2002.03.12.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket!
Köszöntök mindenkit!

Odáig jutottunk el a múlt
alkalommal, hogy beharangoztam nektek, hogy elkezdünk egy, az előzőekhez
kapcsolódó, de mégis új szempontsort. Mégpedig azt, hogy hogyan festene az a
család, amely család megteremti azokat a feltételeket vagy lehetőségeket a
gyerek számára, hogy az akár gyerekként, akár felnőve majd felnőtt emberként a
lehető legtermészetesebben és legkönnyebben átélhesse azt az érzelmileg gazdag,
meggyőződésében pozitív életeseményt vagy élettudatot, ami neki jó. Tehát itt
most a családot helyezzük a középpontba, és nagyon örülök, hogy néhány hónappal
ezelőtt beszélhettem arról a négy pontról, amely azokra a családokra jellemző,
ahol pszichoszomatikus megbetegedések fordulnak elő. A kettőt most egy kicsit
egymás mellé is fogom állítani, hogy ne csak külön legyen a fejünkben, hanem
hogy lássuk azt, hogy milyen megdöbbentő, hogy teljesen két irányból közelít ez
a két kutatás –  az egyik a
pszichoszomatikus betegségek felől, egy olasz kutatócsoport által, a másik
pedig a chicagói egyetem kutatócsoportja által végzett kutatás -, és mégis
egymásnak szinte kísérteties ellentéteit fogalmazzák meg. Az egyik négy
pontban, ez a mostani, amit majd bemutatok, pedig ötben.

Mielőtt belekezdenék, feltétlenül
mondanom kell még valamit. Egy kettős megközelítést ajánlok nektek. Mindazt,
amit elmondok, mérlegelhetitek úgy, hogy milyen volt az a család, ahol ti felnőttetek,
a másik pedig, amit legalább annyira fontosnak tartok, hogy milyen lesz az a
család, amit majd ti létre fogtok hozni. Mert hiszen nem csak a múlt felé kell
tájékozódni, hanem a jövő felé is, főként azért, mert az sokkal inkább a
kezünkben van.

Az első szempont. Ezt így
határozták meg, egyetlen szóval: világosság. Ezeket a családokat világos
célkitűzések jellemzik. A családtagok tudják azt, hogy milyen elvárások vannak,
de nem csak ezeket tudják és nem csak a szabályok tiszták és egyértelműek, hanem
azt is tudatosítják a szülők a gyerekekkel, hogy milyen célokat tűznek ki a
gyerekek elé. Nagyon fontos az is, hogy a szülők folyamatosan visszajelzést is
adjanak, hogy a gyerekek úton vannak-e vagy nem, hogy közelítenek-e ehhez a
célhoz vagy nem és természetesen legyen túlsúlyban a pozitív visszajelzés, a
dicséret és ne a szidalmazás.

Ehhez a szemponthoz elmondanék
egy pár történetet. Mindezekkel azt szeretném megvilágítani, hogy mennyire nem
könnyű, hogy egy családban legyenek célok. Amikor jegyespárokkal beszélgetek,
akkor van egy olyan alkalom, ha éppen nem ússzátok meg, amikor le kell írni, kő
keményen, hogy mi a házasság célja. De itt nem valami elméletet várok soha,
hanem, hogy te határozd meg ó, hogy számodra mi a te házasságodnak a célja. Ez pedig
egyáltalán nem olyan könnyű. Nem is azt mondanám, hogy nehéz. Csak abból a
szempontból mondom, hogy nem könnyű, hogy nem feltétlenül fogalmazódik ez meg.
Már pedig, ha az életben azt láttuk, hogy minden dolog úgy működik jól, hogy
pontosan meghatározzuk a célját, miért gondoljuk azt, hogy a házasság működhet
úgy jól, ha egyáltalán nem határozzuk meg a célját. Vagy pedig az történik,
mint nagyon sok esetben az életünket illetően, hogy gondolunk ugyan valamit
célnak, de ezt nem tesszük világossá és egyértelművé. Főként pedig a
házastársunkat nem értesítjük róla. Itt pedig megint egy érdekes dolog, ami
eszembe jutott, amikor töprengtem ezen, hogy sokszor a célt összekeverjük az
okkal. Pedig a kettő nem egyenlő egymással! Például olyan eset is előfordult már,
hogy arra a kérdésre, hogy miért akartok megházasodni, hogy mi a célotok, az
volt a válasz, hogy hát jön a baba. Itt egyáltalán nem az a baj, hogy jön a
baba, mert örülünk neki, de ez nem cél, hanem ez ok! Ő azért akar megházasodni,
mert őt ez az ok indítja erre. Miközben ő azt hiszik, hogy ezzel tökéletesen
meghatározta, hogy miért csinálta ezt, nem ez történt, csupán megmondta az
okát, de nem mondta meg a házasságának a célját. Lehetne olyan szempontokat is
mondani, amik egy picit árnyaltabbak, lelkibbek is, ami úgy tűnik, hogy cél,
közben szó sincs róla, mert nem célok, hanem csupán okok. Mondjuk, amikor
valaki arra hivatkozik – és ez egy nagy kör -, hogy a mi házasságunknak az a
célja, mert ez így természetes, ezt így láttam otthon is, ezt a szüleim is így
csinálták. Ez akkor nekem is megfelel. Vagy azért házasodok meg, mert a
menyasszonyom azt mondta, hogy nem lesz ez így jó, nem mehet ez így tovább, így
jó lesz ha minél hamarabb elveszem őt feleségül. Ezek nem célok, hanem csak
okok!

Nagyon könnyen tehát azt
gondolhatjuk, hogy mi meghatároztuk a célunkat az elkövetkezendő ötven vagy
hatvan esztendőre, miközben legfeljebb meghatároztuk az okot. A cél az egészen
más. A héten volt nálam egy jegyespár, akik nagyon jó fejek voltak. Azt
válaszolta az egyikük erre a kérdésre – ilyen klasszikusan -, hogy hát
szeretné, ha a társát boldoggá tehetné. Ez például egy elég jó cél! Mert egy jó
célt választott, az egész életet figyelembe vevően. Persze kitalálhattok mást
is, csak a lényeg az, hogy az cél legyen.

Életemben többször voltam
céllövöldében. Ott jól lehet gyakorolni ezt a dolgot. Az egyik ilyen játékot
úgy hívták, hogy katonaság. Azért vannak vegyes élményeim erről, mert játéknak
elég bugyuta, nem annyira élvezetes, mint egy csomó minden más, komolyan meg nem
nagyon lehetett venni. 1987-ben vonultam be, – ez egy elég elvtársas időszak
volt még akkor – és emlékszem, hogy amikor kimentünk lőgyakorlatra, életemben
akkor lőttem először rendese, élesben, akkor ezt sem tudtam komolyan venni, az
volt bennem, hogy ez egy játék, kimegyünk, lövöldözünk egy kicsit, és ha még
egy kis szerencsénk van, akkor még kapunk két nap eltávot is. Először száz
méterre kellett lőni a karikákra, ez még idáig rendbe volt. De utána meg
kétszáz méterre kellett lőni, bukó alakra, hármas sorozatban. A hármas sorozat
lement, a bukó alak elbukott, nagyon meg is voltam magammal elégedve és ettől a
felszabadultságtól, hogy ez nekem sikerült, én fel is álltam és úgy gondoltam,
hogy kimegyek és megnézem, hogy mi is történt ott. Ezt már nem vették olyan jó
néven. Egy őrmester állt ott mellettünk és az rögtön leüvöltött engem, azzal a
felkiáltással, hogy: „Honvéd, feküdj!” Mivel én álltam egyedül, így könnyen
magamra is vettem, így elvágódtam. A lényeg pedig ezután az volt, hogy kétszáz
métert kellett elkúsznom a bukó alakig és akkor a következő megdöbbentő látvány
fogadta az őrmestert, aki kisétált mellettem, hogy a bukón a hármas találatból
négy golyó által ütött seb tátongott. Ezen pedig úgy meglepődött, hogy tetemre
hívott és megkérdezte tőlem, hogy ez hogyan is lehetséges. Mondtam, hogy én nem
tudom, én sorozatot lőttem, ha négy, akkor négy. De őt ez nem elégíttette ki és
ekkor gondoltam, hogy ez mégis egy jó játék és mondtam neki, hogy: „Őrmester
elvtárs, csoda történt!” Persze, mint leendő papnövendék gondoltam ezt, hát
persze nem egészen jött be, mert egész nap sittet hordhattam, két hasonszőrű
társammal, a többiek meg mentek, mint akik jól végezték a dolgukat és megkapták
az eltávot.

Ebből csak azt akartam kihozni,
hogy nem mindegy, hogy egészen nyilvánvaló-e a cél vagy nem. Megdöbbenve
olvastam néhány nappal ezelőtt, hogy mind a héber, mind a görög nyelvben az a
szó, hogy bűn, a következő képet rejti magában: aki bűnt követ el, az a valaki,
aki elvéti a célt. A szó nagyon is utal erre, hogy elvéteni, mint a vétek szó a
bűn szinonimájaként! Tehát itt arról van szó, hogy valaki úgy vét, hogy a célt
véti el. Ehhez még történetek is kapcsolódnak. Aki a háborúban elvétette a
célt, az nem bűnt követett el, hanem vétkezett, elvétette, vétkes ember volt.
Éppen ebből a képből, ennek az erkölcsi világra való alkalmazásából lett a
héber és talán ennek nyomán a görög szó is, hogy bűn, hogy vétek. Átadom nektek
ezt további töprengésre.

A másik fontos megjegyzésem pedig
az lenne, hogy mi mennyire azt gondoljuk, hogy világossá tettük a célt,
miközben ez egyáltalán nincs így. A gimnáziumban, ahol tanítok, mondjuk így, komoly
konfrontációba kerültem az egyik osztállyal, és elhatároztam, hogy megnevelem
őket, illetve, hogy megpróbálom túlélni. Bejelentettem, hogy mostantól kezdve
az én órámon nincs játék, nincs duma, nincs fegyelmezetlenség, azokat az
előnyöket, amiket eddig biztosítottam a számukra, azokat ezennel megvonom tőlük
és azt is mondtam nekik, hogy a fél órát mostantól diktálással fogom tölteni.
Mert, ha az érdekes óra nem jó nekik, akkor majd kapnak unalmasat. Így
okoskodtam magamban és hát a gondolatot tett követte, és az egyik taknyos
ministráns a következőt kérdezte tőlem – ott melegében, azon az órán, ahol ezt
elmondtam nekik, azt gondolván, hogy ez egyértelmű, hogy ezt miért csinálom így
-, hogy most a tanár úr ezt tulajdonképpen miért csinálja?  Miközben azt akartam ezzel elérni, hogy fogják
már föl azt, amit már másfél éve szeretnék elmondani nekik, hogy mit szeretnék
tőlük. Iszonyatosan pofon tudnak vágni a serdülő fiatalok kérdései, ezek
telitalálatok, pontosan úgy, mint amikor el vagyok szállva és akkor azt mondja
a gyerek, hogy jó atya, de mi a cím? Tehát ez a fél órás kis közjáték nagyon
szórakoztató volt, de mégis mit írjunk le a füzetbe? Na ez az, amikor nem
tesszük világossá a célokat, meg azt, hogy miről is van szó.

A visszajelzés is nagyon fontos,
amit én megint csak nagyon utálok, mert mindig az a fantáziám, hogy úgyis
tudja, de hát hogy tudná már, hát dehogy tudja! Főként akkor nem szeretek
visszajelzést kérni, amikor azonosulok a diákokkal. Mondjuk, amikor három
órától kezdődik a diákmise és fél háromtól énekpróba van. Kinyitom a templomot,
és fél három után nem sokkal én megyek haza, mivel nekem még van fél órám,
nekik viszont nincs és miközben hazafelé megyek, mit látok a játszótér mellett
elhaladván, hogy a legidősebb diákjaim hintáznak. Az első gondolatom az, hogy
én ezt nem láttam, megyek tovább haza, minek konfrontálódjunk most, amikor az
annyira blama. A második gondolatom az, hogy azért mégiscsak szólok nekik, de
utána rögtön lebeszélem magamat, róla, hiszen érzem belülről, hogy én is ezt
csinálnám. Tehát, ha most odaállnék, számon kérni őket, akkor nem lennék
hiteles ember, mert magam is, ha lehetne választani, akkor inkább a hintázás
mellett döntenék. De aztán erőt vettem magamon és mondtam nekik, hogy
elkezdődött az énekpróba, mindezt próbáltam nagyon semlegesen és hitelesen
előadni, majd bemenekültem a kis szobácskámba.

E mellé azt hoznám, az előző
négyes szempontsorból, a pszichoszomatikus betegségekből, ami ott az első
szempontunk volt, hogy a határok elmosódnak. Mert ott nincsenek egyértelmű
én-határok, a generációs határok és a szerepek határai sincsenek letisztázva.

Még egy fontos dolgot emelnék itt
ki a házasság és család témakörénél. Amikor két ember megismerkedik, akkor
természetesen mind a kettő embernek a fejében egy csomó cél van és ezek a célok
nyilván őrájuk jellemzőek, nem pedig a társukra. Lehetetlen, hogy ki lehessen
kerülni azt az ütközést, hogy amikor megismerkedünk egymással és megy a hét, a
hónap, az év, hogy akkor ne kellejen a céljainkat módosítani. Ugyanis egészen
biztos, hogy ha én egyre szorosabb kapcsolatba kerülök valakivel, akkor ez a
kapcsolat engem mindenestül segítsen a saját egyéni céljaim elérésében. Azon
céljaim elérésében, amiket akkor tűztem ki magam elé, amikor ő még nem volt. Ez
tehát többé-kevésbé kifejezhető úgy is, hogy ez lehetetlen. Nagyon sok házasság
már az elején azért fut zátonyra, mert szép lassan lejegelik ezeket az egyéni
célokat. A férfi és a nő is, egyaránt. Azon célokat, amiket bevisznek a
párkapcsolatba, és ezeken nem hajlandóak változtatni. Főként, ha ezek a célok a
saját életükre vonatkoznak, vagy pedig a társuk életére vonatkozik, de nem
kérdeztem meg, hogy őneki ez jó-e, hanem én előre kitaláltam, hogy mi lesz az ő
célja majd a mi párkapcsolatunkban, akkor roppant komoly idő alatt nagyon erős
konfliktusok támadhatnak. Ezért az a néhány év, ami a házasság előtti
időszakban van, jó a célok folyamatos módosítására is, így fontos időszak
kellene, hogy legyen. Hogy rájöjjek, hogy képes leszek-e pont, amellett az
ember mellet, aki a férjem vagy a feleségem lesz, úgy módosítani a céljaimat,
hogy az nekem még mindig megfeleljen. Vagy ha ez nem így áll fenn, akkor az az
ember nem felel meg nekem! Persze az is lehet, hogy annyira rugalmatlan vagyok,
hogy nincs az az ember, aki nekem megfelelne, vagy pedig van, de akkor meg
kapok legfeljebb, egy árnyékot. Olyan leszek, mint egy bólogató János, mindegy
lesz nekem, hogy mit mond a másik, aztán majd egyszer csak, jön egy nagy
mélypont a kapcsolatban.

Nagyon fontos, hogy nem elég,
hogy az elején tűzzünk ki célokat, hanem menet közben is állandóan meg kell
tudni határozni újabb célokat, és persze ezek is legyenek világosak. Rövid középtávú
célokat is nagyon fontos előre kitűznünk, amelyek lehetnek persze roppant
egyszerűek is, de legyenek világosak.

Ennyit tehát erről, hogy milyen a
célok pontos megfogalmazása.

A második szempontunk pedig: a
középpontban levés. Az olyan családokat, ahol átélhető az öröm, amiben
megfogalmazódik egy mély meggyőződés, hogy én tudok mit kezdeni az életemmel,
hogy úrrá tudok lenni az élethelyzeteimen, hogy oké vagyok, ezeket a családokat
az jellemzi, hogy a szülők képesek középpontban lenni, vagyis megengedik
egymásnak azt, hogy mikor és ki lehessen a család középpontjában.

Bevezetőül egy történetet
mondanék el. Az egyik alapművem. A gyerekek, az óriások, a varázslók a törpék
nevű játékot játszottuk az óvodában. (a szerző egy lelkész, P.F.) „Mintegy
nyolcan, olyan hét és tíz év közötti gyerekek voltak a felügyeletemre bízva, a
szüleik éppen a felnőtt dolgaik után jártak. A templom klubszobájába
terelgettem a nyájamat és elmagyaráztam a játék szabályait. A szikla, papír,
olló nagyobb szabású változata ez, a játékhoz azért valami ész sem árt, a
valósi célja azonban az, hogy minél nagyobb zajt és zűrvazart keltsünk, amíg
végül már senki nem tudja, hogy ki ki ellen játszik. Nem könnyű egy szobányi
besózott kisiskolást két csapatba osztani, elmagyarázni a legfontosabbakat,
tisztázni, hogy ki kivel van, de elszántak voltunk és végül sikerült és minden
készen állt a kezdéshez. A kergetőzés izgalma a tető fokára hágott és ekkor
elkiáltottam magam: „Most mindenki döntse el, hogy mi akar lenni, óriás,
varázsló vagy törpe!” Miközben az összebújt csoportok lázasan sutyorogtak,
valaki megcibálta a nadrágszáramat. Amikor lenéztem, akkor láttam, hogy egy
kislány állt ott és vékony, aggodalmas hangon kérdezi: „És hová álljanak a
sellők?” Erre a válaszom: „Hogy hová álljanak a sellők?” Erre a kislány: „Igen,
én sellő vagyok!” Erre mondtam, hogy nincs is olyan, hogy sellő, mire a kislány
válaszolta, hogy dehogynem, nagyon is van, hiszen én is az vagyok! …….”

Ez a gyermek nem akart sem óriás,
sem varázsló, sem törpe lenni. Ő pontosan tudta, hogy hova tartozik! Ő egy
sellő, neki esze ágában sem volt, hogy kiszálljon a játékból vagy a fal mellé
álljon és szomorkodjon. Részt akart benne venni, úgy mint egy sellő, anélkül,
hogy feladná az ő méltóságát és a személyiségét. Biztos volt benne, hogy a
sellők számára is van hely és ő nagyon is tudja, hogy hol. Hát hova is álljanak
a sellők? Aki erre választ tud adni, az iskolát, országot, világot építhetne
rá. (P.F.)

…„Hogy abban a pillanatban mit
válaszoltam? Hát sikerült meglepnem a válasszal, amikor ezt mondtam, hogy „A
sellők álljanak ide, a tengerek királya mellé.” Ott álltunk, hát kéz a kézben,
a varázslók, az óriások és törpék csapatait szemlélve, ahogyan vad
összevisszaságban rohangálnak fel-alá. Egyébként nem igaz, hogy nincsenek
sellők.”

Tehát ez a középpontban levés,
ahogy mondtam. Egy tanár egyszer megkérdezte a diákokat, már nem is tudom
milyen órán, hogy tudnának-e mondani olyan dolgot, ami nagyon híres, de még nem
volt ötven évvel ezelőtt? Mire az egyik gyerek felállt és azt mondta, hogy itt
vagyok én! Ez az, amikor valaki egészségesen tud középpontban lenni,
természetesen és normálisan megtalálja a helyét. (Ehhez azért más is kell.)

Ide az tartozik, amikor a szülőt
érdekli az, hogy mi van velem, veled vagy a gyerekkel. Ez azt jelenti, hogy a
szülőt érdekli egészen konkrétan az, hogy most, ebben a pillanatban, hogy vagy,
mit akarsz, mi volna neked jó, mid fáj. Ennek pedig a legnagyobb ellensége az,
amikor a szülő a jövőre készíti fel a gyermekét. Tehát most nem, mert ha most
igen, akkor öt év múlva nem. Tehát most nem, nem érdekes, hogy neked ez nem jó,
hogy nem szereted, hogy fáj, hogy unod, hogy fáradt vagy, ez mind nem érdekel.
Mert, ha ezeket most nem csinálod meg, akkor majd nem leszel boldog. Amikor
pedig eljön a majd, akkor már nem lesz boldog! Nem, csak azért, mert így
nagyjából el van intézve. Ilyen az is, amikor jó katolikusként azt mondja
valaki, hogy ez a föld nem az a hely, hanem majd odaát.

Ide tartoznak a túlzott elvárások
is, ezen kívül pedig még egy nagy csoport is, mégpedig az, hogy miért
lehetséges az, hogy valaki nem élheti át, hogy ő a középpontban van, hogy ő
számít. Miért lehetséges az, hogy valakinek elképzelhetetlen, hogy felálljon,
és azt mondja, hogy én egy nagyon fontos valaki vagyok, aki nem léteztem ötven
évvel ezelőtt. Ennek két súlyos oka lehet. Az egyik, hogy elkényeztették, és
mondom is, hogy miért. Mert amikor valakit elkényeztetek, akkor azt úgy kell
csinálni, hogy én kitalálom, hogy például Mártinak itt azt mondom, hogy ne
abból az anyagból kössél most, hanem hozok én neked egy nagyon szép kéket
helyette, az lesz a legszebb neked. Amikor a szülő eldönti a gyereke helyett,
hogy őneki mi a jó! Vagy például nem döntheti el a gyerek azt, hogy tea vagy
tej. A szülő akkor is a finom teát itatja meg vele, és nem módosít menet közben
sem az elképzelésén – ha a gyerek kiköpi a teát, mert a tejet szeretné -, hogy
az legyen, ami a gyerekének jó.

Egy barátomnál jártam és a
gyerekek ilyen sugárzó arccal mondták nekem, hogy te Feri, gyere fel és nézd
meg, hogy mit építettünk. Erre felmentem és csináltak egy – éppen a téli
olimpia ment – olimpiai falut. Nyilván akkor csinálhat meg egy gyerek egy ilyen
olimpiai falut, ha az apja nem megy oda a negyedik kis kocka letétele után
azzal a szöveggel, hogy az utasításban nem így írták le, azt ne oda tedd, te
már eltoltad ezt gyermekem, öt perc múlva visszajövök és megnézem ám, hogy
kijavítottad-e.

Miközben az, hogy én az
akaratodat rád erőltetem, becsomagolom ezt abba, hogy hát én tudom, hogy neked
mi a jó. Hát olyan kis pötty vagy még, hát hogyan is tudhatnád te azt, én majd
megmondom neked, mert hiszen én vagyok az apu, a nagyika. Tehát ülj csak le
szépen és hallgasd meg, hogy ez hogyan is van. A tettek meg persze ehhez azok,
hogy agyon van nyomva az a szegény gyerek minden dologgal, mert hiszen jót
akarnak neki, hogy élvezze az életet. De viszont játszani azt már nem úgy kell,
ahogy ő gondolja, azt mi sokkal jobban tudjuk. Az én apukém is ilyen volt. Minden
karácsonykor kaptunk villanyvasutat, és tudjátok milyen a gyerek, mit érdekli
őt az, hogy minden elemet pontosan beillesszen a helyére, a lényeg az, hogy
menjen neki körbe-körbe és kész. Az apám erre mit mondott erre: „Várjál fiam,
az nem úgy van, itt van még egy csomó elem és még nem kötöttük be a szemafort!”
Mit érdekelt a szemafor, amikor úgyis én irányítom az egészet, nem attól fog megállni,
hogy az pirosat mutat majd, hanem attól, hogy letekerem. Ez az az eset, hogy
majd az apu megmondja, hogy azzal úgy kell játszani, hogy…

Megint egy újabb történet a
középpontban levésről. Egy régiségboltba bemegy a vásárló. Több száz éves,
szinte döbbenetes dologgal van tele ez a bolt. Erre annyira elbizonytalanodik a
bőség láttán, hogy azt gondolja, hogy segítsen neki az eladó. Mire megkérdezi
tőle, hogy mutassa meg neki azt, hogy mi a legérdekesebb, ebben a boltban. Mire
a boltos erre azt mondja, minden kétség nélkül, hogy én magam. De persze, ez
nem eladó.

Az elkényeztetés mellett pedig,
akkor jöjjön most a másik dolog. Ez pedig az, amikor a szülők nem adják meg a
gyermeküknek azt, amire elemi szüksége volna vagy soha nem adják neki meg azt,
vagy csak nagyon ritkán, amire olyan igazándiból vágyakozna. Mert akkor is
ugyanazt éli meg mint az elkényeztetéskor, bár érdekes az, hogy látszólag
ellentétes a két magatartás. A hatása ugyanaz: valamit akartam ettől a
világtól, de az nem lehet úgy, ahogy én akarom. Az ilyen gyerek, ha felnő,
akkor túlzottan hamar fog alkalmazkodni, túl könnyen fog beletörődni a dolgok
állásába, túlzottan is engedelmes lesz. Az ilyen gyerek az hamar le fogja tenni
a saját akaratát, és azt fogja mondani, hogy hát itt már igazodni kell hozzád.
Itt alkalmazkodni lehet már csak, itt már elérkezett a tűrés ideje, vagy a
szenvedés napjai. Most ezt megint lelocsolhatjuk egy ilyen keresztény mázzal,
és akkor kapunk egy ilyen önátadó embert. De ez nem feltétlenül önátadás, hanem
olyan valaki, aki nem tud a középpontban lenni. Még a játékban sem és nagyon
jól le is mérhető ez. Ezért is nagyon jó játszani, mert abban vannak olyan
pillanatok, amikor én produkálhatom magam. Amikor például egy egész család
figyeli azt, hogy egy kis pöttöm gyereknek nem esik-e ki a hegedű a kezéből,
ekkor vele egy nagyon fontos dolog történik, hogy ezt mindenki figyeli és
hallgatja.

Két dologhoz vezethet el ez a
viselkedés. Az egyik az, hogy túl hamar feladjuk, a második pedig, hogy
alkalmazkodunk és tűrünk. Pedig nem érkezett még el az ideje. 

A harmadik szempontunk pedig a
választási lehetőségek biztosítása. Mi van abban benne, hogy a szülők adnak
választási vagy döntési lehetőséget a gyermekeiknek? Az, hogy dönthetnek úgy,
amivel a szülő nem ért egyet. Vagy dönthetnek úgy, amire a szülő azt mondja,
hogy te akkor csinálhatod ezt, de ennek meglesz a következménye. Ez nagyon
nehéz egy szülőnek, amikor azt mondja, hogy na jó csináld, ahogy szeretnéd, de
ennek büntetés lesz a vége. Megteheted, de meg foglak érte büntetni.

Amikor hétfőn dolgozatot írattam
az egyik osztályban, akkor az egyik hölgyemény nem írt semmit. Az volt a
kérdés, hogy Pál apostol valamelyik levelének ki volt a szerzője és hogy
Krisztus előtt vagy után íródott-e a levél és egyéb nagyon nehéz kérdéseket
tettem még fel. Ez a lány pedig sorminta szerűen csak azt írogatta, hogy Pál
apostol, Pál apostol… Erre Odamentem hozzá és azt kérdeztem tőle, hogy jól
telt-e a hétvégéje, mire így felcsillant a szeme és azt válaszolta, hogy nagyon
jól telt atya. Mire én megjegyeztem, hogy látom, hogy nem volt kedve tanulni,
mire ő bevallotta, hogy valóban nem volt. Erre azt mondtam neki, hogy én
örülök, hogy jól telt a hétvége, de azért ez egyes lesz. Ő eldöntötte, hogy ő
akar magának egy jó hétvégét, amiben a tanulás nincs benne, és ez így teljesen
rendjén van. Dönthet így is, én meg ráírom az egyest a dolgozatára, de nem
bosszúból vagy más okból, hanem azért, mert ez egyszerűen így működik. Azt
láttam, hogy ő egy cseppet sincs ezen megsértődve.

Ide tartozik még az, hogy a
családtagok szabadon választhassanak az ő céljaikat illetően. Lehessen a
családtagoknak külön célja, lehessenek külön emberek. Ne kelljen már
mindenkinek egyformának lenni. Van egy ikertestvérem, és persze, hogy az
történt, hogy egy iskolába jártunk, egy osztályba, ugyanarra a sportágra,
minden egyforma volt. Egyszer azért kiharcoltuk azt, hogy ha ugyanolyan ruhát
kapunk, akkor legalább a színe legyen más. Ez persze a szüleimnek is jó volt, a
testvérem lett a piros, én pedig a sárga. De aztán egy kicsit fejlődtünk és
emlékszem, hogy amikor nekem kerületet kellett váltanom az általános iskola
miatt, akkor a nevelési tanácsadóban, ahol a szüleimmel többszörösen
megfordultam már, azt a tanácsot kapták, hogy minket külön osztályba írasson
be. Így én a hatodik évet az A-ban, a testvérem pedig a C-ben kezdte el. Aztán
milyen nehéz választás volt az is, amikor a testvérem abbahagyta azt a
sportágat, amit együtt kezdtünk el. Mivel ikertestvérek vagyunk, a testvéremnek
nehéz volt megküzdeni azzal, amikor ő másik sportágra váltott.

Ennek a párja, hogy miközben
mások vagyunk, és szabad másoknak lenni, aközben a családtagoknak a céljai
valamiképpen az én céljaim is kell, hogy legyenek. Ha valaki elérte azt a célt,
amit ő tűzött ki, akkor annak a családtagok mind örüljenek. Ez akkor valahogyan
az egész családnak a dicsősége vagy az öröme, nem pedig az ő magánügye, hanem
abban mindenki részt tud venni. Pál apostol szavai szerint: „Mindent szabad
nekem, de nem minden válik a javamra!”

Ide tartozik még az is, hogy a
korlátaimat el tudjam fogadni, és hogy ebben a családban a szülők is elfogadják
a gyermekeik korlátait, mintegy megengedve nekik, hogy korlátoltak legyenek.

A negyedik szempontunk, az
elkötelezettség. Ez két dolgot, jelent, hogy elsősorban a szülők elköteleződnek
a gyerekeik mellett, de ide tartozik az is, hogy a szülők elköteleződnek
férj-és feleségként egymás mellett. Miért olyan fontos ez? Azért, mert hogyha a
gyereknek a lelki energiáit meg a fizikai energiáit is arra kell fordítania,
hogy biztonságban érezhesse és helyezhesse magát. Mert bizonytalan benne, hogy
egy év múlva az apu meg az anyu, apu meg anyu lesz-e? Lesz-e egy év múlva
család? Ha ezt a gyerek megéli, akkor neki iszonyatos energiákat kell
belefektetnie abba, hogy a maga módján megteremtse a maga kis biztonságát.
Miközben pedig egy kiszolgáltatott helyzetben van, ez azt fogja jelenteni, hogy
szinte minden energiája erre fog rámenni. Ezért – és most itt örülök annak,
hogy katolikus pap vagyok -, olyan büszkén hivatkozom arra, hogy az Egyház nem
hajlandó lemondani arról, hogy létezik olyan, hogy házasság egy férfi meg egy
nő között és ez egy életre szól! Ha a fene, fenét eszik is, akkor is hirdeti
ezt az Egyház. Azért, mert most egy egészen más úton jár a világ, amikor a
férfi és a nő a saját jogaira, életére vagy saját szabadságára és döntésére hivatkozik.
Eközben, ha van gyerek, ez egy olyan felelősséget jelent, amit nem lehet
letenni. Aztán majd mondhatjuk, hogy mi a gyermekeinknek megadtuk azt, hogy
szabadon dönthessen az élete felől, legyen úgy boldog, ahogy tud. Csak éppen,
nem tud! Mert akár évtizedekig az kötötte le az erőit, hogy van-e egy pont
ebben a világban, ahol őt olyan biztonságban élheti meg magát, amire neki
szüksége van ahhoz, hogy önfeledt legyen. Az ilyen ember bizonytalanná válhat
egy életre szólóan. Persze lehet ezen finomítani, de egy nagyon komoly negatív
örökséget jelent majd az egész életére nézve. Hogy átadhassa magát a gyerek
annak, amit éppen akkor csinál, ne kelljen aggódnia a jövője miatt. Egy
egészséges gyermek számára szinte nincs is jövő, csak jelen van és abban ő
nagyon jól érzi magát. Ahogyan egy pszichológus mondta el, hogy már elég korán
meg tudja állapítani, egy akár két-három éves gyerekről, hogy az előélete
megfelelő volt-e vagy nem. Ha mondjuk egy órát látom őt, és az idejének a
legnagyobb részét emberek között tölti, akkor baj van, mert akkor nem képes
elszakadni az aputól vagy az anyutól vagy éppen bárki mástól. Ha azt látom,
hogy ez a gyerek folyamatosan megy el az emberektől, megy el és játszik, és
önfeledten át tudja magát adni valamilyen tevékenységnek, akkor a gyerek
rendben van. Persze ettől még újból meg újból visszamehet a szüleihez és a
testvéreihez, akár játszhat is velük, de nem ül az anyukájának az ölében, mert
ez már egy súlyos tünet lehet ebben a két-három éves korban, hogy nem tud
önfeledten elindulni, sőt eszébe sem jut. Nem jut eszébe, hogy ez egy jó világ
és lehet szabadon menni.

Mert ott lehet az ember rugalmas,
ott lehet változtatni, állandóan beismerni, hogy valami jó vagy rossz, vagy
hogy mást kellene csinálni, ahol nem kell görcsösen kapaszkodni az apuba vagy
az anyuba.

Amikor múltkor ültem a
játszótéren, láttam, hogy egy kis gyerek, nagyjából három éves, rohan tiszta
erőből, és persze akkorát esett, mint a csuda. Még feküdt a földön – ilyet még
nem is láttam – és ilyen óriási szemekkel körbenézett. Mit kell most csinálni,
tessék megmondani nekem, mi most a következő lépés? A szülei meg nagyon
normálisan odamentek és mondták neki, hogy állj már fel és gyere tovább. Mire a
gyerek felállt, egyáltalán nem sírt és ment tovább játszani. Bár komolyan
elesett, de nem az volt benne, hogy ez mekkora kudarc, hát soha többet nem
fogok elesni, és most fogadalmat teszek, hogy sántuljak le, ha többet futni
fogok. Nem! Rohangászott tovább. Legfeljebb megint elesik.

Egy gyerekkel beszélget a tanár.
Kérdezi a tanár, hogy milyen az apu? A gyerek erre azt válaszolja, hogy az apu,
az reggeltől estig értem dolgozik, mindent megtesz értem, hogy nekem mindenem
meglegyen, ezért alig látom. Csak azt látom, hogy nagyon fáradtan jön haza, és
az én apukám a legcsodálatosabb a világon, mert a vérét adja értem. Erre
megkérdezi a tanár, hogy na és az anyukád az milyen? Erre jön a válasz, hogy az
édesanyám az először is hordozott a méhében, aztán kínok között szült meg, majd
pedig nem aludt éveken keresztül, a saját emlőiből táplált. Azóta is
gondoskodik rólam, főz, mos és takarít. Az én édesanyám a világ legjobb
édesanyja. Mire a tanár egy kicsit aggódni kezd és megkérdezi a gyerektől, hogy
egyáltalán van-e a világban valami olyan dolog, amitől ő fél? Mire a gyermek
azt az egyenes választ adja, hogy igazából csak egy dologtól fél, hogy a szülei
mikor unják meg ezt.

Az ötös szempontunk, a
lehetőségek adása. Ez egy kicsit több, mint a választás és a választási lehetőségek.
Ez azt jelenti, hogy új és újabb, eddig még ismeretlen, de adott esetben sokkal
árnyaltabb, összetettebb, nagyobb erőkifejtést igénylő, de a gyermek
képességeihez mért lehetőségeknek és céloknak a folyamatos biztosítása. Ez
persze a házastársi kapcsolatra is vonatkozik, hiszen a családról van szó.
Tehát azt jelenti, hogy képesek a szülők, új és újabb  célokat kitűzni.

Két történetet elmesélnék ide,
hogy érthetőbb legyen, hogy miről beszélek.

Kiotóban, az Isei nagy szentélyt
1500 évvel ezelőtt építették föl, két domb található egymás mellett és az
egyikre építették a szentélyt. Csakhogy 1500 év alatt, körülbelül 60-szor a
szentélyt lebontották és átépítették a túlsó dombra. Majd megint lebontották és
visszaépítették az előző dombra. És így tovább… Azért tették ezt, hogy az a
személy, aki az Istennel ebben a szentélyben kapcsolatot tart, az mindig
átélhesse, hogy itt új dolgok vannak. Nemcsak mindig ugyanott és ugyanaz!

Egy másik eset. Egy törzs, a brit
kolumbiai indiánok, egy olyan területen élnek, ahol a természet mindent megad
nekik. Kitalálták azt, hogy nagyjából 25-30 évenként elköltöznek a faluból,
ahol minden a kezük ügyében volt, mindent jól tudtak már és ami kényelmes
életet biztosított nekik. Elköltöznek egy új vidékre, ahol megint újból kell
kezdeni mindent elölről. 25-30 év alatt belakják azt a vidéket, és amikor már
túl jól megy a dolguk, akkor megint elköltöznek.

Nem egyszer láttam olyat is, hogy
egy házastársi kapcsolat, attól kapott új lendületet, hogy elköltöztek
otthonról. Kellett nézni egy új hely után, amit újra be kellett lakni, be
kellett rendezni, és így önkéntelenül ezzel együtt lett egy csomó új céljuk és
feladatuk is az életükben, amit megint együtt kellett megoldani.

Eszembe jutott az, hogy a
játékokat is milyen könnyen megunjuk. Hihetetlenül tudunk egy játékot élvezni,
de ha sokat játsszuk, akkor egy idő után azt mondjuk, hogy ez dög unalom.
Ilyenkor az a jó, ha letesszük ezt az adott játékot, és évekig nem játszunk
vele. Majd elő lehet megint venni. Vagy – és ezt én még jobbnak tartom -, új
játékszabályokat kell kitalálni, valami újat kell belevinni. Például én
roppantul unom azt, amikor úgy strandröplabdázunk, hogy amikor olyan szinten
vagyunk, hogy ha valaki megkapja a labdát, azt azonnal leüti. Ugye ez, ennek a
játéknak egy kezdeti szintje, hogy örül valaki, hogy bele tud ütni a labdába és
az átmegy a másik térfelére. Egy idő után így már lehet előre tudni, hogy ha a
labda átjön, akkor aki felé megy, az puff, jól lecsapja. Hihetetlenül unalmas
lesz így ez az egész, mert túl egyszerű. De amikor megtanulunk annyira
játszani, hogy fel tudjuk adni a labdát, és ekkor megint újabb bizonytalanságok
jönnek elő, nem tudván azt, hogy az most felém fog-e jönni vagy nem, jól adja
föl vagy nem. Amikor pedig feladtam a labdát, magam sem tudom, hogy jól fogom
tudni feladni azt a labdát vagy nem. Ebben a pillanatban pedig, amikor már nem
csak az a cél, hogy leüssem a labdát, hanem, hogy a többieket játékba hozzam, miért
nem az a cél, hogy én szerezzek egy pontot, vagy hogy győzzek az ellenfél
fölött, hanem az a cél, hogy játszunk! Így is szoktuk ezt mondani, hogy akkor
most csináljunk egy szép játékot! Egyszer próbáljunk már meg élvezetből
játszani, hagyjuk is már azokat a pontokat. Érezzük, hogy milyen önfeledten
lehet ezt így csinálni.

Ide tartozik az, ami egy
családban nagyon kritikus szokott lenni, ők pedig a serdülők. A serdülők nem
rosszak, csak egyszerűen elegük van azokból a célokból, amiket mi tűztünk ki
eddig eléjük. Vagy azokból a célokból van elegük, amelyeket úgy adtunk át nekik,
hogy azokról azt hitték, hogy az övék. Tehát minden áron, de új célok kellenek!
Csíkszentmihályi Mihály, nagyon érdekes szempontokat hoz ezzel kapcsolatban.
Mintha egy olyan társadalomban élnénk, ahol a serdülőt egy kis hülyének
tartjuk, és nem adunk nekik elég jó célokat. Olyasmiket, amelyek beleillenek
ebbe a világba, jó lépés lehet nekik fölfelé is, meg az életkoruknak is, de
igazán izgatja őket! Tehát érvényes rá mindaz, amiről eddig beszéltünk. Azt
mondja, hogy „úgy tűnik, hogy olyan világban élünk, ahol a felnőttek,
gyermeknek tekintik a serdülőket.” Nincsenek kihívásaik. Ezért a serdülők
belemennek olyan helyzetekbe, amelyekben aztán van kihívás, de kő keményen.
Emlékszem arra, hogy mi  prepubertás
korunkban (13-14 évesen), hetente egyszer csináltunk egy kalandot. Az mindegy
volt, hogy mit, csak veszélyes legyen. Akkor lementünk oda, ahol a kettes
villamos lemegy az alagútba és akkor ott átmentünk tök sötétben. Pedig ekkor
még csak 13 éves voltam. A várban le vannak lakatolva ilyen ajtók, de hát az csak
egy burok, mögötte sok minden van. Felfedezte valamelyikünk, hogy az egyikbe be
lehet menni és gyertyával be lehet osonni az egyik alagútba. A legdurvább az
volt, amikor fel kellett menni a Lánchíd tetejére, a korlát segítségével. Az
volt a tét, hogy melyikünk mer a legtovább menni.

Ha nincsenek olyan célok, amelyek
komoly kihívást jelentenek, akkor meg 
fogjuk találni úgyis a magunkét!

 

Ez volt tehát az öt szempontunk.
Csak gyorsan, hadd hozzam ide a pszichoszomatikus családnak a szempontjait is,
hogy össze tudjuk kötni. Ugye a világossághoz az tartozhat, erőltetés nélkül,
mert magáért beszél, hogy a határok elmosódnak. A középpontban levéshez
tartozhat, – tudjátok amikor kommunikációnál mondtam el ezt, hogy a vezető
szerepet a családban nyíltan nem meri és nem akarja vagy tudja senki sem
vállalni. A harmadik szempontnak, a választási lehetőségnek talán a
túloltalmazás lehet az ellentétpárja. Dehogy választhatsz, apu és anyu
megmondja neked, hogy mi a jó. A negyedik, az elkötelezettség és az elköteleződés.
Ide talán a konfliktuskerülés passzolhatna. Azért, mert ha a gyereknek
biztonságban kell lennie, akkor kerülni fog mindent, ami a saját akarata vagy a
saját célja. Mert a gyerek sajnos átveszi, és azt hiszi, hogy a szülei azért
válnak el, mert ő rossz gyermekük volt. Tehát igyekszik ponttá zsugorodni,
nehogy már a szülei miatta váljanak el! Úgy éli át ezt egy gyermek, hogy ő a
hibás, ő a felelős! Tehát kerülni fogja a konfliktust.

Az ötödik, az új lehetőségek és
cselekvési módok adása. Ide pedig a rugalmatlanság tartozhat. Nem jó, amikor
nincsenek új dolgok, és csak a régit nyomja valaki erősen, egy életen
keresztül.

Magam eléggé látványosnak tartom,
ezeket a megegyezőségeket.

Köszönöm a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari 

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket!
Köszöntök mindenkit!

Odáig jutottunk el a múlt
alkalommal, hogy beharangoztam nektek, hogy elkezdünk egy, az előzőekhez
kapcsolódó, de mégis új szempontsort. Mégpedig azt, hogy hogyan festene az a
család, amely család megteremti azokat a feltételeket vagy lehetőségeket a
gyerek számára, hogy az akár gyerekként, akár felnőve majd felnőtt emberként a
lehető legtermészetesebben és legkönnyebben átélhesse azt az érzelmileg gazdag,
meggyőződésében pozitív életeseményt vagy élettudatot, ami neki jó. Tehát itt
most a családot helyezzük a középpontba, és nagyon örülök, hogy néhány hónappal
ezelőtt beszélhettem arról a négy pontról, amely azokra a családokra jellemző,
ahol pszichoszomatikus megbetegedések fordulnak elő. A kettőt most egy kicsit
egymás mellé is fogom állítani, hogy ne csak külön legyen a fejünkben, hanem
hogy lássuk azt, hogy milyen megdöbbentő, hogy teljesen két irányból közelít ez
a két kutatás –  az egyik a
pszichoszomatikus betegségek felől, egy olasz kutatócsoport által, a másik
pedig a chicagói egyetem kutatócsoportja által végzett kutatás -, és mégis
egymásnak szinte kísérteties ellentéteit fogalmazzák meg. Az egyik négy
pontban, ez a mostani, amit majd bemutatok, pedig ötben.

Mielőtt belekezdenék, feltétlenül
mondanom kell még valamit. Egy kettős megközelítést ajánlok nektek. Mindazt,
amit elmondok, mérlegelhetitek úgy, hogy milyen volt az a család, ahol ti felnőttetek,
a másik pedig, amit legalább annyira fontosnak tartok, hogy milyen lesz az a
család, amit majd ti létre fogtok hozni. Mert hiszen nem csak a múlt felé kell
tájékozódni, hanem a jövő felé is, főként azért, mert az sokkal inkább a
kezünkben van.

Az első szempont. Ezt így
határozták meg, egyetlen szóval: világosság. Ezeket a családokat világos
célkitűzések jellemzik. A családtagok tudják azt, hogy milyen elvárások vannak,
de nem csak ezeket tudják és nem csak a szabályok tiszták és egyértelműek, hanem
azt is tudatosítják a szülők a gyerekekkel, hogy milyen célokat tűznek ki a
gyerekek elé. Nagyon fontos az is, hogy a szülők folyamatosan visszajelzést is
adjanak, hogy a gyerekek úton vannak-e vagy nem, hogy közelítenek-e ehhez a
célhoz vagy nem és természetesen legyen túlsúlyban a pozitív visszajelzés, a
dicséret és ne a szidalmazás.

Ehhez a szemponthoz elmondanék
egy pár történetet. Mindezekkel azt szeretném megvilágítani, hogy mennyire nem
könnyű, hogy egy családban legyenek célok. Amikor jegyespárokkal beszélgetek,
akkor van egy olyan alkalom, ha éppen nem ússzátok meg, amikor le kell írni, kő
keményen, hogy mi a házasság célja. De itt nem valami elméletet várok soha,
hanem, hogy te határozd meg ó, hogy számodra mi a te házasságodnak a célja. Ez pedig
egyáltalán nem olyan könnyű. Nem is azt mondanám, hogy nehéz. Csak abból a
szempontból mondom, hogy nem könnyű, hogy nem feltétlenül fogalmazódik ez meg.
Már pedig, ha az életben azt láttuk, hogy minden dolog úgy működik jól, hogy
pontosan meghatározzuk a célját, miért gondoljuk azt, hogy a házasság működhet
úgy jól, ha egyáltalán nem határozzuk meg a célját. Vagy pedig az történik,
mint nagyon sok esetben az életünket illetően, hogy gondolunk ugyan valamit
célnak, de ezt nem tesszük világossá és egyértelművé. Főként pedig a
házastársunkat nem értesítjük róla. Itt pedig megint egy érdekes dolog, ami
eszembe jutott, amikor töprengtem ezen, hogy sokszor a célt összekeverjük az
okkal. Pedig a kettő nem egyenlő egymással! Például olyan eset is előfordult már,
hogy arra a kérdésre, hogy miért akartok megházasodni, hogy mi a célotok, az
volt a válasz, hogy hát jön a baba. Itt egyáltalán nem az a baj, hogy jön a
baba, mert örülünk neki, de ez nem cél, hanem ez ok! Ő azért akar megházasodni,
mert őt ez az ok indítja erre. Miközben ő azt hiszik, hogy ezzel tökéletesen
meghatározta, hogy miért csinálta ezt, nem ez történt, csupán megmondta az
okát, de nem mondta meg a házasságának a célját. Lehetne olyan szempontokat is
mondani, amik egy picit árnyaltabbak, lelkibbek is, ami úgy tűnik, hogy cél,
közben szó sincs róla, mert nem célok, hanem csupán okok. Mondjuk, amikor
valaki arra hivatkozik – és ez egy nagy kör -, hogy a mi házasságunknak az a
célja, mert ez így természetes, ezt így láttam otthon is, ezt a szüleim is így
csinálták. Ez akkor nekem is megfelel. Vagy azért házasodok meg, mert a
menyasszonyom azt mondta, hogy nem lesz ez így jó, nem mehet ez így tovább, így
jó lesz ha minél hamarabb elveszem őt feleségül. Ezek nem célok, hanem csak
okok!

Nagyon könnyen tehát azt
gondolhatjuk, hogy mi meghatároztuk a célunkat az elkövetkezendő ötven vagy
hatvan esztendőre, miközben legfeljebb meghatároztuk az okot. A cél az egészen
más. A héten volt nálam egy jegyespár, akik nagyon jó fejek voltak. Azt
válaszolta az egyikük erre a kérdésre – ilyen klasszikusan -, hogy hát
szeretné, ha a társát boldoggá tehetné. Ez például egy elég jó cél! Mert egy jó
célt választott, az egész életet figyelembe vevően. Persze kitalálhattok mást
is, csak a lényeg az, hogy az cél legyen.

Életemben többször voltam
céllövöldében. Ott jól lehet gyakorolni ezt a dolgot. Az egyik ilyen játékot
úgy hívták, hogy katonaság. Azért vannak vegyes élményeim erről, mert játéknak
elég bugyuta, nem annyira élvezetes, mint egy csomó minden más, komolyan meg nem
nagyon lehetett venni. 1987-ben vonultam be, – ez egy elég elvtársas időszak
volt még akkor – és emlékszem, hogy amikor kimentünk lőgyakorlatra, életemben
akkor lőttem először rendese, élesben, akkor ezt sem tudtam komolyan venni, az
volt bennem, hogy ez egy játék, kimegyünk, lövöldözünk egy kicsit, és ha még
egy kis szerencsénk van, akkor még kapunk két nap eltávot is. Először száz
méterre kellett lőni a karikákra, ez még idáig rendbe volt. De utána meg
kétszáz méterre kellett lőni, bukó alakra, hármas sorozatban. A hármas sorozat
lement, a bukó alak elbukott, nagyon meg is voltam magammal elégedve és ettől a
felszabadultságtól, hogy ez nekem sikerült, én fel is álltam és úgy gondoltam,
hogy kimegyek és megnézem, hogy mi is történt ott. Ezt már nem vették olyan jó
néven. Egy őrmester állt ott mellettünk és az rögtön leüvöltött engem, azzal a
felkiáltással, hogy: „Honvéd, feküdj!” Mivel én álltam egyedül, így könnyen
magamra is vettem, így elvágódtam. A lényeg pedig ezután az volt, hogy kétszáz
métert kellett elkúsznom a bukó alakig és akkor a következő megdöbbentő látvány
fogadta az őrmestert, aki kisétált mellettem, hogy a bukón a hármas találatból
négy golyó által ütött seb tátongott. Ezen pedig úgy meglepődött, hogy tetemre
hívott és megkérdezte tőlem, hogy ez hogyan is lehetséges. Mondtam, hogy én nem
tudom, én sorozatot lőttem, ha négy, akkor négy. De őt ez nem elégíttette ki és
ekkor gondoltam, hogy ez mégis egy jó játék és mondtam neki, hogy: „Őrmester
elvtárs, csoda történt!” Persze, mint leendő papnövendék gondoltam ezt, hát
persze nem egészen jött be, mert egész nap sittet hordhattam, két hasonszőrű
társammal, a többiek meg mentek, mint akik jól végezték a dolgukat és megkapták
az eltávot.

Ebből csak azt akartam kihozni,
hogy nem mindegy, hogy egészen nyilvánvaló-e a cél vagy nem. Megdöbbenve
olvastam néhány nappal ezelőtt, hogy mind a héber, mind a görög nyelvben az a
szó, hogy bűn, a következő képet rejti magában: aki bűnt követ el, az a valaki,
aki elvéti a célt. A szó nagyon is utal erre, hogy elvéteni, mint a vétek szó a
bűn szinonimájaként! Tehát itt arról van szó, hogy valaki úgy vét, hogy a célt
véti el. Ehhez még történetek is kapcsolódnak. Aki a háborúban elvétette a
célt, az nem bűnt követett el, hanem vétkezett, elvétette, vétkes ember volt.
Éppen ebből a képből, ennek az erkölcsi világra való alkalmazásából lett a
héber és talán ennek nyomán a görög szó is, hogy bűn, hogy vétek. Átadom nektek
ezt további töprengésre.

A másik fontos megjegyzésem pedig
az lenne, hogy mi mennyire azt gondoljuk, hogy világossá tettük a célt,
miközben ez egyáltalán nincs így. A gimnáziumban, ahol tanítok, mondjuk így, komoly
konfrontációba kerültem az egyik osztállyal, és elhatároztam, hogy megnevelem
őket, illetve, hogy megpróbálom túlélni. Bejelentettem, hogy mostantól kezdve
az én órámon nincs játék, nincs duma, nincs fegyelmezetlenség, azokat az
előnyöket, amiket eddig biztosítottam a számukra, azokat ezennel megvonom tőlük
és azt is mondtam nekik, hogy a fél órát mostantól diktálással fogom tölteni.
Mert, ha az érdekes óra nem jó nekik, akkor majd kapnak unalmasat. Így
okoskodtam magamban és hát a gondolatot tett követte, és az egyik taknyos
ministráns a következőt kérdezte tőlem – ott melegében, azon az órán, ahol ezt
elmondtam nekik, azt gondolván, hogy ez egyértelmű, hogy ezt miért csinálom így
-, hogy most a tanár úr ezt tulajdonképpen miért csinálja?  Miközben azt akartam ezzel elérni, hogy fogják
már föl azt, amit már másfél éve szeretnék elmondani nekik, hogy mit szeretnék
tőlük. Iszonyatosan pofon tudnak vágni a serdülő fiatalok kérdései, ezek
telitalálatok, pontosan úgy, mint amikor el vagyok szállva és akkor azt mondja
a gyerek, hogy jó atya, de mi a cím? Tehát ez a fél órás kis közjáték nagyon
szórakoztató volt, de mégis mit írjunk le a füzetbe? Na ez az, amikor nem
tesszük világossá a célokat, meg azt, hogy miről is van szó.

A visszajelzés is nagyon fontos,
amit én megint csak nagyon utálok, mert mindig az a fantáziám, hogy úgyis
tudja, de hát hogy tudná már, hát dehogy tudja! Főként akkor nem szeretek
visszajelzést kérni, amikor azonosulok a diákokkal. Mondjuk, amikor három
órától kezdődik a diákmise és fél háromtól énekpróba van. Kinyitom a templomot,
és fél három után nem sokkal én megyek haza, mivel nekem még van fél órám,
nekik viszont nincs és miközben hazafelé megyek, mit látok a játszótér mellett
elhaladván, hogy a legidősebb diákjaim hintáznak. Az első gondolatom az, hogy
én ezt nem láttam, megyek tovább haza, minek konfrontálódjunk most, amikor az
annyira blama. A második gondolatom az, hogy azért mégiscsak szólok nekik, de
utána rögtön lebeszélem magamat, róla, hiszen érzem belülről, hogy én is ezt
csinálnám. Tehát, ha most odaállnék, számon kérni őket, akkor nem lennék
hiteles ember, mert magam is, ha lehetne választani, akkor inkább a hintázás
mellett döntenék. De aztán erőt vettem magamon és mondtam nekik, hogy
elkezdődött az énekpróba, mindezt próbáltam nagyon semlegesen és hitelesen
előadni, majd bemenekültem a kis szobácskámba.

E mellé azt hoznám, az előző
négyes szempontsorból, a pszichoszomatikus betegségekből, ami ott az első
szempontunk volt, hogy a határok elmosódnak. Mert ott nincsenek egyértelmű
én-határok, a generációs határok és a szerepek határai sincsenek letisztázva.

Még egy fontos dolgot emelnék itt
ki a házasság és család témakörénél. Amikor két ember megismerkedik, akkor
természetesen mind a kettő embernek a fejében egy csomó cél van és ezek a célok
nyilván őrájuk jellemzőek, nem pedig a társukra. Lehetetlen, hogy ki lehessen
kerülni azt az ütközést, hogy amikor megismerkedünk egymással és megy a hét, a
hónap, az év, hogy akkor ne kellejen a céljainkat módosítani. Ugyanis egészen
biztos, hogy ha én egyre szorosabb kapcsolatba kerülök valakivel, akkor ez a
kapcsolat engem mindenestül segítsen a saját egyéni céljaim elérésében. Azon
céljaim elérésében, amiket akkor tűztem ki magam elé, amikor ő még nem volt. Ez
tehát többé-kevésbé kifejezhető úgy is, hogy ez lehetetlen. Nagyon sok házasság
már az elején azért fut zátonyra, mert szép lassan lejegelik ezeket az egyéni
célokat. A férfi és a nő is, egyaránt. Azon célokat, amiket bevisznek a
párkapcsolatba, és ezeken nem hajlandóak változtatni. Főként, ha ezek a célok a
saját életükre vonatkoznak, vagy pedig a társuk életére vonatkozik, de nem
kérdeztem meg, hogy őneki ez jó-e, hanem én előre kitaláltam, hogy mi lesz az ő
célja majd a mi párkapcsolatunkban, akkor roppant komoly idő alatt nagyon erős
konfliktusok támadhatnak. Ezért az a néhány év, ami a házasság előtti
időszakban van, jó a célok folyamatos módosítására is, így fontos időszak
kellene, hogy legyen. Hogy rájöjjek, hogy képes leszek-e pont, amellett az
ember mellet, aki a férjem vagy a feleségem lesz, úgy módosítani a céljaimat,
hogy az nekem még mindig megfeleljen. Vagy ha ez nem így áll fenn, akkor az az
ember nem felel meg nekem! Persze az is lehet, hogy annyira rugalmatlan vagyok,
hogy nincs az az ember, aki nekem megfelelne, vagy pedig van, de akkor meg
kapok legfeljebb, egy árnyékot. Olyan leszek, mint egy bólogató János, mindegy
lesz nekem, hogy mit mond a másik, aztán majd egyszer csak, jön egy nagy
mélypont a kapcsolatban.

Nagyon fontos, hogy nem elég,
hogy az elején tűzzünk ki célokat, hanem menet közben is állandóan meg kell
tudni határozni újabb célokat, és persze ezek is legyenek világosak. Rövid középtávú
célokat is nagyon fontos előre kitűznünk, amelyek lehetnek persze roppant
egyszerűek is, de legyenek világosak.

Ennyit tehát erről, hogy milyen a
célok pontos megfogalmazása.

A második szempontunk pedig: a
középpontban levés. Az olyan családokat, ahol átélhető az öröm, amiben
megfogalmazódik egy mély meggyőződés, hogy én tudok mit kezdeni az életemmel,
hogy úrrá tudok lenni az élethelyzeteimen, hogy oké vagyok, ezeket a családokat
az jellemzi, hogy a szülők képesek középpontban lenni, vagyis megengedik
egymásnak azt, hogy mikor és ki lehessen a család középpontjában.

Bevezetőül egy történetet
mondanék el. Az egyik alapművem. A gyerekek, az óriások, a varázslók a törpék
nevű játékot játszottuk az óvodában. (a szerző egy lelkész, P.F.) „Mintegy
nyolcan, olyan hét és tíz év közötti gyerekek voltak a felügyeletemre bízva, a
szüleik éppen a felnőtt dolgaik után jártak. A templom klubszobájába
terelgettem a nyájamat és elmagyaráztam a játék szabályait. A szikla, papír,
olló nagyobb szabású változata ez, a játékhoz azért valami ész sem árt, a
valósi célja azonban az, hogy minél nagyobb zajt és zűrvazart keltsünk, amíg
végül már senki nem tudja, hogy ki ki ellen játszik. Nem könnyű egy szobányi
besózott kisiskolást két csapatba osztani, elmagyarázni a legfontosabbakat,
tisztázni, hogy ki kivel van, de elszántak voltunk és végül sikerült és minden
készen állt a kezdéshez. A kergetőzés izgalma a tető fokára hágott és ekkor
elkiáltottam magam: „Most mindenki döntse el, hogy mi akar lenni, óriás,
varázsló vagy törpe!” Miközben az összebújt csoportok lázasan sutyorogtak,
valaki megcibálta a nadrágszáramat. Amikor lenéztem, akkor láttam, hogy egy
kislány állt ott és vékony, aggodalmas hangon kérdezi: „És hová álljanak a
sellők?” Erre a válaszom: „Hogy hová álljanak a sellők?” Erre a kislány: „Igen,
én sellő vagyok!” Erre mondtam, hogy nincs is olyan, hogy sellő, mire a kislány
válaszolta, hogy dehogynem, nagyon is van, hiszen én is az vagyok! …….”

Ez a gyermek nem akart sem óriás,
sem varázsló, sem törpe lenni. Ő pontosan tudta, hogy hova tartozik! Ő egy
sellő, neki esze ágában sem volt, hogy kiszálljon a játékból vagy a fal mellé
álljon és szomorkodjon. Részt akart benne venni, úgy mint egy sellő, anélkül,
hogy feladná az ő méltóságát és a személyiségét. Biztos volt benne, hogy a
sellők számára is van hely és ő nagyon is tudja, hogy hol. Hát hova is álljanak
a sellők? Aki erre választ tud adni, az iskolát, országot, világot építhetne
rá. (P.F.)

…„Hogy abban a pillanatban mit
válaszoltam? Hát sikerült meglepnem a válasszal, amikor ezt mondtam, hogy „A
sellők álljanak ide, a tengerek királya mellé.” Ott álltunk, hát kéz a kézben,
a varázslók, az óriások és törpék csapatait szemlélve, ahogyan vad
összevisszaságban rohangálnak fel-alá. Egyébként nem igaz, hogy nincsenek
sellők.”

Tehát ez a középpontban levés,
ahogy mondtam. Egy tanár egyszer megkérdezte a diákokat, már nem is tudom
milyen órán, hogy tudnának-e mondani olyan dolgot, ami nagyon híres, de még nem
volt ötven évvel ezelőtt? Mire az egyik gyerek felállt és azt mondta, hogy itt
vagyok én! Ez az, amikor valaki egészségesen tud középpontban lenni,
természetesen és normálisan megtalálja a helyét. (Ehhez azért más is kell.)

Ide az tartozik, amikor a szülőt
érdekli az, hogy mi van velem, veled vagy a gyerekkel. Ez azt jelenti, hogy a
szülőt érdekli egészen konkrétan az, hogy most, ebben a pillanatban, hogy vagy,
mit akarsz, mi volna neked jó, mid fáj. Ennek pedig a legnagyobb ellensége az,
amikor a szülő a jövőre készíti fel a gyermekét. Tehát most nem, mert ha most
igen, akkor öt év múlva nem. Tehát most nem, nem érdekes, hogy neked ez nem jó,
hogy nem szereted, hogy fáj, hogy unod, hogy fáradt vagy, ez mind nem érdekel.
Mert, ha ezeket most nem csinálod meg, akkor majd nem leszel boldog. Amikor
pedig eljön a majd, akkor már nem lesz boldog! Nem, csak azért, mert így
nagyjából el van intézve. Ilyen az is, amikor jó katolikusként azt mondja
valaki, hogy ez a föld nem az a hely, hanem majd odaát.

Ide tartoznak a túlzott elvárások
is, ezen kívül pedig még egy nagy csoport is, mégpedig az, hogy miért
lehetséges az, hogy valaki nem élheti át, hogy ő a középpontban van, hogy ő
számít. Miért lehetséges az, hogy valakinek elképzelhetetlen, hogy felálljon,
és azt mondja, hogy én egy nagyon fontos valaki vagyok, aki nem léteztem ötven
évvel ezelőtt. Ennek két súlyos oka lehet. Az egyik, hogy elkényeztették, és
mondom is, hogy miért. Mert amikor valakit elkényeztetek, akkor azt úgy kell
csinálni, hogy én kitalálom, hogy például Mártinak itt azt mondom, hogy ne
abból az anyagból kössél most, hanem hozok én neked egy nagyon szép kéket
helyette, az lesz a legszebb neked. Amikor a szülő eldönti a gyereke helyett,
hogy őneki mi a jó! Vagy például nem döntheti el a gyerek azt, hogy tea vagy
tej. A szülő akkor is a finom teát itatja meg vele, és nem módosít menet közben
sem az elképzelésén – ha a gyerek kiköpi a teát, mert a tejet szeretné -, hogy
az legyen, ami a gyerekének jó.

Egy barátomnál jártam és a
gyerekek ilyen sugárzó arccal mondták nekem, hogy te Feri, gyere fel és nézd
meg, hogy mit építettünk. Erre felmentem és csináltak egy – éppen a téli
olimpia ment – olimpiai falut. Nyilván akkor csinálhat meg egy gyerek egy ilyen
olimpiai falut, ha az apja nem megy oda a negyedik kis kocka letétele után
azzal a szöveggel, hogy az utasításban nem így írták le, azt ne oda tedd, te
már eltoltad ezt gyermekem, öt perc múlva visszajövök és megnézem ám, hogy
kijavítottad-e.

Miközben az, hogy én az
akaratodat rád erőltetem, becsomagolom ezt abba, hogy hát én tudom, hogy neked
mi a jó. Hát olyan kis pötty vagy még, hát hogyan is tudhatnád te azt, én majd
megmondom neked, mert hiszen én vagyok az apu, a nagyika. Tehát ülj csak le
szépen és hallgasd meg, hogy ez hogyan is van. A tettek meg persze ehhez azok,
hogy agyon van nyomva az a szegény gyerek minden dologgal, mert hiszen jót
akarnak neki, hogy élvezze az életet. De viszont játszani azt már nem úgy kell,
ahogy ő gondolja, azt mi sokkal jobban tudjuk. Az én apukém is ilyen volt. Minden
karácsonykor kaptunk villanyvasutat, és tudjátok milyen a gyerek, mit érdekli
őt az, hogy minden elemet pontosan beillesszen a helyére, a lényeg az, hogy
menjen neki körbe-körbe és kész. Az apám erre mit mondott erre: „Várjál fiam,
az nem úgy van, itt van még egy csomó elem és még nem kötöttük be a szemafort!”
Mit érdekelt a szemafor, amikor úgyis én irányítom az egészet, nem attól fog megállni,
hogy az pirosat mutat majd, hanem attól, hogy letekerem. Ez az az eset, hogy
majd az apu megmondja, hogy azzal úgy kell játszani, hogy…

Megint egy újabb történet a
középpontban levésről. Egy régiségboltba bemegy a vásárló. Több száz éves,
szinte döbbenetes dologgal van tele ez a bolt. Erre annyira elbizonytalanodik a
bőség láttán, hogy azt gondolja, hogy segítsen neki az eladó. Mire megkérdezi
tőle, hogy mutassa meg neki azt, hogy mi a legérdekesebb, ebben a boltban. Mire
a boltos erre azt mondja, minden kétség nélkül, hogy én magam. De persze, ez
nem eladó.

Az elkényeztetés mellett pedig,
akkor jöjjön most a másik dolog. Ez pedig az, amikor a szülők nem adják meg a
gyermeküknek azt, amire elemi szüksége volna vagy soha nem adják neki meg azt,
vagy csak nagyon ritkán, amire olyan igazándiból vágyakozna. Mert akkor is
ugyanazt éli meg mint az elkényeztetéskor, bár érdekes az, hogy látszólag
ellentétes a két magatartás. A hatása ugyanaz: valamit akartam ettől a
világtól, de az nem lehet úgy, ahogy én akarom. Az ilyen gyerek, ha felnő,
akkor túlzottan hamar fog alkalmazkodni, túl könnyen fog beletörődni a dolgok
állásába, túlzottan is engedelmes lesz. Az ilyen gyerek az hamar le fogja tenni
a saját akaratát, és azt fogja mondani, hogy hát itt már igazodni kell hozzád.
Itt alkalmazkodni lehet már csak, itt már elérkezett a tűrés ideje, vagy a
szenvedés napjai. Most ezt megint lelocsolhatjuk egy ilyen keresztény mázzal,
és akkor kapunk egy ilyen önátadó embert. De ez nem feltétlenül önátadás, hanem
olyan valaki, aki nem tud a középpontban lenni. Még a játékban sem és nagyon
jól le is mérhető ez. Ezért is nagyon jó játszani, mert abban vannak olyan
pillanatok, amikor én produkálhatom magam. Amikor például egy egész család
figyeli azt, hogy egy kis pöttöm gyereknek nem esik-e ki a hegedű a kezéből,
ekkor vele egy nagyon fontos dolog történik, hogy ezt mindenki figyeli és
hallgatja.

Két dologhoz vezethet el ez a
viselkedés. Az egyik az, hogy túl hamar feladjuk, a második pedig, hogy
alkalmazkodunk és tűrünk. Pedig nem érkezett még el az ideje. 

A harmadik szempontunk pedig a
választási lehetőségek biztosítása. Mi van abban benne, hogy a szülők adnak
választási vagy döntési lehetőséget a gyermekeiknek? Az, hogy dönthetnek úgy,
amivel a szülő nem ért egyet. Vagy dönthetnek úgy, amire a szülő azt mondja,
hogy te akkor csinálhatod ezt, de ennek meglesz a következménye. Ez nagyon
nehéz egy szülőnek, amikor azt mondja, hogy na jó csináld, ahogy szeretnéd, de
ennek büntetés lesz a vége. Megteheted, de meg foglak érte büntetni.

Amikor hétfőn dolgozatot írattam
az egyik osztályban, akkor az egyik hölgyemény nem írt semmit. Az volt a
kérdés, hogy Pál apostol valamelyik levelének ki volt a szerzője és hogy
Krisztus előtt vagy után íródott-e a levél és egyéb nagyon nehéz kérdéseket
tettem még fel. Ez a lány pedig sorminta szerűen csak azt írogatta, hogy Pál
apostol, Pál apostol… Erre Odamentem hozzá és azt kérdeztem tőle, hogy jól
telt-e a hétvégéje, mire így felcsillant a szeme és azt válaszolta, hogy nagyon
jól telt atya. Mire én megjegyeztem, hogy látom, hogy nem volt kedve tanulni,
mire ő bevallotta, hogy valóban nem volt. Erre azt mondtam neki, hogy én
örülök, hogy jól telt a hétvége, de azért ez egyes lesz. Ő eldöntötte, hogy ő
akar magának egy jó hétvégét, amiben a tanulás nincs benne, és ez így teljesen
rendjén van. Dönthet így is, én meg ráírom az egyest a dolgozatára, de nem
bosszúból vagy más okból, hanem azért, mert ez egyszerűen így működik. Azt
láttam, hogy ő egy cseppet sincs ezen megsértődve.

Ide tartozik még az, hogy a
családtagok szabadon választhassanak az ő céljaikat illetően. Lehessen a
családtagoknak külön célja, lehessenek külön emberek. Ne kelljen már
mindenkinek egyformának lenni. Van egy ikertestvérem, és persze, hogy az
történt, hogy egy iskolába jártunk, egy osztályba, ugyanarra a sportágra,
minden egyforma volt. Egyszer azért kiharcoltuk azt, hogy ha ugyanolyan ruhát
kapunk, akkor legalább a színe legyen más. Ez persze a szüleimnek is jó volt, a
testvérem lett a piros, én pedig a sárga. De aztán egy kicsit fejlődtünk és
emlékszem, hogy amikor nekem kerületet kellett váltanom az általános iskola
miatt, akkor a nevelési tanácsadóban, ahol a szüleimmel többszörösen
megfordultam már, azt a tanácsot kapták, hogy minket külön osztályba írasson
be. Így én a hatodik évet az A-ban, a testvérem pedig a C-ben kezdte el. Aztán
milyen nehéz választás volt az is, amikor a testvérem abbahagyta azt a
sportágat, amit együtt kezdtünk el. Mivel ikertestvérek vagyunk, a testvéremnek
nehéz volt megküzdeni azzal, amikor ő másik sportágra váltott.

Ennek a párja, hogy miközben
mások vagyunk, és szabad másoknak lenni, aközben a családtagoknak a céljai
valamiképpen az én céljaim is kell, hogy legyenek. Ha valaki elérte azt a célt,
amit ő tűzött ki, akkor annak a családtagok mind örüljenek. Ez akkor valahogyan
az egész családnak a dicsősége vagy az öröme, nem pedig az ő magánügye, hanem
abban mindenki részt tud venni. Pál apostol szavai szerint: „Mindent szabad
nekem, de nem minden válik a javamra!”

Ide tartozik még az is, hogy a
korlátaimat el tudjam fogadni, és hogy ebben a családban a szülők is elfogadják
a gyermekeik korlátait, mintegy megengedve nekik, hogy korlátoltak legyenek.

A negyedik szempontunk, az
elkötelezettség. Ez két dolgot, jelent, hogy elsősorban a szülők elköteleződnek
a gyerekeik mellett, de ide tartozik az is, hogy a szülők elköteleződnek
férj-és feleségként egymás mellett. Miért olyan fontos ez? Azért, mert hogyha a
gyereknek a lelki energiáit meg a fizikai energiáit is arra kell fordítania,
hogy biztonságban érezhesse és helyezhesse magát. Mert bizonytalan benne, hogy
egy év múlva az apu meg az anyu, apu meg anyu lesz-e? Lesz-e egy év múlva
család? Ha ezt a gyerek megéli, akkor neki iszonyatos energiákat kell
belefektetnie abba, hogy a maga módján megteremtse a maga kis biztonságát.
Miközben pedig egy kiszolgáltatott helyzetben van, ez azt fogja jelenteni, hogy
szinte minden energiája erre fog rámenni. Ezért – és most itt örülök annak,
hogy katolikus pap vagyok -, olyan büszkén hivatkozom arra, hogy az Egyház nem
hajlandó lemondani arról, hogy létezik olyan, hogy házasság egy férfi meg egy
nő között és ez egy életre szól! Ha a fene, fenét eszik is, akkor is hirdeti
ezt az Egyház. Azért, mert most egy egészen más úton jár a világ, amikor a
férfi és a nő a saját jogaira, életére vagy saját szabadságára és döntésére hivatkozik.
Eközben, ha van gyerek, ez egy olyan felelősséget jelent, amit nem lehet
letenni. Aztán majd mondhatjuk, hogy mi a gyermekeinknek megadtuk azt, hogy
szabadon dönthessen az élete felől, legyen úgy boldog, ahogy tud. Csak éppen,
nem tud! Mert akár évtizedekig az kötötte le az erőit, hogy van-e egy pont
ebben a világban, ahol őt olyan biztonságban élheti meg magát, amire neki
szüksége van ahhoz, hogy önfeledt legyen. Az ilyen ember bizonytalanná válhat
egy életre szólóan. Persze lehet ezen finomítani, de egy nagyon komoly negatív
örökséget jelent majd az egész életére nézve. Hogy átadhassa magát a gyerek
annak, amit éppen akkor csinál, ne kelljen aggódnia a jövője miatt. Egy
egészséges gyermek számára szinte nincs is jövő, csak jelen van és abban ő
nagyon jól érzi magát. Ahogyan egy pszichológus mondta el, hogy már elég korán
meg tudja állapítani, egy akár két-három éves gyerekről, hogy az előélete
megfelelő volt-e vagy nem. Ha mondjuk egy órát látom őt, és az idejének a
legnagyobb részét emberek között tölti, akkor baj van, mert akkor nem képes
elszakadni az aputól vagy az anyutól vagy éppen bárki mástól. Ha azt látom,
hogy ez a gyerek folyamatosan megy el az emberektől, megy el és játszik, és
önfeledten át tudja magát adni valamilyen tevékenységnek, akkor a gyerek
rendben van. Persze ettől még újból meg újból visszamehet a szüleihez és a
testvéreihez, akár játszhat is velük, de nem ül az anyukájának az ölében, mert
ez már egy súlyos tünet lehet ebben a két-három éves korban, hogy nem tud
önfeledten elindulni, sőt eszébe sem jut. Nem jut eszébe, hogy ez egy jó világ
és lehet szabadon menni.

Mert ott lehet az ember rugalmas,
ott lehet változtatni, állandóan beismerni, hogy valami jó vagy rossz, vagy
hogy mást kellene csinálni, ahol nem kell görcsösen kapaszkodni az apuba vagy
az anyuba.

Amikor múltkor ültem a
játszótéren, láttam, hogy egy kis gyerek, nagyjából három éves, rohan tiszta
erőből, és persze akkorát esett, mint a csuda. Még feküdt a földön – ilyet még
nem is láttam – és ilyen óriási szemekkel körbenézett. Mit kell most csinálni,
tessék megmondani nekem, mi most a következő lépés? A szülei meg nagyon
normálisan odamentek és mondták neki, hogy állj már fel és gyere tovább. Mire a
gyerek felállt, egyáltalán nem sírt és ment tovább játszani. Bár komolyan
elesett, de nem az volt benne, hogy ez mekkora kudarc, hát soha többet nem
fogok elesni, és most fogadalmat teszek, hogy sántuljak le, ha többet futni
fogok. Nem! Rohangászott tovább. Legfeljebb megint elesik.

Egy gyerekkel beszélget a tanár.
Kérdezi a tanár, hogy milyen az apu? A gyerek erre azt válaszolja, hogy az apu,
az reggeltől estig értem dolgozik, mindent megtesz értem, hogy nekem mindenem
meglegyen, ezért alig látom. Csak azt látom, hogy nagyon fáradtan jön haza, és
az én apukám a legcsodálatosabb a világon, mert a vérét adja értem. Erre
megkérdezi a tanár, hogy na és az anyukád az milyen? Erre jön a válasz, hogy az
édesanyám az először is hordozott a méhében, aztán kínok között szült meg, majd
pedig nem aludt éveken keresztül, a saját emlőiből táplált. Azóta is
gondoskodik rólam, főz, mos és takarít. Az én édesanyám a világ legjobb
édesanyja. Mire a tanár egy kicsit aggódni kezd és megkérdezi a gyerektől, hogy
egyáltalán van-e a világban valami olyan dolog, amitől ő fél? Mire a gyermek
azt az egyenes választ adja, hogy igazából csak egy dologtól fél, hogy a szülei
mikor unják meg ezt.

Az ötös szempontunk, a
lehetőségek adása. Ez egy kicsit több, mint a választás és a választási lehetőségek.
Ez azt jelenti, hogy új és újabb, eddig még ismeretlen, de adott esetben sokkal
árnyaltabb, összetettebb, nagyobb erőkifejtést igénylő, de a gyermek
képességeihez mért lehetőségeknek és céloknak a folyamatos biztosítása. Ez
persze a házastársi kapcsolatra is vonatkozik, hiszen a családról van szó.
Tehát azt jelenti, hogy képesek a szülők, új és újabb  célokat kitűzni.

Két történetet elmesélnék ide,
hogy érthetőbb legyen, hogy miről beszélek.

Kiotóban, az Isei nagy szentélyt
1500 évvel ezelőtt építették föl, két domb található egymás mellett és az
egyikre építették a szentélyt. Csakhogy 1500 év alatt, körülbelül 60-szor a
szentélyt lebontották és átépítették a túlsó dombra. Majd megint lebontották és
visszaépítették az előző dombra. És így tovább… Azért tették ezt, hogy az a
személy, aki az Istennel ebben a szentélyben kapcsolatot tart, az mindig
átélhesse, hogy itt új dolgok vannak. Nemcsak mindig ugyanott és ugyanaz!

Egy másik eset. Egy törzs, a brit
kolumbiai indiánok, egy olyan területen élnek, ahol a természet mindent megad
nekik. Kitalálták azt, hogy nagyjából 25-30 évenként elköltöznek a faluból,
ahol minden a kezük ügyében volt, mindent jól tudtak már és ami kényelmes
életet biztosított nekik. Elköltöznek egy új vidékre, ahol megint újból kell
kezdeni mindent elölről. 25-30 év alatt belakják azt a vidéket, és amikor már
túl jól megy a dolguk, akkor megint elköltöznek.

Nem egyszer láttam olyat is, hogy
egy házastársi kapcsolat, attól kapott új lendületet, hogy elköltöztek
otthonról. Kellett nézni egy új hely után, amit újra be kellett lakni, be
kellett rendezni, és így önkéntelenül ezzel együtt lett egy csomó új céljuk és
feladatuk is az életükben, amit megint együtt kellett megoldani.

Eszembe jutott az, hogy a
játékokat is milyen könnyen megunjuk. Hihetetlenül tudunk egy játékot élvezni,
de ha sokat játsszuk, akkor egy idő után azt mondjuk, hogy ez dög unalom.
Ilyenkor az a jó, ha letesszük ezt az adott játékot, és évekig nem játszunk
vele. Majd elő lehet megint venni. Vagy – és ezt én még jobbnak tartom -, új
játékszabályokat kell kitalálni, valami újat kell belevinni. Például én
roppantul unom azt, amikor úgy strandröplabdázunk, hogy amikor olyan szinten
vagyunk, hogy ha valaki megkapja a labdát, azt azonnal leüti. Ugye ez, ennek a
játéknak egy kezdeti szintje, hogy örül valaki, hogy bele tud ütni a labdába és
az átmegy a másik térfelére. Egy idő után így már lehet előre tudni, hogy ha a
labda átjön, akkor aki felé megy, az puff, jól lecsapja. Hihetetlenül unalmas
lesz így ez az egész, mert túl egyszerű. De amikor megtanulunk annyira
játszani, hogy fel tudjuk adni a labdát, és ekkor megint újabb bizonytalanságok
jönnek elő, nem tudván azt, hogy az most felém fog-e jönni vagy nem, jól adja
föl vagy nem. Amikor pedig feladtam a labdát, magam sem tudom, hogy jól fogom
tudni feladni azt a labdát vagy nem. Ebben a pillanatban pedig, amikor már nem
csak az a cél, hogy leüssem a labdát, hanem, hogy a többieket játékba hozzam, miért
nem az a cél, hogy én szerezzek egy pontot, vagy hogy győzzek az ellenfél
fölött, hanem az a cél, hogy játszunk! Így is szoktuk ezt mondani, hogy akkor
most csináljunk egy szép játékot! Egyszer próbáljunk már meg élvezetből
játszani, hagyjuk is már azokat a pontokat. Érezzük, hogy milyen önfeledten
lehet ezt így csinálni.

Ide tartozik az, ami egy
családban nagyon kritikus szokott lenni, ők pedig a serdülők. A serdülők nem
rosszak, csak egyszerűen elegük van azokból a célokból, amiket mi tűztünk ki
eddig eléjük. Vagy azokból a célokból van elegük, amelyeket úgy adtunk át nekik,
hogy azokról azt hitték, hogy az övék. Tehát minden áron, de új célok kellenek!
Csíkszentmihályi Mihály, nagyon érdekes szempontokat hoz ezzel kapcsolatban.
Mintha egy olyan társadalomban élnénk, ahol a serdülőt egy kis hülyének
tartjuk, és nem adunk nekik elég jó célokat. Olyasmiket, amelyek beleillenek
ebbe a világba, jó lépés lehet nekik fölfelé is, meg az életkoruknak is, de
igazán izgatja őket! Tehát érvényes rá mindaz, amiről eddig beszéltünk. Azt
mondja, hogy „úgy tűnik, hogy olyan világban élünk, ahol a felnőttek,
gyermeknek tekintik a serdülőket.” Nincsenek kihívásaik. Ezért a serdülők
belemennek olyan helyzetekbe, amelyekben aztán van kihívás, de kő keményen.
Emlékszem arra, hogy mi  prepubertás
korunkban (13-14 évesen), hetente egyszer csináltunk egy kalandot. Az mindegy
volt, hogy mit, csak veszélyes legyen. Akkor lementünk oda, ahol a kettes
villamos lemegy az alagútba és akkor ott átmentünk tök sötétben. Pedig ekkor
még csak 13 éves voltam. A várban le vannak lakatolva ilyen ajtók, de hát az csak
egy burok, mögötte sok minden van. Felfedezte valamelyikünk, hogy az egyikbe be
lehet menni és gyertyával be lehet osonni az egyik alagútba. A legdurvább az
volt, amikor fel kellett menni a Lánchíd tetejére, a korlát segítségével. Az
volt a tét, hogy melyikünk mer a legtovább menni.

Ha nincsenek olyan célok, amelyek
komoly kihívást jelentenek, akkor meg 
fogjuk találni úgyis a magunkét!

 

Ez volt tehát az öt szempontunk.
Csak gyorsan, hadd hozzam ide a pszichoszomatikus családnak a szempontjait is,
hogy össze tudjuk kötni. Ugye a világossághoz az tartozhat, erőltetés nélkül,
mert magáért beszél, hogy a határok elmosódnak. A középpontban levéshez
tartozhat, – tudjátok amikor kommunikációnál mondtam el ezt, hogy a vezető
szerepet a családban nyíltan nem meri és nem akarja vagy tudja senki sem
vállalni. A harmadik szempontnak, a választási lehetőségnek talán a
túloltalmazás lehet az ellentétpárja. Dehogy választhatsz, apu és anyu
megmondja neked, hogy mi a jó. A negyedik, az elkötelezettség és az elköteleződés.
Ide talán a konfliktuskerülés passzolhatna. Azért, mert ha a gyereknek
biztonságban kell lennie, akkor kerülni fog mindent, ami a saját akarata vagy a
saját célja. Mert a gyerek sajnos átveszi, és azt hiszi, hogy a szülei azért
válnak el, mert ő rossz gyermekük volt. Tehát igyekszik ponttá zsugorodni,
nehogy már a szülei miatta váljanak el! Úgy éli át ezt egy gyermek, hogy ő a
hibás, ő a felelős! Tehát kerülni fogja a konfliktust.

Az ötödik, az új lehetőségek és
cselekvési módok adása. Ide pedig a rugalmatlanság tartozhat. Nem jó, amikor
nincsenek új dolgok, és csak a régit nyomja valaki erősen, egy életen
keresztül.

Magam eléggé látványosnak tartom,
ezeket a megegyezőségeket.

Köszönöm a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari