéztem, ahol az a bizonyos tárgy volt. Tehát önként elindult a fejem és ott
volt az a könyv!

A legnagyobb sikertörténetem az,
hogy szólt a telefon, elmentem fölvenni és ösztönösen is zsebre vágtam a
ceruzámat. Ez máskor órákig eltarthat, mert akkor veszem észre, hogy elveszett
a ceruza, ha beleállt a vesémbe. A telefonálás után felálltam és azt mondtam,
hogy nyugalom, mindjárt megvan a ceruza. Azzal a mozdulattal benyúltam a
zsebembe és ott volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy eddig soha nem nyúltam
be a zsebembe.

Arra jutottam el ezzel a
kísérlettel, hogy tudattalanul egy egész mechanizmus működik, mert a
tudattalanom pontosan tudja, hogy hol vannak a dolgaim. Mert ő emlékszik rá és
amikor én lehiggadok annyira, hogy nem akarattal és dühvel keresek és nem
nyomom el ezt a folyamatot, hogy  a
meggyőződésem által megtörténhessen az, amiben hiszek, akkor ez megtörténik.
Nem azt akarom ezzel állítani, hogy amit csak kigondoltam, az úgy van. Az volt
a meglepő mégis, hogy mozdult a szemem, a fejem, a kezem és mindez
tudattalanul. Nem arról van szó, hogy eszembe jut, hogy hol van, hanem rábízom
magam egy folyamatra és a folyamat eszembe juttatja. Bármi, amit hiszel, amit a
szívedben hiszel, hogy meg fog történni, akkor megtörténik. Azt az erőt fontos,
hogy felismerjük magunkban, ami belülről fakad. Ennek is megvannak a technikái.
És ehhez kapcsolódik egy másik élményem. Amire nem számítottam és ezért olyan
izgalmas. Amikor kezdtem ezt csinálni, úgy 
a negyedik-ötödik nap és ugyanígy kerestem valamit, illetve nem is
kerestem és ez  a lényeg, mert ugye, aki
meg akarja menteni életét, az elveszíti azt, de aki hagyja az egészet, az
megtalálja azt!  Hogyan kell keresni az
üdvösséget? Ugye? Szóval ment így a negyedik vagy az ötödik dolgot és egyszer
csak nagyon ideges lettem és jött egy gondolta, hogy a fene egye meg ezt az új
módszert, elegem van, dühöngeni akarok és annyira jó volt dühöngeni egy jót! Ez
a veléig ható élmény, mert ha a leghülyébb dolgokat is megszokjuk,  – ahogy beszéltem is, hogy ha  a leglehetetlenebb meggyőződés is beteljesül,
akkor az tönkretehet mindent -, akkor van valami nyereségem, mert van valami,
amibe kapaszkodjam, hogy dühönghessek.

Amit tudattalanul akarunk, azt
közvetlenül, akaratlagosa nem tudjuk megtenni. Azt tudjuk megtenni, hogy
átadjuk magunkat neki és egy erős meggyőződés éppen ezzel a jellemzővel bír,
hogy átadom magamat neki és ő visz engem. Erről eszembe jutott egy történet.
Egy mester találkozik egy hatalmas méretű követ, de ő egy koldus valaki és nem
nagyon érdekli, csak azt látja, hogy ez egy nagyon szép kő és elrakja a
tarisznyájába. Abban a városban valaki egy álmot lát. Álmában pedig azt hallja,
hogy menjen oda ehhez vagy ahhoz a koldushoz és kérje el tőle azt a követ, ami
a tarisznyájában van. Elindul hát és az út szélén ücsörgő koldusnak mondja,
hogy figyelj hallottam , hogy a te tarisznyádban vagy egy nagyon szép, érdekes
és nagy kő és én őszinte leszek hozzád és megmondom neked az igazságot, hogy az
egy nagy gyémánt, én pedig világ életemben gazdag akartam lenni. Álmomban pedig
szólt nekem valaki, hogy kérjem el tőled a gyémántot. Odamegy a mester a
tarisznyához, kiveszi  a követ és azt
mondja, hogy ez tényleg gyémánt. Ha te pedig láttad ezt az álmot és mondod,
hogy adjam oda, akkor itt van, tessék, odaadom neked. Az illető hazamegy,
próbál aludni, de nem megy neki, egész éjszaka nem alszik, erre fogja magát és
visszamegy a mesterhez és látja, hogy nála van a gyémánt. Mondja a mesternek,
hogy figyelj te mester, visszahoztam a gyémántot, mert nekem arra a gazdagságra
van szükségem, ami téged alkalmassá tette arra, hogy odaadd nekem ezt a
gyémántot. Mert az sokkal nagyobb gazdagság, hogy képes voltál odaadni a
gyémántot.

Valahogy így vagyunk mi is a
tudattalanunkkal és a meggyőződéseinkkel. Ha akarunk valamit, akkor annak
legfeljebb akkor van értelme, ha az életünknek azon a sávján akarjuk, ahol
akarjuk tenni, de különben akarattal elérni azt, amit nem lehet akarattal, az
teljesen lehetetlen.

Na most a megszokásról.
Hihetetlenül begyakoroltuk magunkba, hogy csak akarni kell.

Van egy történetem, ami
megtörtént. Kilencben éves egy püspök bácsi és haldoklik. Sokan veszik körül,
akik nagyon szeretik és beszélnek neki olyanokat, amiket ilyenkor szokás: most
át kell majd menni…. Erre mondja  a
püspök atya egy kicsit derűsen, de szomorúan, hogy jaj tudom gyermekeim, hogy
meg kell halnom és át kell mennem, de kilencven év alatt úgy megszoktam már
itt.

Szóval ezek a körök nagyon jól
működnek és nekünk jól esik megszokásból működni, mert állandó biztonságérzetet
ad.

Egy másik gondolat, megint csak a
gazdagságról, ahol ugyancsak a meggyőződés jön elő. Ifjú házasok beszélgetnek,
és azt mondja a férfi ebben a meghitt beszélgetésben, hogy mucus hidd, el, mi
még egyszer gazdagok leszünk. Mire a feleség megsimogatja a férje fejét, és azt
mondja neki, hogy hiszen mi már most is gazdagok vagyunk! Lehet, hogy valamikor
pénz nincs hozzá, az is lehet.

Próbáltam ezalatt azon
elmélkedni, hogy a tudattalannak a működésmódját, hogyan tudnám nagyon
egyszerűen leírni. Persze nem a saját okosságomra hagyatkoztam, hanem
rengeteget olvastam. Még ezen belül is, ha mi a gondolataink által helyes
meggyőződést akarunk a tudattalanunkon keresztül megtanítani magunkkal, akkor
ezt hogyan érdemes csinálni.

Az első kérdés, hogy hogyan is
működik a tudattalan? Mert nem mindegy, hogy mit mondok neki, hogy mit
csináljon. A tudattalanunk a kérdőjellel nem tud mit kezdeni. Amikor azt
mondom, hogy miért vagyok én ilyen hülye? Ekkor a tudattalanunk ezzel nem tud
mit kezdeni, megmarad csaj az, hogy én hülye vagyok. A tudattalan ezt képtelen
értelmezni, nem rendelkezik ezzel a működésmóddal. Lefaragja a miértet és a
kérdőjelet és marad az, hogy te hülye vagy. Ha én néha felteszem magamnak ezt a
kérdést, hogy miért vagyok én ilyen hülye, akkor a tudattalanom veszi az adást
és azt mondja erre: „Áhá, a gazdi azt mondja, hogy hülye vagyok!” És szép
lassan a meggyőződésemmel kezdek el gondolkodni. Tehát a tudattalannak nincsen
kérdőjele!

Egy másik fontos alapelv. A
tudattalanunk nem ismeri a tagadást. Tehát azt mondom valakinek, hogy ne legyél
már ilyen hülye, akkor azt, hogy ne, ez egyszerűen nem létezik. Ez nagyon
egyszerűen azért van így, be is láthatjuk, mert ha azt mondom például, hogy nem
akarok beteg lenni, vagyis pozitívan akarok gondolkodni, ekkor a tudattalanom
mit tud ebből értelmezni? Először is elképzeli, hogy én beteg vagyok, mert
végső soron azt kell elképzelnie, hogy nem vagyok olyan, vagyis beteg. Hát
először el kell képzelnem, hogy milyen nem vagyok. Ilyen egyszerű az egész.

Tanárként is tapasztalom, hogy ha
kérdezni akarok, netán felelteni, és valaki mellett állok, csak úgy süt róla,
hogy: „Jaj, csak ne engem!”

Amitől a legjobban félek, azonban
bekövetkezik.

Ezért mondtam azt, hogy nem a
tudatos számít. Mert a tudattalan nem tudja értelmezni a kérdéseket és nem
tudja értelmezni a tagadást sem. Mert először elő kell hívni például a
betegséget.

Akkor a következő. A tudattalan
nem ismer bizonyos névmásokat sem: én, te ő, mi, ti, ők. Ezt megint egyszerű
belátni, mert ha én azt mondom magamban, hogy te egy teljesen hülye vagy. Akkor
bennem vajon mi van? Az van bennem, hogy hülye. Hiába mondom, hogy téged
utállak, ha magamat nem szeretem. A tudattalanom nem tudja megkülönböztetni,
hogy most ezt magamnak mondtam vagy neki mondtam, hanem csak egyszerűen bennem
van az, hogy hülye. Elfogadja tőlem ezt az utasítást, hogy te hülye vagy.

Végül pedig – és erről már volt
szó – , hogy a tudattalanban nincs múlt, jelen meg jövő! Csak jelen van. Azért,
mert a tudattalanban jelen van a múlt és a jövő is egyszerre. Ha valami tizenöt
évvel ezelőtt ért sérelmet felemlegetek, akkor az nem a múlt, hanem az most van
jelen bennem. Mert a tudattalannak ezt mondom, hogy megbántottak és ő előhívja
ezt a dolgot és máris jelen lesz. De a jövő is jelen van. Nem tudsz kilépni egy
helyzetből, de tudod, hogy ki kellene lépned belőle, akkor ösztönösen úgy
szoktunk csinálni, hogy oldjuk ezt a feszültséget, hogy elkezdünk álmodozni.
Például a minap ezt mondta nekem egy hittanosom, hogy atya van egy jó hírem,
165 nap múlva tavasz lesz. De azzal az örömmel mondta ki ezt, hogy számára a
tavasz abban a pillanatban jelenvalóvá lett. A fantáziánk és az elképzeléseink
jelen vannak bennünk!

Amitől valaki nagyon fél, az
bekövetkezik, amiről fantáziál, minél nagyobb meggyőződéssel, azt egyszer csak
meg fogja tapasztalni. A tudattalan elintézi, megteszi nekünk, hogy átéljük
ezeket.

Különbség van a meggyőződés és a
tudattalan működése között!

Látszólag, ha én egy pozitív hitet
akarok magamban erősíteni, akkor két jó verzió van:

Az egyik, hogy nem leszek beteg.
Egészséges leszek. Pozitív gondolat, pozitív kijelentés.

Azonban, ha azt mondom, hogy
beteg leszek, akkor pozitív meggyőződés, negatív kijelentés. Vagy nem vagyok egészséges:
negatív meggyőződés, pozitív kijelentés.

Látszólag, ha én fel akarom
használni azt a képességemet és készségemet, akkor az is jó lehet, ha negatív
meggyőződéssel gondolkodom valamely dologról, vagy ha pozitív meggyőződéssel
gondolkodom valami jó dologról. Ha csak a gondolat és a tudat szintjén játszom
ezzel, akkor valóban, akkor valóban mind a kettő jó. Csakhogy a gondolataink,
az elképzeléseink, az álmaink és a vágyaink és mindenünk leszáll a
tudattalanba, mert helyet ad az új dolgoknak és a tudattalannál nem tud mit
kezdeni azzal, jó értelemben, hogy nem leszek beteg. Tehát valójában, ha
tudatosan nézzük, akkor két jó megoldásunk van, a helyes gondolkozásra és a
meggyőződésre, valójában azonban, ha a realitást nézzük, akkor csak egy:
Pozitívan gondolkozunk, pozitív meggyőződéssel. Azért nagyon fontos ez, mert
roppant egyszerű, de nem így csináljuk. A kijelentések zöme, amit
gyerekkorunktól hallunk, az negatív kijelentés: Ne tedd, ne csináld, miért vagy
rossz. Nagyon kevés pozitív kijelentést hallunk és nagyon kevés pozitív
kijelentés rögzül bennünk. Ezért a tudattalanunk tele van negatív gondolatokkal
és negatív meggyőződésekkel.

Amikor elkezdtem ezzel
foglalkozni, akkor nagyon sok irányból kezdtem ezt a kérdést boncolni.
Lélektani szakemberek is leírták sokszor, hogy mennyire fontos, hogy a szülő
olyan kijelentéseket tegyen a gyermek felé, amelyben kevés negatívum van,
amelyben a szülő nem a gyerekét minősíti. Ezzel valamit el akarunk érni,
például azt, hogy a gyerekünk valamit ne csináljon, de nem ezt akarjuk
valójában elérni, hanem azt, hogy a gyermekünk jó dolgokat csináljon, de a
kijelentéseink zöme nem így hangzik el. Ezzel pedig negatív meggyőződéseket
okozunk a gyermekünkben, azt is akár, hogy azt hiszi magáról, hogy rossz, nem
szeretetreméltó.

Át kellene gondolnunk, hogy
milyen kijelentéseink vannak és ezek milyen meggyőződéssé válhatnak!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari