A módosult (alternatív) tudatállapot 3.

Isten hozott Benneteket,
köszöntök mindenkit!

Az elmúlt alkalommal megnéztük a
módosult vagy alternatív tudatállapotnak a főbb formáit, azután pedig az ahhoz
vezető legfontosabb utakat, és most pedig a legfontosabb jellemzőinél
tartottunk. Mindez, pedig azért lényeges, mert az alternatív tudatállapotok
működésmódja egy nagyon határozottan érzelmi működésmód és ezért fontos
számunkra, mert az érzések, az érzelmeink és a hit kapcsolatáról ennek kapcsán
tudunk majd jól beszélni. Ugye azt a négy szempontot mondtam el idáig, hogy a
gondolkozásmód megváltozik, nem abban a racionális mederben folyik tovább, amit
olyan hétköznapi vagy logikus gondolkodásmódnak hívunk, hanem megvan annak a
maga sajátos logikája, de ez nem a racionális logika. A második volt az, hogy
az időérzék felborul. Elkezdtem mostanában intenzívebben misztikusokat olvasni,
és Nagy Szent Teréznél olvastam, hogy amikor ő benne van egy ilyen nagyobb
belső imádságában, akkor egy óráig is eltart, amíg egy Miatyánkot el tud
imádkozni. A harmadik volt a realitás, illetve az önkontroll csökkenése.
Múltkor valaki említette, hogy kihagytam a hegymászó példáját, azt, hogy amikor
egy hegymászó az utolsó szakaszán elindul, akkor racionálisan, hideg fejjel
nagyon jól tudja, hogy esetleg egy reménytelen vállalkozásra adja a fejét.
Ekkor azt szokták mondani, hogy lehetetlen, hogy nem tudja felmérni, hiszen már
negyven éve ezzel foglalkozik, mégis amikor elhatározza, hogy megteszi ezt,
akkor egy olyan tudatállapotba kerülhetett, amikor ténylegesen nem tudja
felmérni, mert egészen más szempontok erősebbek nála az elhatározásakor. A
negyedik szempontunk, pedig az, hogy az érzelmek kifejezése megváltozik, akár
végletessé is válhat. Ezzel fejeztük be a múltkor.

Az ötödik szempontunk pedig a
megváltozott testérzés, a testkép, az én és testhatárok megváltoznak vagy akár
felbomlanak. Irreális térélmény elehet egy embernek ilyen lelkiállapotban. Az
én határok felbomlásáról, a szerelemmel kapcsolatban már bőségesen beszéltem.
Az én határok felbomlásával együtt pedig egy nagyon furcsa érzékelés kezdődi, hogy
hol vagyok én és hol vagy te, mintha valóban nem tudnánk megmondani, hogy hol
vannak a határaink ó, legalábbis úgy érzékeljük.

A kábítószeres élmények. Az
édesanyám, amikor már nagyon súlyos állapotban volt a rák miatt, akkor elkezdte
kapni a morfiumot. Emlékszem, hogy az utolsó három hetében, hol kiment a
kórházból, hol bement a kórházba, de amikor eljött az idő, amikor az orvosok
azt mondták, hogy már csak a morfium van, akkor gyorsan hazahoztuk, mert akkor
úgy éreztük, hogy értelmetlen, ha ott maradna. Az édesanyám ennek nagyon örült.
Két héttel halála előtt, amikor már otthon volt és hatóránként kapta a
morfiumot, akkor egyszer csak olyasmiről számolt be, – furcsa mód teljesen
tisztán beszélve -, és ezt mondta, hogy nézek rád és újra ezer meg ezer darabra
törik az arcod! Olyan az arcod, mintha egy tükörkép volna és egyik pillanatról
a másikra, ezer darabra törik szét. De ezt teljesen tisztán és logikusan
mondta, de neki ez most olyan rossz, hogy amikor mi beszélgetünk egymással, és
amit ő eközben lát, az nem az, amire én gondolok, mert ő máshogy érzékel és így
nagyon nehezen megy neki a velem való beszélgetés.

Néhány nappal ezelőtt hallottam
egy előadást Picassoról és egy kijelentését idézték, hogy „Ahhoz, hogy a
madarat le lehessen festeni, ki kell tekerni a nyakát.” A művészet valóban, a
művészi élmény kapcsán, adott esetben tényleg élményszerűen, nemcsak racionális
kísérletképpen ábrázolhat valamit úgy, hogy az a tér, amit ő érzékel
ténylegesen, vagy átél, egészen más, mint egy átlag tudatállapotban.
Feltehetően ezek a festmények nem racionális meggondolásból születtek meg.

Itt szeretnék egy rövid dolgot
felolvasni, Az ezer év misztikája című könyvből. Arról lenne szó, hogy Nagy
Szent Teréz, hogyan éli meg a test érzékelésének a megváltozását.

„A lélek érzi az Istennel való
együttlétét, mégpedig olyan határozottsággal érzi, hogy nem volna képes abban
kételkedni. Ezeknél az elragadtatásoknál úgy tetszik, mintha a lélek többé nem
éltetné a testet. Azért is annak természetes melege szembetűnően csökken, a
test mind jobban és jobban kihűl, de mindez kimondhatatlan édességgel és
élvezettel jár. Az ellenállás itt ki van zárva. Olyakor, amikor az ember a
legkevésbé van rá elkészülve és mielőtt még bármit is tehetne, rendkívülien
erős és heves rohamban jön rá, és egyszer csak azt érzi és látja, hogy egy nagy
felhő vagy egy hatalmas sasmadár felkapja és viszi a szárnyán. Az ember tudja
és érzi, hogy viszik, csak azt nem tudja hová, mert át a dolog élvezetes,
kezdetben a gyarló természetünkben félelmet okoz.”

Ez az idézet az Önéletrajzból
volt, de aztán van egy elragadtatás A belső várkastély című művéből, amit én a
lélek röptének nevezek. Lényegében nem különbözik az előbbitől, de más érzést
kelt az emberben. Olyankor ugyanis egészen váratlanul a lélek hirtelen
megindul, mintha úgy ragadná ki valaki erőszakosan a testéből. Teszi ezt olyan
sebességgel, hogy a kezdetén az illető, ugyancsak megijed.

A következő pontunk a hatos – ami
lényegében kapcsolódik az első ponthoz – , hogy a gondolkozásmód megváltozása
azt is jelenti, hogy egy belső logika mentén megy végbe a gondolkozás. Ezt
ahányféle irányzat könyvét olvasom, annyiféleképpen nevezték el.
Összegyűjtöttem ezeket, de mindig ugyanarról van szó. Van ahol azt mondják,
hogy metalogika, van ahol belső logika, van ahol transzlogika, máshol
pszichologika, vagy érzelmi logika. Ezeket a kifejezéseket mind olvastam
valahol. Tehát egy belső logika szabályai válnak érvényessé és ez a logika
ebben az állapotban működik, de akkor, nagyon is leírható módon. Megint jöjjön
Pirx pilóta. Ha olvastátok, van abban egy zseniális történet. Amikor hallja
Pirx pilóta azt, hogy valaki az űrhajó gépházában morzejeleket ad. A
morzejeleket elkezdi kiolvasni és kiderül, hogy hihetetlenül fájdalmas hírekről
ad hírt ez a kopogtató, arról, hogy egyre melegebb van, fogy az oxigén, már
csak néhány oxigénpalack van, alig van néhány túlélő és már megint éppen
meghalt valaki. Nem tudja, hogy ez ki lehet és lemegy a gépházba és kiderül,
hogy ez egy robot. Egy robot kopogtat. Akkor elviszik a robotot és elkezdik
vizsgálni és semmi ilyesmit nem csinál. Laboratóriumi körülmények között nem kopogtatja
ezeket a fémcsöveket. Akkor visszahelyezik az űrhajóra, de egy adott
pillanatban megint elkezd morzézni. Pirx pedig rájön, hogy amikor a hőmérséklet
túl magasra szökik az űrhajóban, akkor a robotnak az emlékeiből előjön az,
amikor ő egy másik űrhajón volt, amely szerencsétlenséget szenvedett, bár ő, a
robot túlélte, de beléivódott ez az élmény. Ha pedig a hőmérséklet túl magas
lesz, akkor elkezdi morzézni, azoknak az embereknek morzejeleit, akik átélték
ezt az élményt. Számomra talán mindennél jobban árulkodik ez a történet arról,
hogy mit jelent, ha a hőmérséklet változik. Ha belekerülünk egy olyan
helyzetbe, ami más, mint a normális helyzet, akkor rögtön kiváltódnak ezek a
különbségek, a tudatállapotunkban, a gondolkozásmódunkban és a cselekvésmódunkban.

Aztán bizonyos filmélményeket is
hozhatnánk ide példának. Amikor ilyen horrorfilmekben szokott olyan lenni, hogy
meg akarják tréfálni egymást, de végül az egészből egy ilyen véres, brutális
esemény lesz és a végén ülnek a rendőrnél és kérdezik, hogy voltak erre
képesek. Majd ők arra hivatkoznak, hogy hát ez viccnek indult. Vagyis van ennek
egy sajátos belső logikája, mégpedig az, hogy tréfát űzünk a másikból. Ha
világos fejjel néznénk a helyzetet, akkor tudnánk, hogy mikor vált át a tréfa
komolyba, a komoly pedig életveszélyesbe, de mivel a belső logika alapján ez
még csak mindig tréfa, ezért eszméletlen dolgokat képesek megtenni. Vagy ezek
az autóversenyzős dolgok. Amikor piros a lámpa és bőgetik a motort, –  éppen most volt egy ilyen film, a Száguldás
című – , és akkor 300 km/h-val mennek és éppen megy le a sorompó és jön a
vonat. A két ürge meg éppen azért hajt át a sorompón, mert a számukra ez
verseny. Ez a belső logika, tehát ez egy verseny és már nem életveszély, nem
kresz szabályok, nem normális élet, hogy otthon várnak a feleségem és a
gyerekeim. A verseny logikájában pedig az amit csinálnak tökéletesen belefér,
egyébként nem, de annak a logikájában igen.

A másik film, amit láttam az
utóbbi időben, az a Lovagregény. Ugye ott van egy olyan jelenet, amikor nagyon
súlyosan megsebesül a főhős és már nincs más hátra, mint hogy levegye a
páncélját, majd azt mondja, hogy kössék oda a dárdáját a kezéhez. Majd páncél
és sisak nélkül, azzal az ellenféllel megmérkőzik, aki eddig mindig megverte
őt. Ugye ez logikusan esztelen, értelmetlen és irreális lenne, csakhogy benne
van egy olyan helyzetben, aminek a belső logikája szerint, ez nemcsak, hogy
hősies, hanem ettől válik olyanná, aki. Úgy is lehetne ezt fogalmazni, hogy az
értelmezés válik valósággá, a szubjektív élmény mindent elsöpör.

Egy másik élményem, amikor az
édesanyám, amikor egyszer egy egészen rossz állapotba került és muszáj volt
visszavinni őt a kórházba, bár próbáltuk ezt mindig az utolsó pillanatig
kitolni, hogy csak akkor kelljen, amikor tényleg nagyon szükséges. Ő ebben a
nagyon muszáj helyzetben, a nagy fájdalmaival, félelmeivel együtt, már nem
abban a tudatállapotban volt, mint mi. Akkor bejött hozzá az orvos és kezelte
és én ott voltam vele eset is, de ő arra nem emlékezett. A karácsonyi
szentestét együtt töltöttük, bementem a kórházba és ott voltam egész végig, de
ebből ő semmire nem emlékezett, teljesen elfelejtette, szinte kitörlődött
belőle. Aztán pedig bementem hozzá reggel is és ő ebben a módosult
tudatállapotában arról beszélt nekem, hogy nem is orvos jött hozzá, hanem
angyal. Ebben az állapotában az a valaki, aki segített neki, az már inkább volt
angyal, mint egy orvos. Aztán ahogy jobban lett, már eszébe sem jutott
angyalnak hívni a doktornőt. A normál tudatállapotában voltak róla más jelzői
is, de akkor, abban a helyzetben angyal volt.

Ugye amikor kigyógyultok a
szerelemből, akkor mi lesz az angyalból.

Ide sorolhatnánk azt is, amikor a
gyerek kigyógyul abból, hogy istenítse a szüleit. Akkor már milyen más szemmel
képes nézni az anyura, az apura vagy a nagyszülőkre is.

Tehát ez azt jelenti, hogy
mindennek sajátos jelentése lesz és nemcsak a beszédnek. Mondjuk, az a beteg,
aki még nem tudja, hogy mi a baja, és amikor elmegy a vizit, abból is
következtetéseket von le, hogy állt az orvos szeme, ránézett vagy nem nézett
rá, mosolygott vagy éppen nem. Ilyenkor mindennek jelentése lesz. Amikor ő kért
valamit, azt vajon mikor hozzák be. Mindennek jel jelentése lesz, jel szerepe
lesz, az egészen hétköznapi dolgoknak is.

A szavaknak sajátos jelentése
lesz ilyenkor. Az orvos, amikor azt mondja, teljesen jóhiszeműen, hogy a
leletek alapján nincsen semmi probléma, de amikor valaki nem tudja, hogy
rákos-e vagy nem, akkor ez a mondat nem azt jelenti, hogy nincsen semmi
probléma és a leletek, ezt igazolják. Hanem azt jelentheti, hogy a leletek
alapján nincs, de egyébként rákos vagy. De legalábbis az illetőt nem abban
erősítik meg a leletek, hogy nincs baj, hanem csak annyiban, hogy egy részét
kizártuk annak, hogy baj legyen, de az orvos maga is megmondta, hogy másfelől
bármi lehet. Vagy amikor egy ilyen esetben azt mondja egy gyógytornász, hogy
kedves beteg, próbálja meg! Ebben nem az van benne, hogy csinálja, hanem ha azt
mondja neki, hogy próbálja meg, akkor ez azt jelenti, hogy ez vagy sikerül,
vagy nem. De ha már benne vagy, hogy nem sikerülhet, akkor nem is fog
sikerülni. Mint ahogy a gyógytornász hallhatatlan mondata, amikor két hát után
kiszálltam a betegágyamból és elvánszorogtam egy láb és két mankó segítségével
a küszöbig, akkor ő a küszöbnél állt, és amikor olyan közel értem hozzá, hogy a
szembogara erős hatást gyakorolhatott rám, akkor  a következő mondattal élt: „Hogy tudja maga
ezt ennyire rosszul csinálni!”  

A hetedik szempontunk, az átélt
valóság szavakban szinte megfoghatatlan, kimondhatatlan. Akár annyira is, hogy
az illetőnek emlékezet zavara van, vagy teljes felejtés. Ha például valakinek
volt misztikus élménye és elkezd róla beszélni, akkor általában azzal szokta
kezdeni, hogy igazából ezt nem lehet elmondani. Tehát a legfontosabb
kijelentésem arról, hogy mit éltem át az, hogy nem lehet elmondani. De azért
általában valamit mégis mondunk róla és nagyon érdekes, hogy ha valaki ilyet
átélt, akkor minden szót megmagyaráz. Minden szónak más jelentése van már
eleve, nem is lehet elmondani.

A nyolcadik szempontunk – amiről
majd hosszabban is fogok beszélni -, az egy újjászületés élmény. Egyáltalán az,
hogy ez egy élmény. Megfiatalodás, boldogság, harmónia, nirvána vagy ennek
bármilyen szinonimája: beavatás, egység, öröm és így tovább, áramlás élmény és
így tovább. Na itt szeretnék egy kicsit megint felolvasni, Nagy Szent Teréz
összes műveiből, a Belső várkastélyból. Egy ilyen élményét írja le.

„Az első az, hogy a lélek annyira
megfeledkezik önmagáról, mintha valóban nem is léteznék. Annyira megváltozott,
hogy nem ismer többé önmagára. Nincs többet gondja arra, hogy reá milyen
boldogság vár, sem arra, hogy neki becsülete van, mert csak Isten dicsősége
tudja őt érdekelni és annak előmozdítása a célja.”

 Világos, hogy amikor Isten ezt mondta neki,
tekintse az ő érdekeit a magáénak és, hogy ő fog gondoskodni övéiről, ezek a
szavak létrehozták a lelkében azt, amit jelentenek. Akármi is történjék vele,
önmagával nem képes többé törődni. Úgy látszik, mintha saját érdekeit illetően
valami különös szórakozottság fogta volna el. Mintha nem is léteznék többé.

Ide tartozik a megtérés élmény
is. A hívő emberek is meg tudnak térni, csak nekik sokkal nehezebb!

A következő szempontunk a
fokozott befolyásolhatóság. Egy nagyon jó történetem van ide, ami egy valós,
megtörtént eset. Egy pszichiátriai osztályra mindig több öngyilkosságot
megkísérlő ember érkezik, mint amennyit be tudnak fogadni. Ezért egy pár óra
múlva vagy csupán egy éjszaka ott alvás után, el kell ezeket az embereket
bocsátani. Aztán egy orvos leírja, hogy vannak olyan betegek is, akik
egy-két-három vagy négy év múlva is, egyszer csak megjelennek, jelentkeznek,
elmondják, hogy jól vannak, vagy újból és újból visszatérnek. Az egyik ilyen
kliense jött hozzá, úgy két év múlva. Azt mondta neki, hogy doktor úr nagyon
köszönöm a szavaidat, mert évekig kitartott azoknak az ereje. Az orvosnak annyi
emléke volt erről a klienséről, hogy egy éjszaka után kirakták, nem tudtak vele
foglalkozni. Erre az orvos visszakérdezett, hogy ne haragudjon, de nem
emlékszem, hogy mik voltak ezek az évekig kitartó, erőt hordozó szavak. Erre az
illető ezt válaszolta, hogy nem emlékszik doktor úr, azt mondta, hogy majd csak
lesz valahogy és most is szívből köszönöm ezt a mondatát!

Ebben a tudatállapotban ez egy
nagyszerű mondat, mert benne van a jövőre irányultság, hogy lesz valahogy és
amikor ezt mondja, ezzel meg szabadságot ad a kliensének, hogy ő ezt a valahogy
szót megtölthesse a fantáziájával. Nem határozza meg, hogy mi lesz majd, mert
az lehet, hogy nehéz volna.

A részeg ember állapota is nagyon
érdekes, amikor egy ilyen tudatállapotú ember kap egy valamilyen – legyen az
akár egy teljesen semleges – , mondatot és azonnal bepöccen rá. Volt egy
papnövendék társam, aki hajós volt. Azt mesélte, hogy kocsmába jártak és
alkottak egy olyan klubot, akik azt csinálták, hogy amikor megitták a sörüket,
beletették a fogkefét. Ez a gesztusuk évente többször, hihetetlen heves
gesztust váltott ki az italozó társaikból, nem egyszer a verekedés széléig
sodródtak, mert ezt valakik kifejezetten támadásnak értékelték.

Múltkor jött hozzám egy
paptársam. Csöngetett nálam és bevallom, nem láttam már három éve. Megkérdezte,
hogy vagyok, hogy megy a munka, majd pénzt kért. De miért nem azzal kezdte,
hogy pénz kell neki, miért azzal hogy vagyok és mit csinálok? Mert nem azért
jött, hogy megkérdezze, hogy vagyok… Különösebben nem is álltunk közel
egymáshoz. Mondtam neki, hogy jól vagyok, papként működöm. Erre azt mondja,
hogy tudod Feri, máig is emlékszem arra a délutánra, amikor kimentünk focizni.
Mondjuk én majdnem minden nap kimentem, így ez nekem nem volt annyira nagy
élmény és erre azt mondja, hogy Feri te akkor kapus voltál, én meg éppen hátvéd
és azért voltam hátvéd, mert nem tudtam focizni. Ott álltam, és amikor jött a
labda, te hátulról mindig azt mondtad nekem, hogy vállald el. Úgy értettem,
hogy rúgjon bele, vegye ezt egy feléje irányuló kihívásnak, válaszoljon rá.
Erre azt mondta tovább, hogy ő máig emlékszik erre és még hittanórákon is
szokta mondani, hogy ez egy mekkora mondat volt! Ez egy nagyon érzékeny lelkiállapot
lehetett, úgy néz ki, ahogy ő ott állt, nem tudván labdát rúgni.

Ide tartoznak azok az élmények –
amelyeket már ti is biztosan mind átéltetek – , hogy amikor meg vagytok
reccsenve és úgy látjátok, hogy az eddig bejáratott utak nem elégségesek, ekkor
elmentek mágusokhoz, gurukhoz vagy mesterekhez, vagy mit tudom én kihez.
Elmentek egy ilyen atya-mesterhez, aki elmondja, hogy ti ilyenek, meg olyanok
vagytok.

Az ilyen élmények eszméletlenül
ütnek! Ugyanis egy nagyon kritikus lelkiállapotban mész valakihez tanácsot vagy
segítséget kérni, hogy mi is van velem. Erre, pedig jön egy kategorikus
kijelentés, aminek az ereje hihetetlen tud lenni, utána nem tudunk tőle
szabadulni.  A tekintély-személyeknek a
szerepe nő itt, és főleg, hogyha nem ismered, akkor rávetíted a mester összes
fantáziáját arra az ismeretlenre. Utána, pedig évtizedekig hordozhatod azokat a
mondatokat. Pláne, ha negatívak voltak, akkor aztán jól bementél a csőbe. Ezért
én nagyon kritikus vagyok az ilyen, magukat mesternek tartó illetőkkel, akik
így kiosztják a másikat és megmondják, hogy te ki vagy.

Meg még egy képet vetítenék
elétek. Amikor Konrad Lorenz mögött mentek a kiskacsák. Amikor egy olyan
kiszolgáltatott élethelyzetben, amikor szükség van az anyura, akkor teljesen
mindegy, hogy kit látok meg, utána az után fogok totyogni.

Ilyen hitgyülekezetis esetekről
hallottam. Amikor valakinek egy ilyen nagyon szívbemarkoló élethelyzete volt és
akkor a hit gyülekezete volt a tyúkanyó és akkor ment utána, majd évekbe került
neki, amíg sikerült onnan lelépnie, amikor már teljesen kezdett megőrülni.

A tizedik szempontunk: a
modellkövetés. Ez azért fontos, mert egész magatartásformákat tudunk ilyenkor
átvenni, észrevétlenül is, nem csak mondatokat. Ugye, amikor ért bennünket egy
nagyon negatív élmény gyerekkorunkban a szüleinktől, és amikor majd mi leszünk
szülők és belekerülünk egy ugyanilyen érzelmileg fogós helyzetbe, ösztönösen
kezdünk morzézni. Előjön az a mondat, amit akkor hallottunk, amikor mi ilyen
helyzetben voltunk és utólag megállapítjuk, hogy annyiszor megfogadtuk, hogy
ezt sosem ejtjük ki a szánkon. De egy adott helyzetben túl meleg van, nagyon
forró a helyzet és jön az a mondat ösztönösen is. Tehát egész magatartás-és
viselkedésmódokat tudunk egyik pillanatról a másikra átvenni.

Múltkor vezettem egy csoportot,
és úgy szoktuk csinálni ilyenkor, hogy egy férfi és egy nő vezeti. Ez egy olyan
csoport volt, hogy mindenki csoportvezető, magunknak csináljuk a csoportot,
mindenki csoportvezető és egymást vezetjük és utána adunk egy ilyen
visszajelzést a vezetésről. Azt hallottam vissza, hogy nézd Feri, úgy vettük
észre, hogy melletted a hölgy nem tudott kibontakozni, azért, mert te nem
vezettél elég férfiasan. Ha te pedig nem vezetsz elég férfiasan, akkor a nő,
aki melletted van, nem lehet elég nőies, nem jönnek elő az ő értékei. Persze,
hogy szíven ütött, hát persze. De először is be kellett látnom, hogy ez így
van. Tehát amikor átmegyek ebbe a segítő állapotba, akkor a módszerek miatt is,
de elsősorban azért, mert a legtöbbet nőktől tanultam, női csoportvezetőknél
tanultam meg, hogyan kell egy csoportot vezetni. Ritkán volt csak egy-egy
férfi. Nem akartam én megtanulni ezt, de belém ivódott, hogyan reagálok
bizonyos dolgokra és ezért éppen nagyon sokszor nőiesen reagálok. Nekem így ez
egy nagyon nagy kihívás lett, hogy megtanuljak adott esetben nagyon férfiasan,
markánsan reagálni. Ami persze nem biztos, hogy jó, de legalább tudjam. Ez
olyan, mint amikor két zsaru szorongatja a spiclit. Az egyik a jóságos zsaru, a
másik a brutális zsaru.  Ugye láttunk
ilyen filmet eleget, biztosan tanítják a rendőr-akadémián. Az egyik azt mondja,
hogy jaj ne, hát fel fognak függeszteni, mire a másik, hogy nem érdekel… De
ahhoz, hogy beijedjen a brutális zsarutól, azért kell e jóságos zsaru is.

Ezt most befejeztük és nézzük
most meg, hogy milyen működésmódok jellemzik az ilyen tudatállapotot. Két
listát fogok mondani, az egyiket már ismerjük, ezt egy évvel ezelőtt mondtam
el, és ez nem más, mint az érzelmi működésmód. 1996-ban írták össze. Pontatlan,
de rugalmas, kötődő, új ötletek, szubjektivitás, egységre törekszik, saját
döntésben hisz, jövőre irányuló, meleg, elmosódott és többértelmű kísérletezés,
tévedés és döntés jellemzi, csoportorientált, odaadó és tapasztalat által
tanul. Ezek az érzelmi működésmód jellemzői. De ezt már hallottátok.

De most nézzük azt, hogy az
alternatív tudatállapot működésmódját a következőképpen írták össze. Belátás,
szintetizálás, befolyásolhatóság, intuíció és kreativitás, értékelés mentes
befogadás, holisztikus nézőpont, képi-vizuális, cél felé vivő, párhuzamos
feldolgozás, metaforák, modellkövetés.

Egyértelmű a kettő között a
hasonlóság. Tehát ez azt jelenti, hogy ezekben a módosult tudatállapotokban
nagyon erős érzelmi módon reagálunk. Az érzelmeknek tehát a gondolkozásunkra,
de mindenre – észlelés, érzékelés, és így tovább – , sokkal nagyobb befolyása
van, mint a gondolatainknak vagy a logikánknak, a racionalitásunknak. Miután
összeszedtük ezeket a tudatállapotokat, kiderül az is, hogy ezek annyira
normális tudatállapotok, hogy lehetséges, hogy egy adott nap többet töltünk
ebben, mint abban. Ha időben nem is, akkor is elmondhatjuk, hogy az ilyen
tudatállapotokban ért benyomások, sokkal mélyebbre mennek és sokkal jobban és
erősebben hatnak ránk. Tehát lehetséges, hogy tíz órát dolgozom logikusan és
racionálisan, de amikor hazamegyek, de ott egy óra élmény sokkal nagyobb
hatással van az életemre, mint az a tíz óra munka.

Most pedig nézzük meg azt – amit
nagyon használhatónak tartok -, hogy nézzük meg, hogy milyen lélektani
modellben gondolkodhatunk, milyen lélektani modell van ennek a működésmódnak a
hátterében. Illetve azt mondanám, hogyan tudjuk ezt a működésmódot, hogyan
tudnánk egy lélektani modell keretei közé helyezni. Ez pedig nagyon fontos
lesz.

Azt lehetne mondani, hogy a személyiségünk
különböző rétegekből áll. Nem akarom ezt a modellt nagyon részletesen
elmondani, de itt most a Jung-féle modellre gondolok. A személyiségünknek a
héja, a szerep személyiségünk, annál egy fokkal mélyebb az én-tudatunk, az
alatt van az árnyék-személyiségünk, amivel nem szívesen azonosítjuk az énünket,
a tudatunkat és kizárjuk belőle, de ez összeáll egy egész személyiséggé. Az
alatt van a férfiben élő nő és a nőben élő férfi, az alatt archetipikus képek
és szimbólumok vannak, és mindez alatt a végtelen van és a végtelenbe
ágyazottan a személyiségünknek a centruma.

Az én az többé-kevésbé tudatos,
van benne egy csomó a személyes tudattalanból. A bennünk élő férfi és nő az már
nagy részben a kollektív tudattalanban van. Az archetipikus képek, szimbólumok
szintén. A kollektív tudattalanunknak a mélyén van pedig, a személyiségünk
centruma. Amikor pedig benne vagyok egy ilyen alternatív tudatállapotban, akkor
az történik, hogy az én-határok felbomlanak. Valahol kinyílik egy kapu és a
kinyílt én-tudatba, a tudatnak és a tudattalanak a mélyéről különböző tartalmak
beszivárognak. Ha például csak az árnyékszemélyiségünkből szivárognak be egyes
dolgok, akkor ezt több-kevesebb nehézség árán képesek vagyunk integrálni az
én-tudatba. Mondjuk megkapom azt, hogy nőies módon vezetek. Ez eddig el volt
rejtve, árnyékban volt ez a dolog, nem is azonosultam vele. Amikor először
meghallom, akkor egy tiltakozás jön, mert az én-tudatom ösztönösen tiltakozik
hogy befogadjon egy új dolgot, mert az egy kihívás az én számára. Olyasvalami,
ami eddig nem volt benne és helyet akar ott találni. Ezt kihívásnak élem meg.
Ha elég erős az énem, akkor beengedem ezt az új információt, és az megtalálja a
helyét. És ez hogy megy? Hogy egy kicsit szenvedek, nyűglődöm, amíg az félrerúg
ott egy-két dolgot és megtalálja a helyét. De minél mélyebbről jönnek föl ezek
a dolgok, főleg, ha a kollektív tudattalanból nagyon erőteljes dolgok jönnek
fel, akkor azok úgy képesek felbolygatni az ént, hogy az emberrel akármi
történhet. A legsúlyosabb elmebetegségeket, a pszichózisokat tehát leírhatnánk
úgy, hogy a kollektív tudattalanból, a személyiség mélyrétegeiből olyan erővel
érkeztek benyomások az énbe, az én-tudatba, hogy az megszűnt képesnek lenni
ezeket befogadni. Nem tudta beépíteni az én-tudatba és így az én szétesett.
Ebben az esetben áll előttünk egy olyan valaki, akire azt mondjuk, hogy bolond,
vagy őrült, pedig nem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nincs meg benne az a
körülhatárolt én-tudat, ami képes védekezni is a tudattalan erejével szemben.
Ha egyszerűen csak időszakosan depressziós vagy, vannak neurotikus tüneteid,
vagy néha kicsit kényszeresen viselkedsz és néha, mintha a pánikbetegségnek a
szele érintett volna meg, akkor ez azt jelenti, hogy vannak olyan
élethelyzetek, amikor az éned nem elég erős ahhoz, hogy a tudattalanodból
érkező dolgokat képes legyen fogadni. Ilyenkor belecsúszol egy depresszióba,
egy neurózisba. Egyébként, amikor ezek a tartalmak nem jönnek föl, akkor elég
szilárd az éned ahhoz, hogy nagyon jól tudjál élni. A probléma az szokott
lenni, hogy nem te vagy az ura annak, hogy mikor és milyen erővel jönnek a
személyiséged mélyéről a dolgok és ha jön, akkor padlót fogsz, ha pedig nem
jön, akkor egészen jól bírod.

Az alternatív tudatállapotok
tehát mindig olyan tudatállapotok, amikor az én-határ megnyílik és valamilyen
mélységből, élmények jönnek be. Ezt a tudatállapotot el tudjuk érni külső
eszközökkel is. Tehát például, ahogy valaki a napokba mondta nekem, hogy neki
át kellett élni egyfajta állapotot és ehhez csak annyit kellett tennie, hogy
szinkrontolmácsolt. Majd pedig az a nagyon megfeszített koncentráció
létrehozott benne egy ilyen sajátos tudatállapotot. Megváltozik ilyenkor az
egész világ, az ember még járni is bizonytalanul jár. Ha nagyon koncentrálunk a
munkánkban, utána szinte a föld sem biztonságos. A legdrasztikusabb módon,
külső eszközzel, az alkohollal, kábítószerrel vagy zuhanással idézhetünk elő
ilyen állapotot. Ez ilyenkor egy pillanat alatt megtörténik. A kérdés azonban
az, hogy az énünk elég erős-e ahhoz, hogy a tudattalanból érkező élményeket
képes legyen integrálni az én-tudatba. Általában az szokott történi, hogy minél
drasztikusabban érkeznek kívülről, ezt az én-határt felmorzsoló benyomások, az
én annál védtelenebb és szép lassan szétesik. Vagyis szenvedélybetegség alakul
ki, ami már azt jelenti, hogy az én-határ képlékeny, az illető már szinte
visszafordíthatatlanul belekerült egy ilyen állapotba. Ilyen lehet a
kábítószer-vagy a szerelemfüggőség is, amikor megszokjuk, hogy más a világ és
mindig azt akarjuk elérni. Ezek hihetetlen nagy kihívást jelentenek, hogy
belekerüljünk ezekbe a tudatállapotokba, ilyen lehet a gyógyszerfüggőség, de
még a futás is a maga módján. A futás során is anyagok szabadulnak fel és ezek
is hasonlóképpen fognak működni. Tehát egészen egyszerű dolgok is ezt
kiválthatják.

Ezért nem nagyon ajánlatos
óvatlanul belemenni ezeknek az előidézésébe. Így például, teljesen felkészületlenül,
keleti módszereket gyakorolni; vagy kívülről hagyni, hogy nagyon nagy erővel
hassanak ránk bizonyos emberek. Kialakultak olyan legális módszerek – itt
legális alatt azt értve, hogy jót tesz nekünk -, mint a művészet vagy az
alkotás és a művészi élmény befogadása is. De a sport is ilyen vagy a nagyon
komoly tudományos munka. Éppen a racionális erőkifejtés, koncentráció és az
összpontosítás miatt. Ilyen lehet a vallás is! Mert a vallás a
leguniverzálisabb módszere annak, hogy hogyan helyezhetünk be egy embert egy
olyan közegbe, ahol védett módon megnyithatja az én-határokat és beengedheti a
tudattalanból az erőket. A vallás a legösszetettebb és a legjobban kimunkált
struktúrája ennek a dolognak, ezért hatalmas kincs van benne. Éppen ezért, most
erről beszélnék egy kicsit.

Most nézzük meg ilyen lélektani
megközelítésből, a vallásos rendszernek az ismérveit. Mondjuk, ha veszünk egy
szerzetest, de főleg egy remetét, aki az egész életét rátette erre, akkor azt
látjuk, hogy két irányba indul el az ő életformája. Az egyik, hogy megerősíti
az én-határait. Hogyan éri ezt el? Rendszerességgel! Azzal, hogy mindig egy időben
kel és fekszik, soha nem henyél, rendesen dolgozik, összpontosít és figyel,
komoly életszabályok szerint él. A rendszeresség, a rendezettség és a
szabályok, a keretek, az engedelmesség és az alázat, mind azt a célt
szolgálják, hogy az én nagyon meg tudjon erősödni, hogy a határok
megerősödjenek. Közben állandóan kapja a pozitív megerősítéseket, hogy te az
Istennek a gyermeke vagy, te kiválasztott vagy. Ez is az én megerősödését
szolgálja.

A másik irány, hogy megtanítják
az illetőt arra, hogy hogyan nyissa meg tudatosan és ellenőrizhető módon,
reflektáltan és integratív módon, az én-tudatának a határait. Ezért megtanítják
őt imádkozni, meditálni, böjtölni, éhezni és fázni. Menjen ki a pusztába! Szent
Pál a megtérése után nem tanítani kezdett, hanem elment három évig a pusztába!
Megtanulni azt, hogy azt az élményt, amit átélt, mit kell kezdenie. Három évébe
került, amíg az én-képébe integrálta azt a néhány pillanatnyi élményt, ahogy
Jézus megjelent neki a damaszkuszi úton. Akkor még nagyon gyorsan is csinálta,
mert ez még több időbe kerül. De ő jó módszert választott, amikor kiment a
sivatagba és nyilván volt ott valaki, aki őt vezesse.

Szóval ez az a két irány. Ezért
nagyon fontos ugye, hogy miközben megerősítjük az én-határainkat, aközben van
lelki vezető. Miközben azt gondolom, hogy Krisztus engem váltott meg és én
Istennek a gyermeke vagyok, küldetésem van, az Isten engem kiválasztott,
aközben a mesterem azt mondja, hogy pucold ki a budit, akkor megteszem. Ez egy
nagyon izgalmas egyensúly: erősíteni az ént, és közben pedig beengedni be a
tudatalattiból ezeket a dolgokat. Amikor pedig valamit nem értek, nem tudom
feldolgozni, nem tudom beépíteni az én-tudatomba, akkor rohanhatok a mesterhez
és megkérdezhetem tőle, hogy mond mester, hogy kell ezt most csinálni, hogyan
is állunk ezzel. Ezt álmodtam, ezt láttam, mit kell most ezzel tennem, honnan
jött ez. A mester, pedig jó esetben megmondja, hogy ez most jó helyről jött
vagy pedig nem. Arrafelé menjél, arrafelé erősödjél, az erős én-határaidat
használd, ne engedd be ezeket az erőket, más erőket engedj be! Az én-határok
megerősítése történik akkor is, amikor egy gyászoló embernek azt mondjuk, hogy
tudjuk, hogy üdvözült az, akit gyászol. Mert a gyászoló embernek bűntudata van,
az én-határai megremegnek, széteséssel fenyegetnek. Egy nagyon erős
szégyenérzetnél is meg kell erősíteni az illetőt. Azt kell mondani ilyenkor,
hogy az isten megbocsátott neked, nem pedig meg fog bocsátani. Nem tudsz olyan
bűnt elkövetni, hogy abból ne lehetne felállni. Ilyen ez a tipikus megerősítő
mondat is, hogy isten nem ad annál nagyobb terhet, mint amit ne bírnál
elviselni. Minden ilyen benyomások, akkor amikor labilis az én-határ, akkor az
én megerősítését szolgálják. Erre mondtam azt múltkor, hogy egy labilis
én-határú embert nem bizonytalanítunk el még jobban, mert hiszen éppen az a
gyöngéje. Ezért szokták azt mondani, hogy ha valaki igazi öngyilkossági
krízisben van, akkor az ilyen emberrel úgy kell bánni, mint egy gyerekkel.
Ugyanis ekkor pont az történik, mint egy gyerekkel, mert egy gyermeknek nagyon
labilis én-határai vannak. Mert azzal kezdődik, hogy nincsenek neki én-határai,
úgy fejlődik ki. Amikor pedig valaki olyan helyzetben van, hogy azt mondja,
hogy te vagy az utolsó ember, akivel ezt még megbeszéli, akkor úgy kell bánni
vele, mint egy gyerekkel, direktív mondatokkal kell vele beszélni, de nem
elbizonytalanítani, hogy azt kérdezzük tőle, hogyan gondolod, hogy tennéd meg.
Vagy például úgy, hogy azt mondjuk neki, hogy Isten gyermekei a szabadság
lelkét kapták, tégy, amit gondolsz. Hanem fülön fogod – gyóntatószékben, minden
évben több ilyen van -, és azt mondod neki, hogy akkor most gyónás után megvár,
7 órakor végzek és ő álljon ott az ajtóm előtt! Nem arról van szó, hogy ő
dönthet, hogy hol áll 7 órakor, egy három éves gyereket sem kérdezünk meg
arról, hogy gondolt-e esetleg arra, hogy ő reggelizzen-e vagy sem. 7 órakor
pedig kicsit elbeszélgetsz vele és ha úgy gondolod, hogy egy kicsit
megerősödött az én-határa, akkor megbeszéled vele, hogy másnap reggel 8-kor
felhív telefonon. Mert ilyenkor az ő számára egyedül én jelentem az
én-határokat, mert én oda belépek, és én leszek a határ! Mivel nem zárhatjuk be
egy ketrecbe, ezért szabályokat kell neki adnunk, méghozzá nagyon kemény
szabályokat, hogy mikor, hol lesz, mikor telefonál, adott esetben akár napi
háromszor telefonáljon. Amikor elkezdődik a fantáziálása, akkor előveszi a
telefonját és felhív. Ezért is van az, hogy a vallás tele van szabályokkal és
mégpedig azért, hogy a gyenge énnel rendelkező embert megerősítse. A probléma
ott szokott kezdődni, hogy a gyenge énnel rendelkező személy, azt gondolja,
hogy elég a szabályokat betartani. Nem az énjét akarja megerősíteni, rendes
polgár akar lenni. A félelmétől nem szabadul meg, hanem állandó rettegésben él
a kárhozattól, csupán szabályokat akar betartani. Súlyos tévedése egy papnak,
ha ebbe az irányba taszítja egy gyónóját! Pedig abba az irányba kelleni vezetni
az illetőt, hogy a szabályok azért vannak, hogy te erős legyél, és ne legyen
szükség szabályokra. Vagyis: „Szeress és tégy, amit akarsz!” Mindent lehet
nekem, mondja Pál apostol, na de nem minden válik a hasznomra.

Talán én magam is egy jó példa
lehetek nektek, mert van érzékenységem arra, hogy a tudatalattiból jöjjenek a
dolgok, ezeket képes vagyok érzékelni vagy felfogni és így vannak élmények.
Éppen ezért én reggel 6-kor kelek, elmélkedek, majd 7-kor misézek. Majd 8-ra
jön hozzám az első ember. Ahogy valaki azt mondta, hogy Feri, te naptár-ember
lettél. Igen, az lettem, de nekem erre szükségem is van! Nem egy rendes pap
vagyok, hanem azt teszem, ami ahhoz kell, hogy normális ember lehessek, akár
óráról órára. A szabályokkal, a törvényekkel, a keretekkel semmi baj nincs.
Érdekes az, hogy egy igazi szerzetes vagy egy igazi misztikus, olyan
eszméletlen vasfegyelemben él, hogy mi azt gondolnánk, hogy éppen egy ilyen
ember már szépe lassan kilép ezek közül a keretek közül. De nem, hanem még
inkább benne van! Egy idő után már pláne is benne van, hogy bizonyos embereket
ne botránkoztasson meg, mert tudja, hogy milyen fontosak a szabályok. Egyébként
is, ha már felszabadult azok alól, akkor miért ne tartaná be? Erről nagyon jól
megismerszenek ezek az ál-mesterek, meg egyebek! Hogy egy ilyen teljes
összevisszaságban élnek.

Ide tartozik még valami. A
vallás, ebben a rendszerben, nagyon nagy hangsúlyt fektet arra., hogy a papnak
vagy a szerzetesnek, nagyon árnyalt emberi kapcsolatai legyenek. Tehát ez nem
csak egy ilyen egyéni dolog, hogy majd én dolgozom magammal. Ebbe a keretbe
beletartozik az, hogy közösség! Mert közösség nélkül nincsen komoly lelki élet.
Ezért azok, akik a lelki életnek igazán komoly mesterei, azok bent vannak a
közösségben. Azok pedig, akik ilyen gőggel vonulnak, ki, hogy: „Nahát, ez már
nekem snassz, én ezekkel tötyörögjek?” Ez már nagyon gyanús, mert éppen az
érettségnek és az ahhoz vezető útnak az egyik kulcsa a közösségben való
létezés. Mély, szelektív, differenciált emberi kapcsolatok!

Emlékezte, hogy egy évvel ezelőtt
beszéltem az engedelmességről. Most kaptunk megint egy nagyon fontos momentumot
ehhez. Mi lehet a veszély? Az, hogy amikor az én-tudatból ilyen nagyon erős
dolgok feltörnek, akkor az én nagyon szívesen azonosul ezekkel a tartalmakkal.
Vagyis az illető megváltónak érzi magát, azt gondolja, hogy mindent,
mindenkinél jobban tud. Ez lélektanilag ebben a modellben úgy írható le, hogy
nem az ő én-be integrált képességei azok, amelyek ilyenkor megszólalnak, hanem
a tudatalattiból föltörtek a végtelenből, hatalmas erők, és ő egyszerűen azt
mondta, hogy az én vagyok. De hát szó sincs erről! Ez megint csak egy gyönge
én-határú ember, nagyképűsködéssel erődíti magát. Tehát azért van nagy szükség
az alázatra is és az engedelmességre. Azért, mert az megerősít bennünket, azzal
szemben, hogy azokat az erőket, amelyek nem belőlünk fakadnak, de amelyek nem
mi vagyunk, csak bennünk vannak, azokat az erőket ne magunknak tulajdonítsuk.
Az Isten kegyelmét nem magamnak tulajdonítom, az rajtam keresztül hat. Ezért
vagyunk képesek kegyelmet közvetíteni, de nem vagyunk a kegyelem forrásai.
Éppen ezért nem szeretem a feloldozási imában azt mondani, hogy én most
feloldozlak téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Legalább úgy kellene
mondani, hogy és feloldozlak téged. Ez az én engemet roppantul zavar, Miközben
a gyónó oldaláról megvan az értelme, hogy lássa, hogy ez az ember oldoz fel
engem és, hogy ha ő azt mondja, akkor az megtörtént. A gyónásnak – ha megint
ebben a modellben gondolkodunk –, ez az értéke, hogy egy keretet alkot ahhoz,
hogy neked szilárdul hasson a gyenge éned. Mert, ha valahol meghasadt az én-határ,
akkor ott azon a hasadáson nagyon könnyen bejönnek újból és újból dolgok,
ugyanott. Nem máshol, pont ugyanott. Ha az illető azt mondja, hogy minek menjek
én el gyónni, minek kérjek én bocsánatot, vagy minek menjek végig egy ilyen
folyamaton? Úgyis tudom, hogy ez így van! De csak itt tudja, a fejében, és ez
nem elég! Át kell élni, át kell menjen az egész személyiségén az, ami itt a
lényeg, hogy ez a megbocsátás megtörtént. Ez egy élmény kell, hogy legyen és
nem elég tudni. Ehhez pedig nagyon jó a pap, aki ezt közvetíteni tudja és ő ezt
elmondta. Abban a pillanatban ott befoltozódik egy seb ténylegesen. A másiknál,
meg ahol azt mondja az illető, hogy minek ez, hát tudom én, hogy az isten úgyis
megbocsát, ott a seb megmarad és később pont ugyanott jön egy benyomás, mert
ott már sebezhető az illető.

Nagyon szépen köszönöm a
figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari