Érzelmek/érzések 1.

Az érzelmekről akarok beszélni, és most egy picit fordítanánk a dolgon azért, mert ha emlékeztek, amikor azt a sort mondtam a múltkor erről, újból és újból kiválasztottuk a biológiai adottságaink és állapotunk, az észlelés és érzékelés, érzések és érzelmek, gondolatok és meggyőződések, a cselekvésre való készség. Amikor ezt a sort mondtam, és az egymásra való hatásukról beszéltünk, akkor nagyon sokat beszéltem arról, hogy milyen egyértelműen meghatározott nem csak az érzelmeink, az érzéseink is, a hangulataink is a meggyőződésünk által, az értelmünk által, a gondolkozásmódunk által, az észlelésünk által, az érzékelésünk, a fizikai állapotunk által. Most pedig fordítanánk egyet ezen, és most sokkal inkább arról ejtenénk szót, hogy hogyan határozzák meg az érzéseink, az érzelmeink a gondolatainkat, a meggyőződésünket. Érdekes módon sokkal kevésbé kutatott téma, azt lehet mondani (össze-vissza olvastam mindent), hogy talán igazán komolyan az elmúlt 20-30 évben kezdtek el igazán komolyan foglalkozni ezzel, pedig úgy tűnik, egy pofonegyszerű dologról van szó. Egy csomó-csomó kijelentést tehetnénk, és nagyon is fontos az életünket illetően, hogy az érzéseink az érzelmeink, a hangulataink hogyan határozzák meg a gondolkozásunkat és a hitünket, meggyőződésünket.

Kezdem azzal, ami mondjuk alaphelyzetben természetszerűen olyan állapotot jelent az ember életében: a betegség, a súlyos betegség, amivel nagyon komoly és egyértelmű és határozott érzések, érzelmek, hangulatok, lelkiállapotok járnak, és ez természetszerűleg meghatározza a gondolkodásmódot. Három magyar költőt akarok itt nagyon rövid időre megidézni. Egyszerűen csak azért, hogy kezdjük valami ilyesmivel, mert a lélektan előtt, természetesen, a költészet, és, természetesen, a Szentírás is bőségesen beszélnek erről. Az első Babits Mihály, akiről Márai Sándor a temetésén azt mondta: Babits Mihály betegségének története a szellemtörténet egyik legnagyobb példája marad. Gégerák illetve rák, ami a gégéjére is hat, az utolsó hónapjait úgy éli, hogy egyáltalán nem tud beszélni, és akkor csak ír. Akkor írja a Balázsolás című versét, ezt szeretném felolvasni:

„Mert orv betegség öldös íme engemet,

És fojtogatja torkomat

Gégém szűkül, levegőm egyre fogy

Tüdőm zihál, s mint aki hegyre hág,

mind nehezebben kúszva

vagy terhet cipel kifúlva

aggként élek én örökös lihegésben.

S már az orvosok kése fenyeget

Rossz nyakam fölvágni, melyet hajdan

oly megadón hajtottam gyertyáid közé

Mintha sejtettem volna már, segíts Balázs.”

És most itt egy nagyon megdöbbentő adalék ehhez a történethez, mert 1934-ben fölállították a diagnózist azt, hogy egyértelműen az egyik legrosszindulatúbb daganatról van szó. Ez 1934-ben történik és akkor Rudolf Lissen, aki ennek a nagy specialistája, német származású sebész, aki a náci Németországból elmenekült és Istambulban telepszik le. Neki küldik ki a leleteket, hogy a legjobb operálja, ha már ez az operáció szükséges. Egy évet várnak az operációval, miközben megállapítják, hogy a legrosszindulatúbb fajtából van ez a daganat, és érdekes módon ez a sebész nagyon-nagyon hosszú ideig él, ha jól emlékszem 1981-ben halt meg, és 1980-ban még leveleztek vele, és hála Istennek halála előtt egy évvel megkérték, hogy mondjon el mindent, amit ezzel kapcsolatban tud és amire a Babits Mihállyal való találkozásról még emlékszik. Erről írja Ő, hogy az egész úgy kezdődött, mint egy politikai szomorú-játék, betegségének jelentősége háttérbe szorult azzal a kívánsággal szemben nehogy, egy ne árja sebészre bízzák a beavatkozást. Megdöbbentő adalék. Az érzéseknek, az érzelmeknek, meg az egyebeknek a hatása. Egy éven keresztül húzzák-halasztják, miközben pontosan tudják mi a diagnózis, kinek kellene műteni és az illető vállalja a műtétet. De nem, mert zsidó. Hogy mennyivel rövidítette meg mindez a Babits Mihály életét, nyilván erről sokat lehetne vitatkozni. De hogy valamiféle adalék is közrejátszik az ő halálában, engem eléggé megrendít. Főleg megrendített azért, mert most mi nem találkoztunk öt napig, én zarándokoltam Lengyelország legnagyobb zarándokhelyére Czestochowába, aztán elmentem Krakkóba és természetesen Auschwitzba, Birkenauba. Nagyon megrendített az, amit ott láttam meg tapasztaltam, talán leginkább az, ha voltatok akkor ti is tudjátok ezt, ha nem, akkor érdemes elmondani, hogy vannak cellák amiket meg lehet nézni, ahova magánzárkába zárták be azokat, akiket adott esetben már csak éhhalálra ítéltek, és ott haldokoltak, vagy egyszerűen csak büntetésből éppen a kivégzés előtt. Akkor ott mutogatják, tükör alá van téve a faajtó, még ugyanazok az ajtók vannak, még nem tudták elpusztítani ezeket a lágereket amikor az oroszok jöttek be, mert túl gyorsan közeledtek, és ezért maradt meg szinte minden. Főleg Auschwitzban, Birkenauból elvitték, mert ott főleg fabarakkok voltak és el tudták tüntetni, olyan ajtó az egyik zárkának a belső részében, ahol az egyik rab a körmével, el tudom képzelni mennyi munka vár rá, belekaparta a falba Jézusnak az alakját, Jézus ahogyan a feszületen van. Az ajtóra pedig Jézusnak az arcát, glóriával. Talán az egyik legmegrendítőbb ez volt számomra illetve az, hogy rájöttem valamire. Maximiliam Colbe-vel kapcsolatban. Tudjátok ő az a szent, akit elhurcolnak oda Auschwitzba, és éveken keresztül tartja a lelket a többiekben .És akkor, amikor az egyik társuk megszökik akkor kiállítják őket, és tizedelnek. Minden tizedik ember abból a barakkból megy és lelövik. Ő tudja, hogy akit mellette kiállítottak az egy sokgyerekes apuka. És akkor kiáll helyette és mondja, hogy inkább ő szeretne meghalni az apuka helyett, mert hogy ő pap. És erre az a náci tiszt megengedi, hogy legyen így és visszaengedi az apukát és Maximilian, és én mindig azt gondoltam, hogy ennek a történetnek a legnagyobb tette az az hogy valaki az életét odaadja a másiknak.

De ott járva, és ezen töprengve rájöttem, hogy talán van ebben valami még sokkal messzebbható, de nem akarom ezt eldönteni. Talán ezt is tudjátok, hogy ez a férfi, akit Colbe megmentett 93 éves korában halt meg Lengyelországban. Nemcsak, hogy 93 évig élt, hanem ott volt Rómában, amikor szentté avatták azt az embert, akinek köszönhette az életét. Én beszéltem valakivel, aki ott volt akkor Rómában és azt mondta, hogy ez az ember ott volt fönn, a szentélyben adtak neki helyet, hogy záporban potyogott a könnye, hogy az nem sírás volt, hogy nem sírt, folyt a könny az arcáról.

Mire jöttem rá, hogy milyen lelki világa lehetett egy embernek, aki azt mondta, hogy érdemes nekem meghalni és Őneki élni, mert van esély a túlélésre. Hogy nem önmagában az a gesztus a fantasztikus. Hogy jó akkor inkább haljak meg én, mert persze kisördög az van bennem, milyen szép egy dicső halált fog halni, volt bennem ilyen gonosz szempont. Aztán rájöttem arra, micsoda jel lehetett ez. Nem pusztán az élet átadása a másiknak, hanem hogy ennek van értelme. Ez rázott meg talán a leginkább, és aztán töprengetem tovább azon, hogy milyen érzelmi-, lelkiállapotban lehet egy olyan ember, akinek adott esetben ilyen asszociációs gondolatai, cselekvési ötletei jutnak eszébe. Biztos, hogy nem kétségbeesésből kétségbeesésbe zuhant. Megjelent egy könyv valakiről, aki öt évet volt Auschwitzban, az első transzporttal került be és a fölszabadításkor került ki. Öt év, ’40-től 45-ig, és túlélte. De ezekről már volt szó, csak nem akartam ezt idézni nektek, másról meg azt mondták, hogy zsidó orvost ne.

A másik Kosztolányi Dezső. Akinek a szájában egy rosszindulatú daganat fejlődött, és akinek kapcsán, talán ezt tanultátok magyarból, tudhatjuk, ezt ő határozta meg, hogy mi a tíz legszebb magyar szó. Elmondom abban a sorrendben, ahogy ezt ő írta 1933-ban. Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.

Hát nyilván azt merészelem állítani, hogy nem véletlen, hogy a gondolkozásmódját a betegsége oly módon határozta meg, hogy a legszebb szavak közé betette azt, hogy sír és vér. Amikor az orvos vizsgálja őt, és úgy gondolja, egyébként is hipochonder volt, azt mondja az orvosának, hogy elvárom tőled, hogy mondd meg az igazat, hát mi történhet, legfeljebb főbe lövöm magam, mondja. 1934-ben elutazik Svédországba, ugyanoda ahova aztán Karinthyt is küldik. És akkor egy töredéke szól erről az élményéről. „Élni, élni, újra föltekinteni a Napra, vagy eltűnni, meghalni, meghalni, ami svédül olyan lágyan hangzik, mint valami dajkadal, olyan édesen, mint valami gyermekgügyögés.”

Furcsa, hogy valaki számára a halál úgy hangozzék, mint valami gyermekgügyögés. A Halotti beszéd című verséből:

„Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,

majd rázuhant a mázsás szörnyű mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti fel se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”

De hogy megint csak miért érdemes ezt elmondani. Barátja, aki orvos volt, író, a következőt mondta halála után:

„Kosztolányit, a költőt kímélték, nem akarták elcsúfítani. Bíztak a rádiumban. Vagyis sokkal előbb el kellett volna csúfítani az arcát, mert akkor meg lehetett volna talán menteni az életét, ki tudták volna venni azt a daganatot. Nem nyúltak hozzá, hogy ne legyen csúnya.” Megint csak az érzések, meg az érzelmek hatása, egészen olyan mélységű hatása, amelyik a másik életét totálisan befolyásolja.

És a harmadik Tóth Árpád. Tüdővész, ami aztán a gégéjére is kiterjed. Elkoptam című versében a következőt írja:

„A bordák közé aggatott tüdőt

Mit bús kor lyuggatott, s melyből néha a vér feltör

S ajkamig ér bíbor szagú csend”

És aztán egy másik versében már a halálához közel ezt írja:

„De lehet-e repülni annak

Ki teste rabszolgája lett

Kinek már mindenek felett csak női és kilói vannak

S ki csak csomó unt megnyugvás.”

Azért akartam hármójukat hozni, mert akinél olvastam róluk, Dr. Kiss László orvos, ő veszi sorba a legnagyobb magyar írókat és költőket a betegségük alapján. A könyvnek a címe: Kínok tövisében. Nincs rajta a listán, azért mondom. Ő azt mondja egy nagyon érdekes gondolattal: milyen megdöbbentő, hogy a XX. század első felének, középső részének a költői, a legnagyobb költői, hogy olyan betegség támad rájuk, ami arra kárhoztatja őket, hogy a költő ne szólhasson.

Na most egy kicsit más műfaj, amiről 20-30 éve a lélektanászok nagy bölcsességeket mondanak, amiről úgy gondoljuk, hogy ezek tények, arról Arisztotelész a retorikában már sokkal-sokkal korábban beszélt. Vagyis arról, hogy milyen hihetetlenül jelentős a retorika szempontjából a meggyőzés, az érvelés, a bírói működés, a demokrácia szempontjából annak, hogy a bíró, a rétor, vagy a közönség milyen érzelmi állapotban van, hogy egy dolog meggyőző-e számára vagy nem, hogy valamit elfogad-e, vagy nem, igaznak tart-e, vagy nem.

Azt mondja Arisztotelész: „Ugyanis az ellenszenv, a szánalom, a harag és a lélek efféle indulatai nem tartoznak a tárgyhoz. Vannak, akik meg is valósítják és megakadályozzák a tárgyhoz nem tartozó dolgokról való beszédet. Így van ez az Aeropagoson is, és igaza van. Nem szabad ugyanis megfertőzni a bírót. Azáltal, hogy haragra, gyűlöletre, vagy szánalomra indítjuk. Ez olyasféle, mintha valaki elgörbítené a vonalzót, amellyel dolgozni akar.” Hát én nem tudom mi ez az esküdtszékes amerikai jogrend, ez most akkor micsoda, hogy ez most jó-e vagy nem jó. Mindenesetre Arisztotelészt nem sokba veszik, az biztos.

A második könyv első fejezetében a következőt mondja: „Mert nem látják egyformán ugyanazt azok akik szeretnek, és akik gyűlölnek, sem a haragvók és a jóindulatúak, hanem teljesen, vagy fontosságát tekintve másnak. Aki a vádlottat szereti, az nem tekinti bűnösnek, aki gyűlöli, az ennek az ellenkezőjét teszi. A vágyakozónak és a sóvárgónak a jövendőt szépnek, és ami bekövetkezik, kellemesnek ítéli. A közömbösnek és reményvesztettnek éppen fordítva. Az érzelmek azok a tényezők, melyek megváltoztatják az emberek ítéleteit. Következményei pedig a fájdalom és a gyötrelem, mint például a harag és a szánalom, meg a félelem és más efféle érzelmek.” És végül egy zárómondat: „Fogadjuk el, hogy a harag fájdalomtól kísért törekvés, egy nyilvánvaló bosszúra, nyilvánvaló semmibevételért érdemtelenít bennünket, aminek megvan a kiváltó oka.” És ezzel Arisztotelész hihetetlen fontos dolgot állított, mégpedig azt, hogy a bennünk felfakadó érzéseknek és érzelmeknek célja van, nem csak az ítéleteinket, gondolatainkat befolyásolják, hanem céljuk van. Erről még bőven fogok beszélni.

Akkor valami személyeset. Papnevelő intézetben, visszatérő témám, amikor végeláthatatlanul hallgattunk teológiát, napszámra, hétszámra, évszámra, akkor nem az számít már önmagában, hogy az most igaz vagy nem, vagy hogy ezzel lehet-e bármit is kezdeni vagy nem. Egyébként a teológia az az oktatási valami, ahol legalábbis nekem az az élményem hogy 95%-ban olyasmit tanítanak, amit aztán lehet használni, már ha valaki Istennel akar valamit kezdeni. Vagy elfogadja, hogy az Isten ővele akar valamit kezdeni, akkor amit ott megtanul, azt mind használja, ez egy jó átlag. Nagyon kifinomodtunk arra és elkezdtük ezt így elnevezni, nem mindegy, hogy ki beszél. Ezt mi úgy fogalmaztuk meg, hogy van nyári teológia, meg van téli teológia . A téli teológia hideg, rideg, az ember fázva közelít hozzá, és nem sok öröme van benne. A nyári teológia azonban nagyon élvezetes, azt szívesen hallgatjuk. Szóval elhatároztuk a barátainkkal akkor, ez már vagy tíz évvel ezelőtt volt, hogy ha lehetséges, akkor mi a nyári teológia arányát szeretnénk növelni a télivel szemben. Mert úgy tűnik nekünk, hogy sokkal több van a téli teológiából, mint a nyáriból. A másik pedig, amit akarok nektek mondani, a gondolkozásnak a figyelemre gyakorolt hatása, és az érzéseknek. Közeledik az elsőáldozás, ami azt jelenti, hogy a gyerkőcök ott ülnek a templomban, és be kell hozniuk a keresztelést igazoló dokumentumot, a gyerekek persze illedelmesen figyelnek, és a jó szóra nagyon fogékonyak, logikusan tudnak gondolkodni, minden jó elmondható róluk, mindaddig ez megtörtént. Amikor is az egyik anyuka a leadási határidőt lekéste, már az óra is folyik, az atya beszél és az anyuka ilyen nagy dérrel-dúrral jön be, nem is érdekli, hogy van óra vagy nincs, ő most ezt el akarja mondani, és akkor a következő mondat hagyja el a száját: „Jaj atya baj van, a gyerekemet Tökön keresztelték reformátusnak.” Erre a gyerekek nagyot derülnek, mert ugye a gyereknek van fantáziája, elképzeli, hogy a kis Pistikét, aki ott ül gyermekkorában, tökön keresztelték, elfantáziálnak ezen, hogy hogy is történhetett ez akkoriban, persze gondolhatják azt, hogy ez egy református szokás, elképzelem, hogy többek arra vágyakoztak, hogy mi lenne, ha átmennénk oda reformátusnak – de tanítani, azt nem lehet; logikus gondolkozásnak vége, gyerekek egy órára ki vannak iktatva. A másik ugyanilyen hasonló élmény. A pap elhatározta egy lelkiségi mozgalomban, hogy úgy érdemes keresztelni, főleg hogyha vannak felnőttek is, hogy fölállítunk egy medencét, és alámerítjük azokat, akik részesülnek a beavató szentségek elsőjében. Egymás után kereszteli meg a felnőtteket, és aztán megy a picik felé, és van ott egy két-három éves gyerek is. Ha már mindenkit így keresztelnek meg, akkor nyilván őt is így fogják megkeresztelni, és amikor a kisgyereket belelógatja a vízbe és merítgeti akkor a kisgyerek belepisil, a keresztvízbe, nem tudta, hogy milyen víz az, és a pap ösztönösen megrázogatja. Hátha nem veszik észre a színkülönbséget, bőséges bizonyítékát adva annak, hogy az érzelmek hogyan határozzák meg a cselekvéseinket. Most egy picit az érzelmekről. Meglepő az, hogy még a XIX. század végén, és még a XX. század elején az érzelmeket mennyire semmibe vették. Darwin azt állította az érzelmekről, hogy mondjuk az evolúciós fejlődés során lehetett valami jelentősége. Gyerekkorban is úgy tűnik, van valami jelentősége, felnőttkorban azonban hiábavaló, értelmetlen dolog. Freud kizárólag abból a szempontból foglalkozott az érzésekkel, az érzelmekkel, a hangulatokkal, hogy az hogyan befolyásolja negatív módon az embert a célkitűzéseiben, a vágyaiban, a törekvéseiben.

A téli teológiát is igen-igen meg tudja határozni az a gondolat, hogy az érzelmeink akadályoznak bennünket. Az az igazán jó keresztény, aki világos logikával, az értelem igazi fényénél közelít az Istenhez, és az érzelem legfeljebb valami kísérője a vallásos magatartásunknak. Ehhez a szemléletmódhoz tartozik az is hozzá, hogy a negatív, az úgynevezett negatív, nem is azt mondja a teológia, hanem egyenesen rossz érzelmekről beszél, rossz érzésekről, és azt mondja, hogy ezek ellen harcolni kell. Gyűlölik a gyűlöletet. Abszolút kijelentés. Harcoljunk a rossz ellen, teremtsük meg ezzel a harccal a lelki békét. Abszolút téli teológia. Egyfelől tehát ez. Akkor leszünk igazán jó keresztények, ha sikerült eltipornunk, elfojtanunk és elnyomnunk az összes negatív és rossz érzelmet magunkban. És ha már csak pozitív, csak jó érzéseink vannak akkor végre elérkeztünk az Isten közelébe. Persze ez nem megy, ezért elkezdünk szerepeket játszani, a gond az, hogy azt gondoljuk, hogy az Isten is ezt várja tőlünk, hogy ne legyenek indulataink, meg rossz érzéseink. És elkezdjük hitegetni az Istent, hogy ez nekünk nincs.

A modern lélektan arról beszél, hogy az érzéseknek és érzelmeknek nagyon pontosan meghatározott funkciója van, célja van. Hogy mi egy érzésnek, vagy egy érzelemnek a célja az az evolúció során alakult ki, nagyon-nagyon hosszú idő alatt, és azért van olyan nagy szükség arra, hogy átéljünk érzéseket és érzelmeket, mert a világ nagyon bonyolult. Ennek ellenére szeretünk benne tájékozódni, vannak céljaink, ezeket a célokat el akarjuk érni. Azt is pontosan tudjuk, hogy a céljaink eléréséhez állandóan együtt kell lennünk a többi emberrel. Figyelnünk kell a másikra, és kommunikálnunk kell egymással. Közben nem ismerjük a világot, nem tudjuk kiszámítani a jövőt és a következő lépést, nem tudunk jól kommunikálni, nem értjük igazán a másik embert, egy csomó nehézségünk van tehát, ami akadályoz abban, hogy a következő lépésünket önfeledten meg tudjuk tenni, és az evolúciós fejlődés során segítségünkre siettek az érzések és az érzelmek. Mert amikor rövid idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy szisztematikusan végiggondoljunk valamit, akkor egy érzés, egy indulat segítségünkre siet, és megmondja nekünk, hogy mit csináljunk. Mert minden érzés és érzelem a cselekvés irányában hat. Egy egész cselekvés-repertoár jellemzi az alapérzéseinket. Ez pedig azt jelenti, hogy az embert az érzések, az érzelmek segítik abban, hogy amikor az értelem nem elégséges, a tudás nem kielégítő, nem ismerjük a környezetünket, magunkat, a másikat, stb. stb., akkor az érzelmeink diktálnak nekünk valamiféle megoldást. Az érzések nyomán természetesen gondolataink fognak támadni, természetesen gondolat nélkül is lehetséges, hogy az ember elkezd cselekedni, mondjuk amikor megijesztenek, ilyenkor nem tudatosul bennem az, hogy most megijedtem, hanem már ugrok is el. Nem kell tehát végiggondolnom, hanem egy pillanat alatt cselekszem ösztönösen. Mint a kullancs, csak a kullancsnak nincs érzelmi világa, (legalábbis nem tudunk róla, leértékeljük őket mindenesetre ösztönösen); hihetetlenül jól működik. Hihetetlenül kifinomult működésmódja van egy kullancsnak, ahogy vár az áldozatára, ahogy megorrolja annak a savnak a szagát, amire neki szüksége van, majd leugrik, majd ott a meleget megérzi és tovább megy, és amikor célba ér akkor belefúródik. De ahhoz, hogy egy kullancs ilyen hihetetlenül hatásosan működjön, ahhoz nem kell, hogy érzései és érzelmei legyenek, ez a program bőven elég neki, de nekünk nem elég. Nekünk vannak érzéseink és érzelmeink, és ezek segítenek bennünket a cselekvésben, a cselekvés pedig természetesen a jövőre utal, valamiféle célt irányoz meg. Az érzelem tehát összegez és jelez. Vagyis az érzelem megmutatja azt, hogy az egész lényünk hogyan értékel egy helyzetet. Lehet, hogy racionálisan csak évek, vagy évtizedek múlva jutunk el valamilyen következtetéshez, egy érzésünk, egy érzelmünk azonban összegezheti az összes befutó információt, nem az érzés, hanem mi magunk, érzelem formájában az ember kigyötri az eredményt. És az érzés vagy érzelem rögtön el is mondja, hogy mit kellene csinálni. Mindez azért lehet így, mondják ezek a kutatók, mert jobb valamit csinálni, mint tehetetlenül állni. Amikor már nagyon hosszú ideje nem tudunk dönteni, akkor egy rossz döntés is jobb, mint még kihúzni azt, hogy nem tudunk, vagy nem merünk dönteni. Az érzelem beépített következtetés, hogy mi történt, és hogy mi legyen. Az érzelmeknek tehát konkrét funkciója van, fölállít egy agyi szerveződési módot, elindít egy teljes folyamatot. A különböző érzések és érzelmek más agyterület működését idézi elő. Tehát más történik velünk, nem mindig ugyan az.

Nézzünk most meg egy pár ilyen alapérzést. Az első, amit most megemlítek aztán majd bővebben fogok róla szólni a boldogság, az örömérzet, erről beszéltünk rengeteget, ezért majd csak később. Nézzük meg, hogy mi váltja ki ezt az alapérzést, és mi ennek a kimutatható célja. Nagyon nagy lehetőség lenne az, hogyha tudnánk, hogy az alapérzéseink miben segítenek nekünk. Azok a kutatók, akik ezzel foglalkoznak, nemcsak hogy nem beszélnek olyanról, hogy jó érzés meg rossz érzés, erről azért nem nagyon beszélnek, mert ezt, ahogy már mondtam nektek minősítésnek az árnyéka vetődik ezekre a fogalmakra, hogy jó érzés, meg rossz érzés. Miközben az érzés nem jó és nem rossz, hanem valamilyen. Ezért azt szokták mondani, hogy negatív és pozitív, de akik ezzel komolyan foglalkoznak, azok azt mondják, hogy még ezt se használjuk. Hogy az evolúció során olyanná alakultunk, az érzéseink, az érzelmeink abban segítenek minket, hogy a célunkat el tudjuk érni, és egy nehéz helyzetben tudjunk cselekedni, akkor amikor egyébként nem tudnánk eldönteni, vagy csak sokkal lassabba, hogy mit kéne tenni, akkor beszélhetünk-e arról, hogy negatív érzés, meg pozitív érzés – nem beszélhetünk. A ránk gyakorolt hatását illetően beszélhetünk negatívról, meg pozitívról, hogy azzal mit tudunk kezdeni, hogy milyen hangulatot vált ki belőlünk, ebből a szempontból igen. de egyébként nem. Hanem sokkal inkább, teszem én azt hozzá, gondolkodhatnánk úgy, hogy a legvadabb indulatunk is, a legszörnyűbb félelmünk is tulajdonképpen valami jó dolog. Ha meg tudjuk tanulni, hogy mire használjuk, vagy ha tudjuk, hogy miért jött elő. Akkor nem kellene harcolnunk ellene, mert akkor fel tudnánk használni. Erről most részletesebben akarok beszélni.

Hogy hogyan lehetne ezeket a negatív érzéseket, indulatokat jól felhasználni. De nem ilyen légből kapott kegyes szöveg alapján, hanem az alapján, hogy tudjuk, hogyan vagyunk kitalálva és megteremtve. Szinte már el sem kell mondanom, de egyértelmű következtetése a kutatóknak az, hogy a boldogság akkor fejlődik bennünk, ha a céljainkat már elértük. Erről beszéltünk heteken keresztül. Ezzel lehetne a legtömörebben kifejezni. Mi más lehetne egy megvalósult cél: jó úton vagyok, boldog vagyok. Mi az a cselekvési mód, amit a boldogság magába foglal. Nem kell kitalálni, hogy amikor boldog vagyok ezt fogom csinálni, mert a boldog ember ezt ösztönösen csinálja. Az első: folytatom az utamat a cél felé. A második: újabb célokat tudok találni és keresni, esetleg jobb célokat. A harmadik: a boldogság segít engem az együttműködésben. Ami ugye alapvetően fontos, hogy a céljainkat elérjük. A negyedik: a boldogság segít a szeretetem kifejezésében. Nyilván lehet árnyaltabban is fogalmazni, egyáltalán önmagam pontosabb közlésében a másik felé. Majd több mint tíz pontot fogok mondani arról, hogy rengeteg kísérlet történt ’70-től ’91-ig, hogy a boldogság hogyan határoz meg bennünket, a gondolkozásunkat ténylegesen.

A szomorúság. Akkor vagyunk szomorúak, ha valamilyen fontos tervünk kudarcot szenved, vagy a célunkat elvesztettük. És mondom példákkal, hogy ez milyen cselekvésre vezet bennünket, és hogy ez mekkora áldás, hogy szomorúak tudunk lenni. A tétlenség – na ez látszólag olyan, hogy mi a jó ebben. Az utóbbi időben reggeltől estig temetek, semmi mást nem csinálok, irdatlan mennyiségűt temetek, és ma is. Ma egy olyan temetésem volt, hogy egy nálam fiatalabb fiatalembert temettem. Ritka az, hogy az a kántor, vagy karnagy, akivel temetsz megrendül a temetésen, nem azért mert rossz ember a kántor, hanem azért mert megszokta. Mégis azt mondta az a valaki, akivel temettem, hogy én még életemben nem vártam így, hogy ennek vége legyen, mint ezt a temetést ahogy vártam, hogy vége legyen. Nagyon érdekes a negatív érzéseknek a haszna. Megálltam a ravatalozó előtt, de voltam legalább vagy 15 méterre és halottam, hogyan sírnak a ravatalozóban. 34 éves fiatalember, puff egyik pillanatról a másikra. És mondtam a kántornak, hogy bármibe fogadok, hogy nyitott koporsó van a ravatalozóban. Tapasztalat. Egyértelmű, hogy amikor nyitott a koporsó hihetetlen erőteljes érzelmek fakadnak föl. Ha zárt a koporsó, sokkal visszafogottabbak az érzések. Ha pedig urna van, akkor lehet, hogy teljes csönd van. Olyat még soha életemben nem láttam, hogy nyitott koporsó előtt emberek így álljanak (mutatja: mereven, közömbös arccal kihúzza magát). Nem tudunk így működni, hat ránk ez a dolog, és miközben hat az érzés, ami tulajdonképpen a szomorúság, a gyász.

Mit tesz egy gyászoló ember? Leáll. A szó szoros értelmében megáll, megdermed, és nem tud tovább élni. Ezt éli át egy gyászoló ember: „Nem tudok tovább élni. Nélküled nem tudok élni!˝ Ott az anya, alig bír mozogni, miközben ez az ösztönös mozdulat úgy, ahogyan egy érzelem indít a cselekvésre. Bedobták a rózsát a sírba, akkor az anya szeretett volna utána ugrani, hogy olyan jó lenne most meghalni, utána menni a fiamnak. A szomorúságnak ez a hatása, hogy fejezzük itt be. Álljunk meg, de annyira álljunk meg, hogy teljesen fejezzük be. Óriási haszna van ennek a mély fájdalomnak, mély szomorúságnak az ember életét illetően azért, mert amikor az ember kénytelen a szomorúsága és a gyásza miatt megállni és megdermedni, és nem tudunk élni, nem tudunk dolgozni, nem tudunk semmire se figyelni, a külvilág közömbös lesz és szürke, és csak az történik ami bennünk van, akkor éppen ez a beszűkülés, ez a megállás segít nekünk abban, hogy elég időt fordítsunk a gyászunkra. Azokra az érzelmi folyamatokra, arra a veszteségre, ami bennünket eltölt. Tehát én ezt így mondom, hogy a teremtésnek egy fantasztikus csodája, hogy nem kell senkit sem meggyőzni arról, hogyha meghal valakid, akkor szánj időt arra, hogy ezt a dolgot valahogy dolgozd föl. Erre nem kell, hogy megtanítsanak minket, mert ha arra lenne szükség, akkor úgysem tanulnánk meg. Biztos, hogy okosabbak lennénk és azt mondanánk, hogy ugyan már – próbálkozik ezzel sok ember, hogy okosabb legyen mint a biológiája. Tehát ez az első: tétlenségre kárhoztat a szomorúság, mindenféle gyász. A szerelmes ember, amikor útilaput kötnek a talpára akkor megáll a világ. Egy kisebb szomorúságon egyszerűen csak megállunk, úgy érezzük, hogy elvesztettük a célt. Vagy azért mert a szó szoros értelmében elvesztettük, mert meghalt, vagy megsemmisült, vagy nem elérhető, vagy azért, mert távolabb került. Kudarcot szenvedtünk, meg kell állnunk, és át kell gondolnunk ebben a szomorú állapotunkban, hogy akkor mit kéne most tenni. Mit rontottunk el? Mit csinálhatnánk jobban?

Én a tanítással vagyok állandóan így a gimnáziumban. Egyébként bejött a múltkori dolog, mikor mondtam nektek, hogy bekeményítettem az egyik osztályban diktálás kő keményen, házi feladat meg minden. Három órája csinálom, már tanulnak, nincsenek fegyelmezési gondjaim, sőt jelentkeznek. Teljesen meg vagyok elégedve. De ahhoz, hogy végre-valahára két normális lépést tegyek arra, hogy fegyelmeznem kell, amit utálok, visszajelzésre van szükségem, amit megint csak utálok, erről beszéltem a múltkor, ehhez nekem többé-kevésbé másfél év szomorúságra volt szükségem. Tehát arra, hogy minden alkalom után, mikor hazaértem ezt gondoljam, hogy egy valami segít rajtam, a csokoládé. Szerencsére kicsiny lakásom mellett van egy éjjel-nappali közért. Nagyon finom édességek vannak, különösen ha az Úr túl messze van, a csokoládé mindig közel.

Tehát új terv keresése, vagy új célok keresése. Amikor kirúgott a szerelmed, akkor új után kell nézni. Persze érdemes egy kicsit megállni, nem mondom azt, hogy rögtön, de előbb-utóbb érdemes.

A következő a segítségkérés. A szomorúságnak lehet egy olyan keserűsége, amikor eljutunk oda, hogy ezt nem tudom egyedül megoldani. Van, akin csak egy ilyen letaglózós szomorúság segít, mert nem tudja megoldani. Egy olyan elgondolkodtató történetet halottam. Az Egyesült Államokban beszélt egy pap, egy fiatalember a lelkigyakorlat után teljesen megrendülve bement hozzá és mondja neki, hogy atya hadd mondjam el az életemet. És akkor elmondja, hogy szüleit nem ismerte, 18 éves koráig állami nevelőintézetben nőtt, 18 éves kora után börtön, totális kudarcnak éli meg az életét, végtelen szomorúsággal beszélt ez az ember, és akkor a következőt mondta ennek a papnak: „Atya arra szeretném kérni, hogy legyen maga az én apám.” És akkor a pap tudta, hogy ő ezt nem teheti meg, és mondta neki, hogy „én nem lehetek az apád, de van valaki, aki lehet az apukád, ez pedig az Isten. És azt mondta neki, hogy végre eljutottál oda, hogy nem gyűlölöd a világot, meg hogy nem utálsz mindenkit, és nem másokat hibáztatsz, és nem akarod leverni a világon azt, amit a bűnözésed által szerinted a világtól kaptál. Eljutottál egy ilyen végtelen szomorúságba, hála Istennek, mert ez a szomorúság mondatta ki veled azt, hogy nekem apukára van szükségem. Ha ezt most nem élted volna át, akkor nem lennél ennyire közel az Istenhez, mint most.” Hozhatjuk most a szentírásból azokat a történeteket, ahol a szomorúságban megvan valami ezekből a pozitív cselekvési lehetőségekből. Jézusról nem egyszer olvassuk, hogy a szíve mélyéig átélte a szomorúságnak, a gyásznak a fájdalmát, épp a vasárnapi evangélium: lelke mélyéig megrendült, vagy elsírta magát, mikor beszélgetett a testvérekkel arról, hogy meghalt Lázár. Igazi mély szomorúság, és ez az igazi mély szomorúság indítja őt arra, hogy föltámassza őt a halálból. Az összes halálból való feltámasztás történetből azt vehetjük ki, hogy valami nagyon mélységes szomorúsággal találkozik Jézus, és ő átvette ezt a szomorúságot, mert ő az Isten fia. Ő is átéli ezt a fájdalmat, ezt a veszteséget. De ezt a fájdalmat valamivé alakítja, valamivé fordítja, mégpedig nem kilépve az emberségéből. Ez benne a csodás, hogy éppen az emberi természetének megfelelően. Fantasztikus, amikor azt mondja éppen ezekben a helyzetekben, hogy : „Nem halt meg hanem mindez azért történik, hogy az Isten dicsősége megnyilatkozzon.” Ez a célja. És ez a szomorúság, ami engem most eltölt ez arra jó, hogy valahogy úgy nyilatkozzon meg az Isten dicsősége ahogyan csak akkor tud, amikor az ember szomorú. Szomorú úgy is, hogy szomorúságból cselekszik, és szomorú úgy is, hogy szomorú és átél valamit. Amit csak a szomorúságban él át.

Még egy utolsó szempont ide. Ha szomorú embert látunk, ösztönösen nekiállunk vigasztalni. Néha túlzottan is. Néha túl hamar ki akarjuk venni az illetőt a fájdalmából. Ne tegyük, had élje át azt a gyászt, azt a fájdalmat, hagyjuk, hogy azt a poharat teljesen ürítse ki, de totálisan, mert szüksége van az utolsó cseppre is. Nyilván ha ez az egész jól be tud épülni az életébe. És mi próbáljuk egymást lebeszélni. Jaj ne legyél szomorú – hát persze mert engem az zavar. Van egy társaságban egyetlen ember, aki lógó arccal ül ott, nem bírjuk elviselni. De közben ennek is megvan az evolúciós haszna, mert nem csinálom, szomorú vagyok, gubbasztok a sarokban, és odajönnek hozzám, hogy vigasztaljanak. Nem jóságból, utálnak. Most nagyon drasztikusan mondom. Nem szeretik, hogyha szomorú vagyok, irritálom őket. Szolidaritást vált ki a szomorúság, jó esetben. De baj-e ez hogy így van? Egyáltalán nem, használjuk ki. Bosszantson csak. Nyilván ez a szomorúság indíthat minket arra, hogy amikor látjuk azt, hogy a másik szomorú, nem megvigasztaljuk, hanem tudjuk azt, hogy ez egy nagyon fontos állapot. Szomorú, ó hát ez nagyszerű! Mikor egy csoportban vagyunk és látjuk, hogy van egy szomorú ember, akkor egy érzékeny szemű csoportvezető azt mondja, hogy: haha, kliens, kliens. Nem kell semmit csinálni, csak a szomorúságát fölhasználni. Ha sikerül elindítani őt, akkor ebből a fájdalmából, ebből a gyászából felindulva fog mondani olyasmiket, amit soha nem tudnánk meg. A szomorúság elmondatja vele és lehet vele dolgozni.

Második a harag. A harag akkor fakad föl bennünk, amikor egy tervünket megakadályozzák. Amikor aktívan csinálnánk valamit, és ellehetetlenítenek bennünket. Milyen cselekvési módot kínál ez az érzés? Első: erősebben próbálkozunk. A harag ebben nagyszerű. Eszembe jutott most Popper Péter, aki a következő mondatot mondta: Én egy jó terapeuta vagyok, ezért gyakorló neurotikus. Neurózissal én sem állok rosszul. Szerintem, hogyha valaki valóban jó segítő foglalkozású, arra valóban jellemző az, hogy gyakorló neurotikus. Csak tud vele mit kezdeni. Nem áll ő egy picivel sem jobban mint bárki más, mert ő sokkal rosszabb mindenkinél. Tele van haraggal, indulattal, szomorúsággal, érzékenységgel, csak tud vele mit kezdeni. Rájött, hogy ebben van a titok, hogy a harag hihetetlen nagy lehetőség az életünkben. Azért mert néha semmi más nem ösztönöz bennünket, csak a düh, az indulat, hogy szét csapom, szét vágom, a fülét tekerem le. Nagyszerű, rengeteg mindent köszönhetünk neki. Csoportot vezetek. Papnövendékeket. Minden héten megyek be hozzájuk, és zseniálisan csinálta, nyilván ösztönösen az egyikük, szerintem az egyik legjobb alkalom volt. A következőt mondta az utolsónak felszólaló ember az utolsó reakciójával: Szerintem, Feri, te nagyon rossz visszajelzéseket adtál. Hát én úgy dühbe gurultam, én egy hétig forogtam a saját levemben, mit képzel ez, mi az hogy én rossz visszajelzést adok, olyan nincs is, hogy rossz visszajelzés. Csak buta papnövendék van, meg érzéketlen papnövendék, rossz visszajelzés nincs. Közben ez a düh minden nap eszembe jutott. Különben eszembe jutnak a papnövendékek? Dehogy is! De most egyszer csak minden nap ezen agyaltam. Mi az hogy rossz visszajelzés? Ez nem rossz visszajelzés; és akkor gyűjtöttem az érveket, a szempontokat. Akkor mikor lehiggadtam eszembe jutott, hogy mi van, ha neki is igaza van? Akkor egy hét alatt annyit dolgoztam egyetlen mondata miatt az egész csoporttal, mint addig fél év alatt nem. Most hétfőn mentem be hozzájuk, és azzal kezdtem, hogy nekem most rengeteg mondanivalóm van a múltkori alkalommal kapcsolatban. Ők meg megkérdezik, hogy mi is volt múltkor – én meg vért izzadok egy hétig, ő meg nem emlékszik, hogy mi volt. De hát ez így logikus, engem meg hogy’ megdolgoztatott. A harag nagyszerű.

Jézusnak a haragja, Márk evangéliumából szoktam mondani: haragosan végigmérte azokat, akik lesték őt, hogy szombaton gyógyítja a betegeket, és haragjában meggyógyította a bénákat. Jézus maga is a példabeszédeiben állandóan beszél arról, hogy a haragból mi jó származhat. Például az apa, aki már lefektette a családját, lefeküdt az ajtóba, és akkor kopogtatnak, nyissál ki, adjál enni, vendégem érkezett. Mit mond Jézus, majd hülye lenne kinyitni, csakhogy éjszaka van, fél, nem fél, dühös, hogy mi lesz akkor, hogyha ez a kopogtató bejön és felébreszti az egész családot. Dühében, nyilván dühében kimegy a konyhába, ad neki valamit enni, csak tűnjön el innen. Ha nem volna harag, lehet, hogy nem adna neki.

Egy másik csoport, nagyon szeretik egymást, tudjátok van ilyen társaság, nagyon-nagyon furcsa, annyira szeretik egymást, hogy nincs harag, ők mindent nagyon pozitívan értékelnek. Annyira előre jutottak már az életszentségekben, meg abban, hogy a negatív indulatokkal tudnak bánni, mindennek meg van a jó oldala atya, ezzel vigasztalják egymást, közben a gyomruk meg forog, de hát az nem jön ki belőle, ó dehogy is. Hát ők tudják ezt, hogy mindenben lehet a jót látni. Minden a javunkra válik. Az Isten nem ad nagyobb terhet, mint amit el tudnánk viselni. Még a negatív indulataink is a hasznunkra vannak, akkor minek is. Na egy ilyen csoport, mindenki mindenkit szeret, szörnyű, nem lehet velük ötről a hatra jutni. Tényleg így van. Megakad az egész folyamat. Ha van társad, aki a csoportban ott van és vezetné azon töprengtek, hogy lehet őket kipiszkálni, kit kéne egy kicsit megrugdosni, hogy jöjjön már elő valami indulat. Lehetetlen mindent a végtelenségig elkenni. Ilyenkor van az, hogy a csoportvezető becsördíti az ostort. Legyenek rá dühösek, az nem baj, csak legyenek végre dühösek. Múltkor történt egy ilyen csoporttal, ahol mindenki csúcs-keresztény, indulat semmi. De hát ők azt gondolták, hogy a csoport az arról szól, mert ők úgy hívják, hogy közösség, hogy mindig majd a szentírást fogjuk elemezni, és akkor az egyik ember azt mondja teljesen váratlanul, hogy mikor lesz már szó a feltámadásról. Fél év óta az első indulat, ami megjelent a csoportban, és akkor én égnek löktem a karomat, és azt mondtam üdvözlöm az indulatot, most azonnal álljunk meg, fél év óta most történt először valami. Olyan gyönyörűek voltak, olyan okosak voltak – csak az életük nem moccant semerre sem. (69:45)