Világos célok - visszajelzések 1.

2002.02.19.

Megosztom
Elküldöm
A múlt alkalommal megint egy nagyobb témát kezdtünk el. Mégpedig azt próbáljuk meg körbejárni, hogy az általunk ismert és gyakorolt lehető legtermészetesebb módon – ezt most összeszedve és elemezve – hogyan tudnánk magunkat olyan érzelmi, lelki állapotba hozni, melynek következményeként számunkra a legjobb meggyőződéses hit alakuljon ki bennünk. Ez a meggyőződés életünk egészére vonatkozva azt jelenti: jó élni vagy érdemes élni, jól érzem magam a bőrömben. Ezt egy óra alatt elmondani nem lehet, illetve csak elmondani lehet, csinálni nehéz. Ha ez a lelkiállapot nálunk érzelmi állapotot jelent – most ebből a megközelítésből beszélünk –, ez hétköznapi életünk részévé válhat, ekkor nagyon egészséges, természetes, jó életet tudunk élni. Azokat a célokat, amelyeket kitűzünk magunk elé, azokat nagy biztonsággal el tudjuk érni.

Az első pont az volt, hogy olyan feladatokat kellett találnunk, amelyek fölkészültséget igényelnek. Ebbe már belekezdtem, de itt még bőségesen van mondanivalóm és azt is megígértem, hogy a tevékenységre, hivatásra, munkára, másrészt a párkapcsolatra, azon belül a szerelemre összpontosítok a példákkal. Azt a mondatot nem mondtam ki múltkor – valaki kérdezte tőlem –, ha a szerelem olyan érzés, amely a mi kezünkben is van, nemcsak úgy jön, akkor hol van leírva hogyan kell a szerelmet fenntartani? Fogalmam sincs, nem tudom, viszont amiről most szó lesz, tulajdonképpen ennek a leírása. A szerelem egy azon karakterisztikus lelkiállapotok közül, amelyben az a meggyőződés alakul ki, hogy érdemes élni. Az a meggyőződés alakul ki, hogy jól választottam. Sőt, ha csak az a meggyőződésem, hogy jól választottam, akkor nem hiszem el, csak ha a legjobban, ennél jobban nem is lehetett volna.

Most jöjjön az a szó, amit már korábban beharangoztam: kihívás. Ha egy kapcsolat nem kihívás, ha az Istennel való viszonyunk nem kihívás, ha a munkánk, amit csinálunk nem kihívás, ha a hivatásom nem kihívás, akkor szép lassan eltűnik az a meggyőződésem, a meggyőződés kapcsán az élményem az életről, hogy ezt érdemes csinálni, hogy a helyemen vagyok, jól választottam. Nagyon fontos ez, hogy a kihívást átéljük az életünkben, az élet hétköznapi eseményeiben is. Nemcsak egy-két nagy kihívás van az életünkben, hanem lehet nagyon sok.

Kétirányú folyamat tehát ez: megtalálom-e azokat a dolgokat, amelyek kihívást jelentenek, a másik: kihívássá tudom-e tenni azokat a dolgokat, amelyeken nem tudok változtatni, vagy valamilyen oknál fogva nem akarok változtatni, de tudom, ha benne maradok unalmassá fog válni, el fog laposodni. Ez esetben van az, hogy megtalálom-e a titkot, hogy az a valami, ami már eljutott az unalmasságig, azt kihívássá tegyem. Ha a szerelem kapcsán beszélünk erről, a világ unos-untalan ezzel bombáz, hogy a szerelem a élet legnagyobb kihívása, fogadjuk ezt el, és nem a szerelemben rejlő ember a kihívás, hanem a szerelem maga az. Az embereket lehet cserélgetni, második-harmadik, negyedik-ötödik-hatodik, mert ami igazán fontos, az maga a szerelem, nem a személy. Ez elég elkeserítő, de mégis ilyen üzeneteket olvashatunk ki a világból. Az is lehetséges, hogy egyetlen személyen keresztül, vagy annak kapcsán újból és újból kihívássá tegyük azt a kapcsolatot. Erről sokat fogok beszélni, mert muszáj, hogy egész életünkben dolgozzunk valamit. Egyes papok szerint a munka Isten büntetése – nem tudom, hogy az ő hivatását illetően mit jelent ez, mindenesetre nyugodtan mondhatjuk: ha valakinek a fő tevékenysége munka pusztán, az nagy büntetés. Ha úgy megyek el dolgozni, hogy számomra kihívás, akkor az annál nagyobb áldás lehet.

A legfontosabb, hogy kihívássá tegyünk valamit. Aminek nekilátunk – lehet szerelem is, vagy bármilyen tevékenység –, az nagyjából fedje azokat a képességeinket, adottságainkat, ismeretünket és tudásunkat, amelyek a kitűzött célok eléréséhez szükségesek. Leginkább talán a teniszezéshez tudnám ezt hasonlítani, ha teniszeztek, akkor lehet, hogy hasonló élményetek van. Eljutottam oda, hogy a teniszezés lett az atlétika mellett a második kedvenc sportágam. Elkezdtem azzal kacérkodni, hogy elindulok teniszvesenyeken, amatőr versenyeken természetesen, azok is elég profik tudnak lenni. Volt egy ismerősöm, aki ilyenekre járt, őt megkértem, játszunk egy meccset. Elkalapált 6:0, 6:1-re, a 6:1-et nem tudom, hogy csináltam, mindenesetre úgy jöttem le a pályáról, hogy ezt soha többet, útálom a teniszt, ebben a pillanatban el sem tudom képzelni, hogy életemben többet teniszütőt vegyek a kezembe. Nemcsak megalázó volt, de elvette az összes kedvemet is a dologtól. Olyan kihívást idéztem magam elé, ami túl sok volt, ennek következtében a lelkiállapotom a félelem, szorongás, aggodalom, és az összes többi jegyet fogja magára ölteni. A másik véglet meg olyan, mint amikor kedves ismerősöm invitált egy teniszmérkőzésre, azt hozzátette, hogy nem nagyon tud, de nagyon szeret. Nem fogtam ezt fel, pedig kellett volna. A “nem nagyon tud” azt jelentette, hogy nem mindig találta el az ütővel a labdát. Magamból indultam ki, hogy ez talán már megy neki. Ugyanaz az élmény volt, csak az előjele más. Akkor azt éltem át, hogy ennél unalmasabb sportot el sem tudok képzelni. Iszonyú volt, egyszerűen iszonyú! Minden energiámat abba fektettem, hogy kezére üssem a lasztit. Amikor ezt is elrontotta, akkor az pusztító volt. Azzal próbáltam a helyzetet menteni, hogy futtattam őt. Legalább ő mozogjon. Ez a kettő lehet a két véglet. Az egyik: hiába vagyunk valamennyire felkészültek, a cél túl magasan van, a másik pedig túl alacsonyan.

Ismerek olyan embereket, akik mindig olyan nőkbe szerelmesek, akik elérhetetlenek számukra. Nem lehet őket erről lebeszélni. Ha van egy társaság, ők biztosan kiszúrják, az ügyeletes szépet, vagy szexbombát, vagy valakit, és csakis velük lennének hajlandóak a házasságnak még csak gondolatát is elpróbálni. Utána évente egyszer kiborulnak, hogy miért nem jön össze. A másik véglet, hogy meghúzom a tökalsót. A tökalsó nem minden kártyajátékban a legrosszabb lap, lehet, hogy az a tökalsó a másiknak éppen főnyeremény, de nem nekem. Nem mindegy, hogy melyik játékot játszátok. Először fontos tudatosítani magunkban, hogy ez most melyik party, melyik játék. Kérdés, hogy a tökalsó az adu, vagy jobb tőle szabadulni. Ebből viszont az fog következni, hogy iszonyatos energiákat kell befektetni a kapcsolatba, hogy kihívás legyen egy ilyen emberrel együtt élni 50 évet. Ez lehetséges, csak nagyon nehéz.

Ifjú, bohó magasugró koromban az edzőm komoly utasításokkal látott el. Az egyik ilyen utasítás az volt, hogy poénből tilos magasat ugrani. Azt mondta – tökéletesen igaza volt – ha valaki valamiben viszonylag jó, akkor ökörködve nem szabad azt csinálni. Akkor az nem elég kihívás. A mozgás különben egészen más lesz akkor is, ha látszólag teljesen odateszed magad. Elkezdesz begyakorolni valamit, ami lehet, hogy a versenyeken bosszulja meg magát. Ezért nekünk szabadidőben tilos volt magasat ugrani. Emiatt csak tigrisbukfenceztünk. Versenyeztünk, hogy ki tud magasabbra tigrisbukfencezni. Ott törtem el a csuklómat. A kihívás az kihívás. Vigyázni kellett magunkra, és két héttel az OB előtt jött a gipsz.

Az istenkapcsolatunk szokott végtelenül unalomba fulladni. Ráadásul az Istennel való kapcsolatunk mintaértékű, azért mert ő biztosan nem unalmas. Az Istennel való kapcsolatban nem merül fel reálisan az a kérdés, hogy velem van-e a baj, vagy ővele. Én untam-e meg, vagy Ő az unalmas. Nem valószínű, hogy kinőttem az Istent. Az utóbbi nem valószínű. Inkább az valószínű, hogy a saját képemre és hasonlatosságomra formáltam Őt, és magamat eléggé unom. Többé ez nem kihívás. Az Istennel való kapcsolatunkban ugyanaz érvényes, hogy kihívássá teszem-e a vele való viszonyomat. A nagyböjt olyan időszakként értelmezhető, hogy az éppen unalomba fúló karácsonyi lelkesedés újabb lendületet kapjon. Ehhez a lelki életemben olyan kihívásokat kellene találnom, ami megmozgat. Egyik barátom szokta mondani: spenótról lemondani nagyböjtben nem nagy kaland. Ha ilyesmit tűztök ki magatok elé, akkor az istenkapcsolatotok nem lesz színesebb. Zöldebb lesz, de színesebb nem.

Ide tartozhat a másik oldal is: ha az istenkapcsolatban túl magasra teszed a mércét – tökéletességet vársz el magadtól más kapcsolatban is –, akkor szorongani, aggódni fogsz, hogy megfelesz-e a nagy kihívásnak. Ezért néha szent szemellenzőt érdemes feltenni. Érdemes azt mondani, amit a mise szövegében is olvashatunk, hogy “azt kívánod tőlünk, hogy szentek legyünk, mert Te magad is szent vagy”, de ezt részfeladatokra bontjuk. Azt mondjuk, hogy a szentség felé vezető út számomra a nagyböjtben annyi lesz, hogy 5 perccel kevesebbet nézem a TV-t. Olyan célokká kell bontani a szentté levést, ami elviselhető. Az összes többit kicsit elfelejtem. Nem állandóan azzal csapjuk agyon magunkat, amit ebben a pillanatban nem tudunk teljesíteni.

Arra gondoltam, hogy a hölgyeknek ösztönösen jó érzéke szokott lenni, hogy egy kapcsolat a férfi számára feladat legyen. Valamiképpen kihívás. Ezért, ha egy nő ösztönösen jól működik, mint nő, akkor mindig tudja magát illegetni-billegetni, hogy a férfi kihívásként élje meg. A gondok ott szoktak kezdődni, amikor a nő lemond erről, és jön a mackónadrágos korszak. Hölgyek vizsgaidőszakban is kötelesek néha szépen fölöltözni. Ez a nőknek ösztönösen nagyon jól be szokott jönni. Nemcsak arról van szó, hogy a szó nemes értelmében tudjanak kihívók lenni – ez házastársi kapcsolatban nagyon jó, hogy mint a tűz olyan tud az asszony lenni a férje számára –, ez egy hosszabb kapcsolatban odáig is mehet, hogy a nő számára érzelmeit és meggyőződését illetően roppant pozitív cél lehet az, hogy a férjét boldoggá akarja tenni. Lehet, hogy ez manapság már inkább megmosolyogtató, azonban célnak egészen mindennapos. Ha az asszony bele tud ebbe menni, akkor nagyon nagy boldogságot és örömet jelenthet neki. Hol szokott ez elcsúszni? Ott, hogy eközben függővé válnak a férfitől. Ez nem volna törvényszerű. Mondhatom azt, hogy életem legnagyobb folyamatos kihívása a társam. Mindent elkövetek azért, hogy pillanatról pillanatra az ő boldogságát szolgáljam, de ez nem jelenti azt, hogy függő helyzetbe kerülök tőle, és kiszolgáltatottá teszem önmagamat attól, hogy boldog lesz-e vagy nem. Függök-e attól, hogy visszajelzi-e nekem azt, hogy boldog lett tőlem vagy sem. Lehetséges az, hogy én mindent megtettem azért, hogy ő boldog legyen és ő boldogtalan. Ha fenntartom azt az állapotot, hogy ez most az én vereségem, tönkreteszem magamat. Ez megint csak egy paradoxon. Lehet, hogy azért nem tudunk olyan önfeledten boldogok lenni, mert nem vetjük be magunkat abba a legnagyobb kihívást jelentő életbe, a kapcsolatba. Azt mondjuk és gondoljuk, ha belevetem magam függővé válok tőle, de ez nem törvényszerű.

Ha valami kihívás, akkor abban mindig lesz valami ismeretlen, olyasvalami, ami nem rajtam múlik. Eszembe jutottak a karácsonyok, meg az, ahogy a testvéremmel Adventben elindultunk karácsonyi ajándékot lesni. Csináltatok ilyet? Nálunk volt gardróbszoba, amely rengeteg lehetőséget adott, hogy kutakodjunk. A szüleink egy idő után már csak azt a célt tűzték ki maguknak, hogy legalább egy ajándékot ne fedezzünk föl, számukra már ez is óriási eredmény volt. A karácsony egyik nagy titka, éppen azért kihívás, mert ajándék és nem tudod mi van benne. No, miután mi az ajándékokat jó alaposan meglestük – amikor elmentek a szülők akkor játszottunk is velük –, néha nagyon rossz helyzetbe hoztuk magunkat, amikor el is rontottuk azt a játékot – próbáltunk a karácsonyfa alatt úgy manőverezni a tönkretett játékkal, hogy az ne derüljön ki. Annyi érzékünk azért volt ehhez, hogy úgy csináltunk, mintha meglepődnénk, ez hozzátartozott a dologhoz. Azt a kényszeredett mosolyt, azt az ambivalenciát, amit a kibontáskor mutattunk... Ünneprontás. Az ünnepben az a jó, hogy mindig megjelenik benne valami, amit nem lehet kiszámítani.

Jó, ha vannak olyan barátaid, akik nekiállnak az esküvődet megszervezni. Na nem teljesen, de van ott egy-két meglepetés. Ne az legyen – ismerősömmel csináltatták meg – hogy egy derékvastagságú fát kellett elfűrészelnie, és csak úgy mehetett be a lakodalmas menet, mert az egy szép népszokás – a tuskó felénél nem úgy tűnt, hogy ez egy szép népszokás. A vőlegény félmeztelenül fűrészelt – ezt nyilván a menyasszonytól várták volna el – ráadásul a szervezők nagyon komolyan vették a dolgokat, és nem engedték el, amíg nem fűrészelte el a fát.

Ez volt az életünkben jelentkező kihívás. Fontos, hogy nap mint nap, sok esetben kell megtalálnom mi ez. A másik oldalon az van, hogy kihívássá teszek valamit vagy valakit. Ehhez elolvasok egy mindenki által ismert irodalmi alkotást, illetve részletet.

    “Kaptál jó munkát! Hogy ízlik? – Szólt újra Wham.
    Te vagy Wham? Észre sem vettem.
    Megyek fürdeni nem jössz? Ja persze, majd elfelejtettem Te inkább dolgozol ugye? Tom egy darabig szótlanul nézte.
    Mond, mit értesz tulajdonképpen munka alatt – kérdezte.
    Ezt a meszelést például? – Tom bemártotta a meszelőt és közömbösen felelte:
    Lehet, de az is lehet, hogy a meszelés nem munka. Egy biztos: nekem tetszik.
    A végén még bebeszéled nekem, hogy szívesen dolgozol. – Tom csak meszelt szakadatlanul.
    Mi az, hogy szívesen? Csak azt mond meg, miért ne csinálnám szívesen? Azt hiszed minden nap meszelhetek kerítést? – Ez mindjárt más színben tüntette fel a dolgot. Wham abbahagyta az almarágást. Tom nagy lendülettel húzta végig a meszelőt a kerítésen föl-le, le-föl, itt-ott kiigazította a munkáját, majd újra megnézte az összhatást. Wham percről percre egyre nagyobb érdeklődést árult el, mind jobban figyelt. Egészen belemerült a munka szemlélésébe. Egyszer csak megszólalt.
    Tom, hadd meszeljek egy kicsit!'

Ez a mindnyájunk által ismert részlet pontosan mutatja azt, hogy lehet valamit kivánatossá, kihívássá tenni, akár magunk, akár a másik ember számára. Ha ez a meszeléssel kapcsolatban lehetséges, akkor hogy ne volna lehetséges egy másik, élő emberrel szemben. Pláne Istennel kapcsolatban ne volna ez lehetséges?

Az utolsó szempont ez. A papnevelő intézetben papnövendékekkel beszélgettem, minden héten ott vagyok közöttük. Arról beszélgettünk, hogy számukra mik azok a fő szempontok, amelyek őket az úton ott tartják. Nemcsak ott tartják, hanem kedvet adnak a papsághoz. Külön csoportokban dolgoztak, külön szempontokat kellett feldolgozniuk. Számomra meglepő volt, minden csoportban megjelent az a vonzó szempont, hogy az Isten titok. Mert misztérium. Ez nekünk nyilvánvalóan nemcsak az Istennel kapcsolatban van így, hanem a másik emberrel is, ő is titok. Ez ma már annyira közhely, hogy nem is akarom tovább mondani. Ha valaki számomra elveszti a titok jellegét, akkor azért én is felelős vagyok. Nem feltétlen ő szürkült meg.

A második szempont, ha megtaláltuk az életben a kihívásokat, kihívássá tudtam tenni a rutint, akkor önfeledten kell cselekednem. Ide megint sok dolog tartozik. A cselekvés és a figyelem összeolvad, Csíkszentmártoni Mihály ezt úgy fogalmazta meg, olyan állapotba kerülünk, amikor már nem tudjuk magunkat elválasztani attól, amit csinálunk. Én és amit csinálok eggyé válik. Nincs köztem és a tevékenységem között különbség. Ha dolgoztatok fizikai munkán és pénzkeresetként csináltátok ezt, akkor lehet olyan élményetek, amit trolibusz-szerelő ismerősöm úgy fogalmazott meg (ráadásul éjszakai műszakban dolgozik): a munka abban a pillanatban a legnehezebb, amikor még nem kezdtem el. A legnehezebb fázisa ennek, amikor elkezdem, amikor erőt kell vennem magamon, hogy nekilássak. Én például másfél év alatt egy ablakpucoláshoz nem gyűjtöttem annyi erőt, hogy elvégezzem – lehet, hogy kívánatossá kell tennem magamban. No, azt mondja a szerelő, hogy este tízkor kezdődik a műszak, betolják a trolit – ami nagy böhöm és piros, Sztálin szent évszámaival kezdődik, a hetessel – és neki kell állni. Nem furcsa ez? A munkának a legnehezebb része, amikor még nem is dolgozom? Azt mondja, amikor túljutott ezen és elkezdi javítani a trolikat, minél inkább dolgozik, annál jobb. Minél önfeledtebben csinálom, annál könnyebb. Pedig lehet, hogy akkor végzem a legerőteljesebb fizikai munkát. Olyasmit mondtam, amit ti is tudtok.

Olyan munkát kell találni, vagy olyan kihívássá kell tenni egy kapcsolatot vagy a hivatásunkat, hogy az adott pillanatban, vagy pillanatok sorozatában végtelen nagy erőkifejtést igényeljen tőlünk. Ez kulcsmomentuma ennek. Férfiaknak gyakran gyöngéje az, hogy a párkapcsolatukat eleve nem tekintik kihívásnak, az a pihenőpálya, ezért el is szürkül. Ami a párkapcsolatban számunkra feladatként jelentkezik az nem kihívás, hanem fárasztó munka. Valamiféle megerőltető feladat. Az asszonyok ezt ösztönösen jobban csinálják. A férfinak meg kellene tanulnia, hogy a párkapcsolat olyan dolog, amelybe örömmel kell belemenni. Mert ha valaki csak pihenni tér haza, esetleg TV-t nézni, az asszonyok nagyon tiltakoznak ez ellen. Nem ez a nehézség, hogy tiltakoznak ellene. Ha férfi megmarad abban, hogy én a munkahelyemen kihívom magam – köszönöm szépen, elég ez nekem.

Kapcsolataink nem lesznek örömnek és boldogságnak forrásai mindaddig, ameddig nem kell magunkat teljesen belevetni, nem kell összpontosítani a figyelmünket. Ez azért jó dolog, mert nem kell külön megtanulnom, hogyan kell összpontosítanom a figyelmemet. Olyan kihívásokat kell találni, amelyek pontosan megfelelnek az általam megvalósítható teljesítménynek, ez pedig azt jelenti, hogy pontosan kell a dologra ráfigyelni. Ez igazából nem is külön pont, de érdemes külön venni.

Ha másik pontot nézzük, mi lesz ennek a következménye? Spontán tevékenység fog létrejönni, szinte már ösztönösen fogom azt a dolgot csinálni. Ez azt jelenti, hogy el tudok merülni abban a dologban. Ekkor jön az az élmény, amikor elmerülök a dologban. Akkor élem át az élményt, ami magával hozza, hogy a helyemen vagyok, ezt legközelebb is szívesen fogom csinálni. Érdemes volt elkezdeni és érdemes volt tovább is csinálni.

Az ilyen önfeledt tevékenységről jutott eszembe, hogy a gyerekek ösztönösen profin csinálják ezt. Amikor gyerekek voltatok, ti is biztosan szánkóztatok télen. Össze-vissza fagytunk, elvesztettük a kesztyűnket, sapkánkat, széttörtük a szánkót – és boldogan jöttünk haza. Persze át volunk fagyva. Emlékszem édesanyám először mindig a hideg vizet nyitotta ki, hogy felmelegítse a kezemet, ordítottam, iszonyú volt. Pedig az a jéghideg víz volt. De kinek jutott eszébe fázni akkor, mikor önfeledten lehetett szánkózni? Eszünkbe sem jutott, csak később, amikor hú, de fájt, vagy amikor megfáztunk! Bár – az orvosok is azt mondják – hogy ilyenkor, önfeledt cselekvéskor az ember nem fázik meg. Az nem akkor történik, mert olyan erők jönnek elő, amelyek a hidegtől is védenek. Erre mondják, hogy valaki túlerőlteti magát, eszméletlen sokat csinál. Túl sok, ezt nem lehet bírni – de mégis lehet, ha önfeledten csinálja. Akkor sokkal többet bírunk. Olyan kríziseket képes egy párkapcsolat kibírni, ha megvan benne az önfeledtség és a kihívás, amikor egy másik kapcsolat negyedennyit sem bír ki, mert az már munka, az már feladat, kötelező dolog, illem vagy mit tudom én micsoda.

Nem is értem, hogy a gyerekek hogyan képesek annyit edzeni, mint amennyit mi edzettük. Irdatlan mennyiséget edzettünk össze gyermekkorunkban, és föl sem tűnt. Ma olvasgatom néha az edzésnaplóimat, nem értem, hogy bírtam azt ki. Azon a pályán, ahol voltam, egy edző azzal kezdte az edzéseket, hogy “ma vért fogtok izzadni”. (Nagyon kedves edző volt.) A következő edzésmódszerrel: mondjuk 4×3000 méter kellett futni, de ez még hagyján volna, mert a negyediket le lehet joggolni, de azt mondta, hogy a szintidő 3:30 – jajj most hülyeséget mondtam, ez rossz, ez 1000 m, tehát 12 perc. Ha nem futottuk meg a szintidőt, újabbat kellett futni. Volt, aki a hatodikra-hetedikre futotta meg a negyedik 12 perces 3000 méterét! Nem hazudott, amikor azt mondta, hogy “ma vért fogtok izzadni”. Érdekes módon nem mentek el tőle a tanítványok, sőt egy idő után sokkal inkább hallgattak az edző szavára, mint azok a tanítványok, akiknek edzője “jó, hát nem kell annyit futnotok” módon követelt. Tűzbe mentek volna az edzőért. Nem azért mondtam, mintha helyes módszernek tartanám ezt.

Nekem az önfeledt állapot főleg mozgáshoz kapcsolódik, meg a művészi élmény befogadásához. Kosárlabdában milyen jó az, amikor eltűnik minden és már csak a laszti van – na jó néha a társaim is. Szokták az önzőkre mondani, hogy tőled már csak örökölni lehet a labdát. Passzolni nem. Ez az, amikor valaki túlzottan is önfeledté válik, azt mondjuk megfeledkezik önmagáról. Amikor mész előre a lasztival, az valami csoda. Az önfeledt pillanatok egy hosszú és kínkeserves folyamatban is olyan élmény tudnak jelenteni, amelyek az egész folyamatot elviselhetővé teszik. Eszembe jutott, amikor az atlétika befejezése után városi bajnokságban kosaraztunk és kikaptunk. Center voltam, soha nem dobtam kívülről, három-pontost soha, főleg nem meccsen. Egy olyan csapattal játszottunk, ahol volt egy 2,05-2,06 cm magas 140 kg-os hájtömeg. Őt állították rám. Ez igazából nem lett volna baj, mert sokkal gyorsabb voltam mint ő, de azt a taktikát követte, amikor testközelbe kerültem hozzá, akkor izzadt, büdös testével rám dőlt. Ez volt a taktikája: ahogy rám dőlt a 140 kilójával, nekem annyi volt. Még azt is megcsinálta, hogy el sem mozdult a lába, nem is volt szabálytalan. Ezen úgy bepipultam, nem is a rádőléstől, inkább a szagtól, hogy arra gondoltam hozok egy gumikesztyűt. Szóval szörnyű volt, utáltam a helyzetet. Aztán úgy csináltam, mint Michael Jordan szokta csinálni: szóval hogy hátrafelé futva még a kezét is hátrahúzza, hogy ne lehessen lesapkázni. Megcsináltam egy ilyen dobást, három-pontosat center létemre, meccsen. Igaz, hogy elvesztettük a meccset, de kit érdekelt; én dicsfényben rohangásztam utána. 5 perc múlva lecseréltek, de nem számított egy ilyen mozzanat után. Ez 5 évre elegendő utána.

Az, hogy pap lettem, megint ilyen dologhoz kapcsolódik. A Vasas pályán éppen lábteniszeztünk, késő tavasz, gyönyörű napsütés, jó idő, játszunk, el sem tudok képzelni ennél jobbat. Ekkor a barátaim megnézték az órájukat és mondták: nekünk menni kell. Én utálom őket: mi az hogy menni kell? Ezért a pillanatért érdemes élni, ami itt történik, el sem tudom képzelni, hogy otthagyjam a pályát. Kérdeztem őket, hova a fenébe mentek, hülyék! Mondták, hogy ők hittanórára mennek. Ez volt életem első hittanórája 18 éves koromban, mert kíváncsi voltam arra, hogy mi lehet jobb a lábtenisznél. Nem csalódtam, megtaláltam a számításomat, ahogy ezt mondani szokták.

A legegyszerűbb dolgok is válhatnak ilyen tevékenységgé, önfeledt élménnyé. Amikor Izraelben voltam, akkor az egyik fél nap szabadnap volt. Lementem a tengerpartra, elkezdtem kagylókat gyűjteni. Csak olyan kagylókat gyűjtöttem, amelyek a súrlódástől már kilyukadtak. Nem kellett vele semmit sem csinálni, csak láncra fűzni és nyakba tenni. Három órán keresztül gyűjtöttem a kagylókat, mire felocsúdtam, a szállodából kijöttek az útitársaim és engem néztek. Ez rám nem hatott, semmi sem érdekelt, csak ezek a kagylók, 50 darab körül gyűjtöttem össze. Ma is úgy emlékszem vissza, mint szentföldi utam legszebb élménye. Gyönge az ember...

Fontos megjegyzés: az élvezet nem egyenlő az önfeledt örömmel, a kettőt nem szabad összetéveszteni. Az élvezetben igazából nincs kihívás. Valamit megszerzek vagy megveszek magamnak, ami ott abban a pillanatban pozitív élményt jelent számomra, de nem dolgozok igazán meg érte. Nem kell teljesen bevetnem magam azért, hogy az eredmény élvezet legyen. Nem is kell összpontosítanom, nem válik önfeledt cselekvéssé. Ezért mondják a lélektanászok – ezen 12 évig dolgoztak –, hogy az élvezet csak arra jó, hogy az embert szinten tartsa. Annyi örömet csepegtessen az ember életébe, hogy a következő napot kedve legyen csinálni. Ráadásul tudjuk nagyon jól, hogy az élvezeteknek a kielégülése feneketlen gödörhöz hasonlítható. Egy papnövendék mondta, hogy “képzeld, hazamentem, és leültem a TV elé. Azt gondoltam, nagyon élvezetes lesz, de ültem, és nem élveztem. Leszoktam róla.”

Most eljutottam oda, hogy a gyöngeségeimről beszéljek. Nagyon szeretem a filmeket. 18-19 éves koromban megpróbáltam a filmművészet összes alkotását megnézni. Volt olyan nap, hogy háromszor is elmentem moziba. Mozifüggő lettem, ez volt az adagom. Föl kellett emelni az adagomat három filmre, hogy elérjem azt az élvezetet, amit egy normális embernek egy Tom és Jerry megnézése jelent. A három film után kezdtem többször átgondolni a kérdést, hogy ez jó út-e. Nagyon fontos, hogy az élvezet hasonló állapotot idéz elő, mint az önfeledtségből származó dolgok, de nagy különbség van a kettő között.

Harmadik pont. Nagyon fontos, hogy világosan megfogalmazzunk célokat, amelyek elérése közben folyamatos legyen a visszajelzés, hogy közel vagyok-e vagy nem, elértem vagy nem. Mindkettő roppant fontos: az egyik a célok kitűzése, a másik hogy legyenek állandó visszajelzések. A vallás évezredeken keresztül intézményes módon tudott célokat kitűzni az emberek számára. Nemcsak célokat tűzött ki, nemcsak belenőttünk ezeknek a megvalósításába, hanem mindig visszajelzéseket is adott, kontrollált bennünket, hol tartunk ennek a célnak elérésében. Ráadásul a vallás megteremti azt a közeget is, hogy higyjünk abban, hogy ez a cél jó, és önfeledten merjünk ráhagyatkozni. Évezredeken keresztül, de lehet, hogy több tízezer év alatt a vallás képes volt megadni ezt az embernek. Úgy tűnik azonban, hogy az utóbbi évszázadokban egyre kevésbé van így. Önmagában ez a helyzet kihívás számunkra. Amit a vallás ösztönösen megadott nekünk, azt nekünk kell megteremteni önmagunk számára.

Nem véletlen, hogy a vallástörténetben, az egyház történetében olyan ívet látunk, hogy először kialakul egy hit, megfogalmazódnak célok – jó esetben túlvilági célok, mert az a legbiztosabb. Ha ki tudunk tűzni magunk elé célokat, amelyek nem szenvednek vereséget, amikor meghalunk, akkor ez biztos. Valóban, ha nem volna Isten, ki kellene találni, ha nem volna üdvösség, ki kellene találni, ha nem volna örök élet, ki kellene találni. Jung azt mondta – a lélektani szakember szemével –, hogy az embernek megéri hinni a túlvilági életben, jól jár vele itt a földön. Ha olyan célokat tudok kitűzni magam elé, amelyek a halál által sem vesztik el az értelmüket, akkor hihetetlen önfeledten tudok tevékenykedni. Csakhogy, amikor a vallások történetét nézzük, akkor úgy tűnik, hogy az első fázis nem tudatos. Az emberek egyszerűen ezt csinálják, nem is nagyon ellenzik a helyzetet. Nem merül föl a kérdés: ez az egyedül üdvözítő vallás, vagy sem. Ez a kérdés értelmetlen, mert az illető teljesen és önfeledten benne van abban a rendszerben. Egy vallásos rendszerben, amely számára meghatározza a célokat, ez számára tökéletesen elég és jó. Eljutunk egy olyan pontra, ahol a vallását gyakorló ember számára felmerül az a kérdés, hogy normális vagyok-e akkor, ha van itt egy másik vallás is, ami ugyanúgy a kizárólagosság igényével lép föl. Ugyanúgy túlvilági célokat mond. Ebben a pillanatban megrendül a biztonságérzet. Megrendül a hit abban, hogy helyes-e annak a célnak érdekében dolgoznom. Eljön egy pont, ma már minden ember életében eljön – úgy tűnik. A vallásos emberek szembesülnek azzal a kihívással, hogy van még tucat vallás, ha nem több, ugyanezzel az értelmi léttel. Ilyenkor, vagy ebből kiindulva, vagy a belső logika miatt a vallások elkezdik sulykolni híveik felé elsősorban, hogy mi vagyunk az egyedül üdvözítő vallás. Ez a dolognak a belső természetéből és logikájából adódik. Szükséges ez, hiszen a kihívás már megvan, a kérdést már föltettük, a szellem ki van engedve a palackból. Muszáj valami választ adni erre a kérdésre. A legegyszerűbb válasz: nekünk van igazunk, a többiek tévednek. Nálunk született meg az Isten és nem náluk. Ezzel nyilvánvalóan csak az a probléma, hogy ha a hindukat kérdezik, ők ugyanezt mondják. Náluk megtestesült az Isten. Ez óriási kihívás elé állítja életünket: hogyan fogjuk megtenni a következő lépést? Vannak, akik bezárkóznak ebbe a világba, azt mondják: belekapaszkodom az egyháznak, vallásnak a belső válaszába: mi vagyunk az egyedüli üdvözítők. Rosszabb esetben egyfelől az illető kapaszkodik ebbe a válaszba, másfelől rugdossa az összes többit. Ha önfeledten bizonyíthatja, ez az egyedüli üdvözítő, akkor mintha még magabiztosíbbá válna. Ezt ma látjuk bőségesen.

Ugyanez a kihívás jelentkezik, ha anatómiáját nézzük ennek a dolognak párkapcsolatban is. Ma nekem már úgy tűnik, hogy a leghívőbb és legszerelmesebb ember sem ringatja magát abba az illúzióba, hogy én a nekem rendelt embert találtam meg, ez tuti biztos és lehetetlen volna bárki más. Nehéz ma végigélni így egy életet.

Az első két szempontra gondolunk. Ha a szerelmet fenntartom magamban, akkor érdekes paradoxon helyzetbe fogok kerülni. Azt az élményt fogom átélni újból meg újból, hogy a legtökéletesebbet választottam, a legjobbat. Senki más nem érdekel. Máskor képes vagyok reflektálni a helyzetre: jó, ez nyilván nem így van, de én ezért megdolgoztam és megdolgozok, hogy így legyen, ezt éljem át. Köszönöm az életnek és Istennek azt, hogy miután tudatosult bennem, képes vagyok ilyen állapotba kerülni. Föl lehet tartani ezt az egyszerű naivitást. De nem biztos, hogy ez beválik, mert az élet néha nagyon drasztikusan kirugdal ebből a naivitásunkból. Egyszer csak olyan helyzetben ébredünk föl, amelyben minden megkérdőjeleződik, hogy nekünk igazunk van-e. Jól válaszottunk, helyes célt tűztünk ki magunk elé? Ha már ez a kérdés megfogalmaződik, akkor érdemes tudatosan nekiállni, feléleszteni magunkban: tudunk úgy szívvel lélekkel katolikusak lenni, hogy közben vannak reformátusok? Akik felőlünk ugyanígy lehetnek szívvel lélekkel reformátusok. Elvileg vitatkozhatunk, érvelhetünk, töprenghetünk, akármit csinálhatunk. Érdemes egyfelől a kérdéseket magunknak feltenni, hogy nekünk mi a jó, másfelől azonban értelmetlen. A párkapcsolatban is teljesen értelmetlen, ha önfeledten szeretem a társamat és állandóan azt kérdezem: ő a legjobb? Tényleg jól választottam? Ha az ember boldog a társával, akkor ez értelmetlen. Ezért, ha boldog lennél a vallásodban, a kérdés tovább már értelmetlen lenne. Jó benne lenni és kész, illetve ha kinőttél a tanításból vissza tudsz térni abba az állapotba.

Azon vívódom, hogyan kell ezt megfogalmazni. Katolikus vagyok-e még, hogyan van ez? Meggyőződésem szerint igen.

Eszembe jutott egy szufi költő a XIII.. századból, ez iszlám misztikus irányzat, ezt írja: 'Nem vagyok keresztény és nem vagyok zsidó, nem vagyok muzulmán...' és utána folytatja az összes többit. Tehát ez nemcsak keresztény ember érzése lehet. Miközben keresztény vagyok, mondhatom, hogy nem vagyok muzulmán, nem vagyok zsidó, és nem vagyok keresztény, hanem ezeken túl vagyok valami. Miközben önfeledten vagyok keresztény, s önfeledten vagyok katolikus.

Egy új pont ehhez: ha kinőttünk abból, hogy az egyház vagy a vallás határozza meg a céljainkat, akkor bennmaradhatunk az egyház és a vallás keretei között. Számunkra nagyon fontosak ezek a célok, amelyeket elénk tűznek, de a célok felé vezető úton a részcélokat mi határozzuk meg. Természetesen egyeztetni kell a vallás vagy az egyház tanításával, akkor járunk el helyesen. De nagyon fontos, hogy rájöjjünk arra, hogy mi az én részcélom. Csíkszentmártoni Mihály azt mondja, hogy a társadalom (pártok, állam, stb.) beléptek annak a helyébe, amit régen a vallás és az egyház tartott magáénak. A mi ösztöneink alapján működtetik a rendszert. Az történik, hogy tulajdonképpen kívülről vezérelnek – vagyis te milyen célokat tűzzél ki, mikor legyél boldog, mikor örülj, mit tarts fontosnak, jónak és helyesnek – kívülről határozzák meg, de az ösztöneinkre építenek. Ez a legbiztosabb módszer, ez nagyon fontos leírása a helyzetnek, amiben vagyunk. Ezért az egyházban, vagy a vallásban – hú, most nagyon belementem ebbe – mindig is több volt, mert mindig visszarugdosott engem önmagamhoz egyfelől, másfelől mindig tanított az ösztöneimtól függetlenül élni. Úgy tűnik, ezt a világ nem teszi lehetővé. Ezért mai is a vallást, a katolikus egyházat olyan intézményesült rendszernek tartom, amely képes lenne a leghatékonyabban olyan meggyőződéshez elvezetni, amely alapján érdemesnek tartom azt, hogy éljek.

A kívülről vezéreltséghez mondom, hogy soha nem értettem – szívem, vágyam az, hogy soha ne is értsem –, miért jó mondjuk püspöknek lenni. Az egyház nyilván úgy működik, mint minden más intézmény, amelyben előre lehet jutni. Ez erőteljesen kívülről jött dolognak tűnik számomra. Azt, hogy valaki püspök legyen – még ha a Szentírásban is benne van, hogy üdvös dolog püspökségre törekedni –, számomra értékes atyák azt mondják, hogy egyetlen tévedése a szentírásnak – szóval képtelen vagyok belátni, hogy miért volna jó egy ilyen pozíciót elfoglalni.

Eszembe jutott valami. Mentálhigiénés konferencia, állok a vécében és éppen..., no mellém kerül egy fő-fő mentálhigiénikus, és ahogy a dolgunkat végezzük egymás mellett állva, kérdezi tőlem, “Ott vagy még mindig?” – mármint Keresztúron. – “Még mindig káplán vagy?” – Igen, igen, még mindig. –“Mikor jutsz már följebb?” – Ez volt az, amire már nem válaszoltam, a másik dolog élvezetesebbnek tűnt...

Azon töprengtem el, hogy a fenébe van ez. Miért kellene följebb jutni, mi a jó abban? Hallgatom rádiót, a kocsiban, ez egy nagyon jó dolog, hallom új püspököt neveztek ki. Nem a püspökkel van a baj, a riporterrel. A riporter ugyanis – nyilvánvalóan egyházunkon belüli – a következő szemléletmódban kérdezi az ifjú püspököt, aki egyébként nagyszerű ember, ritka karakán. Tehát: “milyen életutat futott be idáig, elindult abból a kis faluból... a kis faluból eljutva a szemináriumon át... Budapestre kerül... kapott egy ösztöndíjat Róóómában...”. A végső, áhitatos kérdése: “és most püspök lett...- kezítcsókolom, kisztihand – ...most milyen ez önnek?” A szemléletmód, ahogyan az egész kérdést felteszi, hogy egyházunknak ez a non plus ultra-ja. Itt van az a valaki, akinek sikerült megélnie azt az ívet, amit halandó kereszténynek célnak érdemes maga elé helyezni. A szomorú inkább az, ha egy püspök ezt nem kéri ki magának, “maga most miről beszél tessék mondani?” Ahogy elkezdte, már nem erről van szó, valami egész másról.

Szegény főnököm – no nem azért, mert én vagyok a beosztottja – jött be ma, mert ha nagyon kiakad akkor átjön hozzám. Egymással szemben vannak a lakások, és ő nagyon sokszor kiakad, ilyenkor átjön hozzám. Kiakadt, jön be hozzám, és az mondja: “megőrültek ezek”, (mármint a főnökeink) ugyanis új pénztárkönyv van. Eddig, tizen-valahány évig ugyanúgy kellett adminisztrálni, minden megtanulható és egyszerű volt, egészen 2002-ig. Most azonban olyan könyv van – eleve nincs olyan asztal, amire ráférne. Külön pénzt kellett gyűjteni, hogy asztalt vegyünk, amire ráfér. Főnököm olyan valaki, aki minden nap mindent könyvel, akkor érzi magát jól. Ehhez képest – most február van – totálisan üres a pénztárkönyv, ő meg olyan ideges, mint a fene. Egymás után hívott jogászokat, könyvelőket, könyvszakértőket, könyvvizsgálókat, a püspököt, és kérte, mondják el neki, hogy kell kitölteni. Azok, akik meg vannak bízva azzal, hogy elmondják, ők sem tudták. Ma 1 órára jött hozzá egy könyvelő, hozzám este ½ 7-kor jött be. Leül, aztán föláll, azt mondja, most van elege, ő pap akar lenni. Egy paptól elég érdekes vágy. “Engem nem ezért szenteltek föl.” Nagyon ki volt akadva. Nézett rám, szerintem nagyon útált, mert én eleve úgy mentem oda, hogy jobb lenne, ha az adminisztrációt nem bízná rám. Én egyetlen tollvonást nem szoktam megejteni, ő meg ki volt akadva. A plébános is a munkakörének rabszolgája.

Elment az idő, köszönöm figyelmeteket. Folytatjuk majd a jövő héten. (71:41)

Videók a keddi alkalmakról YouTube-on