Önfeledtség - az én (önmagam) elvesztése

2002.03.05.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket! Isten
hozott titeket!

Csak egy-két mondatban szeretném
az elején összefoglalni, hogyan jutottunk el idáig, szeretném összefoglalni az
előző részek tartalmát, röviden.

Arról beszélgetünk, hogy az
életünk leghétköznapibb tevékenységeiben is, hogyan lehetséges eljutni egy
olyan mély hitre és meggyőződésre, aminek a tartalma így foglalható össze, hogy
érdemes élni, jó ez a világ és én a helyemen vagyok. Egymás után hoztuk a
szempontokat, hogy először is kihívásra van szükségünk, olyan kihívásra, ami
megfelel a felkészültségünknek, de olyan kihívásra, ami nem túl egyszerű és nem
túl könnyű. Aztán pedig szükséges, hogy meghatározzuk a céljainkat, ezt nagyon
pontosan megfogalmazva és az is fontos, hogy legyenek visszajelzéseink, tehát
pontosan tudjuk azt, hogy azok a lépéseink, amelyeket teszünk, közelebb
visznek-e a célunkhoz, vagy pedig nem. Aztán arról is beszélgettünk, hogy ezt a
célt, főként, hogyha hosszú távon elérhető csak, akkor kívánatossá tegyük a
magunk számára. Utána az is szükséges, hogy bedobjuk magunkat – tehát teljes
erőkifejtést igényel mindaz, amit ilyen módon, mi magunk határozunk meg célként
-, és ha minden erőnket összpontosítani kell ahhoz, hogy valamit meg tudjunk
tenni, vagy hogy valamit elérjünk, ez feltételezi azt, hogy koncentráltnak kell
lennünk. Mert különben nem sikerül minden erőnket kellőképpen összpontosítani. Aztán
eljutottunk oda, hogy ha meg tudtuk teremteni ezeket a feltételeket, akkor
ennek kapcsán megteremtődik az, hogy valamiképpen elveszítjük az én-tudatunkat,
ami persze nem egyenlő azzal, hogy nem vagyunk tudatosak. Hiszen ez az egész
folyamat, amiről beszéltem, roppant nagy tudatosságot igényel. Ha nem vagyunk
tudatosak önmagunk és a környezetünk felől, akkor ezt nem is tudjuk
megcsinálni, legfeljebb csak ösztönösen lehetünk képesek rá, de akkor a dolog
nincs a kezünkben. Végül az volt az utolsó szempontunk itt, ahogy
Csíkszentmártoni Mihály is fogalmazott, hogy a kontrollnak paradoxona van.  De miért is paradoxon ez? Abból adódik, hogy
egy olyan helyzetet teremtek magamnak, amit képes vagyok uralni. Teljesen a
kezemben van ez a helyzet, miközben az élet, amiben élek, az természetesen,
nincs az én kezemben. De azáltal, hogy olyan egységekre bontom az életemet,
hogy mindig olyan helyzetbe vagyok, amely teljesen a kezemben van, ezt tudom
megélni! Ez olyan kontrollt jelent – azon helyzet fölött és az életem fölött -,
amely megszünteti a szorongásaimat, a félelmeimet, másfelől pedig az unalmat, a
motiválatlanságot. Ezáltal jutottunk el oda, hogy jó esetben megtörténhet az,
hogy önfeledté válunk. Itt valójában az én elvesztéséről van szó, az én válik
nem tudatossá. Más lesz az, ami a középpontba kerül, de ez nem az én lesz.  

Mit is jelent az, hogy elveszítem
önmagamat? Mert ez annak a feltétele, hogy önfeledten tudjak létezni. Itt két
megközelítést hoznék most nektek.

Az egyik az, hogy mi akadályozhat
meg ebben? Egyfelől az, hogy nem vagyok képes a figyelmemet koncentrálttá
tenni, a másik pedig, hogy a figyelmem túlzottan is önmagamra koncentrál. Az
egyik esetben azért nem tudom elveszíteni önmagamat, mert el sem jutok
önmagamig, nem történik az meg, hogy az erőim koncentráltan rendelkezésre
álljanak, mert szétszóródtam. A másik esetben pont az ellenkezője történik,
minden erőm és minden figyelmem én-rám összpontosul. Ha pedig túlzottan is én
vagyok a középpontban és a figyelmem önmagam felé irányul, akkor nem lehetek
önfeledt.

Nézzük meg az első esetet, hogy
mi történik akkor, amikor szétszórt vagyok. Csak egy utalást szeretnék tenni
ide. Néhány hete beszéltünk arról, hogy az összes világvallást összevetve, az
egyik általános kijelentés az volt, hogy mi az, ami összeköti azokat az
embereket, akik bármely nagy világvallásban igazán előre jutottak. Ez pedig
éppen a figyelem koncentráltsága volt!

Most tehát nézzük meg az első
részt, ami tehát annak a kifejtése, hogy szétszórt vagyok. Ez miért akadályoz
meg abban, hogy egy hittel teli, mély meggyőződés alakulhasson ki az életemben.
Ami persze automatikusan kialakul, mert hiszen, ha átélem ezt az önfeledt
állapotot, akkor ebbe bele fog tartozni az, hogy elköteleződöm. De ez nem egy
kívülről rám erőszakolt elköteleződés lesz, amit kell, vagy amit akarok, hanem
az elköteleződés megszületik, egyszerűen gyümölcsként, az előzményekből. Majd
pedig az elköteleződéssel együtt kialakul egyfajta megingathatatlan meggyőződés
is.

Na tehát, akkor kezdeném egy
történettel. Amikor teljesen szét vagyok szóródva, akkor minden helyzet ide
tartozik, ami a két szerzetesről szól. A két szerzetes megy a folyó felé, és
azt látják – miközben mindenképpen szükséges az útjuk folytatásához, hogy
átkeljenek a folyón -, hogy ennek a folyónak nagyon nagy a sodrása. Egyszer
csak ott áll egy hölgy és arra kéri meg ezeket a szent életű szerzeteseket,
hogy vigyék már őt át a túlsó oldalra, mert hiszen így ő soha nem fog oda
eljutni, ahova szeretne elérkezni. A két szerzetes eltöpreng, hogy mit is
tegyenek. Az egyik azt mondja, hogy szó sem lehet róla, hogy hozzáérjek egy
nőhöz, ez teljességgel lehetetlen, mert ez mindenféle meggyőződésemmel és az
életszentségre való törekvésemmel ellentétes volna. A másik pedig azt mondja,
hogy ha át kell vinni, akkor gyerünk, vigyük át! Nyakába veszi az ifjú hölgyet
és átmennek ezen a sebes sodrású folyón majd lerakja a hölgyet és mennek
tovább. Hosszú ideig nem szólnak egymáshoz, és végül az, amelyik azt mondta,
hogy ez elképzelhetetlen, hogy én hozzányúljak egy nőhöz, azt mondja, hogy most
már ezt nem bírja tovább. Hogy lehetett erre képes a társa, amikor szerzetesi
fogadalmat tett. Nagyon elkezd dühöngeni ezen. Mire a másik szerzetes csak
higgadtam annyit mond, hogy tudod, én csak ezt a nőt leraktam a túlparton, de
úgy látom, hogy te még mindig cipeled.

Ide tehetjük tehát az életünknek
az összes olyan élményét, amikor képtelenek vagyunk kilépni éppen abból a
kötöttségünkből, ami a figyelmünket vagy megosztja, vagy arra koncentrálja,
amit mi nem szeretnénk. Szeretnénk elszakadni ettől a helyzettől, de nem
tudunk. Szeretnénk másra figyelni, de nem tudunk. Ebben a pillanatban úgy
tűnhet, hogy az életünknek elég nagy rész bekerülhet, ebbe a kockába vagy
kalapba. Ez pedig eleve lehetetlenné teszi, hogy önfeledtek lehessünk, hiszen a
figyelmünk szétszóródik olyan irányba, amilyenbe mi nem szeretnénk.

Ahogy mentem ma haza, óriási
baleset történt, le volt zárva a Pesti út. Tudtam azt, hogy feltehetően el
fogok kési a keresztúri hittanóráról, de mi értelme lenne, ha ülnék a kocsiban
és dühöngenék. Persze tudjuk mi, hogy ennek nincs értelme, és szívesen
kikerülnénk mi ebből a helyzetből, de nem vagyunk rá képesek, mert a
figyelmünket leköti valami olyasmi, amit nem szeretnénk, és mégis így van.

Most nyugodtan ide lehet tenni
azokat a helyzeteket, amikor nem öt vagy tíz percre köti le a figyelmünket
valami, hanem napokra, hetekre vagy hónapokra. Emiatt pedig képtelenek vagyunk
kilépni, akár csak egy pillanatra is, ebből a helyzetből, mert valami olyasmire
koncentrálódik a figyelmünk, amit nem szeretnénk.

Most pedig következzék egy másik
történet, ami ezt még egy kicsit megtekeri. Megy a szerzetes a mesterhez és a
szerzetes hihetetlenül büszke önmagára. Azért olyan büszke önmagára, mert úgy
éli meg a saját életét, hogy neki sikerült mindenről lemondania. Bekopog a
mesterhez, és azt mondja: „Mester, sikerült elérnek azt, hogy már semmi sincs
nálam.” Mire a mester azt mondja, hogy: „Akkor gyorsan dobd el!” Van tovább is,
de aki közületek most nevetett, az már rögtön megértette. Mert mondhatja tovább
a szerzetes, hogy mit dobjak el, hiszen semmi sincs nálam, mire a mester azt
fogja válaszolni, hogy éppen ez az, amitől meg kellene szabadulnod. Ha hívő
emberként nyilatkozom, akkor ez az a nagyböjtben, önmegtagadásokat végző,
szentéletű keresztény, akinek az önmegtagadásai közben, az élete önmaga körül
kezd el forogni és minél több mindenről mond le, annál inkább ő kerül ebbe a
vallásgyakorlatnak a középpontjába. Végül pedig, amikor már mindenről
lemondott, az isten már nincs is ott, mert teljesen önmaga az, aki betölti a
saját életét. Éppen az által, hogy a lemondásban, önmagát kereste.

Egy másik ilyen történet. Amikor
azt mondja egy koncertről jövet, az egyik a másiknak, hogy nahát ez egy
fantasztikus koncert volt, hallottad, hogy énekelt, a hangja betöltötte a
termet. Mire a másik erre azt válaszolja, hogy igen, ki is kellett jönnünk
onnan, hogy elférjen a hangja. Szóval még a lemondásainkkal is lehetünk úgy, hogy
végül a lemondásainkkal van tele az egész életünk és nyilván valóan ez a semmi,
egyet jelenthet azzal, hogy már semmi sincs, csak én. De ez az én már mindent
betölt, miközben látszólag semmit sem ragadtunk meg.

A figyelem szétszóródásához
mondanék még egyet. Amikor a Terézvárosban káplánkodtam, akkor néha olyan
érzésem támadt, hogy egyszer egy hittanórát vagy egy vasárnapi beszédet nagyon
szívesen azzal kezdenék, hogy hogyan lehet ebben a közegben elmélkedni. Ebben
az élettérben szinte egy abszurd követelmény a paptól, aki a hetedik, nyolcadik
vagy kilencedik kerületben a kutyakakis világ közepén ül, hogy ő képes legyen,
ne szétszóródni. Nem egyszer próbáltam, hogy nap közben kimenjek egy kicsit
lazítani, elengedni magam, de egyszerűen nem tudtam, hogy hova figyeljek, mert
ha éppen nem a lábam elé néztem, akkor nekimentem az embereknek, ha pedig az
emberekre figyeltem, akkor leléptem a járdáról és jött egy autó. Egy szóval,
alkalmatlan arra, hogy egy ember ilyen közegben éljen, legalábbis én ezt szűrtem
le magamnak. Nagy művészet egy ilyen élettérben arra figyelni, amire valóban
szeretnénk.

Ilyen lehet például az állandó
zene is, hogy mindig szóljon valami. De ezt nem is ragozom, mert amit
élvezetben nyerek, annak a sokszorosát elveszítem abban az örömben, ami az
osztályrészem lehetne, ha nem figyelnék ezer más dologra.

Ma megtehettem azt, hogy beültem
egy kerthelységbe és ott nyugodtan megebédeltem. Egyszer csak a következő
párbeszéd zajlott le mögöttem. Egy nyugdíjas férfi meg egy nő, ott ültek és egy
idilli állapotot tükrözően, ott pihentek. Csakhogy én hallottam, hogy a férfi
nagyjából kétpercenként a mobiltelefonjával csinál valamit. Mire az asszony
azt, mondta, hogy ő mindjárt felrobban az idegtől, ha a férfi azonnal nem rakja
el azt a marhaságot a kezéből. Mire a férfi erre azt válaszolta, hogy fogja be
a száját és relaxáljon inkább. Így élték át ők a tökéletes élményt. Szóval
süthetett nekik a nap nyugodtan, mert jól elvoltak mással.

 Nyilván ez súlyosabb estben figyelemzavart
jelent, vagyis, hogy az erőinket nem tudjuk koncentrálni, képtelenek vagyunk
rá.

Azok az emberek, akik állandóan
másokhoz való viszonyukban élnek, azok nagyon nehéz helyzetben vannak, mert
állandóan szét kell, hogy szórják a figyelmüket a környezetükre.

Itt pedig jön a második pont. Az
is akadályozhat bennünket egy mély hit és meggyőződés kialakulásában, hogy ha
túl sok figyelem fordul az énre, önmagunkra. De ez nem egyenlő az
én-központúsággal, az egocentrikus életmóddal, mert az egy külön dolog. Mert
ekkor én vagyok a középpontban. De lehetséges egy olyan helyzet is, amikor nem
feltétlenül vagyok a középpontban és mégis iszonyatosan sok energia
koncentrálódik énrám, miközben úgy élem meg a helyzetemet, hogy én nem is
magamra figyelek, hanem rád. De mi történik azokkal az emberekkel – és itt ez
mindnyájunkra is érvényes lehet -, ha állandóan kell a környezetünket
figyelniük. Jó-e, amit most mondok, ez érthető volt-e vagy nem, vagy most ez
tetszik vagy nem? Állandóan figyeljük a környezetünket, hogy magunkat
megerősíthessük, hogy a helyünkön vagyunk és a dolgok a helyén vannak. De ha
jön is visszajelzés mástól, ez látszólag azt fogja jelenteni, hogy látszólag
érted élek, nem is figyelek magamra, mindenemet odaadom neked, az életemnek az
a célja, hogy te boldog legyél. De ez az ember, paradox módon, minden
energiáját, önmagára fordítja. Azért, mert miközben azt mondom, hogy az az
életemnek az értelme, hogy te boldog légy, állandóan arra kell figyeljek, hogy
te milyen visszajelzéseket adsz nekem. Miközben pedig állandóan rád figyelek,
egyszer csak én kerülök be a középpontba, érdekes módon. Tele lesz mindennel
az, hogy én mit élek át akkor, amikor veled kapcsolatban vagyok. Ki fogom
magamat szolgáltatni azoknak az érzéseknek és mindennek, amit a veled való
kapcsolatodban átélek. Mert, ha te azt mondod, hogy ez az előadás nem éppen
valami jó, akkor én rád figyelek, de egyből elkezdem magamat rosszul érezni. Az
énem, pedig nem így szerettem volna, a középpontba kerül és túl sok figyelem
fog rá összpontosulni. Ez egy ilyen nagyon furcsa, paradox helyzet. Az ilyen
illető látszólag egyáltalán nem figyel magára, valójában azonban minden az
alapján történik, hogy ő mit él át a másokkal való kapcsolatában. Ezért, ha
kiszolgáltatjuk magunkat vagy kiszolgáltatjuk magunkat vagy pedig másokat akarunk
kiszolgáltatottá tenni, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy saját magunk
bekerülünk a figyelmünk középpontjába.

Tehát minden olyan helyzet ide
tartozik, amikor önmagamat azonosítom valamivel vagy valakivel. Amikor úgy
kötöm össze az életemet valakivel vagy valamivel, hogy nem különböztetem meg
magamat attól a más valamitől, vagy más valakitől. Ezáltal függővé fogok
kerülni attól a dologtól, amivel azonosítottam önmagamat. Ennek pedig az lesz a
következménye, hogy nem tudok elfelejtkezni önmagamról, mert állandóan a másik
reakcióit figyelem. Nem felejtkezhetek el magamról egy pillanatra sem, mert a
végén még megbántalak, mert ha megengedném magamnak, hogy önfeledten vagy
ösztönösen csináljak valamit, az lehet, hogy neked nem tetszene és akkor
állandóan aggódnom, és szoronganom kellene emiatt. Vagyis nem lazíthatok egy
pillanatra sem, mert a te függvényedben létezem és ha neked valami nem tetszik,
akkor az nekem automatikusan azt jelenti, hogy én rosszul vagyok.

Ide tartozik az az egész világ,
hogy félni attól, hogy milyen vagyok, hogy mit gondoltok, hogy mit szóltok,
hogy milyennek láttok, aggódni, hogy rosszat teszek, hogy elrontom, hogy nem
tudok megfelelni, hogy majd ennek rossz vége lesz, és majd elhagytok, és a
többi.

A másik pedig, amikor én-központú
életet élek, egocentrikus vagyok. Ez látszólag egy jó dolognak tűnik, azért
mert mégis rólam és az én boldogságomról van szó, de érdekes módon, ha
én-központú életet élek, akkor ez totálisan lehetetlenné teszi, hogy önmagamról
elfeledkezzek. Tehát egy ilyen ember éppen abból marad ki, amit el akarna érni.
Ahogyan többször is mondtam már nektek, hogy van emberközpontú humanizmus és
Istenközpontú humanizmus. Én az utóbbinak tartom magam, és ez nekem nagyon
megéri. Bár nem tudom ezt mindig megtenni, de célként ez lebeg előttem. Azt
semmiképpen sem szeretném, hogy én legyek az életem középpontjában, azért, mert
szoktam néha tükörbe nézni és azt gondolom, hogy ennél azért biztos van jobb
is. Nem szeretnék megbántani senkit, de azt sem szeretném, hogy te legyél az
életem középpontjában és nem azért, mert baj van veled, de lehet, hogy van
ennél jobb is. Tehát megéri nekem valaki olyat az életem középpontjába tenni,
aki nálam meg nálad is jobb. Mondjuk, ha valaki azt mondja, akit eddig nem
érdekelt annyira az Isten-kérdés, hogy az én kedvesem elmegy vasárnap misére.
Meg az én kedvesem még hittanórára is jár. Ilyenkor pedig azt mondja, hogy
inkább megyek oda, minthogy veled legyek. Erre pedig az hangzik el, hogy
kíváncsi vagyok én, ki a jobb nálam. Ilyenkor pedig kíváncsivá teheti a férfit
vagy  a nőt, hogy ki is lehet az a másik,
ha másért nem, már csak öntudatból is.

Az ilyen, én-központú ember,
mindent csak az önmagához való viszonyításban él meg. Mindennek annyiban és
annyira van értéke, ami éppen abban az adott esetben nekem az elképzelt javamra
válik, az én hasznomra van, vagy megéri nekem. Az ilyen ember látszólag mindent
elkövet azért, hogy boldog legyen és, hogy az a meggyőződése alakuljon ki, hogy
érdemes volt megszületni. Valójában, pedig teljesen elszigetelődik, méghozzá
azért, mert hiszen semminek sincs önmagában jelentése az ő életében, még a
legkisebb dolognak sem tud önfeledten örülni. Ugyanis, annyiban van csak
bárminek értéke, amennyiben ő azt birtokolhatja. De ha már egyszer ezt
birtokolta, akkor ennek soha nem lesz vége, mert egy csomó dolog van még, amit
nem birtokol, és ha birtokolt valamit, akkor el kell kezdenie félnie, hogy
egyszer elveszítheti azt. Ezért, ha az életemben mindent csak a magamhoz való
viszonyban vagyok képes látni vagy megélni, akkor nagyon szűkös életet fogok
élni.

Emlékszem, hogy nekem milyen
furcsa élmény volt, amikor először rájöttem arra, hogy mondjuk az eső nem
feltétlenül egy rossz dolog. Városi kölyökként, nem szerettem soha az esőt,
felőlem az is jó lett volna, ha nem esik soha, mert sokkal jobb, ha süt a nap.
Szinte felnőtt fejjel jöttem arra rá, hogy képes voltam leélni vagy húsz évet
úgy, hogy amikor elkezdett esni az eső, az rögtön azt jelentette a számomra,
hogy a fene egye meg.

Eszembe jutott egy sokszoros
bajnok, magyar atléta. Hosszútávfutó volt és egy roppant varázsos személyiség
és edző volt ott, abban a klubban, ahol sportoltam. Mindenki rajongott érte,
mert egy roppan jó humorú, lezser fickó volt és mindenkinek az volt a vágya,
hogy ott lehessen, amikor ő storyzik. Egyszer csak a következőt mondta – ami a
számára egy lényegtelen mondat volt, számomra meg egyáltalán nem volt az,
főként akkor nem -, hogy már alig várom, hogy vége legyen ennek az
edzőtábornak, és akkor utána elmenjünk a haverokkal egy strandra és nézhessük a
csajokat. Számomra azért volt ez egy roppant rendkívüli mondat, mert akkor én
éppen olyan 15-16 éves voltam és nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mikor járok
jól, ha nézem a csajokat, vagy nem nézem a csajokat. Ha néztem a csajokat,
akkor ez azt indította el bennem, hogy jó ez, de az egyik sem az én barátnőm.
Jó ez, de minél szebb az a lány, nekem annál kevesebb esélyem van. Ilyen
élményeim voltak erről az egész dologról. Egyszer csak hallok valakit – aki egy
nagyon lezser fickó volt -, hogy ezt mondja, hogy figyelj ide ki lehet ülni úgy
is a strandra úgy is, hogy csak nézed  a
csajokat és örülsz neki, hogy szépek és kész. Nekem az akkor egy életre szóló
élmény volt, hogy nem csak úgy lehet valami, ahogy azt én elképzelem. Egy
szóval lehet úgy önfeledten élni ebben a világban, hogy az sem baj, ha valami
vagy valaki nem az enyém, még az sem baj, ha nem a gyerekemé. Amikor azt
szeretném, hogy a gyerekem azt kapja meg, amit én nem kaphattam meg soha, az
mindig azonnal nekem van! Látszólag pedig, én benne sem vagyok. Ilyenkor
szoktak meglepődni azok a szülők, akik megadják ezt a gyereküknek, akkor az
öröm és a viszonzás elmarad. Itt éppen arról van szó, amiről beszéltünk, mert
ha nincs erőfeszítés, akkor nincs öröm sem. Inkább csak jó pillanatok vannak és
ez inkább csak élvezet. Hiába lehet eljutni, bizonyos külső szerekkel,
kábítószerrel, vagy alkohollal egy másik tudatállapotba eljutni, végső soron
ugyanabba az állapotban maradunk, mert nem mi tettünk erőfeszítéseket az
állapotunk megváltoztatásán. Az, ami ilyenkor megtörténik, az ég és föld, mert
függő helyzetbe kerülök attól a dologtól, ami segít nekem abban, hogy
elkerüljek ebbe az állapotba. Ez az egyik nagyon nagy baj, hogy függővé válok
tőle, a másik pedig az, hogy miután nem áll mögötte az én erőfeszítésem, ezért
az énem nem fog gazdagodni, a személyiségem pedig nem fog erősödni, nem fogok
tudni előrelépni. Tulajdonképpen úgy is mondhatnánk, hogy az ilyen ember az
stagnál. Még akkor is, ha folyamatosan egy kábítószer hatása alatti eufórikus
állapotban van. Egy darabig stagnál, majd elkezd visszafelé fejlődni. Látszólag
a belső erőfeszítés által vagy a külső segítség által elért állapot ugyanaz,
valójában azonban éppen egymás ellentétei. Annyira vágyunk arra, hogy valaminek
odaadhassuk az életünket, hogy elkötelezetten, meggyőződéssel felejtkezhessünk
el magukról és élvezhessük az életet, a szónak most abban az értelmében, hogy
boldogok legyünk. De ez kívülről soha nem megy!

Hiányzik a figyelem és a
koncentráció könnyedsége. Kétféle koncentráció létezik. Az egyik a feszült
koncentráció, mondjuk amikor egy sportoló koncentrál, szinte sűrűsödnek az
energiák. Emellett van egy másik koncentráció is, amire legalább akkora
szükségünk van és ez az ellazult koncentráció. Mind a kettőt tudnunk kellene
gyakorolni, azt is, hogy az akaratunkat latba vetve tudjunk hihetetlenül
koncentráltak lenni és mindent beleadni. De megvan ugye ennek az ellentéte is,
amikor teljesen el vagyunk lazulva. Ez a meditációban, az elmélkedésben
történik meg velünk. Hihetetlenül el vagyunk lazulva, de nagyon koncentrálunk. Mert,
ha szét lennék esve egy imádságban, akkor azt öt perc alatt meg is unnám, de ha
ezt az ellazult figyelemösszpontosítást eléred, akkor megszűnik az idő. Mivel
az önfeledt állapotunkban megszűnik az idő, azért ne olyan nagy teljesítmény
ilyenkor már hosszan imádkozni.

Akkor most következzék egy kis
üveggyögy játék, aminek két részlete van. Akkor most elmondom az egyiket erről.
„Itt, ebben a néhány tucatnyi szívben és elmében játszódik le a kor szellemével
és az egyes tudományokkal folytatott játékunk egész fejlődése, alkalmazkodás,
fellendülése, összeütközése és vitája. Voltaképpen és igazán, teljes értékűen
és erőkifejtéssel, csak itt játsszák a mi játékunkat. Csak itt, a mi
környezetünkben lett öncélú – abban az értelemben, hogy itt maga a játék a cél
-, és szent szolgálat, és nincs már semmi köze a kedvteléshez, a művelődési
hiúsághoz, vagy még kevésbé a babonához.”

Ez a fiktív játék, azt fogja
jelenteni, hogy egy olyan helyzetbe fogunk jutni, amiben a helyzet önmagát
jutalmazza. Persze, engem jutalmaz. Nem a jutalomért csinálom, hanem azért,
mert benne vagyok egy olyan helyzetben, amiben, amikor bent vagyok, akkor
nincsen másra szükségem, csak bent maradni ebben a helyzetben, és azáltal, hogy
bent vagyok, átélem ezt a boldogságot. Elmondanék ehhez egy Anthony de Mello
által megírt történetet.

Egy olyan történetet írt, amit
mintha Jézus mondott volna. Van két testvér. Ehhez a két testvérhez bekopogtat
Jézus, és azt mondja nekik, hogy szeretné őket meghívni, legyetek papok.
Meglepődik a két testvér, de azért mégis csak eltöprengenek rajta, és az egyik
a döntést hozza, hogy egy élete, egy halála, hát legyen. Amikor pedig ezt
mondja, elmegy a papnevelő intézetbe, és hat évet eltölt ott, majd elküldik őt
misszióba, ahol sok megpróbáltatás éri őt, teljesen lemondott minden
vagyonáról, teljesen egyesül van. Sőt, még be is börtönzik és ártatlanul ki is
végzik. Egyszer csak elérkezik a mennybe, és Jézus azt mondja neki, hogy te
annyi mindenről lemondtál, és jól sáfárkodtál az életeddel, százannyit adok
neked és üdvözülsz. A másik testvér, ugyanígy hallja a hívást és a következőket
gondolja, hogy hát azért ezt már mégsem és gyorsan keres magának egy kislányt,
megházasodik, szereti is a feleségét, lesz néhány gyereke, azokat is szereti,
néha még nagylelkű is, adományokat is ad, a testvérét is támogatja, még az
egyházat is. Így éldegél, majd ő is meghal. Találkozik Jézussal a mennyben, és
azt mondja neki Jézus, hogy elég sok dologról lemondtál, tudod mit, százannyit
adok neked és te is üdvözülsz. Ezután a két testvér találkozik egymással a
mennyországban, és aki szerzetessé meg pappá lett, az először a döbbenettől nem
is tud szóhoz jutni, majd azt mondja, hogy hát te is üdvözültél testvérem? Ez
óriási, hát még jobban szeretem Istent, és ha most újra kellene születnem,
biztos, hogy még inkább ugyanazt csinálnám, mint eddig. Dehogy csinálnám
másképpen.

Amikor egy olyan életet élek,
teljesen mindegy hogy mi van benne, sőt még az sem lényeges, hogy miről mondtam
le, hanem egy a lényeges, hogy örüljek annak, ahogyan élek. Ott, éppen abban az
életállapotban, ahol vagyok, és folyamatosan élvezzem ezt az életet. Ezért
tulajdonképpen egy keresztény ember szempontjából arról beszélni, hogy így
lemondás, meg úgy lemondás, ezek teljesen abszurd kijelentések. Amikor valaki
azzal dobálózik folyamatosan, hogy ő mi mindenről mondott le. Amikor egy
házastársi kapcsolatban valaki azt szegezi a házastársának, hogy de hát én az
életemet is feláldoztam érted és mindent, és tessék. Hát azért csinálta? Hát
akkor eleve kizárta magát, abból az örömből, ami egy házastársi kapcsolatból
fakadhatott volna. Van egy kínai mondás, ami hasonlóképpen szól, hogy amikor az
íjász célra tart, és semmi más nem foglalkoztatja őt, csak a lövés, akkor az
erejének teljében van. Amikor eszébe van az, hogy legyőzze az ellenfelét, akkor
megremeg a kezében a nyíl. Amikor pedig eszébe jut a trófea, amit nyerhetne,
akkor elhomályosul a látása és elvéti a lövést. Ebben a mondásban nagyon jól
benne van, hogy nem mindegy, hogy mi van a középpontban. Ezért mondja
Csíkszentmihályi Mihály azt, hogy a sport, a verseny, a játék, akkor tudja
számunkra meghozni ezt az élményt, ha nem az ellenfelet akarjuk legyőzni. Mert,
ha ezt szeretnénk tenni, akkor már rossz úton vagyunk. Főleg pedig, akkor
vagyunk rossz úton, ha mindenképpen győzni akarunk. Ilyenkor el fog
homályosulni a látásunk.

Gadamertől szeretnék egy pár sort
idézni. Arról szólna az idézet, amit ő a játékkal kapcsolatban mondott. Nagyon
ide illik. A következőt mondta:

„A játékban fel tudunk oldódni. A
játék, a játékos fölé kerekedik. A lényeg nem a játékos, hanem a játék. A játék
igazi célja, nem a kitűzött célok elérése, hanem önmagunk játékba hozása. A
játék tőlünk függetlenül létezik!”

Hát innen már csak egy lépés azt
mondani, hogy: „És kezdetben volt a játék!”… és a többi. Mi bekapcsolódunk ebbe
a játékba és nem a játékos a cél. Nem azáltal van játék, hogy van játékos,
hanem a játék van. Az ember aláveti magát a játéknak. Gadamer úgy fogalmazza
ezt meg, hogy megmutatja magát, bemutatja magát a játéknak, megjelenik a játék
színpadán. A sportban is és mindenféle játékban az a zseniális, hogy nagyon
egyértelmű szabályok vannak, ki tudjuk vonni magukat a világból, be tudunk
lépni egy ilyen általunk tökéletesen kézbe tartható világba. Ahol tudjuk, hogy
mi a célunk, önfeledtté válhatunk ott. A játék, legyen az a legegyszerűbb játék
is, azért zseniális, mert túlvisz bennünket a téren, az időn, a világnak a
kötöttségein.

Na, látom itt felmerült a
számháború nevű játék, akkor most ide elmondok egy esetemet a számháborúval
kapcsolatban. Egyszer elmentem fiatalokkal egy nyári táborba, Esztergomba.
Kérdeztem tőlük, hogy van-e kedvük számháborúzni? Azt mondják, hogy bár nem
játszottak még, de ez nagyon jó ötlet. De azért volt, aki már kipróbálta és
mondta, hogy ez nagyon klassz játék. Megkérdeztem tőlük, hogy milyen legyen a
terep, gyönge, erős vagy közepes. Azt válaszolták, hogy legyen egy közepesen
erős terep. Nagy lelkesen vonulunk át Esztergomban a szigetre, hogy akkor
számháborúzzunk. Akkor meglátták azt, hogy elhelyezem a két zászlót és akkor
kiderül, hogy ahhoz, hogy ők felfedezzék a zászlót, legalább két bokron át kell
magukat majd verekedniük, bogáncsos lesz a ruhájuk, tüske is van az erdőben.
Erre mit találtak ki? Azt, hogy a mobiltelefon, ami náluk van, az megfelelő
eszköz lesz arra, hogy összehívják magukat a játék egy bizonyos területén és
kivárják azt az időt, ameddig én sípolok, hogy lejárt az idő, mert hát bolondok
lesznek magukat ott összeszúrni az esztergomi erdőben. Na ez a játék-rontás,
amikor valaki még odáig sem jut el, hogy belevesse magát az erdőbe és, hogy
játsszon. Ekkor voltam olyan állapotban, amikor azt gondoltam, hogy ennél
mélyebbre nem zuhanhat ez a tábor.

Amikor a gyerekek olyan
önfeledten játszanak, hogy nagyon elmegy az idő, és az anyukájuk már ordít le,
hogy gyertek már fel, mert kihűl az ebéd. A gyerekek erre azt válaszolják, hogy
még nem fejezték be, mert számukra teljesen mindegy, hogy negyed tíz van vagy
ebéd. Hát kit érdekel ez az idő? A játéknak megvan az ideje és ez az idő
mindennél fontosabb.

Néha úgy tűnt a szüleim számára,
hogy kezelhetetlen gyermek vagyok, és nem egyszer megtörtént az, hogy
megígértem, hogy az iskolából rögtön hazamegyek és ilyenkor történt az, hogy
csak sötétedés után egy kicsivel tértem haza, de akkor is csak azért, mert
akkor már nem lehetett látni a labdát. Édesanyám előszeretettel gyűjtött népi
tárgyakat, többek között a népi vasaláshoz szükséges mángorlója is volt.
Emlékszem, hogy egy ilyen önfeledt játék után, eltörte az ülepemen az egyik
ilyen mángorlót, amit egyébként én tökéletesen meg tudtam érteni és egy
pillanatig sem gondoltam, hogy méltánytalanság történt velem. Főként, ahogy
láttam, hogy milyen eszméletlenül ideges. Zárójelbe téve még megjegyezném, hogy
az önfeledtség számomra olyan nagy dolog volt, hogy ötödikben azt javasolták az
igazgatóságtól lefelé az egész tantestületig, hogy nem ártana, ha a XII.
kerület általános iskoláit elkerülném. Így kerültem át az első kerület három
általános iskolájába.

Ahogy mondtam már az előbbiekben,
a játékban megszűnik a térnek a kötöttsége. De miért lényeges ez? A játék
kapcsán most bele tudunk abba menni, hogy hogyan kellene azt csinálnunk, ha egy
olyan helyzetbe, hogy amikor az élet a maga fenyegető és kiszámíthatatlan
jellegével áll előttünk, hogy akkor olyan egységekre bontsuk az életünket,
amelyben mégis csak uraljuk az időt, a teret, önmagunkat, a képességeinket és
minden egyebet.

Mivel nagyon szeretek játszani,
ezért a múlt héten is egy bibliacsoportban, bibliodrámáztunk. Éppen a
paradicsom és a bűnbeesés volt a téma a legutóbbi alkalommal. Nagyon izgalmas
ez, mert ilyenkor egy szobában meg lehet jeleníteni a paradicsomot, aztán
édentől keletre, nyugatra, északra és délre, mindent. De még azt is
megcsináltunk, hogy egyszerre lehetett jelen lenni a paradicsomon kívül a
teremtés kezdetétől a mostani pillanatig, mindenkinek. Tehát nagyjából tíz perc
bemelegítés után el lehet kezdeni egy olyan játékot, amelyben nincs
tulajdonképpen idő és tér korlát, hanem minden lehetséges. Hihetetlenül
izgalmas dolgok alakultak ki ebből, például, ahogy Káin elkezdte püfölni  a kígyót – aki persze egy barátunk volt, de
ebben az esetben ő volt a kígyó -, azért, hogy a kígyó ne kísértse meg Ádámot
és Évát, mert, ha leemelik azt a gyümölcsöt a fáról, akkor neki meg kell ölnie
a testvérét. Tehát itt az az érdekes, hogy a térben és az időben, ezek a síkok
teljesen egymásba tudnak menni. Emellett a játékszabályok eközben lehetővé
teszik azt, hogy ebben nem veszünk el és tudunk benne létezni.

A játék felülemel bennünket a
végzetünkön is, a sorsunkon, az okságon, mert a játékban mindenki arról a
kockáról indul, hogy start. Nem pedig onnan, ahonnan az életből indulunk, mert
az életben nem ugyanarról a kockáról indulunk, de a játékban, igen! A játékban
az is jó, hogy ugyanazok a szabályok érvényesek mindenkire és átélhetünk egy
csomó olyan élményt, amit az életben nem élhetünk át, vagy azt gondoljuk, hogy
nem élhetünk át, mert annyira magunkra koncentrálunk, hogy az van bennünk, hogy
mi annyira hátrányos helyzetűek vagyunk, hogy ebből az adódik, hogy nem
lehetünk boldogok.

A játék úgy tudja ezt
megteremteni a számunkra, hogy mi határozzuk meg annak a valóságnak a kereteit.
Miközben pedig a játékban mondhatjuk ezt, akkor az életről miért nem
mondhatnánk? Hiszen ott is mi határozzuk meg a kereteket, ugyanolyan
önkényesen, legfeljebb nem tudatosan. Amikor játszunk, akkor lehet egy csomó
élményünk erről, hogy milyen kereteket érdemes nekünk meghatározni. Szombaton
is játszottam, akkor activytiztünk, mégpedig az action-t játszottuk. Nagyjából
száz kocka a pálya és volt három csapat, és miközben a másik két csapat a
századik kocka előtt állt, az én csapatom a hatvanadik előtt állt. Hármas
csapatok voltak és annyira le voltunk maradva, hogy elkezdtek velünk
jótékonykodni. Ugye ez nincsen a szabályok között, de annyira nyomasztotta már
őket, hogy milyen helyzetbe kerültünk, hogy engedményeket tettek. Megtették
azt, hogy amikor a homokóra egy perce letelt volna, akkor ők forgatták az órát,
hogy több időnk legyen. Ösztönösen is az jutott az eszembe, ami a sportnak is
az áldomása, hogy van amikor azt mondjuk, hogy na innen szép győzni! Mivel
tudtam, hogy ma nektek erről fogok beszélni, persze én nem a győzelemre
koncentráltam, hanem arra, hogy a lehető legjobban csináljak mindent, mert, ha
a győzelemre koncentráltam volna, akkor abból csak eszméletlen düh meg
idegesség fakadt volna. Hiszen iszonyatos volt a hátrányunk. Képzeljétek,
megtörtént ebben a játékban, hogy a semmiből nyertünk, innen, ekkora
hátrányból. Mindeközben én nem mondhatnám azt, hogy a játékot nem élveztem. Nem
az utolsó pillanatát élveztem csak ennek a játéknak, amikor kiderült, hogy
nyertünk, hanem közben is, a mutogatás, az elmesélés, a rajzolás közben is.

Valaki azt mondta, hogy a
világunknak az egyik nagy téviránya, hogy nem játszunk eleget, mert túl
racionálisak vagyunk.

Elmondok egy
történetet. Jézus egyszer elment egy focimeccsre, mert természetesen őt is
érdekli a foci, és ekkor a katolikusok játszottak a protestánsokkal. Nagyon
érdekesnek ígérkezett a meccs, mert nagyon régóta készült a két csapat. Jézus
is felvonult a kilátóra és ahogy elindult a meccs, ő is egyre jobban bevonódott
a játékba és ő is kiabált. Amikor a katolikusok belőtték a gólt, akkor örömében
felpattant és azt mondta, hogy: „Éljen!” Néhány perc múlva pedig, amikor a
protestánsok találtak be, akkor ugyanígy reagált. A szurkolótársai egyre
furcsábban néztek rá és megkérdezték tőle, hogy: „Ugyan mondja már el végre,
hogy kinek is szurkol?” Mire az a válasz érkezett Jézustól, hogy: „Én nem szurkolok
senkinek, hát én csak egyszerűen élvezem a játékot!” Mire az egyik szurkoló
erre azt felelte, hogy: „Na tessék, egy ateista!”

Ilyenkor
szokott az eszembe jutni, hogy mikor jelentenek fel a felsőbb hatóságoknál,
mert akaratlanul is az villan be ilyenkor, hogy mennyire szeretnék én is
ateista lenni…

A múlt vasárnap
is odajött hozzám valaki és azt mondta: „Atya, ezt így nem lehet mondani!”
Nagyon szigorúan nézet rám, már éreztem is a végzetem, de aztán azt mondtam,
hogy szerintem lehet, mert akkor nem mondtam volna el öt perccel ezelőtt ezt.
Ez némileg oldotta a feszültséget, majd utána elkezdtünk beszélgetni és oda
jutottunk, hogy bizony neki igaza volt ebben, mert amit mondtam az félreérthető
lehetett, de ez persze nem baj.

Befejezem most,
mert egy teljesen új témával szeretném folytatni.

De mindabból,
amit elmondtam, én és más okos emberek is, levonták azt a következtetést, hogy
milyen az a család, amelyben, ha a gyerek felnő, akkor a lehető leginkább
lehetősége lesz arra, hogy ilyen pozitív meggyőződése alakulhasson ki. Hogy
önfeledté válhasson, hogy átadhassa magát valakinek vagy valaminek. Eközben
pedig ő is fejlődjön és gazdagodjon. Ez ennem az életállapotnak vagy minőségnek
a nagy paradoxona vagy titka, hogy miközben nem én vagyok a középpontban, sőt a
figyelmem nem is magam felé fordul, mindeközben én gyarapszom és szép lassan a
határaim mindinkább kitolódnak. Jézus ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Aki meg
akarja menteni az életét, az elveszíti azt, de aki elveszíti az életét énértem,
az megtalálja azt!” Másfelől pedig azt mondta, hogy ne azokat hívjátok meg
vendégségbe, akik titeket is vissza tudnak hívni, hanem olyanokat hívjatok meg,
akik nem jutalmaznak meg benneteket ezért. Éppen ezért kardoskodott annyira a
farizeusokkal, mert ők állandóan csak a jutalmat nézték. Vagy a jutalmukat,
vagy önmagukat. Az Istent pedig a legkevésbé! Miközben az életük példamutató
volt. Itt pedig megint egy paradoxonnal találkozunk: élhetünk nagyon
tisztességes, nagyon becsületes, nagyon rendes, erkölcsös, hívő és vallásos
életet, és marhára unjuk vagy nagyon nem örömteli az egész. Mert paradoxon
módon pont olyat csinálunk, amiről eddig beszéltem, vagy pedig pont az
ellenkezőjét. Nem az Isten a hibás!

Köszönöm szépen
a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Köszöntelek benneteket! Isten
hozott titeket!

Csak egy-két mondatban szeretném
az elején összefoglalni, hogyan jutottunk el idáig, szeretném összefoglalni az
előző részek tartalmát, röviden.

Arról beszélgetünk, hogy az
életünk leghétköznapibb tevékenységeiben is, hogyan lehetséges eljutni egy
olyan mély hitre és meggyőződésre, aminek a tartalma így foglalható össze, hogy
érdemes élni, jó ez a világ és én a helyemen vagyok. Egymás után hoztuk a
szempontokat, hogy először is kihívásra van szükségünk, olyan kihívásra, ami
megfelel a felkészültségünknek, de olyan kihívásra, ami nem túl egyszerű és nem
túl könnyű. Aztán pedig szükséges, hogy meghatározzuk a céljainkat, ezt nagyon
pontosan megfogalmazva és az is fontos, hogy legyenek visszajelzéseink, tehát
pontosan tudjuk azt, hogy azok a lépéseink, amelyeket teszünk, közelebb
visznek-e a célunkhoz, vagy pedig nem. Aztán arról is beszélgettünk, hogy ezt a
célt, főként, hogyha hosszú távon elérhető csak, akkor kívánatossá tegyük a
magunk számára. Utána az is szükséges, hogy bedobjuk magunkat – tehát teljes
erőkifejtést igényel mindaz, amit ilyen módon, mi magunk határozunk meg célként
-, és ha minden erőnket összpontosítani kell ahhoz, hogy valamit meg tudjunk
tenni, vagy hogy valamit elérjünk, ez feltételezi azt, hogy koncentráltnak kell
lennünk. Mert különben nem sikerül minden erőnket kellőképpen összpontosítani. Aztán
eljutottunk oda, hogy ha meg tudtuk teremteni ezeket a feltételeket, akkor
ennek kapcsán megteremtődik az, hogy valamiképpen elveszítjük az én-tudatunkat,
ami persze nem egyenlő azzal, hogy nem vagyunk tudatosak. Hiszen ez az egész
folyamat, amiről beszéltem, roppant nagy tudatosságot igényel. Ha nem vagyunk
tudatosak önmagunk és a környezetünk felől, akkor ezt nem is tudjuk
megcsinálni, legfeljebb csak ösztönösen lehetünk képesek rá, de akkor a dolog
nincs a kezünkben. Végül az volt az utolsó szempontunk itt, ahogy
Csíkszentmártoni Mihály is fogalmazott, hogy a kontrollnak paradoxona van.  De miért is paradoxon ez? Abból adódik, hogy
egy olyan helyzetet teremtek magamnak, amit képes vagyok uralni. Teljesen a
kezemben van ez a helyzet, miközben az élet, amiben élek, az természetesen,
nincs az én kezemben. De azáltal, hogy olyan egységekre bontom az életemet,
hogy mindig olyan helyzetbe vagyok, amely teljesen a kezemben van, ezt tudom
megélni! Ez olyan kontrollt jelent – azon helyzet fölött és az életem fölött -,
amely megszünteti a szorongásaimat, a félelmeimet, másfelől pedig az unalmat, a
motiválatlanságot. Ezáltal jutottunk el oda, hogy jó esetben megtörténhet az,
hogy önfeledté válunk. Itt valójában az én elvesztéséről van szó, az én válik
nem tudatossá. Más lesz az, ami a középpontba kerül, de ez nem az én lesz.  

Mit is jelent az, hogy elveszítem
önmagamat? Mert ez annak a feltétele, hogy önfeledten tudjak létezni. Itt két
megközelítést hoznék most nektek.

Az egyik az, hogy mi akadályozhat
meg ebben? Egyfelől az, hogy nem vagyok képes a figyelmemet koncentrálttá
tenni, a másik pedig, hogy a figyelmem túlzottan is önmagamra koncentrál. Az
egyik esetben azért nem tudom elveszíteni önmagamat, mert el sem jutok
önmagamig, nem történik az meg, hogy az erőim koncentráltan rendelkezésre
álljanak, mert szétszóródtam. A másik esetben pont az ellenkezője történik,
minden erőm és minden figyelmem én-rám összpontosul. Ha pedig túlzottan is én
vagyok a középpontban és a figyelmem önmagam felé irányul, akkor nem lehetek
önfeledt.

Nézzük meg az első esetet, hogy
mi történik akkor, amikor szétszórt vagyok. Csak egy utalást szeretnék tenni
ide. Néhány hete beszéltünk arról, hogy az összes világvallást összevetve, az
egyik általános kijelentés az volt, hogy mi az, ami összeköti azokat az
embereket, akik bármely nagy világvallásban igazán előre jutottak. Ez pedig
éppen a figyelem koncentráltsága volt!

Most tehát nézzük meg az első
részt, ami tehát annak a kifejtése, hogy szétszórt vagyok. Ez miért akadályoz
meg abban, hogy egy hittel teli, mély meggyőződés alakulhasson ki az életemben.
Ami persze automatikusan kialakul, mert hiszen, ha átélem ezt az önfeledt
állapotot, akkor ebbe bele fog tartozni az, hogy elköteleződöm. De ez nem egy
kívülről rám erőszakolt elköteleződés lesz, amit kell, vagy amit akarok, hanem
az elköteleződés megszületik, egyszerűen gyümölcsként, az előzményekből. Majd
pedig az elköteleződéssel együtt kialakul egyfajta megingathatatlan meggyőződés
is.

Na tehát, akkor kezdeném egy
történettel. Amikor teljesen szét vagyok szóródva, akkor minden helyzet ide
tartozik, ami a két szerzetesről szól. A két szerzetes megy a folyó felé, és
azt látják – miközben mindenképpen szükséges az útjuk folytatásához, hogy
átkeljenek a folyón -, hogy ennek a folyónak nagyon nagy a sodrása. Egyszer
csak ott áll egy hölgy és arra kéri meg ezeket a szent életű szerzeteseket,
hogy vigyék már őt át a túlsó oldalra, mert hiszen így ő soha nem fog oda
eljutni, ahova szeretne elérkezni. A két szerzetes eltöpreng, hogy mit is
tegyenek. Az egyik azt mondja, hogy szó sem lehet róla, hogy hozzáérjek egy
nőhöz, ez teljességgel lehetetlen, mert ez mindenféle meggyőződésemmel és az
életszentségre való törekvésemmel ellentétes volna. A másik pedig azt mondja,
hogy ha át kell vinni, akkor gyerünk, vigyük át! Nyakába veszi az ifjú hölgyet
és átmennek ezen a sebes sodrású folyón majd lerakja a hölgyet és mennek
tovább. Hosszú ideig nem szólnak egymáshoz, és végül az, amelyik azt mondta,
hogy ez elképzelhetetlen, hogy én hozzányúljak egy nőhöz, azt mondja, hogy most
már ezt nem bírja tovább. Hogy lehetett erre képes a társa, amikor szerzetesi
fogadalmat tett. Nagyon elkezd dühöngeni ezen. Mire a másik szerzetes csak
higgadtam annyit mond, hogy tudod, én csak ezt a nőt leraktam a túlparton, de
úgy látom, hogy te még mindig cipeled.

Ide tehetjük tehát az életünknek
az összes olyan élményét, amikor képtelenek vagyunk kilépni éppen abból a
kötöttségünkből, ami a figyelmünket vagy megosztja, vagy arra koncentrálja,
amit mi nem szeretnénk. Szeretnénk elszakadni ettől a helyzettől, de nem
tudunk. Szeretnénk másra figyelni, de nem tudunk. Ebben a pillanatban úgy
tűnhet, hogy az életünknek elég nagy rész bekerülhet, ebbe a kockába vagy
kalapba. Ez pedig eleve lehetetlenné teszi, hogy önfeledtek lehessünk, hiszen a
figyelmünk szétszóródik olyan irányba, amilyenbe mi nem szeretnénk.

Ahogy mentem ma haza, óriási
baleset történt, le volt zárva a Pesti út. Tudtam azt, hogy feltehetően el
fogok kési a keresztúri hittanóráról, de mi értelme lenne, ha ülnék a kocsiban
és dühöngenék. Persze tudjuk mi, hogy ennek nincs értelme, és szívesen
kikerülnénk mi ebből a helyzetből, de nem vagyunk rá képesek, mert a
figyelmünket leköti valami olyasmi, amit nem szeretnénk, és mégis így van.

Most nyugodtan ide lehet tenni
azokat a helyzeteket, amikor nem öt vagy tíz percre köti le a figyelmünket
valami, hanem napokra, hetekre vagy hónapokra. Emiatt pedig képtelenek vagyunk
kilépni, akár csak egy pillanatra is, ebből a helyzetből, mert valami olyasmire
koncentrálódik a figyelmünk, amit nem szeretnénk.

Most pedig következzék egy másik
történet, ami ezt még egy kicsit megtekeri. Megy a szerzetes a mesterhez és a
szerzetes hihetetlenül büszke önmagára. Azért olyan büszke önmagára, mert úgy
éli meg a saját életét, hogy neki sikerült mindenről lemondania. Bekopog a
mesterhez, és azt mondja: „Mester, sikerült elérnek azt, hogy már semmi sincs
nálam.” Mire a mester azt mondja, hogy: „Akkor gyorsan dobd el!” Van tovább is,
de aki közületek most nevetett, az már rögtön megértette. Mert mondhatja tovább
a szerzetes, hogy mit dobjak el, hiszen semmi sincs nálam, mire a mester azt
fogja válaszolni, hogy éppen ez az, amitől meg kellene szabadulnod. Ha hívő
emberként nyilatkozom, akkor ez az a nagyböjtben, önmegtagadásokat végző,
szentéletű keresztény, akinek az önmegtagadásai közben, az élete önmaga körül
kezd el forogni és minél több mindenről mond le, annál inkább ő kerül ebbe a
vallásgyakorlatnak a középpontjába. Végül pedig, amikor már mindenről
lemondott, az isten már nincs is ott, mert teljesen önmaga az, aki betölti a
saját életét. Éppen az által, hogy a lemondásban, önmagát kereste.

Egy másik ilyen történet. Amikor
azt mondja egy koncertről jövet, az egyik a másiknak, hogy nahát ez egy
fantasztikus koncert volt, hallottad, hogy énekelt, a hangja betöltötte a
termet. Mire a másik erre azt válaszolja, hogy igen, ki is kellett jönnünk
onnan, hogy elférjen a hangja. Szóval még a lemondásainkkal is lehetünk úgy, hogy
végül a lemondásainkkal van tele az egész életünk és nyilván valóan ez a semmi,
egyet jelenthet azzal, hogy már semmi sincs, csak én. De ez az én már mindent
betölt, miközben látszólag semmit sem ragadtunk meg.

A figyelem szétszóródásához
mondanék még egyet. Amikor a Terézvárosban káplánkodtam, akkor néha olyan
érzésem támadt, hogy egyszer egy hittanórát vagy egy vasárnapi beszédet nagyon
szívesen azzal kezdenék, hogy hogyan lehet ebben a közegben elmélkedni. Ebben
az élettérben szinte egy abszurd követelmény a paptól, aki a hetedik, nyolcadik
vagy kilencedik kerületben a kutyakakis világ közepén ül, hogy ő képes legyen,
ne szétszóródni. Nem egyszer próbáltam, hogy nap közben kimenjek egy kicsit
lazítani, elengedni magam, de egyszerűen nem tudtam, hogy hova figyeljek, mert
ha éppen nem a lábam elé néztem, akkor nekimentem az embereknek, ha pedig az
emberekre figyeltem, akkor leléptem a járdáról és jött egy autó. Egy szóval,
alkalmatlan arra, hogy egy ember ilyen közegben éljen, legalábbis én ezt szűrtem
le magamnak. Nagy művészet egy ilyen élettérben arra figyelni, amire valóban
szeretnénk.

Ilyen lehet például az állandó
zene is, hogy mindig szóljon valami. De ezt nem is ragozom, mert amit
élvezetben nyerek, annak a sokszorosát elveszítem abban az örömben, ami az
osztályrészem lehetne, ha nem figyelnék ezer más dologra.

Ma megtehettem azt, hogy beültem
egy kerthelységbe és ott nyugodtan megebédeltem. Egyszer csak a következő
párbeszéd zajlott le mögöttem. Egy nyugdíjas férfi meg egy nő, ott ültek és egy
idilli állapotot tükrözően, ott pihentek. Csakhogy én hallottam, hogy a férfi
nagyjából kétpercenként a mobiltelefonjával csinál valamit. Mire az asszony
azt, mondta, hogy ő mindjárt felrobban az idegtől, ha a férfi azonnal nem rakja
el azt a marhaságot a kezéből. Mire a férfi erre azt válaszolta, hogy fogja be
a száját és relaxáljon inkább. Így élték át ők a tökéletes élményt. Szóval
süthetett nekik a nap nyugodtan, mert jól elvoltak mással.

 Nyilván ez súlyosabb estben figyelemzavart
jelent, vagyis, hogy az erőinket nem tudjuk koncentrálni, képtelenek vagyunk
rá.

Azok az emberek, akik állandóan
másokhoz való viszonyukban élnek, azok nagyon nehéz helyzetben vannak, mert
állandóan szét kell, hogy szórják a figyelmüket a környezetükre.

Itt pedig jön a második pont. Az
is akadályozhat bennünket egy mély hit és meggyőződés kialakulásában, hogy ha
túl sok figyelem fordul az énre, önmagunkra. De ez nem egyenlő az
én-központúsággal, az egocentrikus életmóddal, mert az egy külön dolog. Mert
ekkor én vagyok a középpontban. De lehetséges egy olyan helyzet is, amikor nem
feltétlenül vagyok a középpontban és mégis iszonyatosan sok energia
koncentrálódik énrám, miközben úgy élem meg a helyzetemet, hogy én nem is
magamra figyelek, hanem rád. De mi történik azokkal az emberekkel – és itt ez
mindnyájunkra is érvényes lehet -, ha állandóan kell a környezetünket
figyelniük. Jó-e, amit most mondok, ez érthető volt-e vagy nem, vagy most ez
tetszik vagy nem? Állandóan figyeljük a környezetünket, hogy magunkat
megerősíthessük, hogy a helyünkön vagyunk és a dolgok a helyén vannak. De ha
jön is visszajelzés mástól, ez látszólag azt fogja jelenteni, hogy látszólag
érted élek, nem is figyelek magamra, mindenemet odaadom neked, az életemnek az
a célja, hogy te boldog legyél. De ez az ember, paradox módon, minden
energiáját, önmagára fordítja. Azért, mert miközben azt mondom, hogy az az
életemnek az értelme, hogy te boldog légy, állandóan arra kell figyeljek, hogy
te milyen visszajelzéseket adsz nekem. Miközben pedig állandóan rád figyelek,
egyszer csak én kerülök be a középpontba, érdekes módon. Tele lesz mindennel
az, hogy én mit élek át akkor, amikor veled kapcsolatban vagyok. Ki fogom
magamat szolgáltatni azoknak az érzéseknek és mindennek, amit a veled való
kapcsolatodban átélek. Mert, ha te azt mondod, hogy ez az előadás nem éppen
valami jó, akkor én rád figyelek, de egyből elkezdem magamat rosszul érezni. Az
énem, pedig nem így szerettem volna, a középpontba kerül és túl sok figyelem
fog rá összpontosulni. Ez egy ilyen nagyon furcsa, paradox helyzet. Az ilyen
illető látszólag egyáltalán nem figyel magára, valójában azonban minden az
alapján történik, hogy ő mit él át a másokkal való kapcsolatában. Ezért, ha
kiszolgáltatjuk magunkat vagy kiszolgáltatjuk magunkat vagy pedig másokat akarunk
kiszolgáltatottá tenni, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy saját magunk
bekerülünk a figyelmünk középpontjába.

Tehát minden olyan helyzet ide
tartozik, amikor önmagamat azonosítom valamivel vagy valakivel. Amikor úgy
kötöm össze az életemet valakivel vagy valamivel, hogy nem különböztetem meg
magamat attól a más valamitől, vagy más valakitől. Ezáltal függővé fogok
kerülni attól a dologtól, amivel azonosítottam önmagamat. Ennek pedig az lesz a
következménye, hogy nem tudok elfelejtkezni önmagamról, mert állandóan a másik
reakcióit figyelem. Nem felejtkezhetek el magamról egy pillanatra sem, mert a
végén még megbántalak, mert ha megengedném magamnak, hogy önfeledten vagy
ösztönösen csináljak valamit, az lehet, hogy neked nem tetszene és akkor
állandóan aggódnom, és szoronganom kellene emiatt. Vagyis nem lazíthatok egy
pillanatra sem, mert a te függvényedben létezem és ha neked valami nem tetszik,
akkor az nekem automatikusan azt jelenti, hogy én rosszul vagyok.

Ide tartozik az az egész világ,
hogy félni attól, hogy milyen vagyok, hogy mit gondoltok, hogy mit szóltok,
hogy milyennek láttok, aggódni, hogy rosszat teszek, hogy elrontom, hogy nem
tudok megfelelni, hogy majd ennek rossz vége lesz, és majd elhagytok, és a
többi.

A másik pedig, amikor én-központú
életet élek, egocentrikus vagyok. Ez látszólag egy jó dolognak tűnik, azért
mert mégis rólam és az én boldogságomról van szó, de érdekes módon, ha
én-központú életet élek, akkor ez totálisan lehetetlenné teszi, hogy önmagamról
elfeledkezzek. Tehát egy ilyen ember éppen abból marad ki, amit el akarna érni.
Ahogyan többször is mondtam már nektek, hogy van emberközpontú humanizmus és
Istenközpontú humanizmus. Én az utóbbinak tartom magam, és ez nekem nagyon
megéri. Bár nem tudom ezt mindig megtenni, de célként ez lebeg előttem. Azt
semmiképpen sem szeretném, hogy én legyek az életem középpontjában, azért, mert
szoktam néha tükörbe nézni és azt gondolom, hogy ennél azért biztos van jobb
is. Nem szeretnék megbántani senkit, de azt sem szeretném, hogy te legyél az
életem középpontjában és nem azért, mert baj van veled, de lehet, hogy van
ennél jobb is. Tehát megéri nekem valaki olyat az életem középpontjába tenni,
aki nálam meg nálad is jobb. Mondjuk, ha valaki azt mondja, akit eddig nem
érdekelt annyira az Isten-kérdés, hogy az én kedvesem elmegy vasárnap misére.
Meg az én kedvesem még hittanórára is jár. Ilyenkor pedig azt mondja, hogy
inkább megyek oda, minthogy veled legyek. Erre pedig az hangzik el, hogy
kíváncsi vagyok én, ki a jobb nálam. Ilyenkor pedig kíváncsivá teheti a férfit
vagy  a nőt, hogy ki is lehet az a másik,
ha másért nem, már csak öntudatból is.

Az ilyen, én-központú ember,
mindent csak az önmagához való viszonyításban él meg. Mindennek annyiban és
annyira van értéke, ami éppen abban az adott esetben nekem az elképzelt javamra
válik, az én hasznomra van, vagy megéri nekem. Az ilyen ember látszólag mindent
elkövet azért, hogy boldog legyen és, hogy az a meggyőződése alakuljon ki, hogy
érdemes volt megszületni. Valójában, pedig teljesen elszigetelődik, méghozzá
azért, mert hiszen semminek sincs önmagában jelentése az ő életében, még a
legkisebb dolognak sem tud önfeledten örülni. Ugyanis, annyiban van csak
bárminek értéke, amennyiben ő azt birtokolhatja. De ha már egyszer ezt
birtokolta, akkor ennek soha nem lesz vége, mert egy csomó dolog van még, amit
nem birtokol, és ha birtokolt valamit, akkor el kell kezdenie félnie, hogy
egyszer elveszítheti azt. Ezért, ha az életemben mindent csak a magamhoz való
viszonyban vagyok képes látni vagy megélni, akkor nagyon szűkös életet fogok
élni.

Emlékszem, hogy nekem milyen
furcsa élmény volt, amikor először rájöttem arra, hogy mondjuk az eső nem
feltétlenül egy rossz dolog. Városi kölyökként, nem szerettem soha az esőt,
felőlem az is jó lett volna, ha nem esik soha, mert sokkal jobb, ha süt a nap.
Szinte felnőtt fejjel jöttem arra rá, hogy képes voltam leélni vagy húsz évet
úgy, hogy amikor elkezdett esni az eső, az rögtön azt jelentette a számomra,
hogy a fene egye meg.

Eszembe jutott egy sokszoros
bajnok, magyar atléta. Hosszútávfutó volt és egy roppant varázsos személyiség
és edző volt ott, abban a klubban, ahol sportoltam. Mindenki rajongott érte,
mert egy roppan jó humorú, lezser fickó volt és mindenkinek az volt a vágya,
hogy ott lehessen, amikor ő storyzik. Egyszer csak a következőt mondta – ami a
számára egy lényegtelen mondat volt, számomra meg egyáltalán nem volt az,
főként akkor nem -, hogy már alig várom, hogy vége legyen ennek az
edzőtábornak, és akkor utána elmenjünk a haverokkal egy strandra és nézhessük a
csajokat. Számomra azért volt ez egy roppant rendkívüli mondat, mert akkor én
éppen olyan 15-16 éves voltam és nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mikor járok
jól, ha nézem a csajokat, vagy nem nézem a csajokat. Ha néztem a csajokat,
akkor ez azt indította el bennem, hogy jó ez, de az egyik sem az én barátnőm.
Jó ez, de minél szebb az a lány, nekem annál kevesebb esélyem van. Ilyen
élményeim voltak erről az egész dologról. Egyszer csak hallok valakit – aki egy
nagyon lezser fickó volt -, hogy ezt mondja, hogy figyelj ide ki lehet ülni úgy
is a strandra úgy is, hogy csak nézed  a
csajokat és örülsz neki, hogy szépek és kész. Nekem az akkor egy életre szóló
élmény volt, hogy nem csak úgy lehet valami, ahogy azt én elképzelem. Egy
szóval lehet úgy önfeledten élni ebben a világban, hogy az sem baj, ha valami
vagy valaki nem az enyém, még az sem baj, ha nem a gyerekemé. Amikor azt
szeretném, hogy a gyerekem azt kapja meg, amit én nem kaphattam meg soha, az
mindig azonnal nekem van! Látszólag pedig, én benne sem vagyok. Ilyenkor
szoktak meglepődni azok a szülők, akik megadják ezt a gyereküknek, akkor az
öröm és a viszonzás elmarad. Itt éppen arról van szó, amiről beszéltünk, mert
ha nincs erőfeszítés, akkor nincs öröm sem. Inkább csak jó pillanatok vannak és
ez inkább csak élvezet. Hiába lehet eljutni, bizonyos külső szerekkel,
kábítószerrel, vagy alkohollal egy másik tudatállapotba eljutni, végső soron
ugyanabba az állapotban maradunk, mert nem mi tettünk erőfeszítéseket az
állapotunk megváltoztatásán. Az, ami ilyenkor megtörténik, az ég és föld, mert
függő helyzetbe kerülök attól a dologtól, ami segít nekem abban, hogy
elkerüljek ebbe az állapotba. Ez az egyik nagyon nagy baj, hogy függővé válok
tőle, a másik pedig az, hogy miután nem áll mögötte az én erőfeszítésem, ezért
az énem nem fog gazdagodni, a személyiségem pedig nem fog erősödni, nem fogok
tudni előrelépni. Tulajdonképpen úgy is mondhatnánk, hogy az ilyen ember az
stagnál. Még akkor is, ha folyamatosan egy kábítószer hatása alatti eufórikus
állapotban van. Egy darabig stagnál, majd elkezd visszafelé fejlődni. Látszólag
a belső erőfeszítés által vagy a külső segítség által elért állapot ugyanaz,
valójában azonban éppen egymás ellentétei. Annyira vágyunk arra, hogy valaminek
odaadhassuk az életünket, hogy elkötelezetten, meggyőződéssel felejtkezhessünk
el magukról és élvezhessük az életet, a szónak most abban az értelmében, hogy
boldogok legyünk. De ez kívülről soha nem megy!

Hiányzik a figyelem és a
koncentráció könnyedsége. Kétféle koncentráció létezik. Az egyik a feszült
koncentráció, mondjuk amikor egy sportoló koncentrál, szinte sűrűsödnek az
energiák. Emellett van egy másik koncentráció is, amire legalább akkora
szükségünk van és ez az ellazult koncentráció. Mind a kettőt tudnunk kellene
gyakorolni, azt is, hogy az akaratunkat latba vetve tudjunk hihetetlenül
koncentráltak lenni és mindent beleadni. De megvan ugye ennek az ellentéte is,
amikor teljesen el vagyunk lazulva. Ez a meditációban, az elmélkedésben
történik meg velünk. Hihetetlenül el vagyunk lazulva, de nagyon koncentrálunk. Mert,
ha szét lennék esve egy imádságban, akkor azt öt perc alatt meg is unnám, de ha
ezt az ellazult figyelemösszpontosítást eléred, akkor megszűnik az idő. Mivel
az önfeledt állapotunkban megszűnik az idő, azért ne olyan nagy teljesítmény
ilyenkor már hosszan imádkozni.

Akkor most következzék egy kis
üveggyögy játék, aminek két részlete van. Akkor most elmondom az egyiket erről.
„Itt, ebben a néhány tucatnyi szívben és elmében játszódik le a kor szellemével
és az egyes tudományokkal folytatott játékunk egész fejlődése, alkalmazkodás,
fellendülése, összeütközése és vitája. Voltaképpen és igazán, teljes értékűen
és erőkifejtéssel, csak itt játsszák a mi játékunkat. Csak itt, a mi
környezetünkben lett öncélú – abban az értelemben, hogy itt maga a játék a cél
-, és szent szolgálat, és nincs már semmi köze a kedvteléshez, a művelődési
hiúsághoz, vagy még kevésbé a babonához.”

Ez a fiktív játék, azt fogja
jelenteni, hogy egy olyan helyzetbe fogunk jutni, amiben a helyzet önmagát
jutalmazza. Persze, engem jutalmaz. Nem a jutalomért csinálom, hanem azért,
mert benne vagyok egy olyan helyzetben, amiben, amikor bent vagyok, akkor
nincsen másra szükségem, csak bent maradni ebben a helyzetben, és azáltal, hogy
bent vagyok, átélem ezt a boldogságot. Elmondanék ehhez egy Anthony de Mello
által megírt történetet.

Egy olyan történetet írt, amit
mintha Jézus mondott volna. Van két testvér. Ehhez a két testvérhez bekopogtat
Jézus, és azt mondja nekik, hogy szeretné őket meghívni, legyetek papok.
Meglepődik a két testvér, de azért mégis csak eltöprengenek rajta, és az egyik
a döntést hozza, hogy egy élete, egy halála, hát legyen. Amikor pedig ezt
mondja, elmegy a papnevelő intézetbe, és hat évet eltölt ott, majd elküldik őt
misszióba, ahol sok megpróbáltatás éri őt, teljesen lemondott minden
vagyonáról, teljesen egyesül van. Sőt, még be is börtönzik és ártatlanul ki is
végzik. Egyszer csak elérkezik a mennybe, és Jézus azt mondja neki, hogy te
annyi mindenről lemondtál, és jól sáfárkodtál az életeddel, százannyit adok
neked és üdvözülsz. A másik testvér, ugyanígy hallja a hívást és a következőket
gondolja, hogy hát azért ezt már mégsem és gyorsan keres magának egy kislányt,
megházasodik, szereti is a feleségét, lesz néhány gyereke, azokat is szereti,
néha még nagylelkű is, adományokat is ad, a testvérét is támogatja, még az
egyházat is. Így éldegél, majd ő is meghal. Találkozik Jézussal a mennyben, és
azt mondja neki Jézus, hogy elég sok dologról lemondtál, tudod mit, százannyit
adok neked és te is üdvözülsz. Ezután a két testvér találkozik egymással a
mennyországban, és aki szerzetessé meg pappá lett, az először a döbbenettől nem
is tud szóhoz jutni, majd azt mondja, hogy hát te is üdvözültél testvérem? Ez
óriási, hát még jobban szeretem Istent, és ha most újra kellene születnem,
biztos, hogy még inkább ugyanazt csinálnám, mint eddig. Dehogy csinálnám
másképpen.

Amikor egy olyan életet élek,
teljesen mindegy hogy mi van benne, sőt még az sem lényeges, hogy miről mondtam
le, hanem egy a lényeges, hogy örüljek annak, ahogyan élek. Ott, éppen abban az
életállapotban, ahol vagyok, és folyamatosan élvezzem ezt az életet. Ezért
tulajdonképpen egy keresztény ember szempontjából arról beszélni, hogy így
lemondás, meg úgy lemondás, ezek teljesen abszurd kijelentések. Amikor valaki
azzal dobálózik folyamatosan, hogy ő mi mindenről mondott le. Amikor egy
házastársi kapcsolatban valaki azt szegezi a házastársának, hogy de hát én az
életemet is feláldoztam érted és mindent, és tessék. Hát azért csinálta? Hát
akkor eleve kizárta magát, abból az örömből, ami egy házastársi kapcsolatból
fakadhatott volna. Van egy kínai mondás, ami hasonlóképpen szól, hogy amikor az
íjász célra tart, és semmi más nem foglalkoztatja őt, csak a lövés, akkor az
erejének teljében van. Amikor eszébe van az, hogy legyőzze az ellenfelét, akkor
megremeg a kezében a nyíl. Amikor pedig eszébe jut a trófea, amit nyerhetne,
akkor elhomályosul a látása és elvéti a lövést. Ebben a mondásban nagyon jól
benne van, hogy nem mindegy, hogy mi van a középpontban. Ezért mondja
Csíkszentmihályi Mihály azt, hogy a sport, a verseny, a játék, akkor tudja
számunkra meghozni ezt az élményt, ha nem az ellenfelet akarjuk legyőzni. Mert,
ha ezt szeretnénk tenni, akkor már rossz úton vagyunk. Főleg pedig, akkor
vagyunk rossz úton, ha mindenképpen győzni akarunk. Ilyenkor el fog
homályosulni a látásunk.

Gadamertől szeretnék egy pár sort
idézni. Arról szólna az idézet, amit ő a játékkal kapcsolatban mondott. Nagyon
ide illik. A következőt mondta:

„A játékban fel tudunk oldódni. A
játék, a játékos fölé kerekedik. A lényeg nem a játékos, hanem a játék. A játék
igazi célja, nem a kitűzött célok elérése, hanem önmagunk játékba hozása. A
játék tőlünk függetlenül létezik!”

Hát innen már csak egy lépés azt
mondani, hogy: „És kezdetben volt a játék!”… és a többi. Mi bekapcsolódunk ebbe
a játékba és nem a játékos a cél. Nem azáltal van játék, hogy van játékos,
hanem a játék van. Az ember aláveti magát a játéknak. Gadamer úgy fogalmazza
ezt meg, hogy megmutatja magát, bemutatja magát a játéknak, megjelenik a játék
színpadán. A sportban is és mindenféle játékban az a zseniális, hogy nagyon
egyértelmű szabályok vannak, ki tudjuk vonni magukat a világból, be tudunk
lépni egy ilyen általunk tökéletesen kézbe tartható világba. Ahol tudjuk, hogy
mi a célunk, önfeledtté válhatunk ott. A játék, legyen az a legegyszerűbb játék
is, azért zseniális, mert túlvisz bennünket a téren, az időn, a világnak a
kötöttségein.

Na, látom itt felmerült a
számháború nevű játék, akkor most ide elmondok egy esetemet a számháborúval
kapcsolatban. Egyszer elmentem fiatalokkal egy nyári táborba, Esztergomba.
Kérdeztem tőlük, hogy van-e kedvük számháborúzni? Azt mondják, hogy bár nem
játszottak még, de ez nagyon jó ötlet. De azért volt, aki már kipróbálta és
mondta, hogy ez nagyon klassz játék. Megkérdeztem tőlük, hogy milyen legyen a
terep, gyönge, erős vagy közepes. Azt válaszolták, hogy legyen egy közepesen
erős terep. Nagy lelkesen vonulunk át Esztergomban a szigetre, hogy akkor
számháborúzzunk. Akkor meglátták azt, hogy elhelyezem a két zászlót és akkor
kiderül, hogy ahhoz, hogy ők felfedezzék a zászlót, legalább két bokron át kell
magukat majd verekedniük, bogáncsos lesz a ruhájuk, tüske is van az erdőben.
Erre mit találtak ki? Azt, hogy a mobiltelefon, ami náluk van, az megfelelő
eszköz lesz arra, hogy összehívják magukat a játék egy bizonyos területén és
kivárják azt az időt, ameddig én sípolok, hogy lejárt az idő, mert hát bolondok
lesznek magukat ott összeszúrni az esztergomi erdőben. Na ez a játék-rontás,
amikor valaki még odáig sem jut el, hogy belevesse magát az erdőbe és, hogy
játsszon. Ekkor voltam olyan állapotban, amikor azt gondoltam, hogy ennél
mélyebbre nem zuhanhat ez a tábor.

Amikor a gyerekek olyan
önfeledten játszanak, hogy nagyon elmegy az idő, és az anyukájuk már ordít le,
hogy gyertek már fel, mert kihűl az ebéd. A gyerekek erre azt válaszolják, hogy
még nem fejezték be, mert számukra teljesen mindegy, hogy negyed tíz van vagy
ebéd. Hát kit érdekel ez az idő? A játéknak megvan az ideje és ez az idő
mindennél fontosabb.

Néha úgy tűnt a szüleim számára,
hogy kezelhetetlen gyermek vagyok, és nem egyszer megtörtént az, hogy
megígértem, hogy az iskolából rögtön hazamegyek és ilyenkor történt az, hogy
csak sötétedés után egy kicsivel tértem haza, de akkor is csak azért, mert
akkor már nem lehetett látni a labdát. Édesanyám előszeretettel gyűjtött népi
tárgyakat, többek között a népi vasaláshoz szükséges mángorlója is volt.
Emlékszem, hogy egy ilyen önfeledt játék után, eltörte az ülepemen az egyik
ilyen mángorlót, amit egyébként én tökéletesen meg tudtam érteni és egy
pillanatig sem gondoltam, hogy méltánytalanság történt velem. Főként, ahogy
láttam, hogy milyen eszméletlenül ideges. Zárójelbe téve még megjegyezném, hogy
az önfeledtség számomra olyan nagy dolog volt, hogy ötödikben azt javasolták az
igazgatóságtól lefelé az egész tantestületig, hogy nem ártana, ha a XII.
kerület általános iskoláit elkerülném. Így kerültem át az első kerület három
általános iskolájába.

Ahogy mondtam már az előbbiekben,
a játékban megszűnik a térnek a kötöttsége. De miért lényeges ez? A játék
kapcsán most bele tudunk abba menni, hogy hogyan kellene azt csinálnunk, ha egy
olyan helyzetbe, hogy amikor az élet a maga fenyegető és kiszámíthatatlan
jellegével áll előttünk, hogy akkor olyan egységekre bontsuk az életünket,
amelyben mégis csak uraljuk az időt, a teret, önmagunkat, a képességeinket és
minden egyebet.

Mivel nagyon szeretek játszani,
ezért a múlt héten is egy bibliacsoportban, bibliodrámáztunk. Éppen a
paradicsom és a bűnbeesés volt a téma a legutóbbi alkalommal. Nagyon izgalmas
ez, mert ilyenkor egy szobában meg lehet jeleníteni a paradicsomot, aztán
édentől keletre, nyugatra, északra és délre, mindent. De még azt is
megcsináltunk, hogy egyszerre lehetett jelen lenni a paradicsomon kívül a
teremtés kezdetétől a mostani pillanatig, mindenkinek. Tehát nagyjából tíz perc
bemelegítés után el lehet kezdeni egy olyan játékot, amelyben nincs
tulajdonképpen idő és tér korlát, hanem minden lehetséges. Hihetetlenül
izgalmas dolgok alakultak ki ebből, például, ahogy Káin elkezdte püfölni  a kígyót – aki persze egy barátunk volt, de
ebben az esetben ő volt a kígyó -, azért, hogy a kígyó ne kísértse meg Ádámot
és Évát, mert, ha leemelik azt a gyümölcsöt a fáról, akkor neki meg kell ölnie
a testvérét. Tehát itt az az érdekes, hogy a térben és az időben, ezek a síkok
teljesen egymásba tudnak menni. Emellett a játékszabályok eközben lehetővé
teszik azt, hogy ebben nem veszünk el és tudunk benne létezni.

A játék felülemel bennünket a
végzetünkön is, a sorsunkon, az okságon, mert a játékban mindenki arról a
kockáról indul, hogy start. Nem pedig onnan, ahonnan az életből indulunk, mert
az életben nem ugyanarról a kockáról indulunk, de a játékban, igen! A játékban
az is jó, hogy ugyanazok a szabályok érvényesek mindenkire és átélhetünk egy
csomó olyan élményt, amit az életben nem élhetünk át, vagy azt gondoljuk, hogy
nem élhetünk át, mert annyira magunkra koncentrálunk, hogy az van bennünk, hogy
mi annyira hátrányos helyzetűek vagyunk, hogy ebből az adódik, hogy nem
lehetünk boldogok.

A játék úgy tudja ezt
megteremteni a számunkra, hogy mi határozzuk meg annak a valóságnak a kereteit.
Miközben pedig a játékban mondhatjuk ezt, akkor az életről miért nem
mondhatnánk? Hiszen ott is mi határozzuk meg a kereteket, ugyanolyan
önkényesen, legfeljebb nem tudatosan. Amikor játszunk, akkor lehet egy csomó
élményünk erről, hogy milyen kereteket érdemes nekünk meghatározni. Szombaton
is játszottam, akkor activytiztünk, mégpedig az action-t játszottuk. Nagyjából
száz kocka a pálya és volt három csapat, és miközben a másik két csapat a
századik kocka előtt állt, az én csapatom a hatvanadik előtt állt. Hármas
csapatok voltak és annyira le voltunk maradva, hogy elkezdtek velünk
jótékonykodni. Ugye ez nincsen a szabályok között, de annyira nyomasztotta már
őket, hogy milyen helyzetbe kerültünk, hogy engedményeket tettek. Megtették
azt, hogy amikor a homokóra egy perce letelt volna, akkor ők forgatták az órát,
hogy több időnk legyen. Ösztönösen is az jutott az eszembe, ami a sportnak is
az áldomása, hogy van amikor azt mondjuk, hogy na innen szép győzni! Mivel
tudtam, hogy ma nektek erről fogok beszélni, persze én nem a győzelemre
koncentráltam, hanem arra, hogy a lehető legjobban csináljak mindent, mert, ha
a győzelemre koncentráltam volna, akkor abból csak eszméletlen düh meg
idegesség fakadt volna. Hiszen iszonyatos volt a hátrányunk. Képzeljétek,
megtörtént ebben a játékban, hogy a semmiből nyertünk, innen, ekkora
hátrányból. Mindeközben én nem mondhatnám azt, hogy a játékot nem élveztem. Nem
az utolsó pillanatát élveztem csak ennek a játéknak, amikor kiderült, hogy
nyertünk, hanem közben is, a mutogatás, az elmesélés, a rajzolás közben is.

Valaki azt mondta, hogy a
világunknak az egyik nagy téviránya, hogy nem játszunk eleget, mert túl
racionálisak vagyunk.

Elmondok egy
történetet. Jézus egyszer elment egy focimeccsre, mert természetesen őt is
érdekli a foci, és ekkor a katolikusok játszottak a protestánsokkal. Nagyon
érdekesnek ígérkezett a meccs, mert nagyon régóta készült a két csapat. Jézus
is felvonult a kilátóra és ahogy elindult a meccs, ő is egyre jobban bevonódott
a játékba és ő is kiabált. Amikor a katolikusok belőtték a gólt, akkor örömében
felpattant és azt mondta, hogy: „Éljen!” Néhány perc múlva pedig, amikor a
protestánsok találtak be, akkor ugyanígy reagált. A szurkolótársai egyre
furcsábban néztek rá és megkérdezték tőle, hogy: „Ugyan mondja már el végre,
hogy kinek is szurkol?” Mire az a válasz érkezett Jézustól, hogy: „Én nem szurkolok
senkinek, hát én csak egyszerűen élvezem a játékot!” Mire az egyik szurkoló
erre azt felelte, hogy: „Na tessék, egy ateista!”

Ilyenkor
szokott az eszembe jutni, hogy mikor jelentenek fel a felsőbb hatóságoknál,
mert akaratlanul is az villan be ilyenkor, hogy mennyire szeretnék én is
ateista lenni…

A múlt vasárnap
is odajött hozzám valaki és azt mondta: „Atya, ezt így nem lehet mondani!”
Nagyon szigorúan nézet rám, már éreztem is a végzetem, de aztán azt mondtam,
hogy szerintem lehet, mert akkor nem mondtam volna el öt perccel ezelőtt ezt.
Ez némileg oldotta a feszültséget, majd utána elkezdtünk beszélgetni és oda
jutottunk, hogy bizony neki igaza volt ebben, mert amit mondtam az félreérthető
lehetett, de ez persze nem baj.

Befejezem most,
mert egy teljesen új témával szeretném folytatni.

De mindabból,
amit elmondtam, én és más okos emberek is, levonták azt a következtetést, hogy
milyen az a család, amelyben, ha a gyerek felnő, akkor a lehető leginkább
lehetősége lesz arra, hogy ilyen pozitív meggyőződése alakulhasson ki. Hogy
önfeledté válhasson, hogy átadhassa magát valakinek vagy valaminek. Eközben
pedig ő is fejlődjön és gazdagodjon. Ez ennem az életállapotnak vagy minőségnek
a nagy paradoxona vagy titka, hogy miközben nem én vagyok a középpontban, sőt a
figyelmem nem is magam felé fordul, mindeközben én gyarapszom és szép lassan a
határaim mindinkább kitolódnak. Jézus ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Aki meg
akarja menteni az életét, az elveszíti azt, de aki elveszíti az életét énértem,
az megtalálja azt!” Másfelől pedig azt mondta, hogy ne azokat hívjátok meg
vendégségbe, akik titeket is vissza tudnak hívni, hanem olyanokat hívjatok meg,
akik nem jutalmaznak meg benneteket ezért. Éppen ezért kardoskodott annyira a
farizeusokkal, mert ők állandóan csak a jutalmat nézték. Vagy a jutalmukat,
vagy önmagukat. Az Istent pedig a legkevésbé! Miközben az életük példamutató
volt. Itt pedig megint egy paradoxonnal találkozunk: élhetünk nagyon
tisztességes, nagyon becsületes, nagyon rendes, erkölcsös, hívő és vallásos
életet, és marhára unjuk vagy nagyon nem örömteli az egész. Mert paradoxon
módon pont olyat csinálunk, amiről eddig beszéltem, vagy pedig pont az
ellenkezőjét. Nem az Isten a hibás!

Köszönöm szépen
a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari