Érzelmek/érzések 2.

Isten hozott Benneteket! Köszöntök mindenkit!

Belekezdtünk egy nagyobb egységbe múltkor, mégpedig az érzelmekről, sőt inkább így mondom az érzésekről beszélek, mégpedig abból a szempontból, hogy az érzéseink milyen céllal vannak jelen az életünkben. Ezt a célt nem olyan értelemben gondolom, hogy mi határoznánk meg, hanem hogy evolúciósan milyen céllal fejlődött ki ez vagy az az érzés bennünk, mi a funkciója. És ha az érzéseknek, amelyek bennünk fölfakadnak funkciója van, és célra irányulnak, ez azt jelenti, hogy valamilyen cselekvési tervet vagy cselekvési mintát hordoznak magukban, amely érzelemből ezek a cselekvési modellek mindenféle különösebb gondolkozás nélkül adódni fognak. És azzal indítottam múltkor, hogy szeretnék kitörni abból a keretből, hogy vannak jó meg rossz érzések. Sőt, az úgynevezett negatív érzéseket is nagyon hangsúlyosan abból a szempontból akarom nézni, hogy az a cél, amire irányul és az a cselekvési lehetőség, amit önmagában hordoz, annak milyen nagy haszna lehet az életünk szempontjából. És amit még ígértem, hogy mindegyik érzéshez szeretnék a Szentírásból is, és nagyon kifejezetten Jézus alakjából kiindulva valamiféle példát vagy hasonlatot hozni.

Amiről eddig beszéltünk a szomorúság volt, és amit nem fejeztem be, az pedig a harag. A szomorúságról csak annyit, ugye: fontos terv kudarca, aktív cél elvesztése, és amit előidéz cselekvésmódban: tétlenség, visszavonulás, új terv keresése, segítségkeresés. Itt egyetlen példa erejéig most megállnék még ebben az ismétlésben. Ma is temettem, mint ahogy mondtam nektek múltkor, hogy reggeltől estig temetek. De most pont ide illhet az, amit átéltem, ugyanis egy gyilkosság áldozatát temettem el. Ilyenkor van az, hogy egy-két percre azt gondolom, bárcsak ne pap lennék, hanem valami rendes ember, akkor nem kerülnék ilyen helyzetbe. Ezzel feküdtem le, pedig ez nagyon ritka, hogy itt mit fogok mondani, pedig csináltam már ilyet. De hát azért ennek mégiscsak van egy tehertétele, főleg azért, mert amikor bejöttek a gyászolók, akkor a következőt mondták, – és itt kezdődik már ez a történet, – hogy „Atya, ne mondjon semmit!”. Ugye ez egy elég lehetetlen helyzetbe sodró kérés, hogy atya, ne mondjon semmit. Hívtuk magát, de ne mondjon semmit. Miközben tudom, hogy amikor ott vannak és gyászolnak, talán ez már nem így fest, hogy temessünk csak el valakit egyetlen szó nélkül. Hogyha van ott egypár jól eltalált mondat, akkor az nagyon sokat segíthet. Főleg akkor, hogyha az ő gyászuk ilyen mélységes. Hogy azt mondják, hogy ezzel semmit nem tudunk kezdeni, és el sem tudjuk képzelni, hogy ezzel bárki is tudna valamit kezdeni. Ugye ez a kifejezés ennek szól, hogy mi sem tudunk erről semmit sem mondani, és atya, inkább ne is próbáljon maga se, mert nem lehet. Persze lehet, csak mondjuk a gyászuk ennyire megkötötte őket. Az történt ugyanis, hogy az illető a kocsmában ült, este későn, és a másik asztalnál egy másvalaki iszogatta italát, és vele volt a pici gyereke. És ez a valaki odaszólt az asztalnál ülő másikhoz azt mondván neki, hogy nem ártana lefektetni azt a kisgyereket, mire annak apukája fölkelt és agyoncsapta. Ennyi a történet, és van ennek a családnak gyereke, nem is kicsi. Nem hozták el a temetésre, pedig már bőven elmúlt tíz éves. Hiába szerettem volna nagyon-nagyon, hogy hozzák el a temetésre, nem hozták el és ez nagy baj. Nagy baj azért, mert hiszen ha tudjuk, hogy a gyásznak, a szomorúságnak az a funkciója, hogy valaki megálljon, akkor látszólag jót tettek, mert azt akarták, hogy kíméljük meg a túl nagy gyásztól, a túl nagy fájdalomtól. De nagyon rövid távú nyereség, és nagyon hosszú távú veszteség lesz a következménye. Az, hogy az illető túl hosszan meg fog állni. Mert ha sikerül valakinek a temetését átélnünk, főleg minél közelebbi hozzátartozó, az azt jelenti, hogy a temetés egy olyan folyamatba kapcsol be bennünket, amiben kénytelenek vagyunk elengedni a másikat. Át kell, hogy éljük, hogy most ott állunk a koporsó előtt, ha nyitva van látjuk őt, utána ráteszik a fedelet, ez már egy távolság. Utána idegen emberek megragadják és beteszik egy kocsiba, és máris tíz méter köztünk a távolság. Utána be a föld alá, rá a földet: már nemcsak hogy nem látjuk, hanem gyakorlatilag elérhetetlen. És utána el kell jönnünk a temetőből és ott kell őt hagyni. Ez nagyon-nagyon fontos folyamat. Mert miközben a gyászban úgyis megálltunk, fontos, hogy a szomorúság a múltba nézésben segítsen bennünket, hogy elérjünk a jelenbe, és utána tudjunk új terveket, célokat kitűzni. De az olyan valaki, aki nem éli át azt, hogy közben egy erő segít neki elszakadni attól a pillanattól, amikor az élete valamilyen formában megállt, az ilyen ember elkezd gyökeret ereszteni. Ezért mondom ezt az egész történetet el, hogy, természetesen miközben a szomorúságnak megvan a maga funkciója és életmentő célja, életet segítő célja – hogyha valaki bent marad ebben a szomorúságban, mondjuk úgy, hogy nem tudja rendesen elgyászolni, elsiratni azt a szerettét ahogy kell, az megreked. Mert az elgyászolásban benne van az is, hogy sikerül őt elengedni. A helyes gyász az azt jelenti, hogy elengedtem. A kóros gyászban történik az, hogy adott esetben nem is sír az illető. Persze, mert nem engedi el, mert fogva tartja őt, már az elhunytat. Nem sikerül az elszakadás. Na ennyit még a szomorúságról.

Jézustól azt halljuk, kínszenvedése előtt – ezt írja a Szentírás –, hogy „halálosan szomorú a lelkem”. Hát ennél jobban nem is tudom, hogyan lehetne kifejezni élő embernek a szomorúságát, vagy azt, ami őt megállásra készteti, hogy átgondolja, hogyan tudja az Atya Istennek a tervét valamiképpen beteljesíteni. És ez a szomorúság őneki ebben segít.

A következő, amit viszont nem merítettünk ki, ez a harag. Mert arról beszéltem, hogy a harag arra ösztönöz bennünket, hogy erősebben próbálkozzunk. Mert hiszen amikor a tervünk akadályoztatik, akkor átéljük a dühöt vagy a haragot. Most olvastam egy könyvet. Ugye, két héttel ezelőtt Auschwitzban és Birkenauban voltam, nagyon foglalkoztat most ez, föl kell dolgozni. És emiatt elolvastam azt a könyvet: Orvos voltam Auschwitzban. Talán ismeritek. Az a valaki írta, aki egyedüliként túlélte azt a közvetlen kapcsolatot, ami a krematóriummal volt, mert akik ott teljesítettek szolgálatot, azokat négyhavonta megölték. Nehogy tudjanak a világban élők arról, hogy ott mi történik. És őneki sikerült megmenekülnie. Mengelének volt a segítője. Nagyon jó orvos volt, és szüksége volt rá Mengelének, ezért nem ölte meg. Ezért egy évet volt ott egy olyan helyen, ahol mindenkit négy hónapon belül kinyírtak. És ő mondja, hogy amikor jöttek az oroszok, és sikerült kimenekülni a táborból, akkor persze még a németek őket – németek, elnézést, hogy erről így beszélek – az SS katonák még hurcolták őket, és az utolsó helyen három napig étlen szomjan álltak. Három napig tél volt, 1945 január vagy február, esett a hó, egyszerű kis ruhában, és arra vártak, hogy megfürödhessenek, és bekerülhessenek valamilyen lágerbe. És egymás után haltak meg az emberek. És ő, aki kibírta ezt az egy évet, ő írja az emlékirataiban, hogy „…akkor, amikor azt gondoltam, hogy a következő éjszakát nem bírom ki, meg fogok halni, akkor elkezdtem előre törtetni, félrenyomva másokat, és odaálltam az SS katona elé, és azt mondtam: orvos vagyok, és be akarok menni fürdeni”. És akkor az SS katona maga is annyira meglepődött, hogy valaki ilyet tesz, hogy elgondolkodott, és azt mondta: menjen! És akkor így ahogy bemegy, forró zuhany, és fél óra múlva azt élte át, hogy kicserélték őt. És utána meztelenül órákon keresztül álltak még a téli hidegben a forró fürdő után. És akkor írja tovább – ez is milyen megdöbbentő –, hogy ahogy ott fekszik már a priccsen, akkor az jut eszébe, hogy – miután kiszámolta, hogy négy napba kerül, míg mindenki megfürdik, és a negyediket nem bírná ki –, mi van azokkal, akik nem jutottak be. Akiknek még egy éjszakát ki kell bírni ott étlen-szomjan a fürdő előtt. De mégis, volt egy pillanat, amikor nekiindult.

Ez az, amiről Fromm azt mondja, hogy biofil agresszió, hogy ezt a magyar kifejezést használjam. Szóval ugye a dühből, a haragból fakadhat – nem föltétlen fakad – az agresszió. És megkülönbözteti a biofil agressziót, azt az agressziót, ami a haragból fakad, de a célja az életünk fönntartása, a nekrofil agressziótól, aminek a célja egyfajta öncélú pusztítás, tönkretétele a dolgoknak, megsemmisítése a másiknak és az összes többi, s a kettőt egyáltalán nem szabad közös nevezőre hozni. Mert az érzés benne, talán mondhatom, hogy majdnem ugyanaz, talán ugyanaz is, de az iránya és az indíttatása is egészen más.

A dühöt és haragot, ezt a kettőt nem különböztetem most meg egymástól, dühöt és haragot élünk át akkor, tehát, hogyha akadályoztatva vagyunk, és ilyenkor jön a frusztráció. A tehetetlenség. (Nem fogom ezt a szót használni, hogy frusztráció, tehetetlenséget mondok helyette, de nyilván ez nem fedi teljesen ezt a szót.) És a tehetetlenségünkből fakadhat, a tehetetlenségünkben fölfakadhat még félelem, és ebből jöhet az agresszió. És itt megállok, mert itt egy nagyon érdekes folyamatról is szó van. Mégpedig arról, hogy amikor egy tehetetlen állapotban vagyunk, a céljaink akadályoztatva vannak, végső soron akár az életben maradási céljaink, akkor ösztönös, normális, egészséges törekvésünk van arra, hogy önmagunkat érvényesítsük. Vagyis, hogy a dühünket vagy haragunkat kifejezzük valamilyen normális formában. A normális formát úgy értem, hogy mondjuk valaki megtehesse azt, hogy előremegy, és azt mondja, engem engedjenek oda. Hiszen ezzel igaz, hogy ő megmenti az életét, de mondjuk abból a szempontból szó sincs itt erkölcstelenségről, hogy mondjuk felelős lenne más emberek haláláért. Megtehetjük ezt az önmagunk érvényesítését, de persze adott esetben le is mondhatunk önmagunk ilyetén érvényesítéséről. De hogy ez megvan bennünk, ez egyáltalán nem méltó az ítéletre.

És itt jön egy izgalmas dolog, hogy amikor fölfakadnak bennünk ezek az indulatok, akkor dől el tulajdonképpen az, hogy milyen irányt vesz ez a harag vagy a düh. Mert ha szabad kifejeznünk egy egészséges formában a haragunkat és az indulatunkat, főleg, hogyha az egy egészséges háttérből fakad, tehát egy biofil indulatról van szó, akkor adott esetben én mondhatok két haragos szót. A harag és a düh önmagában még énkifejezés, az van benne, hogy én dühös vagyok, nem az van benne, hogy te dögölj meg. Az már más, az már egy negatív agressszió. Az agresszióhoz nem tartozik hozzá az a negatív kifejezés, hogy te pusztulj el. A biofil agresszióhoz az a kifejezés tartozik hozzá, hogy én élni akarok. Nekem jogom van élni. Ez tartozik hozzá. És amikor – a lélektanászok nagyon sokat beszélnek erről, – hogy amikor ezeket az indulatokat a társas kapcsolatainkban ki tudjuk fejezni, társadalmilag elfogadható és elfogadott keretek vannak ennek a megélésére, akkor a dühünk és az indulatuk tulajdonképpen célba ér. Nem kell elpusztítanunk a másikat. Sikerült kifejeznünk a dühünket és az indulatunkat, képessé váltunk önmagunk érvényesítésére. Akár egy párkapcsolatban elmondani, hogy ezt utálom, ez nem esik jól, a fene egye meg, és utána el is párolog a harag és a düh, mert ki tudtuk azt fejezni. Nem kellett agyonütni a másikat, még veszekedni sem kellett.

Ha a társadalomban megvannak ezek a lehetőségek, vagy azokban a mikrokörnyezetekben, amiket mi alakítunk ki, akkor a düh és az agresszió egyrészt megtalálja az útját, másrészt a kapcsolatot építeni fogja. Mert hiszen éppen a düh és az agresszió hogyha megtalálja ezeket a formákat, akkor megdöbbentő módon a kapcsolatnak vagy annak a társadalomnak kohéziós erejévé válik. Ezért én elég kritikusan szemlélem, hogy most tele vannak a médiumok azzal, hogy eldurvult a választási kampány. Mert természetesen eldurvult, de ennek – hát természetesen – ennek van egy pozitív olvasata is. Mennyivel jobb, ha ezt az egészséges haragot és indulatot, amit ez a dolog, hogy választani fogunk és az életünkről van szó, ha komolyan vesszük, azt társadalmilag megfelelő formákban ki tudjuk fejezni. És nem fegyvert osztanak a sarkon. Ezért én egyáltalán nem vagyok, élből ellene annak, hogy a választási kampányban lehessen dühöngeni. Nyilván nem mondhatnám, hogy ennek a kultúráját magas fokon űzzük. Lehetnénk egy kicsit – „mondhatta volna szebben kis lovag” –, mondjuk árnyaltabbak, vagy igazán kultúráltabbak, amikor a dühünket, vagy indulatunkat kifejezzük. De hogy miért kell ezt szeretettel csinálni – nem kellene úgy. Hogyha az életemről van szó, akkor nem kell úgy. Akkor lehet nagyon tökösen. Ha a düh vagy a haragunk megfelelőképpen utat talál és célba ér, akkor meg is szűnik, nagyon gyorsan és nagyon hamar. És a dolog el van intézve, és az a helyzet valamiképpen előre megy. Azonban ha ez nem sikerül,… ennek két oka lehet, vagy hát sok oka lehet. Mondjuk lehet oka az, hogy nem engedjük meg magunknak. Letiltjuk a dühöt, az agressziót, a haragot, mindent, és akkor belénk szorul. Ennek nagyon súlyos következményei lehetnek, de ugyanúgy akkor is, hogyha mi kifejeznénk szívesen, de egy olyan környezetben vagyunk, amely ezt megtiltja számunkra.

Erről olvasgattam, hogy igazán brutális, kegyetlen gyilkosoknak, az ilyen sorozatgyilkosoknak az életrajzában gyakran előfordul az, hogy a környezetük mit sem sejt. Tehát képesek egy nagyon polgári, rendes, normális, előzékeny, udvarias, stb. életet élni. Nem véletlen, hogy ezeknek az embereknek az élettörténetében ez egy nagyon fontos elem. Azt jelenti, hogy nem képesek megélni a haragjukat és a dühüket egészséges módon. Ezt, tudjátok, erről beszéltünk vagy másfél évvel ezelőtt, hogy gyerekkorban elkezdődhet ennek a folyamatos és szisztematikus letiltása, és akadályozása. Ezért aztán ilyenkor tulajdonképpen a düh és a harag veresége az agresszió. Ezt így is kifejezhetnénk. Éppen hogy nem egyértelműen természetes és kizárólagos következménye az agresszió, pedig általában ezt gondoljuk. Tehetetlenek vagyunk, düh és harag és abból mi a természetes indulatunk? Vagy az, hogy elfojtjuk, ez is agresszió csak befelé irányul, önmagunkat „agresszorkodjuk” le, vagy a másikat. De most ha ezt a logikai menetet el tudjátok fogadni – nem én találtam ki –, akkor ebből az fog következni, hogy a düh és a harag természetes útja annak a normális feloldódása. Nem feltétlenül az agresszió útján. És főleg nem a pusztítás útján. És főleg nem a nekrofil útján. Tehát éppen, hogy a düh és a harag vereségéről beszélhetnénk. Ezért lehet olyan központi kérdése mondjuk a lelkiségünknek, egyáltalán az életünknek és a kapcsolatainknak, totálisan központi kérdése, hogy mit kezdünk a nap-nap után folyamatosan fölmerülő haragunkkal és dühünkkel. Hogy megengedjük-e egymásnak, vagy valami – most így mondom ezt –, álkeresztény szemlélettel állandóan letiltjuk még a felnőtt embereket is, hogy ezt megfelelő módon gyakorolhassák.

Egy haszid történet. XIX. századi zsidó történet a caddikokról, rabbikról, akik közül az egyik fölkéredszkedik egy lovaskocsira. Csakhogy ez péntek este történik, és kezd már lefelé menni a nap, és egyszer csak a ló megmakacsolja magát. És a lovas is egy rendes zsidó ember, és ezért hát nagyon fél attól, hogy leszáll az éj, és hát nem érkeznek addig célba, és akkor mi lesz velük. Ezért elkezdi ütlegelni a lovat. És akkor a rabbi azt mondja, hogy ezt azonnal hagyd abba! Mire a lovaskocsis azt mondja, de hogyhogy hagyjam abba! Hát rabbi létedre, ezt mondod nekem, hát mindjárt itt van a szombat, dehogy hagyom abba, hát erre nem gondolsz?! Mire a rabbi azt mondja, dehogynem, éppen ezért most sokkal jobban kellene figyelned arra, hogy hogyan érthetnél jobban szót a lovaddal! Nem ütlegelni kell, szót kell vele érteni. Azért szeretem ezt a történetet, mert egy XIX. századi történet. Hol vagyunk még a tudományos lélektantól! Szóval amiről beszélünk, ezt régóta tudjuk.

És akkor itt veszekedés. Azért megint csak ne keverjük össze a veszekedést a konfrontálódással! Mert hogyha most nagyon sarkosan fogalmazok persze, a veszekedésnek az iránya, a célja, hogy győzzek a másik felett. Hogy ki ordít hangosabban. Hogy ki talál egy olyan érvet, amivel megsemmisíti a másikat. Hogy ki csapja először rá a másikra az ajtót. Ki tudja jobban megbántani vagy megalázni a másikat. A veszekedés célja tehát klasszikusan a győzelem. A biofil konfrontációnak a célja épp ellenkezőleg: az, hogy szót értsünk egymással. Hogy megjelenhessen a helyzetben mind a két embernek az életre való törekvése, és a célja. És ez a kettő együtt jelenhessen meg, és ebből fakadhasson valami harmónia. Tehát a konfrontációnak a célja nem a győzelem. Vagy mondhatnám, a konfrontáció célja két ember együttes győzelme. A harmónia egy magasabb állapot, amiben mind a két fél a maga célját képes továbbvinni, vagy úgy módosítani, hogy az mind a kettőnek jó legyen. Tehát a veszekedést nem szabad összekeverni azzal az egészséges ütközéssel, amelyben indulat van. De nem föltétlen kell anyázni. Mint ahogy erről beszéltem. Lehet úgy kezdeni a mondatot, hogy én….

Egy komoly analítikusnál olvastam azt, hogy amikor előkerülnek ezek a mélységes haragvások, a düh és az egyebek, indulatok, akkor neki sokszoros tapasztalata, hogy a mi kultúránkban legalább két generációt vissza kell menni ahhoz, hogy egy ilyen begyökeresedett, újból és újból fölfakadó haraggal és indulattal valaki tudjon kezdeni valamit. Tehát minimum a nagyszülőkig.

A politikai közéletben való csatározást kifejezetten ennek az igazságnak a légkörében látom. Vagyis hogy azért vannak ilyen, egyszerűen szinte kezelhetetlennek tűnő nézeteltérések, olyan indulatok, amelyek teljesen elsodorják azt, aki próbál nyilatkozni, mert legalább a nagyszüleikig kellene visszamenni azoknak, akik ma a politikai közéletben vannak, és ott nyilatkoznak, és földolgozni minimum a nagyszülőkig visszamenőleg az összes őket ért sérelmet, tehetetlenné tevést, el nem sírt könnyeket, méltánytalanságot és minden egyebet. Minimum erre lenne szükség. Ezért ami most folyik – úgy egyébként hálát adtam az Istennek, hogy nem politizáltam, amióta mennek itt ezek a napok, nem is fogok, ez sem annak a része, hanem egyszerűen csak ahogy ránézek ezekre a dolgokra –, erre tudnám visszavezetni egyfelől. A ki nem sírt könnyekre, a meg nem engedett dühre és haragra, és minden egyébre. Ameddig ezek nem tudnak felfakadni, addig rejtett módon befolyásolják majd hihetetlen módon a jelenünket. Ezért hát, akik történelemmel foglalkoznak, nagyon-nagy a lehetőségük, hogy ezeket elővegyék, és erről muszáj lenne beszélni nagyszülőkig visszamenően. De, tudjátok, ezt sokszorosan mondtam nektek, tárjátok fel a családtörténeteiteket. Visszamenőleg minimum nagyszülők születésétől kezdve. Dühöngjétek ki magatokat, sírjátok ki magatokat, mert különben ez a gyűlölet és harag pusztító agresszióban fog megnyilatkozni. Még akkor is, ha ez a szavak szintjén történik. És itt jön a másik dolog, hogy igenis nagy lehetőségünk az, hogy nem az öklünket használjuk, hanem a szavainkat. Talán ma az általánosságban véve legjobb módszerünk arra, hogy a haragunkat, a dühünket kifejezzük, szavakkal, hogy kimondhassuk – roppant jelentős dolog.

Amikor csoportban vagyok akár úgy hogy csoporttag vagyok, akár úgy, hogy vezetek, azt látom, hogy hihetetlen indulatok tudnak felfakadni egy csoportban, és tökéletesen meg tudnak oldódni azzal, hogy mondjuk a csoportvezető semmi mást nem tesz, csak annyit hogy azt kéri, mindenki mondja el, hogy mit érez. És kapunk egy olyan lehetőséget, hogy most szabad azt mondani, hogy utállak. Hogy utállak! És aki egy csoportban jól begyakorolta magát, mert mondjuk az életben nem megy neki,… nagyon kell egy közeg ahhoz, hogy legalább legyen egy pár olyan kapcsolatunk, ahol ezt kimondhatjuk egymásnak. „Te, én most úgy utállak téged!” Az egészséges kapcsolatnak az egyik ismérve lehet, hogy mondhatunk-e egymásnak ilyesmit átszellemült arccal, hogy utálhatjuk egymást kétkapura. És hogy ezt megengedhetjük magunknak és a másik nem kezd el emiatt szorongani, és aggódni, és nem kezd el bennünket engesztelni, hogy „jajj, ne haragudj, meg miért” – mert ugye ez szokott lenni – nem engedjük meg. Az is a haragnak egy letiltása, hogy elkezdek egy kicsit dühöngeni, és ő rögtön magára veszi az egészet: „jajj igazad van, én vagyok a hibás, hülye vagyok” – ne, ne mondja ezt nekem! Mert akkor nem haragudhatok rá. Akkor rögtön bocsássak meg neki? Hát ne tegye ezt velem! Hát ne kelljen túl gyorsan megbocsátani, annak is meg van a maga ideje! Nem, egy kicsit álljon, bírja azt, hogy én haragszom rá! És amikor kidühöngtem magam, akkor mondja csak, hogy ő volt a hibás. Hát ne legyünk embertelenek egymással, legyünk egy kicsit szeretettel, irgalommal. Csak hát ehhez, ugye, már az kell, hogy ezeknek az érzéseknek az erejét álljuk. Tehát, hogy merjünk szembenézni azzal, hogy bennünket utál, és haragszik ránk valaki; ez komoly érzelmi kultúrát kívánna már, hogy ezt bírjuk. És meg is gyógyulnánk bele: elmondhatjuk, fújunk egyet, és amikor a másik azt mondja, jaj hát bocsáss meg, a megbocsátásunk már magától értetődő. Már nem is kell energiát belefektetnünk, hiszen már ki tudtuk dühöngeni magunkat egy normális módon. Főleg azt ne kérjük egymástól, hogy jaj felejtsd el! Mit szoktunk? Hogy jaj ne haragudj! Ja, igen, azt szoktuk, jó, hogy eszembe jut! Ne, ezt ne mondjátok, vagy hát mondjátok, nyugodtan, de, szóval ez egy nagyon, tipikusan kultúránkra jellemző. Pont azt tiltjuk meg, ami az illetőt gyógyíthatná, hogy haragudjon! Haragudjon, és aztán bocsásson meg nekünk! De az úgy nem megy, hogy először bocsáss meg, aztán meg fulladj bele a haragodba. De az már nem az én kérdésem, menj el gyónni, hát intézd el te az Úristennel, te piszok! Hát te haragszol…, én csak megbántottalak.

Jöjjön akkor a következő: a félelem. Mint a negyedik alapvető érzés; akárhol, akárkitől olvastam, ezt a négyet mindig alapvető érzésként szokták definiálni. Néha hozzátesznek még négyet vagy ötöt, de ez a négy mindig benne van. A félelem. Mondom az alapokat. Tehát mi váltja ki: önfenntartási cél akadályoztatása, fenyegetése, vagy célkonfliktus. Vagyis hogy mondjuk két olyan célunk van, amire rájövünk, hogy ütik egymást. Vagy két megrendelőnk van, és egymástól ellentétest kérnek. Mondjuk az édesanyánk és a barátnőnk. Jön a félelem. Most mi lesz? Milyen cselekvési mód következik ebből? A jelenlegi terv leállítása, a környezet éber figyelése, megdermedés, és/vagy menekülés. Itt zárójelbe teszem, a menekülésből nagyon könnyen lehet persze támadás. Na, nézzük akkor ezt egymás után.

Jelenlegi terv leállítása. Volt már veletek olyan, hogy éppen valami csínyt követtetek el, és egyszer csak a lebukásnak a veszélye kézzelfoghatóvá vált. És abban a pillanatban, az addigi terv súlyos akadályoztatása következett be, a félelem által. Ez egy nagyon jó, és áldásos funkciója a félelemnek. Amikor, főleg hogyha valami nagy stiklit készülünk elkövetni, és hát nem egy szép dolog, de éppen csak kizárólag a lebukástól való félelem akadályoz meg minket, azért azt ne bánjuk! Lehet, hogy nem egy nemes dolog, de legalább nem lettünk gazemberek! Próbáltatok lopni kiskorotokban? Igen, jó. Nagykorotokban? Tudjátok, becsukom a szemem, és emelje fel a kezét az. (nevetés) Eltűnik az utolsó ajándék is, mint Milos Forman filmjében…

Következő: a környezet éber figyelése. A környezethez persze hozzá tartozhatok én magam is. A félelem hihetetlenül komoly önvizsgálatra, önmagam megfigyelésére is késztethet. Vagy a környezetem éber figyelésére, és ez nagyon nagy áldás. Mondjuk egy játék-élményem jutott eszembe rögtön. Játszottatok már gyilkosost? Arra gondolok, amikor nem csak ilyen kacsintós gyilkos van, hanem mondjuk egy komolyabb és akkor érvelni kell, hogy nem én vagyok a gyilkos, hanem te vagy a gyilkos és akkor órákon keresztül érvelni kell, ez egy nagyon élvezetes játék. És tudjátok, úgy van ebben a játékban, hogy húzkodni kell cédulákat, és az egyikre rá van írva, hogy „Gy”. És mindenki titkon reméli, hogy ő kapja azt, hogy „Gy”. Mert a többi cetlire az van ráírva, hogy „Á” mint áldozat, amit mindenki utál. És akkor kiderül, hogy „Gy” és attól a pillanattól kezdve, szinte a játék végéig, míg más erős indulat el nem kap, akkor van benned egy ilyen gyomrot feszítő félelem, hogy le ne bukjak. Hogy ki ne derüljön, hogy muszáj hogy kiirtsam a polgárokat, és az a játéknak a célja, hogy egy városban vagyunk, és a gyilkosok győzzenek. Egy nagyon jó játék. És ott meg aztán pláne, te pontosan tudod, hogy gyilkos vagy, de nem bukhatsz le. És ezért iszonyatosan ügyelsz a szavaidra, hogy nehogy valami olyasmit mondjál, hogy a többiek arra következtetnek, hogy hazudsz, és persze hogy mondasz olyat. Hacsak valaki annyira nem rutinos a hazugságban, de ezt nem tételezem föl. Játszod a gyilkost, és persze, hogy kimondasz egy olyan mondatot, hogy tudod, hogy most végem van. És elkezded, – én legalábbis – egy iszonyatos figyelemmel, hogy ki mit vett észre. Nézek körül… észrevette? Csíkszentmihályi Márton, nem rosszul mondtam a nevét? Uh, ki vette észre? Na, és akkor ez azt jelenti, hogy olyasmit is észreveszek ilyenkor, amit egyébként nem. Ezért a félelemnek ez a második nagyon hatékony és áldásos funkciója.

Hozom most a jézusi történtet, amikor van, ugye, egy nagyon érdekes halálfélelem, így is van benne a Szentírásban. Jézus halálfélelme, és gyötrődése, amikor a Getszemáni kertben vérrel verítékezik. Lukács evangelistánál van, és ott egyetlen mondat, ami ezzel kapcsolatos. Felolvasom. „Halálfélelem vett erőt rajta, és még állhatatosabban imádkozott.” Most ahogy készültem erre, akkor döbbentett meg ez a mondat. Mind a két része, és a két résznek az egymáshoz való kapcsolata. Hogy halálosan gyötrődött a félelmében, és ez még fogékonyabbá, és érzékenyebbé tette a Mennyei Atya iránt. Az imádságban. Zseniális, modellje annak, hogy amikor ebben a gyötrődésben vagyok, akkor azt a koncentrált figyelmemet, ami a félelemből fakad, és nem kell csinálni, mert egyszerűen van, azt irányíthatom befelé, de ez mégsem az énre irányul, mert akkor a félelem még erősebb lesz. Nem az énemre irányul, hanem a bennem élő Istenre. Ebben a pillanatban az énem fölszabadul ez alól a teher alól, és elkezdődik egy nagyon intenzív figyelés valakire bennem, az élő Istenre, aki üzen. És akkor az történik, hogy az én megszabadul ettől a félelemtől. És átjár valami abból a mélységes mélységből, ami a lelkemben van. De ennek a kiinduló pontja a félelem. Könnyen el tudom képzelni, hogy Jézus éppen ott, a vérrel verítékezésnek halálfélelmében, tudott úgy megerősödni, ahogy talán egyébként nem. Gyönyörű tehát ez a mondat. Hogy a félelem nem föltétlen kell, hogy azt jelentse, hogy lebénultam, mint amikor a kígyó rám néz. Akkor is koncentrálok, csak kifelé.

Talán olvastátok, mindenkinek ajánlom szívből, Frantz Riemannak: A szorongás alaptípusai című könyvét. Most már széltében-hosszában jó pár éve megjelent, olvasható, ismerhető. Itt ő azt mondja, hogy minden ember valamilyen szempontból besorolható, hogy mi az az alapvető félelem, ami őt jellemzi. Ez a félelem, ezt ő így nevezi, egzisztenciális, ontológiai szorongás vagy félelem. Ami a létünknek a legmélyén van, és négy nagy kategória van. Most abból a szempontból utalásszerűen akarom nektek megemlíteni, hogy mi a célja ezeknek a klasszikus, alapvető félelmeknek. Ő azt mondja, hogy négy nagy típus van, és arról is beszél, hogy ez kevésbé öröklött dolog. Nyilván lehetnek hajlamok, genetikusan is meg vagyunk határozva, de itt nagyon-nagyon számít az a kulturális környezet, amiben felnőttünk.

Ő azt mondja, hogy van a skizoid típus. A skizoid az, aki attól fél, hogy föloldódik, hogy megszűnik az önmagával való azonossága. Hogy eltűnik, hogy elveszik, hogy eltiporják a személyét, ez a skizoid. Aki védi kőkeményen az énhatárait, és ez a félelem, hogy jaj csak nehogy, nehogy föl kelljen oldódnom, eltiporjanak. De mi ennek a félelemnek a célja? Az a cselekvésmód, ami ebből a félelemből fakad. Az, hogykifejlesszem önmagam. Hogy önmagam legyek. A szónak most nagyon nemes értelmében, hogy megvalósítsam magam. Az Istentől nem függetlenül, természetesen. Tehát ez az alapvető félelem tulajdonképpen olyan cél irányába hat, és fölhasználható, amit érdemes kifejleszteni, akkor ha ez így van, vagy ha ez úgyis bennünk van, akkor egyszerűen csak tudni, hogy ez az a cél.

A másik a depresszív, pont ennek az ellenkezője. Aki attól fél, hogy egyedül marad. Egy végső mélységes szorongás attól, hogy magamra maradok, hogy magammá kell válnom. Ez van a mélyén a félelmének. De az a cél, ami ebből a félelemből fakadhat, az az, hogy legyünk együtt egymással, hogy alakítsunk ki kapcsolatokat, hogy találkozzunk, hogy osszuk meg egymással az életünket, adott esetben, hogy segítsünk egymásnak. Tehát lehet, hogy gyökerében ott a személyiségben egy ilyen félelem, és mégis nagyon nagy haszna lehet.

A harmadik ilyen a kényszeres. A kényszeres az, aki mélységes mélyen retteg attól, hogy valami változni fog, hogy valami alakul, hogy azok az értékek, amik őt fönntartják, azok az értékek megszűnnek. Ő azőskonzervatív, a klasszikus konzervatív, fél attól, hogy az őt életben tartó értékek megszűnnek. Persze, hogy mindent elkövet, hogy ne változzon semmi a világban, vagy az egyházban. Az ilyen ember félelme azonban abban az irányban hat, hogy őrizzük meg a kincseinket, hogy nehogy kiszórjuk, és hatalmas értékteremtő munkát végezhet.

Ennek az ellenkezője a hiszteroid. Aki retteg attól, hogy az élet megáll, hogy beköszönt az unalom, hogy egy változatlan akármibe fullad, belepusztul abba, hogy nem történik semmi. De ez egzisztenciális szorongásként jelentkezik. Az ilyen házastársak inkább veszekednek, csak történjen valami. Jó pár ilyen embert ismerek, szégyenkezve szokták beismerni, sok év terápia után, hogy tulajdonképpen azért veszekszünk, mert az nekünk tulajdonképpen jó. Puff neki, mert akkor zajlik az élet, és amikor este lefekszünk, akkor még mindig van valami, amit még nem oldottunk meg. Hát hála Istennek! És akkor megy az atya, és azt mondja, ne szálljon le a nap haragotok fölött. Dehogynem, csak szálljon le, mert az nagyon izgi, ha leszáll a nap a haragunk fölött, mert akkor másnapra is jut belőle. (Hát szóval, ugye, na, rám ismertek egy kicsit.) Szóval a hiszteroid: csak meg ne álljon ez a világ! És az ilyen alkat pedig abba az iránya viszi az életét, a félelméből adódóan, hogy teremtsünk értékeket, hogy valaminek a pulzusán tartani a kezünket, hogy hogyan is van ez, mi is van aktuálisan, és most, ebben a pillanatban? Az ilyen emberek viszik előre a világot. Óh, sajnos nem tudom itt befejezni, ez olyan szép mondat lett volna. Na jó, hogy egy kicsit mutassak valamit egy ilyen klasszikus hiszteroid alkatból.

A félelem, a megdermedés az a klasszikus. Ugye itt állok, és ha mondjuk megbillennék, az a félelem, ami bekapcsol automatikusan, megakadályozna engem abban, hogy leessek innen. Tehát az ilyen értelemben vett, a szó szoros értelmében vett megdermedésnek is nagyon komoly életfunkciója van. Mondjuk az utcán egy tülkölés. Hát igen. Álltatok már meg így? Hát szerintem mindnyájan. Félelmünk megmentette az életünket.

És végül a menekülés, vagy adott esetben az önvédelem. Volt egyszer egy ilyen élményem, teljesen belső élmény, de ez jutott legelőször eszembe, és ezért elmondom nektek. Egyszer imádkoztam a zugligeti templomban, – sokan vagytok Zugligetből –, és ott van egy gyönyörű szép mozaik. Krisztus ül a trónon, az angyalok kíséretében diadalmasan, egy fantasztikusan nagy mozaik, én este imádkoztam ott, fél 10 körül, és egyedül voltam a templomban. Egy imádság volt, a többiek kimentek már, és én ott álltam egészen közel a mozaik alatt. És hát ha mondjuk méterben nézzük, az a Jézus van legalább 6 méter, úgyhogy egy óriási valami, és én ahogy ott álltam, elkezdtem először csak szorongani, és elkezdtem félni, és a félelmemből egy eszméletlen nagy rettegés lett. Nem tudom elmondani, hogy miért. Az volt az élményem, ez egy belső élmény, hogy rám szakad az az egész mozaik, hogy darabonként azok a kis kockák tízezrével rám fognak dőlni. Nem tudom, hogy ez mi volt, de akkor éltem át azt, hogy ez egy furcsa kettősség volt. Szorongást éreztem magamban, azt gondoltam, nahát, milyen érdekes, hogy én az előbb még itt imádkoztam, most meg elkezdek itt szorongani. Utána körülbelül lett olyan 50-50 százalék, akkor azt gondoltam, hogy nézd már, olyan élményem van, hogy szeretnék innen kimenni. De hát ez egy elég nevetséges dolog, kint állnak a többiek, mit mondok nekik, hogy miért megyek ki? És utána elhatalmasodott a félelem, és én kimenekültem a templomból. Ki kellett rohannom onnan. Nem tudom miért, de az a félelem, ami bennem fölfakadt ottan, az menekülésre késztetett, pedig hát nem tudom, hogy mitől.

Egyébként ennek a négy alapérzésnek közös jellemzője az, hogy lehet olyan oka, amit nem tudunk, hogy mi. Valahogy nagyon mélyről fakadhat, és lehet, hogy sosem derül ki. Azért mondom ezt, mert fogok még majd mondani négy alapérzést, aminek azonban mindig meghatározható a kiváltó oka. Ennek az első négynek azonban nem. Úgyhogy félhetünk ilyen értelemben irracionálisan, és irreálisan is. És akkor itt egy utolsó mondat, amit újból és újból szívesen hangsúlyozok: az egészséges istenfélelem, nem egyenlő azzal, hogy félek az Istentől. Ugye körülbelül az az egymáshoz való viszonyuk, mint annak biofil agrasszió, vagy nekrofil agresszió. Mert az egyikben, ha félek az istentől, akkor szűkül be az életem. Ha pedig van bennem egy egészséges istenfélelem, akkor a félelemnek mindenféle ösztönző erejét fel tudom használni, hogy az építse az életemet, ha már van bennem félelem. Az már egy másik kérdés, hogy nyilván lehet a félelemmel is az – a félelemmel, a dühvel és az összes többivel –, hogy túl sok van belőle. Akkor nyilván annak az enyhítése a cél, ez nyilvánvaló.

Az a kép jutott eszembe egy picit még összefoglalóan ehhez a képhez, hogy miután a négyből három kifejezetten olyan érzés volt, amit negatívnak szoktunk mondani, hogy mennyiféle hasonlatot mondhatnánk arról, hogy ezek a látszólag negatív dolgok milyen roppant nagy előnyt jelenthetnek az életünkben. Eszembe jutott az Excalibur című film. Amiben, talán ha láttátok az a jelenet, már a vége felé, mikor mennek a lovagok, a kerekasztal lovagjai, hogy megszerezzék a grál kelyhet. A monda szerint azt a kelyhet, amelyben fölfogták Jézus Krisztusnak a vérét. Nyilvánvalóan legendáról van szó, és akkor néhányan élik csak ezt túl, és akkor bejutnak abba a terembe, ami tele van kelyhekkel. Díszesebbnél díszesebb kelyhek, sok-sok sorban, arannyal, rubinnal, drágakővel, mindennel. És a lovagok egymás után megpróbálják kiválasztani a legdíszesebb és legszebb kelyheket. És akkor főhősünk észrevesz egy fa kelyhet. Odamegy, odanyúl, és kiderül, hogy az az . Valahogy ezt a hasonlatot tudnám hozni, amikor a félelemről, a szomorúságról, a haragról, és majd még a többiről lesz szó. Néha úgy tűnik, hogy a szeretet, az öröm, a segítőkészség, a gondoskodás, meg minden, ezeket szeretnénk. Ezek gyönyörű szép kelyhek, közben pedig lehet, hogy valakinek ezekből az úgymond negatív érzésekből sokkal több van. Hát akkor dolgozzon azzal!

A másik, hogy a népmeséink milyen jól hozzák ezt a világot, hogy a látszólag teljesen értéktelen dolgok milyen fontosak lehetnek. Eszembe jutott, tudjátok, amikor megy a vándor, és föl kell mászni az üveghegyre. Csakhogy ugye előtte segített a méheknek, és akkor a kicsi méhek hoznak neki mézet, s a mézzel be tudja kenni a talpát, és föl tud menni az üveghegyen. Vagy miért pont az öregembernek a hajszálát kell kitépni? Egyetlen hajszálát, és egyetlen hajszál tudja megmenteni őt aztán később. Vagy ha bedobja arannyá változik, vagy mit tudom én…csak az lehet. Szóval ezek a népmeséink nagyon jól hozzák ezt a látszólag jelentéktelen, vagy használhatatlan dolgoknak az adott pillanatban lévő óriási értékét.

Ide még egy történetet a keresztről. Ismeritek azt, hogy megy valaki egy kereszttel, viszi a vállán, és egyre nehezebbnek tűnik neki, és utálja, hogy olyan irdatlanul nehéz, és dühösen ledobja, és mellette van – ahogy az úton megy – egy csomó másik kereszt, és választ egy sokkal kisebbet. És azt viszi, és azt mondja, hú de jó, hát miért nem csináltam meg ezt előbb! Hát ez kell nekem! És viszi, viszi, viszi, és az úton egyszer csak egy patakhoz ér, és nem tud rajta átmenni, és akkor eszébe jut, hogy a keresztet leteszi a patak két partjára, és hogyha átér, akkor át tud rajta menni. Csakhogy az a kereszt rövid, és beleesik a patakba. És akkor visszamegy, és előveszi a saját keresztjét, visszamegy a patakhoz, és át tud rajta kelni.

A saját dühünk, a saját félelmünk, ami a keresztünk ebből a szempontból, pont a mienk, pont arra van szükségünk, pont azzal kell valamit kezdenünk, pont amennyi éppen van. Az segít nekünk együtt élni. A vakmerőség és a félelem közti különbség: nem az a nagy ember, aki vakmerő, hanem aki fél, de ezzel a félelmével tud valamit kezdeni. Nem föltétlen kell kigyógyulni minden betegségünkből, most itt akármilyen betegségre gondolok. Legyünk egészségesek, nehogy félreértsétek, de ha nem adatik, ha nem tudunk, bizonyos belénk gyökeresedett dolgoktól megszabadulni, egyszerűen csak éljünk velük.

Akkor, jöhet a következő: az undor. Jó kis érzés! Az undort a bármiféle szennyeződésnek veszélye váltja ki, a szennyeződésnek a lehetősége. A funkciója: rosszullétet okozó dolog elkerülése, annak az ösztönös visszautasítása. Kutatók azt mondják, hogy az undor genetikusan is meghatározott, mert segít bennünket a mérgező, a romlott, az ehetetlen dolgoktól való távolmaradástól. Ez volna a bilológiai evolúciós háttere. Ezzel együtt beszélhetünk arról is, mint az összes többi biológiai érzés kapcsán, hogy van tanult undor, kulturális undor. Igenis megtaníthatják nekünk, hogy mi undorító, és mi nem és undorodhatunk olyan dolgoktól, amik nem veszélyeztetnek bennünket. Mondjuk undorodhatunk emberektől. Megtaníthatóak vagyunk arra, hogy emberektől undorodjunk. Nem föltétlen ösztönös az undorodásunk a beteg embertől. De kultúránkban benne lehet az, hogy undorodjunk a betegtől, hogy undorodjunk a haldoklótól, egy koldustól, egy rászorulótól. Ezt megtanulhatjuk.

Egy rabbis történet megintcsak egy haszid történet. Van egy rabbi, aki minden nap megteszi, hogy elmegy a kórházba, és ápolja a legsúlyosabb betegeket. Jönnek hozzá a tanítványai, és kérdezik tőle, hogy hát miért csinálja, egyáltalán hogy bírja. S akkor ő azt válaszolja, hogy hát tudjátok, ha valaki nem tudja lenyalni a gennyedző sebet egy beteg gyerekről, az az emberszeretet útjának még a feléig sem jutott el. Haszid történet. Milyen hihetetlen ösztönző erő lehetett Szent Ferenc számára, amikor látta Szent Klárát – akkor még nem volt szent Klára, illetve lehet, hogy az volt, csak nem mondták róla –, hogy megy, és bekötözi a leprás beteget. És Szent Ferenc, tudjuk az életéből, ösztönösen undorodik. Undorodik a leprás betegektől. Ugyanakkor látja, hogy itt van ez a Klára, ez meg bírja. És valamiképpen az ő undora mégiscsak egy kulcsmomentum, hiszen le kell győznie ezt az undort. Itt van egy erő, amivel valamit kezdeni kell. És mondhatjuk azt, hogy az ő naggyá válása az többek között ennek az undornak a kezelésével is történt.Lehetetlen, hogyha voltatok elfekvőben, kórházban, akárhol, ne éltetek volna át akkor valamiféle undort, már mondjuk a szagtól. Említettem ezt nektek, életemből sok évet adtam arra, hogy elfekvőben fürdessek. Sok évet, hogy menjek, és fürösszek hetente több órát olyanokat, akik lehet, hogy egy hete, két hete vagy akár több a saját ürülékükben vannak, mert mondjuk 80 emberre jut egy nővér. Nem kell messze menni, hogy ilyen helyre elérkezzetek. Nem mondhatnám, hogy még nem éltem át, hogy ez undorító. Már amikor belépsz az elfekvőbe, a jó szaftos elfekvőbe, és az a szag ami ott van… nem mondom, hogy ne undorodjatok, nyugodtan, hanem azért hogy a sokféle illatból, bűzből, szagból álló keverék, ami aztán beleivódik az orrodba. Ha sokáig voltál, akkor tudod, mi ez. Kimész, és hiába vagy friss levegőn, és még mindig azt érzed, még mindig az van benned. De amikor ott vagy, akkor azt mondod, igen, ez az az undor, amivel most kezdenem kell valamit. Akkor valamiképpen ez az undor egy erőforrássá válik, ébren tart (nem biztos hogy ez a jó szó), egy ilyen egészséges feszültségben tart ott, ez kihívás.

Nagyon nagy hasznunk lehet abból, ha ösztönösen, vagy tanult módon, de már undorodunk a rossztól. Ez egy nagyon jó dolog. Énnekem pl. semmiféle nemes erőfeszítést nem kell tennem ahhoz, hogy undorodjak az alkoholtól, mert teljesen rosszul vagyok tőle. Most akkor hogy csinálom a misét? A plébános atyával versenyt misézünk abból a szempontból, hogy ki bír kevesebb alkohollal misézni. Képtelenek vagyunk úgy „elmisézni” egy adag bort, hogy a vége ne romoljon meg, egyszerűen képtelenek vagyunk, csak hogy érvényes legyen. Nekem pl. az, hogy nem leszek szenvedélybeteg ebben az irányban, ez semmiféle érdemet nem jelent. Viszont nagyon hálás vagyok, hogy ez így van, hogy a kísértésnek egy szikrája sincs bennem. Pedig egyszer próbáltam, nyolcadikos voltam, és a legjobb barátommal elhatároztuk, hogy iszonyatosan berúgunk annak örömére, hogy befejeztük az általános iskolát. Itt csak megemlítem a tehetetlenség érzetét, amiről eddig volt szó. Világosan emlékszem erre, hogy amikor eddig életemben nem ittam alkoholt, és undorotam már akkor is tőle, akkor arra gondoltam, hogy mi lehetne itt jó. És nem volt Bailey’s meg ilyenek, nem volt még akkor. Hanem rumpuncs, az volt. De én azt nem tudtam, hogy mi. Csak nézegettem az üveget, tudjátok, az volt rá kiírva. És akkor rum, ez jópofa, Popey a tengerész, arról annyit tudtam, a puncsfagyit meg szerettem, a mazsolát azt mindig kiköptem, és gondoltam, hogy na, talán ez. És felmentünk a Martinovits-hegyre a legjobb barátommal, kinyitottuk, és nekem ott végem volt. Ezért a barátom megitta a felét, és utána én támogathattam őt le. Teljesen kiütötte magát, utána jött a félelem, mert annyira rosszul lett. Hát képzeljétek el 14 éves volt, és megitta a felét, azért az durva. Rettegtem én is, egy kortynál többet nem bírtam, becsületből mondjuk lenyeltem. Mondjuk ez valami anyagi dolog, de szellemi vagy egyéb dolgoktól is undorodhatunk; amennyiben az bűn, ez nagyon jó. De lehet rossz persze, ha valami olyasmitől undorodunk, ami nem rossz, csak gondoljuk, hogy rossz. Mondjuk ide hozhatjuk nyugodtan a szexualitásnak a területét. Például ott a természetes dolgoktól való undorodás, milyen mélységesen megronthatja két embernek az egymással való nem csak ilyen értelmű kapcsolatát.

A Szentírásból talán azt a gondolatot, hogy Jézus undorodott-e valamitől? Nekem az jutott erről eszembe, mikor Heródesnek azt mondja, illetve üzeni neki, hogy a farizeusok jönnek hozzá, és meg akarják Jézust menteni. Heródes kerestet téged, és meg akar téged öletni. Akarnak neki néhányan jót a farizeusok közül. És erre ő a következő mondatot mondja, úgy tűnik csípőből: „mondjátok meg annak a rókának…”- ezt mondja Jézus. Jó kis mondat, nagyon szeretem. Ezek a Szentírásnak nagy kincsei. Mikor nem mondanám, hogy Jézus elragadtatja magát, de úgy szívesen megnézném az arcát, ahogy azt mondja, mondjátok meg annak a rókának. Nem hiszem, hogy ilyen ambivalens arckifejezéssel mondta volna.

Köszönöm szépen a figyelmeteket, nagyon-nagyon áldott Húsvétot nektek! (69:45)