Érzelmek/érzések 6.

2002.04.30.

Megosztom
Elküldöm
Szeretettel köszöntök mindenkit!

Déváról jöttem, és Böjte Csabának hívnak, ferences szerzetes vagyok. Egy gondolattal alátámasztanám az előbb hallottakat, hogy mennyire nem elegendő csak tudni a dolgokat. Emlékeztek, mikor a napkeleti bölcsek megérkeztek Heródes udvarába, tanácsot kértek, hogy merre van a kis Jézus, merre van a kisbaba, akit meg kellene keresni. Heródes papjai nagyon világosan tanácsot is adtak, hogy ne félj Betlehem, mert nem vagy te a legkisebb, és megmondták, hogy merre is kell menni, hogy is kell menni. Ők tudták. Napkeleti bölcsek útra is keltek, odamentek, és az ő nevük be van írva az élet könyvébe. A Heródes papjainak neve nem tudom, hogy fel van-e írva valahova. Tehát nem elég tudni a dolgokat, tenni is kell. Ez a nehezebb.

Én is arra készültem, hogy Déván teljesen normális papi életet élek, végzem a dolgomat. S mindenre jöttek koldulni gyerekek a templom előtt. Kellemetlen, hogy vasárnap reggel beszél az ember a szeretetről, engedjétek hozzám a gyerekeket, és akkor el kell zavarni a gyerekeket, koldusokat a templomtól. Ez nagyon zavaró volt számomra. S előre csak úgy alkalmilag fogadtam be gyerekeket, megosztottam velük az ebédemet, a vacsorámat. S aztán úgy odaszoktak. Jelenleg 304 gyerek lakik ott. Persze ezt könnyű feldolgozni, mert Jézus azt mondta, hogy aki érettem lemond apjáról, anyjáról, családjáról, akkor az százannyit kap. Én úgy gondoltam annak idején, hogy ha megnősülnék, három gyerek elég lenne, úgyhogy az Úr 100 %-ban teljesítette az ígéretét.

Elmondok néhány történetet, és abból talán jobban meg fogjátok érteni.

Déván és Szászvároson is van egy-egy közösség. Szászvároson nyesem a szőlőt, odajön egy kislány, Bicsok Annamária. Székelyföldön a kicsi bicskának azt mondják, hogy bicsok. Odajön hozzám. Látom, hogy az a lány, aki mindig valami rosszaságra kapható, most padlón van. Mondom, mi a baj? Erre rám néz nagy kerek szemekkel, és azt mondja: Igaz, pap bácsi, hogy amikor én kicsi voltam, még fogam sem volt? Egy másodikos kislány szájából egy kicsit furcsa egy ilyen kérdés. De láttam, hogy ez valami többet is jelenthet, nem csak ennyit. Mondom: Mi a baj? Azt mondja: Nekem nem volt apukám, nem volt anyukám, nem volt fogkefém, és még fogam sem volt. És akkor az ember számára olyan csodálatos dolog, hogy az ölébe ültetheti ezt a gyereket, és azt mondhatja: Lehet, hogy nem volt fogad, de látod itt vagyok én most számodra, és most veled vagyok. És én akarok számodra lenni valaki.

Itt van az, amikor az ember szívében elindul valami, amit nem lehet megmagyarázni. Az az öröm, az, hogy egy kis gyerek számára valaki lehetsz. Valaki nagyon fontos. És csodálatos az az öröm, hogy mint mikor átölelt téged Jézus valahol, te is át tudsz ölelni valakit, egy kis babát, egy fiút, egy kislányt. Persze az elején nagyon furcsa volt.

Emlékszem az első gyerekek között volt egy Törőcsik Malvina nevű kislány. Akkor még nem tudtam a nevét. És hozta őt egy néni. Azt mondta, hogy ott kapta az állomáson, és itt szeretné hagyni nálunk. Most hogy mondjam? Nekem is van magánéletem, és szívesen megosztom a szabadidőmet, de hát igazándiból nem rajongtam az ötletért, és mondtam hogy vigyék el. Adok én ruhát, pénzt, valamit, de vigyék el. És akkor bementek a templomba, leültek ott hátul, én elkezdtem a Szentmisét, és ez tényleg szó szerint így történt, hogy elkezdtem az evangéliumot felolvasni, és az az Evangéliumi rész volt, hogy aki egyet is a legkisebbek közül befogad, az engem fogad be. Letettem a könyvet, és úgy hátra néztem, és mondtam: Hát Jézus ez huncutság. Ilyen pofátlanul az ember életébe betörni. És akkor, emlékszem, hogy mise után bejöttek megint, és mondtam: Maradhatsz persze Malvina, ha akarsz. És akkor elvittem fürödni, és része lett az életemnek. Persze nem jött érte senki, el kellett intézni a papírjait. Most jelenleg én vagyok számára a család, és a munkatársaim, a nevelőim, mert mindig mondogatom, hogy nekem az Isten feleséget nem adott, de anyóst, azt rengeteget. 67 világi munkatársam van, és aztán ők mondogatják, hogy ez sincs, az sincs, ez se jó, így se jó, szóval megvan a családi élet öröme a kolostor falain belül. Persze nagy-nagy élmény tud lenni, hogy én annak a Malvinának, Annamáriának valakije tudok lenni. Felvállalni az ő gondját, baját. Megosztani vele a nyári vakációtól kezdve, a kirándulásokat. Ha valamit vásárolok magamnak, rájuk is kell gondolni. Ez egy család. Ez egyfelől roppant teher, másfelől öröm, fény, meleg, amit semmi másért nem tudnék odaadni. Nap mint nap jönnek új gyerekek, kopogtatnak.

Valamelyik nap eljött egy kislány, 14 éves volt. Az édesanyja moldvai csángó volt, Petrillára ment férjhez, az édesapja már rég elhagyta a 7 gyereket, az édesanya meghalt tüdővészbe, s ők ott maradtak, ő a legnagyobb. Van neki két négyéves lány ikertestvére, és hogy fogadjam be őket. S az a döbbenetes, hogy ezt egy 14 éves gyerek kéri. Miért? Mert a kommunista időkben összekeverték a társadalmat, hogy homogenizálódjon egy cseppet, s akkor eljöttek olyan messziről. Persze a nagymamának nincs pénze vonatra, hogy eljöjjön 5-600 km-re az unokáihoz. Talán nem is tudja mi történt, talán nem is tudja, hogy mi van. És az a lány ott van, és koldul, a kukából kiszedi az élelmet, és a testvéreiről gondoskodik. Amikor Bicsok Annamária azt mondta, hogy neki nincs semmije, azt a semmit azt nehéz nektek elképzelni. Nehéz elképzelni azt, hogy bejön hozzánk egy fiúcska, és nézi a villanykörtét, Gyergyóremete mellől, és látszik, hogy ő ilyet még nem látott.

Amikor Hunyadról elhozom a gyerekeket, mindig azzal kezdjük, hogy elmennek fürödni, és bemegy a fürdőkádba, és a vizet elkezdi simogatni. Mert ő annyi melegvizet soha életébe nem látott. És akkor a 10 éves gyereket az öledbe ülteted, és elkezded mondani Hófehérkét, vagy bármely más történetet, és az neki pfú, azt még nem hallotta. Annyira nem hallotta.

Egyszer jön az egyik kislány, és mondja, hogy menjünk el a erdőbe. Mondom miért? Hozzuk el Jancsi és Juliskát! Az történt, hogy az egyik nevelőnő a Jancsi és Juliska mesét mondta, és hogy milyen nehéz volt nekik az erdőben, és nem tudom miféle gonosz mostoha… és akkor ő felállt, és mondta, hogy üljünk be ebbe a zöld autóba, és induljunk el a Grimm mesékbe, és hozzuk el a Jancsi és Juliskát. Ő még nem hallotta mostanáig ezt a mesét, és számára ez egy újdonság volt. Csoda odamenni a másikhoz, és számára valaki lenni. Csoda számomra az, hogy ezek a gyerekek szeretettel tudnak reagálni, és mekkora szeretettel tudják viszonozni azt, hogy megsimogatod. Felhívnak telefonon, és azt mondja egy vásárhelyi néni, aki egyébként már 10 gyereket a nyakamba akasztott. Most én nagyon át tudom érezni annak a lánynak a szerepét, akit felcsinálnak, és ott hagynak. Szóval ilyen értelemben ez a néni is rám uszított egy pár gyereket már, de nagyon sok van, és sok gonddal is jár, és felhív telefonon és azt mondja: Csaba testvér, Vásárhelyen baj van. Mondom: Hédi néni, mennyi az a baj? Csaba testvér, most csak kettő. Mondom: Hédi néni, mekkorák azok a bajok? Azt mondja: a középső ötödikes. Már négy éve ott van az a három nehézség Vásárhelyen, aranyos lányok. Most ilyenkor mi történik? Beül az ember az autóba, elmegy megnézi, hogy tényleg reális-e a probléma, vagy meg lehetne-e máshogy is oldani? Ha ez az egyetlen megoldás, akkor megkérdem, hogy akartok-e jönni Dévára? Döbbenetes, amikor azt mondják, hogy igen. Nem azt kérdezik, hogy hol van Déva, mi van ott? Akar. Jó, beül az autóba.

Egy darabig úgy volt, hogy a román hatóságok eléggé tolerálták, most meg olyan, hogy mindenbe belekötnek. Tehát gyereket így befogadni nagyon komplikált. De azt gondolom, hogy nem szabad elveszni a bürokráciában. Ők mondanak valamit, és meg is hallgatom. Azt mondják, hogy más megyéből nem szabad befogadni, mivel elég nyomorúság van, fogadjak csak onnan be, meg ilyeneket szoktak mondogatni. De ha úgy érzi az ember, hogy kell itt segíteni, akkor azt gondolom, hogy ne mérlegeljünk: megéri-e, lehet-e miből? Akkor szeretni kell.

Itt amikor sokan imádkoznak azért, hogy fogy a nemzet, meg hogy mi lesz velünk, milyen kevés a gyerek. Tudni kell azt, hogy sok száz, meg ezer gyerek van román árvaházba.

Elmondanék egy gyereknek konkrét történetét.

Júlia kétéves volt, amikor meghalt az édesanyja. Négyéves volt, amikor úgy elverte az apja ostorral, hogy az egyik szemére megvakult. A gyereket egyszerűen elvitték az egyik állami árvaházba. Most az a kislány hetedikes, ott van nálam, és elmeséli, hogy milyen döbbenet volt számára, hogy nem mondták neki, hogy hova viszik, románul egy szót sem tudott. Elvitték Bölényesre árvaházba. Levágták a haját kopaszra, levetkőztették meztelenre, románul beszéltek hozzá, ő nem értett semmit, és akik eddig körülötte voltak, sehol sincsenek. Akkor kapott valami ruhát, és elkezdődött egy egészen új élet. Azt mondta, hogy hónapokig nem szólalt meg. Képzelj el egy ilyen magyar gyereket. Aztán eltelt öt év, az édesapa fogadásból megivott két liter vodkát, belehalt. Temetésre hazavitték a gyereket, és ott egy ferences testvér összeszedte a temetésen, és elpostázta hozzánk a kislányt. Én írtam egy levelet, hogy befogadom ezt a kislányt, az árvaházban rám hagyták, hogy vigyem. Azóta ott van nálunk ez a lány. Ha beültetném közétek, biztosan nem tűnne fel, hogy nem közületek való. Nagyon szomorú dolgokat tud mesélni ez a lány. Több ezer gyerek van így, aki saját hibáján kívül bekerül egy-egy román állami árvaházba. S talán egy szót sem tud románul. Talán nem érti, hogy miért is történik ez vele. Akinek, ha megfogod a kezét, ragaszkodik hozzád. Mit jelent a román intézetből kivenni egy gyereket.

Most nagyon sok gyerek van. Sajnos anyagi gondot jelent benntartani az intézetben egy gyereket. Volt, hogy egy megyében bezártak egy intézetet, Kőrisbányán, és akkor mondták, hogy fogadjak be én is gyerekeket. Kimentem, megnéztem a listán: a két Lakatos gyerek jöhet, a két Béres gyerek jöhet, anélkül, hogy láttam volna a gyerekeket. Akkor a hat gyerek jön. Mondom: Nem kell valahol aláírni, hogy elviszem ezeket a gyerekeket? Hoztak egy listát, felírták, hogy 6 cipő, 6 zokni meg minden. Mondom ez a csomagolás, a lényeget nem kell aláírni? Azt mondták, hogy azt majd elintézzük papíron. Aláírtam, elvittem. Ott vannak nálunk. Tehát könnyen ki lehet venni, csak legyen, aki.

Még azt is elmondom, hogy a tavaly évi összköltségből kiszámítva egy gyerek összköltsége, úgy mondom, mennyiért lehet megmenteni egy gyereket, 324 Ft. Ez egy államilag elismert gyermekvédelmi központ, tehát ennek egy részét az állam adja. Tehát tavaly 174 Ft volt, amit én kellett összekolduljak. Ez egy gyereknek egy napja. És vannak nálunk jelenleg olyan 3 éves gyerekek is, és vannak tizenkettedikes nagy gyerekek is, vannak olyanok is, akik apátlan, anyátlan árván odakerültek hozzánk, és most mint tanító bácsi, nevelő dolgozik, nagy szeretettel és nagy eredménnyel. A gyerekeknek egy része egy szót sem tud magyarul, amikor odakerül hozzánk, és szépen megtanul. Legtöbbet meg kell keresztelni, mert az utcán nem keresztelnek. Hogy mondjam, elindul, elsőáldozó lesz. Annyira nyitottak azokra az értékekre, hogy meglepő. Ennek a 10 évnek a legnagyobb tapasztalata, ami számomra a legfontosabb, hogy Isten selejtet nem teremt. Az, hogy ezek a gyerekek bármin is mentek keresztül, mennyire csodaszépek. Nincs olyan, hogy Isten a nyolc óra vége fele járt és összecsapta az emberkét, hogy úgy is jó, na ebből most már elég. Ez rád is vonatkozik: Isten remekműje, Isten csodája. És ezt olyan jó látni abba a kisbabába, abba a fiúcskába, abba a kislányba, hogy ő egy csoda. És ha ki lenne téve ide egy Rembrandt, akkor biztosan kesztyűvel nyúlnánk hozzá, és ott állna mellette egy őr, és ügyelnénk rá, mert ez egy nagy érték. Ha így közeledsz egy gyerek felé, ilyen hódolattal, ilyen tisztelettel, akkor egy új világ nyílik meg számodra. Nekünk annak idején a spirituálisunk, aki most püspök, ő mondotta, hogy igazából minden ember előtt térden állva kellene megjelennünk, mert minden emberben ott van az élő Isten. És én ezt tapasztaltam, hogy akkor is, ha az a gyerek nem érdemli meg, akkor is ha zavarban van, és csapkod, és utálatos akkor is, ha ilyen szeretettel tudsz felé fordulni, akkor mindig előjön belőle a tiszta szép arc. Ezt olyan sokszor megtapasztaltam.

Elmesélek egy konkrét történetet: egy fiúcska; megszülte az anya a gyereket leányul, otthagyta a nagymamánál, most már neki nem kellett. Közben három gyereket szült az új férjének is, aki jehovista volt, ő meg élte a világát. Tehát egy olyan őrtoronybeli hangulat a családban. És akkor meghal a nagymama, hazakerül a gyerek. Tizenegy éves volt a gyerek, egy napot iskolába még nem járt. Ez tavasz felé volt, mit lehet csinálni, amit lehet a házba elvisz, eljátszik ugye az automata játékokkal, kilóg a családból. Biciklit lop, rendőrség, cirkusz. Végül megunja a fiú az egészet, és elemel otthonról kávéfőzőt, aranyat és felül a vonatra és elmegy világgá. És akkor Déván megtetszik neki a vár, kiszáll, a rendőrök összeszedik, mert nincs jegye, mert nem tud románul. Nálunk minden városban van ilyen gyerekvédelmi központ, ahova a kiskorú bűnözőket nemi erőszak miatt, meg más miatt bezárják. De ugyanide csukják az utcán talált gyerekeket is, meg azokat is, akik úgy csellengenek. Ez a fiúcska is ott van. És akkor hívnak fordítsak, és akkor megismerem Sanyikát. Hát akkor persze kéri, hogy fogadjam be. Elviszem a kolostorhoz. Kiderül, hogy tizenkét évesen nem ismeri a betűket. Mit lehet csinálni? Berakjuk az első osztályba. De persze egy nagy ló, a többiek meg kicsik. A kicsik meg szórakoznak vele, hogy mi már tudunk írni, te meg még nem. És akkor előveszi a seprűt, és próbál rendet csinálni, a tekintélyét helyreállítani a közösségen belül. Jött a nevelőnő, hogy ezt a büdös kölyköt vigyem a francba, miért kellett ilyeneket idehozni. Nagyon kellemetlen helyzet. Mit lehet csinálni? Én ismerem Sanyit. Tudom, hogy mi mindenen ment keresztül. Odamentem, megöleltem, elkezdtem simogatni a hátát. Éreztem, hogy nagyon el van szomorodva ez a gyerek. Nem voltam biztos benne, hogy tudunk segíteni rajta. Erre elkezdi bokszolni a hasam, hogy hagyjam őt békén, és ő úgyis el fog menni. Nem is tudtam mit mondani. Most mondjam azt, hogy egy hülye anyád van, aki ilyet csinált veled, és hogy tudott ilyen kialakulni. De simogattam. Mondtam: Mondjad Sanyi, mit érzel! És kezdte mondani a benne levő feszültségeket, gondokat, problémákat. Gyere, mondom, hadd mutassam be neked a gyerekeket, akiket megvertél. Itt van Csabika; kétéves kora óta nem látta az anyukáját, apukája halott. Anyukája él valahol, de még nem kereste. Itt van nálunk pár éve, de még egyszer sem kereste meg. És így szépen bemutatom azokat a gyerekeket, akiket megvert. Hallgatott, Mondom, nem csak neked vannak gondjaid, másoknak is van gondja, és ez egyáltalán nem használ, hogy te verekedsz. Megfogtuk egymás kezét, és imádkoztunk azért, hogy többet ilyen ne történjen. Az olyan jó dolog, amikor egy bűnössel tudsz imádkozni azért, hogy ő megszabaduljon, hogy ő talpra tudjon állni. És a gyerek is nagyon jól érzi, hogy most valami olyasmi történt, ami nem kellett volna, hogy nem ítélik el, hanem szeretnék kihúzni őt a – na nem mondom –, és akkor OK, teljesen úgy érzi, minden helyre jött. A nevelőnő azt mondja, hogy náluk van büntetés: aki verekszik száz guggolás jár érte, hogy vésődjön oda a szürkeállományba, hogy ilyet nem szoktak csinálni. Azt mondja a Sanyi, hogy sok, mármint az 500 guggolás – 5 gyereket vert el. Az tényleg sok. De hát itt ez a törvény. Nálunk úgy van, hogy 8-10 gyerek egy szociális családot alkot, amelyben van egy nevelő házaspár, és megvannak a belső törvényeik, és azok szerint élnek. Mondom én nem fogom erőltetni azt a lányt, hogy téged befogadjon. Azt mondja, nem csinálja meg. Mondom, tudod mit, úgyis mindegy. Valaki elkövette a hibát, és most valaki a büntetést is elvégzi, azzal el van intézve. Azzal én elkezdtem guggolgatni. Egy darabig nézett, és mondja, álljak meg. Mondom, azt csinálok, amit akarok. És akkor gyorsan ő is el kezdte csinálni, hogy nekem kevesebb maradjon. Persze hagytam, hogy legyen neki igaza, de azért úgy 200-at én csináltam, 300-at ő. Nem tudom, neki volt-e izomláza, de én másnap úgy mentem. De tény az, hogy az a gyerek azóta, hogy úgy mondjam, a tenyeremből eszik, és nagyon jó barátok lettünk. És egyetlen év alatt elvégezte az elsőtől negyedik osztályos iskolát, és levizsgázott a négy év anyagából, és kiállt vasárnap és felolvasott nagyon szépen az Evangéliumból.

Tehát működik az Evangélium. Jó ez a képlet. Tehát Jézus Krisztus nem mellébeszélt, ezt ki lehet próbálni, és meg lehet élni. És ez nekem olyan nagy élmény. Azt, amit én tanítok, megpróbálom megélni, és látom azt, hogy működik az életemben, működik annak a 67 világi munkatársam életében. Ugyanezt megtapasztalják.

És szeretettel meghívlak benneteket is, gyertek el. Hátha ti is megtapasztaljátok, milyen jó dolog jónak lenni, milyen jó dolog valakit ölbe venni, önzetlenül, szeretettel. Milyen jó dolog meghallgatni egy kamasznak a maga gondját, baját, milyen jó dolog elmenni valakivel kirándulni, és futballozni, és úszni, és fürödni és meghallgatni egy tizenhároméves lány szerelmi bánatát, és akkor azt mondja az ember, hogy kitömi a vállát zsebkendővel. Annyit bőgnek a vállamon, hogy tüdőgyulladást fogok kapni. De jó dolog, öröm, fény. Én azt gondolom, hogy a magyar egyháznak egy nagy-nagy problémája, hogy a lendülettel valami baj volna. Nagyon jó lenne, ha mernénk elmenni, és megkeresni embereket, segíteni rajtuk. Olyan végtelen nyomorúságok vannak Erdélybe, hogy biztosan nagyon jó lenne, ha egy hétre, egy hónapra, egy évre, talán egy életre, jönnének közületek fiatalok, akik segíthetnétek rajtunk. Szükségünk volna a Ti segítségetekre. És képzeld el, a dévai kolostortól öt percnyi járásra van két disznópajta. 1990-ben kiürültek, összeomlott a kommunizmus, az állami gazdaságok megszűntek. Középen van egy folyosó, jobbról ballról ilyen magas vasbetonból készült boxok vannak, ahol 1-1 anyakoca, vagy malac ott élt. És persze nincs villany, nincs víz benne. És Déván egy csomó embert kiköltöztetnek a lakásukból, mert nem fizették már évek óta a fűtést, villanyt, és kiköltöztetik. És akkor a dévai tanácstól kijön egy ember és felírja 1,2,3, minden egyes olyan 3×3 m-es terület fölé, az ablak alá a számot, és minden család kap egy olyan likat. És ez nincs kitakarítva. Minden úgy van, ahogy volt, megszáradva, minden, és oda költöznek emberek. Odamész, és érzed, hogy nem kapsz levegőt. Érzed, hogy szinte szégyenled, hogy ember vagy, hogy hogy történhet ilyen dolog. És akkor hallod, hogy a másik kopogtatja a csöveket. Mondom morzéznak, vagy mit csinálnak itt. Mondják: Nem. A patkányok kikezdik a gyerekeket, és állandóan zajongani kell, hogy ne merjenek elő jönni. És nem volt világháború, és nem volt árvíz, és földrengés és megtörtént. És nem egy városban, hanem mindegyik városban. Sokszor úgy érzem, hogy porszem vagyok, kicsi vagyok. 300 gyerek, de ha valami elvinné azt a 300 gyereket, holnap megint lehetne 300 gyereket összeszedni. Kialakulnak ilyen fantom blokkok, negyedek. Milyen ez: rendes blokkház, és 5-10 lakó nem tudja fizetni a villanyszámlát, a gázszámlát, a fűtést. Mit csinálnak? Levágják az egész lépcsőházról. Akinek ez nem tetszik, az elmegy, és keres valahol máshol lakást. Persze a helyébe olyanok költöznek, akiknek úgyis jó. És akkor ott van a fűtőtest, de azt levágják, öntvény. Ócskavas, abból lehet venni két kenyeret. Leadják, és kitépik a falból a csöveket, azt is le lehet adni. És akkor tél van, hideg van. Azt mondják, hogy nálunk zsákot nem érdemes az ablakra tenni, azt fel lehet tenni a falra is rajzszeggel, és akkor eltüzelik az ablakkeretet. Persze nincs víz, nem folyik víz. Például Szászvároson egyetlen egy nyilvános csap nincs, ahonnan lehetne vizet meríteni. Hát akkor mit lehet csinálni? Hát az a lakás, amelyik üres, oda mindenki bemegy, és oda elvégzi a dolgát.

Nagyon nehéz ezt elképzelni. Azt mondják ezek mind cigányok. A csudát. Ott Dél-Erdélyben aki felemelkedik a társadalmi ranglétrán, az nem cigány. Aki ellenben ellenség és alulmarad, az lehet bármilyen fehér, vagy barna, arra azt mondják, hogy cigány. Most egy ilyen helyen, ahol a lányok 12-13 évesen kezdik el szülni a gyerekeket, hogy kinek ki az apja, ki honnan jött és hogyan. Nagyon nehéz ezt kideríteni. Emberek, gyerekek. És kívülről látva nagyon sokan félnek bemenni ezek közé az emberek közé. Pedig csodaszép emberi lelkek vannak ott.

Elmondok egy történetet. Az egyik kislányunkat hazaengedem karácsonykor, és visszajön szakadt ruhában. Hova lett a ruhád amit adtam neked. Azt eladta, és ételt vett az apjának. Hát most ez nem szép. Miért szereted te apádat ennyire? Amúgy ez nagyon fontos. Mikor valamit nem értünk mi pedagógusok, akkor nézzük meg. Mária három napig kereste eltűnt fiát, és akkor nem az volt, hogy elővette apja szíját és hol voltál te hülye kölyök, hanem : Nézd, apád és én aggódva kerestünk. Miért tetted ezt velünk. Azt hiszem valahol itt kezdődik a pedagógia, hogy merjem megkérdezni, hogy miért van. S akkor a gyerek elmondta, hogy hát az van, hogy neki pont névnapja volt, és az édesapja elment és nem tudott pénzt keresni, és akkor hazajött és sírt, és akkor ő elment és eladta a ruháját és hozott élelmet, és megünnepelték az ő névnapját. De most miért szereted ennyire apádat, hogy fontos volt? És akkor elmondja, hogy amikor ötéves volt, akkor leforrázta magát forró vízzel, lábán hatalmas égési sebek vannak, és akkor bevitték őt a kórházba, de mivel az apja tényleg egy cigány férfi volt, durva, kemény arcú ember, nem engedték be. Az apa hazament, felforralta a vizet, beledugta a kezét, és mentő bevitte és gondozta a leányát. Sokszor ez a durva érdes felszín mögött olyan csudaszép emberi lények vannak. Érzések. Nekem sokszor élmény köztük lenni, szeretettel velük lenni. Ami szép, hogy ha ezeknek a gyerekeknek felkínálsz egy normális lehetőséget, hogy tanuljon, hogy haladjon, tehát évek alatt olyan szépen kibontakoznak. Most a végzős gyerekek nagy része bejutott főiskolákra, egyetemekre. Tehát veszik a lapot. A felkínált lehetőségekkel élnek. Az a baj, hogy nagyon kevesen vagyunk, akik lehetőséget adunk nekik.

Városunkban van egy francia lelkiségi mozgalom. Ők veletek egyidős fiatalok. Egy évre abbahagyják a tanulmányaikat. Franciaországban van egy központjuk, de nem csak francia fiatalok vannak ebben a mozgalomban, hanem Déván például most van egy brazil, svájci, német. Ez azt csinálja, hogy jelentkezik. Ha megfelelő, elküldik egy évre a harmadik világba. Európában egyedül Déván van egy ilyen központ. Ez nyolc éve működik Déván, és nagyszerűen működik. Lejönnek, nem egyszerre jönnek. Hogy telik el egy napjuk? Négyen vannak általában egy központban. Egy az édesanya, aki főz, bevásárol, takarít, rendet csinál. Egy közülük mindig Mária, aki leül, imádkozik, elmélkedik, levelet ír, aznap ő a lelkiekkel foglalkozik. A másik kettő addig kimegy a nyomornegyedbe, intézményeket nem hoznak létre, adományokat nem osztanak. Játszanak a gyerekekkel. Beszélgetnek, meghallgatják. Kimennek az állomásra a csellengő gyerekek közé. Nem akarják őket elvinni a javítóintézetbe. Semmit se, hiszen szeretik őket. Elmennek a kórházba, az otthagyott gyerekeket ölbe veszik. Nálunk minden kórházban az anyák megszülik a gyerekeket és 5-10-15 gyerek ott van hagyva. Vagy van úgy, hogy beviszik az öt-tízéves gyerekeket, hogy beteg, aztán elfelejtik hazavinni. Nekünk is van pár ilyen gyerekünk. Például Hunyadról telefonáltak, hogy van két fiúcska, hogy én vigyem el. Az alpolgármester telefonált. Mondtam, megnézem. Bemegyek a kórházba. Az orvos úgy elkezd velem kiabálni, hogy miért nem jöttem eddig. Mondom nem az enyémek. Mondja, minden férfi azt mondja, hogy nem az övék. Gondoltam, mit magyarázkodjak. Aztán hazavittem a gyerekeket. Öt évvel ezelőtt volt, most is ott vannak nálam. Apjuk nem volt, az anyának nem volt lakása, prostituált, és odarakta a kórházba. Most közbe-közbe meg szokta látogatni őket, félévente egyszer-kétszer. Nagy büszkén mondogatja a fiúcska: az anyukájának munkája van, jár különböző városba, és lányokat keres olaszországi munkára. Most mit mondjál neki. És ezek a francia lányok ott vannak. Szeretik a gyerekeket, elmennek mindenfelé. Letelik az év, visszamennek. Nyolc éve működik, tehát azóta hány lány ment vissza. Mondjuk úgy, hogy lelkivezetőjük vagyok nekik. Általában sírva mennek el. Mindegyik azt mondja az év végén, hogy milyen sokat kaptak. Letisztul a hivatásuk. Világnézetük kialakult. Emberségükben kibontakoztak, s érzik, hogy adtak az életükből egy évet Istennek. A szegényeknek. És ez emberi méltóságot ad nekik. Büszkeséget, és örömmel tudnak haza menni.

Azt hiszem, hogy szép lenne, ha az anyaországbeli fiatalok azt mondanák, hogy elmennek Kárpátaljára, ahol szintén rengeteg probléma van, Erdélybe, Vajdaságba egy hétre, egy hónapra, hogy valamit odaajándékozzanak önzetlenül az életükből. Ez a missziós lendület ez egy csoda. Kivirágzik az ember lelke. Eltelik örömmel, fénnyel, bátorsággal. Megtapasztalja azt, hogy amit nekik hittanórán mondtak, az nem egy elmélet, hanem ez egy gyakorlat.

Menjünk vissza a napkeleti bölcsekhez. Nagy-nagy élmény volt nekik, amikor ölbe vették a kis Jézust, és az eljátszott a szakállukkal, rájuk mosolygott. Az Isten rámosolyog az emberre.

(Pál Feri)

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit. Egy gyors visszatekintés a múltkorira. Azért, hogy bőven tudjak újat is mondani, ne csak régit. Tudjátok, arról beszéltünk, hogy a boldogság állapota hogyan határozza meg a gondolkodás-módunkat. Egyértelműen ki tudtuk azt jelenteni, hogy az az ember, aki átéli a boldogság érzését, az az agyában egyszerűre kapcsol. Kevésbé lesz logikus, kevésbé lesz olyan valaki, aki minden részletre körültekintően tud ügyelni, a logikai menetében ugrások lesznek, a tekintélynek sokkal nagyobb szerepe lesz, a külső, nem odavágó körülményeknek a hatása jobban fog érvényesülni, stb. stb. Tehát ez volt az első nagy rész, amiről beszéltünk, hogy az érzések beállítják az agyunkat is egy nagyon sajátos működésmódra. A másik rész pedig az volt, hogy arról beszéltünk, hogy mi történik akkor, ha valamilyen érzésünk van, valakit szeretünk, és ez a valaki, akit szeretünk, valami rossz…

(Bejött valaki, és a gondolatmenet megszakadt – a szerk.)

Arról beszéltünk, hogy a kiegyenlítődés elve, és az összhang keresésének elve, mind a kettő, annélkül működik bennünk, hogy ezt akarnánk csinálni. Természetadta működésmódunk, hogy ha lenne bennünk ellentétes érzés, gondolat, ítélet vagy meggyőződés, és ez a kettő természeténél fogva ütné egymást, akkor ez egy olyan konfliktust idéz elő bennünk, amit nem szeretünk elviselni. Nem szeretünk hosszú távon egy ilyen belső konfliktusban létezni. Ez azt jelenti, hogy – általában -amelyik erősebb, vagy a meggyőződésünk – persze, amögött is vannak érzések, de lehet, hogy azt csak ítélet formájában, logikus gondolat képében jelenítjük meg magunk előtt is – tehát, ha a meggyőződés az erősebb, akkor megpróbáljuk az érzést annak képére és hasonlatosságára formálni.De ha az érzés az erősebb, és az üti azt a gondolatot, amit ugyanazzal a dologgal kapcsolatban elképzelünk, akkor pedig a gondolkodásmódunkat fogjuk akarni megváltoztatni. Tudatosan vagy nem tudatosan, mert ennek a kettőnek az ellentétét nem szívesen éljük meg. Próbálkoztam azon, hogy tudnék – e a világirodalomból innen-onnan olyan példát hozni, mikor egyvalakiben látványosan megjelenik az, hogy valakit gyűlöl és nagyon tisztel. Vagy valakit nagyon-nagyon értékel, és közben utál. Lehetséges–e egyáltalán ilyen? Biztos, hogy ti tudnátok, de nekem néhány nap alatt nem jutott eszembe ilyen klasszikus példa. Egy jutott eszembe a Szentírásból: Heródes, aki lefejezteti Keresztelő Szent Jánost. Azt tudjuk, hogy Keresztelő Szent Jánoshoz lejár a börtönbe, tiszteli őt, szívesen hallgatja, és örül akkor, ha vele lehet, és mégis lefejezi. De ezek nagyon rendkívüli helyzetek. Nem is gondolom, hogy ez egy ilyen telitalálatos dolog. Mindenesetre még egyetlen egy részét ennek nem mondtam el, mert itt most arról beszéltünk csak, hogy ha az érzés üti a gondolatot, vagy a gondolat üti az érzést, akkor ezek valamiképpen kiegyenlítődésre törekednek, valamilyen irányba, hogy egyértelmű legyen a kép. Ugyanez a logika érvényesül akkor, ha egy dolgot biztosan tudunk, a másikról pedig nincsen se érzelmi, se értelmi információnk Akkor természetesen az ami addig semleges volt, az számunkra…

Amikor vagy az érzés egyértelmű, és az ítélet még nem fogalmazódott meg, de nincsen még gondolatunk azzal kapcsolatban, vagy a gondolat egyértelmű, de még érzelmileg nem kapcsolódunk valamihez, akkor, természetszerűleg az összehangolódás elve alapján, hatni fog a már kialakult érzelmi vagy gondolati ítélet vagy meggyőződés arra, amire egyébként még nincsen fogalmunk: érzelmi vagy gondolati. Lehet, hogy ezekkel most nagyon egyszerű dolgokat mondtam, olyanokat amiket úgy ki is tudnánk találni . De azért ezt nagyon izgalmas látnunk, és ebből a következtetéseinket levonni. Amit meg is tettem egy fő gondolatként, hogy az ítéleteinket legbiztosabban mindig és komolyan befolyásoló tényező a hangulat és az érzés. Idáig jutottunk el múltkor. Ide még egy valamit. Sokakkal beszéltem, akik már egy kicsit reflektáltabb helyzetben arról beszéltek, hogy a munkahelyen, vagy ott, ahol az információ még kevés volt arról a valakiről, hogy ő kire szavaz, vagy szavazott, szinte ösztönösen is elindult az a játék, hogyha szimpatikus – ez ugye érzéseket takar –, akkor ő biztosan arra szavazott, amire én. Ugye ez pontosan ennek az érvnek a pontos megvalósulása. És hogy mi történt veletek akkor, amikor valakiről, aki számotokra nagyon szimpatikus volt, kiderült az, hogy pont a másikra szavazott. Akkor indul el az a három szempont, amiről beszéltem. Megpróbáljuk őt megutálni, tehát kimagyarázzuk, átértékeljük. Nem, nem, nem, eddig gondoltuk rosszul, az eddigi összes jelet, ami már jel értékűvé vált, hogy ő miért szimpatikus, és már éppen gyalogoltunk volna egy emberi világba, hogy szerethetnénk is az illetőt, ezt szépen átértelmezzük. Mindent ahhoz az érzéshez rendelünk vagy, adott esetben, ahhoz a meggyőződéshez, hogy a rendes ember ezt vagy azt nem csinálja.

Amiről most beszéltem, hogy az erősebb irányába eltolódik az ítéletünk, lehet ez érzés vagy gondolat, már Spinoza is megfogalmazta: „aki azt képzeli, hogy valaki szereti őt, és azt hiszi, hogy erre semmi okot nem adott, az illetőt viszont fogja szeretni.” Tehát az a számára pozitív információ és meggyőződés, hogy szeretnek engem, és ráadásul azt gondolom, hogy nem is érdemeltem ki, ez engem egyértelműen egy érzés kialakulása fele fog indítani.

Saját élményem, hogy mennyire távol vagyunk attól, hogy pusztán racionális döntéseket és ítéleteket hozzunk, és a hitünk kizárólagosan értelmi teljesítmény legyen. Most már több százra tehető azoknak a jegyespároknak a száma, akiknek beleláttam a családmodelljébe. Itt egy következtetésemet akarom megosztani: van egy olyan feladat, hogy pénzek segítségével ki kell rakni a családot, ahol felnőttem. Két szabály van: az egyik, hogy a pénzek értéke, 1-es, 5-ös akármi, egy racionális szempontot fejez ki. Az értékítéletem alapján kit tartok nagyon értékesnek, és kit tartok kevésbé. A pénzeknek az egymástól való távolsága pedig, egy érzelmi szempontot fejezhet ki, hogy ki az, aki közel van hozzám érzelmileg, és ki az, aki távol van tőlem, vagy kik azok, akik egymáshoz közel és egymástól távol vannak. A több száz ilyen modellt látva egy kezemen meg tudnám számolni azoknak a számát, ahol komoly különbséget mutatott az, hogy valaki másként ítélt meg érzelmileg, és más ítéletet alkotott róla az értékrendje alapján, úgymond racionálisan. Egy kezemen meg tudom ezeket számolni. Majdnem minden modell azt a képet mutatja, hogy aki közel van hozzám, az az értékes, aki távol van tőlem, az a kevésbé értékes. Az árnyalatok nagyjából csak ott jönnek ki, ha egyenlő távol vannak tőlem emberek, akkor azok között, mondjuk, van értékkülönbség. Vagy ha csak kisebb mértékben vannak tőlem közel vagy távol emberek érzelmileg, lehetséges, hogy őket ugyanolyan értékesnek tartom. De talán életemben egyetlen egyet sem láttam, hogy valakit ő nagyon messze tett volna magától, és nagy értéket adott volna neki, vagy pedig fordítva, hogy kis értéket ad, és közel tartja magához. Ez azt jelenti, hogy ez a folyamat nem tudatosan, de befolyásolja minden olyan elképzelésünket, ahogy mondjuk, a családunkat látjuk, a közösségünket látjuk, az egyházunkat látjuk. Tehát össze fog fonódni ez a két szempont, hogy mit gondolok, és mit érzek. És a legszebb ebben az, hogy ez általában nem is tudatos, hanem annyira összekapcsolódik, hogy természetszerűleg ezt így tartom helyesnek, ahogyan ezt gondolom. Ez azzal húzható alá, hogy én a gyakorlat előtt el is mondok egy példát a saját családomból, hogy nekem van egy olyan ismerősöm, családtagom, akit nagyon értékesnek tartok, ha az értékrendemet nézem, akkor az kifejezetten az egyik legértékesebb ember, mégsem áll hozzám közel. És a mi családunkban is van olyan valaki, ha a nagy családot nézem, akiről kimondhatom azt, hogy – nem kriminális értelemben – végigbűnözte az életét, hozzám mégis közel áll. És ez a példa el is hangzik, de nem nagyon számít, hanem a dolog egy képet fest. Tehát azt mondhatjuk, hogy az érzéseink nem csak az agyunknak egy meghatározott állapotát idézik elő, nem csak adott esetben a gondolkodás kizárásával, megkerülésével vagy éppen azt mentesítve cselekvési módokat, mintákat jelent. Tehát az érzésben benne van nem csak az, hogy az érzés nyomán mit fogunk majd csinálni, és hogy ez milyen fizikai állapottal fog majd együtt járni, hanem most már mondhatjuk azt is, hogy az érzéseink tulajdonképpen magukban rejtenek egyfajta gondolkodásmódot is. Nem csak az emlékezés miatt, de az ítéletalkotás miatt is, az észlelés megváltozása miatt is mondhatjuk azt, hogy az érzésekhez hozzá rendelhetünk annak megfelelő gondolkodási módokat. Nyilván, ha ez így van, az érzésekhez annak megfelelő gondolkodás dukál. Vagy ha ez nem így volna bennünk, akkor valahogy összenyomnánk a kettőt, hogy valahogy egy legyen. Ebből könnyen kikövetkeztethetjük azt, hogy egy lépés a meggyőződés. Tehát, hogy a meggyőződéseink alapvetően alapulnak az érzéseinken. Sőt azt kell mondanom, hogy az a hit, amiben nincs nagyon sok erőteljes érzés vagy érzelem, az a hit gyönge. És az a hit erős, amelyet átsző az erőteljes érzelmi háttér. Ez még akkor is így van, ha a konkrét esetben én nagy hitről teszek tanúbizonyságot, de abban a pillanatban nem élem át azt az erőteljes érzést, mert hiszen itt az egész múltam számít, a hitem erejét illetően. Sőt éppen így lehetséges, hogy egy nehéz helyzetben éppen az érzéseim ellenére tudjak a meggyőződésem alapján valami nagy nehézséget vállalni. De emögött nyilvánvalóan az van, hogy amikor én elvállalom ezt a nagy nehézséget, akkor már jönnek is azok a pozitív érzések, amik megerősítik a hitemet, mert ezek összefüggésben vannak.

Nagyon érdekes beszélgetésnek voltam fültanúja a rádióból. Egy iszlám vagy muzulmán szakértő beszélt egy zsidó emberrel – utalok egy fél évvel korábbi gondolatomra: a miért és hogyan kérdések. Jól mutatnak egy gondolkodásmódot. Ez a muzulmán ember azt mondta, hogy ő abban látja a két kultúra közötti nagy különbséget, hogy a zsidó-keresztény kultúrában, főleg az utóbbi időkben, a legfontosabb kérdés az volt, hogy hogyan. És ennek a kérdésnek a nyomán egy ilyen jóléti, boldog, vagy legalábbis valami ehhez hasonló világot tudtunk teremteni magunknak. A muzulmán hitvilágnak a fő kérdése nem a hogyan, hanem a miért. Ő muzulmánként azt mondta – és ez a mi nagy gyöngénk, mert nagyon sokszor a miért kérdésekre nincs válasz – azzal, hogy mi állandóan és folyamatosan mindig a miértet kérdezzük, magunkat egy olyan érzelmi állapotba sodorjuk, adott esetben a lehetetlenség, a reménytelenség, a megválaszolhatatlanság, a kiúttalanság állapotaiba, ami kedvez annak a világnak, amit látunk és aminek nagyon sok árnyoldala is van. Mert megnőnek a feszültségek, az elégedetlenség, ez radikalitást szül, vallási radikalitást. Azért akartam őt megidézni, mert ő egészen máshonnan nézi a dolgot, mint ahonnan én, és mégis döbbenetes módon összecseng azzal, amit itt elmondtam nektek fél évvel ezelőtt. S hogy ezt ő rögvest összekötötte érzelmi állapottal, hangulatokkal, kedélyállapottal s az ebből való cselekvési mintákkal.

Utolsó rész Spinozából – nem tudom miért, de úgy szeretem –, hogy Spinoza hogyan kapcsolja össze a gondolat világát az érzelem világával: „ A jónak és a rossznak az ismerete nem más, mint az öröm és a szomorúság indulata, amennyiben ennek tudatában vagyunk.” Tehát amiről beszélek, azt nem a posztmodern kor lélektani szakemberei sütötték ki, hanem ez a tészta már régóta kész van.

Hogy most még tovább menjek, a kinyilatkozatásból is kiolvashatjuk ugyanezt, és ez nagyon érdekes, mert a hitünkkel közvetlen kapcsolódás lehet, ahogyan Jézus ezt a kettőt egységben látja. Két részre gondolok, ahol ez megjelenik nála. Az egyik a Hegyibeszéd, Máté evangéliuma 5. fejezetésnek a vége, a másik János evangéliumának a búcsú beszéde, az elfogatás előtti rész, amikor a szeretetről beszél. Ezt a kettőt szeretném nektek most idehozni, hogy hogyan gondolja el Jézus, ennek a kettőnek az összefüggését.

Először Jánossal kezdem, mert ott a szeretetről beszél: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat.” Néhány sorral előbb pedig azt mondja: „Aki ismeri az én tanításomat, és megtartja azt, az szeret engem.” Ezt azért tartom izgalmasnak, mert a gondolkozás kimaradt belőle. Vagyis az érzést köti össze a cselekvéssel. Azt mondja, ha te szeretsz engem, akkor meg fogod tenni azt amit mondok. Nem azt mondja, hogy ha szeretsz engem, akkor be fogod látni, hogy ez így és így van, vagy: az tartja meg az én tanításomat, aki azt logikusnak tartja, aki végigment az egészen, és számára az értelem előtt kiállta az én tanításom az ítélő kritika próbáját. Nem ezt mondja, hanem valami sokkal egyszerűbbet, valami sokkal inkább valóságosat mond: azt, hogy ha szeretek valakit, akkor el fogom fogadni azt, amit mond igaznak, és ebből egy cselekvésmód fog következni. Ezért a mi hitünk, ha túl intellektuális – márpedig az –, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy állandóan megakadunk. Állandóan azon gondolkodunk, hogy ez most igaz, vagy nem igaz. Most tényleg érdemes a másikkal jót tenni, vagy nem érdemes? Ez tuti, hogy így van? Lehet, hogy ezt a mindennapokban nem így csináljuk, de a gyakorlatban mégis csak így élünk. Ameddig ez nem lesz számunkra teljesen bizonyos, addig csináljuk úgy, ahogy csináljuk. Márpedig itt nem lesz feltétlen bizonyosság soha. Ha elkezdek szeretni valakit, akkor tulajdonképpen kikerülöm azokat a csapdákat, amelyek az értelmemben vannak elrejtve. Hogy az értelmem nem túl régi találmány. Az érzéseink sokkal régebbiek, sokkal jobban jeleznek dolgokat. Ha az értelmünkre hagyatkozva akarunk hívők lenni, akkor ez nagyon erőtlen és nagyon lassú lesz. Ezzel persze egy pillanatig sem mondtam azt, hogy a hitünk értelmetlen. Vagy hogy ne keressük meg az értelmünkből fakadó bizonyítékokat, mert egy csomót fogunk találni. De persze az az ember fog az értelmében is megerősödni a hitét illetően, aki az érzéseivel a hite mögött áll. Nem fogtok rájönni soha, amíg csak azon töprengtek, hogy igaz, vagy nem igaz. Ameddig nem kezditek el csinálni, ennek kapcsán nem lesznek érzések, és ezután jövünk rá, hogy ez tényleg így van. Az nagyon ritka, hogy valaki csak otthon ücsörög, és rájön arra amire Spinoza, amit most el fogok olvasni, ha jól emlékszem 5. Fejezet 46. tétel: „Aki az ész vezetése szerint él, az tőle telhetően arra törekszik, hogy másnak őellene való gyűlöletét, haragját, lenézését szeretettel, vagyis nemeslelkűséggel viszonozza.”

Spinoza azt mondja, hogy aki az ész vezetése szerint él… Tehát az rendkívüli, hogy valaki eljut oda, hogy a józan észnek az a magatartás felel meg, hogy ha engem utál, gyűlöl, haragosom, rosszat kíván nekem vagy rosszat tett, a leglogikusabb, ha én szeretem őt. Ez viszonylag ritkán történik meg, ehhez filozófusnak kell lenni. Ha van köztetek ilyen, akkor jó ücsörgést kívánok, akkor neked van esélyed, egyébként érdemes az érzéseket mozgásba hozni, főleg ha már halványan tudtunk azonosulni Jézusnak egy-egy kijelentésével.

És most már Jézusnál is vagyok. Jézus azt mondja, hogy igenis használjuk fel a szeretet érzését arra, hogy jót tegyünk, hogy szeressük őt, hogy megtartsuk a tanítását – mindegy. A Hegyi beszédben túlmutat ezen. Azt mondja, miközben ez így van – és ez a természet rendje, hogy így van – és használjuk előnyünkre, aközben azt mondja, hogy áldjátok üldözőiteket, imádkozzatok haragosaitokért, tegyetek jót azoknak, akik rosszat tesznek nektek, szeressétek ellenségeiteket. De itt a szeretet, nyilván összekapcsol a cselekvéssel. Ez nagyon fontos a Hegyi beszédben. Jézus nem azt mondja, hogy gondoljatok szépeket azokról, akik utálnak titeket. Nem, ilyenre sose akar rávenni. Tudja, hogy így sosem fogunk eljutni az irgalom tettéig. Nem. Kezdjünk el érte valamilyen pozitív dolgot cselekedni. Mert amikor elkezdtünk érte cselekedni, akkor fognak jönni az érzések. És az érzés ment ki bennünket abból, hogy belefulladjunk az utálatunka, vagy a gyűlöletünkbe, vagy a bosszúvágyunkba

Elmondok nektek egy történetet. A történet arról szól, hogy nagyon is jól tudjuk, hogy az érzések mennyire döbbenetesen meghatározzák a gondolkodásmódot, az ítéletet és a meggyőződést. Ezt a levelet egy ifjú hölgy írta az Egyesült Államokban a szüleinek, akiket régóta nem látott, mert egyetemre jelentkezett és ott kollégista lett.

„Drága Mama és Papa!

Amióta a főiskolára jöttem, elhanyagoltam a levélírást. Nagyon sajnálom, hogy ilyen figyelmetlen voltam, és nem írtam nektek korábban. Most beszámolok nektek mindenről, ami eddig velem történt. De mielőtt folytatnátok az olvasást, kérlek üljetek le. Csak akkor olvassátok tovább, ha már ültök. Jó? Na akkor most már minden rendben van. A koponyatörés és az agyrázkódás, amit nem sokkal ideérkezésem után kollégiumi tűz alkalmával elszenvedtem, amikor is kiugrottam az ablakon, mostanra már egész jól meggyógyult. Kórházban csak két hetet töltöttem. Már majdnem tökéletes a látásom, és a szörnyű fejfájás is csak egyszer gyötör naponta. Szerencsére a kollégiumi tűznek és az én ugrásomnak is szemtanúja volt a kollégium közelében lévő benzinkút alkalmazottja. Ő volt az, aki kihívta a tűzoltókat és a mentőket. Meg is látogatott a kórházban, és mivel a kiégett kollégiumban nem mehettem vissza, és nem volt hol laknom, felajánlotta, hogy megosztja velem a lakását. Igazából csak egy alagsori szoba, de egész aranyos. Nagyon helyes fiú, egymásba szerettünk, tervezzük, hogy összeházasodunk. Még az időpont nincs meg, de úgy gondoltuk, mindenféleképpen az előtt, mielőtt a terhességem látszódni fog. Igen Mama és Papa, terhes vagyok. Tudom, mennyire szeretnétek már nagyszülők lenni. Tudom, örömmel fogadjátok majd a babát, és ugyanazzal a szeretettel, gondoskodással veszitek majd körül, amivel engem gyermekkoromban. A házasságkötéssel azért késlekedünk, mert a barátomnak egy jelentéktelen fertőzése van, amit gondatlanságom miatt én is elkaptam. Ez az akadálya a házasság előtti vérvizsgálat eredmény megszerzésének.

Most, amikor már mindent tudtok, el akarom mondani nektek, hogy nem volt tűz a kollégiumban, nem volt agyrázkódás, sem koponyatörés, nem voltam kórházban, nem vagyok terhes, nem jegyeztem el magam, nincs fertőzésen, sőt barátom sincs. Azonban kettest kaptam amerikai történelemből, kémiából pedig megbukom, és azt szeretném, ha ezeket a jegyeket megfelelő perspektívából néznétek.” (34:18)

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Szeretettel köszöntök mindenkit!

Déváról jöttem, és Böjte Csabának hívnak, ferences szerzetes vagyok. Egy gondolattal alátámasztanám az előbb hallottakat, hogy mennyire nem elegendő csak tudni a dolgokat. Emlékeztek, mikor a napkeleti bölcsek megérkeztek Heródes udvarába, tanácsot kértek, hogy merre van a kis Jézus, merre van a kisbaba, akit meg kellene keresni. Heródes papjai nagyon világosan tanácsot is adtak, hogy ne félj Betlehem, mert nem vagy te a legkisebb, és megmondták, hogy merre is kell menni, hogy is kell menni. Ők tudták. Napkeleti bölcsek útra is keltek, odamentek, és az ő nevük be van írva az élet könyvébe. A Heródes papjainak neve nem tudom, hogy fel van-e írva valahova. Tehát nem elég tudni a dolgokat, tenni is kell. Ez a nehezebb.

Én is arra készültem, hogy Déván teljesen normális papi életet élek, végzem a dolgomat. S mindenre jöttek koldulni gyerekek a templom előtt. Kellemetlen, hogy vasárnap reggel beszél az ember a szeretetről, engedjétek hozzám a gyerekeket, és akkor el kell zavarni a gyerekeket, koldusokat a templomtól. Ez nagyon zavaró volt számomra. S előre csak úgy alkalmilag fogadtam be gyerekeket, megosztottam velük az ebédemet, a vacsorámat. S aztán úgy odaszoktak. Jelenleg 304 gyerek lakik ott. Persze ezt könnyű feldolgozni, mert Jézus azt mondta, hogy aki érettem lemond apjáról, anyjáról, családjáról, akkor az százannyit kap. Én úgy gondoltam annak idején, hogy ha megnősülnék, három gyerek elég lenne, úgyhogy az Úr 100 %-ban teljesítette az ígéretét.

Elmondok néhány történetet, és abból talán jobban meg fogjátok érteni.

Déván és Szászvároson is van egy-egy közösség. Szászvároson nyesem a szőlőt, odajön egy kislány, Bicsok Annamária. Székelyföldön a kicsi bicskának azt mondják, hogy bicsok. Odajön hozzám. Látom, hogy az a lány, aki mindig valami rosszaságra kapható, most padlón van. Mondom, mi a baj? Erre rám néz nagy kerek szemekkel, és azt mondja: Igaz, pap bácsi, hogy amikor én kicsi voltam, még fogam sem volt? Egy másodikos kislány szájából egy kicsit furcsa egy ilyen kérdés. De láttam, hogy ez valami többet is jelenthet, nem csak ennyit. Mondom: Mi a baj? Azt mondja: Nekem nem volt apukám, nem volt anyukám, nem volt fogkefém, és még fogam sem volt. És akkor az ember számára olyan csodálatos dolog, hogy az ölébe ültetheti ezt a gyereket, és azt mondhatja: Lehet, hogy nem volt fogad, de látod itt vagyok én most számodra, és most veled vagyok. És én akarok számodra lenni valaki.

Itt van az, amikor az ember szívében elindul valami, amit nem lehet megmagyarázni. Az az öröm, az, hogy egy kis gyerek számára valaki lehetsz. Valaki nagyon fontos. És csodálatos az az öröm, hogy mint mikor átölelt téged Jézus valahol, te is át tudsz ölelni valakit, egy kis babát, egy fiút, egy kislányt. Persze az elején nagyon furcsa volt.

Emlékszem az első gyerekek között volt egy Törőcsik Malvina nevű kislány. Akkor még nem tudtam a nevét. És hozta őt egy néni. Azt mondta, hogy ott kapta az állomáson, és itt szeretné hagyni nálunk. Most hogy mondjam? Nekem is van magánéletem, és szívesen megosztom a szabadidőmet, de hát igazándiból nem rajongtam az ötletért, és mondtam hogy vigyék el. Adok én ruhát, pénzt, valamit, de vigyék el. És akkor bementek a templomba, leültek ott hátul, én elkezdtem a Szentmisét, és ez tényleg szó szerint így történt, hogy elkezdtem az evangéliumot felolvasni, és az az Evangéliumi rész volt, hogy aki egyet is a legkisebbek közül befogad, az engem fogad be. Letettem a könyvet, és úgy hátra néztem, és mondtam: Hát Jézus ez huncutság. Ilyen pofátlanul az ember életébe betörni. És akkor, emlékszem, hogy mise után bejöttek megint, és mondtam: Maradhatsz persze Malvina, ha akarsz. És akkor elvittem fürödni, és része lett az életemnek. Persze nem jött érte senki, el kellett intézni a papírjait. Most jelenleg én vagyok számára a család, és a munkatársaim, a nevelőim, mert mindig mondogatom, hogy nekem az Isten feleséget nem adott, de anyóst, azt rengeteget. 67 világi munkatársam van, és aztán ők mondogatják, hogy ez sincs, az sincs, ez se jó, így se jó, szóval megvan a családi élet öröme a kolostor falain belül. Persze nagy-nagy élmény tud lenni, hogy én annak a Malvinának, Annamáriának valakije tudok lenni. Felvállalni az ő gondját, baját. Megosztani vele a nyári vakációtól kezdve, a kirándulásokat. Ha valamit vásárolok magamnak, rájuk is kell gondolni. Ez egy család. Ez egyfelől roppant teher, másfelől öröm, fény, meleg, amit semmi másért nem tudnék odaadni. Nap mint nap jönnek új gyerekek, kopogtatnak.

Valamelyik nap eljött egy kislány, 14 éves volt. Az édesanyja moldvai csángó volt, Petrillára ment férjhez, az édesapja már rég elhagyta a 7 gyereket, az édesanya meghalt tüdővészbe, s ők ott maradtak, ő a legnagyobb. Van neki két négyéves lány ikertestvére, és hogy fogadjam be őket. S az a döbbenetes, hogy ezt egy 14 éves gyerek kéri. Miért? Mert a kommunista időkben összekeverték a társadalmat, hogy homogenizálódjon egy cseppet, s akkor eljöttek olyan messziről. Persze a nagymamának nincs pénze vonatra, hogy eljöjjön 5-600 km-re az unokáihoz. Talán nem is tudja mi történt, talán nem is tudja, hogy mi van. És az a lány ott van, és koldul, a kukából kiszedi az élelmet, és a testvéreiről gondoskodik. Amikor Bicsok Annamária azt mondta, hogy neki nincs semmije, azt a semmit azt nehéz nektek elképzelni. Nehéz elképzelni azt, hogy bejön hozzánk egy fiúcska, és nézi a villanykörtét, Gyergyóremete mellől, és látszik, hogy ő ilyet még nem látott.

Amikor Hunyadról elhozom a gyerekeket, mindig azzal kezdjük, hogy elmennek fürödni, és bemegy a fürdőkádba, és a vizet elkezdi simogatni. Mert ő annyi melegvizet soha életébe nem látott. És akkor a 10 éves gyereket az öledbe ülteted, és elkezded mondani Hófehérkét, vagy bármely más történetet, és az neki pfú, azt még nem hallotta. Annyira nem hallotta.

Egyszer jön az egyik kislány, és mondja, hogy menjünk el a erdőbe. Mondom miért? Hozzuk el Jancsi és Juliskát! Az történt, hogy az egyik nevelőnő a Jancsi és Juliska mesét mondta, és hogy milyen nehéz volt nekik az erdőben, és nem tudom miféle gonosz mostoha… és akkor ő felállt, és mondta, hogy üljünk be ebbe a zöld autóba, és induljunk el a Grimm mesékbe, és hozzuk el a Jancsi és Juliskát. Ő még nem hallotta mostanáig ezt a mesét, és számára ez egy újdonság volt. Csoda odamenni a másikhoz, és számára valaki lenni. Csoda számomra az, hogy ezek a gyerekek szeretettel tudnak reagálni, és mekkora szeretettel tudják viszonozni azt, hogy megsimogatod. Felhívnak telefonon, és azt mondja egy vásárhelyi néni, aki egyébként már 10 gyereket a nyakamba akasztott. Most én nagyon át tudom érezni annak a lánynak a szerepét, akit felcsinálnak, és ott hagynak. Szóval ilyen értelemben ez a néni is rám uszított egy pár gyereket már, de nagyon sok van, és sok gonddal is jár, és felhív telefonon és azt mondja: Csaba testvér, Vásárhelyen baj van. Mondom: Hédi néni, mennyi az a baj? Csaba testvér, most csak kettő. Mondom: Hédi néni, mekkorák azok a bajok? Azt mondja: a középső ötödikes. Már négy éve ott van az a három nehézség Vásárhelyen, aranyos lányok. Most ilyenkor mi történik? Beül az ember az autóba, elmegy megnézi, hogy tényleg reális-e a probléma, vagy meg lehetne-e máshogy is oldani? Ha ez az egyetlen megoldás, akkor megkérdem, hogy akartok-e jönni Dévára? Döbbenetes, amikor azt mondják, hogy igen. Nem azt kérdezik, hogy hol van Déva, mi van ott? Akar. Jó, beül az autóba.

Egy darabig úgy volt, hogy a román hatóságok eléggé tolerálták, most meg olyan, hogy mindenbe belekötnek. Tehát gyereket így befogadni nagyon komplikált. De azt gondolom, hogy nem szabad elveszni a bürokráciában. Ők mondanak valamit, és meg is hallgatom. Azt mondják, hogy más megyéből nem szabad befogadni, mivel elég nyomorúság van, fogadjak csak onnan be, meg ilyeneket szoktak mondogatni. De ha úgy érzi az ember, hogy kell itt segíteni, akkor azt gondolom, hogy ne mérlegeljünk: megéri-e, lehet-e miből? Akkor szeretni kell.

Itt amikor sokan imádkoznak azért, hogy fogy a nemzet, meg hogy mi lesz velünk, milyen kevés a gyerek. Tudni kell azt, hogy sok száz, meg ezer gyerek van román árvaházba.

Elmondanék egy gyereknek konkrét történetét.

Júlia kétéves volt, amikor meghalt az édesanyja. Négyéves volt, amikor úgy elverte az apja ostorral, hogy az egyik szemére megvakult. A gyereket egyszerűen elvitték az egyik állami árvaházba. Most az a kislány hetedikes, ott van nálam, és elmeséli, hogy milyen döbbenet volt számára, hogy nem mondták neki, hogy hova viszik, románul egy szót sem tudott. Elvitték Bölényesre árvaházba. Levágták a haját kopaszra, levetkőztették meztelenre, románul beszéltek hozzá, ő nem értett semmit, és akik eddig körülötte voltak, sehol sincsenek. Akkor kapott valami ruhát, és elkezdődött egy egészen új élet. Azt mondta, hogy hónapokig nem szólalt meg. Képzelj el egy ilyen magyar gyereket. Aztán eltelt öt év, az édesapa fogadásból megivott két liter vodkát, belehalt. Temetésre hazavitték a gyereket, és ott egy ferences testvér összeszedte a temetésen, és elpostázta hozzánk a kislányt. Én írtam egy levelet, hogy befogadom ezt a kislányt, az árvaházban rám hagyták, hogy vigyem. Azóta ott van nálunk ez a lány. Ha beültetném közétek, biztosan nem tűnne fel, hogy nem közületek való. Nagyon szomorú dolgokat tud mesélni ez a lány. Több ezer gyerek van így, aki saját hibáján kívül bekerül egy-egy román állami árvaházba. S talán egy szót sem tud románul. Talán nem érti, hogy miért is történik ez vele. Akinek, ha megfogod a kezét, ragaszkodik hozzád. Mit jelent a román intézetből kivenni egy gyereket.

Most nagyon sok gyerek van. Sajnos anyagi gondot jelent benntartani az intézetben egy gyereket. Volt, hogy egy megyében bezártak egy intézetet, Kőrisbányán, és akkor mondták, hogy fogadjak be én is gyerekeket. Kimentem, megnéztem a listán: a két Lakatos gyerek jöhet, a két Béres gyerek jöhet, anélkül, hogy láttam volna a gyerekeket. Akkor a hat gyerek jön. Mondom: Nem kell valahol aláírni, hogy elviszem ezeket a gyerekeket? Hoztak egy listát, felírták, hogy 6 cipő, 6 zokni meg minden. Mondom ez a csomagolás, a lényeget nem kell aláírni? Azt mondták, hogy azt majd elintézzük papíron. Aláírtam, elvittem. Ott vannak nálunk. Tehát könnyen ki lehet venni, csak legyen, aki.

Még azt is elmondom, hogy a tavaly évi összköltségből kiszámítva egy gyerek összköltsége, úgy mondom, mennyiért lehet megmenteni egy gyereket, 324 Ft. Ez egy államilag elismert gyermekvédelmi központ, tehát ennek egy részét az állam adja. Tehát tavaly 174 Ft volt, amit én kellett összekolduljak. Ez egy gyereknek egy napja. És vannak nálunk jelenleg olyan 3 éves gyerekek is, és vannak tizenkettedikes nagy gyerekek is, vannak olyanok is, akik apátlan, anyátlan árván odakerültek hozzánk, és most mint tanító bácsi, nevelő dolgozik, nagy szeretettel és nagy eredménnyel. A gyerekeknek egy része egy szót sem tud magyarul, amikor odakerül hozzánk, és szépen megtanul. Legtöbbet meg kell keresztelni, mert az utcán nem keresztelnek. Hogy mondjam, elindul, elsőáldozó lesz. Annyira nyitottak azokra az értékekre, hogy meglepő. Ennek a 10 évnek a legnagyobb tapasztalata, ami számomra a legfontosabb, hogy Isten selejtet nem teremt. Az, hogy ezek a gyerekek bármin is mentek keresztül, mennyire csodaszépek. Nincs olyan, hogy Isten a nyolc óra vége fele járt és összecsapta az emberkét, hogy úgy is jó, na ebből most már elég. Ez rád is vonatkozik: Isten remekműje, Isten csodája. És ezt olyan jó látni abba a kisbabába, abba a fiúcskába, abba a kislányba, hogy ő egy csoda. És ha ki lenne téve ide egy Rembrandt, akkor biztosan kesztyűvel nyúlnánk hozzá, és ott állna mellette egy őr, és ügyelnénk rá, mert ez egy nagy érték. Ha így közeledsz egy gyerek felé, ilyen hódolattal, ilyen tisztelettel, akkor egy új világ nyílik meg számodra. Nekünk annak idején a spirituálisunk, aki most püspök, ő mondotta, hogy igazából minden ember előtt térden állva kellene megjelennünk, mert minden emberben ott van az élő Isten. És én ezt tapasztaltam, hogy akkor is, ha az a gyerek nem érdemli meg, akkor is ha zavarban van, és csapkod, és utálatos akkor is, ha ilyen szeretettel tudsz felé fordulni, akkor mindig előjön belőle a tiszta szép arc. Ezt olyan sokszor megtapasztaltam.

Elmesélek egy konkrét történetet: egy fiúcska; megszülte az anya a gyereket leányul, otthagyta a nagymamánál, most már neki nem kellett. Közben három gyereket szült az új férjének is, aki jehovista volt, ő meg élte a világát. Tehát egy olyan őrtoronybeli hangulat a családban. És akkor meghal a nagymama, hazakerül a gyerek. Tizenegy éves volt a gyerek, egy napot iskolába még nem járt. Ez tavasz felé volt, mit lehet csinálni, amit lehet a házba elvisz, eljátszik ugye az automata játékokkal, kilóg a családból. Biciklit lop, rendőrség, cirkusz. Végül megunja a fiú az egészet, és elemel otthonról kávéfőzőt, aranyat és felül a vonatra és elmegy világgá. És akkor Déván megtetszik neki a vár, kiszáll, a rendőrök összeszedik, mert nincs jegye, mert nem tud románul. Nálunk minden városban van ilyen gyerekvédelmi központ, ahova a kiskorú bűnözőket nemi erőszak miatt, meg más miatt bezárják. De ugyanide csukják az utcán talált gyerekeket is, meg azokat is, akik úgy csellengenek. Ez a fiúcska is ott van. És akkor hívnak fordítsak, és akkor megismerem Sanyikát. Hát akkor persze kéri, hogy fogadjam be. Elviszem a kolostorhoz. Kiderül, hogy tizenkét évesen nem ismeri a betűket. Mit lehet csinálni? Berakjuk az első osztályba. De persze egy nagy ló, a többiek meg kicsik. A kicsik meg szórakoznak vele, hogy mi már tudunk írni, te meg még nem. És akkor előveszi a seprűt, és próbál rendet csinálni, a tekintélyét helyreállítani a közösségen belül. Jött a nevelőnő, hogy ezt a büdös kölyköt vigyem a francba, miért kellett ilyeneket idehozni. Nagyon kellemetlen helyzet. Mit lehet csinálni? Én ismerem Sanyit. Tudom, hogy mi mindenen ment keresztül. Odamentem, megöleltem, elkezdtem simogatni a hátát. Éreztem, hogy nagyon el van szomorodva ez a gyerek. Nem voltam biztos benne, hogy tudunk segíteni rajta. Erre elkezdi bokszolni a hasam, hogy hagyjam őt békén, és ő úgyis el fog menni. Nem is tudtam mit mondani. Most mondjam azt, hogy egy hülye anyád van, aki ilyet csinált veled, és hogy tudott ilyen kialakulni. De simogattam. Mondtam: Mondjad Sanyi, mit érzel! És kezdte mondani a benne levő feszültségeket, gondokat, problémákat. Gyere, mondom, hadd mutassam be neked a gyerekeket, akiket megvertél. Itt van Csabika; kétéves kora óta nem látta az anyukáját, apukája halott. Anyukája él valahol, de még nem kereste. Itt van nálunk pár éve, de még egyszer sem kereste meg. És így szépen bemutatom azokat a gyerekeket, akiket megvert. Hallgatott, Mondom, nem csak neked vannak gondjaid, másoknak is van gondja, és ez egyáltalán nem használ, hogy te verekedsz. Megfogtuk egymás kezét, és imádkoztunk azért, hogy többet ilyen ne történjen. Az olyan jó dolog, amikor egy bűnössel tudsz imádkozni azért, hogy ő megszabaduljon, hogy ő talpra tudjon állni. És a gyerek is nagyon jól érzi, hogy most valami olyasmi történt, ami nem kellett volna, hogy nem ítélik el, hanem szeretnék kihúzni őt a – na nem mondom –, és akkor OK, teljesen úgy érzi, minden helyre jött. A nevelőnő azt mondja, hogy náluk van büntetés: aki verekszik száz guggolás jár érte, hogy vésődjön oda a szürkeállományba, hogy ilyet nem szoktak csinálni. Azt mondja a Sanyi, hogy sok, mármint az 500 guggolás – 5 gyereket vert el. Az tényleg sok. De hát itt ez a törvény. Nálunk úgy van, hogy 8-10 gyerek egy szociális családot alkot, amelyben van egy nevelő házaspár, és megvannak a belső törvényeik, és azok szerint élnek. Mondom én nem fogom erőltetni azt a lányt, hogy téged befogadjon. Azt mondja, nem csinálja meg. Mondom, tudod mit, úgyis mindegy. Valaki elkövette a hibát, és most valaki a büntetést is elvégzi, azzal el van intézve. Azzal én elkezdtem guggolgatni. Egy darabig nézett, és mondja, álljak meg. Mondom, azt csinálok, amit akarok. És akkor gyorsan ő is el kezdte csinálni, hogy nekem kevesebb maradjon. Persze hagytam, hogy legyen neki igaza, de azért úgy 200-at én csináltam, 300-at ő. Nem tudom, neki volt-e izomláza, de én másnap úgy mentem. De tény az, hogy az a gyerek azóta, hogy úgy mondjam, a tenyeremből eszik, és nagyon jó barátok lettünk. És egyetlen év alatt elvégezte az elsőtől negyedik osztályos iskolát, és levizsgázott a négy év anyagából, és kiállt vasárnap és felolvasott nagyon szépen az Evangéliumból.

Tehát működik az Evangélium. Jó ez a képlet. Tehát Jézus Krisztus nem mellébeszélt, ezt ki lehet próbálni, és meg lehet élni. És ez nekem olyan nagy élmény. Azt, amit én tanítok, megpróbálom megélni, és látom azt, hogy működik az életemben, működik annak a 67 világi munkatársam életében. Ugyanezt megtapasztalják.

És szeretettel meghívlak benneteket is, gyertek el. Hátha ti is megtapasztaljátok, milyen jó dolog jónak lenni, milyen jó dolog valakit ölbe venni, önzetlenül, szeretettel. Milyen jó dolog meghallgatni egy kamasznak a maga gondját, baját, milyen jó dolog elmenni valakivel kirándulni, és futballozni, és úszni, és fürödni és meghallgatni egy tizenhároméves lány szerelmi bánatát, és akkor azt mondja az ember, hogy kitömi a vállát zsebkendővel. Annyit bőgnek a vállamon, hogy tüdőgyulladást fogok kapni. De jó dolog, öröm, fény. Én azt gondolom, hogy a magyar egyháznak egy nagy-nagy problémája, hogy a lendülettel valami baj volna. Nagyon jó lenne, ha mernénk elmenni, és megkeresni embereket, segíteni rajtuk. Olyan végtelen nyomorúságok vannak Erdélybe, hogy biztosan nagyon jó lenne, ha egy hétre, egy hónapra, egy évre, talán egy életre, jönnének közületek fiatalok, akik segíthetnétek rajtunk. Szükségünk volna a Ti segítségetekre. És képzeld el, a dévai kolostortól öt percnyi járásra van két disznópajta. 1990-ben kiürültek, összeomlott a kommunizmus, az állami gazdaságok megszűntek. Középen van egy folyosó, jobbról ballról ilyen magas vasbetonból készült boxok vannak, ahol 1-1 anyakoca, vagy malac ott élt. És persze nincs villany, nincs víz benne. És Déván egy csomó embert kiköltöztetnek a lakásukból, mert nem fizették már évek óta a fűtést, villanyt, és kiköltöztetik. És akkor a dévai tanácstól kijön egy ember és felírja 1,2,3, minden egyes olyan 3×3 m-es terület fölé, az ablak alá a számot, és minden család kap egy olyan likat. És ez nincs kitakarítva. Minden úgy van, ahogy volt, megszáradva, minden, és oda költöznek emberek. Odamész, és érzed, hogy nem kapsz levegőt. Érzed, hogy szinte szégyenled, hogy ember vagy, hogy hogy történhet ilyen dolog. És akkor hallod, hogy a másik kopogtatja a csöveket. Mondom morzéznak, vagy mit csinálnak itt. Mondják: Nem. A patkányok kikezdik a gyerekeket, és állandóan zajongani kell, hogy ne merjenek elő jönni. És nem volt világháború, és nem volt árvíz, és földrengés és megtörtént. És nem egy városban, hanem mindegyik városban. Sokszor úgy érzem, hogy porszem vagyok, kicsi vagyok. 300 gyerek, de ha valami elvinné azt a 300 gyereket, holnap megint lehetne 300 gyereket összeszedni. Kialakulnak ilyen fantom blokkok, negyedek. Milyen ez: rendes blokkház, és 5-10 lakó nem tudja fizetni a villanyszámlát, a gázszámlát, a fűtést. Mit csinálnak? Levágják az egész lépcsőházról. Akinek ez nem tetszik, az elmegy, és keres valahol máshol lakást. Persze a helyébe olyanok költöznek, akiknek úgyis jó. És akkor ott van a fűtőtest, de azt levágják, öntvény. Ócskavas, abból lehet venni két kenyeret. Leadják, és kitépik a falból a csöveket, azt is le lehet adni. És akkor tél van, hideg van. Azt mondják, hogy nálunk zsákot nem érdemes az ablakra tenni, azt fel lehet tenni a falra is rajzszeggel, és akkor eltüzelik az ablakkeretet. Persze nincs víz, nem folyik víz. Például Szászvároson egyetlen egy nyilvános csap nincs, ahonnan lehetne vizet meríteni. Hát akkor mit lehet csinálni? Hát az a lakás, amelyik üres, oda mindenki bemegy, és oda elvégzi a dolgát.

Nagyon nehéz ezt elképzelni. Azt mondják ezek mind cigányok. A csudát. Ott Dél-Erdélyben aki felemelkedik a társadalmi ranglétrán, az nem cigány. Aki ellenben ellenség és alulmarad, az lehet bármilyen fehér, vagy barna, arra azt mondják, hogy cigány. Most egy ilyen helyen, ahol a lányok 12-13 évesen kezdik el szülni a gyerekeket, hogy kinek ki az apja, ki honnan jött és hogyan. Nagyon nehéz ezt kideríteni. Emberek, gyerekek. És kívülről látva nagyon sokan félnek bemenni ezek közé az emberek közé. Pedig csodaszép emberi lelkek vannak ott.

Elmondok egy történetet. Az egyik kislányunkat hazaengedem karácsonykor, és visszajön szakadt ruhában. Hova lett a ruhád amit adtam neked. Azt eladta, és ételt vett az apjának. Hát most ez nem szép. Miért szereted te apádat ennyire? Amúgy ez nagyon fontos. Mikor valamit nem értünk mi pedagógusok, akkor nézzük meg. Mária három napig kereste eltűnt fiát, és akkor nem az volt, hogy elővette apja szíját és hol voltál te hülye kölyök, hanem : Nézd, apád és én aggódva kerestünk. Miért tetted ezt velünk. Azt hiszem valahol itt kezdődik a pedagógia, hogy merjem megkérdezni, hogy miért van. S akkor a gyerek elmondta, hogy hát az van, hogy neki pont névnapja volt, és az édesapja elment és nem tudott pénzt keresni, és akkor hazajött és sírt, és akkor ő elment és eladta a ruháját és hozott élelmet, és megünnepelték az ő névnapját. De most miért szereted ennyire apádat, hogy fontos volt? És akkor elmondja, hogy amikor ötéves volt, akkor leforrázta magát forró vízzel, lábán hatalmas égési sebek vannak, és akkor bevitték őt a kórházba, de mivel az apja tényleg egy cigány férfi volt, durva, kemény arcú ember, nem engedték be. Az apa hazament, felforralta a vizet, beledugta a kezét, és mentő bevitte és gondozta a leányát. Sokszor ez a durva érdes felszín mögött olyan csudaszép emberi lények vannak. Érzések. Nekem sokszor élmény köztük lenni, szeretettel velük lenni. Ami szép, hogy ha ezeknek a gyerekeknek felkínálsz egy normális lehetőséget, hogy tanuljon, hogy haladjon, tehát évek alatt olyan szépen kibontakoznak. Most a végzős gyerekek nagy része bejutott főiskolákra, egyetemekre. Tehát veszik a lapot. A felkínált lehetőségekkel élnek. Az a baj, hogy nagyon kevesen vagyunk, akik lehetőséget adunk nekik.

Városunkban van egy francia lelkiségi mozgalom. Ők veletek egyidős fiatalok. Egy évre abbahagyják a tanulmányaikat. Franciaországban van egy központjuk, de nem csak francia fiatalok vannak ebben a mozgalomban, hanem Déván például most van egy brazil, svájci, német. Ez azt csinálja, hogy jelentkezik. Ha megfelelő, elküldik egy évre a harmadik világba. Európában egyedül Déván van egy ilyen központ. Ez nyolc éve működik Déván, és nagyszerűen működik. Lejönnek, nem egyszerre jönnek. Hogy telik el egy napjuk? Négyen vannak általában egy központban. Egy az édesanya, aki főz, bevásárol, takarít, rendet csinál. Egy közülük mindig Mária, aki leül, imádkozik, elmélkedik, levelet ír, aznap ő a lelkiekkel foglalkozik. A másik kettő addig kimegy a nyomornegyedbe, intézményeket nem hoznak létre, adományokat nem osztanak. Játszanak a gyerekekkel. Beszélgetnek, meghallgatják. Kimennek az állomásra a csellengő gyerekek közé. Nem akarják őket elvinni a javítóintézetbe. Semmit se, hiszen szeretik őket. Elmennek a kórházba, az otthagyott gyerekeket ölbe veszik. Nálunk minden kórházban az anyák megszülik a gyerekeket és 5-10-15 gyerek ott van hagyva. Vagy van úgy, hogy beviszik az öt-tízéves gyerekeket, hogy beteg, aztán elfelejtik hazavinni. Nekünk is van pár ilyen gyerekünk. Például Hunyadról telefonáltak, hogy van két fiúcska, hogy én vigyem el. Az alpolgármester telefonált. Mondtam, megnézem. Bemegyek a kórházba. Az orvos úgy elkezd velem kiabálni, hogy miért nem jöttem eddig. Mondom nem az enyémek. Mondja, minden férfi azt mondja, hogy nem az övék. Gondoltam, mit magyarázkodjak. Aztán hazavittem a gyerekeket. Öt évvel ezelőtt volt, most is ott vannak nálam. Apjuk nem volt, az anyának nem volt lakása, prostituált, és odarakta a kórházba. Most közbe-közbe meg szokta látogatni őket, félévente egyszer-kétszer. Nagy büszkén mondogatja a fiúcska: az anyukájának munkája van, jár különböző városba, és lányokat keres olaszországi munkára. Most mit mondjál neki. És ezek a francia lányok ott vannak. Szeretik a gyerekeket, elmennek mindenfelé. Letelik az év, visszamennek. Nyolc éve működik, tehát azóta hány lány ment vissza. Mondjuk úgy, hogy lelkivezetőjük vagyok nekik. Általában sírva mennek el. Mindegyik azt mondja az év végén, hogy milyen sokat kaptak. Letisztul a hivatásuk. Világnézetük kialakult. Emberségükben kibontakoztak, s érzik, hogy adtak az életükből egy évet Istennek. A szegényeknek. És ez emberi méltóságot ad nekik. Büszkeséget, és örömmel tudnak haza menni.

Azt hiszem, hogy szép lenne, ha az anyaországbeli fiatalok azt mondanák, hogy elmennek Kárpátaljára, ahol szintén rengeteg probléma van, Erdélybe, Vajdaságba egy hétre, egy hónapra, hogy valamit odaajándékozzanak önzetlenül az életükből. Ez a missziós lendület ez egy csoda. Kivirágzik az ember lelke. Eltelik örömmel, fénnyel, bátorsággal. Megtapasztalja azt, hogy amit nekik hittanórán mondtak, az nem egy elmélet, hanem ez egy gyakorlat.

Menjünk vissza a napkeleti bölcsekhez. Nagy-nagy élmény volt nekik, amikor ölbe vették a kis Jézust, és az eljátszott a szakállukkal, rájuk mosolygott. Az Isten rámosolyog az emberre.

(Pál Feri)

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit. Egy gyors visszatekintés a múltkorira. Azért, hogy bőven tudjak újat is mondani, ne csak régit. Tudjátok, arról beszéltünk, hogy a boldogság állapota hogyan határozza meg a gondolkodás-módunkat. Egyértelműen ki tudtuk azt jelenteni, hogy az az ember, aki átéli a boldogság érzését, az az agyában egyszerűre kapcsol. Kevésbé lesz logikus, kevésbé lesz olyan valaki, aki minden részletre körültekintően tud ügyelni, a logikai menetében ugrások lesznek, a tekintélynek sokkal nagyobb szerepe lesz, a külső, nem odavágó körülményeknek a hatása jobban fog érvényesülni, stb. stb. Tehát ez volt az első nagy rész, amiről beszéltünk, hogy az érzések beállítják az agyunkat is egy nagyon sajátos működésmódra. A másik rész pedig az volt, hogy arról beszéltünk, hogy mi történik akkor, ha valamilyen érzésünk van, valakit szeretünk, és ez a valaki, akit szeretünk, valami rossz…

(Bejött valaki, és a gondolatmenet megszakadt – a szerk.)

Arról beszéltünk, hogy a kiegyenlítődés elve, és az összhang keresésének elve, mind a kettő, annélkül működik bennünk, hogy ezt akarnánk csinálni. Természetadta működésmódunk, hogy ha lenne bennünk ellentétes érzés, gondolat, ítélet vagy meggyőződés, és ez a kettő természeténél fogva ütné egymást, akkor ez egy olyan konfliktust idéz elő bennünk, amit nem szeretünk elviselni. Nem szeretünk hosszú távon egy ilyen belső konfliktusban létezni. Ez azt jelenti, hogy – általában -amelyik erősebb, vagy a meggyőződésünk – persze, amögött is vannak érzések, de lehet, hogy azt csak ítélet formájában, logikus gondolat képében jelenítjük meg magunk előtt is – tehát, ha a meggyőződés az erősebb, akkor megpróbáljuk az érzést annak képére és hasonlatosságára formálni.De ha az érzés az erősebb, és az üti azt a gondolatot, amit ugyanazzal a dologgal kapcsolatban elképzelünk, akkor pedig a gondolkodásmódunkat fogjuk akarni megváltoztatni. Tudatosan vagy nem tudatosan, mert ennek a kettőnek az ellentétét nem szívesen éljük meg. Próbálkoztam azon, hogy tudnék – e a világirodalomból innen-onnan olyan példát hozni, mikor egyvalakiben látványosan megjelenik az, hogy valakit gyűlöl és nagyon tisztel. Vagy valakit nagyon-nagyon értékel, és közben utál. Lehetséges–e egyáltalán ilyen? Biztos, hogy ti tudnátok, de nekem néhány nap alatt nem jutott eszembe ilyen klasszikus példa. Egy jutott eszembe a Szentírásból: Heródes, aki lefejezteti Keresztelő Szent Jánost. Azt tudjuk, hogy Keresztelő Szent Jánoshoz lejár a börtönbe, tiszteli őt, szívesen hallgatja, és örül akkor, ha vele lehet, és mégis lefejezi. De ezek nagyon rendkívüli helyzetek. Nem is gondolom, hogy ez egy ilyen telitalálatos dolog. Mindenesetre még egyetlen egy részét ennek nem mondtam el, mert itt most arról beszéltünk csak, hogy ha az érzés üti a gondolatot, vagy a gondolat üti az érzést, akkor ezek valamiképpen kiegyenlítődésre törekednek, valamilyen irányba, hogy egyértelmű legyen a kép. Ugyanez a logika érvényesül akkor, ha egy dolgot biztosan tudunk, a másikról pedig nincsen se érzelmi, se értelmi információnk Akkor természetesen az ami addig semleges volt, az számunkra…

Amikor vagy az érzés egyértelmű, és az ítélet még nem fogalmazódott meg, de nincsen még gondolatunk azzal kapcsolatban, vagy a gondolat egyértelmű, de még érzelmileg nem kapcsolódunk valamihez, akkor, természetszerűleg az összehangolódás elve alapján, hatni fog a már kialakult érzelmi vagy gondolati ítélet vagy meggyőződés arra, amire egyébként még nincsen fogalmunk: érzelmi vagy gondolati. Lehet, hogy ezekkel most nagyon egyszerű dolgokat mondtam, olyanokat amiket úgy ki is tudnánk találni . De azért ezt nagyon izgalmas látnunk, és ebből a következtetéseinket levonni. Amit meg is tettem egy fő gondolatként, hogy az ítéleteinket legbiztosabban mindig és komolyan befolyásoló tényező a hangulat és az érzés. Idáig jutottunk el múltkor. Ide még egy valamit. Sokakkal beszéltem, akik már egy kicsit reflektáltabb helyzetben arról beszéltek, hogy a munkahelyen, vagy ott, ahol az információ még kevés volt arról a valakiről, hogy ő kire szavaz, vagy szavazott, szinte ösztönösen is elindult az a játék, hogyha szimpatikus – ez ugye érzéseket takar –, akkor ő biztosan arra szavazott, amire én. Ugye ez pontosan ennek az érvnek a pontos megvalósulása. És hogy mi történt veletek akkor, amikor valakiről, aki számotokra nagyon szimpatikus volt, kiderült az, hogy pont a másikra szavazott. Akkor indul el az a három szempont, amiről beszéltem. Megpróbáljuk őt megutálni, tehát kimagyarázzuk, átértékeljük. Nem, nem, nem, eddig gondoltuk rosszul, az eddigi összes jelet, ami már jel értékűvé vált, hogy ő miért szimpatikus, és már éppen gyalogoltunk volna egy emberi világba, hogy szerethetnénk is az illetőt, ezt szépen átértelmezzük. Mindent ahhoz az érzéshez rendelünk vagy, adott esetben, ahhoz a meggyőződéshez, hogy a rendes ember ezt vagy azt nem csinálja.

Amiről most beszéltem, hogy az erősebb irányába eltolódik az ítéletünk, lehet ez érzés vagy gondolat, már Spinoza is megfogalmazta: „aki azt képzeli, hogy valaki szereti őt, és azt hiszi, hogy erre semmi okot nem adott, az illetőt viszont fogja szeretni.” Tehát az a számára pozitív információ és meggyőződés, hogy szeretnek engem, és ráadásul azt gondolom, hogy nem is érdemeltem ki, ez engem egyértelműen egy érzés kialakulása fele fog indítani.

Saját élményem, hogy mennyire távol vagyunk attól, hogy pusztán racionális döntéseket és ítéleteket hozzunk, és a hitünk kizárólagosan értelmi teljesítmény legyen. Most már több százra tehető azoknak a jegyespároknak a száma, akiknek beleláttam a családmodelljébe. Itt egy következtetésemet akarom megosztani: van egy olyan feladat, hogy pénzek segítségével ki kell rakni a családot, ahol felnőttem. Két szabály van: az egyik, hogy a pénzek értéke, 1-es, 5-ös akármi, egy racionális szempontot fejez ki. Az értékítéletem alapján kit tartok nagyon értékesnek, és kit tartok kevésbé. A pénzeknek az egymástól való távolsága pedig, egy érzelmi szempontot fejezhet ki, hogy ki az, aki közel van hozzám érzelmileg, és ki az, aki távol van tőlem, vagy kik azok, akik egymáshoz közel és egymástól távol vannak. A több száz ilyen modellt látva egy kezemen meg tudnám számolni azoknak a számát, ahol komoly különbséget mutatott az, hogy valaki másként ítélt meg érzelmileg, és más ítéletet alkotott róla az értékrendje alapján, úgymond racionálisan. Egy kezemen meg tudom ezeket számolni. Majdnem minden modell azt a képet mutatja, hogy aki közel van hozzám, az az értékes, aki távol van tőlem, az a kevésbé értékes. Az árnyalatok nagyjából csak ott jönnek ki, ha egyenlő távol vannak tőlem emberek, akkor azok között, mondjuk, van értékkülönbség. Vagy ha csak kisebb mértékben vannak tőlem közel vagy távol emberek érzelmileg, lehetséges, hogy őket ugyanolyan értékesnek tartom. De talán életemben egyetlen egyet sem láttam, hogy valakit ő nagyon messze tett volna magától, és nagy értéket adott volna neki, vagy pedig fordítva, hogy kis értéket ad, és közel tartja magához. Ez azt jelenti, hogy ez a folyamat nem tudatosan, de befolyásolja minden olyan elképzelésünket, ahogy mondjuk, a családunkat látjuk, a közösségünket látjuk, az egyházunkat látjuk. Tehát össze fog fonódni ez a két szempont, hogy mit gondolok, és mit érzek. És a legszebb ebben az, hogy ez általában nem is tudatos, hanem annyira összekapcsolódik, hogy természetszerűleg ezt így tartom helyesnek, ahogyan ezt gondolom. Ez azzal húzható alá, hogy én a gyakorlat előtt el is mondok egy példát a saját családomból, hogy nekem van egy olyan ismerősöm, családtagom, akit nagyon értékesnek tartok, ha az értékrendemet nézem, akkor az kifejezetten az egyik legértékesebb ember, mégsem áll hozzám közel. És a mi családunkban is van olyan valaki, ha a nagy családot nézem, akiről kimondhatom azt, hogy – nem kriminális értelemben – végigbűnözte az életét, hozzám mégis közel áll. És ez a példa el is hangzik, de nem nagyon számít, hanem a dolog egy képet fest. Tehát azt mondhatjuk, hogy az érzéseink nem csak az agyunknak egy meghatározott állapotát idézik elő, nem csak adott esetben a gondolkodás kizárásával, megkerülésével vagy éppen azt mentesítve cselekvési módokat, mintákat jelent. Tehát az érzésben benne van nem csak az, hogy az érzés nyomán mit fogunk majd csinálni, és hogy ez milyen fizikai állapottal fog majd együtt járni, hanem most már mondhatjuk azt is, hogy az érzéseink tulajdonképpen magukban rejtenek egyfajta gondolkodásmódot is. Nem csak az emlékezés miatt, de az ítéletalkotás miatt is, az észlelés megváltozása miatt is mondhatjuk azt, hogy az érzésekhez hozzá rendelhetünk annak megfelelő gondolkodási módokat. Nyilván, ha ez így van, az érzésekhez annak megfelelő gondolkodás dukál. Vagy ha ez nem így volna bennünk, akkor valahogy összenyomnánk a kettőt, hogy valahogy egy legyen. Ebből könnyen kikövetkeztethetjük azt, hogy egy lépés a meggyőződés. Tehát, hogy a meggyőződéseink alapvetően alapulnak az érzéseinken. Sőt azt kell mondanom, hogy az a hit, amiben nincs nagyon sok erőteljes érzés vagy érzelem, az a hit gyönge. És az a hit erős, amelyet átsző az erőteljes érzelmi háttér. Ez még akkor is így van, ha a konkrét esetben én nagy hitről teszek tanúbizonyságot, de abban a pillanatban nem élem át azt az erőteljes érzést, mert hiszen itt az egész múltam számít, a hitem erejét illetően. Sőt éppen így lehetséges, hogy egy nehéz helyzetben éppen az érzéseim ellenére tudjak a meggyőződésem alapján valami nagy nehézséget vállalni. De emögött nyilvánvalóan az van, hogy amikor én elvállalom ezt a nagy nehézséget, akkor már jönnek is azok a pozitív érzések, amik megerősítik a hitemet, mert ezek összefüggésben vannak.

Nagyon érdekes beszélgetésnek voltam fültanúja a rádióból. Egy iszlám vagy muzulmán szakértő beszélt egy zsidó emberrel – utalok egy fél évvel korábbi gondolatomra: a miért és hogyan kérdések. Jól mutatnak egy gondolkodásmódot. Ez a muzulmán ember azt mondta, hogy ő abban látja a két kultúra közötti nagy különbséget, hogy a zsidó-keresztény kultúrában, főleg az utóbbi időkben, a legfontosabb kérdés az volt, hogy hogyan. És ennek a kérdésnek a nyomán egy ilyen jóléti, boldog, vagy legalábbis valami ehhez hasonló világot tudtunk teremteni magunknak. A muzulmán hitvilágnak a fő kérdése nem a hogyan, hanem a miért. Ő muzulmánként azt mondta – és ez a mi nagy gyöngénk, mert nagyon sokszor a miért kérdésekre nincs válasz – azzal, hogy mi állandóan és folyamatosan mindig a miértet kérdezzük, magunkat egy olyan érzelmi állapotba sodorjuk, adott esetben a lehetetlenség, a reménytelenség, a megválaszolhatatlanság, a kiúttalanság állapotaiba, ami kedvez annak a világnak, amit látunk és aminek nagyon sok árnyoldala is van. Mert megnőnek a feszültségek, az elégedetlenség, ez radikalitást szül, vallási radikalitást. Azért akartam őt megidézni, mert ő egészen máshonnan nézi a dolgot, mint ahonnan én, és mégis döbbenetes módon összecseng azzal, amit itt elmondtam nektek fél évvel ezelőtt. S hogy ezt ő rögvest összekötötte érzelmi állapottal, hangulatokkal, kedélyállapottal s az ebből való cselekvési mintákkal.

Utolsó rész Spinozából – nem tudom miért, de úgy szeretem –, hogy Spinoza hogyan kapcsolja össze a gondolat világát az érzelem világával: „ A jónak és a rossznak az ismerete nem más, mint az öröm és a szomorúság indulata, amennyiben ennek tudatában vagyunk.” Tehát amiről beszélek, azt nem a posztmodern kor lélektani szakemberei sütötték ki, hanem ez a tészta már régóta kész van.

Hogy most még tovább menjek, a kinyilatkozatásból is kiolvashatjuk ugyanezt, és ez nagyon érdekes, mert a hitünkkel közvetlen kapcsolódás lehet, ahogyan Jézus ezt a kettőt egységben látja. Két részre gondolok, ahol ez megjelenik nála. Az egyik a Hegyibeszéd, Máté evangéliuma 5. fejezetésnek a vége, a másik János evangéliumának a búcsú beszéde, az elfogatás előtti rész, amikor a szeretetről beszél. Ezt a kettőt szeretném nektek most idehozni, hogy hogyan gondolja el Jézus, ennek a kettőnek az összefüggését.

Először Jánossal kezdem, mert ott a szeretetről beszél: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat.” Néhány sorral előbb pedig azt mondja: „Aki ismeri az én tanításomat, és megtartja azt, az szeret engem.” Ezt azért tartom izgalmasnak, mert a gondolkozás kimaradt belőle. Vagyis az érzést köti össze a cselekvéssel. Azt mondja, ha te szeretsz engem, akkor meg fogod tenni azt amit mondok. Nem azt mondja, hogy ha szeretsz engem, akkor be fogod látni, hogy ez így és így van, vagy: az tartja meg az én tanításomat, aki azt logikusnak tartja, aki végigment az egészen, és számára az értelem előtt kiállta az én tanításom az ítélő kritika próbáját. Nem ezt mondja, hanem valami sokkal egyszerűbbet, valami sokkal inkább valóságosat mond: azt, hogy ha szeretek valakit, akkor el fogom fogadni azt, amit mond igaznak, és ebből egy cselekvésmód fog következni. Ezért a mi hitünk, ha túl intellektuális – márpedig az –, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy állandóan megakadunk. Állandóan azon gondolkodunk, hogy ez most igaz, vagy nem igaz. Most tényleg érdemes a másikkal jót tenni, vagy nem érdemes? Ez tuti, hogy így van? Lehet, hogy ezt a mindennapokban nem így csináljuk, de a gyakorlatban mégis csak így élünk. Ameddig ez nem lesz számunkra teljesen bizonyos, addig csináljuk úgy, ahogy csináljuk. Márpedig itt nem lesz feltétlen bizonyosság soha. Ha elkezdek szeretni valakit, akkor tulajdonképpen kikerülöm azokat a csapdákat, amelyek az értelmemben vannak elrejtve. Hogy az értelmem nem túl régi találmány. Az érzéseink sokkal régebbiek, sokkal jobban jeleznek dolgokat. Ha az értelmünkre hagyatkozva akarunk hívők lenni, akkor ez nagyon erőtlen és nagyon lassú lesz. Ezzel persze egy pillanatig sem mondtam azt, hogy a hitünk értelmetlen. Vagy hogy ne keressük meg az értelmünkből fakadó bizonyítékokat, mert egy csomót fogunk találni. De persze az az ember fog az értelmében is megerősödni a hitét illetően, aki az érzéseivel a hite mögött áll. Nem fogtok rájönni soha, amíg csak azon töprengtek, hogy igaz, vagy nem igaz. Ameddig nem kezditek el csinálni, ennek kapcsán nem lesznek érzések, és ezután jövünk rá, hogy ez tényleg így van. Az nagyon ritka, hogy valaki csak otthon ücsörög, és rájön arra amire Spinoza, amit most el fogok olvasni, ha jól emlékszem 5. Fejezet 46. tétel: „Aki az ész vezetése szerint él, az tőle telhetően arra törekszik, hogy másnak őellene való gyűlöletét, haragját, lenézését szeretettel, vagyis nemeslelkűséggel viszonozza.”

Spinoza azt mondja, hogy aki az ész vezetése szerint él… Tehát az rendkívüli, hogy valaki eljut oda, hogy a józan észnek az a magatartás felel meg, hogy ha engem utál, gyűlöl, haragosom, rosszat kíván nekem vagy rosszat tett, a leglogikusabb, ha én szeretem őt. Ez viszonylag ritkán történik meg, ehhez filozófusnak kell lenni. Ha van köztetek ilyen, akkor jó ücsörgést kívánok, akkor neked van esélyed, egyébként érdemes az érzéseket mozgásba hozni, főleg ha már halványan tudtunk azonosulni Jézusnak egy-egy kijelentésével.

És most már Jézusnál is vagyok. Jézus azt mondja, hogy igenis használjuk fel a szeretet érzését arra, hogy jót tegyünk, hogy szeressük őt, hogy megtartsuk a tanítását – mindegy. A Hegyi beszédben túlmutat ezen. Azt mondja, miközben ez így van – és ez a természet rendje, hogy így van – és használjuk előnyünkre, aközben azt mondja, hogy áldjátok üldözőiteket, imádkozzatok haragosaitokért, tegyetek jót azoknak, akik rosszat tesznek nektek, szeressétek ellenségeiteket. De itt a szeretet, nyilván összekapcsol a cselekvéssel. Ez nagyon fontos a Hegyi beszédben. Jézus nem azt mondja, hogy gondoljatok szépeket azokról, akik utálnak titeket. Nem, ilyenre sose akar rávenni. Tudja, hogy így sosem fogunk eljutni az irgalom tettéig. Nem. Kezdjünk el érte valamilyen pozitív dolgot cselekedni. Mert amikor elkezdtünk érte cselekedni, akkor fognak jönni az érzések. És az érzés ment ki bennünket abból, hogy belefulladjunk az utálatunka, vagy a gyűlöletünkbe, vagy a bosszúvágyunkba

Elmondok nektek egy történetet. A történet arról szól, hogy nagyon is jól tudjuk, hogy az érzések mennyire döbbenetesen meghatározzák a gondolkodásmódot, az ítéletet és a meggyőződést. Ezt a levelet egy ifjú hölgy írta az Egyesült Államokban a szüleinek, akiket régóta nem látott, mert egyetemre jelentkezett és ott kollégista lett.

„Drága Mama és Papa!

Amióta a főiskolára jöttem, elhanyagoltam a levélírást. Nagyon sajnálom, hogy ilyen figyelmetlen voltam, és nem írtam nektek korábban. Most beszámolok nektek mindenről, ami eddig velem történt. De mielőtt folytatnátok az olvasást, kérlek üljetek le. Csak akkor olvassátok tovább, ha már ültök. Jó? Na akkor most már minden rendben van. A koponyatörés és az agyrázkódás, amit nem sokkal ideérkezésem után kollégiumi tűz alkalmával elszenvedtem, amikor is kiugrottam az ablakon, mostanra már egész jól meggyógyult. Kórházban csak két hetet töltöttem. Már majdnem tökéletes a látásom, és a szörnyű fejfájás is csak egyszer gyötör naponta. Szerencsére a kollégiumi tűznek és az én ugrásomnak is szemtanúja volt a kollégium közelében lévő benzinkút alkalmazottja. Ő volt az, aki kihívta a tűzoltókat és a mentőket. Meg is látogatott a kórházban, és mivel a kiégett kollégiumban nem mehettem vissza, és nem volt hol laknom, felajánlotta, hogy megosztja velem a lakását. Igazából csak egy alagsori szoba, de egész aranyos. Nagyon helyes fiú, egymásba szerettünk, tervezzük, hogy összeházasodunk. Még az időpont nincs meg, de úgy gondoltuk, mindenféleképpen az előtt, mielőtt a terhességem látszódni fog. Igen Mama és Papa, terhes vagyok. Tudom, mennyire szeretnétek már nagyszülők lenni. Tudom, örömmel fogadjátok majd a babát, és ugyanazzal a szeretettel, gondoskodással veszitek majd körül, amivel engem gyermekkoromban. A házasságkötéssel azért késlekedünk, mert a barátomnak egy jelentéktelen fertőzése van, amit gondatlanságom miatt én is elkaptam. Ez az akadálya a házasság előtti vérvizsgálat eredmény megszerzésének.

Most, amikor már mindent tudtok, el akarom mondani nektek, hogy nem volt tűz a kollégiumban, nem volt agyrázkódás, sem koponyatörés, nem voltam kórházban, nem vagyok terhes, nem jegyeztem el magam, nincs fertőzésen, sőt barátom sincs. Azonban kettest kaptam amerikai történelemből, kémiából pedig megbukom, és azt szeretném, ha ezeket a jegyeket megfelelő perspektívából néznétek.” (34:18)