2002.03.12.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Odáig jutottunk el a múlt alkalommal, hogy beharangoztam nektek, hogy elkezdünk egy, az előzőekhez kapcsolódó, de mégis új szempontsort. Mégpedig azt, hogy hogyan festene az a család, amely család megteremti azokat a feltételeket vagy lehetőségeket a gyerek számára, hogy az akár gyerekként, akár felnőve majd felnőtt emberként a lehető legtermészetesebben és legkönnyebben átélhesse azt az érzelmileg gazdag, meggyőződésében pozitív életeseményt vagy élettudatot, ami neki jó. Tehát itt most a családot helyezzük a középpontba, és nagyon örülök, hogy néhány hónappal ezelőtt beszélhettem arról a négy pontról, amely azokra a családokra jellemző, ahol pszichoszomatikus megbetegedések fordulnak elő. A kettőt most egy kicsit egymás mellé is fogom állítani, hogy ne csak külön legyen a fejünkben, hanem hogy lássuk azt, hogy milyen megdöbbentő, hogy teljesen két irányból közelít ez a két kutatás -  az egyik a pszichoszomatikus betegségek felől, egy olasz kutatócsoport által, a másik pedig a chicagói egyetem kutatócsoportja által végzett kutatás -, és mégis egymásnak szinte kísérteties ellentéteit fogalmazzák meg. Az egyik négy pontban, ez a mostani, amit majd bemutatok, pedig ötben.

Mielőtt belekezdenék, feltétlenül mondanom kell még valamit. Egy kettős megközelítést ajánlok nektek. Mindazt, amit elmondok, mérlegelhetitek úgy, hogy milyen volt az a család, ahol ti felnőttetek, a másik pedig, amit legalább annyira fontosnak tartok, hogy milyen lesz az a család, amit majd ti létre fogtok hozni. Mert hiszen nem csak a múlt felé kell tájékozódni, hanem a jövő felé is, főként azért, mert az sokkal inkább a kezünkben van.

Az első szempont. Ezt így határozták meg, egyetlen szóval: világosság. Ezeket a családokat világos célkitűzések jellemzik. A családtagok tudják azt, hogy milyen elvárások vannak, de nem csak ezeket tudják és nem csak a szabályok tiszták és egyértelműek, hanem azt is tudatosítják a szülők a gyerekekkel, hogy milyen célokat tűznek ki a gyerekek elé. Nagyon fontos az is, hogy a szülők folyamatosan visszajelzést is adjanak, hogy a gyerekek úton vannak-e vagy nem, hogy közelítenek-e ehhez a célhoz vagy nem és természetesen legyen túlsúlyban a pozitív visszajelzés, a dicséret és ne a szidalmazás.

Ehhez a szemponthoz elmondanék egy pár történetet. Mindezekkel azt szeretném megvilágítani, hogy mennyire nem könnyű, hogy egy családban legyenek célok. Amikor jegyespárokkal beszélgetek, akkor van egy olyan alkalom, ha éppen nem ússzátok meg, amikor le kell írni, kő keményen, hogy mi a házasság célja. De itt nem valami elméletet várok soha, hanem, hogy te határozd meg ó, hogy számodra mi a te házasságodnak a célja. Ez pedig egyáltalán nem olyan könnyű. Nem is azt mondanám, hogy nehéz. Csak abból a szempontból mondom, hogy nem könnyű, hogy nem feltétlenül fogalmazódik ez meg. Már pedig, ha az életben azt láttuk, hogy minden dolog úgy működik jól, hogy pontosan meghatározzuk a célját, miért gondoljuk azt, hogy a házasság működhet úgy jól, ha egyáltalán nem határozzuk meg a célját. Vagy pedig az történik, mint nagyon sok esetben az életünket illetően, hogy gondolunk ugyan valamit célnak, de ezt nem tesszük világossá és egyértelművé. Főként pedig a házastársunkat nem értesítjük róla. Itt pedig megint egy érdekes dolog, ami eszembe jutott, amikor töprengtem ezen, hogy sokszor a célt összekeverjük az okkal. Pedig a kettő nem egyenlő egymással! Például olyan eset is előfordult már, hogy arra a kérdésre, hogy miért akartok megházasodni, hogy mi a célotok, az volt a válasz, hogy hát jön a baba. Itt egyáltalán nem az a baj, hogy jön a baba, mert örülünk neki, de ez nem cél, hanem ez ok! Ő azért akar megházasodni, mert őt ez az ok indítja erre. Miközben ő azt hiszik, hogy ezzel tökéletesen meghatározta, hogy miért csinálta ezt, nem ez történt, csupán megmondta az okát, de nem mondta meg a házasságának a célját. Lehetne olyan szempontokat is mondani, amik egy picit árnyaltabbak, lelkibbek is, ami úgy tűnik, hogy cél, közben szó sincs róla, mert nem célok, hanem csupán okok. Mondjuk, amikor valaki arra hivatkozik – és ez egy nagy kör -, hogy a mi házasságunknak az a célja, mert ez így természetes, ezt így láttam otthon is, ezt a szüleim is így csinálták. Ez akkor nekem is megfelel. Vagy azért házasodok meg, mert a menyasszonyom azt mondta, hogy nem lesz ez így jó, nem mehet ez így tovább, így jó lesz ha minél hamarabb elveszem őt feleségül. Ezek nem célok, hanem csak okok!

Nagyon könnyen tehát azt gondolhatjuk, hogy mi meghatároztuk a célunkat az elkövetkezendő ötven vagy hatvan esztendőre, miközben legfeljebb meghatároztuk az okot. A cél az egészen más. A héten volt nálam egy jegyespár, akik nagyon jó fejek voltak. Azt válaszolta az egyikük erre a kérdésre – ilyen klasszikusan -, hogy hát szeretné, ha a társát boldoggá tehetné. Ez például egy elég jó cél! Mert egy jó célt választott, az egész életet figyelembe vevően. Persze kitalálhattok mást is, csak a lényeg az, hogy az cél legyen.

Életemben többször voltam céllövöldében. Ott jól lehet gyakorolni ezt a dolgot. Az egyik ilyen játékot úgy hívták, hogy katonaság. Azért vannak vegyes élményeim erről, mert játéknak elég bugyuta, nem annyira élvezetes, mint egy csomó minden más, komolyan meg nem nagyon lehetett venni. 1987-ben vonultam be, - ez egy elég elvtársas időszak volt még akkor - és emlékszem, hogy amikor kimentünk lőgyakorlatra, életemben akkor lőttem először rendese, élesben, akkor ezt sem tudtam komolyan venni, az volt bennem, hogy ez egy játék, kimegyünk, lövöldözünk egy kicsit, és ha még egy kis szerencsénk van, akkor még kapunk két nap eltávot is. Először száz méterre kellett lőni a karikákra, ez még idáig rendbe volt. De utána meg kétszáz méterre kellett lőni, bukó alakra, hármas sorozatban. A hármas sorozat lement, a bukó alak elbukott, nagyon meg is voltam magammal elégedve és ettől a felszabadultságtól, hogy ez nekem sikerült, én fel is álltam és úgy gondoltam, hogy kimegyek és megnézem, hogy mi is történt ott. Ezt már nem vették olyan jó néven. Egy őrmester állt ott mellettünk és az rögtön leüvöltött engem, azzal a felkiáltással, hogy: „Honvéd, feküdj!” Mivel én álltam egyedül, így könnyen magamra is vettem, így elvágódtam. A lényeg pedig ezután az volt, hogy kétszáz métert kellett elkúsznom a bukó alakig és akkor a következő megdöbbentő látvány fogadta az őrmestert, aki kisétált mellettem, hogy a bukón a hármas találatból négy golyó által ütött seb tátongott. Ezen pedig úgy meglepődött, hogy tetemre hívott és megkérdezte tőlem, hogy ez hogyan is lehetséges. Mondtam, hogy én nem tudom, én sorozatot lőttem, ha négy, akkor négy. De őt ez nem elégíttette ki és ekkor gondoltam, hogy ez mégis egy jó játék és mondtam neki, hogy: „Őrmester elvtárs, csoda történt!” Persze, mint leendő papnövendék gondoltam ezt, hát persze nem egészen jött be, mert egész nap sittet hordhattam, két hasonszőrű társammal, a többiek meg mentek, mint akik jól végezték a dolgukat és megkapták az eltávot.

Ebből csak azt akartam kihozni, hogy nem mindegy, hogy egészen nyilvánvaló-e a cél vagy nem. Megdöbbenve olvastam néhány nappal ezelőtt, hogy mind a héber, mind a görög nyelvben az a szó, hogy bűn, a következő képet rejti magában: aki bűnt követ el, az a valaki, aki elvéti a célt. A szó nagyon is utal erre, hogy elvéteni, mint a vétek szó a bűn szinonimájaként! Tehát itt arról van szó, hogy valaki úgy vét, hogy a célt véti el. Ehhez még történetek is kapcsolódnak. Aki a háborúban elvétette a célt, az nem bűnt követett el, hanem vétkezett, elvétette, vétkes ember volt. Éppen ebből a képből, ennek az erkölcsi világra való alkalmazásából lett a héber és talán ennek nyomán a görög szó is, hogy bűn, hogy vétek. Átadom nektek ezt további töprengésre.

A másik fontos megjegyzésem pedig az lenne, hogy mi mennyire azt gondoljuk, hogy világossá tettük a célt, miközben ez egyáltalán nincs így. A gimnáziumban, ahol tanítok, mondjuk így, komoly konfrontációba kerültem az egyik osztállyal, és elhatároztam, hogy megnevelem őket, illetve, hogy megpróbálom túlélni. Bejelentettem, hogy mostantól kezdve az én órámon nincs játék, nincs duma, nincs fegyelmezetlenség, azokat az előnyöket, amiket eddig biztosítottam a számukra, azokat ezennel megvonom tőlük és azt is mondtam nekik, hogy a fél órát mostantól diktálással fogom tölteni. Mert, ha az érdekes óra nem jó nekik, akkor majd kapnak unalmasat. Így okoskodtam magamban és hát a gondolatot tett követte, és az egyik taknyos ministráns a következőt kérdezte tőlem - ott melegében, azon az órán, ahol ezt elmondtam nekik, azt gondolván, hogy ez egyértelmű, hogy ezt miért csinálom így -, hogy most a tanár úr ezt tulajdonképpen miért csinálja?  Miközben azt akartam ezzel elérni, hogy fogják már föl azt, amit már másfél éve szeretnék elmondani nekik, hogy mit szeretnék tőlük. Iszonyatosan pofon tudnak vágni a serdülő fiatalok kérdései, ezek telitalálatok, pontosan úgy, mint amikor el vagyok szállva és akkor azt mondja a gyerek, hogy jó atya, de mi a cím? Tehát ez a fél órás kis közjáték nagyon szórakoztató volt, de mégis mit írjunk le a füzetbe? Na ez az, amikor nem tesszük világossá a célokat, meg azt, hogy miről is van szó.

A visszajelzés is nagyon fontos, amit én megint csak nagyon utálok, mert mindig az a fantáziám, hogy úgyis tudja, de hát hogy tudná már, hát dehogy tudja! Főként akkor nem szeretek visszajelzést kérni, amikor azonosulok a diákokkal. Mondjuk, amikor három órától kezdődik a diákmise és fél háromtól énekpróba van. Kinyitom a templomot, és fél három után nem sokkal én megyek haza, mivel nekem még van fél órám, nekik viszont nincs és miközben hazafelé megyek, mit látok a játszótér mellett elhaladván, hogy a legidősebb diákjaim hintáznak. Az első gondolatom az, hogy én ezt nem láttam, megyek tovább haza, minek konfrontálódjunk most, amikor az annyira blama. A második gondolatom az, hogy azért mégiscsak szólok nekik, de utána rögtön lebeszélem magamat, róla, hiszen érzem belülről, hogy én is ezt csinálnám. Tehát, ha most odaállnék, számon kérni őket, akkor nem lennék hiteles ember, mert magam is, ha lehetne választani, akkor inkább a hintázás mellett döntenék. De aztán erőt vettem magamon és mondtam nekik, hogy elkezdődött az énekpróba, mindezt próbáltam nagyon semlegesen és hitelesen előadni, majd bemenekültem a kis szobácskámba.

E mellé azt hoznám, az előző négyes szempontsorból, a pszichoszomatikus betegségekből, ami ott az első szempontunk volt, hogy a határok elmosódnak. Mert ott nincsenek egyértelmű én-határok, a generációs határok és a szerepek határai sincsenek letisztázva.

Még egy fontos dolgot emelnék itt ki a házasság és család témakörénél. Amikor két ember megismerkedik, akkor természetesen mind a kettő embernek a fejében egy csomó cél van és ezek a célok nyilván őrájuk jellemzőek, nem pedig a társukra. Lehetetlen, hogy ki lehessen kerülni azt az ütközést, hogy amikor megismerkedünk egymással és megy a hét, a hónap, az év, hogy akkor ne kellejen a céljainkat módosítani. Ugyanis egészen biztos, hogy ha én egyre szorosabb kapcsolatba kerülök valakivel, akkor ez a kapcsolat engem mindenestül segítsen a saját egyéni céljaim elérésében. Azon céljaim elérésében, amiket akkor tűztem ki magam elé, amikor ő még nem volt. Ez tehát többé-kevésbé kifejezhető úgy is, hogy ez lehetetlen. Nagyon sok házasság már az elején azért fut zátonyra, mert szép lassan lejegelik ezeket az egyéni célokat. A férfi és a nő is, egyaránt. Azon célokat, amiket bevisznek a párkapcsolatba, és ezeken nem hajlandóak változtatni. Főként, ha ezek a célok a saját életükre vonatkoznak, vagy pedig a társuk életére vonatkozik, de nem kérdeztem meg, hogy őneki ez jó-e, hanem én előre kitaláltam, hogy mi lesz az ő célja majd a mi párkapcsolatunkban, akkor roppant komoly idő alatt nagyon erős konfliktusok támadhatnak. Ezért az a néhány év, ami a házasság előtti időszakban van, jó a célok folyamatos módosítására is, így fontos időszak kellene, hogy legyen. Hogy rájöjjek, hogy képes leszek-e pont, amellett az ember mellet, aki a férjem vagy a feleségem lesz, úgy módosítani a céljaimat, hogy az nekem még mindig megfeleljen. Vagy ha ez nem így áll fenn, akkor az az ember nem felel meg nekem! Persze az is lehet, hogy annyira rugalmatlan vagyok, hogy nincs az az ember, aki nekem megfelelne, vagy pedig van, de akkor meg kapok legfeljebb, egy árnyékot. Olyan leszek, mint egy bólogató János, mindegy lesz nekem, hogy mit mond a másik, aztán majd egyszer csak, jön egy nagy mélypont a kapcsolatban.

Nagyon fontos, hogy nem elég, hogy az elején tűzzünk ki célokat, hanem menet közben is állandóan meg kell tudni határozni újabb célokat, és persze ezek is legyenek világosak. Rövid középtávú célokat is nagyon fontos előre kitűznünk, amelyek lehetnek persze roppant egyszerűek is, de legyenek világosak.

Ennyit tehát erről, hogy milyen a célok pontos megfogalmazása.

A második szempontunk pedig: a középpontban levés. Az olyan családokat, ahol átélhető az öröm, amiben megfogalmazódik egy mély meggyőződés, hogy én tudok mit kezdeni az életemmel, hogy úrrá tudok lenni az élethelyzeteimen, hogy oké vagyok, ezeket a családokat az jellemzi, hogy a szülők képesek középpontban lenni, vagyis megengedik egymásnak azt, hogy mikor és ki lehessen a család középpontjában.

Bevezetőül egy történetet mondanék el. Az egyik alapművem. A gyerekek, az óriások, a varázslók a törpék nevű játékot játszottuk az óvodában. (a szerző egy lelkész, P.F.) „Mintegy nyolcan, olyan hét és tíz év közötti gyerekek voltak a felügyeletemre bízva, a szüleik éppen a felnőtt dolgaik után jártak. A templom klubszobájába terelgettem a nyájamat és elmagyaráztam a játék szabályait. A szikla, papír, olló nagyobb szabású változata ez, a játékhoz azért valami ész sem árt, a valósi célja azonban az, hogy minél nagyobb zajt és zűrvazart keltsünk, amíg végül már senki nem tudja, hogy ki ki ellen játszik. Nem könnyű egy szobányi besózott kisiskolást két csapatba osztani, elmagyarázni a legfontosabbakat, tisztázni, hogy ki kivel van, de elszántak voltunk és végül sikerült és minden készen állt a kezdéshez. A kergetőzés izgalma a tető fokára hágott és ekkor elkiáltottam magam: „Most mindenki döntse el, hogy mi akar lenni, óriás, varázsló vagy törpe!” Miközben az összebújt csoportok lázasan sutyorogtak, valaki megcibálta a nadrágszáramat. Amikor lenéztem, akkor láttam, hogy egy kislány állt ott és vékony, aggodalmas hangon kérdezi: „És hová álljanak a sellők?” Erre a válaszom: „Hogy hová álljanak a sellők?” Erre a kislány: „Igen, én sellő vagyok!” Erre mondtam, hogy nincs is olyan, hogy sellő, mire a kislány válaszolta, hogy dehogynem, nagyon is van, hiszen én is az vagyok! …….”

Ez a gyermek nem akart sem óriás, sem varázsló, sem törpe lenni. Ő pontosan tudta, hogy hova tartozik! Ő egy sellő, neki esze ágában sem volt, hogy kiszálljon a játékból vagy a fal mellé álljon és szomorkodjon. Részt akart benne venni, úgy mint egy sellő, anélkül, hogy feladná az ő méltóságát és a személyiségét. Biztos volt benne, hogy a sellők számára is van hely és ő nagyon is tudja, hogy hol. Hát hova is álljanak a sellők? Aki erre választ tud adni, az iskolát, országot, világot építhetne rá. (P.F.)

…„Hogy abban a pillanatban mit válaszoltam? Hát sikerült meglepnem a válasszal, amikor ezt mondtam, hogy „A sellők álljanak ide, a tengerek királya mellé.” Ott álltunk, hát kéz a kézben, a varázslók, az óriások és törpék csapatait szemlélve, ahogyan vad összevisszaságban rohangálnak fel-alá. Egyébként nem igaz, hogy nincsenek sellők.”

Tehát ez a középpontban levés, ahogy mondtam. Egy tanár egyszer megkérdezte a diákokat, már nem is tudom milyen órán, hogy tudnának-e mondani olyan dolgot, ami nagyon híres, de még nem volt ötven évvel ezelőtt? Mire az egyik gyerek felállt és azt mondta, hogy itt vagyok én! Ez az, amikor valaki egészségesen tud középpontban lenni, természetesen és normálisan megtalálja a helyét. (Ehhez azért más is kell.)

Ide az tartozik, amikor a szülőt érdekli az, hogy mi van velem, veled vagy a gyerekkel. Ez azt jelenti, hogy a szülőt érdekli egészen konkrétan az, hogy most, ebben a pillanatban, hogy vagy, mit akarsz, mi volna neked jó, mid fáj. Ennek pedig a legnagyobb ellensége az, amikor a szülő a jövőre készíti fel a gyermekét. Tehát most nem, mert ha most igen, akkor öt év múlva nem. Tehát most nem, nem érdekes, hogy neked ez nem jó, hogy nem szereted, hogy fáj, hogy unod, hogy fáradt vagy, ez mind nem érdekel. Mert, ha ezeket most nem csinálod meg, akkor majd nem leszel boldog. Amikor pedig eljön a majd, akkor már nem lesz boldog! Nem, csak azért, mert így nagyjából el van intézve. Ilyen az is, amikor jó katolikusként azt mondja valaki, hogy ez a föld nem az a hely, hanem majd odaát.

Ide tartoznak a túlzott elvárások is, ezen kívül pedig még egy nagy csoport is, mégpedig az, hogy miért lehetséges az, hogy valaki nem élheti át, hogy ő a középpontban van, hogy ő számít. Miért lehetséges az, hogy valakinek elképzelhetetlen, hogy felálljon, és azt mondja, hogy én egy nagyon fontos valaki vagyok, aki nem léteztem ötven évvel ezelőtt. Ennek két súlyos oka lehet. Az egyik, hogy elkényeztették, és mondom is, hogy miért. Mert amikor valakit elkényeztetek, akkor azt úgy kell csinálni, hogy én kitalálom, hogy például Mártinak itt azt mondom, hogy ne abból az anyagból kössél most, hanem hozok én neked egy nagyon szép kéket helyette, az lesz a legszebb neked. Amikor a szülő eldönti a gyereke helyett, hogy őneki mi a jó! Vagy például nem döntheti el a gyerek azt, hogy tea vagy tej. A szülő akkor is a finom teát itatja meg vele, és nem módosít menet közben sem az elképzelésén – ha a gyerek kiköpi a teát, mert a tejet szeretné -, hogy az legyen, ami a gyerekének jó.

Egy barátomnál jártam és a gyerekek ilyen sugárzó arccal mondták nekem, hogy te Feri, gyere fel és nézd meg, hogy mit építettünk. Erre felmentem és csináltak egy – éppen a téli olimpia ment – olimpiai falut. Nyilván akkor csinálhat meg egy gyerek egy ilyen olimpiai falut, ha az apja nem megy oda a negyedik kis kocka letétele után azzal a szöveggel, hogy az utasításban nem így írták le, azt ne oda tedd, te már eltoltad ezt gyermekem, öt perc múlva visszajövök és megnézem ám, hogy kijavítottad-e.

Miközben az, hogy én az akaratodat rád erőltetem, becsomagolom ezt abba, hogy hát én tudom, hogy neked mi a jó. Hát olyan kis pötty vagy még, hát hogyan is tudhatnád te azt, én majd megmondom neked, mert hiszen én vagyok az apu, a nagyika. Tehát ülj csak le szépen és hallgasd meg, hogy ez hogyan is van. A tettek meg persze ehhez azok, hogy agyon van nyomva az a szegény gyerek minden dologgal, mert hiszen jót akarnak neki, hogy élvezze az életet. De viszont játszani azt már nem úgy kell, ahogy ő gondolja, azt mi sokkal jobban tudjuk. Az én apukém is ilyen volt. Minden karácsonykor kaptunk villanyvasutat, és tudjátok milyen a gyerek, mit érdekli őt az, hogy minden elemet pontosan beillesszen a helyére, a lényeg az, hogy menjen neki körbe-körbe és kész. Az apám erre mit mondott erre: „Várjál fiam, az nem úgy van, itt van még egy csomó elem és még nem kötöttük be a szemafort!” Mit érdekelt a szemafor, amikor úgyis én irányítom az egészet, nem attól fog megállni, hogy az pirosat mutat majd, hanem attól, hogy letekerem. Ez az az eset, hogy majd az apu megmondja, hogy azzal úgy kell játszani, hogy…

Megint egy újabb történet a középpontban levésről. Egy régiségboltba bemegy a vásárló. Több száz éves, szinte döbbenetes dologgal van tele ez a bolt. Erre annyira elbizonytalanodik a bőség láttán, hogy azt gondolja, hogy segítsen neki az eladó. Mire megkérdezi tőle, hogy mutassa meg neki azt, hogy mi a legérdekesebb, ebben a boltban. Mire a boltos erre azt mondja, minden kétség nélkül, hogy én magam. De persze, ez nem eladó.

Az elkényeztetés mellett pedig, akkor jöjjön most a másik dolog. Ez pedig az, amikor a szülők nem adják meg a gyermeküknek azt, amire elemi szüksége volna vagy soha nem adják neki meg azt, vagy csak nagyon ritkán, amire olyan igazándiból vágyakozna. Mert akkor is ugyanazt éli meg mint az elkényeztetéskor, bár érdekes az, hogy látszólag ellentétes a két magatartás. A hatása ugyanaz: valamit akartam ettől a világtól, de az nem lehet úgy, ahogy én akarom. Az ilyen gyerek, ha felnő, akkor túlzottan hamar fog alkalmazkodni, túl könnyen fog beletörődni a dolgok állásába, túlzottan is engedelmes lesz. Az ilyen gyerek az hamar le fogja tenni a saját akaratát, és azt fogja mondani, hogy hát itt már igazodni kell hozzád. Itt alkalmazkodni lehet már csak, itt már elérkezett a tűrés ideje, vagy a szenvedés napjai. Most ezt megint lelocsolhatjuk egy ilyen keresztény mázzal, és akkor kapunk egy ilyen önátadó embert. De ez nem feltétlenül önátadás, hanem olyan valaki, aki nem tud a középpontban lenni. Még a játékban sem és nagyon jól le is mérhető ez. Ezért is nagyon jó játszani, mert abban vannak olyan pillanatok, amikor én produkálhatom magam. Amikor például egy egész család figyeli azt, hogy egy kis pöttöm gyereknek nem esik-e ki a hegedű a kezéből, ekkor vele egy nagyon fontos dolog történik, hogy ezt mindenki figyeli és hallgatja.

Két dologhoz vezethet el ez a viselkedés. Az egyik az, hogy túl hamar feladjuk, a második pedig, hogy alkalmazkodunk és tűrünk. Pedig nem érkezett még el az ideje. 

A harmadik szempontunk pedig a választási lehetőségek biztosítása. Mi van abban benne, hogy a szülők adnak választási vagy döntési lehetőséget a gyermekeiknek? Az, hogy dönthetnek úgy, amivel a szülő nem ért egyet. Vagy dönthetnek úgy, amire a szülő azt mondja, hogy te akkor csinálhatod ezt, de ennek meglesz a következménye. Ez nagyon nehéz egy szülőnek, amikor azt mondja, hogy na jó csináld, ahogy szeretnéd, de ennek büntetés lesz a vége. Megteheted, de meg foglak érte büntetni.

Amikor hétfőn dolgozatot írattam az egyik osztályban, akkor az egyik hölgyemény nem írt semmit. Az volt a kérdés, hogy Pál apostol valamelyik levelének ki volt a szerzője és hogy Krisztus előtt vagy után íródott-e a levél és egyéb nagyon nehéz kérdéseket tettem még fel. Ez a lány pedig sorminta szerűen csak azt írogatta, hogy Pál apostol, Pál apostol… Erre Odamentem hozzá és azt kérdeztem tőle, hogy jól telt-e a hétvégéje, mire így felcsillant a szeme és azt válaszolta, hogy nagyon jól telt atya. Mire én megjegyeztem, hogy látom, hogy nem volt kedve tanulni, mire ő bevallotta, hogy valóban nem volt. Erre azt mondtam neki, hogy én örülök, hogy jól telt a hétvége, de azért ez egyes lesz. Ő eldöntötte, hogy ő akar magának egy jó hétvégét, amiben a tanulás nincs benne, és ez így teljesen rendjén van. Dönthet így is, én meg ráírom az egyest a dolgozatára, de nem bosszúból vagy más okból, hanem azért, mert ez egyszerűen így működik. Azt láttam, hogy ő egy cseppet sincs ezen megsértődve.

Ide tartozik még az, hogy a családtagok szabadon választhassanak az ő céljaikat illetően. Lehessen a családtagoknak külön célja, lehessenek külön emberek. Ne kelljen már mindenkinek egyformának lenni. Van egy ikertestvérem, és persze, hogy az történt, hogy egy iskolába jártunk, egy osztályba, ugyanarra a sportágra, minden egyforma volt. Egyszer azért kiharcoltuk azt, hogy ha ugyanolyan ruhát kapunk, akkor legalább a színe legyen más. Ez persze a szüleimnek is jó volt, a testvérem lett a piros, én pedig a sárga. De aztán egy kicsit fejlődtünk és emlékszem, hogy amikor nekem kerületet kellett váltanom az általános iskola miatt, akkor a nevelési tanácsadóban, ahol a szüleimmel többszörösen megfordultam már, azt a tanácsot kapták, hogy minket külön osztályba írasson be. Így én a hatodik évet az A-ban, a testvérem pedig a C-ben kezdte el. Aztán milyen nehéz választás volt az is, amikor a testvérem abbahagyta azt a sportágat, amit együtt kezdtünk el. Mivel ikertestvérek vagyunk, a testvéremnek nehéz volt megküzdeni azzal, amikor ő másik sportágra váltott.

Ennek a párja, hogy miközben mások vagyunk, és szabad másoknak lenni, aközben a családtagoknak a céljai valamiképpen az én céljaim is kell, hogy legyenek. Ha valaki elérte azt a célt, amit ő tűzött ki, akkor annak a családtagok mind örüljenek. Ez akkor valahogyan az egész családnak a dicsősége vagy az öröme, nem pedig az ő magánügye, hanem abban mindenki részt tud venni. Pál apostol szavai szerint: „Mindent szabad nekem, de nem minden válik a javamra!”

Ide tartozik még az is, hogy a korlátaimat el tudjam fogadni, és hogy ebben a családban a szülők is elfogadják a gyermekeik korlátait, mintegy megengedve nekik, hogy korlátoltak legyenek.

A negyedik szempontunk, az elkötelezettség. Ez két dolgot, jelent, hogy elsősorban a szülők elköteleződnek a gyerekeik mellett, de ide tartozik az is, hogy a szülők elköteleződnek férj-és feleségként egymás mellett. Miért olyan fontos ez? Azért, mert hogyha a gyereknek a lelki energiáit meg a fizikai energiáit is arra kell fordítania, hogy biztonságban érezhesse és helyezhesse magát. Mert bizonytalan benne, hogy egy év múlva az apu meg az anyu, apu meg anyu lesz-e? Lesz-e egy év múlva család? Ha ezt a gyerek megéli, akkor neki iszonyatos energiákat kell belefektetnie abba, hogy a maga módján megteremtse a maga kis biztonságát. Miközben pedig egy kiszolgáltatott helyzetben van, ez azt fogja jelenteni, hogy szinte minden energiája erre fog rámenni. Ezért – és most itt örülök annak, hogy katolikus pap vagyok -, olyan büszkén hivatkozom arra, hogy az Egyház nem hajlandó lemondani arról, hogy létezik olyan, hogy házasság egy férfi meg egy nő között és ez egy életre szól! Ha a fene, fenét eszik is, akkor is hirdeti ezt az Egyház. Azért, mert most egy egészen más úton jár a világ, amikor a férfi és a nő a saját jogaira, életére vagy saját szabadságára és döntésére hivatkozik. Eközben, ha van gyerek, ez egy olyan felelősséget jelent, amit nem lehet letenni. Aztán majd mondhatjuk, hogy mi a gyermekeinknek megadtuk azt, hogy szabadon dönthessen az élete felől, legyen úgy boldog, ahogy tud. Csak éppen, nem tud! Mert akár évtizedekig az kötötte le az erőit, hogy van-e egy pont ebben a világban, ahol őt olyan biztonságban élheti meg magát, amire neki szüksége van ahhoz, hogy önfeledt legyen. Az ilyen ember bizonytalanná válhat egy életre szólóan. Persze lehet ezen finomítani, de egy nagyon komoly negatív örökséget jelent majd az egész életére nézve. Hogy átadhassa magát a gyerek annak, amit éppen akkor csinál, ne kelljen aggódnia a jövője miatt. Egy egészséges gyermek számára szinte nincs is jövő, csak jelen van és abban ő nagyon jól érzi magát. Ahogyan egy pszichológus mondta el, hogy már elég korán meg tudja állapítani, egy akár két-három éves gyerekről, hogy az előélete megfelelő volt-e vagy nem. Ha mondjuk egy órát látom őt, és az idejének a legnagyobb részét emberek között tölti, akkor baj van, mert akkor nem képes elszakadni az aputól vagy az anyutól vagy éppen bárki mástól. Ha azt látom, hogy ez a gyerek folyamatosan megy el az emberektől, megy el és játszik, és önfeledten át tudja magát adni valamilyen tevékenységnek, akkor a gyerek rendben van. Persze ettől még újból meg újból visszamehet a szüleihez és a testvéreihez, akár játszhat is velük, de nem ül az anyukájának az ölében, mert ez már egy súlyos tünet lehet ebben a két-három éves korban, hogy nem tud önfeledten elindulni, sőt eszébe sem jut. Nem jut eszébe, hogy ez egy jó világ és lehet szabadon menni.

Mert ott lehet az ember rugalmas, ott lehet változtatni, állandóan beismerni, hogy valami jó vagy rossz, vagy hogy mást kellene csinálni, ahol nem kell görcsösen kapaszkodni az apuba vagy az anyuba.

Amikor múltkor ültem a játszótéren, láttam, hogy egy kis gyerek, nagyjából három éves, rohan tiszta erőből, és persze akkorát esett, mint a csuda. Még feküdt a földön – ilyet még nem is láttam - és ilyen óriási szemekkel körbenézett. Mit kell most csinálni, tessék megmondani nekem, mi most a következő lépés? A szülei meg nagyon normálisan odamentek és mondták neki, hogy állj már fel és gyere tovább. Mire a gyerek felállt, egyáltalán nem sírt és ment tovább játszani. Bár komolyan elesett, de nem az volt benne, hogy ez mekkora kudarc, hát soha többet nem fogok elesni, és most fogadalmat teszek, hogy sántuljak le, ha többet futni fogok. Nem! Rohangászott tovább. Legfeljebb megint elesik.

Egy gyerekkel beszélget a tanár. Kérdezi a tanár, hogy milyen az apu? A gyerek erre azt válaszolja, hogy az apu, az reggeltől estig értem dolgozik, mindent megtesz értem, hogy nekem mindenem meglegyen, ezért alig látom. Csak azt látom, hogy nagyon fáradtan jön haza, és az én apukám a legcsodálatosabb a világon, mert a vérét adja értem. Erre megkérdezi a tanár, hogy na és az anyukád az milyen? Erre jön a válasz, hogy az édesanyám az először is hordozott a méhében, aztán kínok között szült meg, majd pedig nem aludt éveken keresztül, a saját emlőiből táplált. Azóta is gondoskodik rólam, főz, mos és takarít. Az én édesanyám a világ legjobb édesanyja. Mire a tanár egy kicsit aggódni kezd és megkérdezi a gyerektől, hogy egyáltalán van-e a világban valami olyan dolog, amitől ő fél? Mire a gyermek azt az egyenes választ adja, hogy igazából csak egy dologtól fél, hogy a szülei mikor unják meg ezt.

Az ötös szempontunk, a lehetőségek adása. Ez egy kicsit több, mint a választás és a választási lehetőségek. Ez azt jelenti, hogy új és újabb, eddig még ismeretlen, de adott esetben sokkal árnyaltabb, összetettebb, nagyobb erőkifejtést igénylő, de a gyermek képességeihez mért lehetőségeknek és céloknak a folyamatos biztosítása. Ez persze a házastársi kapcsolatra is vonatkozik, hiszen a családról van szó. Tehát azt jelenti, hogy képesek a szülők, új és újabb  célokat kitűzni.

Két történetet elmesélnék ide, hogy érthetőbb legyen, hogy miről beszélek.

Kiotóban, az Isei nagy szentélyt 1500 évvel ezelőtt építették föl, két domb található egymás mellett és az egyikre építették a szentélyt. Csakhogy 1500 év alatt, körülbelül 60-szor a szentélyt lebontották és átépítették a túlsó dombra. Majd megint lebontották és visszaépítették az előző dombra. És így tovább… Azért tették ezt, hogy az a személy, aki az Istennel ebben a szentélyben kapcsolatot tart, az mindig átélhesse, hogy itt új dolgok vannak. Nemcsak mindig ugyanott és ugyanaz!

Egy másik eset. Egy törzs, a brit kolumbiai indiánok, egy olyan területen élnek, ahol a természet mindent megad nekik. Kitalálták azt, hogy nagyjából 25-30 évenként elköltöznek a faluból, ahol minden a kezük ügyében volt, mindent jól tudtak már és ami kényelmes életet biztosított nekik. Elköltöznek egy új vidékre, ahol megint újból kell kezdeni mindent elölről. 25-30 év alatt belakják azt a vidéket, és amikor már túl jól megy a dolguk, akkor megint elköltöznek.

Nem egyszer láttam olyat is, hogy egy házastársi kapcsolat, attól kapott új lendületet, hogy elköltöztek otthonról. Kellett nézni egy új hely után, amit újra be kellett lakni, be kellett rendezni, és így önkéntelenül ezzel együtt lett egy csomó új céljuk és feladatuk is az életükben, amit megint együtt kellett megoldani.

Eszembe jutott az, hogy a játékokat is milyen könnyen megunjuk. Hihetetlenül tudunk egy játékot élvezni, de ha sokat játsszuk, akkor egy idő után azt mondjuk, hogy ez dög unalom. Ilyenkor az a jó, ha letesszük ezt az adott játékot, és évekig nem játszunk vele. Majd elő lehet megint venni. Vagy – és ezt én még jobbnak tartom -, új játékszabályokat kell kitalálni, valami újat kell belevinni. Például én roppantul unom azt, amikor úgy strandröplabdázunk, hogy amikor olyan szinten vagyunk, hogy ha valaki megkapja a labdát, azt azonnal leüti. Ugye ez, ennek a játéknak egy kezdeti szintje, hogy örül valaki, hogy bele tud ütni a labdába és az átmegy a másik térfelére. Egy idő után így már lehet előre tudni, hogy ha a labda átjön, akkor aki felé megy, az puff, jól lecsapja. Hihetetlenül unalmas lesz így ez az egész, mert túl egyszerű. De amikor megtanulunk annyira játszani, hogy fel tudjuk adni a labdát, és ekkor megint újabb bizonytalanságok jönnek elő, nem tudván azt, hogy az most felém fog-e jönni vagy nem, jól adja föl vagy nem. Amikor pedig feladtam a labdát, magam sem tudom, hogy jól fogom tudni feladni azt a labdát vagy nem. Ebben a pillanatban pedig, amikor már nem csak az a cél, hogy leüssem a labdát, hanem, hogy a többieket játékba hozzam, miért nem az a cél, hogy én szerezzek egy pontot, vagy hogy győzzek az ellenfél fölött, hanem az a cél, hogy játszunk! Így is szoktuk ezt mondani, hogy akkor most csináljunk egy szép játékot! Egyszer próbáljunk már meg élvezetből játszani, hagyjuk is már azokat a pontokat. Érezzük, hogy milyen önfeledten lehet ezt így csinálni.

Ide tartozik az, ami egy családban nagyon kritikus szokott lenni, ők pedig a serdülők. A serdülők nem rosszak, csak egyszerűen elegük van azokból a célokból, amiket mi tűztünk ki eddig eléjük. Vagy azokból a célokból van elegük, amelyeket úgy adtunk át nekik, hogy azokról azt hitték, hogy az övék. Tehát minden áron, de új célok kellenek! Csíkszentmihályi Mihály, nagyon érdekes szempontokat hoz ezzel kapcsolatban. Mintha egy olyan társadalomban élnénk, ahol a serdülőt egy kis hülyének tartjuk, és nem adunk nekik elég jó célokat. Olyasmiket, amelyek beleillenek ebbe a világba, jó lépés lehet nekik fölfelé is, meg az életkoruknak is, de igazán izgatja őket! Tehát érvényes rá mindaz, amiről eddig beszéltünk. Azt mondja, hogy „úgy tűnik, hogy olyan világban élünk, ahol a felnőttek, gyermeknek tekintik a serdülőket.” Nincsenek kihívásaik. Ezért a serdülők belemennek olyan helyzetekbe, amelyekben aztán van kihívás, de kő keményen. Emlékszem arra, hogy mi  prepubertás korunkban (13-14 évesen), hetente egyszer csináltunk egy kalandot. Az mindegy volt, hogy mit, csak veszélyes legyen. Akkor lementünk oda, ahol a kettes villamos lemegy az alagútba és akkor ott átmentünk tök sötétben. Pedig ekkor még csak 13 éves voltam. A várban le vannak lakatolva ilyen ajtók, de hát az csak egy burok, mögötte sok minden van. Felfedezte valamelyikünk, hogy az egyikbe be lehet menni és gyertyával be lehet osonni az egyik alagútba. A legdurvább az volt, amikor fel kellett menni a Lánchíd tetejére, a korlát segítségével. Az volt a tét, hogy melyikünk mer a legtovább menni.

Ha nincsenek olyan célok, amelyek komoly kihívást jelentenek, akkor meg  fogjuk találni úgyis a magunkét!

 

Ez volt tehát az öt szempontunk. Csak gyorsan, hadd hozzam ide a pszichoszomatikus családnak a szempontjait is, hogy össze tudjuk kötni. Ugye a világossághoz az tartozhat, erőltetés nélkül, mert magáért beszél, hogy a határok elmosódnak. A középpontban levéshez tartozhat, - tudjátok amikor kommunikációnál mondtam el ezt, hogy a vezető szerepet a családban nyíltan nem meri és nem akarja vagy tudja senki sem vállalni. A harmadik szempontnak, a választási lehetőségnek talán a túloltalmazás lehet az ellentétpárja. Dehogy választhatsz, apu és anyu megmondja neked, hogy mi a jó. A negyedik, az elkötelezettség és az elköteleződés. Ide talán a konfliktuskerülés passzolhatna. Azért, mert ha a gyereknek biztonságban kell lennie, akkor kerülni fog mindent, ami a saját akarata vagy a saját célja. Mert a gyerek sajnos átveszi, és azt hiszi, hogy a szülei azért válnak el, mert ő rossz gyermekük volt. Tehát igyekszik ponttá zsugorodni, nehogy már a szülei miatta váljanak el! Úgy éli át ezt egy gyermek, hogy ő a hibás, ő a felelős! Tehát kerülni fogja a konfliktust.

Az ötödik, az új lehetőségek és cselekvési módok adása. Ide pedig a rugalmatlanság tartozhat. Nem jó, amikor nincsenek új dolgok, és csak a régit nyomja valaki erősen, egy életen keresztül.

Magam eléggé látványosnak tartom, ezeket a megegyezőségeket.

Köszönöm a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari 

Videók a keddi alkalmakról YouTube-on