A módosult (alternatív) tudatállapot 5.

2002.02.05.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott Benneteket,
köszöntök mindenkit!

Egy-két bevezető mondatom lenne,
mai rögtön ismétlés is lenne egyben. Emlékeztek, hogy a módosult
tudatállapotokról beszéltünk. Mégpedig azért, mert annak kapcsán nagyon jó
modelljét kaphattuk meg annak, hogy milyen az, amikor valaki érzelmileg
érintett működésmódban van, vagyis a reakciói, a gondolatai, a következtetései
és minden, ami benne megjelenik, az az érzései, az átélt élmények hatása alatt
van, mégpedig nagyon nyomatékosan, nagyon nyilvánvalóan és kimutatható módon.
Ezekben a módosult tudatállapotokban nem racionális következtetésig jutunk el, hanem
az átélt élményeink nyomán – amelyben tehát nagyon fontosak az érzések és az
érzelmek – , hit alakul ki bennünk, meggyőződés, azonosság, nem azonosság,
azonosulás, nem azonosulás és így tovább. Tehát mindezt ezért vizsgáltuk.
Persze nincsenek színtiszta kategóriák, nyilván a módosult tudatállapotoknak is
a határai belemosódnak a normál tudatállapotba, és lehetne azt is mondani, hogy
a legnormálisabb tudatállapotban is az érzéseink, hangulataink, igenis
odavisznek minket, hogy ne, vagy ne csak racionális következtetésig jussunk el,
hanem, hogy meggyőződéseink, beállítottságunk, attitűdünk alakuljon ki,
akárkivel, akármivel kapcsolatosan. Aztán azt a kijelentést fogalmaztuk meg,
hogy miután az emberiség nagyon jól tudta azt élményszinten,
tapasztalatszinten, hogy nagyon sokféle meggyőződés és hit alakulhat ki
bennünk, amelyeknek a hatása az életünkre, a környezetünkre és a társadalomra
nézve óriási. Sőt, sokkal nagyobb, mint a racionálisan belátott dolgoké és
ezért – természetesen nem csak ezért – , a vallásnak a létjogosultsága óriási,
mert hiszen a vallás volt az a rendszer, amely azt a célt tűzte ki maga elé,
még ha nem is tudatosan tette, akkor amikor létrejött, hogy a bennünk élő hit,
a bennünk élő sokféle meggyőződés valamiképpen kontroll alá kerüljön. A vallás
tehát egy nagyon nagy lehetőség volt az emberiség számára – mai, de manapság a
prioritását mindenképpen elveszítette, vagy talán úgy tűnik, hogy elveszítette
– , mert a vallás volt az a rendszer, amely egyrészt képes volt a maga
kereteivel, hogy lehetőséget adjon az egyes ember számára, hogy az általa átélt
dolgok és az átélt dolgok által benne fakadt hit és meggyőződés integrálható
legyen az én-tudatba. Hogy mindez tudatosan élhető legyen és szervesen
beleépüljön a személyiségbe. Ez volt az első fontos következménye.

A másik pedig, hogy az egyes
embert is pedig, aki integrálta ezeket az élményeit a saját személyiségébe, aki
ezekkel a meggyőződésekkel, jó esetben élt tovább, ezt az embert pedig
integrálta a közösségbe.

Ez a két folyamat pedig nagy
horderejű volt, úgy tűnik, sok-sok évezreden keresztül. Azt a megállapítást
kockáztattam meg, hogy a vallásnak a szerepe ma is pótolhatatlan. Ma is
próbálják azt a keretet, amit a vallás teremtett meg eddig, másfajta keretekkel
pótolni, méghozzá a tudománynak a keretével, vagy az éppen aktuális kultúrának
a keretével, vagy a jognak a kereteivel. Mégis úgy tűnik, hogy ezek a keretek
soha nem elég hatékonyak ahhoz, ami bennünk élményszinten lejátszódik és
mindahhoz a kihíváshoz képest, ami a sajátos élményünk és az a kihívás, hogy
egymással valahogy el kell boldogulnunk.

Ekkor pedig elkezdtünk arról gondolkodni,
hogy egy 1992-es vagy 1993-as kutatás nyomán az összes világvallásból
kiemelhettünk hat olyan szempontot, amely éppen azt a célt szolgálta, hogy ha
ezekben a vallásokban létezett valaki, akkor ezeknek a szempontoknak az alapján
ment végbe vagy mehetett végbe ez a két fajta integrációs folyamat. Az egyes
emberen belül és az emberek között. Az első négyet már elmondtam: az erkölcsös
élet; fegyelmezettség, vagy ahogy megfogalmazták, a figyelem fegyelmezettsége;
érzelmi átalakulás, érzelmekkel való bánás, pozitív érzelmek növekedése,
negatív érzelmek csökkenése; és a helyes motiváció. Ott fejeztem be a múltkor,
hogy minden nagy világvallásban azt látjuk, hogy ez nem csak keretként, célként
vagy eredményként jelenik meg az ember vagy a közösség életében. Hanem azt
látjuk, hogy az illető, aki előre jut ebben a rendszerben, annak a kötődése
vagy a kapcsolatai a világhoz lazulnak. A világban való élésre való vágy, a
világgal szembeni kiszolgáltatottság érzése csökken. Ez minden nagy
világvallásnál kimutatható. Azon töprengtem, és ezzel fejezem be a negyedik
szempontot, hogy milyen érdekes, hogy tulajdonképpen ez a világ alig áll velünk
szemben különleges elvárásokkal. Azon kívül, hogy pénzt keressél, hogy legyen
mit enned, vagy idejében megcsináld az adóbevallásodat, ezen túl a világ szinte
alig lép fel elvárásokkal. Azok az emberek pedig , akik serdülőkorban vagy
később egy nagy ugrással kilépnek az Egyház keretei közül, mert azt mondják,
hogy ezek a keretek túl szűkek nekem és azt gondolják, hogy ha belépünk a
világba, akkor elég nekünk annyi keret az élethez, amennyit a világ nyújt,
akkor azt hiszik, hogy ez egy nagyszerű felszabadulást fog eredményezni. A
hatása, sok esetben éppen ellentétes, mert a világ egyfelől nem csak hihetetlen
szabadon hagy téged – ha nem vagy kriminális, akkor tulajdonképpen azt
csinálsz, amit akarsz – , másfelől, paradoxon módon, éppen hogy gúzsba köti az
ilyen embert. Mert ezek a keretek roppant módon szolgálják azt is, hogy
felszabaduljunk alóluk. De ha valakinek mindent lehet, akkor egyszer csak kiszolgáltatottja
lesz ennek a mindennek. Az ételtől, az italtól, az alvástól, a szextől és
minden egyébnek a rabja lesz valamiképpen, mert, hogy mindent lehet. Csakhogy
nem tanulta meg ezeket a viszonyokat kezelni. Abban az illúzióban élnek sokan,
hogy végtelenül szabadok és lehetséges, hogy ennek éppen az ellentéte az igaz.
Ez volt a negyedik szempontunk.

Az ötödik szempont pedig a
fejlődő tudatosság lesz, mint következmény, mint cél, mint jellemző, ami
kordában tartja a hiteinket, a meggyőződéseinket és a többit. Anthony de
Mellonak, amikor az első könyve megjelent, az volt a címe, hogy A csend szava.
Ennek e könyvnek pedig talán a központi gondolata ez volt, hogy tudatosság. Van
benne egy történet, amikor megy a tanítvány a mesterhez és a tanítvány ezt kérdezi
a mestertől:

– Mond mester, ha egyetlen szóban
kellene összefoglalnod, hogy mi a mi hitünknek a lényege, akkor te mit
mondanál?

– A tudatosság.

– Jó mester, ezt már annyiszor
mondtad, de mondjuk, ha három szóban lehetne összefoglalni, akkor mit mondanál?

– Tudatosság, tudatosság és
tudatosság.

Tehát valamiképpen ez a szempont
tényleg roppant jelentős. Eszembe jutottak a filmélményeim, mondjuk Huszárnak
az Elégia című filmje. Amikor azokat a gyönyörű szép lovakat megölik és ekkor
az a nyers élmény, ahogy azok a lovak látják, hogy egyáltalán nem bizonyos,
hogy mi fog velük a következő pillanatban történni. Mi látjuk, hogy mi fog
történni velük, egyikkel a másik után és talán a Szentírás jut eszünkbe, amikor
így fogalmaz: „Állt, mint bárány a nyírója előtt.” Nem tudom, hogy az állat mit
él át, de talán csak az utolsó pillanatban „tudatosult” benne, hogy mi is
történik majd vele. Ez a film jól mutatja, hogy mi emberek milyenek tudunk
lenni, ha egy-egy helyzetben hiányzik belőlünk a tudatosság. Valahogy olyan
védtelenek vagyunk mi is, mint azok a gyönyörű lovak, akik a haláluk előtt
néhány másodperccel sem tudják, hogy mi történik velük. Mi pontosan tudjuk,
hogy mi lesz a következő pillanat, de ők nem. Annyira meglepő számomra, hogy az
egyetemi végzettség szinte semmi biztosítékát nem adja annak, hogy valaki
tudatosan él-e vagy nem. Az életünk fontos pillanatait illetően nem sokat
jelent, mert az egyetem elvégzése egy nagyon racionális és praktikus észt
igényel és főleg, ha valakinek jók az otthoni gyökerei, jó kereteket kapott
hozzá, akkor még el sem bírod kerülni, hogy elvégezd. Ezt annyira tapasztalom.
Ott vagyok Keresztúron, ami szinte a világ vége és jönnek a jegyespárok és
tényleg eszméletlenül érzékenyek, csillognak az értelemtől és legfeljebb mondjuk
érettségivel rendelkeznek. Ekkor mondanám nekik, hogy lehet tovább tanulni és
egyéb, erre pedig azt válaszolják, hogy nincs miből megélni, nekik nincs pénzük
rá és nincs is kitől kérni. Tehát az a helyzet, amibe mi beleszületünk, egy
nagyon előnyös helyzet, mert mire magunkra ébredünk, már sokszor van két
diplománk. De nem is akarunk magunkra ébredni, ez az igazság! Pontosabban, meg
tudjuk mi azt a tudatosság nélkül is szerezni és sokszor olyanokká válunk, mint
egy kiszolgáltatott állat, de itt az állatot nem rossz értelemben említve,
hanem a kiszolgáltatottság felől. Azért is mondom el ezeket, mert ott, ahol az
embernek az élete megakad, ott a továbblépés egyik záloga az, hogy tudatosuljon
az illetővel az, hogy milyen helyzetben van. Éppen tegnap döbbentem rá arra,
hogy értelmes, okos emberek a maguk élethelyzeteit illetően, milyen hihetetlen
homályban tudnak lenni. Ezzel két dolgot akarok állítani, az egyik, hogy amikor
érzelmileg nagyon benne vagyunk egy helyzetben, akkor a tudatosságnak a fénye
kezd pislákolni, mert így működik, mert ez a logikája a dolognak, másrészt
pedig – és itt most először egy személyes tapasztalatomat osztanám meg veletek.
Egy papi társaságban voltam és ott egy ilyen egyszerű kérdés ment körbe, hogy:
„Mi volt az utóbbi két heted legnagyobb élménye és miért?” Nagy csend volt és
erre az egyik azt válaszolta, hogy az, amikor beszélgettem valakivel. De miért?
Erre azt válaszolta, hogy hát azért, mert az olyan jó volt. Itt pedig a
tudatosságnak a minimális fényét sem tapasztaltam. Tehát két hét alatt ez volt
a legnagyszerűbb élménye és azon túl se kép, se hang! Persze nem szükséges
állandóan mindent tudatosítani magunkkal, de azért, ha valaki három percet kap,
hogy az elmúlt két hét egyik nagy élményéről beszámoljon, és erre se kép, se hang,
ez már baj. És simán fel lehet szentelődni így! Ide két dolog tartozhat még az
általánosság szintjén, a jelenben való élés képessége, tehát, hogy valaki képes
tudatosan itt és most lenni. Nem mindig a múlton rágódni, nem mindig a jövővel
kapcsolatban álmodozni. Itt és most létezni! De úgy tűnik egyébként, hogy ez
szinte emberfeletti teljesítmény, a figyelem koncentrációjával és a többivel.

A másik pedig a reflexió, de ez
ebből egyenesen adódik.

A hatodik szempont pedig, ami
eligazít minket a hit és a meggyőződés világába, az pedig nem más, mint az
életbölcsesség növekedése. Ami egyértelmű cél és következmény. Ugye, hogy már
sokat mondtam nektek ezt a bölcs, görög mondást: „Nem az a bölcs, aki sokat
tud, hanem aki tudja mit kell cselekednie!” A bölcsesség az az adottságunk,
amely az egész életünket, mint, mondjuk horizontot tekintve, egy adott
pillanatban a lehető legjobb megoldást mondja meg nekünk. Tehát ez nem más,
mint a praktikus ész. De nem csak a szűk keretek között a legjobb megoldást,
hanem a nagy távlatokat illetően is.

Olyan jót ebédeltem ma és
miközben ettem, néztem a Spektrum adását, ami a hajókatasztrófákról szólt. Egy
hajót már vagy száz éve keresnek, azóta sincs meg és ennek kapcsán előhoztak
egy másik történetet, hogy ugyanazon a helyen elsüllyedt egy másik hajó is vagy
tíz évvel ezelőtt és amit ennek a hajónak a kapcsán felderítettek, ennek mentén
próbálják azt a régebben elsüllyedt hajó nyomát megtalálni. Itt, a második
estben mindenki megmenekült, helikopterrel mentettek ki minden embert. A hajó
kapitánya ebben a helyzetben – és ez biztosan módosult tudatállapot – , bár
tudott volna cselekedni, hiszen órák álltak rendelkezésre, nem tett semmit,
hanem ült egy lépcsőn és cigizett. Kik vették át az irányítást? A zenészek!
Mégpedig azért – és ez az én elképzelésem – , hogy azt az utasítást kapták,
hogy miközben süllyed a hajó, ők csak zenéljenek, hogy ne törjön ki pánik.  Vagyis belekerültek abba a helyzetbe, hogy
nekik tudatosítani kellett, hogy veszély van, össze kellett szedni az
energiájukat, koncentrálniuk kellett és így tovább. Amikor pedig kiderült, hogy
nincs, aki irányítsa a menekülést, akkor ők már benne voltak abba a helyzetbe
és így sokkal jobban tudták irányítani az embermentést, közel kétszáz embert
mentettek meg, úgy, hogy mindent ők csináltak.

Na ez van a bölcsességgel
kapcsolatban. Ha valakit ér valami hirtelen veszély, akkor ki az, aki fel tudja
találni magát? Ide tartozik az is, hogy elfogadom a világot olyannak, amilyen.
Vagy az élet nagy kérdéseit a hétköznapi élet szintjén képes vagyok
megválaszolni. Megválaszolom az élet nagy kérdéseit és azt a hétköznapi
gyakorlat szintjén, meg is tudom valósítani. Az egész összeáll egy folyamattá
bennem, mert ha tudom, hogy az a célom, akkor adott pillanatban tudom, mit kell
cselekednem. Ide tartozik egy önazonosság tudat, vagyis az, hogy azonos vagyok
önmagammal.

Ezzel a hat szemponttal most be
is fejeztük ezt a nagy hálót, vagyis ez a hat szempont nagyon jó keretet
nyújthat, hogy el tudjunk igazodni, hogy a hitünk és a meggyőződéseink, legyen
az akár profán meggyőződés vagy akár evilági hit, az jó-e nekünk és a többieknek
vagy nem.

 

Most akkor nézzünk egy gyakorlati
dolgot. Gyakorlati, abból a szempontból, hogy amikor ilyen tudatállapotban
vagyunk, akkor a befolyásolhatóságunk sokkal fokozottabb, mint egyébként. A
tekintély-személyeknek az életre való hatása óriásivá nő, mert a
tekintély-személyeknek megvan a maga hierarchiája, és amit ők mondanak, az nem
puszta kijelentésnek veszzük, hanem üzenetnek vagy jelnek. Jelzésnek
értelmezzük, és magunkra vonatkoztatjuk.

Most hagyjuk ezeket a nagy
kereteket és nézzük meg nagyon konkrétan, hogy ebben a helyzetben hogyan tudjuk
kihasználni azt a befolyásolhatóságunkat, a tekintélyre való nagyobb
nyitottságunkat és érzékenységünket, és a jel értékű szavaknak, bennünk hitté
való összeállását és annak a következményeit, méghozzá abban az estben, ha
elmegyünk az orvoshoz. Azért veszem ezt megint elő, mert itt kutatások állnak a
rendelkezésünkre, tehát amennyire léteznek tények, annyira tényeket lehet
mondani. Vizsgálták azt, hogy amikor az orvos vagy a nővér, vagy bárki, aki
benne van ebben a rendszerben, tudatosan használja, azokat a lehetőségeket,
amelyek egyértelműek. Azt mondják, akik értenek ehhez, hogy aki bekerül
hirtelen vagy baleset következtében a kórházba, azok esetében száz százalékosra
vehetjük a módosult tudatállapotot. Nem kell érte semmit sem tenni, mert ő
eleve abban van, sőt ez a tudatállapot és ennek működései onnantól kezdve
fennmarad, amikor valaki már a legelején magára veszi a betegségnek a tudatát,
egészen addig, hogy túl nincs rajta. Vagyis ez még akkor is létezik, amikor
valakit műtét után már két hete hazaengedtek. Vagy amikor valaki szerelmes,
akkor az akár hónapokig tud hatni rá.

Akkor most mondanám az orvoslás
területéről azokat a részeket, amelyeket kutattak, és amelyekből egyértelmű
állásfoglalás született már.

Nincs szükség gyógyszeres félelem
és szorongáscsökkentésre.

A test stressz reakciói
csökkennek.

A műtét utáni fájdalomcsillapítás
szükséglete csökken. Akiket megfelelő ingerekkel, hosszú napokig ebben a
tudatállapotban láttak el, az ebben az esetben a betegeknek a 72 %-a, a műtét
után nem panaszkodott fájdalomra. Ez egy száz műtétes – nőgyógyászati és
mandulaműtétek – kimutatásból származik. A műtét után százból, hetvenketten nem
panaszkodtak fájdalomról.

Kisebb a vérveszteség, nincs
hányás. Száz esetből, száznál nem kellett katétert használni, ment a pisilés.

Kevesebb a komplikáció. 98
%-uknak a műtét után normális volt az étvágya. 90 %-nál nem jöttek elő vérzési
problémák. Komplikáció esetén sokkal könnyebb volt együttműködni az ilyen
kliensekkel.

Most akkor következne valami,
amiről részletesebben szeretnék beszélni, mert ez talán a leglátványosabb. A
kómás betegek. Tehát olyanok, akiknél úgy tűnik, hogy teljesen mindegy, hogy mi
történik körülöttük. Valójában azonban, ugyanúgy érzékenyek, azokra az
ingerekre, amelyeket kívülről kapnak. Mondok egy történetet, utána pedig
általános dolgokat.

Ez egy irodalmi példa lesz. Egy
hetvenes éveiben járó bácsit bevisznek valami miatta a kórházba, és ott kómába
esik. Két héten keresztül kómában van és semmire nem reagál, néha azonban a
következő mondatot mondja: „Adjatok nekik bort!” Kiderül később, hogy az illető
az első világháború idején, a tokaji vidékeken választási kampányban vett
részt, és ki tudja, hogy miért és miért nem, a tudatalatti ezt mondta. Erre a
helyzetre ő ezt mondta nyilván, ez volt neki egy nagyon erős meggyőződése, hogy
a kampánynak egy fontos része, ha bort adunk a választópolgároknak. Amikor
magához tért, akkor a barátja megdöbbenve látta ezt, mert egyébként minden nap
járt hozzá, hogy fekszik az ágyában, és teljesen jól van. Kérdezte tőle, hogy
milyen volt. Mire ő azt válaszolta, hogy ő nem volt tudatánál, fogalma sincs
róla, hogy mi történt, de iszonyatosan sokat szenvedett. Erre pedig a barátja
azt mondja, ugyanolyan érzékenyen, hogy akkor nem álltathatjuk magunkat ezzel
sem. Mire a kómából visszatért azt válaszolja, hogy valóban nem, így inkább
beszéljünk valami másról.

Az irodalmi műben egy kicsit ezt
a konklúziót erősítik fel, hogy akkor ez a látogató rájön arra, hogy miközben ő
azt gondolta, hogy, aki kómában van, azzal semmi nem történhet, kívülről sem,
belülről sem, nincs kapcsolat. De ez messze nincsen így. Egy csomó kísérlet és
tapasztalat van, ezzel kapcsolatban, ezeknek az összefoglalását akarom most
nektek elmondani. Ami nagyon fontos lehet egy kómában lévő betegnél, hogy úgy
kell vele beszélni, hogy mintha élne, tehát élőként kell bánnunk vele, ugyanúgy
kommunikálunk vele. Másodsorban kiderült az, hogyha ezt csináljuk sokkal többen
jöttek vissza a kómás állapotból. Sőt az is kiderült, hogy ingergazdag
környezetre van szükségük és annál nagyobb a felébredés esélye, minél
komplexebb ingereket kapnak. Tehát, ha a szagokat változtatják, vagy egyszerre
többfajta ingert kapnak, simogatják, de közben zenét is hallgatnak. Azt is
kimutatták, hogy fontos, hogy valamiképpen jelezzük vagy behelyezzük az ilyen
klienst az életritmusba. Vagyis, ha látogatóba megy valaki olyanhoz, aki két
hónapja nincs magánál, akkor lehet úgy kezdeni, hogy szia, kedd délelőtt van,
ígértem, hogy egy hét múlva jövök és látod 
itt vagyok, eljöttem. Látszólag totál értelmetlen mondatoknak tűnnek.
Ennek a párhuzama, amikor sebészeket próbáltak ilyen kutatások nyomán rávenni
arra, hogy ne akármit mondjanak a műtőben, nem csak azért, mert az illető
felébredhet, hanem mert, amikor látszólag az illető nincs magánál, akkor is van
információáramlás. Most az egy másik kérdés, hogy ez felerősíti azt a kérdést,
hogy nem véletlenül beszélnek trágárul a sebészek, mert nyilván ezzel a
feszültségüket oldják. Emlékeztek arra a történetre, amikor azt meséltem el
nektek, hogy egy nagyon kedves ismerősöm, akivel dolgoztam, azzal olyan baleset
történt, hogy elveszítette az eszméletét, úgy szedték ki az autóból, hogy ő
végig eszméletlen volt, csak ő éppen tudott mindenről. Akkor az orvos a
következőt mondja a műtőben – miközben ő teljesen eszméletlen – , hogy na most
elvágom a torkodat, mint a csirkének. Csak az a baj ezzel, hogy ő ezt épen
hallja, miközben eszméletlen. Utána vissza is tudta ezt mondani az orvosnak.

A következő, ami persze megint
elképzelhetetlen, hogy nemcsak passzív helyzetbe kellene hozni azt a beteget,
hanem úgy bánni vele, mint akitől azt várjuk, hogy aktív feladatok ellátására
is képes. Itt nyilván azt értem, hogy akár fizikailag is arra tudatosítani,
hogy nemsokára fel fog kelni, fel fog ébredni és ezt vagy azt fogja csinálni.
De szellemileg például azt, mondják, ha valaki egy picit is reagál – teszem azt
pupillareflexe van – , akkor lehet olyasmit csinálni, hogy idegen nyelven
beszélni hozzá. Méghozzá azért mert ilyenkor valamiféle aktivitásra serkentjük
az ilyen embert. Olyat is tehetünk, hogy elkezdünk egy mondatot és nem fejezzük
be, hogy ő egészítse ki. Olyat is csináltak, hogy verseket mondtak, amiket
feltehetően tudott a kliens, és kihagytak belőle sorokat vagy kihagytak belőle
szándékosan sorokat. Még matematikai feladványokat is kérdeztek tőlük és
hagytak időt, hogy megoldja. Ezek mind képtelenségek, de csak a mi logikánk
szerint. Nemrég beszéltem egy srácról, akihez mentem az intenzív osztályra, mert
elütötte egy autó. Őt is napokig direkt kómában tartották, illetve
gyógyszerezték, hogy ne nagyon ugráljon és azt tapasztaltam meg itt is, hogy
úgy beszéltek mellette, mintha nem létezne, vagy már nem élne. Azzal a tudásal,
amivel rendelkezem, ekkor nagyon kényelmetlenül éreztem magam, azért, mert nem
tudtam hogyan mondjam meg, hogy ezt nem így kellene csinálni. Amikor én
bementem hozzá, beszéltem neki, úgy mint máskor és jól elvoltunk. Kaptam is
tőle karácsonykor egy csokit, lehet, hogy nem véletlen!

Aztán nagyon fontos, hogy
ilyenkor mit csinál az a valaki, aki ott ül a betegágy mellett. Teszem azt,
rossz idegállapotban van és azt mondja, hogy ne haljon meg, ne menjen el, mi
lesz vele nélküle. Na, ezek azok, amiket mind el kellene kerülni! Néhány hónapja,
amikor beszéltünk ugye a negatív megfogalmazás elkerüléséről, jelen esetben is
jobb, ha így fogalmazunk, hogy nagyon várunk rá, hogy felébredjen, azt akarom,
hogy éljen. Csak ne negatívan fogalmazzunk, ha már úgyis mondunk valamit.

Mindezt azért mondtam el, mert
mindezzel nagyon jól igazolható az, hogy egy látszólag totálisan passzív
helyzetben, ahol látszólag semmit nem számít az, hogy milyen ingerek érnek
valakit, még ott is kimutatható, hogy nagyon nagy jelentősége van, hogy milyen
kommunikáció és meggyőződés történik. Hát még akkor, amikor sokkal
érzékenyebbek vagyunk hétköznap, akkor nyilván ennek a hatása sokszorosára
fokozódik.

Na most, mit csináljunk? Erre a
kérdésre szeretnék válaszolni, ennek a keretnek a lehetőségei között, amiket
elmondtam, a kórház és így tovább. Nagyon fontos lehet ilyen helyzetű
embereknél – és ez bizonyítást is nyert – , hogy az önkontrollnak és a szabad
cselekvésnek a terét kell bővíteni. Nem túl szerencsések azok a mondatok,
amikor ilyen direktíven, utasítások hangzanak el, kizárólagosan az orvos
részéről. Tehát annyi lehetősége van, hogy csak azt csinálja, amit az orvos
mond. Ez nem tűnik jó módszer a jelenesetünkbe. Jobb, ha olyan helyzetbe hozzuk
őt, ahol szabad neki dönteni, szabad választani, még akkor is, ha én tudom,
hogy nem sok lehetősége van. Akkor azon szűk keretek között erősíteni kell az ő
választási és még inkább döntési lehetőségeit. A műtét előtt – és ez megint
benne van abban a rendszerben – , csinálják azt, hogy közvetlenül a műtét előtt
mindent megkérdeznek a klienstől, hogy mit választ olyan dolgok között, amit
szabad választani. Tehát melyik kezén szúrják meg, melyik kezén mérjék a
vérnyomást, melyik oldalára fektessék, ha kap valami injekciót. Természetesen
mindig választhat, nyilván azonban a fontos dolgokban nem. De hogy az a
tudatállapot, ami felerősödik ennek kapcsán, az a hit, az a meggyőződés, hogy
az élete, nem totálisan kiszolgáltatott. Ez mégis az én életem és az én
kezemben van, és jó kezekben van! Az ilyen egyszerű módszerekkel ez elősegíthető.

Aztán ki kellene emelni azt, hogy
mi az, amit ő tehet. Pont a mai evangéliumban – ami az egyik kedvencem – , a
sok éve vérfolyásban szenvedő asszonynak, amikor Jézus azt mondja, miután
meggyógyult, hogy menj, és maradj egészséges, legyél egészséges, mi úgy
mondanánk, hogy tegyél valamit az egészségedért. Nem egy passzív elküldés ez,
hogy menj, meggyógyultál, hanem egy feladat is, hogy most kezd is ezzel az
állapottal valamit, mert a te kezedben van. Megdöbbentő az, ahogy Jézus
egyensúlyba hozza a gyógyításainál azt, hogy ő csinált valamit és a kliens
csinált valamit, mert miközben ő gyógyította meg, mindig azt szokta mondani a
meggyógyultnak, hogy a te hited gyógyított meg téged.

Aztán egy személyes élményem is
ide kötődik, amikor ért egy nagyon nagy élmény az első műtétemmel
kapcsolatosan. A műtét után odajött az orvos és a kezembe nyomott egy egész
doboz fájdalomcsillapítót és azt mondta, hogy ez a legújabb, a legjobb, nagy
piros kapszula. Megengedte nekem, hogy én adagoljam magamnak! Tökéletes módszer.
Nem kívánom nektek az effajta kiszolgáltatott módszert, amikor egy hétig az
ember nem tud felkelni, kimenni sem és azon rimánkodik, hogy vajon kibírom-e,
mert kellemetlenül érzem magam, hogy ágytálaznak. Látszólag ezek kis dolgoknak
tűnnek, de nem azok. Nehéz volt az is, hogy ott volt a fájdalomcsillapító, amit
bármikor bevehettem, nem menetrend szerint adta be a nővér.
Aztán olyat is csinálnak, hogy tudatosítják a beteggel azt, hogy a kórházi
körülmények között, azok a reakciók, első sorban a műtét utáni reakciók, hogy
például a térded vagy a vakbeled nem tudja eldönteni, hogy amikor megvágtak
téged, akkor ez most egy sebesülés, aminek nagyon kell fájnia és nagyon be kell
keményítenie magát, mert ezzel figyelmeztetnie kell és gyógyít. Sebészek és
aneszteziológusok csinálják ezt, ezekben a kísérletekben – amelyek részint már
túl is vannak a kísérleti fázison – , hogy nincs szükség egy sereg olyan
természetes reakcióra, ami ilyenkor következne. Ilyen például a gyulladás. Valóban
kimutatható, hogy a vérzékenység, a gyulladás és egy csomó minden csökkenthető,
hogy tudatosul a kliensben az, hogy ő most jó körülmények között van,
kórházban, biztonságban és ebben a helyzetben nincs szüksége erre a természetes
reakcióra. Egész megdöbbentő ez, mintha teljesen elképzelhetetlen volna!
Beszélgettem egyszer egy illetővel, aki maga is ilyenekkel kísérletezett.
Egészségügyben dolgozott és gyógytornász volt. Megmondta a klienseknek  még a műtétek előtt, hogy ő fog jönni és
addigra, amíg őt fogják látni a lábuk már nagyon jó állapotban lesz, már akár
fel is állhatnak. Ezt erősítette bennük. Az ő kliensei sokkal gyorsabban is
javultak, mint a kórházban bármely gyógytornászé. Saját magának is volt egy
bokaszalag szakadása és azt erősítette magában, amíg hat hétig be volt gipszelve
a lába, hogy ha leveszik majd rólam, nekem jó lesz a lábam! És ez bejött neki.
Az orvos nem hitt a szemének, hogy gyógyult ilyen gyorsan és maradt meg a
lábának a rugalmassága.

Ami még nagyon fontos lehet, az a
félelemnek az oldása, az ismeretlentől, a kiszámíthatatlantól való félelem feloldása.
Kutatás eredménye, hogy módosult tudatállapotban, amikor az orvos azt mondja az
illetőnek, racionálisan és pontosan informálva őt, hogy mi a helyzet, annak a
hatása negatív. Tehát a semleges közlésű, ezen tudatállapotban negatív hatást
gyakorol az emberre. Ezért mondják azt, hogy minden olyan közlés, amit az orvos
tesz, ilyen helyzetben, akkor az információközlést bele kellene ágyazódjon egy
pozitív kifejezésmódba. Méghozzá a gyógyulásba és az egészségbe vetett hitnek a
keretébe. Ez számomra megdöbbentő volt, amikor ezt olvastam. Azért is érdekes
ez, mert ugye ezt jártuk körbe, hogy az életünk nem ilyen lépésről-lépésre,
racionálisan eljutni a végeredményig. Mert nem így működünk, sőt adott esetben,
ez nem is elég az embernek. Nem olyan lények vagyunk, akiknek elég lenne egy
információt semlegesen közölni. Például: ez az állapota, a túlélés esélye húsz
százalék, két nap múlva műtét… Ezért van olya óriási jelentősége a gyógyulás és
a jó meghalás szempontjából is, ha valakit hazaviszünk. Önmagában az, hogy a megszokott
közegében lehet, erősítheti az életét. Ma éppen, amikor készültem nektek, akkor
csengettek és jött valaki, hogy éppen meghalt a férje és amíg jönnek a
hullaszállítók, menjek el és szenteljem meg. Ilyenkor aztán rögtön menni kell
és általában nem az elhunyt miatt, hanem a rokonok miatt, akik aztán ilyenkor
seregestül jönnek.

Óriási jelentősége van, mert ők
ugyanis módosult tudatállapotban vannak, a halott az nem. Bár keleten ezt
mondják, hogy a halott ember módosult tudatállapotban van és ezért a tibeti
halottaskönyvben nagyon sokszor az a fordulat van leírva, hogy a halott mellé
kell ülni és beszélni kell hozzá. Ott pontosan úgy kell csinálni, mint amit a
kómás beteggel kapcsolatban mondtam. Beszélni kell hozzá, legalább hét-nyolc
napig, emlékeztetni kell őt mindarra, amit az életében már tett, amit már tud,
hogy tudjon mibe kapaszkodni. Ezt mondja a halottaskönyvük. A hindu
halottaskönyv is egy az egyben ilyen. Nagyon érdekes, hogy jönnek ezek a
hasonlóságok! Az Egyházunkban  a betegek
szentségét fel lehet adni az elhunytnak a halála után két órán keresztül. Itt
van a vallásunknak, az a tapasztalatból fakadó lehetősége, hogy lehet, hogy
valamit tudunk! De nem tudjuk megmondani, hogy miért van így. Megmondták a
teológián, hogy azért, mert nem is tudjuk mi az a halál, ez egy folyamat, mert
lehet, hogy mi azt látjuk, hogy nincs is ott az illető, de végső soron nem
tudjuk. Ezért menjen oda a pap és imádkozzon fölötte és segítse őt, mert mit
tudjuk mi, hogy ő hol van, hogy nem hallja-e. Minden esetre furcsa, hogy a nagy
vallási kultúrákban ezeknek komoly gyökere van.

Aztán végül elmentem oda és
megtudtam, hogy ez a bácsi aki meghalt azt kérte a családjától, amikor a súlyos
betegségében a kórházba kellett szállítani, hogy ez a legrosszabb, ami tehettek
vele, azonnal vigyék haza. A család, ahogy mozgatható állapotba került az idős
bácsi, azonnal haza akarták hozatni, de menet közben a mentőben meghalt. Annyit
tudtak már csak csinálni, hogy a mentőből hazatették és befektették az ágyába
és ott lehetett legalább néhány óráig, akik szeretik őt. Régen nagy kultúrája
volt annak, hogy felravataloztak eg halottat, ott imádkoztak mellette és
siratták, elmondhatták a panaszaikat, dühönghettek és bocsánatot is kérhettek.
Lehet, hogy nem csak az illetőre hathat, aki mondja, még ez is lehetséges, bár
nem tudjuk, talán soha nem derül ki, legfeljebb, majd odaát. Azt éltem át
ekkor, hogy mennyire fontos az a néhány mondat, amit ilyenkor kimond az ember
és ilyenkor nemcsak a szó válik jellé, hanem minden gesztus, érintés is. Ilyen
, amikor a pap odamegy hozzá, megfogja őt, ráteszi a kezét a fejére, és így
imádkozunk, bevonva az imába azokat is akik ott vannak. Még ha nagyon nehéz is
nekik. Kitakarjuk az elhunytat, hogy lássák, kapcsolatba kerülni vele és már
ott elmondani ezeket a legfontosabb mondatokat. Elég csupán néhány perc is,
mert ilyenkor a család magában akar lenni, de ez a kis idő nagyon fontos.
Ilyenkor fel sem merül az, hogy a halotthoz már nem megyek ki! Roppant jelentősége
lehet ilyenkor az ott létemnek a gyászmunkában.

Nagyon gyakran átéltem azt is,
amikor jött egy gyászoló és azt éli meg, hogy az életében bekopogtatott a
végzet. Tehát olyan állapotba került ő a szerette halálával, amikor átéli
mindazt, hogy ő most itt nem tud semmit sem csinálni. Nem tehetett semmit és
ezután sem tehet semmit. Tehát pont a beteg ember kiszolgáltatottságához
hasonló az állapot. Ezért kellene minden plébániai irodába zseniket felvenni és
nem a maradékokat odaültetni, akik ráérnek, mert nyugdíjasok. Még a portára is
zseniket kellene ültetni. Ez nem vicc! Óriási jelentősége van.

Akkor mindig szoktam kérdezni
tőlük – mert ugye beszélnek az elhunytról – , választási lehetőségeket adni
neki, azzal, hogy szeretnék a temetést milyen legyen, legyen ének vagy ne,
legyen búcsúztató vagy ne legyen. Az első reakció mindig az, hogy mit is számít
ez, olyan mindegy. De ez csak néhány másodpercig van csupán így, utána pedig
vagy fél óráig nem mennek el, mert rájönnek, hogy itt mindent lehet. Ezért
szoktam esküvő előtt is a jegyespároknak nagy választási lehetőséget adni,
választhatnak szentírási részeket, ami nekik tetszik. Azért egy valamiben nem
lehet választani, itt csak igent lehet mondani!

 

Még egy dologra lesz időnk. A
szorongáscsökkentés témájára, és ami itt a legfontosabb szempont, a
figyelemelterelés. Orvosok megint csak ezekben a kísérletekben csinálnak olyat,
hogy mondjuk megsebesült a jobb karja, az lenne a legfontosabb, hogy ne
feszítse be, mert remeg, és akkor nem azt mondják, hogy a jobb karját lazítsa
el, hanem azzal kezdik ilyenkor, hogy az arcát lazítsa el, pihentesse az arcát
vagy az egész testét. Néhány nappal ezelőtt olvastam egy tibeti lámának az
írását, aki azt mondja, hogy náluk azért tudnak hatékonyabban, akár orvosi
érzéstelenítés nélkül is orvosi tevékenységeket végezni, mert megtanulták azt,
hogy ne a fájdalmas pontra koncentráljanak. Mi pedig, ha valamink fáj, pont
arra az egy pontra szoktuk az összes figyelmünket összpontosítani. Ettől persze
ez még elviselhetetlenebb lesz. Ez az az eset, amikor mondjuk elájulsz a
vértől, de vért kell tőled venni, akkor te elkezdesz félni, mire a nővérke rád
szól, hogy nem lesz itt semmi baj, ülj csak le, mutasd a kezed, választási
lehetőséget persze nem hagyva számodra.

Éppen ezt írta ez a tibeti láma,
hogy totálisan elterelem a figyelmemet erről a testrészről, a fájó pontról és
éppen ezért, azon a testrészen egy csomó mindent meg lehet csinálni.

A gyerekeket főként bekebelezi ez
a tudatállapot, és az orvos olyanokat szokott kérdezni tőlük, hogy na most mit
csinálnál, ha nem itt lennél. Általában egy nagy döbbenet az első reakció. Vagy
egy másik. Most két óra van, mit szoktál te kedden, két órakor csinálni?

De van még ötletesebb is. Van
olyan gyerekorvos, aki azt találta ki, hogy miközben csinálja a vizsgálatot,
kétszer-háromszor olyan lassan végez el különböző mozdulatokat és ez teljesen
magával vonja a betegnek a figyelmét. Olyat is csinál, hogy néha megáll egy
mozdulat közben. Ebben a pillanatban az illető el is felejti, hogy hol van.

Egy három éves gyerekkel csinálta
meg egy másik orvos – amikor a gerincvelőből kellett volna mintát venni
leukémia gyanúja miatt – , hogy amikor az apukának az ölében ült a gyerek,
odaguggolt elé és azt mondta neki, hogy nahát, az egyik orrod most esett apukád
térdére. Ezt pedig többször megismételte, mondta neki, hogy nézd, a másik orrod
meg most esett a földre. Így néhány perc alatt a három éves gyereket teljesen
be lehetett vonni. Elkezdett mosolyogni és rájött, hogy az nem úgy van, három
évének összes bölcsességével kezébe véve az irányítást. De így legalább meg
tudták szúrni.

Egy gyerekfogorvos már hallja,
hogy úgy ordít egy gyermek, már a váróban, hogy az még bent is elviselhetetlen.
Erre odament a gyerek mellé, leült és elkezdett ő is ugyanúgy ordítani. A gyerek
persze erre abbahagyta, mert erre aztán nem számított. Amikor pedig abbahagyta,
akkor a fogorvos teljes természetességgel azt mondta neki, hogy akkor most te
jössz. Erre a gyerek kezdett ordítani, majd megint az orvos és így tovább.
Utána pedig mindketten leálltak és mehetett a kezelés.

Ezek a példák jól mutatják, ha
aprópénzre váltjuk azt, hogyan alakíthatunk ki ilyen helyzetekben jó
meggyőződéseket, akkor ezeket az utakat érdemes tudnunk. Hogyan fordíthatjuk
előnyünkre azt, hogy az ilyen tudatállapotban a tekintélyszemélyek által
befolyásolhatók vagyunk. Meggyőződés alakulhat ki bennünk, hogy jó helyen
vagyunk.

Nagyon szépen köszönöm a
figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott Benneteket,
köszöntök mindenkit!

Egy-két bevezető mondatom lenne,
mai rögtön ismétlés is lenne egyben. Emlékeztek, hogy a módosult
tudatállapotokról beszéltünk. Mégpedig azért, mert annak kapcsán nagyon jó
modelljét kaphattuk meg annak, hogy milyen az, amikor valaki érzelmileg
érintett működésmódban van, vagyis a reakciói, a gondolatai, a következtetései
és minden, ami benne megjelenik, az az érzései, az átélt élmények hatása alatt
van, mégpedig nagyon nyomatékosan, nagyon nyilvánvalóan és kimutatható módon.
Ezekben a módosult tudatállapotokban nem racionális következtetésig jutunk el, hanem
az átélt élményeink nyomán – amelyben tehát nagyon fontosak az érzések és az
érzelmek – , hit alakul ki bennünk, meggyőződés, azonosság, nem azonosság,
azonosulás, nem azonosulás és így tovább. Tehát mindezt ezért vizsgáltuk.
Persze nincsenek színtiszta kategóriák, nyilván a módosult tudatállapotoknak is
a határai belemosódnak a normál tudatállapotba, és lehetne azt is mondani, hogy
a legnormálisabb tudatállapotban is az érzéseink, hangulataink, igenis
odavisznek minket, hogy ne, vagy ne csak racionális következtetésig jussunk el,
hanem, hogy meggyőződéseink, beállítottságunk, attitűdünk alakuljon ki,
akárkivel, akármivel kapcsolatosan. Aztán azt a kijelentést fogalmaztuk meg,
hogy miután az emberiség nagyon jól tudta azt élményszinten,
tapasztalatszinten, hogy nagyon sokféle meggyőződés és hit alakulhat ki
bennünk, amelyeknek a hatása az életünkre, a környezetünkre és a társadalomra
nézve óriási. Sőt, sokkal nagyobb, mint a racionálisan belátott dolgoké és
ezért – természetesen nem csak ezért – , a vallásnak a létjogosultsága óriási,
mert hiszen a vallás volt az a rendszer, amely azt a célt tűzte ki maga elé,
még ha nem is tudatosan tette, akkor amikor létrejött, hogy a bennünk élő hit,
a bennünk élő sokféle meggyőződés valamiképpen kontroll alá kerüljön. A vallás
tehát egy nagyon nagy lehetőség volt az emberiség számára – mai, de manapság a
prioritását mindenképpen elveszítette, vagy talán úgy tűnik, hogy elveszítette
– , mert a vallás volt az a rendszer, amely egyrészt képes volt a maga
kereteivel, hogy lehetőséget adjon az egyes ember számára, hogy az általa átélt
dolgok és az átélt dolgok által benne fakadt hit és meggyőződés integrálható
legyen az én-tudatba. Hogy mindez tudatosan élhető legyen és szervesen
beleépüljön a személyiségbe. Ez volt az első fontos következménye.

A másik pedig, hogy az egyes
embert is pedig, aki integrálta ezeket az élményeit a saját személyiségébe, aki
ezekkel a meggyőződésekkel, jó esetben élt tovább, ezt az embert pedig
integrálta a közösségbe.

Ez a két folyamat pedig nagy
horderejű volt, úgy tűnik, sok-sok évezreden keresztül. Azt a megállapítást
kockáztattam meg, hogy a vallásnak a szerepe ma is pótolhatatlan. Ma is
próbálják azt a keretet, amit a vallás teremtett meg eddig, másfajta keretekkel
pótolni, méghozzá a tudománynak a keretével, vagy az éppen aktuális kultúrának
a keretével, vagy a jognak a kereteivel. Mégis úgy tűnik, hogy ezek a keretek
soha nem elég hatékonyak ahhoz, ami bennünk élményszinten lejátszódik és
mindahhoz a kihíváshoz képest, ami a sajátos élményünk és az a kihívás, hogy
egymással valahogy el kell boldogulnunk.

Ekkor pedig elkezdtünk arról gondolkodni,
hogy egy 1992-es vagy 1993-as kutatás nyomán az összes világvallásból
kiemelhettünk hat olyan szempontot, amely éppen azt a célt szolgálta, hogy ha
ezekben a vallásokban létezett valaki, akkor ezeknek a szempontoknak az alapján
ment végbe vagy mehetett végbe ez a két fajta integrációs folyamat. Az egyes
emberen belül és az emberek között. Az első négyet már elmondtam: az erkölcsös
élet; fegyelmezettség, vagy ahogy megfogalmazták, a figyelem fegyelmezettsége;
érzelmi átalakulás, érzelmekkel való bánás, pozitív érzelmek növekedése,
negatív érzelmek csökkenése; és a helyes motiváció. Ott fejeztem be a múltkor,
hogy minden nagy világvallásban azt látjuk, hogy ez nem csak keretként, célként
vagy eredményként jelenik meg az ember vagy a közösség életében. Hanem azt
látjuk, hogy az illető, aki előre jut ebben a rendszerben, annak a kötődése
vagy a kapcsolatai a világhoz lazulnak. A világban való élésre való vágy, a
világgal szembeni kiszolgáltatottság érzése csökken. Ez minden nagy
világvallásnál kimutatható. Azon töprengtem, és ezzel fejezem be a negyedik
szempontot, hogy milyen érdekes, hogy tulajdonképpen ez a világ alig áll velünk
szemben különleges elvárásokkal. Azon kívül, hogy pénzt keressél, hogy legyen
mit enned, vagy idejében megcsináld az adóbevallásodat, ezen túl a világ szinte
alig lép fel elvárásokkal. Azok az emberek pedig , akik serdülőkorban vagy
később egy nagy ugrással kilépnek az Egyház keretei közül, mert azt mondják,
hogy ezek a keretek túl szűkek nekem és azt gondolják, hogy ha belépünk a
világba, akkor elég nekünk annyi keret az élethez, amennyit a világ nyújt,
akkor azt hiszik, hogy ez egy nagyszerű felszabadulást fog eredményezni. A
hatása, sok esetben éppen ellentétes, mert a világ egyfelől nem csak hihetetlen
szabadon hagy téged – ha nem vagy kriminális, akkor tulajdonképpen azt
csinálsz, amit akarsz – , másfelől, paradoxon módon, éppen hogy gúzsba köti az
ilyen embert. Mert ezek a keretek roppant módon szolgálják azt is, hogy
felszabaduljunk alóluk. De ha valakinek mindent lehet, akkor egyszer csak kiszolgáltatottja
lesz ennek a mindennek. Az ételtől, az italtól, az alvástól, a szextől és
minden egyébnek a rabja lesz valamiképpen, mert, hogy mindent lehet. Csakhogy
nem tanulta meg ezeket a viszonyokat kezelni. Abban az illúzióban élnek sokan,
hogy végtelenül szabadok és lehetséges, hogy ennek éppen az ellentéte az igaz.
Ez volt a negyedik szempontunk.

Az ötödik szempont pedig a
fejlődő tudatosság lesz, mint következmény, mint cél, mint jellemző, ami
kordában tartja a hiteinket, a meggyőződéseinket és a többit. Anthony de
Mellonak, amikor az első könyve megjelent, az volt a címe, hogy A csend szava.
Ennek e könyvnek pedig talán a központi gondolata ez volt, hogy tudatosság. Van
benne egy történet, amikor megy a tanítvány a mesterhez és a tanítvány ezt kérdezi
a mestertől:

– Mond mester, ha egyetlen szóban
kellene összefoglalnod, hogy mi a mi hitünknek a lényege, akkor te mit
mondanál?

– A tudatosság.

– Jó mester, ezt már annyiszor
mondtad, de mondjuk, ha három szóban lehetne összefoglalni, akkor mit mondanál?

– Tudatosság, tudatosság és
tudatosság.

Tehát valamiképpen ez a szempont
tényleg roppant jelentős. Eszembe jutottak a filmélményeim, mondjuk Huszárnak
az Elégia című filmje. Amikor azokat a gyönyörű szép lovakat megölik és ekkor
az a nyers élmény, ahogy azok a lovak látják, hogy egyáltalán nem bizonyos,
hogy mi fog velük a következő pillanatban történni. Mi látjuk, hogy mi fog
történni velük, egyikkel a másik után és talán a Szentírás jut eszünkbe, amikor
így fogalmaz: „Állt, mint bárány a nyírója előtt.” Nem tudom, hogy az állat mit
él át, de talán csak az utolsó pillanatban „tudatosult” benne, hogy mi is
történik majd vele. Ez a film jól mutatja, hogy mi emberek milyenek tudunk
lenni, ha egy-egy helyzetben hiányzik belőlünk a tudatosság. Valahogy olyan
védtelenek vagyunk mi is, mint azok a gyönyörű lovak, akik a haláluk előtt
néhány másodperccel sem tudják, hogy mi történik velük. Mi pontosan tudjuk,
hogy mi lesz a következő pillanat, de ők nem. Annyira meglepő számomra, hogy az
egyetemi végzettség szinte semmi biztosítékát nem adja annak, hogy valaki
tudatosan él-e vagy nem. Az életünk fontos pillanatait illetően nem sokat
jelent, mert az egyetem elvégzése egy nagyon racionális és praktikus észt
igényel és főleg, ha valakinek jók az otthoni gyökerei, jó kereteket kapott
hozzá, akkor még el sem bírod kerülni, hogy elvégezd. Ezt annyira tapasztalom.
Ott vagyok Keresztúron, ami szinte a világ vége és jönnek a jegyespárok és
tényleg eszméletlenül érzékenyek, csillognak az értelemtől és legfeljebb mondjuk
érettségivel rendelkeznek. Ekkor mondanám nekik, hogy lehet tovább tanulni és
egyéb, erre pedig azt válaszolják, hogy nincs miből megélni, nekik nincs pénzük
rá és nincs is kitől kérni. Tehát az a helyzet, amibe mi beleszületünk, egy
nagyon előnyös helyzet, mert mire magunkra ébredünk, már sokszor van két
diplománk. De nem is akarunk magunkra ébredni, ez az igazság! Pontosabban, meg
tudjuk mi azt a tudatosság nélkül is szerezni és sokszor olyanokká válunk, mint
egy kiszolgáltatott állat, de itt az állatot nem rossz értelemben említve,
hanem a kiszolgáltatottság felől. Azért is mondom el ezeket, mert ott, ahol az
embernek az élete megakad, ott a továbblépés egyik záloga az, hogy tudatosuljon
az illetővel az, hogy milyen helyzetben van. Éppen tegnap döbbentem rá arra,
hogy értelmes, okos emberek a maguk élethelyzeteit illetően, milyen hihetetlen
homályban tudnak lenni. Ezzel két dolgot akarok állítani, az egyik, hogy amikor
érzelmileg nagyon benne vagyunk egy helyzetben, akkor a tudatosságnak a fénye
kezd pislákolni, mert így működik, mert ez a logikája a dolognak, másrészt
pedig – és itt most először egy személyes tapasztalatomat osztanám meg veletek.
Egy papi társaságban voltam és ott egy ilyen egyszerű kérdés ment körbe, hogy:
„Mi volt az utóbbi két heted legnagyobb élménye és miért?” Nagy csend volt és
erre az egyik azt válaszolta, hogy az, amikor beszélgettem valakivel. De miért?
Erre azt válaszolta, hogy hát azért, mert az olyan jó volt. Itt pedig a
tudatosságnak a minimális fényét sem tapasztaltam. Tehát két hét alatt ez volt
a legnagyszerűbb élménye és azon túl se kép, se hang! Persze nem szükséges
állandóan mindent tudatosítani magunkkal, de azért, ha valaki három percet kap,
hogy az elmúlt két hét egyik nagy élményéről beszámoljon, és erre se kép, se hang,
ez már baj. És simán fel lehet szentelődni így! Ide két dolog tartozhat még az
általánosság szintjén, a jelenben való élés képessége, tehát, hogy valaki képes
tudatosan itt és most lenni. Nem mindig a múlton rágódni, nem mindig a jövővel
kapcsolatban álmodozni. Itt és most létezni! De úgy tűnik egyébként, hogy ez
szinte emberfeletti teljesítmény, a figyelem koncentrációjával és a többivel.

A másik pedig a reflexió, de ez
ebből egyenesen adódik.

A hatodik szempont pedig, ami
eligazít minket a hit és a meggyőződés világába, az pedig nem más, mint az
életbölcsesség növekedése. Ami egyértelmű cél és következmény. Ugye, hogy már
sokat mondtam nektek ezt a bölcs, görög mondást: „Nem az a bölcs, aki sokat
tud, hanem aki tudja mit kell cselekednie!” A bölcsesség az az adottságunk,
amely az egész életünket, mint, mondjuk horizontot tekintve, egy adott
pillanatban a lehető legjobb megoldást mondja meg nekünk. Tehát ez nem más,
mint a praktikus ész. De nem csak a szűk keretek között a legjobb megoldást,
hanem a nagy távlatokat illetően is.

Olyan jót ebédeltem ma és
miközben ettem, néztem a Spektrum adását, ami a hajókatasztrófákról szólt. Egy
hajót már vagy száz éve keresnek, azóta sincs meg és ennek kapcsán előhoztak
egy másik történetet, hogy ugyanazon a helyen elsüllyedt egy másik hajó is vagy
tíz évvel ezelőtt és amit ennek a hajónak a kapcsán felderítettek, ennek mentén
próbálják azt a régebben elsüllyedt hajó nyomát megtalálni. Itt, a második
estben mindenki megmenekült, helikopterrel mentettek ki minden embert. A hajó
kapitánya ebben a helyzetben – és ez biztosan módosult tudatállapot – , bár
tudott volna cselekedni, hiszen órák álltak rendelkezésre, nem tett semmit,
hanem ült egy lépcsőn és cigizett. Kik vették át az irányítást? A zenészek!
Mégpedig azért – és ez az én elképzelésem – , hogy azt az utasítást kapták,
hogy miközben süllyed a hajó, ők csak zenéljenek, hogy ne törjön ki pánik.  Vagyis belekerültek abba a helyzetbe, hogy
nekik tudatosítani kellett, hogy veszély van, össze kellett szedni az
energiájukat, koncentrálniuk kellett és így tovább. Amikor pedig kiderült, hogy
nincs, aki irányítsa a menekülést, akkor ők már benne voltak abba a helyzetbe
és így sokkal jobban tudták irányítani az embermentést, közel kétszáz embert
mentettek meg, úgy, hogy mindent ők csináltak.

Na ez van a bölcsességgel
kapcsolatban. Ha valakit ér valami hirtelen veszély, akkor ki az, aki fel tudja
találni magát? Ide tartozik az is, hogy elfogadom a világot olyannak, amilyen.
Vagy az élet nagy kérdéseit a hétköznapi élet szintjén képes vagyok
megválaszolni. Megválaszolom az élet nagy kérdéseit és azt a hétköznapi
gyakorlat szintjén, meg is tudom valósítani. Az egész összeáll egy folyamattá
bennem, mert ha tudom, hogy az a célom, akkor adott pillanatban tudom, mit kell
cselekednem. Ide tartozik egy önazonosság tudat, vagyis az, hogy azonos vagyok
önmagammal.

Ezzel a hat szemponttal most be
is fejeztük ezt a nagy hálót, vagyis ez a hat szempont nagyon jó keretet
nyújthat, hogy el tudjunk igazodni, hogy a hitünk és a meggyőződéseink, legyen
az akár profán meggyőződés vagy akár evilági hit, az jó-e nekünk és a többieknek
vagy nem.

 

Most akkor nézzünk egy gyakorlati
dolgot. Gyakorlati, abból a szempontból, hogy amikor ilyen tudatállapotban
vagyunk, akkor a befolyásolhatóságunk sokkal fokozottabb, mint egyébként. A
tekintély-személyeknek az életre való hatása óriásivá nő, mert a
tekintély-személyeknek megvan a maga hierarchiája, és amit ők mondanak, az nem
puszta kijelentésnek veszzük, hanem üzenetnek vagy jelnek. Jelzésnek
értelmezzük, és magunkra vonatkoztatjuk.

Most hagyjuk ezeket a nagy
kereteket és nézzük meg nagyon konkrétan, hogy ebben a helyzetben hogyan tudjuk
kihasználni azt a befolyásolhatóságunkat, a tekintélyre való nagyobb
nyitottságunkat és érzékenységünket, és a jel értékű szavaknak, bennünk hitté
való összeállását és annak a következményeit, méghozzá abban az estben, ha
elmegyünk az orvoshoz. Azért veszem ezt megint elő, mert itt kutatások állnak a
rendelkezésünkre, tehát amennyire léteznek tények, annyira tényeket lehet
mondani. Vizsgálták azt, hogy amikor az orvos vagy a nővér, vagy bárki, aki
benne van ebben a rendszerben, tudatosan használja, azokat a lehetőségeket,
amelyek egyértelműek. Azt mondják, akik értenek ehhez, hogy aki bekerül
hirtelen vagy baleset következtében a kórházba, azok esetében száz százalékosra
vehetjük a módosult tudatállapotot. Nem kell érte semmit sem tenni, mert ő
eleve abban van, sőt ez a tudatállapot és ennek működései onnantól kezdve
fennmarad, amikor valaki már a legelején magára veszi a betegségnek a tudatát,
egészen addig, hogy túl nincs rajta. Vagyis ez még akkor is létezik, amikor
valakit műtét után már két hete hazaengedtek. Vagy amikor valaki szerelmes,
akkor az akár hónapokig tud hatni rá.

Akkor most mondanám az orvoslás
területéről azokat a részeket, amelyeket kutattak, és amelyekből egyértelmű
állásfoglalás született már.

Nincs szükség gyógyszeres félelem
és szorongáscsökkentésre.

A test stressz reakciói
csökkennek.

A műtét utáni fájdalomcsillapítás
szükséglete csökken. Akiket megfelelő ingerekkel, hosszú napokig ebben a
tudatállapotban láttak el, az ebben az esetben a betegeknek a 72 %-a, a műtét
után nem panaszkodott fájdalomra. Ez egy száz műtétes – nőgyógyászati és
mandulaműtétek – kimutatásból származik. A műtét után százból, hetvenketten nem
panaszkodtak fájdalomról.

Kisebb a vérveszteség, nincs
hányás. Száz esetből, száznál nem kellett katétert használni, ment a pisilés.

Kevesebb a komplikáció. 98
%-uknak a műtét után normális volt az étvágya. 90 %-nál nem jöttek elő vérzési
problémák. Komplikáció esetén sokkal könnyebb volt együttműködni az ilyen
kliensekkel.

Most akkor következne valami,
amiről részletesebben szeretnék beszélni, mert ez talán a leglátványosabb. A
kómás betegek. Tehát olyanok, akiknél úgy tűnik, hogy teljesen mindegy, hogy mi
történik körülöttük. Valójában azonban, ugyanúgy érzékenyek, azokra az
ingerekre, amelyeket kívülről kapnak. Mondok egy történetet, utána pedig
általános dolgokat.

Ez egy irodalmi példa lesz. Egy
hetvenes éveiben járó bácsit bevisznek valami miatta a kórházba, és ott kómába
esik. Két héten keresztül kómában van és semmire nem reagál, néha azonban a
következő mondatot mondja: „Adjatok nekik bort!” Kiderül később, hogy az illető
az első világháború idején, a tokaji vidékeken választási kampányban vett
részt, és ki tudja, hogy miért és miért nem, a tudatalatti ezt mondta. Erre a
helyzetre ő ezt mondta nyilván, ez volt neki egy nagyon erős meggyőződése, hogy
a kampánynak egy fontos része, ha bort adunk a választópolgároknak. Amikor
magához tért, akkor a barátja megdöbbenve látta ezt, mert egyébként minden nap
járt hozzá, hogy fekszik az ágyában, és teljesen jól van. Kérdezte tőle, hogy
milyen volt. Mire ő azt válaszolta, hogy ő nem volt tudatánál, fogalma sincs
róla, hogy mi történt, de iszonyatosan sokat szenvedett. Erre pedig a barátja
azt mondja, ugyanolyan érzékenyen, hogy akkor nem álltathatjuk magunkat ezzel
sem. Mire a kómából visszatért azt válaszolja, hogy valóban nem, így inkább
beszéljünk valami másról.

Az irodalmi műben egy kicsit ezt
a konklúziót erősítik fel, hogy akkor ez a látogató rájön arra, hogy miközben ő
azt gondolta, hogy, aki kómában van, azzal semmi nem történhet, kívülről sem,
belülről sem, nincs kapcsolat. De ez messze nincsen így. Egy csomó kísérlet és
tapasztalat van, ezzel kapcsolatban, ezeknek az összefoglalását akarom most
nektek elmondani. Ami nagyon fontos lehet egy kómában lévő betegnél, hogy úgy
kell vele beszélni, hogy mintha élne, tehát élőként kell bánnunk vele, ugyanúgy
kommunikálunk vele. Másodsorban kiderült az, hogyha ezt csináljuk sokkal többen
jöttek vissza a kómás állapotból. Sőt az is kiderült, hogy ingergazdag
környezetre van szükségük és annál nagyobb a felébredés esélye, minél
komplexebb ingereket kapnak. Tehát, ha a szagokat változtatják, vagy egyszerre
többfajta ingert kapnak, simogatják, de közben zenét is hallgatnak. Azt is
kimutatták, hogy fontos, hogy valamiképpen jelezzük vagy behelyezzük az ilyen
klienst az életritmusba. Vagyis, ha látogatóba megy valaki olyanhoz, aki két
hónapja nincs magánál, akkor lehet úgy kezdeni, hogy szia, kedd délelőtt van,
ígértem, hogy egy hét múlva jövök és látod 
itt vagyok, eljöttem. Látszólag totál értelmetlen mondatoknak tűnnek.
Ennek a párhuzama, amikor sebészeket próbáltak ilyen kutatások nyomán rávenni
arra, hogy ne akármit mondjanak a műtőben, nem csak azért, mert az illető
felébredhet, hanem mert, amikor látszólag az illető nincs magánál, akkor is van
információáramlás. Most az egy másik kérdés, hogy ez felerősíti azt a kérdést,
hogy nem véletlenül beszélnek trágárul a sebészek, mert nyilván ezzel a
feszültségüket oldják. Emlékeztek arra a történetre, amikor azt meséltem el
nektek, hogy egy nagyon kedves ismerősöm, akivel dolgoztam, azzal olyan baleset
történt, hogy elveszítette az eszméletét, úgy szedték ki az autóból, hogy ő
végig eszméletlen volt, csak ő éppen tudott mindenről. Akkor az orvos a
következőt mondja a műtőben – miközben ő teljesen eszméletlen – , hogy na most
elvágom a torkodat, mint a csirkének. Csak az a baj ezzel, hogy ő ezt épen
hallja, miközben eszméletlen. Utána vissza is tudta ezt mondani az orvosnak.

A következő, ami persze megint
elképzelhetetlen, hogy nemcsak passzív helyzetbe kellene hozni azt a beteget,
hanem úgy bánni vele, mint akitől azt várjuk, hogy aktív feladatok ellátására
is képes. Itt nyilván azt értem, hogy akár fizikailag is arra tudatosítani,
hogy nemsokára fel fog kelni, fel fog ébredni és ezt vagy azt fogja csinálni.
De szellemileg például azt, mondják, ha valaki egy picit is reagál – teszem azt
pupillareflexe van – , akkor lehet olyasmit csinálni, hogy idegen nyelven
beszélni hozzá. Méghozzá azért mert ilyenkor valamiféle aktivitásra serkentjük
az ilyen embert. Olyat is tehetünk, hogy elkezdünk egy mondatot és nem fejezzük
be, hogy ő egészítse ki. Olyat is csináltak, hogy verseket mondtak, amiket
feltehetően tudott a kliens, és kihagytak belőle sorokat vagy kihagytak belőle
szándékosan sorokat. Még matematikai feladványokat is kérdeztek tőlük és
hagytak időt, hogy megoldja. Ezek mind képtelenségek, de csak a mi logikánk
szerint. Nemrég beszéltem egy srácról, akihez mentem az intenzív osztályra, mert
elütötte egy autó. Őt is napokig direkt kómában tartották, illetve
gyógyszerezték, hogy ne nagyon ugráljon és azt tapasztaltam meg itt is, hogy
úgy beszéltek mellette, mintha nem létezne, vagy már nem élne. Azzal a tudásal,
amivel rendelkezem, ekkor nagyon kényelmetlenül éreztem magam, azért, mert nem
tudtam hogyan mondjam meg, hogy ezt nem így kellene csinálni. Amikor én
bementem hozzá, beszéltem neki, úgy mint máskor és jól elvoltunk. Kaptam is
tőle karácsonykor egy csokit, lehet, hogy nem véletlen!

Aztán nagyon fontos, hogy
ilyenkor mit csinál az a valaki, aki ott ül a betegágy mellett. Teszem azt,
rossz idegállapotban van és azt mondja, hogy ne haljon meg, ne menjen el, mi
lesz vele nélküle. Na, ezek azok, amiket mind el kellene kerülni! Néhány hónapja,
amikor beszéltünk ugye a negatív megfogalmazás elkerüléséről, jelen esetben is
jobb, ha így fogalmazunk, hogy nagyon várunk rá, hogy felébredjen, azt akarom,
hogy éljen. Csak ne negatívan fogalmazzunk, ha már úgyis mondunk valamit.

Mindezt azért mondtam el, mert
mindezzel nagyon jól igazolható az, hogy egy látszólag totálisan passzív
helyzetben, ahol látszólag semmit nem számít az, hogy milyen ingerek érnek
valakit, még ott is kimutatható, hogy nagyon nagy jelentősége van, hogy milyen
kommunikáció és meggyőződés történik. Hát még akkor, amikor sokkal
érzékenyebbek vagyunk hétköznap, akkor nyilván ennek a hatása sokszorosára
fokozódik.

Na most, mit csináljunk? Erre a
kérdésre szeretnék válaszolni, ennek a keretnek a lehetőségei között, amiket
elmondtam, a kórház és így tovább. Nagyon fontos lehet ilyen helyzetű
embereknél – és ez bizonyítást is nyert – , hogy az önkontrollnak és a szabad
cselekvésnek a terét kell bővíteni. Nem túl szerencsések azok a mondatok,
amikor ilyen direktíven, utasítások hangzanak el, kizárólagosan az orvos
részéről. Tehát annyi lehetősége van, hogy csak azt csinálja, amit az orvos
mond. Ez nem tűnik jó módszer a jelenesetünkbe. Jobb, ha olyan helyzetbe hozzuk
őt, ahol szabad neki dönteni, szabad választani, még akkor is, ha én tudom,
hogy nem sok lehetősége van. Akkor azon szűk keretek között erősíteni kell az ő
választási és még inkább döntési lehetőségeit. A műtét előtt – és ez megint
benne van abban a rendszerben – , csinálják azt, hogy közvetlenül a műtét előtt
mindent megkérdeznek a klienstől, hogy mit választ olyan dolgok között, amit
szabad választani. Tehát melyik kezén szúrják meg, melyik kezén mérjék a
vérnyomást, melyik oldalára fektessék, ha kap valami injekciót. Természetesen
mindig választhat, nyilván azonban a fontos dolgokban nem. De hogy az a
tudatállapot, ami felerősödik ennek kapcsán, az a hit, az a meggyőződés, hogy
az élete, nem totálisan kiszolgáltatott. Ez mégis az én életem és az én
kezemben van, és jó kezekben van! Az ilyen egyszerű módszerekkel ez elősegíthető.

Aztán ki kellene emelni azt, hogy
mi az, amit ő tehet. Pont a mai evangéliumban – ami az egyik kedvencem – , a
sok éve vérfolyásban szenvedő asszonynak, amikor Jézus azt mondja, miután
meggyógyult, hogy menj, és maradj egészséges, legyél egészséges, mi úgy
mondanánk, hogy tegyél valamit az egészségedért. Nem egy passzív elküldés ez,
hogy menj, meggyógyultál, hanem egy feladat is, hogy most kezd is ezzel az
állapottal valamit, mert a te kezedben van. Megdöbbentő az, ahogy Jézus
egyensúlyba hozza a gyógyításainál azt, hogy ő csinált valamit és a kliens
csinált valamit, mert miközben ő gyógyította meg, mindig azt szokta mondani a
meggyógyultnak, hogy a te hited gyógyított meg téged.

Aztán egy személyes élményem is
ide kötődik, amikor ért egy nagyon nagy élmény az első műtétemmel
kapcsolatosan. A műtét után odajött az orvos és a kezembe nyomott egy egész
doboz fájdalomcsillapítót és azt mondta, hogy ez a legújabb, a legjobb, nagy
piros kapszula. Megengedte nekem, hogy én adagoljam magamnak! Tökéletes módszer.
Nem kívánom nektek az effajta kiszolgáltatott módszert, amikor egy hétig az
ember nem tud felkelni, kimenni sem és azon rimánkodik, hogy vajon kibírom-e,
mert kellemetlenül érzem magam, hogy ágytálaznak. Látszólag ezek kis dolgoknak
tűnnek, de nem azok. Nehéz volt az is, hogy ott volt a fájdalomcsillapító, amit
bármikor bevehettem, nem menetrend szerint adta be a nővér.
Aztán olyat is csinálnak, hogy tudatosítják a beteggel azt, hogy a kórházi
körülmények között, azok a reakciók, első sorban a műtét utáni reakciók, hogy
például a térded vagy a vakbeled nem tudja eldönteni, hogy amikor megvágtak
téged, akkor ez most egy sebesülés, aminek nagyon kell fájnia és nagyon be kell
keményítenie magát, mert ezzel figyelmeztetnie kell és gyógyít. Sebészek és
aneszteziológusok csinálják ezt, ezekben a kísérletekben – amelyek részint már
túl is vannak a kísérleti fázison – , hogy nincs szükség egy sereg olyan
természetes reakcióra, ami ilyenkor következne. Ilyen például a gyulladás. Valóban
kimutatható, hogy a vérzékenység, a gyulladás és egy csomó minden csökkenthető,
hogy tudatosul a kliensben az, hogy ő most jó körülmények között van,
kórházban, biztonságban és ebben a helyzetben nincs szüksége erre a természetes
reakcióra. Egész megdöbbentő ez, mintha teljesen elképzelhetetlen volna!
Beszélgettem egyszer egy illetővel, aki maga is ilyenekkel kísérletezett.
Egészségügyben dolgozott és gyógytornász volt. Megmondta a klienseknek  még a műtétek előtt, hogy ő fog jönni és
addigra, amíg őt fogják látni a lábuk már nagyon jó állapotban lesz, már akár
fel is állhatnak. Ezt erősítette bennük. Az ő kliensei sokkal gyorsabban is
javultak, mint a kórházban bármely gyógytornászé. Saját magának is volt egy
bokaszalag szakadása és azt erősítette magában, amíg hat hétig be volt gipszelve
a lába, hogy ha leveszik majd rólam, nekem jó lesz a lábam! És ez bejött neki.
Az orvos nem hitt a szemének, hogy gyógyult ilyen gyorsan és maradt meg a
lábának a rugalmassága.

Ami még nagyon fontos lehet, az a
félelemnek az oldása, az ismeretlentől, a kiszámíthatatlantól való félelem feloldása.
Kutatás eredménye, hogy módosult tudatállapotban, amikor az orvos azt mondja az
illetőnek, racionálisan és pontosan informálva őt, hogy mi a helyzet, annak a
hatása negatív. Tehát a semleges közlésű, ezen tudatállapotban negatív hatást
gyakorol az emberre. Ezért mondják azt, hogy minden olyan közlés, amit az orvos
tesz, ilyen helyzetben, akkor az információközlést bele kellene ágyazódjon egy
pozitív kifejezésmódba. Méghozzá a gyógyulásba és az egészségbe vetett hitnek a
keretébe. Ez számomra megdöbbentő volt, amikor ezt olvastam. Azért is érdekes
ez, mert ugye ezt jártuk körbe, hogy az életünk nem ilyen lépésről-lépésre,
racionálisan eljutni a végeredményig. Mert nem így működünk, sőt adott esetben,
ez nem is elég az embernek. Nem olyan lények vagyunk, akiknek elég lenne egy
információt semlegesen közölni. Például: ez az állapota, a túlélés esélye húsz
százalék, két nap múlva műtét… Ezért van olya óriási jelentősége a gyógyulás és
a jó meghalás szempontjából is, ha valakit hazaviszünk. Önmagában az, hogy a megszokott
közegében lehet, erősítheti az életét. Ma éppen, amikor készültem nektek, akkor
csengettek és jött valaki, hogy éppen meghalt a férje és amíg jönnek a
hullaszállítók, menjek el és szenteljem meg. Ilyenkor aztán rögtön menni kell
és általában nem az elhunyt miatt, hanem a rokonok miatt, akik aztán ilyenkor
seregestül jönnek.

Óriási jelentősége van, mert ők
ugyanis módosult tudatállapotban vannak, a halott az nem. Bár keleten ezt
mondják, hogy a halott ember módosult tudatállapotban van és ezért a tibeti
halottaskönyvben nagyon sokszor az a fordulat van leírva, hogy a halott mellé
kell ülni és beszélni kell hozzá. Ott pontosan úgy kell csinálni, mint amit a
kómás beteggel kapcsolatban mondtam. Beszélni kell hozzá, legalább hét-nyolc
napig, emlékeztetni kell őt mindarra, amit az életében már tett, amit már tud,
hogy tudjon mibe kapaszkodni. Ezt mondja a halottaskönyvük. A hindu
halottaskönyv is egy az egyben ilyen. Nagyon érdekes, hogy jönnek ezek a
hasonlóságok! Az Egyházunkban  a betegek
szentségét fel lehet adni az elhunytnak a halála után két órán keresztül. Itt
van a vallásunknak, az a tapasztalatból fakadó lehetősége, hogy lehet, hogy
valamit tudunk! De nem tudjuk megmondani, hogy miért van így. Megmondták a
teológián, hogy azért, mert nem is tudjuk mi az a halál, ez egy folyamat, mert
lehet, hogy mi azt látjuk, hogy nincs is ott az illető, de végső soron nem
tudjuk. Ezért menjen oda a pap és imádkozzon fölötte és segítse őt, mert mit
tudjuk mi, hogy ő hol van, hogy nem hallja-e. Minden esetre furcsa, hogy a nagy
vallási kultúrákban ezeknek komoly gyökere van.

Aztán végül elmentem oda és
megtudtam, hogy ez a bácsi aki meghalt azt kérte a családjától, amikor a súlyos
betegségében a kórházba kellett szállítani, hogy ez a legrosszabb, ami tehettek
vele, azonnal vigyék haza. A család, ahogy mozgatható állapotba került az idős
bácsi, azonnal haza akarták hozatni, de menet közben a mentőben meghalt. Annyit
tudtak már csak csinálni, hogy a mentőből hazatették és befektették az ágyába
és ott lehetett legalább néhány óráig, akik szeretik őt. Régen nagy kultúrája
volt annak, hogy felravataloztak eg halottat, ott imádkoztak mellette és
siratták, elmondhatták a panaszaikat, dühönghettek és bocsánatot is kérhettek.
Lehet, hogy nem csak az illetőre hathat, aki mondja, még ez is lehetséges, bár
nem tudjuk, talán soha nem derül ki, legfeljebb, majd odaát. Azt éltem át
ekkor, hogy mennyire fontos az a néhány mondat, amit ilyenkor kimond az ember
és ilyenkor nemcsak a szó válik jellé, hanem minden gesztus, érintés is. Ilyen
, amikor a pap odamegy hozzá, megfogja őt, ráteszi a kezét a fejére, és így
imádkozunk, bevonva az imába azokat is akik ott vannak. Még ha nagyon nehéz is
nekik. Kitakarjuk az elhunytat, hogy lássák, kapcsolatba kerülni vele és már
ott elmondani ezeket a legfontosabb mondatokat. Elég csupán néhány perc is,
mert ilyenkor a család magában akar lenni, de ez a kis idő nagyon fontos.
Ilyenkor fel sem merül az, hogy a halotthoz már nem megyek ki! Roppant jelentősége
lehet ilyenkor az ott létemnek a gyászmunkában.

Nagyon gyakran átéltem azt is,
amikor jött egy gyászoló és azt éli meg, hogy az életében bekopogtatott a
végzet. Tehát olyan állapotba került ő a szerette halálával, amikor átéli
mindazt, hogy ő most itt nem tud semmit sem csinálni. Nem tehetett semmit és
ezután sem tehet semmit. Tehát pont a beteg ember kiszolgáltatottságához
hasonló az állapot. Ezért kellene minden plébániai irodába zseniket felvenni és
nem a maradékokat odaültetni, akik ráérnek, mert nyugdíjasok. Még a portára is
zseniket kellene ültetni. Ez nem vicc! Óriási jelentősége van.

Akkor mindig szoktam kérdezni
tőlük – mert ugye beszélnek az elhunytról – , választási lehetőségeket adni
neki, azzal, hogy szeretnék a temetést milyen legyen, legyen ének vagy ne,
legyen búcsúztató vagy ne legyen. Az első reakció mindig az, hogy mit is számít
ez, olyan mindegy. De ez csak néhány másodpercig van csupán így, utána pedig
vagy fél óráig nem mennek el, mert rájönnek, hogy itt mindent lehet. Ezért
szoktam esküvő előtt is a jegyespároknak nagy választási lehetőséget adni,
választhatnak szentírási részeket, ami nekik tetszik. Azért egy valamiben nem
lehet választani, itt csak igent lehet mondani!

 

Még egy dologra lesz időnk. A
szorongáscsökkentés témájára, és ami itt a legfontosabb szempont, a
figyelemelterelés. Orvosok megint csak ezekben a kísérletekben csinálnak olyat,
hogy mondjuk megsebesült a jobb karja, az lenne a legfontosabb, hogy ne
feszítse be, mert remeg, és akkor nem azt mondják, hogy a jobb karját lazítsa
el, hanem azzal kezdik ilyenkor, hogy az arcát lazítsa el, pihentesse az arcát
vagy az egész testét. Néhány nappal ezelőtt olvastam egy tibeti lámának az
írását, aki azt mondja, hogy náluk azért tudnak hatékonyabban, akár orvosi
érzéstelenítés nélkül is orvosi tevékenységeket végezni, mert megtanulták azt,
hogy ne a fájdalmas pontra koncentráljanak. Mi pedig, ha valamink fáj, pont
arra az egy pontra szoktuk az összes figyelmünket összpontosítani. Ettől persze
ez még elviselhetetlenebb lesz. Ez az az eset, amikor mondjuk elájulsz a
vértől, de vért kell tőled venni, akkor te elkezdesz félni, mire a nővérke rád
szól, hogy nem lesz itt semmi baj, ülj csak le, mutasd a kezed, választási
lehetőséget persze nem hagyva számodra.

Éppen ezt írta ez a tibeti láma,
hogy totálisan elterelem a figyelmemet erről a testrészről, a fájó pontról és
éppen ezért, azon a testrészen egy csomó mindent meg lehet csinálni.

A gyerekeket főként bekebelezi ez
a tudatállapot, és az orvos olyanokat szokott kérdezni tőlük, hogy na most mit
csinálnál, ha nem itt lennél. Általában egy nagy döbbenet az első reakció. Vagy
egy másik. Most két óra van, mit szoktál te kedden, két órakor csinálni?

De van még ötletesebb is. Van
olyan gyerekorvos, aki azt találta ki, hogy miközben csinálja a vizsgálatot,
kétszer-háromszor olyan lassan végez el különböző mozdulatokat és ez teljesen
magával vonja a betegnek a figyelmét. Olyat is csinál, hogy néha megáll egy
mozdulat közben. Ebben a pillanatban az illető el is felejti, hogy hol van.

Egy három éves gyerekkel csinálta
meg egy másik orvos – amikor a gerincvelőből kellett volna mintát venni
leukémia gyanúja miatt – , hogy amikor az apukának az ölében ült a gyerek,
odaguggolt elé és azt mondta neki, hogy nahát, az egyik orrod most esett apukád
térdére. Ezt pedig többször megismételte, mondta neki, hogy nézd, a másik orrod
meg most esett a földre. Így néhány perc alatt a három éves gyereket teljesen
be lehetett vonni. Elkezdett mosolyogni és rájött, hogy az nem úgy van, három
évének összes bölcsességével kezébe véve az irányítást. De így legalább meg
tudták szúrni.

Egy gyerekfogorvos már hallja,
hogy úgy ordít egy gyermek, már a váróban, hogy az még bent is elviselhetetlen.
Erre odament a gyerek mellé, leült és elkezdett ő is ugyanúgy ordítani. A gyerek
persze erre abbahagyta, mert erre aztán nem számított. Amikor pedig abbahagyta,
akkor a fogorvos teljes természetességgel azt mondta neki, hogy akkor most te
jössz. Erre a gyerek kezdett ordítani, majd megint az orvos és így tovább.
Utána pedig mindketten leálltak és mehetett a kezelés.

Ezek a példák jól mutatják, ha
aprópénzre váltjuk azt, hogyan alakíthatunk ki ilyen helyzetekben jó
meggyőződéseket, akkor ezeket az utakat érdemes tudnunk. Hogyan fordíthatjuk
előnyünkre azt, hogy az ilyen tudatállapotban a tekintélyszemélyek által
befolyásolhatók vagyunk. Meggyőződés alakulhat ki bennünk, hogy jó helyen
vagyunk.

Nagyon szépen köszönöm a
figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari