Érzelmek/érzések 4.

2002.04.16.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Egy pici visszatekintést szeretnék az elmúlt alkalomra adni, csak néhány percben, hogy aztán tovább tudjunk menni. Két dologról beszéltünk. Az egyik volt a szeretet, mint érzés és aztán a szerelem, mint érzés. Nagyon fontos itt, hogy az érzés-voltában akarom megragadni ezt a jelenséget, nem pedig mintegy sokkal árnyaltabb jelenséget, ami már érzelemként az akarattal, az értelemmel és egy csomó más mindennel együtt jelenik meg. Így a szeretetet egy módon elválasztva, két nagy csoportra osztottuk fel. A gondoskodási szeretetre, meg a kötődési szeretetre. Az egyik általában az, amikor én vagyok az apu vagy az anyu, vagy én vagyok a tanár bácsi és én gondoskodom valakiről. Az az érzés, amit bennem kivált az a valaki, aki valamilyen formában, legyen az lelki vagy szellemi, gondoskodásra szorul.

A másik pedig éppen az ellenkezője, amikor én vagyok a rászoruló. Ilyenkor, a szeretet érzését élem át azokkal a személyekkel kapcsolatban, akik képesek rólam gondoskodni. Itt tehát nagyon fontos, hogy az ösztöneinkre visszamenő érzésről beszéljünk, ami adva van az emberi természetünkkel, de természetesen nagyon sok kulturális és környezeti vagy alkati hatás befolyásolhatja azt, hogy mennyi vagy milyen jellegű szeretet szorult belénk a maga spontán módján. Ezért ezt a fajta szeretetet egyáltalán nem akarom idealizálni vagy misztifikálni, erről elég sokat beszéltem a múltkor.

Ennek kapcsán egy patkány történetet mondanék el. Patkányokkal végeztek olyan kutatásokat, hogy azok a nőstény patkányok, amelyek szültek utódokat, ezek ösztönösen egy sereg cselekvést tettek meg, az utódaik gondozásának az érdekében. A kutatók azt állították és ez be is bizonyosodott, hogy a patkányokban valamiféle érzés is megjelenik és ez az érzés az ösztön-háttérrel együtt segíti őket abban, hogy elkezdjék az utódaikat gondozni. Tehát bizonyos szempontból beszélhetünk arról, hogy a patkány szereti a kölykét. Csakhogy aztán kiderül az is, hogy az a hormonális állapot, ami éppen a szülést követi, és amely beindítja a szeretetnek az érzését, amely segít egy programszerű cselekvés létrehozásában a patkánynál, ez ugye hamar kifulladna. Ezért van arra szükség, hogy ez a cselekvésmód rögzüljön és később, amikor a biológiai állapot már nem annyira erőteljes, akkor már a berögződött gondoskodási vagy gondozási metódusok tovább tudjanak folyni. Nagyon egyszerűen ezt látjuk a patkánynál. Erre a kutatók azt tették, hogy szűz, nőstény patkányokat helyeztek oda a frissen megszületett utódok közelébe, és kiderült az, hogy az ösztönös érzés, ami megjelent ezekben a szűz, nőstény patkányokban, az a félelem volt. Féltek attól az idegen valamitől, ami hiába volt egy kis patkány, számukra nem hogy az anyai gondoskodásnak a cselekvésmódját nem indította be, hanem inkább taszította őket. A kutatók erre mit csináltak? Természetesen kinyerték azokat az anyagokat, amelyek akkor termelődnek, amikor az anyapatkány szül, és ezekkel ezután beoltották ezeket a szűz patkányokat és akkor ugyanazok az ösztönszerű mechanizmusok indultak el bennük is. Ugyanúgy képesek voltak megtanulni azt a cselekvéssort, ami az utódok hosszabban tartó gondozására kellenek. Nyilván nem akarok mindent egy az egyben a patkányok világáról, az emberek világára áttenni, mert nyilván ez nálunk sokkal árnyaltabb. De az biztos, hogy az a klasszikus anyai szeretet vagy az a klasszikus gyermeki szeretet az alapvetően az ösztönök hátterében jelenik meg, és éppen azok a nagyon erős érzések, amelyeknek megvan a biológiai háttere, ezek segítenek minket abban, hogy szeressünk az érzés szintjén. Ide nyilván tehetjük rögtön Jézusnak a mondását, aki azt mondja, hogy: „Ha ti csak ezen az alapon tudtok szeretni, akkor semmi különöset nem tesztek.” Erről Jézus, maga is beszél és azt mondja, hogy: „Ha szeretetetek nem múlja fölül ezt (a biológiai, ösztön alapú, P.F.) szeretetet, akkor nem mentek be a mennyek országába!”  Elég erőteljes kijelentése ennek a helyzetnek, vagyis annak, hogy merrefelé kellene az életünket vinni.

Na most ide még elmondanék egy történetet. A kislány a kis zsebpénzéből ajándékot vesz az anyukájának. Meglepi őt és az anyukája természetesen nagyon meghatódik és kérdezi tőle, hogy hát Rozikám, hogy lehet az, hogy vetted nekem ezt. Erre a kislánya azt mondja neki, hogy hát anya azért, mert te annyira szeretsz engem és annyi, de annyi áldozatot hozol értem. Mire az anyukának ez egyrészről nagyon tetszik, de érzi, hogy azért ebből az apuka sem maradhat ki, és ekkor azt mondja, hogy igaz Rozikám, ez tényleg így van, de az apukád is ugyanezt teszi. Mire a kislány azt válaszolja, hogy igen, de az apunak azért nem vettem ajándékot, mert ő nem csinál ekkora ügyet belőle. A gyerekek, bár nem tudják, de mi felnőttek annál inkább tudhatjuk, hogy milyen zseniálisak, amikor ezekről a kérdésekről van szó, jól helyre raknak minket.

Egy másik ilyen gyerektörténet, amikor felvételi volt egy katolikus iskolában. Az atya nagyon furfangos kérdéseket szeretett feltenni a piciny gyermekeknek. Miután éppen Húsvét volt, ezért megkérdezte az egyik 6 éves gyereket – miután nagyon okosakat válaszolt -, hogy mond csak, szerinted a húsvéti ajándékot a Jézuska hozza vagy a nyuszi? Jaj de aljas kérdés ez! (P.F.) De a gyereken nem lehetett kifogni, nekiállt töprengeni és akkor egyszerre csak azt mondta, hogy atya, hát természetesen a nyuszi hozza, de Jézus megbízásából azért, mert Jézus el van foglalva a Feltámadással! A gyerekeket nem lehet annyira átverni, mint ahogy mi azt elgondoljuk!

Ennyit akkor arról a szeretetről, amiről úgy beszélünk, hogy egy alapvető érzés.

A másik nagy téma, amit még nem fejeztem be, ez a szerelem, mint érzés. Egyrészt megkülönböztettem azt, hogy az, ami a szerelemnek is egyfajta alapja, az bár egy kulturális harcot vív az eszközzel, de mind a kettő nagyon fontos az életünk szempontjából. Sem az ösztön és sem az erkölcs tulajdonképpen, se nem jó, se nem rossz, egyszerűen élet-halál kérdések, szükségünk van rájuk. Ami nem megfelelő az ember számára, vagy ennek a torzulását jelenti, az az ösztönösség, amikor az ember az erkölccsel nem tud mit kezdeni, a másik pedig a moralizálás, amikor pedig az ösztönnel nem tudok mit kezdeni. Tehát ezek vannak itt egymással ellentétben. Van itt azonban egy másik dolog is, amit nem mondtam ki, de nagyon fontos. Annak idején, amikor Nyíri Tamás, a filozófiatanárom azt mondta, hogy az az ösztön, ami az emberben van, nem egyenlő azzal az ösztönnel, ami az állatban van. Mert az ember esetében, még ha ugyanarról az ösztönről beszélünk is, az egy emberi ösztön. Az ő egész emberi valóját átjáró ösztön, tehát amikor azt mondjuk, hogy valakinek szívesen kötjük az ösztönét az állatvilághoz, akkor egyfelől igazunk van, de az embernek az ösztöne sohasem állatias, hanem emberies. Nem tud az ösztönünk úgy megjelenni, mintha állatok volnánk, az akkor is emberi ösztön lesz. Éppen ezért ez a nagy nehézség, hogy azt, ami bennünk emberi ösztön, azt összefüggésbe tudjuk hozni az összes többi emberi adottságunkkal. Nem tudunk állattá válni. Az ember erre persze nagyon sok kísérletet tett, de még nem sikerült elérnie. Inkább próbáljunk meg emberként, ösztönnel bíró lények lenni!

Aztán két kijelentést is tettem. Az egyikről már nem szeretnék semmit sem mondani, hanem újra elismételni. A szerelem, mint minden érzés, természetesen egy kulturális háttérben jelenik meg. A kulturális hátterünkben két nagyon fontos jelenség nagyon is meghatároz bennünket most is. Az egyik a józan szerelemnek a mítosza, amiről azt mondhatnám el, hogy az olyan, amikor a szerelem ugyan rendben van, a szerelem egy óriási érték, de én megmondom, hogy te kibe legyél szerelmes, ha mondjuk anyuka vagyok vagy apuka. Tehát természetesen köss szerelemből házasságot, csak ne azzal. Ugyanígy persze az ember magára is tekinthet és megpróbálhatja magából kikényszeríteni azt, hogy olyan valakibe legyen szerelmes, akibe egy józan döntés alapján illene. Hát aztán, ez vagy sikerül, vagy pedig nem, általában nem. A nőknek erre egy kicsit több esélyük van. De ehhez még nagyon nagy fantáziára is szükség van, mert anélkül természetesen nem lehet szerelmesnek lenni. A szerelemnek egyik kulcsa a fantáziánk, az hogy képesek vagyunk bármit, magunkból kivetíteni a másikra.

A másik dolog, amit még el szeretnék mondani. Annak jó és rossz oldalával meghatároz bennünket az, hogy a mi kultúránkban a szerelem, egy romantikus struktúrája intézményesült. Ez persze nem kellene, hogy feltétlenül így legyen. Már látjuk, hogy nagy különbség van a mi kelet-európai vagy közép-európai szerelmi kultúránk és mondjuk, a délebbi kultúrák között. Ugyanis azokban az ún. „macsó”-társadalmakban a szerelem intézményesülése másképpen történik. Sokkal jobban intézményesül, mint azokban a társadalmakban, ahol demokratikusabb közgondolkozás és berendezkedés van. Mert a szerelem egyik legnagyobb elősegítője a demokrácia. Ténylegesen az, amikor a férfi és a nő, partnerei lehetnek egymásnak. Minél inkább egyenjogúság lehet férfi és nő között, ez annál jobban ösztönzi a szerelemnek, mint érzésnek a kifejlődését, időtartamát és ennek a kultúrának az elmélyülését. A „macsó”-kultúrákban a szerelem sokkal rövidebb ideig tart, és ráadásul kulturálisan nagyon szabályozott, ugyanis a nőnek a szerelmet nem nagyon engedik meg. Mert ha a nő viszonozza a férfi szerelmét, ezzel már egyfajta kulturális ítélet alá esik. A nőnek játszani kell a férfival, állandóan egy kis bizonytalanságban kell tartania, hogy ezzel is erőteljesen ébren tartsa a férfinak azt az erőteljesen „macsós” ösztöneit, hogy őt hódítsa meg. A kölcsönösség ennek a dolognak nem segítene, ezért ha a nő a szerelmét ugyanolyan tiszta módon közölné a férfivel, ez abban a kultúrában – irodalmi művek seregét hozhatnánk ide példának -, inkább egy negatív megítélés alá esne. A férfinak meg kell hódítania ezt a nőt és a kultúrához tartozik az is, hogy el kell halmoznia őt a szerelmének és a hódítási, udvarlási gesztusainak a rengeteg jelével. Ennek a kultúrája alakul itt ki és ebbe az egész intézményesült formába kerül bele a nagycsalád is. Ez is más, mint nálunk. Amikor pedig a férfi az állandó hódításával, adott esetben elnyeri ennek a nőnek a szerelmét, annak a testi vonatkozásaiban is, annak a nőnek vége van. Ugyebár, ez egészen más már, mint a mi kultúránk. Mert a mi kultúránkban, a szerelemnek a beteljesüléséhez ez totálisan hozzátartozik, ráadásul ez már nem is kapcsolódik a házasságkötéshez. A „macsó”-kultúrákban ez azonban nincs így, kegyvesztett lesz ez a nő, mert a szüzességét meg kell őriznie, csakhogy, amikor megtörténik a házasságkötés, a nő már tulajdonképpen elveszíti azokat a jogait, hogy ő partnerként egyáltalán szerelmi társa legyen, annak a férfinek, mert a férfi elkezdi birtokolni őt. Természetesen ezt sokkal árnyaltabban kellene elmondanom, hogy hozzak egy kulturális különbséget, és ezzel rálássunk a saját modellünkre. Hoztam egy indiai mesét, amiben meg egy egészen más szemléletmódot látunk, amely elismeri a szerelmet, de azt egy egészen más szövegösszefüggésbe helyezi.

Mi a célja tehát akkor a szerelemnek, éppen egy olyan kultúrában, amely egyre inkább a demokrácia felé halad és így az egyenjogúság és a többi felé. Nyilván az, hogy egy ilyen kultúrában, éppen, hogy nincsen annyi rituálé, nincsen annyi kötöttség, nincsen annyi kulturális szabály, vagy legalábbis el lehet attól térni, ezért szükség van egy olyan érzésre, amely lehetővé teszi a párkapcsolatot. Egy olyan érzésre, amely elköteleződéshez vezethet, majd megteremti a biztonságos utódnemzésnek-és gondozásnak a feltételeit. Éppen ezért fel fog erősödni a szerelemnek a romantikus sémája, aminek pedig a gyöngéje – ahogy erről beszéltem is -, a csalódás lesz. Mert ennek a sémának, hogy ez be fog teljesedni, a gyöngéje az, hogy odáig van kidolgozva ez a kultúra, hogy egymáséi lesznek. De attól kezdve, se kép, se hang! Dosztojevszkij, Bűn és bűnhődés című művéből szeretnék egy részletet felolvasni. Nem a bűn és bűnhődés részéből, hanem ami utána van. A két főhősünkről van szó, Raszkolnyikovról és Szonjáról. Ez a legvége a regénynek:

„Egyszer csak ott állt mellette Szonja. Meztelenül jött és leült melléje. Korán volt, a reggeli hideg még nem enyhült. Most is ócska és hitvány kis köpenykéje, meg a zöld kendője volt rajta. Arcán meglátszott a betegség, még soványabb és haloványabb volt, szinte megnyúlt. Kedvesen és örömmel mosolygott rá és szokása szerint, félénken kezet nyújtott. (Raszkolnyikov még börtönben van, miután az idős asszonyt agyoncsapta, P.F.) Mindig ilyen félénken nyújtotta neki a kezét, sőt néha nem is nyújtotta, mintha attól tartana, hogy ellöki. És ő úgy fogta meg a kezét, mintha idegenkedne tőle. Mintha bosszantaná, hogy eljött. Akárhányszor makacsul hallgatott, míg csak a lány ott volt. Megtörtént, hogy Szonja reszketett mellette és mélyen megszomorítva ment el tőle. De most, nem akart széjjelválni a kezük. Raszkolnyikov hirtelen rápillantott, aztán a földre szegezte szemét és hallgatott. Egyedül voltak, senki sem látta őket. Az őr éppen akkor másfelé fordult. Maga sem tudta, hogy történt, de mintha fölkapták volna és odalökték volna Szonja lába elé. Sírt és átölelte a térdét. Szonja az első pillanatban megrémült, arca halott merev lett. Felugrott, reszketett és csak nézett rá. De tüstént, egyetlen szempillantás alatt megértett mindent. Kimondhatatlan boldogság ragyogott fel a szemében. Tudta, most már kétségtelen bizonysággal tudta, hogy Raszkolnyikov szereti, végtelenül szereti. Eljött valahára ez a pillanat. Szólni akartak, de nem tudtak, szemükből kibuggyant a könny. Sápadtak voltak mind a ketten és soványak, de a beteg, sápadt arcukon már ott ragyogott az új jövő. Az új életre támadás hajnala. A szerelemben támadtak föl, mindkettejük szívében az élet kiapadhatatlan forrása fakadt a másik számára.”

Amellett, hogy szép ez a részlet, nagyon jól mutatja ezt világot, amiben a szerelem, a maga romantikus sémájában intézményesül. Mi ennek a sémának a gyöngéje? Az egyik az, hogy ebben a sémában nyilvánvalóan nagyon fontos az, hogy annak az illúzióját keltsük és éljük át, hogy ez a szerelem beteljesedik a maga magasztosságában, vagyis, hogy minden a lehető legszebb. Tehát igyekezni fogunk, egyrészt szerelembe esni, mint egyfajta kulturális programot megvalósítani. Ha ez pedig sikerült, akkor azt a látszatot kelteni, hogy ez iszonyatosan jól megy nekünk. Miközben szerelmesek vagyunk, eközben ez nagyon-nagyon jó nekünk! Mert ehhez a romantikus sémához, ez hozzátartozik. De mi lesz ennek a hátránya? Az, amiről eddig sokáig beszéltünk, hogy kerülni fogjuk a konfliktusokat. Miközben szerelmesek vagyunk, és éppen nem őrülünk bele a másiknak valamilyen dolgába, az ellenérzéseink és a nehézségeink kimondásába, az a célunk, hogy fenntartsuk azt a mítoszt, hogy a szerelemnek az ereje mindenható. Ugye ezt lehetne második pontnak is venni. Tehát kerülni fogjuk a konfliktusokat, mert éppen az őszinteség ellen fog hatni ez a romantikus séma. Amikor pedig elmúlik a szerelem, akkor egyrészt csalódunk a szerelemben is, mert hát hogy a fenébe múlhatott el! Ezért ebbe a sémába kódolva van a csalódás. Ráadásul, amikor a szerelem erejével, amiben egy csomó szeretet is felfakad bennünk, érzés szinten, akkor ezt az erőt felhasználhatnánk arra, hogy elkezdjünk egymással egyeztetni. Tehát, hogy a konfliktusainkat éppen ennek az erőnek a lehetőségeihez mérten kezdjük el, ideje korán feloldani. De nem ezt tesszük, mert a szerelemnek ez a romantikus sémája éppen, hogy megakadályoz bennünket ebben. Ha adott esetben pedig valaki felrobban ebben a kapcsolatban, akkor utána egy nagyon felfokozott szégyent él meg, mintha elárulta volna a szerelmét. A szerelmét is, tehát a személyt is, de magát az érzést is, egyfajta szégyent a szerelemmel szemben is. Mintha hogyha akkor őt ezzel tőrbe döfte volna a szerelmet is, ami hát akkor igazi, ha ilyen nem történhet meg benne. Ehhez a mintázathoz tartozik még az is hozzá– és itt gondolhatunk akár a népmesékre is -, hogy a szerelemnek mi az ellensége vagy ki az ellensége? A külvilág! Tehát a szerelmeseknek rengeteg nehézségeken kell keresztülverekedniük magukat, és ezek a nehézségek kívülről jönnek, nem pedig belülről fakadnak. Nem abból, hogy nehéz egymással szerelmesnek lenni, mert hiszen ezt az első pillanatban, hogy megtörténik a csoda, tudják, hogy ők egymáséi (ásó, kapa, nagy harang). Ezeket a külső nehézségeket kell, akár az életük árán is feloldani. Ez a romantikus séma. Ez, az itt elmondott három erős szempont jellemzi ezt a sémát. Miközben a valóság persze nem ez. Adott esetben ez a séma és a szempontjai, felerősítik később a nagy csalódásunkat. Vagy miközben a szerelem érzése, a szeretettel, ami közben felfakad, nagy segítségünkre lehetne abban, hogy valami tartós, nekünk való kapcsolatot alakítsunk ki, de sajnos ezt az erőt nem tudjuk jól használni. Most beszéljünk abból a szempontból a szerelemről, ahogy most beszéltem az összes érzésről, hogy mi a funkciója és mi a célja. Ha így nézzük, akkor egyrészt látjuk, hogy ez a funkció, ez tulajdonképpen az, hogy amikor mi egy olyan világban, ahol sok szempontból magunkra is hagynak bennünket, kevés a korlát, kevés a keret, nincs diktatúra, szabadon bontakozhatunk ki, akkor nagyon nagy terhet jelent az, hogy megvalósítsuk magunkat. Tehát, hogy valamit kezdjünk az életünkkel, mert kívülről nem segítenek bennünket. Ahhoz, hogy én, egy szál magamban, valóban ki tudjam teljesíteni az életemet, ehhez szükségem van társakra, mert egyedül egyszerűen nem megy. Ha pedig az intézményes keretei már fellazultak, akkor az érzelemnek kell fölerősödnie. Ezért nem véletlen, hogy a szerelemnek a kultusza ennyire nagy a társadalmunkban és azzal együtt erősödött, ahogy az egyenjogúság is erősödött. Ez valami csoda, hogy hogyan van beépítve egészen nagyban és egészen piciben az emberben is az, hogy tovább tudjunk lépni. Egyszerűen csodásnak tartom ezt, mert ilyenkor a szerelem fog a segítségünkre lenni, a külső keretek hiányában, hogy nekiálljak egy olyan embert találni, akinek a segítsége nélkülözhetetlen. Hogy én valóban, ebben a kultúrában tudjak fejlődni és eljussak oda, ahova az egész életprogramom valamiképpen küld. Nem véletlen, hogy a szerelem képes a leginkább erre, ahogy Petőfi is mondja: „Szerettem erényeidet, még jobban hibáidat.” Tehát, hogy a szerelem, nemcsak a másik személyét teszi elfogadhatóvá, hanem egy csomó olyan dolgot meg tud velünk szerettetni, ami tőlünk egyébként idegen volna. Azokat a kulturális gyökereinket (mikrokulturális, családi), amelyek belénkivódtak, de a szerelem által képesek oldódni. Akkor pedig egyszer csak képes leszek a szerelem révén olyan dolgokat is elfogadni a másik emberben, amit egyébként, ha nem volna szerelem, akkor utálnék. Sőt rá sem néznék, nagyon rossznak tartanám, soha nem próbálnám ki és az összes többi. De erre az erőre nagyon nagy szükségünk van, hogy ne csak az én-határok oldódjanak fel a szerelemben, hanem bizonyos szempontból a kulturális határok is. A szokás, a neveltetés, a családi örökség határai és keretei is fel kell, hogy oldódjanak, különben az egyéni, lelki, testi és szellemi előrejutásom nem tud beteljesedni. Ezért a szerelem egy hatalmas lehetőség, hogy ennek az erejével tudjunk integrálni olyan dolgokat, amelyekre a személyiségünknek nagyon nagy szüksége van, de soha nem kóstolnánk meg. Méghozzá az örökségeink miatt! Akár az alkatunk, a családunk vagy a kulturális hátterünk miatt. Azt, hogy ez az egész evolúció, kultúra és társadalom így működik, ezt egyszerűen csodának tartom.

Akkor beszéljünk egy másik témáról. Beszéltem a szerelemnek erről a romantikus sémájáról. David Lang: Tényleg szeretsz? Egy pszichiáter írta ezt a művet, aki nyilván nagyon sok, olyan emberrel találkozott, akiknek nem sikerült ezen séma alapján a házasságát továbbvinnie. A következő történetét mondanám el, sőt ezek nem is történetek, hanem ilyen kis gondolat-halmazok:

„Majd megkapod, majd megkapod, egy életen át bánhatod, csak legyünk végre házasok.

Hogy elfelejtsd, azt várhatod, gyötörlek itt, cincállak ott, csak legyünk végre házasok.

Légy leszek, döfök, táncolok, nyomaim vérig vájhatod, csak legyünk végre házasok.

Hull mázas ok, hűl lázas ok, makacs unalom acsarog, csak legyünk végre házasok.

Élünk, siralom házasok, csak legyünk végre házasok.”

Szóval, ez van ennek a kulturális sémának a másik végletén. De talán nem kell ezt most itt értelmeznem, remélem.

Két jelenséget még ehhez tartozónak vallok. Az egyik, hogy megint csak ebben a sémában van még két gyöngeségünk, ami a gyakorlatot illeti. Mégpedig a nő részéről, egy klasszikus gyöngeség, meg a férfi részéről is egy klasszikus gyöngeség. Ez pedig átvezet bennünket oda, hogy lássuk a nagyon szoros összefüggést a szeretet érzése és a szerelem érzése között. Ez pedig az, hogy ebben a sémában, a szerelemre hagyatkozva nagyon sok nő, arra használja fel a szerelmet, hogy kiszakadjon a családból. Abból a családból, amiből jön, vagy amiből úgy érzi, hogy gyerekként nagyon is megvolt a helye, a szeretetnek a struktúráit nőként nagyon jól ki tudta alakítani, de kell egy erő, ami kivonja ebből a világból. Ilyenkor pedig megtörténhet az, hogy az elsődleges, szinte ösztönös cél az, hogy kivonódjak ebből a közegből, ami olyan, hogy jó volt egy csomó ideig, de most már át kellene lépnem egy másfajta irányba, mert a fejlődésemet ez már akadályozza: ez a szeretet, még így is lehetne sarkítani. Ekkor nagyon sok nőnek ez egy roppant nehézség lehet, adott esetben később kell vele igen komolyan megdolgoznia, hogy belemegy azért a szerelembe, sőt fel is erősíti azt, sőt a szerelem nyomán meg is házasodik, adott esetben minél gyorsabban. Ennek a hátterében pusztán az van, hogy a családi szeretet túl jól működik vagy másféle és nagyon erős érzések és érzelmi kötelékek túl erősek. Másképpen nem tudna belőle kijönni. Ekkor történik, hogy a férfi, akihez megy, az egy picit apuka lesz. Sőt legalább olyan erősnek kell lennie, mint az apának, sőt még erősebbnek.

A másik, a férfiaknál talán még gyakoribb ez, amiről a nőknél beszéltem, hogy a férfit a következő dolog kísérti folyamatosan: hogy találjon magának egy újabb anyát! Ő pedig ebbe a mechanizmusba fog belepörögni. Ahol pedig ez a két dolog találkozik, ott sokáig jól mennek a dolgok. De hát aztán, hogy mi lesz belőle, ez egy nagy kérdés. Ez nagy gyöngéje ennek a struktúrának.

Itt van akkor egy nagyon nagy kapcsolódás a szeretet és a szerelem érzése között, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Hiszen tudjuk azt, hogy a gyerek és a szülő közötti szeretet sem nélkülözi a szexuális felhangokat. Nagyon is benne van. Csak az nem bontakozhat ki. Egy igazán jól működő házasságban pedig klasszikusan, elsősorban két felnőtt ember házasodik meg, és nem annyira az apuka lánya, vagy az anyuka fia köt egymással házasságot. De hát itt pedig az az anyai és apai gondoskodó szeretet az, amely sokkal kevésbé jelenik meg vagy nem annak van meg a prioritása. Természetesen a házasságban pedig a szexuális szeretetnek vagy szerelemnek van meg az elsőbbsége. De a kettő igazából nagyon közel van egymáshoz. Nem egy asszonytól hallottam azt, hogy az életemnek két szerelme van: a férjem meg a fiam. Vagy a férjem, meg a gyerekem. Főleg az elvált asszonyokat lehet hallani egy rengetegszer a médiákban, hogy most élem életem nagy szerelmét, én és a gyerekem együtt vagyunk. Tehát ösztönösen is tud beszélni egy nő úgy a gyerekéről, mint a szerelméről. A határok sokkal nehezebben, vagy nem egyértelműen elválaszthatók, az biztos. Vagy élhetünk úgy, mintha itt nagyon különböző dolgokról volna szó, valójában azonban ezek, adott esetben megoldandó helyzeteket jelentenek.

Beszéltem arról a múltkor, hogy a szeretet is, ami a kötődési vagy gondozói szeretet, vagy a szerelem is alkalmas arra, hogy vele szellemi magasságokat érjünk el. Ugye, hogy ha bedugjuk a dugót és a víznek a természetes útja nem biztosított, akkor az a víz valamerre el fog menni. Ha ezt az erőt, ennek az érzésnek az erejét, jó irányba tudom vinni, akkor az a személyiségemet építeni fogja. Ha azonban nem tudok ezzel az erővel mit kezdeni, akkor a személyiségemet nem fogja építeni. Itt pedig nyilvánvalóan az is nagy kérdés, hogy ezt az erkölccsel, hogyan tudom összefüggésbe hozni. A mi jelenlegi kultúránkban, a keresztény szubkultúránkban ez még mindig alig-alig kap teret. Ugye azt nagyon hangsúlyozzuk, hogy szeressük úgy Istent, ahogy a gyermeke az apukáját, de hogy legyek szerelmes az Istenbe, ez egy csomó téves képzetet kelt bennünk. Főleg ha ennek a pap életformájával kapcsolatos dolgait is hozzátesszük. Indiában ez egészen másképpen van. Ott sokkal egyértelműbb, hogy ezek a szerelemnek a szexuális jellemzői is teljes létjogosultsággal kerülhetnek be az Istenkapcsolatba. A mi Szentírásunknak nagy kincse az Énekek éneke. Az Újszövetségben azonban semmi ilyesmiről nem hallunk. Nagy kár! Talán egyébként nem véletlen, ha most a kulturális hátteret nézzük.

Upanisadok, második kötet, a védikus irodalomnak a vége. Abból egy részletet akarok felolvasni, ami a papokról szól. Amikor a pap imádkozik, akkor tulajdonképpen mit is csinál. Ezt írja le ez az Upanisadok. Azzal kezdi, hogy amikor egy pap egy liturgikus szöveget elimádkozik, ezt hogyan csinálja és tulajdonképpen miről is van akkor ott szó.

Egy négy soros imádságról van szó, amit a védikus pap imádkozik:

„A hí kiáltás, az asszony megszólítása. Az előének, a kérlelés. A fölcsendítés, amikor a férfi hátradönti asszonyát, az utóének, amikor ráfekszik, a végkicsengés, amikor célba érnek. A végkicsengés, amikor kijön belőle. Így van az Isten kedvese dallam a szerelembe szőve.”…

„Aki a szerelembe szőve tudja az Isten kedvese dallamot, szerelemben lesz része annak, minden szerelmeskedésben megfogan a magja, szép kort megél a földön, nyájai, fiai bőven teremnek, nagy lesz a dicsősége. Fogadalma az, hogy senkit el nem kerül.”

Talán furcsa nekünk ez a szöveg, de tapintható belőle a lényeg. Ha úgy tudsz imádkozni, mint ahogyan a testi, lelki, szellemi szerelmet éled át, akkor hatékony az imádságod, akkor teszed azt, ami igazán az imádságnak a lényege, akkor imádkozol úgy, ahogyan kellene.

Beszéltem néhány mondatot arról, hogy mennyire hasonlít ezért ez a két érzés, a szeretet és a szerelem érzése, de most szeretném megkülönböztetni őket, hogy lássuk a másik oldalt. Egy pszichiátertől származik ez a nagyon egyszerű modell, ami elég jól használható. Mégpedig, amikor az ember fia vagy lánya szerelmes, akkor az én-határaink feloldódnak, de nem csak az ének cseréje történik meg és az eggyé válás, hanem ahogy mondtam a kultúrák és más dolgok cseréje is. Amikor azonban az ember szeret, akkor a szeretetben az én-határok nem feloldódnak, hanem kitágulnak. Ez annál inkább igaz, minél inkább megjelenik a szeretetemben az akaratlagos gesztus. Minél inkább megjelenik a szeretetemben az, hogy bár ez nem ösztönösen megy, és nem spontán módon, és ezt az érzést most nem is élem át, ezzel együtt azonban tovább folytatom azt a cselekvést, amelyről tudom, hogy ezt csinálnám, ha szeretnélek. Vagyis ezt csinálnám, ha át is élném, akkor természetes volna. Most mondjuk így, hogy bár most is természetes, csak az érzés nem segít benne, de ezt tovább csinálom. Ez az, ahogy a Szentírásban is előkerül, hogy: „Szeressétek ellenségeiteket, mondjatok imát üldözőitekért, áldjátok azokat, akik benneteket átkoznak!” Ilyenkor nem az történik, hogy én eggyé válok az ellenségemmel, illetve talán még az is megtörténhet. A misztikusok beszélnek erről is, hogy ő és én egy vagyunk, még akkor is, ha ő ellenségemnek tekint engem. De inkább az történik meg, hogy az én határaim elkezdenek tágulni. Ahogy ezt szoktuk is mondani, hogy nagy lesz a szívem. Olyasvalaki is belefér, hogy ha csak ösztönösen szeretnék, akkor annak ott már nem volna helye.

A lelki gondozó, a pap, a tanár, a pszichológus, a pszichiáter és az összes többi ilyen ember, aki nagyon közeli kapcsolatba kerülhet olyanokkal, akik amikor segítséget kérnek tőle, akkor olyan érzés segíthet nekik, hogy kérjenek segítséget, hogy fenntartsák ezt a kapcsolatot, hogy meg akarjanak maradni az ő közelében, hogy át tudják venni az ő segítő dolgait. Nyilván ez az a szeretet, amivel kötődök ahhoz, aki rólam gondoskodik. Éppen azt látjuk, hogy minél szorosabb egy ilyen lelki vezetői viszony, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy szerelembe essenek. Vagyis, hogy ez a két érzés annyira közel van egymáshoz, sőt még át is fedik egymást, hogy nagyon könnyű átmenni az egyikből, a másikba. Éppen ezért akármilyen segítőnek, mire van szüksége? Hogy tudja azt, hogy akkor tud segíteni annak, aki jön hozzá segítségért, ha alapszinten sikerül a kliensében kialakítani vagy megerősíteni egy új struktúrát, ami a gyerekkori szint. Tehát, akkor jár el helyesen, ha megtartja azt a viszonyt, hogy ő úgy lép föl, mint egy apa vagy egy anya. Ahogy Jung is mondja, „Legyenek lelki atyáitok és lelki anyáitok!” Mert ez az ős-eredeti kapcsolat! Akkor jár el helyesen, ha ebben a kapcsolatban megerősíti azt, aki hozzá segítségért fordul, és utána engedi, miután kialakul ez a már esetleg jól működő alap, amiben ő nagy hiányt szenvedhetett, hogy utána legyen egy jó és egészséges párkapcsolata. Ez volna a jó minta. Ezt azért mondom el, mert esetleg lehetséges az, hogy a kliens szerelmes lesz abba, aki segít neki. Ez megint csak nem baj, sőt nagyon is jó. Mert ez azt jelenti, hogy egy még felfokozottabb érzés fogja segíteni a klienst abban, hogy rendezzen a személyiségében valamit, amire egyébként nagy szüksége volna. A nehézség  akkor van, ha belemennek ebbe a kapcsolatba, mert akkor, amennyi előnye volt ennek, annyi hátránya is lesz. Ezt azért mondom, mert ti akármilyen formában belekerülhettek innen is, meg túl is ilyen helyzetekbe. Egy nagyon klasszikus helyzet az, amikor egy munkahelyen éppen szerelmi bánata van az asszonynak, vagy éppen nincs jóban a férjével, és akkor te rendes kollégájaként megvigasztalod őt. Vagyis ki vagy te akkor? Apuci vagy, aki az öledbe ülteted őt, a szegény, szomorú kislányt. Ez az a pillanat, amikor nagyon nehéz már meghúzni a határt, hogy itt éppen melyik érzés is van jelen őbenne meg a másikban. Ezért ne áltassuk magunkat egyáltalán. Főleg mi, keresztény emberek, annyira tudjuk magunkat áltatni, hogy mi gondoskodó szeretetünkkel vesszük körül a másikat. Na, na! Már a füled is vörös, annyira belezúgtál, csak nem mered bevallani! Úgyhogy kiábrándult házasokat, nagy óvatossággal segítsetek. Nem véletlenül akartam ezt nagyon jól tisztázni, mert lépten-nyomon találkozom azzal, hogy kedves fiatal keresztények, akik a szerelem romantikus mintáját jó alaposan bevésték a tudatukba, egyszer csak úgy benne vannak egy férjes asszonnyal vagy egy nős férfivel való viszonyban, hogy azt sem tudják, hogy kerültek oda. Nem is értik, hiszen egész életükben nem erre készültek és tényleg így van. Így ezek az illúziók, amelyek ennek a szerelemnek ezt a romantikus sémáját táplálják…hűha!

Még egy utolsó dolog ide. A szerelem is természetesen akkor működik jól, ha hiszünk benne. A mi kultúránkban talán spontán hiszünk benne. Ennek a romantikus sémának talán a nagy előnye, hogy megköveteli tőled, hogy megfellebezhetetlenül higgyél abban, hogy a szerelemnek világot alakító ereje van és a te életedet az fogja jobbá tenni. Az az ember viszont nehéz helyzetbe kerül, aki nem hisz a szerelemben. Nehéz lesz neki megházasodni, nagyon nehéz lesz. Annak is nehéz lesz, akinél valahol ez a folyamat nagy csorbát szenvedett. Ezért lehetséges az, hogy ahol nagy csorbát szenved az apa vagy anya-gyerek kapcsolat, ott lehetséges lesz, hogy ez annyira áttevődik a szerelem lehetőségére is, hogy az illető gyakorlatilag nem nagyon tud majd szerelembe esni. Sokáig azt gondoltam, hogy mivel ez a romantikus séma, egy olyan univerzális séma, így természetesen mindnyájan pont ugyanúgy vagyunk szerelmesek, és mindenki tud szerelmes lenni, és mindenki elveszti az eszét. Ez azonban nincs így. De itt megint fontos, hogy a kulturális séma bélyeget tesz azokra, akik nem tudnak eszeveszetten szerelmesek lenni, mintha ők csökkent értékű emberek volnának. Nincs így! Hanem inkább egy sebzettséget hordoznak magukban. Nagyon fontos lenne, maguknak, önmaguk felé, hogy elfogadják magukat olyannak, akik nem tudnak eszeveszetten szerelmesek lenni. Ne várják ki az időt a házassággal, amíg ez meg nem érkezik. Ezzel persze nem akarok senkit sem könnyelműségre csábítani. Hanem várjátok meg a megfelelő embert és időt!

Másképpen szerelmes a férfi és a nő. Ez pedig megint csak, ennek a sémának az egyik gyöngéje, hogy a nő azt gondolja, hogy a férfinek ugyanúgy kell szerelmesnek lennie, mint ahogyan ő szerelmes a férfibe. Ez nem fog beteljesülni. A férfi számára a szerelem, nem élet-halál kérdés, csak addig az, ameddig szerelmes. A nő számára a haláláig tartó élet-halál kérdés a szerelem. Tapasztaltam olyat sokszor a nőknél, hogy kiábrándultak a férjeikből, illetve akkor, amikor még nem volt a férjük, már annál előbb is kiábrándultak és csalódtak, mert a férfi, miközben szerelmes volt, simán el tudott menni két hétre nyaralni. Az neki ment! Amikor pedig a férfi megérkezett, a nő számon kérte rajta, hogy neki is annyira iszonyú volt? Szegény férfi! Hát erre most mit kellene mondania? Hacsak az agya ekkor nem endorfin-tejben úszott, amiben őszintén mondhatta volna, hogy én is, akkor lehet, hogy éppen, amikor biliárdozott, akkor nem volt ez annyira fontos neki… Értelmetlen egy férfitől azt a fajta szerelmet elvárni, amit egy nő átél. De ez fordítva is igaz. Egy férfi ne akarja lebeszélni a nőt, hogy az meg úgy legyen szerelmes, ahogy. Hanem örüljön neki.

Nyilván ezeknek az összes, itt elmondottaknak, megvannak a maga szexuális vonatkozásai is. A szexuális kultúrára, az erotika kultúrájára. Ennek azonban adtunk egy nagy pofont az utóbbi időben, a janzenista és viktoriánus vagy egyéb más erkölcstanunkkal. Azonban nagyon nagy szükség volna egy nagyon jó, kiforrott, erotikus kultúrára. A keletiek itt megint csak jó mintát adhatnak nekünk. Értelmetlen megbotránkozni azokban a hindu, sőt buddhista templomokban, vagy pedig lámakolostorokban, ahol az erotika teljes egyértelműséggel tud megjelenni a templomban és segíti a hivőket az istennel való kapcsolatukban. De ez természetesen visszahat, nyilván a szerelmi életükre is. Ebben nagyon gyöngék vagyunk mi, itt az utóbbi időben! A keresztény embernek szinte elsőrangú kötelessége volna, erotikus kultúrát létrehozni. Nyilvánvalóan kellene valami specialitásunknak lennie, ezen a téren is és ezt ki kellene dolgozni. Ez egyáltalán nem nevetséges.

Ide elmondanék egy aranyos történetet. Amikor az első Mickey egér mese keletkezett, akkor a cenzor például meghatározta, hogy amikor Mickey találkozik Minnie-vel, és amikor valami szerelmi közeledés jeleit mutatják a képernyőn, akkor arra kötelezték a rajzolót, hogy a kényes testrészeket kis ruhácskákkal fedjék. Vagyis még Mickey egér is a cenzúra áldozata lett, még a világháború előtt az Egyesült Államokban, és nem jelenhetett meg a maga egér voltában. Hanem egy kulturális köntöst kellett magára öltenie.

Egyébként tudtátok, hogy a Szűzanyát a reneszánszban, fedetlen keblekkel is előszeretettel ábrázolták? Később történt meg a Sixtusi kápolnában, hogy le kellett festeni a kényes testrészeit Ádámnak és Évának. Szerencsére most már fedetlenül láthatjuk őket, ugyanúgy, mint Mickey egeret. Ez a mi erotikus kultúránk hatalmas fejlődése. (?) a Szűzanyát még mindig kevésbé ábrázoljuk fedetlen keblekkel, kivéve akkor, amikor a gyermek Jézust szoptatja.

Most ennek a témának a végére értem.

 

A következő témánk a megvetés lesz. Egy kicsit bele is kezdenék.

A megvetés. Ez a kilencedik érzés. Mi az, ami kiváltja a megvetést érzését? A csoporton kívüli személy. Tehát olyan valaki, aki nem az én, nem a mi köreinkhez tartozik. Mi az a magatartásmód, ami benne van ebben az érzésben, és spontán módon alakítja? A figyelmen kívül hagyás, és az elutasítás. Ez nyilván megjelenhet végletes formában is. Itt megint fontos,

hogy erről úgy beszéljünk, mint egy alapérzésről, aminek megvan a maga funkciója, mégpedig az, hogy mi az egymással való azonosságunkat, összetartozásunkat ez által tudjuk erősíteni. Ennek nyilván megvan az evolúciós haszna. Ugyanúgy, ahogy nem üzenünk hadat a haragnak, a félelemnek, és a többinek, amelyekre azt szokták mondani, hogy rosszak vagy negatív érzések, ugyanígy mondhatjuk azt, hogy a megvetés nem feltétlenül van ellenünk. Itt most talán egy meredek dolgot mondok. Illetve, hogy a megvetés, spontán módon az életünknek a része. Lehetetlen, hogy mondjuk ott tartsunk, ha őszinték vagyunk magunkkal, hogy ez az érzés vagy tíz éve nem kerített hatalmába bennünket. Ezért sokkal jobb, ha azt mondjuk, hogy nézzük meg, hogy mire való és használjuk arra. Ahogy össze tudjuk egyeztetni az erkölcsünkkel és minden egyéb szemponttal. Ne dugdossuk, ne rejtsük el, mert ellenünk fog támadni, adott esetben egy olyan pillanatban, amely pillanatokat most élünk át! Az emberek a megvetés-érzésüket egyáltalán nem építették be a személyiségükbe és a kultúrájukba, így az most olyan magatartásmódban tör felszínre, amit utána nagyon fog szégyellni az illető. Az pedig persze még rosszabb, ha nem is fogja szégyellni.

Nyilván, ez az érzés negatív gondolkozás-és magatartásformára indíthat bennünket. Ilyen például az előítélet, ami a megvetés érzésbeli alapja. A hátrányos megkülönböztetés, a diszkrimináció, a kirekesztés és a többi, mind ide tartoznak, ebből az érzésből fakadnak. Mi az előnye? A saját, a belső, a mi értékeinknek a védelme. Tehát azt a célt szolgálja, hogy ez által is erősebben tudjuk megvédeni azt az értéket, ami egy adott esetben, egy idegen személy megjelenésével, számunkra félelmet keltően veszélyeztetve van.

A cserkészetben lehetett azt nagyon jól megfigyelni, hogy őrsök, rajok kellenek, és ezeket egymásnak kell ereszteni, persze nagyon jó értelemben. Az pedig nagyon jó, ha szintén jó értelemben ezek tudnak egymással rivalizálni, hogy tudnak harcolni egymással. Amikor lélektant tanultam, akkor amikor a csoportkohézióról tanultam, arról hogy mi képes a csoport erejét fokozni, akkor a fő pont az az, hogy kell egy közös ellenség, akiket megvetünk. Aztán ebből lesz egy érzés, majd egy gyűlölet, bosszúvágy, megsemmisítés és a többi. Furcsán hangzik, de ezt nagyon fontos tudni, mert egy csoportban megtörténhet az, hogy valaki, a mi köreinkben ellenvéleménnyel lép föl. Ekkor pedig, hogyan fogjuk ösztönösen megvédeni a többségnek az értékeit? Úgy, hogy kirekesztjük, ő lesz a bűnbak! Kinyomjuk őt a csoportból és ez által meg tudjuk erősíteni a saját értékeinket. De ezt csinálhatnánk másképpen is persze, ha tudnánk, hogyan kell integrálni ezt a dolgot a csoportba és a személyiségünkbe.

Akkor álljon itt egy történet. Amikor meghallotta Gandhi, hogy Erzsébet királyné házasodni fog, akire úgy tekinthetett volna, mint az elnyomó brit diktatúrának az eljövendő urára, akkor meggondolta azt, hogy mit is küldjön neki ajándékba. (Ugye tudjuk azt, hogy Gandhi a Hegyi beszéd alapján valósította meg a politikáját: az ellenségszeretet, pedig abban van benne!) Miután sokat töprengett, azt mondta, hogy hát ennek a szegény embernek nem is tudok mit adni. Ekkor pedig az erre megfelelő emberrel elküldetett egy olyan abroszt, amit a saját szövőszékén készített el. Ezt küldte el a leendő Erzsébet királynénak. A küldönc az valami politikus volt és úgy adta tovább ezt az abroszt, hogy azt tegyék a legfontosabb ajándékok közé, mert ezt egy olyan ember küldi, aki azt mondta, hogy szeretném, ha az angolok barátainkként távoznának. Ebben a mondatban mind a kettő benne van: távozzanak, de barátként.

A zsidó kultúrában tudjátok, hogy megkülönböztetik a tiszta és a tisztátalan állatokat. Ezen mi a papnevelő intézetben rengeteget derültünk, hogy az a szegény állat, miért is tisztátalan, amikor annyira jópofa, mondjuk vagy kedves. Mondjuk a strucc és a gólya is tisztátalan állat. El is mondom miért. Talán a Talmudban olvastam ezt, hogy kérdezi a gyerek a rabbit, hogy te mond rabbi, miért tisztátalan állat a gólya? Erre pedig a rabbi azt válaszolta, hogy azért, mert csak az övéi iránt érez szeretetet.

Köszönöm a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Részletek, gondolatok Pálferi előadásaiból minden héten

Te is kéred? Hova küldhetjük őket?