Elméleti tudás, gyakorlat, önismeret.

2001.12.11.

Megosztom
Elküldöm
        Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

    Ahogy töprengtem és visszagondoltam az előző előadásokra, hogy mi mindenről beszéltem már, az álmoktól kezdve a betegségeken át, mindenféle dologról, és újból följött bennem az a kérdés, amit hát szinte a ti nevetekben tettem föl magamnak, hogy hogyan van képe ennek ezekről beszélni. Mért nem marad a kaptafájánál? És szeretnék erre a talán kimondott-kimondatlan kérdésre picit válasz adni. Egyszerűen azért, mert ahogyan megpróbáltam rendes pap lenni, a hétköznapi életnek a gyakorlata olyan kihívásokat intézett felém, hogy rájöttem arra, hogyha én egyszerűen csak egy nagyon egyszerű pap akarok lenni, aki a maga papi munkáját szeretné rendesen végezni, akkor nem maradhatok meg azok között a keretek között, amelyeket talán ma egy közgondolkozás számomra vagy számunkra előírna. Tehát nem különösképpen elvi megfontolások vezettek oda, hogy ennyi mindennel kezdjek el behatóbban foglalkozni, hanem a gyakorlat. Mert észrevettem mondjuk azt, hogy jön hozzám valaki, akivel mondjuk heteken, hónapokon át beszélgettünk valami erkölcsi konfliktusáról. Sikerül megoldani ezt a helyzetet, mondjuk mindnyájunk számára úgy tűnik, hogy a leghelyesebb döntést hozza meg és merem zárójelbe tenni, hogy így is van. Egy erkölcsileg nagyon korrekt és nagyon helyes döntést hoz, majd pedig ez után, annyira boldogtalanná válik, nem egy hét múlva, hanem hetek, hónapok, évek alatt, hogy szétesik a házassága. Vagy mit kezdjek azzal, amikor valaki jön, megint csak megoldódik valami klasszikusan erkölcsi vagy… nos paphoz utalt kérdés, majd pedig jönnek a betegségek egymás után. És itt lehetne egy csomó-csomó történetet hozni. Amikor jön valaki és azt mondja, hogy az ő családjában tulajdonképpen minden rendben van. Csak éppen hónapok óta rémálmai vannak. Hogy akkor, mondhatom-e én azt, hogy ha minden rendben van akkor mit foglalkozzunk ezzel? Ez egyáltalán nem engem érint. Tehát, hiába próbáltam én meg a keretek között maradni, rájöttem, hogy azt a nagyon egyszerű feladatot, amit mondjuk az Egyháztól vagy az Egyház által Krisztustól kaptam vagy magamnak tulajdonítok, azt nem tudom egyszerűen beteljesíteni. És emiatt kénytelen voltam ezeket a köröket állandóan kitágítani. És most szeretnék nektek fölrajzolni egy modellt, egy nagyon egyszerű modellt, ami roppant jól használható számomra. Pedagógusok Németországban fejlesztették ki. Meglátjátok olyan egyszerű mint a pofon, de azért hogyha ez alapján megnézzük magunkat, akkor rájövünk, hogy nem olyan baj, hogy egyszerű, mert így is sokat mond. (Rajzol) Ez pedig az, hogy amikor egy pedagógus, de hát egy szülő is pedagógus bizonyos helyzetekben és lehetne sorolni ezt végtelenségig… önmagunkkal kapcsolatosan is néha pedagógusok vagyunk… hogy egy hármas egységet kellene szem előtt tartani. Ma egy csomót fogok rajzolni. Annyira jó, köröket, háromszögeket… nagyon izgalmas lesz! Tehát elméleti tudás, gyakorlat és önismeret. Ha igazán valamit szeretnénk közvetíteni, akkor ezt a három dolgot kellene egységben látnunk először is nekünk és egy olyan működésmódot kialakítani, amelyben mind a három megkapja a maga helyét és fajsúlyát. Nálunk az elméleti tudás eszméletlen módon eluralkodott a többi fölött. Iszonyatos módon. A teológián, azt gondolom, ennek a sokadlagos jellegét tapasztaltam én meg. Gyakorlat szinte nulla, önismeret meg vagy van vagy nincs, kutya se kérdez rá, hogy van-e vagy nincs. Én papként innen indultam el bizonyos szempontból, persze ez egy rendszer, állandóan el lehet indulni akárhonnan és akármerre lehet menni. De ahogy most mondtam, a gyakorlatból indultam ki, hogy nem tudtam rendesen pap lenni ahogy szerettem volna. Ebből az adódott, hogy elkezdtem egy csomó elméleti tudást magamba gyűjteni, majd egy iszonyatos hiány alakult ki az önismeretben. Lemaradt az önismeret. Emiatt elkezdtem állandóan csoportokba meg egyéni mindenféle helyzetekbe kerülni, hogy megismerjem saját magamat és aztán kialakult egy ilyen nagyon jó értelemben vett kör. Ezért merészelek olyasmiről beszélni, ami egyébként mindig is klasszikusan a pap feladatai közé tartozott, hogy kezdjen valamit a híveinek az álmával, például. Klasszikusan papi föladat és én örülök is annak, ha én ezt gyakorolhatom. Na most, térjünk vissza oda, amit ígértem nektek, hogy megnéznénk azt, hogy milyen általános következtetéseket vontak le egy olaszországi kísérlet kapcsán. Azért Olaszországban, mert Olaszországban a rendszerszemlélet és a rendszerszemléletű családterápia talán a világon a legjobb. A milánói módszer. És ezért az őáltaluk kikristályosított összefüggéseket érdemes volna megnézni, mert azok általánosan is használhatók. Hogy mely családokban jönnek elő százalékosan kimutathatóan sokkal nagyobb arányban pszichoszomatikus betegségek. Mik jellemzik az ilyen rendszert. Elmondtam egy történetet nagyon vázlatosan és egyszerűen. Szeretnék még egyet. Legalább két lábon álljunk és akkor utána levonjuk ezeket a következtetéseket, amelyek aztán nem csak a családra lesznek érvényesek, hanem bármilyen rendszerre.

    Harmincöt év körüli szülők, ugye itt ül a segítő vagy terapeuta, ide leül az édesanya. Harmincöt év körül, otthon van, illetve amikor a gyerekek éppen nem csecsemők akkor szakképzett ápolónő. Itt van az apuka, szintén harmincöt év körüli, hivatalnok. Itt ül rögtön az anyuka mellett a beteg gyerek. Tizenkét éves, kisfiú és az általam oly kedvelt panasszal ül ott a széken: bepisilős csecsemő kora óta. Az akkor még nem probléma ugyebár, de ő tizenkét éves kora ellenére is bepisil. S mellé ül a két tesója, egy tízéves kisfiú meg egy nyolcéves kislány. És miközben beszélgetnek, hát ugye kisgyerekekről van szó, hosszan megy a dolog, ide ücsörögnek át. (lerajzolja, hogy a félkörben elhelyezett székeken átülnek a gyerekek). A gyerkőcök mozognak. Ő (a beteg kisfiú) nem mozog, ő itt marad az anyukája mellett. Arról számolnak be, hogy a kisfiút egy csomószor elvitték már orvoshoz, végigjárták ezeket a köröket. Végül is az orvosok két dolgot állapítottak meg. Az egyik, hogy szervi panasz nincs, a másik, majd kinövi. Miután ezt-azt már megpróbáltak vele, a szülők többféleképpen értelmezik a helyzetet. Van mikor azt mondják: „Mi vagyunk a hibásak. Bárcsak megmondaná végre a kisfiunk, hogy mit rontottunk el.” Van, amikor pont az ellenkezőjét állítják és azt mondják: „A kisfiú a hibás. Direkt csinálja ezt velünk.” És a harmadik, amikor egyetértenek az orvosok véleményével azt mondják, hogy különösebben sem a kisfiú, sem ők nem hibásak, „Majd kinövi.” És ebben reménykednek. Hosszasan beszélgetnek és a következő derül ki: Egyrészt az anyuka arról beszél, hihetetlen fáradtan, fásultan, lehangoltan, hogy nagyon nagy teher neki ez a három gyerek. És ráadásul van egy beteg gyerek, akivel egy csomó plusz probléma van, minden nap van vele valami különös rendezni való, emiatt, mert nem lehet elvinni őt táborba, sokáig otthagyni az iskolában stb. Állandó programok. Ő ezt már nem nagyon bírja. Iszonyúan fáradt. Végül valami olyan jelzéseket küld a férje felé, hogy igen-igen, tulajdonképpen még bírná is ő, egy probléma van a gyereken kívül, – de ez nagyon óvatosan mondja csak – hogy „Hát, ha a férjem a szabad idejében egy picit többet otthon lenne…” Hát talán, akkor rá kevesebb teher jutna. A férfi a következőt mondja. Ő dolgozik a családért. Hivatalban dolgozik, reggeltől estig ül a fenekén, hát persze, hogy amikor vége van a munkának, akkor szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Persze, hogy hétvégén elmegy a barátaival egy kicsit vadászgatni, biliárdozni, egyebek. Ez egészen természetes, neki is kell az egészségére ügyelni, már csak azért is, mert ha ő lerobban, akkor ugyan ki fog keresni a gyerekekre? Az ápolónői fizetésből nyilván nem fogják tudni eltartani a családot. Ahogy beszélgettek, az is kiderül, hogy van itt még egy szereplő, akit nem hívtak meg – és azért választottam ezt, mert ez egy nagyon-nagyon… már szinte így mondhatnám, magyar modell – a nagymama. A nagyi. Van a nagyi, akit nem hívtak meg, de akiről kiderül, hogy miután a szülők is elégé fiatalok még, a nagyi egy életerős szupernagyi, bírja reggeltől estig. A férfinek az anyukájáról van szó. És arról beszél a férfi, hogy egyébként sem érti a feleségének a kifogásait, hogy ő nem bírja, mikor ott van az ő édesanyja, aki miután megözvegyült, már nyolc éve, együtt lakik a családdal. Úgyhogy, előbb-utóbb meghívják a nagyit is, mint kulcsszereplőt (bár mindenki kulcsszereplő). És amikor a nagymama megjön, akkor változik a fölállás. Mert ide ül a nagymama (rajzol), és a gyerekeket ölbe veszi. Tehát a gyerekek sitty-sutty idejönnek. Mozognak, de nem ide mozognak (az előző rajzra mutat), hanem a nagyihoz. Kisfiú nem mozog. Kérdezik a nagymamát, hogy ő hogy látja a helyzetet. A nagymama elismeri azt, hogy a fiának valóban nagy szüksége van a pihenésre. A kikapcsolódásra, sportra, hiszen milyen komolyan dolgozik. Elismerően nyilatkozik a menyéről is. Azt mondja, hogy nagyon tisztességesen, klasszul neveli a gyereket, megbecsült ápolónő, nagyon-nagyon elismeri őt is, nagyon szereti, de hozzáteszi, hogy tulajdonképpen ebben a családban nem igazán komoly probléma ez, mert hiszen ő még egy életerős nagyi, mint ahogy ezt lehet is látni, bírja ő a gyerekeket is, a főzést is, tud ő sok mindent csinálni, amire itt ebben a családban szükség van. Amikor a nagyi beszél, a fia hallgat. A feleség, kétségbeesett jelzéseket küld, utána pedig ezeket a jelzéseket abbahagyja, a férje felé, hogy szólaljon már meg. De az nem szólal meg. A terapeuta a következő felállást mondjuk mutatja vagy érzékelteti, hogy kialakult két alrendszer. (Rajzol) Mind a két alrendszerben van egy anya, meg egy fia. Anya és fia, anya és fia. És a kisfiú a maga betegségével szövetségese az édesanyának, mert az édesanya hiába mondja a férjének, hogy ő ezt nem bírja egyedül, neki szüksége van a férfire – férjként elsősorban, férfiként, társként szüksége van rá. Nem konfrontálódnak egymással, mintha nem értenék egymást. A férfi azt mondja. „Ó hát a kisfiunk az nem olyan nagy probléma, te elefántot csinálsz a bolhából.” Mondja a feleségének. A feleség pedig nagyon súlyosnak tartja ezt a helyzetet, amibe ő nagyon elfáradt. Ezért az anyuka a kisfiún keresztül üzen. Az apukának, hogy „Gyere hozzám!” A kisfiú, a maga pisilésével, az egyetlen olyan téma és fórum és akármicsoda, amivel az apát valamiképpen be lehet húzni ide a feleség mellé. Itt megint azt látjuk, hogy a kisfiú egyfelől valamiképpen áldozata ennek a kapcsolatnak. Ennek a kapcsolatnak. Valamiképpen ő az áldozat. De ha megfordítjuk, akkor éppen hogy nem erről van szó, hanem a kisfiú a maga bepisilésével, fönntartja ezt az egész rendszert. Szinte a kulcsfigurájává válik annak, hogy minden úgy maradjon, ahogy eddig volt. Ebben az esetben a kisfiú egyáltalán nem áldozat. Hanem szinte motorja ennek a rendszernek. Mert ameddig rajta keresztül lehet üzenni a férfinek, ő az a kulcsmomentum ami összeköti valamennyire a feleséget a férjjel, addig nem jöhetnek létre ennél jobb kapcsolatok. Mert ez annyira erős, hogy nincs helye és tere ennél jobbnak. Ezért a kisfiú a maga módján nem csak áldozat, hanem kiváltó ok. Ezt csak azért fogalmazom így meg a hagyományos, hogy ki az áldozat és ki a tettes sémában, merthogy ebben szoktunk gondolkodni és akkor láthatjuk, hogy itt egy olyan rendszerről van szó, amelyben tulajdonképpen mind a kettő ez is, az is, vagy nyugodtan elhagyhatjuk ezt az egész megközelítést. És mondhatjuk azt, hogy itt egy nagyon érdekes kölcsönhatásról van szó. Ahol a mi önkényes nézőpontunkból van csak ok és okozat. Van tettes és van áldozat. Ez a mi logikánk. Legjobb lenne nem ebben a szisztémában elgondolni azt, hogy mi is történik itt. Ráadásul ezek a folyamatok, és ezért is hoztam nektek ide, nagyon, ugyebár teljesen tudattalanul mennek végbe. Szinte semmi nem tudatos ebben, illetve, ha tudatos is valamennyire, azt nem kommunikálják egymásnak. Nem konfrontálódnak egymással. A múlt heti, meg ez a történet szinte mindent magában rejt, amit most következtetésként el tudunk mondani. Múltkor talán föl is írtam azt, hogy az egésznek a homlokterében egy mítosz áll. A mi családunk egységes család. A mi családunkban nincsenek problémák. Emlékeztek, ahogy mondják a szülők: „Mi mindent együtt csinálunk. Miköztünk harmónia van.” Ezt nyugodtan leönthetjük egy keresztény szósszal. Egész nyugodtan, és akkor ezek a kijelentések kapnak egy ilyen klassz vallásos ízt. És ha a paphoz elmennek – küldenek hozzám időnként (annyi mindent tudnék mondani) egy-egy családot. És akkor azt mondja az, aki küldte őket: „Nagyon jó fejek, végtelenül igazi keresztények stb…, egy pici hiányzik! Csak egy pici.” Akkor beszélgetek velük egy órát: na és az az elefánt. Az a pici. Mindent elfed a szósz.

    Ezt említettem nektek, tizenegy anorexiás, kilenc cukorbeteg és tíz asztmás gyerekes családot vizsgáltak. Mindegyik család olyan volt, ahol a betegséget az orvosok krónikusnak nyilvánították. Gyakorlatilag kezelhetetlennek és gyógyíthatatlannak. Csak ezekkel foglalkoztak. A legkeményebbeket szedték össze és a következő nagyon általános jellemzőket, tulajdonságokat állapítottak meg, később ezeket más kutatók is újból és újból igazoltak. Az első: a családtagok, nem tudják a határaikat tartani, összeolvadnak egymással. Különféle szinteken. Itt ebben a mama meg a fia. Abban a pillanatban, hogy megjelenik a nagymama, ő nem férj lesz, hanem gyerek. Nem tud férj lenni. Itt is, nincsenek meg az éles határvonalak. Túlságos bevonódás jellemzi az ilyen családokat egymás életébe. Mondjuk, hallottam nem egyszer ilyet: „A családon belül nincsenek titkok.” „Mi mindent tudunk egymásról.” Ismerős nem? Innen-onnan, ha nem otthonról, akkor a szomszédból. „Mert hiszen mi egymás előtt mit kellene, hogy titkoljunk? Hát nincs egymás előtt titkunk.” Fizikai jellemzői is lehetnek egy ilyen rendszernek. Például, hogy nem lehet bezárni a szobákat. A szülő bármikor rányithat a gyerekére. A fürdőszobába bárki bármikor bemehet, akárki akármit csinál is ott. Nincs olyan hely, ahova valaki, aki szomorú, elbújhatna, hogy ott sírjon. Ha valakinek rossz kedve van, akkor összejön a családi kupaktanács és kielemzik, hogy mi miatt lehet rossz kedve, vagy tetemre hívják, és mondja el hogy mi miatt van rossz kedve. Hát ők azért vannak, hogy segítsenek neki. Mindent tudni akarnak egymásról. Hogy ki mit gondol, ki mit érez. Amikor mondjuk ilyen keresztény szósszal van leöntve ez a beszámoló, akkor ezt hihetetlen szépen tudják előadni. Gyönyörű szépen! Hogy „Mi mindig tudunk egymásról! Hogy mi is történik a másikkal. Hát mi nem vagyunk ilyen közönyösek és ridegek, hogy csak úgy egymás mellett élnénk, mint a pogányoknál!” És lehetne ezt tovább folytatni. Ha eljön egy ilyen család, beszélgetünk. A következő történik, két alaptípus, ahogy beszélgetnek. Az egyik: állandóan egymás szavába vágnak. Nincs határa annak, hogy most én kezdtem el beszélni és idáig beszélek. Megint egy picit ahogy a háromszöget nézzük, önismeret. Hogy ez hogy van nálatok? Adott esetben ki vannak osztva a szerepek, az egyik többet beszél a másik mindig hallgat. De hogyha olyan alkalom van, akkor ő is simán beleszól a másik beszédjébe. Ennek a fölfokozott változata, amikor kérdezek valamit, mondjuk az apukától. És megkérdezem tőle, hogy hogyan látja, hogy a gyerekeknek a problémája az súlyos-e vagy nem. Mire az apuka ki sem tudja nyitni a száját. A feleség elkezd beszélni. És viszont is. Leírtak olyan üléseket, – azért az már szép lehet – mikor négyen ülnek benn, a gyereket kérdezik és egyszerre a két szülő meg az idősebb testvér válaszol! Csak pont az nem, akinek a kérdés szólt. Ez egy roppant izgalmas dolog, elkezdek beszélgetni egy családdal, és az első alkalom szinte azzal megy, hogy kérdezek valakit, másik válaszol. „Jó, jó, jó, álljunk meg! Én most Lacit kérdeztem, és nagyon kíváncsi lennék, hogy Laci mit gondol erről.” A feleség: (fújtat). Mond néhány mondatot és már beleszólt. Hagyom. Akkor mondom, „Nekem úgy tűnik, Laci nem tudta végigmondani, amit akart. Tehát hallgassuk meg ismét Lacit, hogy ő ezt hogy is gondolja.” Mire a Laci mondjuk azt mondja „Igen, igen, ez egy csomószor így szokott történni.” De aztán ebből semmi nem következik. Tehát legföljebb odáig jutnak el, hogy kijelentik, hogy igen-igen, ez így szokott lenni. De ez a normális. És vica-versa. Asszonyokat hihetetlenül le tudnak nyomni férfiak. Láttam ilyet nem egyet. Jön az asszony, hogy „Nekünk van egy problémánk. Jöttünk az atyához és ezt most megoldjuk. Ugye drágám?” „Igen, igen, van egy problémánk…”, de ezt ő folytatja tovább, és háromnegyed órán keresztül beszél az asszony, mikor először én közbevágok, és azt mondom, hogy „Jó jó, most már nagyjából látom hogy mit gondol erről a dologról. Egy óránk van, ezért most adjuk meg a szót a férjének is.” Mire, „Jaj, jaj, drágám, látod, mindig ezt csinálom!” És utána három mondat után megint beleszól. Tehát megvannak ennek a sajátos forgatókönyvei, hogy hogy működik ez a dolog. Majd pedig, – a héten jött hozzám egy ilyen család, az történt, hogy beszélgetünk és körülbelül az ötvenötödik percnél, az a fél, aki szinte egyáltalán nem jutott szóhoz, szinte így fölsikoltott és azt mondja hogy „Jaj jaj, hát itt vagyunk már ötvenöt perce és még el se mondtuk hogy miért jöttünk!” Hát ezek iszonyatosan fontos dolgok. Megmarad öt percük a problémára. Öt. Majd miután elmondta azt, hogy még el sem mondtuk azt hogy miért jöttünk, a másik átveszi a szót és beszél még négy percet. És ez az a család aki eljött, hogy foglalkozzon a dolgaival. Hoppá! A többi még el se jött.

    Egy pillanat alatt bevonnak ám engem ebbe a rendszerbe. Majd erről most fogok beszélni. Hogy az orvost, a papot, a tanárt ezek a rendszerek úgy beszippantják, mint annak a rendje. És már nem csak a kisfiú lesz egy nagyon izgalmas eleme a rendszernek, hanem a bevont segítő is. A barát. Ugye megy a baráthoz. És akkor „Ugye megértesz engem?” Újabb szövetséges. Végül már nem egy család ül itt, a férfinak megvannak a haverjai, csak nem hívtuk el őket. Az asszonynak is megvannak a barátnői. Nyilvánvalóan, hát nem zárt ez az egész dolog. A nagymamának is megvannak a nagymamabarátnői, természetesen. Na. Ezek a határok nem csak személyek között nagyon gyöngék, amit a kommunikáció totálisan egyértelműen jelez, hanem generációk között is. Ugye, ebben az esetben nem nagyon lehet tudni, hogy most a nagymama, nagymama-e vagy édesanya. Úgy tűnik, hogy inkább édesanya. És nem pedig nagymama. Megszűnnek ezek a különbségek. De akkor a kérdésem az, hogy a tizenkét éves kisfiú az az anyukának a kisfia vagy partnere, társa, férje vagy kicsodája? Tehát a szerepeknek a határai is teljesen elmosódottak. Simán lehetséges az, hogy egy igazi magyar nagyi az megmaradjon nagyinak. Hogy tiszteletben tartsa a szülőknek minden szabadságát, prioritását és az összes többit. És ettől ő még lehet a családnak egy nagyon szerves és aktív tagja. De megmaradt nagymamának. Tehát itt a szerepek is keveredhetnek, a generációk is keveredhetnek. Ide tartozik az, amit nagyon sokat hangsúlyoztam a felelősség kapcsán, hogy hol van a felelősségemnek a határa. Nagyon örülök, hogy most egy más összefüggésben előkerült ugyanez. Mert az, ami esetleg olyan furcsán hangozhatott, hogy azt mondtam, hogy magamért vagyok felelős. És természetesen minden kapcsolatban is magamért vagyok felelős. Hogy most kiderül egy ilyen rendszerben, hogy milyen életfontosságú. Mert lehet, hogy ez a nagymama azt mondja „Hát én felelős vagyok a fiamért, a menyemért és az unokákért.” De nem úgy gondolja, ahogy azt érdemes volna gondolnia. Hanem átlépi a saját felelősségének, a törvényes felelősségének a határait. Miközben ő, mondjuk amikor a paphoz elmegy és mondjuk gyón, akkor olyan szép dolgokat mond magáról, az ő végtelen terheiről és áldozatvállalásáról, hogy a pap ott rögtön szentté avatja a gyóntatószékben. Nagyon izgalmas ám hallgatni nagymamákat. Ahogy egy-egy félmondatuk elhangzik, hogy „Jaj atya, elkövettem két bűnt. – mondjuk – Lenyaltam a cukrot a süteményről pénteken, meg elbotlottam és azt mondtam, hogy ejnye-bejnye.” Ez az ő két nagy bűne egy év alatt. Majd azt mondja hogy: „De hát atya, mi ez ahhoz a fájdalomhoz képest, amit az én fiam okoz nekem…” És megkérdezem, hogy hány éves a fia, és az hatvan. Na, ez az amiről a legelején beszéltem, hogy ilyenkor most mit mondjak én erre? Hozzám gyónni jött, Mari néni gyónni jött, két bűne van, feloldoztam, sütty… (Nevetés) Vagy pedig, legalább annyit megteszek, hogy nem erősítem meg a fiával szembeni teljesen illetéktelen felelősségvállalásában és hatalmi köreiben. És azt mondom, hogy ha a fia hatvan éves, nyilván meg van a magához való esze, hogy úgy csinálja a dolgokat, ahogy akarja, és ha nem, akkor is csinálja úgy a dolgokat ahogy akarja. És ha Mari néni nem jön hozzám többet gyónni, akkor nem jön.

    Múlt héten hallottam ezt megint csak. Egy édesanya, aki körülbelül negyven-ötven között van, kisírt szemekkel jön, és azt mondja, hogy az ő lánya az olyan szeretetlen vele, hogy ő ezt nem tudja elviselni. Hogy amikor ő megszülte azt a gyereket, ő álmában nem gondolta volna, hogy majd ilyen dolgok fognak történni. S hát kérdezem, hogy mi? És kiderült az, hogy a lánya serdül. De már úgy benne van, mert éppen tizennyolc. És, amikor a barátjával együtt vannak a szobában, akkor az anyuka nem megy ki. Mert hát ők egy család, nem? És a lánya odáig merészkedik a konfrontációban, hogy – az anyuka a telefon mellett ült – és azt mondja neki, hogy „Mi van anya, telefont vársz?” (Nevetés) És az édesanya ekkora szemekkel jön, és azt mondja hogy „Órákon át zokogtam. Hogy tudja ezt velem megcsinálni? Hogy képes erre?” Aztán gyanított valamit és azt mondta, hogy „És igen, gondolkoztam, hogy eljöjjek-e hozzád, mert tudtam, hogy te biztos neki adsz igazat!” (Nevetés) De azért csak eljött, mert annyira ki van készülve. Mondta, hogy „Igen, eljöttem, mert mondom a férjemnek: – aki ugye, éppen nézte a tévét (Nevetés) – Tudod mit csinált a te lányod? Most zavart ki a szobából!” És erre a férje mit csinált? (Vállat von) Eljött hozzám. Ebben mozgunk, ebben élünk, egy csomót tudnék erről mondani. De az édesanya a fájdalma meg őszinte, tehát szó sincs róla, hogy itt játszana. Ő ebbe tényleg majdnem beledöglik. Beledöglik, hát látom rajta! Tehát nyilvánvalóan melléállok, tehát nem arról van szó, hogy ő lenne a hibás. Hanem benne van egy rendszerben, amiben messze túllépte azt a határt. Mondhatnám a következőt. Amikor jön valaki azzal, hogy második öngyilkossági kísérlet. Második! Tizenhét éves fiú! És elkezdünk beszélgetni és megint egy ilyen jellegű háttér, hogy nem hajlandók a szülők a saját köreiknek a határát tiszteletben tartani. Nem hajlandók. Beleszólnak, ezért a fiú állandóan, teljesen, iszonyatosan feszült – tudjátok mi történik ilyenkor? Az, hogy „Este nyolckor otthon vagy fiam!” – Tizenhét éves. Próbál konfrontálódni, erre jön a lelki terror. Büntetik, mit-tudom-én-micsoda, és akkor a fiú bezárkózik a szobájába, tizenhét éves, és fölvágja az ereit. Így működik. És akkor nagyon érdekes volt a beszélgetés! Beszélgettünk erről és próbálok odamenni, hogy miért csinálja? És ő azt mondja, nem tudom, miért csinálom. Nem tudatos. Ő csak meséli, hogy vannak konfliktusai a szüleivel, de hát a szülei nagyon jók. Hát ő szereti a szüleit. Hát nagyon rendesek. Igaz, hogy már a bátyja meg a nővére is elmenekült otthonról. Ahogy csak lehetett, gyorsan megházasodtak ez igaz, de hát az ő szülei, hát nagyon szeretik őt. Iszonyatos belső harc és konfliktus, és nem tud vele mit csinálni. És eljutottunk egy nagyon érdekes mondatig, ami egy kulcspontja lett annak, hogy talán-talán jól lesz ez a fiú, csak hát le kellett ülni az édesanyával is, persze. Hogy azt mondja hogy, illetve ezt én fogalmaztam meg, de hát ő tálcán kínálta ezt a mondatot. Hogy „Nem tudok mit kezdeni a fájdalmammal, ezért azt a kezembe veszem. Még mindig jobb, ha én okozok magamnak fájdalmat, mint ha egy olyan, teljesen ellenőrizhetetlen világban, amit nem tudok hol megragadni, nem tudok hol kilépni belőle és abból jön állandóan a feszültség és a fájdalom. Inkább én magamnak. Mert azt legalább én csinálom magamnak, legalább az a kezemben van.” Az üzenet megdöbbentő, „Legalább egy valami van az én kezemben, a saját életem! A szó szoros értelmében, mert mindenbe beleszólnak. De legalább megölni megölhetem magam. Azt legalább én megtehetem. És a szó szoros értelmében az a kezemben van.” És a fiú nem gyógyszereket szed be mondjuk. Nem leugrik. Hanem kést vesz a kezébe. Ahogy egy pszichoszomatikus betegség is mindig valamiképpen egy nagyon sajátos nyelvi üzenetet hordoz, ugyanúgy az, hogy ki hogyan lesz öngyilkos, az is hordozza a maga nyelvi üzenetét arról a rendszerről, amiben ezt az illető megteszi.

    És ide még egy utolsó gondolatom, ezekre a helyzetekre, amikor nincsenek meg a határok: ezért olyan fontos amikor mondtam, hogy nagyon szeretlek, egy órám van rád. És mindig vannak olyanok, akik ezt iszonyú rosszul élik meg. Azt gondolják, hogy most vagy szeretem, és akkor nincs határ. Tehát akkor ő had jöhessen el hozzám, és akkor beszélgessünk. De ha én azt mondom, hogy, „Egy órám van rád.” akkor én nem szeretem őt. Akkor nem, ez így nem. Majd elmegyek olyanhoz, aki ráér. Ezért olyan iszonyatosan fontos adott esetben egy ilyen helyzetben, hogy egy óra. Mert akkor vannak keretek. És rögtön kiderül ott, ott a fotelben ülve, hogy az illető a kereteit nem tudja tartani. Ez egy csomó mindenről árulkodik. Ott és akkor. Nem kell, hogy ott történeteket mondjon. Ott zajlódik köztünk. Na, azt akartam még ide hozni, hogy ezzel a határok túllépésével kapcsolatosan létre szokott jönni egy úgynevezett háromszög. (Rajzol. Ez egy másik. Ezt majd fordítva rajzolom, nehogy összekeverjétek.) Szülők mondjuk, de bárki behelyettesíthető. És a gyerek, aki hozza a betegséget, és a szülők között a konfliktus nem nyílt. Valami miatt nincsen nyílt párbeszéd. Valamilyen szinten a kommunikációban, dehát itt akármit el tudunk gondolni. Nem mernek konfrontálódni egymással, nem mernek őszinték lenni, nem bíznak egymásban. Van egy csomó kifogásuk, fájdalmuk, panaszuk, de ezt nem fejezik ki, vagy kifejezik, de a másik nem fogja föl. Ez is tipikus. Mondja az egyik és mondja és mondja és már az ötödik percben értettem legalább azt, hogy mit mond. És a férje nem érti. Eltelik az egy óra, és egyetlen félmondata sincs amivel közvetítené vagy közölné, hogy fölfogta azt, amit a felesége mond. Ezt gyakran láttam férfiaknál. Főleg értelmiségieknél. Azért mert hogy mi van lejjebb az egy másik szint; vannak különbségek, kulturális különbségek. De ahol elég jó a verbális készség egyébként, tehát ki tudnák fejezni. Ki is fejezik, tudnak is beszélni. A feleség érti a dolgokat. A férfi nem. A saját zárt világában mozog. Nagyon-nagyon tipikusnak találom. Tipikusnak. És akkor az történik, hogy kell valaki, aki ezt a nem működő kapcsolatot, ami az alapja egyébként a családnak vagy a házasságnak, összeköti és ez lesz a gyerek. És pontosan úgy működik, mint ahogy a tudattalanról beszéltünk, hogy az nem válogat a módszerekben. Abból a szempontból, hogy ez most jó vagy nem jó; elvégzi a dolgát. Szükség van annak a mítosznak a fönntartására, hogy itt van kapcsolat, sőt nem csak kapcsolat van, hanem egy hihetetlen harmonikus, keresztény kapcsolat van. És a kisfiú ezt a kapcsolatot, ezt a látszatot, ezt a mítoszt fönntartja. Az egész folyamat nem tudatos. De a bepisilésével, az asztmájával, az anorexiájával, akár a cukorbetegségével, akármicsodájával fönntartja. Azt, hogy úgy tűnjön, hogy itt tulajdonképpen minden rendben van, kivéve egy dolgot, magát a kis embert, aki beteg. Persze beszélhetnénk olyan rendszerről is, ahol a gyerekek egészségesek és a szülő beteg. Hát persze. Tehát ezek ebből a szempontból önkényes dolgok, hogy honnan indulunk el.

    A második nagy pont, ami minden ilyen családra jellemző, ahol krónikus pszichoszomatikus betegség van, az összeolvadás mellett a túloltalmazás. Tipikusak ezek persze. Ahogy az asztmás gyerekről, emlékeztek, ahogy mindenki azt mondja, hogy „Jaj a beteg…” és a papa is viszi és a mama is viszi. És ugye itt érnek össze a dolgok. Az asztmás kisfiú becsukhatja a gyerekszobának az ajtaját? Nem. Mert az anyuka hallani akarja, hogy’ veszi a levegőt. Adott esetben ezt így meg is fogalmazza: „Olyan nehezen alszom el, mert mindig azt figyelem, hogy hogy’ szuszog az én kisfiam vagy kislányom.” Ez nyilván csak akkor lehetséges, ha még aludni sem lehet zárt ajtók mögött. Most az más kérdés, hogy fél a kisgyerek, és azt mondja, hogy nyissák ki, mert az úgy neki jobb. Ilyenkor látszólag, de valóságosan is tulajdonképpen nagyon érdeklődnek egymás iránt a családtagok. Érdeklődnek. Védelmezik egymást. Egy ilyen család, éppen azért, mert hajlamos a zárt rendszerré levésre, majd ide el fogunk jutni, végül egy ilyen eszméletlen erős köteléket alakít ki, persze egy sérült köteléket a családtagok között, és szinte képesek teljesen kizárni a külvilágot. Mindent alárendelnek annak, hogy a gyerek gyógyuljon meg. Tehát itt pénz nem számít. Nem számít. Eszméletlen áldozatok. Nem mennek évekig nyaralni, eladják a kocsit, nem vesznek ruhát cipőt, semmit, nem esznek már húst sem, de a gyereket viszik mindenhova, csak hogy gyógyuljon meg. És amiről már beszéltünk, hogy a konfliktusokat, a problémákat, a fájdalmakat, a bármit belefojtják ebbe a betegségbe. Belefojtják. Tehát, hogy „Igen, lenne köztünk is egy-két elintéznivaló.” mondja a férj és a feleség „De hát, hogy kezdhetnénk ennek, ameddig a gyerekünk ilyen beteg?” „Hát nem érünk rá most a saját bajunkkal foglalkozni, mikor itt van ez a pici ártatlan! Hát vele kell törődni.” Tehát a család oltalmazza a beteget, a beteg oltalmazza a családot. A beteg a betegsége révén. Foglalkozik a családdal.

    A harmadik, ez is nagyon fontos! Merevség. Ha vannak pszichoszomatikus tüneteitek. Merevség. Ez szinte a leginkább aláhúzandó dolog. Nem gondolkodtok-e nagyon mereven? Ezt is el lehet rejteni. Szuper jól. Lehet egy nagyon aktív ember is végtelenül merev. Ez simán összejön. Emlékeztek ezekre, hogy elképzelem azt, hogy ki lesz a férjem. De iszonyú precízen és pontosan. És hogy fog fölhívni telefonon és mit kell mondania és hogy kell elbúcsúznia és mit kell magára vennie. Iszonyatos merevség! Minden, minden viszonylatban eszméletlen merevség. Majd az ilyen valaki fiatalon összeszed egy-két jó komoly betegséget. És azt mondja hogy „Eddig is boldogtalan voltam és tessék, az Isten még engem büntet.” A paphoz így szoktak jönni. Görcsbe rándul a gyomrom, mikor hallom ezeket a típusmondatokat. Hogy: „Én, aki áldozatul adtam az életemet, miért pont én lettem ilyen beteg?” Hát pont azért. (Nevetés) Vagy „Én, aki nem akartam leadni egy picit sem, egy igazi keresztény férfire vártam. És pont én, nekem csak ennyi jut?” És így tovább. Itt nagyon-nagyon erős ellenállás van a változással szemben. Az ilyen férfi, mondjuk, bejárja a világot. Tehát ha van egy kis pénze, akkor először körbenéz Magyarországon. Nem talál. Nem, hát valami miatt nem. Az az öt és fél millió nem… És akkor tovább megy. Munkát vállal Ausztriában. Ott próbálkozik… de hát az nem, hát azok meg osztrákok… hát az nem… És akkor átmegy az Egyesült Államokba. Ott is. Mert persze tehetséges, értelmes, intelligens, de hát valahogy nem… Nem, nem, nem. Közben persze vannak azért futó kapcsolatok, kalandok, minden… Megnézheti magát, hogy hogy jön ki ebből az egészből. Végül szakít a kereszténységgel, mert mit adott az neki? Ugye? Oké.

    A negyedik, amiről megint csak beszéltünk, krónikus konfliktus kerülés. Nincs ütközés. Vagy ha van, utána rögtön rohannak bocsánatot kérni. Na, ez is tipikus. Teljesen. Mondtál három mondatot, egy picit kifakadtál, de csak egy kicsit! Mert már a gyomrod ilyen… mint a cseresznyemag akkora volt. És utána bemész a szobába és „Hogy tehettem meg a férjemmel? Hogy csinálhattam ezt? Ádventben! Pont Ádventben.” (Nevetés) És akkor jön és akkor ez nem az, hogy évente gyón, mert mi bűne van neki? Hanem jön első pénteken, hogy „Vasárnap gyóntam utoljára, de hát, amit én otthon rendeztem.” Hát mit rendezett? „Hát sírva fakadtam.” Nyilván konfliktuskerülés, a konfliktusnak a tűrése alacsony. Nem akarom ezt tipizálni, hogy férfiak, nők. Nyilván szűkös az a kör, amit én látok vagy olvasok. De a nők, mint hogyha ösztönösebben is jobban bírnák ezt a dolgot. Szóval úgy tűnik, hogy ösztönösen is néha úgy ki tudtok fakadni. Ez a természethez való közeliségteknek a nagy áldása. Tudtok sírni, kiborulni, kikészülni, kozmetikushoz menni, ilyesmi… (Nevetés) Tehát egy csomó nagyon jó stratégiátok van. Egy férfi, főleg hogyha otthonról ilyen mintákat hoz, akkor az első hangos szóra azt gondolja, hogy náluk valami nagy baj van. Ezt éli meg, hogy mi történt a feleségemmel? Férfiak iszonyatosan tudnak félni a konfliktustól, ez meglepő. Az ilyen férfi szokott… Ugye úgy jön gyónni, (teljesen, totálisan konfliktus kerülő), és azt mondja hogy „Az én természetem az, hogy én néha kifakadok.” Hát világos. Tehát egyébként minden rendben van, hallgat és nyel és van egy csomó problémája és kifogása, de ezeket persze nem mondja el. De néha kifakad. És utána jön és teli van bűntudattal stb. Mire, megint csak amivel kezdtem: most én mit csináljak papként? Erősítsem őt meg és mondjam azt, hogy „Nahát kedves uram, hát nem ordítozunk otthon. Hallotta Jézust ordítozni? (Nevetés) Hallotta? Nem. Na akkor ezen gondolkozzon el. Menjen szépen haza. Három Miatyánk, három Üdvözlégy, akkor ordítozzon, miközben imádkozik.” Tehát akkor legalább megerősítem őt abban, hogy „Uram, maga ordítozott, akkor magának nagy szüksége lehet rá. Csak úgy nem szoktunk ordítozni.” Mert én is bent vagyok a rendszerben papként. Hát nem vagyok kívülálló! Főleg fölülálló nem vagyok. Hát hogy lennék az? Igen. És hát eljuthatunk egészen oda, hogy amikor növekszik a feszültség, akkor föllép a betegség.

    Egy nagyon érdekes kísérletet végeztek, mérték a vérnek valamilyen paraméterét folyamatosan. És a következőt csinálták: apuka és anyuka beszélgettek a zárt szobában és üvegfal mögött a gyerekek nézték a konfliktusukat. Megint csak cukorbeteg gyerekek, tehát pszichoszomatikus betegség, krónikusnak nyilvánított, ráadásul ebben a családban két gyerek volt és mind a kettő cukorbeteg. Az egyik kezelhető, a másik kezelhetetlen minősítést kapott. És mérték azt a valamit, ami egyértelműen mutatja, hogy a feszültség, az érzelmi feszültség az mekkora a szervezetben. Kiderült az – most csak így nagyjából rajzolok – hogy, fél órán keresztül beszélgetett az apuka és az anyuka, az apukának a feszültség görbéje valami ilyesmi volt. Itt van mondjuk a fél óra (felfelé húzza a görbét), és utána egy fél óra alatt egy ilyen teljesen átlagos szintre ment. Az anyukáé egy picit magasabbra ment, majd az is így szép lassan le. Az a kisgyerek, akinek gyógyítható cukorbetegsége volt, annak fölszaladt ide, és így maradt, miután itt mentek be a gyerekek. Itt, tehát fél óra eltelt. Fél óra után a gyerekek bementek a szülőkhöz. Amikor a gyerekek bementek a szülőkhöz, a szülőknek a feszültsége csökkent, a gyerekeké azonban még tovább emelkedett. Majd ez is szép lassan lement, de magasabb maradt, mint a szülőké. És jön az a cukorbeteg kislány, aki krónikus, annak ment, ment, ment fölfelé, már itt magasabb volt mint a szülőké, és amikor bement a szüleihez, akkor totál magasra felszökött és nem ment le, szinte csak egy picit. Még egy órával a beszélgetés után is totál magasan állt! Újból és újból elvégezték ezeket a kísérleteket. Mi derült ki? Az, hogy amikor a gyerekek bejönnek, akkor a szülők abbahagyják a konfrontálódást, gyerekek előtt nincs vita, csak zárt ajtók mögött. Vagy, ahogy a múltkor mondta nekem valaki, ugye mert a szülők mindig azt gondolják, hogy a gyerek nem hall semmit, nem vesz észre semmit, nem tud semmit, és egy ilyen gyerek már felnőttként mondta „Én azt csináltam mindig, hogy ültem fönn a legfölső lépcsőn – ilyen lépcsős ilyen kétszintes lakás – és hallgattam, hogyan ordítoznak a szüleim.” A szülők kiordítozták magukat, de a gyerek nem. És itt, ez a kisgyerek tovább vitte a feszültséget, ő vitte tovább. Nem a szülők. És erre azt mondják, hogy gyógyíthatatlan. A gyerek! Erről majd fogok beszélni, ez egy annyira izgalmas dolog, hogy már alig várom hogy erről beszéljek.

    Papok is tudnak ilyenek lenni. Hihetetlen konfliktuskerülők tudnak lenni papok. Bennünket a papnevelő intézetben szinte ráneveltek arra, hogy kerüljük a konfliktusokat. Egy iszonyatos erkölcsi nyomás nehezedett ránk, hogy ne legyenek konfliktusaink. Eszembe jut valami, de mindegy elmondom. Abban az indoklásban amivel kirúgtak engem a papnevelő intézetből, szerepel az is, hogy „Görög katolikus papnövendékeket ütlegel.” (Nevetés) Ezt mondtam? A helyzet a következő volt: egy egyhetes lelkigyakorlat, tudjátok, jól be vagyunk zárva. Egy hét, tragikus előadó. Hát valami ilyesmi, de azért te ott ülsz. Naponta négyszer egy óra. És nem szabad beszélni. Tehát tudjátok, én ilyenkor… Na, tehát voltak módszereim, de hát ezek általában elégtelennek bizonyultak a feszültségeim kezelésére, és a görög katolikusoknak volt olyan, hogy nős eltáv. Ezt így hívtuk (Nevetés), vagyis hogy ugye mehettek udvarolni. Mert hát ugye gyorsan meg kell nekik nősülni. Hát nem úgy van az, mint nálunk. És akkor az történt, hogy lepergett az egy hét, amit ők is ugye végig csináltak rendesen, és akkor rögtön kaptak egy nős eltávot. Ugye, mi meg nem. Itt nem a nősön van a baj, hanem az eltáv elmaradásán (Nevetés). És amikor a görög katolikus pap barátom és egyébként egy nagyon jó srác, és a legnagyobb vicc, hogy velem együtt rúgták ki (Nevetés), hogy állunk a negyediken a lépcsőfordulóban és beszól! Ugye, hát rendesen, normális kölyök az, hát világos. (Utána elment mentőzni. Már amikor kirúgták.) És beszól nekem, hogy „Na helló, Feri, én megyek!” Tudod, így csak… (Nevetés) Na, gondolhatjátok, hogy ez nekem pontosan elég volt ahhoz, hogy emeleteken keresztül üldöztem őt lefelé és miután bőrkabátban volt, amikor elértem akkor píífff óriási nagyot ütöttem a bőrkabátjára, ami eszméletlen nagyot csattant. Az egész egy roppant jó folyamat, egy egészséges terapikus folyamat. Amiben mi így a gyógyulás útján száguldottunk lépcsőről lépcsőre, mígnem ugye elérkezvén az első emeletre az elöljárói frontra, ugye óriási durrogásokat már előre lehetett hallani, és akkor ez ugye bekerült a listába, hogy… De már nem úgy került be… tehát értitek, nem a rendszerben vizsgálva, hanem fölállt egy másik rendszer, az elöljárónak a rendszere, amiben ő úgy értelmezte a történteket, hogy itt egy római katolikus-görög katolikus felekezeti ellentétről van szó. (Nevetés) És ez nálunk nem dívik! Ugyebár. Na.

    Most még egy rész. Ehhez kapcsolódóan láttuk ennek a rendszernek a négy alapvető elemét, és most nézzük a kommunikációs stílust. Ezt csak gyorsan.

    1. A családtagok vagy a rendszernek a szereplői, nem fogják egymás jelzéseit. Vagy nem értik, vagy nem figyelnek rá vagy nem törődnek vele. Tehát ez az, tudjátok, hogy mind a kettő mondja a magáét. Vagy az egyik már üvölt és mondja, hogy „De nekem ez nem jó! Ez nekem nem jó! Értsd meg, ez nekem nem jó!!!” Ezt általában nők szokták mondani. A férfiak nem, azok már csajoznak. „Nekem nem jó!” Ugye az nem beszél, csajozik. Nem jó, mondja a nő. Mire a férfi ezt mondja: „Drágám, nem ez a probléma. Az…” és akkor mond valamit. Ezzel nem lehet mit csinálni. Nem csak a szóbeli jelzéseket nem, hanem a nonverbális közléseket sem fogják. Hát egy csomó-csomó üzenet megy! És semmi. Ennyit erről. Ide tartozik az is, amikor megpróbálnak javítani a helyzeten, és az egyik erőt vesz magán és közeledik a másikhoz. Valamilyen szinten, valamilyen szempontból. És erre sosincs visszajelzés! Tehát a férfi összeszedi magát és kiprésel magából egy mondatot. Tehát mondjuk, hogy: „Na jó, nem nézel ki olyan vacakul.” (Nevetés) Mondjuk egy ilyet. Ez az ő óriási lépése a felesége felé, mert öt évig ilyet nem volt hajlandó mondani. Csak azt, hogy „Már megint hogy nézel ki?” Tehát itt, a nonverbális üzenet az az, hogy „Észrevettelek, fontos vagy.” Ugye kapcsolati szinten, egy nagyon fontos esemény történt. Nem a szavak szintjén történt fontos dolog, a kapcsolat szintjén. Mire a feleség, abszolút nem veszi az üzenetet. Hát, ez is a többi között elfér.

    2. A megfelelő vezető szerep vállalása nem nyílt. Tehát, nincsen az, hogy az apa azt mondja hogy… Vagy adott esetben, az anya azt mondja hogy… hanem adott esetben egy áldemokrácia létezik. Énnekem úgy meg tud fájdulni a gyomrom. Iszonyatos érzékeny műszer! Egy ilyen áldemokratikus légkör! Meghallgatjuk egymást, mosolygunk „És te hogy gondolod? Ne, ne döntsük még el! Nem, nem, nem…” Igaz hogy ott a püspök is, de hát… Nem hát, nem. „Majd most megbeszéljük és szépen…” És órákon keresztül megy ez. Miközben a püspök már pontosan tudja, hogy ő már el is döntötte, hogy mi, hogy lesz. De nem, mi azért ezt megbeszéljük. De nem vállalja nyíltan. Ez, tudjátok, ez még rosszabb mint amikor egy abszolút direktív irányítás van. Mikor megkérdeznek téged, és közben kiderül, hogy az egész le volt zsírozva. Na ilyenkor a gyomor, cssssss…

    3. Ugye itt volt ez a háromszög. Az a fajta konfrontáció, hogy ketten szövetséget kötnek egy harmadik ellen, nyíltan nem mehet végbe. Ez tipikus kommunikációs eleme az ilyen rendszereknek. Rejtetten természetesen végbe megy. Mint ahogy láttuk az előző családot, a bepisilő kisfiú – nagyon csúnyán minősítve őt – szövetségese volt az édesanyának. Természetesen. De ez rejtve maradt. Nem lehet. Ezt rögtön a szülők megtorolják. A vállalat vezetői megtorolják, a főnököd megtorolja, a plébánosod megtorolja. Amikor te azt mondod, hogy – mondjuk – van itt néhány civil, néhány hívő és mi azt gondoltuk, hogy jobb volna másként mint ahogy a plébános atya gondolja. És akkor, puff szétrobban az egész. Itt ilyen szóba sem jöhet! És kinyírja a civileket. Négy év múlva már nincsenek a képviselőtestület tagságában benne. Mert merészeltek, az ő elgondolása szerint, szövetkezni a káplánnal. Mikor egyszerűen csak arról van szó, hogy a plébános él az elefántcsont tornyában, és a káplán meg kapcsolatot tart az emberekkel. Tehát, adott esetben, képes valamit elmondani a főnökének, hogy mi, hogy volna jó.

    4. És a negyedik, hogy nyíltan, kimondottan, egyik családtag sem vállal magára semmilyen hibát. Tehát nincs bocsánatkérés. „Én voltam a hülye, ne haragudj. Na, ezt most eltoltam. Hülyeséget csináltam, ne haragudj.” „Igazad van fiam. Én is ezért szoktalak letolni és most én is megcsináltam. Igazad van hogy beszóltál, de azért nem így kellett volna.” Nem vállalják nyíltan ezt. Ezt megint szépen el lehet fedni azzal, hogy hát mindennek meg van az oka. „Hát érthető, érthető, hogy te miért csináltad ezt. Az is érthető, hogy én miért csináltam ezt.” Igazából a magam felelősségét nem vállalom, és ezt nem fejezem ki. Vagy ha vállalom is, nem teszem nyílttá. Ez az Egyházunknak egyik nagy rákfenéje. Ha most Egyházunkra, jelenlegi állapotára vetítenénk, mint egy ilyen nagy rendszerre ezeket a kommunikációs ismérveket, akkor nem tudom, hogy mire jutnánk. – Ugye ezt nem vállaltam nyíltan. Ugye? (Nevetés) De vállalom, vállalom! – Beszélhetnénk ugyan úgy Egyházunkról, most az r.k. egyházról beszélek, hogy van-e olyan hogy üzenetek, információk nyíltan áramolhatnak, lentről föl, föntről le, kollegiálisan és az összes többi, hogy ez létezik-e nálunk? Vagy, mondjuk akármerre nézünk, formális képviselőtestületek vannak, amelyekben minden formalitásuk ellenére is csak férfiak vannak jelen. Ezt lehetne még ragozni. Ezért az Egyház is működhet szinte megbetegítő rendszerként. Elősegíthet pszichoszomatikus megbetegedéseket. Nem csak a család, mert nézhetünk egy nagyobb kört is, természetesen.

    Még találkozunk egy keddet. És akkor utána azt tervezem, hogy fogom tartani a kereteimet, befejezem ezt, és januártól az egész rendszernek egy olyan elemét néznénk meg, ami kulcsfontosságú: az érzelmeket. (72:52)