Világos célok - visszajelzések 2.

Isten hozott Benneteket, köszöntök mindenkit! Elnézést, hogy elkéstem, a rendőr bácsi az én csomagtartómra volt kíváncsi, de épp három nappal ezelőtt porszívóztam ki. Nagyon szép, mintaértékű csomagtartóm van, de ez pont elég volt az öt perc késéshez.

Arról beszélgetünk, hogy hogyan lehetne a lehető legtermészetesebb, mindnyájunk által jól követhető és gyakorolható módon eljutni olyan lelkiállapotba, ami elsősorban most a mi szempontjaink miatt kihegyezve érzelmi állapotot jelent. Tehát olyan lelki-érzelmi állapotba, amely olyan élményt jelent nekünk, amelyben nagyon pozitív meggyőződéseink erősödnek meg, illetve alakulnak ki. Tehát ez az, amit nézünk, mert hiszen ezek a dolgok egymással nagyon is összefüggnek. És amiről eddig szó volt, hogy fölkészültséget kívánó feladatokra van szükségünk – ezt kimerítettük teljesen. Legalábbis, amennyit én ebből tudok. A második pont az az volt, hogy a cselekvés és a figyelem összeolvadása történik meg, ami azt jelenti, hogy eggyé válunk azzal, amit csinálunk. És a harmadik szempont – ez volt, amiből még egy pici hátravan, hogy világos célokat fontos, hogy kitűzzünk magunk elé, és amiről viszonylag kevesebbet beszéltem, hogy nem elégséges az, hogy világos céljaink vannak, hanem roppant fontos, hogy legyenek visszajelzéseink. Visszacsatolásra van szükségünk, akár – adott esetben – pillanatról pillanatra, másodpercről másodpercre, mondjuk egy mozgás esetében. Egy önfeledt mozgás esetében, hogy az a mozdulat, amit éppen csinálok, elkezdtem, csinálok, befejezem, következőt elkezdtem, az pontosan megfelel annak a célnak, amit kitűztem magam elé. És amikor jön a visszacsatolás, és én ezt képes vagyok értelmezni, akkor átélhetek egy olyan lelkiállapotot, amely a teljes emberségemet átjárja. Lehetséges azonban az is, hogy ez a visszajelzés, vagy ez a visszacsatolás sokkal-sokkal később történik meg. Jó esetben tehát nem csak olyan tevékenységek jelenthetnek nekünk itt és most örömet, amelyekről a visszajelzésünk, hogy az a megfelelő cél felé halad, rögtön érkezik, hanem, mondjuk a földműves, aki dolgozik a földjén és lehet, hogy csak hetek-hónapok múlva kap igen komoly visszajelzést arról, hogy amit megtett hetekkel-hónapokkal előtte, az megfelelő volt a célja elérése szempontjából. Tehát jó esetben ki tudunk tűzni nagyon távoli célokat is. De a nagyon távoli célok felé menetelve képesek vagyunk kibírni azt a különbséget, ami a visszajelzés és aközött van, hogy csináljuk, csináljuk, csináljuk és csináljuk. Más szóval ezt kitartásnak hívják, ha jól emlékszem, vagy hűségnek vagy ilyesminek.

Tehát mondjuk, ha egy kicsit megedződtünk ezen az úton, akkor merünk befektetni ilyen energiákat úgy, hogy tudjuk, hogy a visszajelzés majd csak valamikor, adott esetben jóval később fog megérkezni. Most a célhoz még: ha Jézusnak a boldog mondásait elemezzük, akkor azt nyugodtan beilleszthetjük ebbe a logikába is. (Valaki jött hozzám, és azt mondta, hogy állandóan kockákat rajzolok az utóbbi időben. Nem tudom, majd próbálok változatos lenni, köröket, háromszögeket igyekszem, hogy ne unjátok. Bonyolultabbakra nem vállalkozom, mert kettes voltam matematikából – állítólag kegyelem kettes, de ezt remélem, nem így látjátok.) Szóval a boldog mondások, ha ebben a keretben értelmezzük, akkor az úgy fog kinézni, hogy a boldog mondások első fele a jelenre vonatkozik. Hogy mondjuk, most izgulok, vagy viszket. Mert nagyon rohantam, hogy ideérjek. Azonban a másik fele úgy szól, hogy boldogok, akik most viszketnek, mert majd nyugalomra lelnek. És a nyugalom az a cél. A boldog mondások másik fele, az valamiképpen célként is értelmezhető. Mert azok majd eltelnek az igazsággal. Azok majd… satöbbi, satöbbi, satöbbi. Tehát izgalmas ez, hogy a boldog mondásokban benne van valamiképpen ez a logika is. Ki van tűzve a cél. Miközben a jelen állapot, lehet, hogy éppen nem arról visszajelzés. Legalábbis nem olyan egyértelmű, vagy evidens visszajelzés, hogy én az úton vagyok a cél felé.

Ilyen visszajelzés lehet akár egészen aprócska dolog is. Megint csak kevés olyan tevékenység van, mint mondjuk a tánc vagy a tenisz vagy egyéb ilyesmik, amelyek rögtön megadják a visszajelzést. Vagy mondjuk, valamilyen kártyajáték – ahol nagyon hamar jön, hogy jó-e az, vagy nem. Lehetséges az, itt a sebész, mondjuk, amikor metél és vág, akkor őneki nagyon hamar jönnek a visszajelzések, azonban, mondjuk, egy pap, aki leül beszélgetni valakivel, ott egészen más visszajelzésekről van szó. De azok is értelmezhetők visszajelzésként. Mondjuk, lehetséges, hogy egy beszélgetés alatt egyetlen mondat válik a pap vagy a pszichológus vagy a pszichiáter vagy segítő számára olyan visszajelzéssé, azaz egyetlen mondat képes olyan örömmel eltölteni, egyetlenegy óra komoly, koncentrált beszélgetés alatt, azt a valakit, aki benn van ebben a beszélgetésben, ami elég lehet ahhoz, hogy ő ezt tovább folytassa. Tehát eljuthatunk oda, hogy akár mondjuk valakinek az arca, egyetlenegy halvány mosoly jelenthet ilyen visszajelzést valaki számára. És lehet, hogy ez az egyetlen kis picike, hajszálvékony visszajelzés hatalmas öröm forrása lehet. Nyilván megvan itt annak a trükkje, hogy én alkalmas vagyok-e arra, hogy pontosan tudom, hogy mi a cél, és pontosan tudom, hogy akár egyetlen halvány jelzés is valóban visszacsatolás-e nekem arról, hogy most én a cél felé mentem. Nagyon sok ember azért nem élvezi az életet, azért nem él át adott esetben nap-nap után, folyamatosan ilyen lelkiállapotot, melyben az a meggyőződése alakul ki, hogy érdemes volt ma is élni, mert nem vagyunk elég érzékenyek arra, hogy ezeket a visszajelzéseket fölfogjuk.

Párkapcsolatban el tud jutni oda egy kapcsolat, hogy semmit nem képesek már visszajelzésként értelmezni, hanem egészen más körbe kerül bele az, amit a másik ember számunkra jelent. Nem visszajelzés a cél felé. És lehet, hogy éppen az oldja föl, mondjuk egy párkapcsolatnak a boldogtalanságát, hogy az, akihez elmennek, egyszerűen rámutat arra, hogy a beszélgetés során történt öt olyan momentum, ami reményt keltő. Amit ő nagyon is olyannak élt meg, hogy ez a megfelelő cél felé visz. És lehet, hogy azok, akik benne vannak ebben a helyzetben, ezeket a momentumokat föl sem fogják. Vagy nem tulajdonítanak neki jelentőséget. Tehát ez megint egy érzékeny dolog itt, hogy képes vagyok-e erre. Úgy is mondhatnánk tehát, hogy ezek az információk jelképes üzenetet hordoznak, visszajelzést a célról.

Minimálisan tanultam pedagógiát. Egészen minimálisan, és a minimális tanulmányaimnak egyetlen, mégis maradandó nyoma, hogy megtaníttatták velünk, hogy ha elmegyünk egy osztályba, és tartunk valamilyen órát, akkor két célt ki kell tűzni. Ti biztos tudjátok, ilyen ősrégi dolog. Van egy „oktatási cél”. Meg van „nevelési cél”. És ez végtelenül primitívnek tűnik, most rögtön látom, hogy ki pedagógus, olyan primitívnek, hogy hamar leszokik róla a gyanútlan, önfeledt tanerő, mert azt mondja, hogy ez annyira primitív. Csakhogy ilyenkor szokott könnyen megtörténni az, hogy először ugye nem írsz vázlatot – mert hát minek az, megy az anélkül is. Majd te magad is elfelejted, hogy mi a cél. Ha pedig nem tudod, hogy miért mentél be a terembe (hú, mennyi pedagógus van!), vagy valami egészen más, ösztönös, tudattalan cél lebeg előtted, mondjuk, hogy kibírd, túléld, ne kajáljanak be az osztály serdületlen tagjai, akkor nem jönnek a visszajelzések sem. Ha nem tudatos számomra az, hogy mit akarok elérni oktatásban és nevelésben, akkor nem lesz örömöm az órában sem túlzottan, vagy pedig nagyon kiszolgáltattam magam. Akkor vagy ér majd valami olyasmi, ami nekem tetszik, vagy jólesik, vagy nem. És nagyon el lehet csúszni.

Aztán a másik, hogy milyen primitívnek tűnik ez, és mégis milyen roppant fontos, hogy folyamatosan tudatosítsuk a célt, kitűzzük és jöjjenek a visszajelzések. Hogy, miközben nagyon szeretek biciklizni, képes vagyok reggel hattól este tizenegyig-éjfélig, akármeddig biciklizni, és mégis el nem tudom képzelni azt, hogy cél nélkül üljek föl a bicajra. Egyszerűen elképzelhetetlen. Próbáltam már: „de szép idő van, na felülök a bicajra és tekerek egy kicsit”. És ahogy az ötödiket nyomom a pedálon, már azon töprengek, hogy hova fogok menni. Önmagában elégséges cél az, hogy biciklizem azért, hogy biciklizzek, és mégsem elég. Hanem ki kell találnom, hogy elmegyek mit tudom én hova, és visszajövök. Vagy ennyivel megyek el, és ennyivel jövök vissza. Ennyi idő alatt és ennyi idő alatt jövök vissza – mindegy, de muszáj, hogy legyen cél. Különben tekerek, és elkezdem nem élvezni. Rájövök, hogy nem tudom, hogy mit csinálok.

Aztán egy másik ilyen, amikor nincs visszajelzés. Ahogy tanultam az asztalos szakmát, akkor volt egy olyan fázisa ennek, mint minden tanulásnak, hogy szorongtam. Aggódtam és féltem, s az volt bennem – nagyon reálisan –, hogy a tudásom nem elégséges a cél eléréséhez. És tudtam azt, hogy mondjuk, ha még a gyalun nyomok egyet, akkor az az anyag fél milliméterrel vékonyabb lesz. Ha most a vésőmmel ütök itt kettőt, akkor ott lyuk lesz. Csakhogy volt bennem bizonytalanság, hogy jó-e, hogyha én most még húzok egyet a gyaluval. Jó helyen ütöm-e a kalapáccsal a vésőnek a nyelét, vagy nem. Mert ha rossz helyen ütöm, akkor el fogom tolni, és hát az nem úgy van, hogy akkor visszaragasztom, vagy gányolom, vagy nem tudom én mi, az el van szúrva. És amikor még nem jöttek ezek a visszajelzések, illetve jöttek visszajelzések, megmértem, tudtam, hogy most itt húztam a vonalat, de nem tudtam, hogy ez a cél felé vezet-e, vagy a következő pillanatban majd rájövök arra, hogy „na, most toltam el!”. És nem lehet visszaragasztani azt a rohadt forgácsot! És nézel, és ott le van esve, de nem csak leesve, így össze is van kunkorodva… Iszonyú megalázó! És ugye eltelik sok hónap, míg pontosan tudod, hogy minden egyes fűrész-nem-tudom-én-mivel közelebb kerültél a célodhoz. És ott állsz meg pontosan, ahol tudod, hogy már többet nem kell csinálni. Mondjuk, ahol az ujjad van. Az is egy nagyon jó visszajelzés. Hogy mi a cél

Még ide annyit: azzal fejeztem be a múlt alkalommal, hogy társadalmi erők. Külső erők. Az ösztöneinkre apellálva. Nagyon szívesen tűznek ki elénk olyan célokat, amelyek nem egyeznek meg a mi belső céljainkkal. Ez nehéz helyzetbe hoz minket, erre hoztam a példákat, mondjuk, adott esetben a karriert. Nem föltétlen célom nekem az, hogy karriert érjek el. Miközben a társadalom elég erőteljesen sulykolja azt, hogy te tedd ezt céllá, és akkor leszel boldog. Lehetséges tehát, hogy olyan célokat tűzünk ki magunk elé, amelyek nem is a mi céljaink. De ezekkel nagyon tudunk azonosulni. És később, ahogy ücsörgünk a szobánkban, rájövünk, hogy elértük, és abszolút nem örülünk. Ezért érdemes nagyon érzékenynek lenni a saját, néha nevetségesnek tűnő céljainkat illetően is. Néha ahhoz képest, amit a világ sugall, ahhoz képest irdatlanul primitív céljaink tudnak lenni. Ilyen nevetséges kis himi-humik. És mégis lehet, hogy ha én azt megteszem és azt elérem, akkor leszek boldog. És érdemes fütyülni ezekre a kívülről jövő célokra, és fölismerni azt, hogy mit érdekel engem, hogy az másnak nevetséges. Hogyha nekem meg pont az a jó.

Ide tartozik még egy a szerelemmel kapcsolatosan. Mint ilyen kontroll lelkiállapot, amibe ezen az úton újból és újból vissza tudunk kerülni, hogy nyilván egy szerelmes ösztönösen is azt teszi, hogy a célt kívánatossá – nem tudom én – álmodja, vagy nézi. Tehát ha én ki tudtam tűzni egy olyan célt, ami számomra jó, és tudom, hogy jó és adott esetben nem jönnek visszajelzések, nincs visszacsatolás, hosszú ideig kell güriznem, vagy negatív visszacsatolások jönnek, amelyek a cél ellenében hatnak vagy egyszerűen csak, mondjuk nehézséget okoznak. Akkor nagyon fontos, hogy én folyamatosan, újból és újból a célt kívánatossá tegyem. Ez más, mint a kihívás. Mert a kihívás azt jelenti, hogy érdemes ráugrani. A kívánatos az érintkezik ezzel, de más. A kívánatos azt jelenti, hogy itt bele lehet álmodni akármit. Amikor egy boldog asszony a férjét újból és újból olyan értelemben látja kívánatosnak, hogy azt látja benne, hogy „számomra ő a legjobb, legjobb választás”. Hogy nagyon klassz férfi. Lehet, hogy azok az élmények, amik most érnek, nem ezt mutatják. De az illető, bölcs hölgy – a Csillára nézek, hogy látod, milyen példa – tehát azok a bölcs hölgyek azonban azt teszik ilyenkor, hogy ebben a pillanatban éppen pokróc az a valaki, azonban ez az a férfi, aki számomra a legkívánatosabb személy. Lehet, hogy most pokróc, de ennél van egy sokkal fontosabb dolog. Hogy ő az igazi. És ebben az esetben ténylegesen… Nem így megy ez a házasságban? De. Szóval egy szerelmes ember ezt ösztönösen teszi. És hogyha, mondjuk, van olyan, hogy egy kicsit megbillent a kapcsolat, az egyik még szerelmes, a másik nem. Az egyik epekedve néz a másikra, és azt mondja, „te vagy az én maci-csacsim”. És a másik, aki éppen nem gondolja azt, hogy ő az lenne, az ugye, nagyon furcsán néz az egyikre, hogy „hát ezt nem, ezt nem nagyon értem, ennek mi értelme van”. Pedig ilyenkor tulajdonképpen ő kivetített valamit rám. És ez egyáltalán nem baj, hogy így van. Miért volna baj? Nem baj. Ugye, ez nem baj? Tehát amit ösztönösen is csinálunk, hogy a másik embert vetítővászonként használjuk, azt érdemes tudatosan is alkalmazni. Jó értelemben. Ezt tehetjük a hivatásunkkal kapcsolatosan is. Amikor hulla fáradtak vagyunk, akkor a hivatásunkra úgy tekinteni, mint a világ legjobb foglalkozására, amit semmiért nem cserélnénk el. Ami adott esetben így is van. Tehát nem becsapjuk magunkat, vagy a másikat.

Negyedik pont. Feladatra való összpontosítás. Ugye, ha én önfeledten, minden erőmet bevetve csinálok valamit, ez tulajdonképpen következmény lesz. Hiszen akkor összpontosítani fogok arra a dologra, hiszen csak így tudom az összes erőmet latba vetni. Ez egyértelmű. De azért érdemes mégiscsak ezt kiemelni. Mert ilyenkor van az, hogy tulajdonképpen mindenről megfeledkezem. Mindenről. Megszűnik a világ. Nekem most a legutolsó ilyen nagyon-nagyon klassz élményem egy párotokhoz kapcsolódik, mert Keresztúrra eljöttetek néhányan, és ott egy Gregorián kiskórus énekelt. Nem kiskórus, kamarakórus. És ahogy én hallgattalak benneteket, egyszer csak puff, elvarázsolódtam. Egyszer csak elkezdtem… hát amit ilyenkor az ember átél. Megszűnik az, hogy mi van ezen kívül. Már nincsen semmi ezen kívül. Csak az a tér van, amiben hallatszódik az ének. Semmi más nincsen. És ennek kapcsán, amiről már beszéltünk, a módosult tudatállapotról, megszűnik az idő is. Az idő ilyenkor tulajdonképpen összezsugorodik. Nincsen, csak jelen. Azt is lehetne mondani, hogy van még az a néhány másodperc, ahogyan az a hang, ami ebben a pillanatban elhangzott még, lecseng. Az a néhány másodperc. És van még a várakozásnak néhány másodperce előre. De semmi más nincsen. Mint a táncban. Ahol szinte semmi más nincsen, csak az az egyetlen szám. Ha valaki igazán táncol egy bulin, ott nem huszonnyolc számot táncol végig, hanem mindig csak egyet. Azt az egyet. És nem tudja, hogy mi volt előtte, és fogalma sincs, hogy mi lesz utána, az az egy tánc létezik. S aztán persze, az is szűkül. Annak a táncnak is van: az a mozdulat, amit most meg fogok csinálni. De persze, ez egy önfeledt mozdulat. Az az egy létezik. Szoktam emlegetni ezt. Egy amerikai foci-edzőt megkérdeztek arról, hogy mit gondol arról, hogy egyesek azt mondják, az amerikai foci élet-halál kérdése. Az edző azt mondta: „Badarság! Sokkal több annál!”. Ez az önfeledt lelkiállapot egyik, egy mondatban kifejezhető élménye. Hogy élet és halál – mi ez ahhoz képest, amit éppen most csinálok?

Itt lehet nehézség az, hogy valaki állandóan túl távoli célokra összpontosít. Soha sincs a jelenben. Nem adja át magát ennek a pillanatnak, mert mindig arra gondol, hogy mit kell csinálnia egy óra múlva, egy nap múlva, egy hét múlva, egy év múlva, és még üdvözülnie is kéne. De hogy mikor, azt nem tudja, mert teljesen tele van az ideje már mindennel, így be van osztva. És ez nyomasztó teherként hat az illetőre. Vizsgaidőszakban csináltatok már olyat? Hogy nem egy vizsgára készültetek, hanem azt mondtátok, hogy na, most van ez a vizsga, de még van nyolc… És ettől az a másfél hónap a kínok kínjává vált. Míg az a valaki, akinek mindig csak egy vizsgája volt, az sokkal jobban járt. Mert annak, akinek egy vizsgája volt, az rájött, hogy szombat este szabad. Tehát, hogy igazából még belefér egy buli, simán. Még az simán. És ott, abban a buliban pedig önfeledten bulizott. És hiába aludt kevesebbet, mint az előző társunk, másnap reggel mégis sokkal hatékonyabban tudott tanulni.

Koncentrációs tábort átélt emberek beszélnek arról, hogy ahogy ott állnak, mondjuk sorakozó van, és minden hihetetlenül korlátolt és szörnyű, és ők jól érzik magukat. És ha jól emlékszem, Viktor Frankl írja ezt, hogy ott állok és nincsenek kerítések. Vannak, tudom, hogy vannak, de ahogy én most átélem ezt a helyzetet, számomra nincsenek. És azok bolondulnak meg, akiknek vannak kerítések. És az éli túl, aki ott áll, és nem látja a kerítést. Mert egy olyan tudatállapotban van, ahol valami fontosabb történik, mint hogy őt egy kerítés fogja körül. Örkénynek az az egypercese annyira zseniális! Mikor a kislány kérdezi, hogy hol vagyunk? Hát hogy-hogy hol, hát itt szabadok vagyunk. Akkor itt nincs szögesdrót? Itt? Hát itt nincs szögesdrót, hát itt szabadok vagyunk. Mire a kislány: na de, ha nincs szögesdrót, akkor hogy lehet megszökni? Tehát lehetséges megszökni, úgy, hogy nincs szögesdrót.

Jaj, az a zen kóan, az a kedvenceim egyike. Elmondtam négy évvel ezelőtt, úgyhogy pont megérett az idő, hogy még egyszer elmondjam. Azt mondja a mester a tanítványnak: képzelj el egy olyan helyzetet, amiben van egy befőttes üveged! És a befőttes üveg mellett van egy uborka. Tedd bele a befőttes üvegbe az uborkát! Megvan? Meg, mondja a tanítvány. Na most akkor vedd ki! Megvan? Meg. Jó, mondja a mester, nagyszerű. Most van ugyanez a befőttes üveg, de most képzeld el, hogy van benne egy akkora uborka, ami nagyobb, mint a befőttes üveg szája! Megvan? Meg, mondja a tanítvány. Akkor vedd ki! – Nem fogom megmagyarázni…

Ötödik pont. Csíkszentmihályi Mihály, akit tévesen Csíkszentmártoni Mihálynak neveztem több alkalommal, azt mondja ötödik pontként, hogy a kontroll paradoxonja. Mondom is, hogy mi ez. Olyan helyzetet kell létrehozni az életből, az életben, amelyben megvannak a sajátos szabályok. És ezek a sajátos szabályok nagyon pontosan ismerhetők, tudhatók. Képes is vagyok ezen szabályok alapján létezni. Valamiképpen tehát egy belső világot hozok létre, megvannak a sajátos szabályaim. Ebben a belső világban tudom uralni a helyzetet. Ez az, ami iszonyatosan fontos. Hogy azt élem át, hogy nem a helyzet ural engem, hanem én uralom mindenestül ezt a helyzetet. Kontrollálni tudom pillanatról pillanatra önmagamat és azt a helyzetet, amiben vagyok. Miközben lehet, hogy az életben ez egyáltalán nincs így. Természetesen nem tudom magamat kontrollálni, a helyzetemet sem tudom kontrollálni, mert egy csomó minden érhet engem, ami totálisan túl van az én akaratomon és erőmön, de az életet lebontom olyan helyzetekre, sőt olyan pillanatokra, amelyekben totálisan kontrollálom azt a helyzetet. Uralom azt a helyzetet. Mindenféle játék tulajdonképpen erre a logikára megy. Létrehozunk szabályokat, megtanuljuk ezeket a szabályokat, készségszinten elsajátítjuk, és órákon keresztül élhetünk úgy, hogy miközben az életben van egy csomó bizonytalanság, egy csomó mindentől félünk, rengeteg szempontból nem tudjuk, hogy mit kell csinálni. De ott, az alatt a néhány óra alatt, az alatt, amit csinálunk, az tökéletesen a kezünkben van. Mindent uralunk benne. Az élet átalakítható, úgy tűnik. Ilyen események sorozatává. Még a börtön is. Ahogyan azok, akik ezzel foglalkoznak, hogy extrém helyzetben hónapokig, évekig élő emberek hogyan élték túl, ugyanezt mondják. Ezt a helyzetet átalakították olyan eseményekké, nyilván elsősorban olyan belső eseményekké, amelyeket tökéletesen tudtak uralni. Nagyon sokan – olvastam ezt ebben a könyvben – egymástól függetlenül is azt csinálták, hogy utaztak. Voltak, akik a cellának a padlójára fölrajzolták, mondjuk a világnak a térképét, és elindultak egyik helyről a másikra. És ebben a képzeletbeli utazásban mindent pontosan tudtak uralni. Minden az ő kezükben volt. Teljesen szabadok voltak. És mégis, hihetetlen változatosságot élhettek meg. Hogy éppen mi történik velük.

Ami még fontos. Nem föltétlen az a cél, hogy ezt a kontrollt valóban képesek legyünk pillanatról pillanatra realizálni is. Önmagában a kontrollálásnak a lehetősége fontos. Hogy a kezünkben legyen az a lehetőség, hogyha akarjuk, akkor uralni tudjuk ezt a helyzetet. Tehát a lehetőség nagyon fontos. És itt jön egy nagyon érdekes dolog, amikor valaki nagyon veszélyes helyzetekbe megy bele. Néhány héttel ezelőtt megismerkedtem egy autóversenyzővel. A feleségével együtt jött, mert hiszen jegyespárok. Magyar bajnok az illető. Beszélgettünk erről, hogy hát az ő tevékenységei, és hát persze beszélt az autóversenyzésről. És tipikus volt az, ahogyan egészen másképpen látja ő, meg a menyasszonya azt, amit csinálnak. Mert ő a következőt mondta. A menyasszonya azt mondja: hát, ki-ki szoktam menni, de hát iszonyú még látni is, ahogy azzal a sebességgel belemész a kanyarba, csinálod ezt, csinálod azt, egyszerűen iszonyú, iszonyú. Mikor hagyod abba? Elkezdtünk arról beszélni, hogy neki van egy vágya, hogy amikor megszületik a gyerekük, akkor a férje szögre akasztja a kormányt. Mert hogy, ne. Szóval, hogy legyen ez az utolsó pillanat a gyerek születése, és hagyja abba, mert ő frászt kap ettől. Ezt mondja az a valaki, aki nincs benn ebben a helyzetben. Mert aki nincs benn, az azt éli át, hogy ez a helyzet nincs a kezemben. Nemcsak azért, mert hogy nem én vezetek, hanem azért, mert ha én lennék a férjem helyében, én ezt nem tudnám megcsinálni. A férfi a következőt mondja: hogy de hát drágám, ez nincs így. Én minden pillanatban, mindig arra gondolok, hogy itt még mehetnék kettővel gyorsabban, itt húzhatnám rövidebbre… Vagyis bele tudunk menni olyan helyzetekbe is, amelyek relatív módon vannak totálisan a mi kontrollálásunk alatt. Kívülről ez úgy tűnik, hogy eszméletlen, esztelen, lehetetlen helyzet. Én azonban nem ezt élem meg belülről. Hanem valami egész mást. És itt jön megint a kihívás. Meg az, hogy valami kívánatos. Nyilván annál nagyobb az élmény, minél inkább tudok valamit ezen keretekben úgy csinálni, hogy az valóban igazi kihívás. Minden erőmet meg kell feszítenem. Állandóan a spiccen vagyok, de közben mégis uralom ezt a helyzetet.

Párkapcsolatban is nyugodtan beszélhetünk erről. Nekem úgy tűnik, hogy a párkapcsolat, ahogyan beszélgetek veletek és a saját emlékeimet visszaidézem, nem egyszer a határon való autózáshoz hasonlítható. Nagyon kőkeményen. Nem történt az meg már, hogy mondjuk egy barátotokkal beszélgettek, és azt mondja, hogy te, én öt éve gyűröm magamat, hogy ezt el merjem-e mondani, vagy nem, de figyelj. Most nehogy…,de veled lehet, ugye. Régi barátok vagyunk… De figyelj! Te ezt hogy bírod? Ezt, tehát amikor kívülről – ez nem rátok vonatkozik – amikor kívülről azt mondja valaki, hogy te azt a nőt hogy bírod elviselni? Hát ez képtelenség. Fordítva is, ugye, Csilla, főleg fordítva, hogy azok a rendes asszonyok, hát azt a mukit, hogy lehet azt elviselni? De ezt kívülről mondják nekünk-nektek, hogy hogy lehet papnak lenni? Hát ez, én megőrülnék – szokták mondani. Hát ha csak belegondolok, már kiakadok tőle. De belülről ez egy egészen más dolog. Az tehát, mondjuk egy izgalmas párkapcsolat, ahol az ember kénytelen a határon autózni. Hogy majdnem kicsúszik. Majdnem. De azért mégsem. Már, akinek ez tetszik. Mert hát különbözünk. De nagy sebesség – nagy élmény. Valahogy így van ez. A többi az rajtatok múlik. Hogy mit szerettek.

Na, ide még egy. Nagy sebesség – nagy élmény – nagy öröm… Evezünk a Rábán. Sokadjára elhatározzuk, hogy amikor főleg már jó sok eső esett, és elég magas a Rába vízszintje, akkor az már vadvíz. Megyünk lefelé, én vagyok a kormányos. Ülnek előttem hárman. Belekerülünk egy olyan helyzetbe, ahol, mondjuk borulásveszély esete áll fönn. Mindenkinek szólok nagy higgadtan, hogy most akkor üljetek le a hajó fenekére. Mert ugye akkor a súlypontunk mélyebben lesz, mint a víz szintje, és nem bírunk fölborulni. Mire a vezérevezős azon nyomban föláll. Ez történik, a következményeket el lehet képzelni, két másodperc múlva vízben vagyunk mind a négyen, iszonyú nagy sodrás van, a hajó már megy is el, de én örömmel veszem tudomásul, hogy leér a lábam. Itt megy a víz, de én állok, iszonyú sodrás van, de én azért állok, és mondom a többieknek higgadt kormányosként, hogy semmi vész, leér a lábam! Az enyém! Ők meg valami mást mondanak, hogy a tiéd… Ami a leghúzósabb volt, hogy beültettek középre egy százharminc centis kisfiút, hogy hát nálam biztonságban lesz. És ő csak annyit hallott, hogy nagyszerű, leér a lábam, és már merült is el. És aztán azt lehetett látni, hogy az összes cucca úszik el. Most is emlékszem, órákon keresztül szárítottuk a diákigazolványát, meg mindent. Az összes cuccunk elúszott, roppant élvezetes volt. Na, ez a nagy kihívás, meg a nagy élmény. Viszont az, ami ezen túl van, hogy nem az számított utána sem, érdekes, hogy aztán leültünk este, mert azért ez elég húzós volt. Leültünk este, és megkérdeztem őket, hogy na, milyen élmény volt. Hogy mégiscsak dolgozzuk föl ezt az eseményt, és azt mondták, egyöntetűen, hogy nem volt ez olyan rossz. Tehát, hogy bátran visszaülnek másnap is a hajóba. És, hogy menjünk tovább. Tehát, nem föltétlen a kontrollnak a megvalósulására van szükségünk. Hanem arra, hogy tudjuk azt, hogy ez valamiképp a kezünkben van. Lehetőségünk van rá. Néha esetleg átbillenünk, de ez nem baj. Mert egyébként képesek vagyunk a helyzetet uralni.

És még valami, hogy éppen azáltal tudunk meggyőződni arról, hogy egy helyzetet uralunk, hogy a helyzet kihívást jelent. Ha mindig csak rutinszerűen cselekszünk, mindig csak addig a határig, ahol pontosan tudjuk, hogy nem borulhatunk be, akkor előbb-utóbb elvész az a visszajelzés, hogy én ezt a helyzetet tulajdonképpen uralom. És akkor jön az unalom. Szükséges tehát az, hogy valamiképpen benne legyen az a lehetőség is a helyzetben, hogy a kimenetel kétséges. Ezért nem érv a házassággal szemben az, hogy mit tudom én, hogy mi lesz tíz év múlva. Ez egyáltalán nem érv ellene, sőt, úgy tűnik, hogy az egyik beépített örömforrás. Mit tudom én, hogy mi lesz! Tök izgi! És nyilván ez a papságra is pontosan ugyanígy érvényes.

Na most idetartozik még valami. Hogy nagy különbség van aközött, hogy én kontrollálom ezt a helyzetet, uralom azt a történést, amiben vagyok, és aközött, hogy a történés uralkodik rajtam. Amikor összeszedtük a módosult tudatállapot felé vezető utakat, akkor ott egy csomó olyat is belevettünk, ami úgy segít bennünket ilyen tudatállapothoz, hogy közben a helyzet kontrollálása kicsúszik a kezünk közül. A drogok, tipikus, gyógyszer. Minden olyasmi, amitől függő helyzetbe kerülünk. Adott esetben a sport is lehet ilyen. Abban a pillanatban, amint mi kerültünk függő helyzetbe, attól a tevékenységtől, ami számunkra okozza ezt a lelkiállapotot, már nem az történik, amiről beszéltem idáig. Pont az ellenkezője. Hiszen már nem kontrollálom a helyzetet. Akkor az elcsúszás felé megyek. És ez az, amiről újból és újból érdemes megemlékezni, hogy természetesen ennek megvan a veszélye. Mint ahogy minél nagyobb a hitem, minél nagyobb erőket fektetek bele ebbe az útba, annál nagyobbat bukhatok. Annál nagyobbat. Függővé válhat valaki attól a céltól, vagy tárgytól, amiben egyébként hisz. Az Istennel való kapcsolatunkat illetően nagyon óvakodnék attól, hogy egyoldalúan ezt függő helyzetként értelmezzük. Miközben, ha reálisak vagyunk, akkor azt mondjuk, hogy ha van Isten, nyilván függünk tőle. De az sem véletlen, hogy az Isten ad nekünk relatív szabadságot. A teológia így fejezi ezt ki. Mert akkor nem tudnánk átélni ilyesmit. Ha csak függő helyzetről lenne szó. Ezért lehet nagyon fontos éppen az isten-kapcsolatban az, hogy lehetünk hitetlenek. Az Istennek nagy-nagy adománya az, hogy ez lehetséges. Hogy hitetlenek vagyunk. Hogy vele nem foglalkozunk. Mert ha ez nem volna lehetséges, akkor az Istennel való kapcsolatunk nem volna örömteli. Nem élhetnénk át azt, minden pillanatban akár, hogy ezt én döntöttem, ez az én célom. Nem függök tőle, bizonyos szempontból. Hanem én uralom ezt a helyzetet. Épp a mai evangélium, amikor Jézus meg akar bennünket szabadítani attól, hogy emberektől függjünk. És akkor azt mondja, hogy ne hívassatok ti senkit se tanítónak, mesternek, rabbinak, atyának, senkit. Ne kerüljetek ilyen függő helyzetbe!

Az elcsúszásról. Ismeritek? Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték. Szeretnék ebből rövidke részletet fölolvasni most majd, amiről beszélek, mindig egy pici részt. Üveggyöngyjáték. Életem egyik legnagyobb regény-élménye, koszosra olvastam, ajánlom mindenkinek. Még mielőtt, mondjuk a tudomány eszközeivel elkezdtek erről beszélni, természetesen már év-tízezredek óta gyakoroltuk ezt, de Hesse megírja ezt zseniálisan. Érdemes ebből a szempontból is elolvasni. Ez az üveggyöngyjáték egy olyan játék, amiről nem sokat tudunk, ezért nagyon izgalmas, de a főhős ennek a mestere. Azt mondja, ő beszél erről, hogy mit is jelent ez az üveggyöngyjáték. Mondhatjuk azt, hogy az életünk. Bármit behelyettesíthetünk ide.

„Nos, ti éppoly jól tudjátok, mint én, hogy az üveggyöngyjátéknak is megvan a maga ördöge. S ez a játék is üres virtuozitássá, önmagát élvező, művészkedő hiúsággá, törtetéssé válhat. A mások fölötti hatalom megszerzésére, s e hatalommal való visszaélésre vezethet. Ezért van szükségünk az intellektuális nevelésen kívül még másfélére is. Ezért vetettük alá magunkat rendünk moráljának. Hogy szellemileg tevékeny életünk ne ferdüljön holmi lélekben vegetáló álom-létté, hanem ellenkezőleg, a legnagyobb szellemi teljesítményre legyünk képesek.”

Tökéletesen írja le azt, amiről próbáltam beszélni. És annak az árnyékát.

A következő pont. Ez tulajdonképpen már megint csak egyértelmű következmény, szerintem ez egy nagyon izgalmas témája ennek a gondolatsornak, hogy ilyenkor éljük azt át, hogy az én-tudat megszűnik. Illetve nem. Így mondom: önfeledtek leszünk. Az én-tudat megszűnik, mondjuk ezt így. Én-tudat elvesztése. Én-tudat megszűnése. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk tudatosak. Ez két különböző dolog. Lélektanilag a következő történik, hogy az én-tudat tudattalanná válik. Nem ez, az meg amaz süllyed le a tudatalattiba, hanem éppen az én-tudatunk. Éppen azzal kapcsolatosan nem vagyunk tudatosak ebben az állapotban. Tudattalanok vagyunk azzal kapcsolatosan, hogy most én vagyok. Ugyanis eggyé váltam azzal, amit csinálok. Önfeledten csinálok valamit, nem történik reflexió arra, hogy én csinálom. Én vagyok az, aki érez. Énvagyok, aki néz, aki most örül. Megszűnik ez a reflexió és pont az válik nem-tudatossá, hogy én. Ez az én-tudat elvesztése. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok tudatos. Pontosan tudom minden pillanatban, hogy mit csinálok. De nem én tudom, hogy mit csinálok, hanem a tevékenység felől vagyok tudatos. Ez most talán játéknak tűnik, vagy értelmetlennek, pedig iszonyatosan fontos. Nagyon fontos. Mondom is, hogy miért, hogy ez mit jelent. Azt jelenti, miért jön az öröm, a hit, az erő ilyenkor? Mert megszűnik az én-t fenyegető helyzet. Ha ugyanis nincs én, csak élet van, élek önfeledten, és nincs, nem tudatos az, amivel fenyegetni lehetne, akkor önfeledten lehetek boldog. Olyan keretek között létezem, amelyeket valamiképpen én magam alkottam ebből a világból, uralom ezeket a kereteket és önmagamat, eközben meg is feledkeztem magamról. Bármi, ami történik, nem veszélyeztet engem, mert nincs engem. Nincs, akit veszélyeztetne. Nem történik rá tudatos reflexió. Hát ez a csodálatos élmény! Mikor úgy cselekszem önfeledten, hogy tulajdonképpen – hát nem így szokták ezt mondani? – nem én cselekszem.

Misztikus élményben szokták ezt így leírni, hogy tulajdonképpen ezt nem én mondtam már. Ezt nem én csináltam. Nem tudom, ez megtörtént. De közben én aktívan részt vettem benne. Ha az egy óriási élmény, akkor én azt aktívan csináltam. És mégsem én csináltam. Valamiképp nem az én csinálta, annál sokkal több csinálta azt a dolgot. Az egész személyiségem benne volt. Szőröstül-bőröstül benne voltam. Az emberek akkor nem azonosak önmagukkal, ha csak az énükkel azonosak. Ez így oké, ugye? Ha valaki csak az énjével azonosítja magát, akkor a személyiségéből egy csomó minden ki fog maradni. Pont a legnagyobb erőforrások. Mert az énünk hihetetlenül korlátolt. Roppant szűk. És amiatt, hogy korlátolt és szűk és az emberi fejlődésünknek egy viszonylag késői állomásán született meg egyáltalán, meg a saját személyes fejlődésünknek is csak évek multával történt meg az a fázisa, hogy lett énünk, ezért roppant képlékeny és sérülékeny. Na de ha nincs én? Ha éppen nem az énemben vagyok, hanem máshol és ott uralok mindent? Akkor ez egy eszméletlen jó helyzet. Ez történik, ahogy beszéltünk erről a módosult tudatállapotokban, megnyílik az én határa. És a bennem rejlő, de nem az énemmel azonos erők kezdenek el éltetni engem. Misztikus élmények. Szerelem – ugyanez. Nyilvánvalóan. Megnyílik az én-határ. Nincs is én. Ha állandóan tudatosítom, hogy én, én, én, akkor nem tudok egy lenni veled. Akkor pont az, hogy én, elválaszt attól, hogyte. De ha nincs én és nincs te, akkor van mi. Ugye hát ezt rengetegen írták le. A mi-élmény. Ilyenkor jön létre a mi-élmény. Mondjuk amikor valaki egy csoportban, vagy csapatban dolgozik, és egyszer csak megszűnik minden… Építettetek házat igazán, úgy kalákában? Nekem legalábbis ahhoz egy csomó ilyen élményem kapcsolódik. Az asszonyok főznek, sütnek, szépek. Mi meg dolgozunk. Ez egy nagyon jó helyzet. És mindenki tudja, hogy mit kell csinálni. A főnök megmondta, hogy ez van és az van. Életem egyik legnagyobb élménye egy olyan házépítés, amikor azt gondoltam, hogy én ebbe bele fogok dögleni. Reggel hatkor kezdtük, a koszorúra kellett föltenni a betont. Vödörrel. Vödörrel, egy nap alatt, mert nyilván nem lehet, hogy fázisokban kössön meg a koszorú. És én egy szál magam, én voltam a legmagasabb. Tehát én adogattam föl a vödröt. Volt néha más is, segített, de én reggel hattól, később reflektorral tizenegyig. Családi ház, hat gyerek van már abban a családban, nagy házat kellett csinálni. Ez volt az ő céljuk. És akkor adták nekem a visszajelzéseket, hogy még húzzad csak, barátom! Képzeljétek, utánaszámoltam, hogy az körülbelül hány ezer ilyen lehetett, hogy föl a vödröt… nem tudom, hogy bírtam ki! De ha én ott járok, még most is eltölt az a büszkeség, hogy körbe-körbe, azon a házon a koszorút azt én csináltam. Én. Én tettem föl oda a betont. Na, ez egy kihívás.

Ja. Ugye, ezt arról mondtam, hogy de közben nem kellett tudatosnak lenni arról, hogy, hogy én most mennyire fáradt vagyok, én most mit csinálok, én most, én most… nem, nem, nem. Hanem egyszerűen csak tettük föl, és a másik vette el, és fölmentem, és próbáltuk a leghatékonyabban egymásnak adni-venni, ilyesmi. És az ember teljesen megfeledkezett magáról. Utána, hát szóval nem bírtam fölemelni a kezem, a vállam, az valami irdatlan volt. Szóval az… Látom, megint látom, ki az, aki dolgozott ilyesmit… De hát kit érdekelt? Hát hetekre begyűjtöttem az erőt.

Jaj, valaki ezt olyan bölcsen mondta. Hogy az szokott egy nagy-nagy tévedésünk lenni, hogy azt gondoljuk, hogy fáradtak vagyunk és már nem megy tovább, már nem bírjuk, már végünk van, már semmit. Miközben, éltetek meg olyat, hogy valaki telefonon fölhívott és azt mondta, hogy „te, nem jössz el biliárdozni?”, és te, aki az előző pillanatban azt mondtad, hogy az alváson kívül mást el sem tudsz képzelni – biliárd? hmm… nos… mennyi az idő? Ugye, előtte győzted meg a környezetedet, hogy már, már! kevesebbet alszol, mint a minimum, ahhoz, hogy túléld a következő napot. S ebben a pillanatban előveszed az órát, és azt gondolod, hogy „na most, ha én egy órára megyek el, hát tulajdonképpen öt óra is elég. Igazából elég, hát elég kell, hogy legyen.” És a legnagyobb vicc, hogy tényleg elég, a csuda egye meg, elég az öt óra is. Nagyon sokszor tehát arról van szó, hogy… Nem arról van szó, hogy nincs energiánk, mert van. Dögivel. Iszonyú sok. Azért, mert nem az énedet kell fogyasztani. Az énedben lehet, hogy kevés energia van. De hát nem az a forrás, az mélyebben van. Vagyis energia van dögivel. De hogyha te mindent énből csinálsz, akkor egy ilyen szörnyűséges, „tizenegy egész kilencvenöt századot tettem én bele. Te tizenegy egész kilencvenegynél tartasz, te jössz, most te jössz, mert különben én kezdek elgyengülni, már most az utóbbi hetemre visszagondolok, már fáradt vagyok. Úgy emlékszem, hogy háromszázhuszonegy áldozatot hoztam én, te pedig csak háromszázötöt.” És még számolod is. Na, ez az, amikor valaki az énben él. Mert ott tényleg kell. Ott, hát ott elfogy, elgémberedik, elzsibbad meg minden. Az van az énben. Alatta nem ez van. Tehát az a logikánk, hogy panaszkodunk, hogy hullák vagyunk. De most nehogy, szóval, nehogy most ráhúzzatok! Ne az éneteket zsigereljétek ki, hanem az erőforrásokra önfeledten csinálni valamit. Akkor lesz erő.

Igen. Ebben a cselekvésben természetszerűen meg fog jelenni a hit, és meg fog jelenni az elkötelezettség. Ha egy tevékenységgel kapcsolatban, egy kapcsolatban nincsen elköteleződés, csak tevékenység van, az iszonyú fárasztó. Ezért vagyok roppant kritikus az együttéléssel kapcsolatban. Ahol nem történik meg az elköteleződés. Még elméletben sem. Még, még az ideálok, vagy az eszmények szintjén sem. Mert úgy tűnik, hogy a házasságba megint csak bele van építve – jó esetben, természetesen, ha valaki azt jól csinálja – az, hogy az elköteleződés az alapja annak, hogy én boldog legyek. Miközben a legtöbb ember azt mondja, hogy így is ez annyira döglesztő és fárasztó és kiszámíthatatlan és mit tudom én, mi, hogy majd hülye leszek elköteleződni. De amikor nem köteleződsz el, éppen annak a lehetőségét számolod föl, hogy abba a dologba önfeledten belemenj. Hát hogyan is mennél bele valamibe önfeledten, amire nem teszed rá az életedet, attól függetlenül, hogy adott esetben mit kapsz vissza. Beleteszed magad miatt. Nem külső vezérlés alapján. Nem eredményeket vársz tőle. Önfeledten csinálod. Önfeledten elrontani egy házasságot sokkal jobb, mint szenvedve. Tehát, ha éppen el akarjuk rontani, vagy éppen rosszul választottunk, azért azt is csináljuk önfeledten! Sokkal-sokkal jobban járok. És önfeledten rájövünk, hogy rossz célt választottunk. Vagy rossz embert. Ugye, ha valamit nem tudunk megcsinálni, azt is érdemes jól nem megcsinálni. Ariasz Schwarz, a cipész. Ő mondta ezt. Van olyan, hogy valamit nem tudunk jól megcsinálni. Akkor csináljuk meg rosszul, de azt is csináljuk jól!

Igen, és itt megint jön ugye, ennek az ellentéte, nem elég tehát alávetni magamat valaminek, vagy valakinek. Ez nem elég. Ez lehet az Isten is. Lehet a párkapcsolat is. Ha én úgy megyek bele, hogy hát, hú, most akkor… Van egy pap ismerősöm, az azt mondja, „utálom ezt a szót, hogy szolgálat”. Én nem utálom, de értem az ő logikáját. Hát én nem vagyok szolga, a szolga, szolgáljanak a szolgák. Én aztán nem vagyok szolga! Hát én ezt örömmel és élvezetből csinálom. Csinálnám akkor is, hogyha nem kapnék érte pénzt. Önfeledt tevékenység. Hát szolga a fene! Ebből a szempontból tökéletesen igaza van. És ténylegesen azok a szülők, és papok, és akárkik, akik állandóan erre hivatkoznak „az életemet adtam! Az én életemet adtam!” – ugye, mert ez így szól, csak azt nem szokták kimondani. Tehát nem alávetem magam. Szó sincs róla! Mert ha alávetem magam, megint nem én kontrollálom a helyzetet. Nem én uralom azt a helyzetet. Nem az én kezemben van az életem. Csak egy szolga vagyok. Ezért mondja Jézus, hogy nem hívlak többé benneteket szolgáknak. Mert mindent tudtotokra adtam, mindent. Ezentúl barátaim vagytok. Partner. Barát az, aki szabadon dönt arról, hogy igen, vagy nem.

Na, most, megint Hesse egy picit.

„Áhítatos résztvevőként elismerő figyelemmel követhette a szellemesen fölépített játékot. Zavartalanul engedhetett a meditációnak. S hálás odaadással élhette át azt, amit e játékok minden vendége jól ismert. Az ünnep és az áldozat élményét. A közösség misztikus eggyé válását. Az istenség lába elé borulva.”

Ez az élmény. És most még arról, hogy nem alávetésről van szó. Az Istennek sem. A házastársi kapcsolatban sem. Hanem valami másról. Azon töpreng ő, hogy hogyan lehetne az üveggyöngyjátékot minél több embernek odaajándékozni. Vagyis hogy minél több ember átélhesse ezt az örömöt. S ezt mondja:

„Kényszer-előírásokkal ezt nem érhetjük el. Például azzal, hogy már az iskolában kötelező tantárggyá tesszük az üveggyöngyjátékot. (Nem mondtam semmi mást.) Azzal sem, ha pusztán emlékeztetjük őket rá, mi volt elődeink szándéka ezzel a játékkal. Játékunk és saját magunk nélkülözhetetlen voltát csakis azzal bizonyíthatjuk, ha a játékot mindig a teljes szellemi élet magas szintjén tartjuk. A tudományok minden új vívmányát és kérdésfölvetését éberen elsajátítjuk. S hogy egyetemességünket, a gondolat egységével való nemes, ám veszélyes játékunkat mindig újszerűen, mindig vonzóan, meggyőzően, olyan csábítóan és ingerlően alakítjuk és űzzük, hogy a legkomolyabb kutatónak és a legszorgalmasabb szakembernek is folytonosan éreznie kelljen intő szavát, kísértését és csábítását. Képzeljük csak el: mi lenne, ha mi, játékosok egy ideig kisebb buzgalommal dolgoznánk. A kezdők játék-tanfolyama unalmasabb és felszínesebb volna, s a haladók játékaiban a szaktudósok hiányolnák az eleven és lüktető életet. A szellemi időszerűséget, az érdekességet. S ha a vendégek, a minden évi nagy játékunkat egymás után kétszer-háromszor is üres ceremóniának, élettelen, ódivatú, a múlt avítt maradványának éreznék. Milyen hamar vége lenne a játéknak. És nekünk is.”

Most akarom befejezni ezzel! De csodás ez! Köszönöm akkor a figyelmeteket. (65:40)