Önfeledtség - az én (önmagam) elvesztése

2002.03.05.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket! Isten hozott titeket!

Csak egy-két mondatban szeretném az elején összefoglalni, hogyan jutottunk el idáig, szeretném összefoglalni az előző részek tartalmát, röviden.

Arról beszélgetünk, hogy az életünk leghétköznapibb tevékenységeiben is, hogyan lehetséges eljutni egy olyan mély hitre és meggyőződésre, aminek a tartalma így foglalható össze, hogy érdemes élni, jó ez a világ és én a helyemen vagyok. Egymás után hoztuk a szempontokat, hogy először is kihívásra van szükségünk, olyan kihívásra, ami megfelel a felkészültségünknek, de olyan kihívásra, ami nem túl egyszerű és nem túl könnyű. Aztán pedig szükséges, hogy meghatározzuk a céljainkat, ezt nagyon pontosan megfogalmazva és az is fontos, hogy legyenek visszajelzéseink, tehát pontosan tudjuk azt, hogy azok a lépéseink, amelyeket teszünk, közelebb visznek-e a célunkhoz, vagy pedig nem. Aztán arról is beszélgettünk, hogy ezt a célt, főként, hogyha hosszú távon elérhető csak, akkor kívánatossá tegyük a magunk számára. Utána az is szükséges, hogy bedobjuk magunkat - tehát teljes erőkifejtést igényel mindaz, amit ilyen módon, mi magunk határozunk meg célként -, és ha minden erőnket összpontosítani kell ahhoz, hogy valamit meg tudjunk tenni, vagy hogy valamit elérjünk, ez feltételezi azt, hogy koncentráltnak kell lennünk. Mert különben nem sikerül minden erőnket kellőképpen összpontosítani. Aztán eljutottunk oda, hogy ha meg tudtuk teremteni ezeket a feltételeket, akkor ennek kapcsán megteremtődik az, hogy valamiképpen elveszítjük az én-tudatunkat, ami persze nem egyenlő azzal, hogy nem vagyunk tudatosak. Hiszen ez az egész folyamat, amiről beszéltem, roppant nagy tudatosságot igényel. Ha nem vagyunk tudatosak önmagunk és a környezetünk felől, akkor ezt nem is tudjuk megcsinálni, legfeljebb csak ösztönösen lehetünk képesek rá, de akkor a dolog nincs a kezünkben. Végül az volt az utolsó szempontunk itt, ahogy Csíkszentmártoni Mihály is fogalmazott, hogy a kontrollnak paradoxona van.  De miért is paradoxon ez? Abból adódik, hogy egy olyan helyzetet teremtek magamnak, amit képes vagyok uralni. Teljesen a kezemben van ez a helyzet, miközben az élet, amiben élek, az természetesen, nincs az én kezemben. De azáltal, hogy olyan egységekre bontom az életemet, hogy mindig olyan helyzetbe vagyok, amely teljesen a kezemben van, ezt tudom megélni! Ez olyan kontrollt jelent – azon helyzet fölött és az életem fölött -, amely megszünteti a szorongásaimat, a félelmeimet, másfelől pedig az unalmat, a motiválatlanságot. Ezáltal jutottunk el oda, hogy jó esetben megtörténhet az, hogy önfeledté válunk. Itt valójában az én elvesztéséről van szó, az én válik nem tudatossá. Más lesz az, ami a középpontba kerül, de ez nem az én lesz.  

Mit is jelent az, hogy elveszítem önmagamat? Mert ez annak a feltétele, hogy önfeledten tudjak létezni. Itt két megközelítést hoznék most nektek.

Az egyik az, hogy mi akadályozhat meg ebben? Egyfelől az, hogy nem vagyok képes a figyelmemet koncentrálttá tenni, a másik pedig, hogy a figyelmem túlzottan is önmagamra koncentrál. Az egyik esetben azért nem tudom elveszíteni önmagamat, mert el sem jutok önmagamig, nem történik az meg, hogy az erőim koncentráltan rendelkezésre álljanak, mert szétszóródtam. A másik esetben pont az ellenkezője történik, minden erőm és minden figyelmem én-rám összpontosul. Ha pedig túlzottan is én vagyok a középpontban és a figyelmem önmagam felé irányul, akkor nem lehetek önfeledt.

Nézzük meg az első esetet, hogy mi történik akkor, amikor szétszórt vagyok. Csak egy utalást szeretnék tenni ide. Néhány hete beszéltünk arról, hogy az összes világvallást összevetve, az egyik általános kijelentés az volt, hogy mi az, ami összeköti azokat az embereket, akik bármely nagy világvallásban igazán előre jutottak. Ez pedig éppen a figyelem koncentráltsága volt!

Most tehát nézzük meg az első részt, ami tehát annak a kifejtése, hogy szétszórt vagyok. Ez miért akadályoz meg abban, hogy egy hittel teli, mély meggyőződés alakulhasson ki az életemben. Ami persze automatikusan kialakul, mert hiszen, ha átélem ezt az önfeledt állapotot, akkor ebbe bele fog tartozni az, hogy elköteleződöm. De ez nem egy kívülről rám erőszakolt elköteleződés lesz, amit kell, vagy amit akarok, hanem az elköteleződés megszületik, egyszerűen gyümölcsként, az előzményekből. Majd pedig az elköteleződéssel együtt kialakul egyfajta megingathatatlan meggyőződés is.

Na tehát, akkor kezdeném egy történettel. Amikor teljesen szét vagyok szóródva, akkor minden helyzet ide tartozik, ami a két szerzetesről szól. A két szerzetes megy a folyó felé, és azt látják - miközben mindenképpen szükséges az útjuk folytatásához, hogy átkeljenek a folyón -, hogy ennek a folyónak nagyon nagy a sodrása. Egyszer csak ott áll egy hölgy és arra kéri meg ezeket a szent életű szerzeteseket, hogy vigyék már őt át a túlsó oldalra, mert hiszen így ő soha nem fog oda eljutni, ahova szeretne elérkezni. A két szerzetes eltöpreng, hogy mit is tegyenek. Az egyik azt mondja, hogy szó sem lehet róla, hogy hozzáérjek egy nőhöz, ez teljességgel lehetetlen, mert ez mindenféle meggyőződésemmel és az életszentségre való törekvésemmel ellentétes volna. A másik pedig azt mondja, hogy ha át kell vinni, akkor gyerünk, vigyük át! Nyakába veszi az ifjú hölgyet és átmennek ezen a sebes sodrású folyón majd lerakja a hölgyet és mennek tovább. Hosszú ideig nem szólnak egymáshoz, és végül az, amelyik azt mondta, hogy ez elképzelhetetlen, hogy én hozzányúljak egy nőhöz, azt mondja, hogy most már ezt nem bírja tovább. Hogy lehetett erre képes a társa, amikor szerzetesi fogadalmat tett. Nagyon elkezd dühöngeni ezen. Mire a másik szerzetes csak higgadtam annyit mond, hogy tudod, én csak ezt a nőt leraktam a túlparton, de úgy látom, hogy te még mindig cipeled.

Ide tehetjük tehát az életünknek az összes olyan élményét, amikor képtelenek vagyunk kilépni éppen abból a kötöttségünkből, ami a figyelmünket vagy megosztja, vagy arra koncentrálja, amit mi nem szeretnénk. Szeretnénk elszakadni ettől a helyzettől, de nem tudunk. Szeretnénk másra figyelni, de nem tudunk. Ebben a pillanatban úgy tűnhet, hogy az életünknek elég nagy rész bekerülhet, ebbe a kockába vagy kalapba. Ez pedig eleve lehetetlenné teszi, hogy önfeledtek lehessünk, hiszen a figyelmünk szétszóródik olyan irányba, amilyenbe mi nem szeretnénk.

Ahogy mentem ma haza, óriási baleset történt, le volt zárva a Pesti út. Tudtam azt, hogy feltehetően el fogok kési a keresztúri hittanóráról, de mi értelme lenne, ha ülnék a kocsiban és dühöngenék. Persze tudjuk mi, hogy ennek nincs értelme, és szívesen kikerülnénk mi ebből a helyzetből, de nem vagyunk rá képesek, mert a figyelmünket leköti valami olyasmi, amit nem szeretnénk, és mégis így van.

Most nyugodtan ide lehet tenni azokat a helyzeteket, amikor nem öt vagy tíz percre köti le a figyelmünket valami, hanem napokra, hetekre vagy hónapokra. Emiatt pedig képtelenek vagyunk kilépni, akár csak egy pillanatra is, ebből a helyzetből, mert valami olyasmire koncentrálódik a figyelmünk, amit nem szeretnénk.

Most pedig következzék egy másik történet, ami ezt még egy kicsit megtekeri. Megy a szerzetes a mesterhez és a szerzetes hihetetlenül büszke önmagára. Azért olyan büszke önmagára, mert úgy éli meg a saját életét, hogy neki sikerült mindenről lemondania. Bekopog a mesterhez, és azt mondja: „Mester, sikerült elérnek azt, hogy már semmi sincs nálam.” Mire a mester azt mondja, hogy: „Akkor gyorsan dobd el!” Van tovább is, de aki közületek most nevetett, az már rögtön megértette. Mert mondhatja tovább a szerzetes, hogy mit dobjak el, hiszen semmi sincs nálam, mire a mester azt fogja válaszolni, hogy éppen ez az, amitől meg kellene szabadulnod. Ha hívő emberként nyilatkozom, akkor ez az a nagyböjtben, önmegtagadásokat végző, szentéletű keresztény, akinek az önmegtagadásai közben, az élete önmaga körül kezd el forogni és minél több mindenről mond le, annál inkább ő kerül ebbe a vallásgyakorlatnak a középpontjába. Végül pedig, amikor már mindenről lemondott, az isten már nincs is ott, mert teljesen önmaga az, aki betölti a saját életét. Éppen az által, hogy a lemondásban, önmagát kereste.

Egy másik ilyen történet. Amikor azt mondja egy koncertről jövet, az egyik a másiknak, hogy nahát ez egy fantasztikus koncert volt, hallottad, hogy énekelt, a hangja betöltötte a termet. Mire a másik erre azt válaszolja, hogy igen, ki is kellett jönnünk onnan, hogy elférjen a hangja. Szóval még a lemondásainkkal is lehetünk úgy, hogy végül a lemondásainkkal van tele az egész életünk és nyilván valóan ez a semmi, egyet jelenthet azzal, hogy már semmi sincs, csak én. De ez az én már mindent betölt, miközben látszólag semmit sem ragadtunk meg.

A figyelem szétszóródásához mondanék még egyet. Amikor a Terézvárosban káplánkodtam, akkor néha olyan érzésem támadt, hogy egyszer egy hittanórát vagy egy vasárnapi beszédet nagyon szívesen azzal kezdenék, hogy hogyan lehet ebben a közegben elmélkedni. Ebben az élettérben szinte egy abszurd követelmény a paptól, aki a hetedik, nyolcadik vagy kilencedik kerületben a kutyakakis világ közepén ül, hogy ő képes legyen, ne szétszóródni. Nem egyszer próbáltam, hogy nap közben kimenjek egy kicsit lazítani, elengedni magam, de egyszerűen nem tudtam, hogy hova figyeljek, mert ha éppen nem a lábam elé néztem, akkor nekimentem az embereknek, ha pedig az emberekre figyeltem, akkor leléptem a járdáról és jött egy autó. Egy szóval, alkalmatlan arra, hogy egy ember ilyen közegben éljen, legalábbis én ezt szűrtem le magamnak. Nagy művészet egy ilyen élettérben arra figyelni, amire valóban szeretnénk.

Ilyen lehet például az állandó zene is, hogy mindig szóljon valami. De ezt nem is ragozom, mert amit élvezetben nyerek, annak a sokszorosát elveszítem abban az örömben, ami az osztályrészem lehetne, ha nem figyelnék ezer más dologra.

Ma megtehettem azt, hogy beültem egy kerthelységbe és ott nyugodtan megebédeltem. Egyszer csak a következő párbeszéd zajlott le mögöttem. Egy nyugdíjas férfi meg egy nő, ott ültek és egy idilli állapotot tükrözően, ott pihentek. Csakhogy én hallottam, hogy a férfi nagyjából kétpercenként a mobiltelefonjával csinál valamit. Mire az asszony azt, mondta, hogy ő mindjárt felrobban az idegtől, ha a férfi azonnal nem rakja el azt a marhaságot a kezéből. Mire a férfi erre azt válaszolta, hogy fogja be a száját és relaxáljon inkább. Így élték át ők a tökéletes élményt. Szóval süthetett nekik a nap nyugodtan, mert jól elvoltak mással.

 Nyilván ez súlyosabb estben figyelemzavart jelent, vagyis, hogy az erőinket nem tudjuk koncentrálni, képtelenek vagyunk rá.

Azok az emberek, akik állandóan másokhoz való viszonyukban élnek, azok nagyon nehéz helyzetben vannak, mert állandóan szét kell, hogy szórják a figyelmüket a környezetükre.

Itt pedig jön a második pont. Az is akadályozhat bennünket egy mély hit és meggyőződés kialakulásában, hogy ha túl sok figyelem fordul az énre, önmagunkra. De ez nem egyenlő az én-központúsággal, az egocentrikus életmóddal, mert az egy külön dolog. Mert ekkor én vagyok a középpontban. De lehetséges egy olyan helyzet is, amikor nem feltétlenül vagyok a középpontban és mégis iszonyatosan sok energia koncentrálódik énrám, miközben úgy élem meg a helyzetemet, hogy én nem is magamra figyelek, hanem rád. De mi történik azokkal az emberekkel – és itt ez mindnyájunkra is érvényes lehet -, ha állandóan kell a környezetünket figyelniük. Jó-e, amit most mondok, ez érthető volt-e vagy nem, vagy most ez tetszik vagy nem? Állandóan figyeljük a környezetünket, hogy magunkat megerősíthessük, hogy a helyünkön vagyunk és a dolgok a helyén vannak. De ha jön is visszajelzés mástól, ez látszólag azt fogja jelenteni, hogy látszólag érted élek, nem is figyelek magamra, mindenemet odaadom neked, az életemnek az a célja, hogy te boldog legyél. De ez az ember, paradox módon, minden energiáját, önmagára fordítja. Azért, mert miközben azt mondom, hogy az az életemnek az értelme, hogy te boldog légy, állandóan arra kell figyeljek, hogy te milyen visszajelzéseket adsz nekem. Miközben pedig állandóan rád figyelek, egyszer csak én kerülök be a középpontba, érdekes módon. Tele lesz mindennel az, hogy én mit élek át akkor, amikor veled kapcsolatban vagyok. Ki fogom magamat szolgáltatni azoknak az érzéseknek és mindennek, amit a veled való kapcsolatodban átélek. Mert, ha te azt mondod, hogy ez az előadás nem éppen valami jó, akkor én rád figyelek, de egyből elkezdem magamat rosszul érezni. Az énem, pedig nem így szerettem volna, a középpontba kerül és túl sok figyelem fog rá összpontosulni. Ez egy ilyen nagyon furcsa, paradox helyzet. Az ilyen illető látszólag egyáltalán nem figyel magára, valójában azonban minden az alapján történik, hogy ő mit él át a másokkal való kapcsolatában. Ezért, ha kiszolgáltatjuk magunkat vagy kiszolgáltatjuk magunkat vagy pedig másokat akarunk kiszolgáltatottá tenni, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy saját magunk bekerülünk a figyelmünk középpontjába.

Tehát minden olyan helyzet ide tartozik, amikor önmagamat azonosítom valamivel vagy valakivel. Amikor úgy kötöm össze az életemet valakivel vagy valamivel, hogy nem különböztetem meg magamat attól a más valamitől, vagy más valakitől. Ezáltal függővé fogok kerülni attól a dologtól, amivel azonosítottam önmagamat. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy nem tudok elfelejtkezni önmagamról, mert állandóan a másik reakcióit figyelem. Nem felejtkezhetek el magamról egy pillanatra sem, mert a végén még megbántalak, mert ha megengedném magamnak, hogy önfeledten vagy ösztönösen csináljak valamit, az lehet, hogy neked nem tetszene és akkor állandóan aggódnom, és szoronganom kellene emiatt. Vagyis nem lazíthatok egy pillanatra sem, mert a te függvényedben létezem és ha neked valami nem tetszik, akkor az nekem automatikusan azt jelenti, hogy én rosszul vagyok.

Ide tartozik az az egész világ, hogy félni attól, hogy milyen vagyok, hogy mit gondoltok, hogy mit szóltok, hogy milyennek láttok, aggódni, hogy rosszat teszek, hogy elrontom, hogy nem tudok megfelelni, hogy majd ennek rossz vége lesz, és majd elhagytok, és a többi.

A másik pedig, amikor én-központú életet élek, egocentrikus vagyok. Ez látszólag egy jó dolognak tűnik, azért mert mégis rólam és az én boldogságomról van szó, de érdekes módon, ha én-központú életet élek, akkor ez totálisan lehetetlenné teszi, hogy önmagamról elfeledkezzek. Tehát egy ilyen ember éppen abból marad ki, amit el akarna érni. Ahogyan többször is mondtam már nektek, hogy van emberközpontú humanizmus és Istenközpontú humanizmus. Én az utóbbinak tartom magam, és ez nekem nagyon megéri. Bár nem tudom ezt mindig megtenni, de célként ez lebeg előttem. Azt semmiképpen sem szeretném, hogy én legyek az életem középpontjában, azért, mert szoktam néha tükörbe nézni és azt gondolom, hogy ennél azért biztos van jobb is. Nem szeretnék megbántani senkit, de azt sem szeretném, hogy te legyél az életem középpontjában és nem azért, mert baj van veled, de lehet, hogy van ennél jobb is. Tehát megéri nekem valaki olyat az életem középpontjába tenni, aki nálam meg nálad is jobb. Mondjuk, ha valaki azt mondja, akit eddig nem érdekelt annyira az Isten-kérdés, hogy az én kedvesem elmegy vasárnap misére. Meg az én kedvesem még hittanórára is jár. Ilyenkor pedig azt mondja, hogy inkább megyek oda, minthogy veled legyek. Erre pedig az hangzik el, hogy kíváncsi vagyok én, ki a jobb nálam. Ilyenkor pedig kíváncsivá teheti a férfit vagy  a nőt, hogy ki is lehet az a másik, ha másért nem, már csak öntudatból is.

Az ilyen, én-központú ember, mindent csak az önmagához való viszonyításban él meg. Mindennek annyiban és annyira van értéke, ami éppen abban az adott esetben nekem az elképzelt javamra válik, az én hasznomra van, vagy megéri nekem. Az ilyen ember látszólag mindent elkövet azért, hogy boldog legyen és, hogy az a meggyőződése alakuljon ki, hogy érdemes volt megszületni. Valójában, pedig teljesen elszigetelődik, méghozzá azért, mert hiszen semminek sincs önmagában jelentése az ő életében, még a legkisebb dolognak sem tud önfeledten örülni. Ugyanis, annyiban van csak bárminek értéke, amennyiben ő azt birtokolhatja. De ha már egyszer ezt birtokolta, akkor ennek soha nem lesz vége, mert egy csomó dolog van még, amit nem birtokol, és ha birtokolt valamit, akkor el kell kezdenie félnie, hogy egyszer elveszítheti azt. Ezért, ha az életemben mindent csak a magamhoz való viszonyban vagyok képes látni vagy megélni, akkor nagyon szűkös életet fogok élni.

Emlékszem, hogy nekem milyen furcsa élmény volt, amikor először rájöttem arra, hogy mondjuk az eső nem feltétlenül egy rossz dolog. Városi kölyökként, nem szerettem soha az esőt, felőlem az is jó lett volna, ha nem esik soha, mert sokkal jobb, ha süt a nap. Szinte felnőtt fejjel jöttem arra rá, hogy képes voltam leélni vagy húsz évet úgy, hogy amikor elkezdett esni az eső, az rögtön azt jelentette a számomra, hogy a fene egye meg.

Eszembe jutott egy sokszoros bajnok, magyar atléta. Hosszútávfutó volt és egy roppant varázsos személyiség és edző volt ott, abban a klubban, ahol sportoltam. Mindenki rajongott érte, mert egy roppan jó humorú, lezser fickó volt és mindenkinek az volt a vágya, hogy ott lehessen, amikor ő storyzik. Egyszer csak a következőt mondta – ami a számára egy lényegtelen mondat volt, számomra meg egyáltalán nem volt az, főként akkor nem -, hogy már alig várom, hogy vége legyen ennek az edzőtábornak, és akkor utána elmenjünk a haverokkal egy strandra és nézhessük a csajokat. Számomra azért volt ez egy roppant rendkívüli mondat, mert akkor én éppen olyan 15-16 éves voltam és nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mikor járok jól, ha nézem a csajokat, vagy nem nézem a csajokat. Ha néztem a csajokat, akkor ez azt indította el bennem, hogy jó ez, de az egyik sem az én barátnőm. Jó ez, de minél szebb az a lány, nekem annál kevesebb esélyem van. Ilyen élményeim voltak erről az egész dologról. Egyszer csak hallok valakit - aki egy nagyon lezser fickó volt -, hogy ezt mondja, hogy figyelj ide ki lehet ülni úgy is a strandra úgy is, hogy csak nézed  a csajokat és örülsz neki, hogy szépek és kész. Nekem az akkor egy életre szóló élmény volt, hogy nem csak úgy lehet valami, ahogy azt én elképzelem. Egy szóval lehet úgy önfeledten élni ebben a világban, hogy az sem baj, ha valami vagy valaki nem az enyém, még az sem baj, ha nem a gyerekemé. Amikor azt szeretném, hogy a gyerekem azt kapja meg, amit én nem kaphattam meg soha, az mindig azonnal nekem van! Látszólag pedig, én benne sem vagyok. Ilyenkor szoktak meglepődni azok a szülők, akik megadják ezt a gyereküknek, akkor az öröm és a viszonzás elmarad. Itt éppen arról van szó, amiről beszéltünk, mert ha nincs erőfeszítés, akkor nincs öröm sem. Inkább csak jó pillanatok vannak és ez inkább csak élvezet. Hiába lehet eljutni, bizonyos külső szerekkel, kábítószerrel, vagy alkohollal egy másik tudatállapotba eljutni, végső soron ugyanabba az állapotban maradunk, mert nem mi tettünk erőfeszítéseket az állapotunk megváltoztatásán. Az, ami ilyenkor megtörténik, az ég és föld, mert függő helyzetbe kerülök attól a dologtól, ami segít nekem abban, hogy elkerüljek ebbe az állapotba. Ez az egyik nagyon nagy baj, hogy függővé válok tőle, a másik pedig az, hogy miután nem áll mögötte az én erőfeszítésem, ezért az énem nem fog gazdagodni, a személyiségem pedig nem fog erősödni, nem fogok tudni előrelépni. Tulajdonképpen úgy is mondhatnánk, hogy az ilyen ember az stagnál. Még akkor is, ha folyamatosan egy kábítószer hatása alatti eufórikus állapotban van. Egy darabig stagnál, majd elkezd visszafelé fejlődni. Látszólag a belső erőfeszítés által vagy a külső segítség által elért állapot ugyanaz, valójában azonban éppen egymás ellentétei. Annyira vágyunk arra, hogy valaminek odaadhassuk az életünket, hogy elkötelezetten, meggyőződéssel felejtkezhessünk el magukról és élvezhessük az életet, a szónak most abban az értelmében, hogy boldogok legyünk. De ez kívülről soha nem megy!

Hiányzik a figyelem és a koncentráció könnyedsége. Kétféle koncentráció létezik. Az egyik a feszült koncentráció, mondjuk amikor egy sportoló koncentrál, szinte sűrűsödnek az energiák. Emellett van egy másik koncentráció is, amire legalább akkora szükségünk van és ez az ellazult koncentráció. Mind a kettőt tudnunk kellene gyakorolni, azt is, hogy az akaratunkat latba vetve tudjunk hihetetlenül koncentráltak lenni és mindent beleadni. De megvan ugye ennek az ellentéte is, amikor teljesen el vagyunk lazulva. Ez a meditációban, az elmélkedésben történik meg velünk. Hihetetlenül el vagyunk lazulva, de nagyon koncentrálunk. Mert, ha szét lennék esve egy imádságban, akkor azt öt perc alatt meg is unnám, de ha ezt az ellazult figyelemösszpontosítást eléred, akkor megszűnik az idő. Mivel az önfeledt állapotunkban megszűnik az idő, azért ne olyan nagy teljesítmény ilyenkor már hosszan imádkozni.

Akkor most következzék egy kis üveggyögy játék, aminek két részlete van. Akkor most elmondom az egyiket erről. „Itt, ebben a néhány tucatnyi szívben és elmében játszódik le a kor szellemével és az egyes tudományokkal folytatott játékunk egész fejlődése, alkalmazkodás, fellendülése, összeütközése és vitája. Voltaképpen és igazán, teljes értékűen és erőkifejtéssel, csak itt játsszák a mi játékunkat. Csak itt, a mi környezetünkben lett öncélú – abban az értelemben, hogy itt maga a játék a cél -, és szent szolgálat, és nincs már semmi köze a kedvteléshez, a művelődési hiúsághoz, vagy még kevésbé a babonához.”

Ez a fiktív játék, azt fogja jelenteni, hogy egy olyan helyzetbe fogunk jutni, amiben a helyzet önmagát jutalmazza. Persze, engem jutalmaz. Nem a jutalomért csinálom, hanem azért, mert benne vagyok egy olyan helyzetben, amiben, amikor bent vagyok, akkor nincsen másra szükségem, csak bent maradni ebben a helyzetben, és azáltal, hogy bent vagyok, átélem ezt a boldogságot. Elmondanék ehhez egy Anthony de Mello által megírt történetet.

Egy olyan történetet írt, amit mintha Jézus mondott volna. Van két testvér. Ehhez a két testvérhez bekopogtat Jézus, és azt mondja nekik, hogy szeretné őket meghívni, legyetek papok. Meglepődik a két testvér, de azért mégis csak eltöprengenek rajta, és az egyik a döntést hozza, hogy egy élete, egy halála, hát legyen. Amikor pedig ezt mondja, elmegy a papnevelő intézetbe, és hat évet eltölt ott, majd elküldik őt misszióba, ahol sok megpróbáltatás éri őt, teljesen lemondott minden vagyonáról, teljesen egyesül van. Sőt, még be is börtönzik és ártatlanul ki is végzik. Egyszer csak elérkezik a mennybe, és Jézus azt mondja neki, hogy te annyi mindenről lemondtál, és jól sáfárkodtál az életeddel, százannyit adok neked és üdvözülsz. A másik testvér, ugyanígy hallja a hívást és a következőket gondolja, hogy hát azért ezt már mégsem és gyorsan keres magának egy kislányt, megházasodik, szereti is a feleségét, lesz néhány gyereke, azokat is szereti, néha még nagylelkű is, adományokat is ad, a testvérét is támogatja, még az egyházat is. Így éldegél, majd ő is meghal. Találkozik Jézussal a mennyben, és azt mondja neki Jézus, hogy elég sok dologról lemondtál, tudod mit, százannyit adok neked és te is üdvözülsz. Ezután a két testvér találkozik egymással a mennyországban, és aki szerzetessé meg pappá lett, az először a döbbenettől nem is tud szóhoz jutni, majd azt mondja, hogy hát te is üdvözültél testvérem? Ez óriási, hát még jobban szeretem Istent, és ha most újra kellene születnem, biztos, hogy még inkább ugyanazt csinálnám, mint eddig. Dehogy csinálnám másképpen.

Amikor egy olyan életet élek, teljesen mindegy hogy mi van benne, sőt még az sem lényeges, hogy miről mondtam le, hanem egy a lényeges, hogy örüljek annak, ahogyan élek. Ott, éppen abban az életállapotban, ahol vagyok, és folyamatosan élvezzem ezt az életet. Ezért tulajdonképpen egy keresztény ember szempontjából arról beszélni, hogy így lemondás, meg úgy lemondás, ezek teljesen abszurd kijelentések. Amikor valaki azzal dobálózik folyamatosan, hogy ő mi mindenről mondott le. Amikor egy házastársi kapcsolatban valaki azt szegezi a házastársának, hogy de hát én az életemet is feláldoztam érted és mindent, és tessék. Hát azért csinálta? Hát akkor eleve kizárta magát, abból az örömből, ami egy házastársi kapcsolatból fakadhatott volna. Van egy kínai mondás, ami hasonlóképpen szól, hogy amikor az íjász célra tart, és semmi más nem foglalkoztatja őt, csak a lövés, akkor az erejének teljében van. Amikor eszébe van az, hogy legyőzze az ellenfelét, akkor megremeg a kezében a nyíl. Amikor pedig eszébe jut a trófea, amit nyerhetne, akkor elhomályosul a látása és elvéti a lövést. Ebben a mondásban nagyon jól benne van, hogy nem mindegy, hogy mi van a középpontban. Ezért mondja Csíkszentmihályi Mihály azt, hogy a sport, a verseny, a játék, akkor tudja számunkra meghozni ezt az élményt, ha nem az ellenfelet akarjuk legyőzni. Mert, ha ezt szeretnénk tenni, akkor már rossz úton vagyunk. Főleg pedig, akkor vagyunk rossz úton, ha mindenképpen győzni akarunk. Ilyenkor el fog homályosulni a látásunk.

Gadamertől szeretnék egy pár sort idézni. Arról szólna az idézet, amit ő a játékkal kapcsolatban mondott. Nagyon ide illik. A következőt mondta:

„A játékban fel tudunk oldódni. A játék, a játékos fölé kerekedik. A lényeg nem a játékos, hanem a játék. A játék igazi célja, nem a kitűzött célok elérése, hanem önmagunk játékba hozása. A játék tőlünk függetlenül létezik!”

Hát innen már csak egy lépés azt mondani, hogy: „És kezdetben volt a játék!”… és a többi. Mi bekapcsolódunk ebbe a játékba és nem a játékos a cél. Nem azáltal van játék, hogy van játékos, hanem a játék van. Az ember aláveti magát a játéknak. Gadamer úgy fogalmazza ezt meg, hogy megmutatja magát, bemutatja magát a játéknak, megjelenik a játék színpadán. A sportban is és mindenféle játékban az a zseniális, hogy nagyon egyértelmű szabályok vannak, ki tudjuk vonni magukat a világból, be tudunk lépni egy ilyen általunk tökéletesen kézbe tartható világba. Ahol tudjuk, hogy mi a célunk, önfeledtté válhatunk ott. A játék, legyen az a legegyszerűbb játék is, azért zseniális, mert túlvisz bennünket a téren, az időn, a világnak a kötöttségein.

Na, látom itt felmerült a számháború nevű játék, akkor most ide elmondok egy esetemet a számháborúval kapcsolatban. Egyszer elmentem fiatalokkal egy nyári táborba, Esztergomba. Kérdeztem tőlük, hogy van-e kedvük számháborúzni? Azt mondják, hogy bár nem játszottak még, de ez nagyon jó ötlet. De azért volt, aki már kipróbálta és mondta, hogy ez nagyon klassz játék. Megkérdeztem tőlük, hogy milyen legyen a terep, gyönge, erős vagy közepes. Azt válaszolták, hogy legyen egy közepesen erős terep. Nagy lelkesen vonulunk át Esztergomban a szigetre, hogy akkor számháborúzzunk. Akkor meglátták azt, hogy elhelyezem a két zászlót és akkor kiderül, hogy ahhoz, hogy ők felfedezzék a zászlót, legalább két bokron át kell magukat majd verekedniük, bogáncsos lesz a ruhájuk, tüske is van az erdőben. Erre mit találtak ki? Azt, hogy a mobiltelefon, ami náluk van, az megfelelő eszköz lesz arra, hogy összehívják magukat a játék egy bizonyos területén és kivárják azt az időt, ameddig én sípolok, hogy lejárt az idő, mert hát bolondok lesznek magukat ott összeszúrni az esztergomi erdőben. Na ez a játék-rontás, amikor valaki még odáig sem jut el, hogy belevesse magát az erdőbe és, hogy játsszon. Ekkor voltam olyan állapotban, amikor azt gondoltam, hogy ennél mélyebbre nem zuhanhat ez a tábor.

Amikor a gyerekek olyan önfeledten játszanak, hogy nagyon elmegy az idő, és az anyukájuk már ordít le, hogy gyertek már fel, mert kihűl az ebéd. A gyerekek erre azt válaszolják, hogy még nem fejezték be, mert számukra teljesen mindegy, hogy negyed tíz van vagy ebéd. Hát kit érdekel ez az idő? A játéknak megvan az ideje és ez az idő mindennél fontosabb.

Néha úgy tűnt a szüleim számára, hogy kezelhetetlen gyermek vagyok, és nem egyszer megtörtént az, hogy megígértem, hogy az iskolából rögtön hazamegyek és ilyenkor történt az, hogy csak sötétedés után egy kicsivel tértem haza, de akkor is csak azért, mert akkor már nem lehetett látni a labdát. Édesanyám előszeretettel gyűjtött népi tárgyakat, többek között a népi vasaláshoz szükséges mángorlója is volt. Emlékszem, hogy egy ilyen önfeledt játék után, eltörte az ülepemen az egyik ilyen mángorlót, amit egyébként én tökéletesen meg tudtam érteni és egy pillanatig sem gondoltam, hogy méltánytalanság történt velem. Főként, ahogy láttam, hogy milyen eszméletlenül ideges. Zárójelbe téve még megjegyezném, hogy az önfeledtség számomra olyan nagy dolog volt, hogy ötödikben azt javasolták az igazgatóságtól lefelé az egész tantestületig, hogy nem ártana, ha a XII. kerület általános iskoláit elkerülném. Így kerültem át az első kerület három általános iskolájába.

Ahogy mondtam már az előbbiekben, a játékban megszűnik a térnek a kötöttsége. De miért lényeges ez? A játék kapcsán most bele tudunk abba menni, hogy hogyan kellene azt csinálnunk, ha egy olyan helyzetbe, hogy amikor az élet a maga fenyegető és kiszámíthatatlan jellegével áll előttünk, hogy akkor olyan egységekre bontsuk az életünket, amelyben mégis csak uraljuk az időt, a teret, önmagunkat, a képességeinket és minden egyebet.

Mivel nagyon szeretek játszani, ezért a múlt héten is egy bibliacsoportban, bibliodrámáztunk. Éppen a paradicsom és a bűnbeesés volt a téma a legutóbbi alkalommal. Nagyon izgalmas ez, mert ilyenkor egy szobában meg lehet jeleníteni a paradicsomot, aztán édentől keletre, nyugatra, északra és délre, mindent. De még azt is megcsináltunk, hogy egyszerre lehetett jelen lenni a paradicsomon kívül a teremtés kezdetétől a mostani pillanatig, mindenkinek. Tehát nagyjából tíz perc bemelegítés után el lehet kezdeni egy olyan játékot, amelyben nincs tulajdonképpen idő és tér korlát, hanem minden lehetséges. Hihetetlenül izgalmas dolgok alakultak ki ebből, például, ahogy Káin elkezdte püfölni  a kígyót – aki persze egy barátunk volt, de ebben az esetben ő volt a kígyó -, azért, hogy a kígyó ne kísértse meg Ádámot és Évát, mert, ha leemelik azt a gyümölcsöt a fáról, akkor neki meg kell ölnie a testvérét. Tehát itt az az érdekes, hogy a térben és az időben, ezek a síkok teljesen egymásba tudnak menni. Emellett a játékszabályok eközben lehetővé teszik azt, hogy ebben nem veszünk el és tudunk benne létezni.

A játék felülemel bennünket a végzetünkön is, a sorsunkon, az okságon, mert a játékban mindenki arról a kockáról indul, hogy start. Nem pedig onnan, ahonnan az életből indulunk, mert az életben nem ugyanarról a kockáról indulunk, de a játékban, igen! A játékban az is jó, hogy ugyanazok a szabályok érvényesek mindenkire és átélhetünk egy csomó olyan élményt, amit az életben nem élhetünk át, vagy azt gondoljuk, hogy nem élhetünk át, mert annyira magunkra koncentrálunk, hogy az van bennünk, hogy mi annyira hátrányos helyzetűek vagyunk, hogy ebből az adódik, hogy nem lehetünk boldogok.

A játék úgy tudja ezt megteremteni a számunkra, hogy mi határozzuk meg annak a valóságnak a kereteit. Miközben pedig a játékban mondhatjuk ezt, akkor az életről miért nem mondhatnánk? Hiszen ott is mi határozzuk meg a kereteket, ugyanolyan önkényesen, legfeljebb nem tudatosan. Amikor játszunk, akkor lehet egy csomó élményünk erről, hogy milyen kereteket érdemes nekünk meghatározni. Szombaton is játszottam, akkor activytiztünk, mégpedig az action-t játszottuk. Nagyjából száz kocka a pálya és volt három csapat, és miközben a másik két csapat a századik kocka előtt állt, az én csapatom a hatvanadik előtt állt. Hármas csapatok voltak és annyira le voltunk maradva, hogy elkezdtek velünk jótékonykodni. Ugye ez nincsen a szabályok között, de annyira nyomasztotta már őket, hogy milyen helyzetbe kerültünk, hogy engedményeket tettek. Megtették azt, hogy amikor a homokóra egy perce letelt volna, akkor ők forgatták az órát, hogy több időnk legyen. Ösztönösen is az jutott az eszembe, ami a sportnak is az áldomása, hogy van amikor azt mondjuk, hogy na innen szép győzni! Mivel tudtam, hogy ma nektek erről fogok beszélni, persze én nem a győzelemre koncentráltam, hanem arra, hogy a lehető legjobban csináljak mindent, mert, ha a győzelemre koncentráltam volna, akkor abból csak eszméletlen düh meg idegesség fakadt volna. Hiszen iszonyatos volt a hátrányunk. Képzeljétek, megtörtént ebben a játékban, hogy a semmiből nyertünk, innen, ekkora hátrányból. Mindeközben én nem mondhatnám azt, hogy a játékot nem élveztem. Nem az utolsó pillanatát élveztem csak ennek a játéknak, amikor kiderült, hogy nyertünk, hanem közben is, a mutogatás, az elmesélés, a rajzolás közben is.

Valaki azt mondta, hogy a világunknak az egyik nagy téviránya, hogy nem játszunk eleget, mert túl racionálisak vagyunk.

Elmondok egy történetet. Jézus egyszer elment egy focimeccsre, mert természetesen őt is érdekli a foci, és ekkor a katolikusok játszottak a protestánsokkal. Nagyon érdekesnek ígérkezett a meccs, mert nagyon régóta készült a két csapat. Jézus is felvonult a kilátóra és ahogy elindult a meccs, ő is egyre jobban bevonódott a játékba és ő is kiabált. Amikor a katolikusok belőtték a gólt, akkor örömében felpattant és azt mondta, hogy: „Éljen!” Néhány perc múlva pedig, amikor a protestánsok találtak be, akkor ugyanígy reagált. A szurkolótársai egyre furcsábban néztek rá és megkérdezték tőle, hogy: „Ugyan mondja már el végre, hogy kinek is szurkol?” Mire az a válasz érkezett Jézustól, hogy: „Én nem szurkolok senkinek, hát én csak egyszerűen élvezem a játékot!” Mire az egyik szurkoló erre azt felelte, hogy: „Na tessék, egy ateista!”

Ilyenkor szokott az eszembe jutni, hogy mikor jelentenek fel a felsőbb hatóságoknál, mert akaratlanul is az villan be ilyenkor, hogy mennyire szeretnék én is ateista lenni…

A múlt vasárnap is odajött hozzám valaki és azt mondta: „Atya, ezt így nem lehet mondani!” Nagyon szigorúan nézet rám, már éreztem is a végzetem, de aztán azt mondtam, hogy szerintem lehet, mert akkor nem mondtam volna el öt perccel ezelőtt ezt. Ez némileg oldotta a feszültséget, majd utána elkezdtünk beszélgetni és oda jutottunk, hogy bizony neki igaza volt ebben, mert amit mondtam az félreérthető lehetett, de ez persze nem baj.

Befejezem most, mert egy teljesen új témával szeretném folytatni.

De mindabból, amit elmondtam, én és más okos emberek is, levonták azt a következtetést, hogy milyen az a család, amelyben, ha a gyerek felnő, akkor a lehető leginkább lehetősége lesz arra, hogy ilyen pozitív meggyőződése alakulhasson ki. Hogy önfeledté válhasson, hogy átadhassa magát valakinek vagy valaminek. Eközben pedig ő is fejlődjön és gazdagodjon. Ez ennem az életállapotnak vagy minőségnek a nagy paradoxona vagy titka, hogy miközben nem én vagyok a középpontban, sőt a figyelmem nem is magam felé fordul, mindeközben én gyarapszom és szép lassan a határaim mindinkább kitolódnak. Jézus ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti azt, de aki elveszíti az életét énértem, az megtalálja azt!” Másfelől pedig azt mondta, hogy ne azokat hívjátok meg vendégségbe, akik titeket is vissza tudnak hívni, hanem olyanokat hívjatok meg, akik nem jutalmaznak meg benneteket ezért. Éppen ezért kardoskodott annyira a farizeusokkal, mert ők állandóan csak a jutalmat nézték. Vagy a jutalmukat, vagy önmagukat. Az Istent pedig a legkevésbé! Miközben az életük példamutató volt. Itt pedig megint egy paradoxonnal találkozunk: élhetünk nagyon tisztességes, nagyon becsületes, nagyon rendes, erkölcsös, hívő és vallásos életet, és marhára unjuk vagy nagyon nem örömteli az egész. Mert paradoxon módon pont olyat csinálunk, amiről eddig beszéltem, vagy pedig pont az ellenkezőjét. Nem az Isten a hibás!

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Részletek, gondolatok Pálferi előadásaiból minden héten

Te is kéred? Hova küldhetjük őket?