Téves érzések: mit kezdjünk velük? Évad végi kérdések

2002.05.28.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

A mai alkalommal maradt még egy csipetnyi abból a folyamból, amit az idei esztendőre terveztem, és akkor utána pedig igyekszem a kérdéseitekhez hozzátenni a saját gondolataimat. Ahogy emlékszem egy évvel ezelőtt is mondtam, óvakodnék attól, hogy azt mondjam, hogy ti kérdeztek, és én válaszolok. Hanem hát egyszerűen csak elmondom, hogy a kérdések nyomán énbennem milyen gondolat van. Sokkal izgalmasabb, meg sokkal lényegrelátóbb kérdéseket tettetek fel, mint múltkor. Mire a végére értem egész megijedtem, egy hétig olvasgattam őket. Nagyon-nagyon-nagyon fölspannoltak, de ez majd később jön.

Ami még hátra van az az, hogy végig beszéltünk arról, hogy az érzések befolyásolják a gondolkozásmódunkat, ítéletalkotásunkat, a hitünket és meggyőződésünket, mint ahogyan egy évvel ezelőtt arról beszéltem nagyon sokat, hogy fordítva is ugyanígy van: a gondolkozásmódunk is ugyanolyan alapvetően is befolyásolja az érzéseinket, az érzelmeinket, a hangulati világunkat és ennek kapcsán az ítéleteinket, meggyőződésünket és a hitünket. Ahogy ott a gondolkozásból indultunk ki, és a gondolkozásnak az érzelmekre gyakorolt hatását néztük, most az utóbbi hónapokban megfordítottuk ezt a dolgot, és inkább azt néztük, hogy egy-egy érzelmi állapot, adott esetben egy nagyon sajátos tudatállapot, hogyan befolyásolja a gondolkozásmódunkat, ítéletalkotásunkat és a hitünket. És annyi maradt még, hogy egyrészt mondjak egy nagyon fontos következtetést az elmúlt két alkalmat illetően. Mégpedig azt, hogy nemcsak a téves gondolkozás vagy egyoldalú gondolkozás, vagy pusztán csak racionális gondolkozás vezethet nem megfelelő vagy elégtelen vagy téves megoldásokra és ebből adódóan téves meggyőződésre vagy hitre. Éppen az elmúlt két alaklommal – ha el tudtátok ezt fogadni, – hogy vannak téves érzéseink; a helyzetnek, a személyiségünknek, az adott szituációnak nem megfelelő érzéseket és érzelmeket vagyunk képesek átélni, majd ezeket elmélyíteni hangulattá és lelkiállapottá tenni, – ha ezt el tudtátok fogadni, akkor ebből az adódik, hogy ameddig nem azokat az érzéseket éljük át, amelyek valóban a helyzetünknek, személyünknek, kapcsolatunknak megfelelő, odavaló érzések, addig ezek az érzések mindig téves meggyőződésre, helytelen ítéletalkotásra, vagy torz ítéletalkotásra, nem megfelelő meggyőződésre fognak elvezetni minket. Miközben lehet, hogy már egy érzelmekkel átszőtt lelkiállapotban vagyunk, akkor az a meggyőződés, ami ott kialakul, valóban ugyanúgy a megfellebbezhetetlenségnek és az evidenciának az álarcát ölti. És valóban ki tud alakulni ugyanolyan jellegű meggyőződés, csak éppen téves. Mint ahogy egy helyes meggyőződés is ki tud alakulni, ha helyes, odavaló érzésekből fakad. Ezért beszéltünk egyrészt arról, hogy ha a gondolkozásmódunkat tudjuk alakítani, akkor jönnek helyes érzések, és helyes meggyőződés, de viszont is igaz. Ha az érzelemvilágunkat tudjuk megfelelővé alakítani, helyzetnek megfelelővé tenni, akkor helyes gondolataink fognak fakadni ebből az érzelemvilágból, lelkiállapotból. És helyes meggyőződésre juthatunk el. Ezért volt olyan fontos, hogy azt lássuk, igenis lehetséges az, hogy eltölt minket egy érzés, és ez az érzés mégis biztos, hogy téves meggyőződésre fog minket vezetni.

Amit viszont még a mai alkalomra hagytam, az az élmény – direkt így mondom – az az élmény, az a belső tapasztalás, aminek, ha kijelentés szintjét akarom megragadni, akkor azt mondhatnám, hogy ha leülünk, és eljutunk a szívünk mélyére, akkor ott azt tapasztaljuk, hogy valójában minden törekvésünk, minden tettünk, minden igényünk, minden érzésünk, sőt minden gondolatunk és minden meggyőződésünk, attól függetlenül, hogy helyes vagy nem, jót akar nekünk. Ez egy picit talán bután hangzik vagy olyan nagyon kenetteljesen. Erről akarok beszélni, hogy ha átéltük azt, hogy a szorongásaink, a félelmeink, a tévedéseink, a negatív meggyőződéseink, akármink (ez lehet teljesen oda nem illő, teljesen rossz akármi) mentén ha elindulunk és megpróbáljuk annak nyomán fölfejteni az életünket, akkor egyszer csak valami igaz forrásra fogunk találni a szívünk mélyén. Ebben az a nagyszerű, hogy nem csak a helyes gondolatból, helyes érzésből, az igaz meggyőződésből juthatunk el oda, hogy valami igazán igazat, helyeset és jót találunk a szívünk mélyén. Épp az benne a jó, hogy a tévedésből is ki tudunk indulni. A téves érzésből, a szorongásból, a félelemből, az oda nem illő haragból, és bármi másból. Ha szánunk rá annyi időt, hogy leülünk, és kérdéseket intézünk magunkhoz. És fölfejtjük ezt a folyamatot. Ezt akarom nektek elmondani. Tehát ez volt a kiindulópont, hogy minden igényünk, reakciónk, érzelmi, gondolati bármi, valójában jó szándékból és jó céllal alakul ki bennünk. Ezt a legvégén esetleg megköszönhetjük majd a Teremtő Atyának, de most nem akarok idáig szaladni, mert ahogy mondtam múltkor, ha nem hozzuk be Őt, a dolog akkor is így van.

A második. Most hogy ha azt tűzzük ki magunk elé, a jóból nyilván könnyebben el tudunk jutni a jó forrásáig. De most azt nézzük meg, hogy a rosszból hogyan tudunk eljutni a jó forrásáig. Akkor az első és nagyon fontos szempont, hogy nem érdemes nekiállni küzdeni a bennünk lévő rosszal. Erről már sokat beszéltem. Rossz gondolat, rossz érzés, rossz szándék, rossz tett, akármicsoda… – mert ez bennünk van. Ha én elkezdek harcolni bármivel is, ami bennem van, és adott esetben felismerem, hogy parazitaérzés, téves gondolat, rossz meggyőződés, akármicsoda, és elkezdek ellene harcolni, akkor valamit a lelkem mélyén vesztessé teszek. Valamit le akarok győzni, valamit el akarok tiporni. Lehet, hogy ez azt fogja jelenteni, hogy a lelkem nagy része győz. De valami bennem mindenképpen veszít. Valaminek a létjogosultságát nem ismertem el. Ez pont olyan, mint… Szóval, a szívünkben ott van egy osztály, egy csomó gyerek van benne. Ilyenek, olyanok. vannak elvált szülők gyerekei, vannak árva gyerekek, nagyon sokféle gyerek van a szívünk mélyén. És az éntudatunk a tanár. És a tanárnak persze vannak nagyon szép eszményei, megfelelő célkitűzései. Azt tudja, hogy mi a helyes és mi a jó. Csakhogy a szívünk mélyén az a neveletlen kölyök, akinek elváltak a szülei beszól az órán egy olyat, hogy attól reccsenünk. Legszívesebben lenyomnánk, de pontosan tudjuk, épp múltkor beszéltem erről, hogy legyőzhetjük azt a kölyköt, a hatalmunkkal, az adott esetben nagyobb erőnkkel, fölényünkkel, a tekintélyünkkel, de akkor az a gyerek veszíteni fog. Ott az osztályban lehet, hogy el fog hallgatni, lehet, hogy bele fog simulni ennek az erőszaknak nem is tudom mijébe. Kényszerébe. Ennek az erőszaknak a kényszerébe bele fog valahogy tagozódni, mert tudja, hogy jobb, ha nem szól. De lehet, hogy olyan valaki is él a lelkünkben, akit, hogy ha sokszor megalázunk, sokszor elhallgattatunk, akkor egyszer csak föllázad ellenünk. Nagyon-nagyon keményen. És kitör belőlünk az az árva gyerek. Az az elvált szülők gyermeke. Az az otthagyott szerelmes, az az ötszörösen – mit tudom én – becsapott valaki. Föllázad bennünk. Ezért, hogyha erőszakkal akarunk tiporni, gyomlálni, így próbálunk valahogy harmóniára jutni, akkor lehet, hogy nagy százalék győz a lelkünkben, de valami, lehet, hogy csak tíz százalék, vagy csak kettő, veszít. És előbb-utóbb ez a vesztes rész elkezd tiltakozni. Ezért ez nem a legjobb módszer. Főleg hosszú távon nem a legjobb módszer.

Tehát ez volt a második pont, hogy ezt belássuk, hogy minden nem megfelelő rezdülésünknek jó célja és jó forrása van, ezért, bár az a gyerek az órán nem megfelelő hangsúllyal, nem megfelelő módon, pimaszul, pofátlanul, oda nem illő módon beszól. Ahogy csinálja, arra mondhatjuk, hogy nem jó. De hogyha egy élő gyereket képzelünk magunk elé, talán könnyebben kimondjuk, hogy na jó, de nyilván nem egy velejéig romlott kölyökről van szó. Olyat csak a tanár tud elképzelni, amikor dühös. Mi tudunk ilyet elképzelni, a lelkünknek egy részéről. Ugyanazt csináljuk, mint egy ilyen helyzetben, azért, mert nem tudjuk uralni a helyzetet, és erővel akarjuk elnyomorítani azt a tiltakozó részünket. Ha, csak egy kicsit is higgadtak vagyunk, akkor azt mondjuk. hogy hát bizony ennek a gyereknek biztos valami komoly oka van arra, hogy ilyen hülye módon viselkedik. Hát, biztos, hogyha lenne ereje normálisnak lenni, és beilleszkedni a környező közösségbe, megtenné. De valami miatt ezt nem teszi meg. Biztos valami nagyon komoly oka van. Ugyanígy vagyunk a lelkünkkel is. Újból és újból a lelkünk egy bizonyos része föllázad ellenünk. A tudatunk, az éntudatunk ellen, az eszményeink ellen.

Mondok csak ilyen szösszeneteket: mondjuk, hogyha azt hallod állandóan, tudjátok, amit olyan sokszor mondtam, hogy ez nem elég, szedd már össze magad, ez kudarc, haj de béna és gyönge vagy… Ugye erről nagyon kritikusan beszéltem. Ezekről a mondatokról. Azt mondtam, hogy ismerjük fel őket és változtassuk meg. De most azt mondom, hogy még ezek a mondatok is jót akarnak nekünk. nyilván azt szeretnék, ha mi teljes életet élnénk. Ha nem ragadnánk meg ott, ahol éppen tartunk, hanem tudnánk egy jobb életet élni. Csak nagyon hülyén csinálják. Olyanok, mint a nem túl jól képzett szülők. Vagyis amilyenek mi éppen leszünk. Pont olyanok. Leszünk… Ezt megszoktam, hogy így mondom. Én valószínű, hogy nem. Az ember ne tegyen túlzott kategorikus kijelentéseket. Valószínű én nem, de én hozzáteszem, mint nem jól képzett papok. Tehát pontosan azt csináljuk. Letoljuk magunkat. Ezzel persze nem jutunk előbbre, egy picit se. A szégyenünk, amiről olyan sokat beszéltünk, hogy a túl nagy szégyen egészen meg tud minket nyomorítani. De végül is a szégyenünk jót akar nekünk. Azt akarja, hogy sikerüljön megváltozni, kilépni abból a rossz helyzetből, amibe belekerültünk.

Vagy: gimisektől kérdeztem egyszer ezt, hogy mondjátok meg nekem, hogy mi a csudáért cigiztek? És fél óra múlva simán el lehetett jutni oda, hogy beismerték, hogy csomó jó törekvésük van amögött, hogy cigiznek. Mondjuk, hogy elfogadják a barátaik őket. Hogy bele tudjanak tartozni abba a társaságba, amely számukra fontos. És kívülről is azt tudom mondani, hogy nagyon fontos, hogy egy jó kortárs csoportnak legyél a tagja, ahol téged szeretnek és elfogadnak, ahol megtalálod a helyed, stb. A cigizés egy nagyon, nagyon hülye módszere ennek. Rossz módszere, persze. De ami mögötte van, az nagyon is méltánylandó.

Vagy: amikor ítélkezek magam fölött, nyilván az ítélkezés mögött is lelkemnek az a mély törekvése van, hogy igaz ember legyek. Rendes ember legyek. Vagy: amikor éppen dühöngök, akkor megint csak mondjuk, azért dühöngök, mert valami jó célomat nem tudom megvalósítani. A harag és a düh, főleg, ha agresszióba megy át, már nem sok hasznomra van. De, hogy egyáltalán harag fakad föl bennem, emögött az van, hogy volt itt egy jó cél. Nem sikerült elérni. És a harag ezt mutatja.

Harmadik pont, amire utaltam is már: az a rész, ami veszít, előbb-utóbb beavatkozik az életembe. Föllázad és tiltakozik. Minél inkább nem veszem őt tudomásul, hanem csak a jelenséget látom, hogy dühös vagyok, és nem szeretem. Egy mondatot hallok és utálom. Lehangolt vagyok és szeretnék belőle kikerülni. Félek és utálom a félelmemet. Ameddig csak odáig jutok el, hogy a gyerek föláll, és azt mondja, hogy unom az órát, és nem látom, hogy miért mondja, addig ez a gyerek újból, és újból föl fog lázadni. Minél inkább tiltakozok ellene. Mit lehet ilyenkor csinálni? Azt, hogy leülök, és elkezdem értékelni azt a piszkot, ami bennem van. Bármiféle piszok is legyen ez. És azt mondom, hogy tudom, te valami értéket képviselsz számomra. Hordozol valami nagyon nagy értéket. Amit lehet, hogy csak te hordozol. És itt kiabálsz nekem már 35 éve. Valamit akarsz nekem mondani, de én nagyon utállak téged, mert olyan udvariatlanul mondod. De most hajlandó vagyok belátni, bár nagyon udvariatlan vagy, állandóan akkor jössz, amikor nem hívlak, de valami miatt biztos jössz, valami jó szándék van emögött, hogy mégiscsak jössz. A következő: amikor így ülök, és erre rájövök, akkor a következő fölismerésem támad. Hogy mondjuk, az életemnek, van egy csomó külső célja: hatalom, siker, elismerés, fogadjanak el, legyen pénzem, pozícióm, elutazzak ide-oda, mit tudom én micsoda. Rengeteg ilyen célunk van. De, hogyha rákérdezek arra, hogy: jó, és ha ezt elérted, akkor mi jön az életedbe, ami miatt ezt el akarod érni? Akkor előbb-utóbb a külső célokból lesz egy pont vagy határvonal, amikor a külső célok belső célokká válnak. Lehet, hogy egy lépést elég tenni, kettőt, hármat, négyet, ötöt, hatot… de előbb-utóbb minden külső cél belső céllá válik. Vagyis kiderül, hogy azért akarok kint valamit elérni, megcsinálni, sikert, elismerést,… sorolom, hogy miket írtam ide: hogy megvédjenek minket, hogy javaink legyenek, hogy tiszteljenek, hogy szerezzünk dolgokat, hogy élményeket éljünk át… Mindezeknek a külvilágba helyezett céloknak a hátterében előbb-utóbb egy belső vágy jön. Öt nagy belső vágyat határoztak meg azok, akik ezzel foglalkoztak; minden külső törekvésünk, öt mély belső vágyra vezethető vissza. Mondom ezt az ötöt:

1. Az élet. Egyáltalán szeretnénk élni. Szeretnénk, de ez belső élet, vagyis szeretnénk átélni az élet élményét, a létezésnek az örömét. Egyáltalán azt, hogy jó, hogy vagyok. Ilyen értelemben az élet. Tehát nem azt, hogy itt vagyok, és most köztetek vagyok és kifelé a világ felé létezem valahogy, hanem hogy egyáltalán, hogy de jó, hogy létezem.

2. A belső béke. Vagy harmónia. Ami ugye nem egyenlő a nyugalommal. Hogy békén hagynak nekünk, nem zargatnak, hanem egy nagy belső béke.

3. A föltétlen szeretet állapota, ami kettőt is jelent, hogy önfeledten tudunk szeretni, és bennünket is szeretnek. Ennek az élménye van sok-sok külső törekvésünknek a hátterében.

4. A jóság élménye. Vagyis nem erkölcsi értelemben, hanem abban az értelemben, hogy, mondjuk, így ücsörgünk és átéljük azt, hogy tulajdonképpen ez a világ jó. És ebben a világban mi magunk is jók vagyunk. És ami eddig történt az életünkben, valamiképpen az is jó. Az is a helyén van, a rendjén van, tulajdonképpen jó ez az élet. Valami ilyesmi, hogy a másik ember is jó. Lehet, hogy csinál egy csomó hülyeséget, marhaságot, de alapvetően jó. Lehet, hogy az Istent nem értem, néha nagyon dühös tudok rá lenni, hogy miért nem segít nekem úgy, ahogy szeretném. De azért úgy, a legvégén tudom, hogy az Isten jó. És jó lesz vele majd találkozni.

5. A sokat emlegetett egység élmény. Amikor azt élem át, hogy tulajdonképpen a törekvéseim mélyén az van, hogy legyünk már végre egyek egymással. Hogy ne kelljen magyarázkodni, ne kelljen bocsánatot kérni, ne kelljen félnem tőled, ne akarjalak téged legyőzni, sem meggyőzni, se semmi ilyesmi… Egyszerűen éljem át azt, hogy de jó együtt lenni. S nem csak hogy együtt lenni jó, hanem hogy egyek is vagyunk, annyira együtt vagyunk, hogy egyek vagyunk.

Ezt direkt csak így el akartam mondani; semmi példa, csak, hogy lássátok, hogy nagyjából így tudnánk leírni ezt az öt alapvető, de közös gyökerű életállapotot, ami a külső törekvéseink mélyén van. És, ugye, ezek a mély belső törekvéseink egytől egyig igazak és helyesek. Amikor valaki sikerre tör, lehet, hogy ennek a törekvésének a mélyén egyszerűen az van, hogy őt fogadják el. Hogy őt végre szeressék. És ennek aztán a legvégén pedig egyszerűen az van, hogy szeretné átélni végre azt az élményt, hogy ő egy a többiekkel. Nem egyforma, hanem, hogy egyek vagyunk egymással.

Elmondok most egy esetet ezzel kapcsolatban, hogy hogyan lehetne ezt csinálni. Egy ifjú hölgyről van szó, aki néhány éve már egy komoly cégnél dolgozik. És ebben a cégben egy középvezetői állást tölt be. A kiinduló pont, ahonnan föl akarja fejteni azt a folyamatot, amiben van, az az, hogy amikor nekilát egy munkának, egy-két napig örömmel és szívesen csinálja. Aztán természetesen jönnek nehézségek. Jönnek problémák, emberekkel kell küzdeni. Megígérte és nem teljesítette, meg volt beszélve, de nem jött el, késett… és akkor el kezd feszült lenni és ideges. És négy-öt nap alatt, hogy ha a dolgokat nem tudja elintézni úgy, ahogy szerette volna, egyre idegesebb és feszültebb lesz. S végül az van benne, hogy valahogy most már oldjuk meg, és csináljuk meg, és nem tud már kikerülni ebből az idegességéből. Ez jó példa, mert nyilván lehet párkapcsolat, baráti kapcsolat, munkahely, bármire lehet ezt vonatkoztatni. És induljunk ki ebből az ellehetetlenítő feszültségből, és idegességből, és fizikai állapotból. Azt kérdezi a vezető, vagy terapeuta, hogy amikor ebben az állapotban van, akkor mit él át. Ugye nagyon fontos, azzal kezdi, hát nem az, hogy hagyjuk a feszültséget, idegességet, nézzünk a szép dolgokra… Lazítson el, és akkor képzelje el magát a tengerpartra… Ez is egy jó módszer, csak ezzel a dolog nem oldódik meg. Hanem azt kéri tőle, hogy élje át ezt az idegességet és feszültséget. És mondja el, hogy mit tapasztal. És akkor azt mondja, hogy azt tapasztalja, hogy amikor elkezd ilyen ideges és feszült lenni, kapkodja a levegőt. Tehát se rendesen nem szívja be a levegőt, se rendesen nem fújja ki. És azt is érzi, hogy amikor ideges, most jön rá, hogy kezdi fölhúzni az egyik vállát. Végül itt, kezd neki fájni a válla, és jön ez a fájdalom a nyakába. Ezt éli át. Akkor a segítője, vagy terapeuta azt mondja, hogy próbálja megmondani, hogy mi ennek a feszültségnek a célja. Kicsit gondolkozik, és azt mondja, hogy ez a feszültség, ez azt akarja, hogy én jól tudjam elvégezni a munkámat. Ez a célja. Ezt szeretné elérni. Azért jön, mert arra figyelmeztet, hogy szeretném, ha te jól tudnád megoldani azt a feladatot, amit elkezdtél. Ilyenkor az a fázis jön, hogy köszönd meg. Köszönd meg a feszültségnek, hogy benned, a lelkedben ő egy olyan rész, amely azt szeretné, hogy te a munkádat jól tudd elvégezni! Most ne azzal törődj, hogy ezt nem a legjobb módon csinálja, hanem ezt akarja neked tenni. Köszönd meg neki! Ha ez megvan, akkor jön a következő kérdés: most képzeld azt el, hogy jól csináltál mindent, amit jól akartál csinálni. A kérdés: mi volt ezzel a célod? Mi a célod vele, hogy elvégezd a munkát, amit vállaltál? Mire ő azt mondja, hogy az a célom azzal, hogy valamit jól megcsináljak, hogy utána ellazulhassak. Tehát igazából azért feszülök meg, kihívássá teszem az életemet, megoldom teljes erőbedobással, és mindez tulajdonképpen azért van, hogy leülhessek, és azt mondjam, hogy: na ez klassz volt! És ezt az állapotot akarom, ezt az élményt: hogy ezt megcsináltam. Ezt jól megcsináltam! Nem mondjuk, hogy jól megcsináltam, hanem: ez meg van csinálva! Tulajdonképpen ezért csinálom, amit csinálok. Akkor erre az jön, hogy köszönd meg ennek a részednek, hogy a lelkedben azt akarja, és abban segít neked, hogy te el tudj lazulni, és átéld ezt az örömet. És a kérdés a következő: hogyha el tudtál lazulni, ott vagy egy ilyen jól megoldott feladat után, akkor ennek mi a célja? Mit akar ez neked? És akkor ő azt mondja, hogy azért akarok ilyen ellazult és nyugodt lenni, mert ezekben az állapotokban mindig új és új ötleteim jönnek elő. Olyan ötleteim jönnek elő, amik ha egyébként ideges vagyok és feszült, soha nem jön elő. Munka közben sem jön elő. De amikor így túl vagyok valamin, akkor így el tudom engedni magam, és olyan ötleteim jönnek, hogy… Nohát azokat megvalósítani, az igen! Tehát ez a részem ezt akarja. Hogy jöhessenek ilyen parádés ötletek, az eszembe. Jó, akkor köszönd meg ennek a részednek! Hogy ez a részed pedig azt akarja neked, hogy jöjjenek parádés ötleteid, amelyeket azután meg tudsz valósítani! Most képzeld el, hogy az ötleteidet meg tudod valósítani! Mindent megvalósítottál. Van-e ennek valami célja? Vagy ez volt a végső célod? Az illető azt mondja, hogy ennek is van valami távolabbi célja, mégpedig az, hogy amikor jönnek új ötleteim, akkor lehetőségem nyílik arra, hogy nagyon jó munkát végezzek. Ne csak valamit jól csináljak meg, hanem, hogy az a munka, az a tevékenység, amit csinálok, abban igazán jó legyek. Ez a részem ezt akarja. Aki ötleteket hoz, azért hozza az ötleteket, hogy én a magam szakterületén igazán jó lehessek. Jó, akkor köszönd meg neki, hogy ez a részed ezt akarja neked. És a kérdés a következő: hogy ha te jó vagy abban, amit csinálsz, akkor van-e ennek valami célja? Miért akarja ez a részed azt, hogy te jó legyél abban, amit csinálsz? Erre azt mondja az illető: – ez egy megtörtént dolog, nem én találtam ki, ez egy esetnek a precíz leírása – azt mondja ez az ifjú hölgy, hogy tulajdonképpen ilyenkor arra vágyok, nem, ilyenkor az a cél, amit el tudok érni, hogyha jó vagyok abban, amit csinálok, akkor ilyenkor megint csak le tudok ülni, és szabadnak érzem magam. Mert jól csináltam valamit. És nem csak valamit, hanem az életemet jól csinálom. És akkor átélek egy szabadságot. Kérdés a következő: hogy ha megvan ez a szabadság, ez a szabadság akar-e neked valamit? Mit akar? Mire az ifjú hölgy azt mondja, hogy amikor így teljesen el tudom engedni magam, és tudom, hogy a helyemen vagyok, és amit csinálok az jó, akkor ez a szabadság azt akarja, hogy nagyon kötetlen és gazdag emberi kapcsolataim legyenek. Mert ebben a szabadságban képes vagyok arra, hogy nagyon sok emberrel nagyon árnyalt emberi kapcsolatban legyek. Tulajdonképpen ezt akarom. Ez a részem azért hozza a szabadságot, hogy erre alkalmas legyek. És most jön az utolsó: azt kérdi a terapeuta, hogyha megvannak ezek a nagyon árnyalt, gazdag, klassz emberi kapcsolatok, akkor ezek mit akarnak? Mi a céljuk? És erre ő azt mondja: az a cél, hogy átéljem azt, hogy közel vagyunk egymáshoz, és szeretjük egymást. És akkor megszűnik az idegesség, és a feszültség. Amikor elérkeztem ide, akkor ott, ennek a folyamatnak a végén át is élem, hogy nem vagyok se ideges, se feszült, mert nincs is miért. Teljesen feloldódott bennem az idegesség is és a feszültség is. És akkor ugye az utolsó kérdés, hogy: na, most amikor ezt átéled, ez az állapot akar-e valamit? Mire az illető azt mondja: nem, ez már semmit nem akar elérni. Ezt akarta. Nincs tovább. Ezért csinálta az egészet.

Most visszamentünk egy ilyen folyamatban. A feszültséggel és az idegességgel kezdtük, és benne volt a munka és a kapcsolat, és az emberek, és egy csomó minden. És a mélyén volt valami nagyon igaz és szent törekvése akármelyikünknek. Akármikor. Ezt bárki gyakorolhatja. Mondom nektek a forrást: Neurolinguisticus programozás, a tökéletes élmény psychologiája. Azért mondom, ha bele akartok ebbe menni. Engem nagyon elragadott a hév. Két területen láttam ennek nagyon nagy hasznát. Nem volt nekem erőm minden inci-finci feszültségemmel kapcsolatban leülni, és ezt végigcsinálni, kinek van erre ideje… Hát nekem nem, az biztos. De két területen nagyon sokat segített ez nekem. Amikor már más nem segített, akkor ezt csináltam. Az egyik: amikor egy olyan élethelyzetbe kerültem, ahol az érzéseim, a gondolataim, a meggyőződésem, a mondatok és minden arra emlékeztetett engem, hogy én egy szerencsétlen, hülye, marha alak vagyok. Mikor ilyen totálisan mélyponton voltam, és nem tudtam belőle kijönni. És ültem a szobámban, és azt éltem át, hogy egy csődtömeg vagyok, egy szerencsétlenség. És hogyha elég őszinte voltam magammal, akkor azt mondtam magamnak, hogy: de jó lenne most meghalni! Jaj, de nagyon jó lenne! Itt most tegyünk pontot az egész végére. Akar a fene élni. Na. Amikor ebben a helyzetben voltam, akkor elkezdtem ezt csinálni. Mert tele voltam kritikával, panasszal, ítélettel, magammal szemben is, meg a világgal szemben is. És végigvittem ezeket a folyamatokat. És mindig eljutottam – és erre mondtam nektek azt, hogy nemegyszer könnyes lett a szemem, mikor rájöttem – hogy én szerencsétlen, hülye, marha, aki így toltam el, úgy rontottam el, ezt és azt csináltam (és tényleg elrontottam), hogy a dolgok mélyén valami nagyon igaz törekvésem volt. Amit szerethetek magamban. Amivel teljesen egy tudok lenni. Ez olyan fölszabadító élmény, hogy csak azt tudom rá mondani, hogy éljétek át, vigyetek végig egy ilyen folyamatot! De induljatok ki a legnagyobb rosszból! Annál nagyobb az élmény.

A másik terület, amikor eljutottam valakivel oda, – életemben nem sok ilyen élményem volt – hogy bedugult a kapcsolatunk. Tehát, ha eszembe jutott, már utáltam. S nem bírtam belőle kijönni. Ha tehettem volna, és különböző gátlások, félelmek nem akadályoztak volna, biztos, hogy belerúgtam volna. És akkor, amikor azt gondoltam volna, hogy na ez tarthatatlan már, tehát túljutottam azon, hogy élveztem, hogy utálom… – Ugye? Ezt lehet, ezzel évekig lehet élni… kéjelgünk abban, hogy ő megsértett minket, és mi gyűlöljük. Ezt úgy szeretjük, ezt az állapotot, még panaszkodhatunk is. – Mikor befejeztem ezt a kéjelgést, abban, hogy de jó, hogy utálhatok valakit, mert rossz, akkor ővele kapcsolatban megcsináltam ezt a folyamatot. Elkezdtem azon fantáziálni, hogy lépésről-lépésre miért csinálta azt, amit csinált. És addig nem nyugodtam, amíg el nem jutottam a sor végén valami olyan pontra, ahol azt tudtam mondani, hogy ez az aljadék: hát ez egy jó szándékú pofa, csak nehezen jön ki belőle. De ide simán el lehet jutni. Lehet, hogy nem is kell hét vagy nyolc lépés. Három-négy is elég. Ülsz, és azt mondod, hogy: hát, most föl kell adnom az utálatomat. Mert eljutottam oda, hogy rájövök, hogy tele volt jó szándékkal. És nem csak a külső jószándékkal. A szíve mélyén volt valami igazán nemes, és jó. Csak hát olyan volt, mint az a nyomorult gyerkőc, aki nem úgy mondja meg, nem akkor és nem…

Ezt akartam így röviden elmondani.

Kérdések. Tizennyolc kérdés jött, be.

1. Intuíció helye a rendszerben – ezt kérdezte valaki. Hogy beszéltem sokat az érzésekről, az érzelmekről, a gondolatokról, hangulatról, meggyőződésről, hitről… „Mi van az intuícióval? Azt hogy lehet beépíteni ebbe a rendszerbe?” Nagyon egyszerűen. Az intuíció tulajdonképpen az, amikor van egy nem tudatos tapasztalás. És a nem tudatos tapasztalás és ugye, a nem tudatos érzékelés (nem tudatos tapasztalás, nem tudatos ítéletalkotás, adott esetben nem tudatos érzések, nem tudatos meggyőződések, stb) ha mégis összeáll valami egységgé, akkor ez egy intuíció formájában tud belőlünk föltörni. Azért nevezhetjük ezt intuíciónak, mert nem látjuk egymás után, hogy miből mi jött. Mi nem látjuk az összefüggést. Nem látjuk a rendszert, hogy mi hol kapcsolódott össze. De a kapcsolat bennünk van valahol, csak a tudatnak a mélyén. Föltehetően egy-két dolgot látunk csak tudatosan. A legjobb példa, hogy az intuíció, az valami nagyon jellegzetes érzés formájában jön. Hát nyilván, hogy erről beszéltünk, az érzést megelőzi az érzékelés, a tapasztalás. És arról is beszéltünk, hogy másodpercenként száz körüli információ jut be az agyunkba. Tehát igenis az intuíció azt jelenti, hogy valamit érzékeltünk, valamit kiértékeltünk, eljutottunk egy meggyőződésre, és az intuíció ezt közvetíti a maga intuitív nyelvén. Beszélni nem tud, mert oda még nem jutott el. Ahhoz racionálisnak is kéne lenni, meg tudatosnak. Hát ő azt nem tudja. A tudattalanból feltörő ilyen jellegű információkat nevezhetnénk intuíciónak. Talán ezzel akkor be tudjuk építeni. Ezért lehetséges az, hogy egy intuíció pontosan megmondja nekünk, hogy abban az adott helyzetben mit kell csinálni. De ez nem azért van, mert az Isten meglátogatott bennünket, és a fülünkbe súgta, hogy: te, menj jobbra! Hanem azért, mert ott egy valóban nagyon árnyalt érzékelés történt. Csak nem vagyunk tudatában. Erről ennyit.

2. „Hogyan lehet a félelem, szorongás, tehetetlenség érzéséből kikerülni? Milyen kérdéseket tisztázzak magamban?” Ugye, erről tulajdonképpen én azt hiszem, hogy beszéltem. Mert hiszen, hogyha látjuk ezt a folyamatot, hogy ha már bekerülünk egy lelkiállapotba, akkor az azt jelenti, hogy az érzékelésünk már hamis és torz. Már azt érzékeljük, ami fölerősíti a félelmünket, szorongásunkat, aggodalmunkat. Már az emlékezetünkre is ez kihat. Már arra kezdünk el emlékezni, ami hasonló ehhez a negatív helyzethez. Szinte bárhonnan el lehet indulni. Gondolatból, érzésből, emlékezésből, megfigyelésből érzékelésből, tapasztalásból… mindenhonnan el lehet indulni. A lényeg – ezért hangsúlyoztam nagyon sokat azt, hogy hogy tudnánk leírni az állapotunkat. Nyilván az első, hogy tudatosítom magamban, hogy mi van. És utána eljutok arra a következtetésre, hogy itt én tévedek. Az érzésem téved és becsap. A gondolatom is. A meggyőződésem is. Az emlékezésem is egyoldalú. És itt el lehet kezdeni akkor ezt a dolgot fölfejteni. Tehát bárhol el lehet kezdeni. Praktikusan: először tegyem föl magamnak azt a kérdést, hogy akarok- e változni? Az esetek többségében nem akarok. Vagy lehetőleg mindenféle nehézség kikerülésével szeretném. Tehát, amíg nem döntöttem el, hogy hajlandó vagyok energiát, időt fordítani a változásra, addig legföljebb az angyalka segíthet a mennyből. Még egy praktikus dolog: tegyem föl magamnak a kérdést, hogy egyedül képes vagyok-e a változásra, vagy szükségem van-e segítségre? Nagyon sok ember nem kér ott segítséget, ahol nem tud egyedül továbblépni. Akkor hiába. Ismerd be, hogy megakadtál, és egyedül nem megy!

3. „Psychosomaticus tünetek, stigmák, fakírok. Hogy viszonyulnak egymáshoz?” Árnyalt kérdés… egyszer említettem a psychosomaticus tüneteket – sok elmélet van ezzel kapcsolatban. Talán a legegyszerűbb: ugye ha már semmi másból nem tudok tanulni, és eszetlenül megyek egy téves úton, akkor a testem az utolsó állomás, a legkülső állomás, a személyiségemben, amely képes nekem jelezni, hogy valami nem stimmel. A testem. Mert a testem ebből a szempontból a lekemnek része. Tehát hol a határ? Nyugodtan modhatjuk ezt: a testem az utolsó fölkiáltójel. Az utolsó kiáltás. Nagyjából ez a psychosomatikus tünetnek, vagy psychosomaticus betegségnek a folyamata. A stigmák – egyszer erről beszéltem – a stigma valami olyasmi, legalábbis, ha ebben a modellben gondolkodom, hogy valaki azonosul Krisztussal. Úgy él, mint Krisztus. Eggyé válik ővele. És ennek az azonosulásnak, tudatos és nem tudatos azonosulásnak, egy fizikai tünete a stigma. Nagyon sok fizikai tünete lehet annak, hogy és kivel azonosultam. Nemde? Hogy milyen értékekkel azonosultam, hogy ki az én példaképem. Ez előbb-utóbb a testemen is meg fog jelenni. Nyilván. A stigma egy ilyen nagyon- nagyon egyedi és sajátságos megnyilatkozása ennek, nem betegség, hanem ennek az azonosulásnak az eredménye. A fakírok pedig, ha most ebben a sorban nézzük, olyan valakik, akik megtanulták azt, hogy egy ilyen folyamatot, – vagyis, hogy a lelkükön keresztül, a szellemiségünkön keresztül a testünkre hogyan tudunk hatást gyakorolni – ezt jól megtanulták. Képesek a szellemen keresztül hatást gyakorolni a testükre. Ezért nem fáj. Ezért békések. Ezért ez, az és amaz. Így nagyon egyszerűen.

4. „Hogyan lehet jól csinálni?” Hát ez egy megtisztelő kérdés! Amit erre érdemes mindenképp mondani, hogy idő- és energia-befektetés nélkül bizony, hogy nem lehet jól csinálni. Sokkal több idő, és sokkal több energia, mint gondoltad, és mint szeretnéd. Ehhez még annyit is hozzá lehetne tenni, hogy sokkal több idő és energia, mint amiről azt gondolod, hogy van neked. Csak ennyi. Ha ezen túlléptetek, a többi már menni fog. Nyilván a papság is ugyanez, úgyhogy és se úszom meg.

5. „Milyen a megfelelő formában kifejezett harag?” Ezt ketten is kérdezték. Megint úgy gondolom, hogy én erről már beszéltem. A legfontosabb, hogy ha jön az indulat és jön a harag, azt minél gyorsabban ki kell fejezni. Lehetőleg ki kell azt mondani. Tehát a kulcsgondolatok: minél gyorsabban, azon nyomban, annak az embernek, akivel kapcsolatban érzem, vagy abban a helyzetben, ha valakinek mondhatom, kimondani a haragomat. Hogy hú, ez most rosszul esett. Jaj, most kezdek dühös lenni. Jaj, ha ezt tovább folytatod, fölrobbanok. Mindegy. Valahogy kimondani. Mert a harag, ha nem mondod ki, és elmélyül, akkor előbb-utóbb kezelhetetlenné válik. Tehát ez a kulcs. Minél gyorsabban, abban a helyzetben, lehetőleg annak az embernek kimondani, amikor még csak följött. Akkor többé-kevésbé tudunk vele mit kezdeni. Az egy kis tudomány csak, hogy amikor a haragnak az első indulatai jönnek föl, hogy ezt szóvá tegyem. Azért ez nem egy akkora kaland! Ezt meg lehet csinálni. Simán. Egy kicsit kell csak gyakorolni. De ha már vársz egy percet, vagy ötöt, meg egy napot, meg egy évet, hát akkor, akkor gond van. A legrosszabb megoldás – ha elolvassátok Az érzelmi intelligencia című könyvet, az részletezi ezt – az, hogyha a haragunkat agresszió által vezetjük le, mert ilyenkor a következő történik: a harag elmélyül, mert az agressziónkat igazolni kell. Tehát dühös vagyok. Ha nem mondom ki ezt a nagyon egyszerű és alapvető élményemet, hogy: hú, most dühös lettem, akkor a dühömet, főleg ha ezt elkezdem erjeszteni: fortyog itt bent… valamit csinálnom kell vele. Már el is indultam az agresszió irányába. De persze az agressziómat, főleg, ha ez kezd már ilyen megfontolt agresszió lenni: nesze-nesze úgy visszaadom neked, vagy, ha neked nem, visszaadom majd a kutyámnak, vagy hazamegyek, majd a gyerekembe rúgok bele!… Van bennünk annyi jóérzés, hogy ezt az agressziót meg kell indokolnunk magunk előtt. Muszáj, mert különben nem tennénk meg. Vagyis itt már nem csak a haragról van szó, hanem létrejön egy folyamat, amiben elkezdjük igazolni, hogy most azért fogok akkora pofont adni neki, hogy lerepül a feje, mert jogosan teszem, hiszen… És ettől mélyül el úgy, hogy már nem tudok vele mit kezdeni. Önmagában a haraggal lehet mit kezdeni. Lehet rögtön kiáltani. De már mikor bepörögtem ebbe a rendszerbe, nagyon komoly biológiai változások történnek ilyenkor. Hogy mi történik? Pont úgy, mint a kábítószerrel: a küszöb egyre lejjebb megy. Vagyis már sokkal kisebb számomra negatív behatás is elég ahhoz, hogy ugyanolyan haragot váltson ki, és egyre nagyobb agressziót kell elkövetnem ahhoz, hogy csillapodjon a haragom. Ráadásul mindez azért van, mert a harag és az agresszió igazolásával fönntartom azt az agyi izgalmi állapotot, ami az egész testemre kiterjed. Ezért nem tudunk belőle kikerülni. Tehát tulajdonképpen ilyen egyszerű.

Talán még egy kulcsa van ennek, hogy amikor kimondom a haragomat, akkor lehetőleg tisztán mondjam. Tehát mondjam azt, hogy ezt érzem. Két irányba lehet eltolni ezt a kimondást: az egyik, hogy elkezdek szabadkozni. hogy jaj, ne, ne haragudj, hogy most haragszom rád… bocsáss meg, olyan undi érzés ez, és én is utálom… Nem! Haragszom és haragszom. Mondom és kész. Nem kell semmi mást csinálni, csak kimondani. Ne szégyenkezz miatta! Ne bántsd magad miatta, ne ítéld el magad miatta! Ne kérjél tőle bocsánatot! Ne kérjél! Mondd, hogy: haragszom. Mert lehet. Ez az egyik véglet, amikor nem engeded meg a haragodat, mert állandóan szabadkozol. A másik véglet, amikor a haragodat úgy mondod ki, és úgy fejezed ki, hogy abban a másikat minősíted. Ugye múltkor erről volt szó. Nem azt mondod, hogy: én haragszom, hanem, hogy te utálatos, te disznó, te rohadék, te… hát persze, hogy haragszom, ha te egy ilyen galád alak vagy. Azért nem jó semelyik forma sem, mert ez a fajta beszéd elmélyíti a nehéz helyzetet. A helyzet nem a megoldás irányába fog menni, hanem a harag elmélyülése felé.

6. „Hogyan építsük be a hallottakat az életünkbe? Hogy kezdjünk hozzá? Van-e programod?” Nos, az volt bennem, hogy annyi ilyesmit mondtam, én mondtam, és mondtam… De biztos nem véletlen, hogy ezt kérdezitek, úgyhogy próbálok még gyakorlatiasabb lenni majd. Csak, tudjátok, akkor elkezdek szégyenkezni, hogy… Szóval az az érzésem, hogy ha elkezdeném pontról pontra, hogy azt úgy meg így – egyrészt tiszta sematikus lenne, meg azt gondolnám, hogy az már nincs is így –, hogy hát ezt úgy fogjátok egyrészt unni, mint a fene, másrészt meg azt gondoljátok, hogy én hülyének nézlek titeket. Tehát, hogy megfőzöm a teát. Leülök. Kezembe veszem a csuprot. Szóval ne. Ezt nem csinálhatom meg veletek.

7. „Beszélj az imádságról!” Nem. Tényleg nagyon jó téma, nagyon szívesen, de nem fér bele a kereteimbe. Sajnálom. (Ugye, így hamar fogunk végezni.)

8. „Mit kezdjen az a házaspár, ahol nem született gyerek?” Na ez kérdés a javából. Ha biztos, hogy nem fog születni, tehát már nem tudnak semmit sem tenni érte – nyilván ez egy nagyon fontos pont, hogy eldöntsük, hogy tudunk-e, vagy nem tudunk. Ha nem tudunk, akkor, tessék ezt meggyászolni. El kell siratni a meg nem született gyerekeket. Mert értelmetlen fönntartani azt az álmot, azt a vágyat, amit nem tudunk elérni. Gyászmunka. Gyászmunka, mint ha valaki, vagy valami meghalt volna bennünk. El kell siratni. Meg kell gyászolni. Nagyjából azt a folyamatot kell végigjárni, vagy érdemes, mint ha valaki tényleg meghalt volna. Eltemetjük ezt az álmunkat. Ezt az igaz, helyes, normális, természetes vágyunkat. Eltemetjük. Ezt lehet vele csinálni. Megsiratjuk. Nyüglődünk, és szenvedünk. És utána kezdődik egy új élet. Ezt lehet vele csinálni. Ha esetleg a gyászról tudok majd beszélni, akkor majd persze erre is érvényes lenne. Ide tartozik Verena Kast műve A kötés és oldás. A gyász egyrészt, kifejezetten a gyász folyamatáról szól, ez a mű pedig elsősorban a párkapcsolati gyászról szól. Tehát amikor valaki valakit elhagy, és akkor mit csináljak. Valakinek meghal a társa, ilyesmi… Valakit megcsaltak. Ugyanazt a folyamatot érdemes végigjárni.

9. „Házastársam elhízott, megszűnt a vágy. Mit tegyek?” (derültség) Ez nagyon komoly, ez komoly. Két gondolatom van hozzá. Az első: (aranyosak vagytok, úgy látom tizen elpirultatok; mind nő volt… Na mindegy… Az Évi azt mondta, hogy: ezért még számolunk.) Szóval két ötletem van. Az egyik: ne nézd a hasát! (nevetés) Tudom előbb- utóbb más helyen is megjelenik az a hurka, de… és nem az úszómedencében vagyunk, és úszásoktatás folyik… tehát, most ezt komolyan mondom, tehát, hogy keresd meg annak a hölgynek azt a részét (nevetés) …Hát, van ez így; most bakot lőttem, ugye? Milyen természetes férfias reakcióim vannak. ilyenkor mindig megnyugszom, hogy egy lélekrész kimondott bennem valami fontosat. (Nem. Hát én nem fogok elhízni. Látjátok? Jó. Versenysúlyomnál vagyok. Komolyan. Nem híztam egy kilót se.) Tehát ránéztek arra az elhízott, undorító pacákra (nevetés) és érdemes megkeresni benne azt, ami még tud vágyat ébreszteni benne. Hát csak van valami, ami még azt a vágyat föl tudja benned kelteni, amire szükséged van. Hát lehetetlen, hogy nincs egy négyzetcentiméter se rajta! Akkor vegyen fel egy klassz pólót, vagy valami ilyesmi. És akkor az tessen. Tehát azt lehet csinálni: fölszítani a vágyat valaminek a kapcsán. Ha nem megy, mert a haja szálától kezdve a talpa végéig elhízott, és olyan, mintha légpárnákon járna. Képes hazajönni éjjel úgy, hogy te nem ébredsz fel, mert annyira kövér a talpa… Hát ebben az esetben nyilván azt a módszert érdemes követni, amit nagyon drasztikusan így fejezett ki valaki, hogy a nő elsődleges nemi szerve az agya. (nevetés) Van, akit újdonságként ért ez a kijelentés. Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy nyilvánvaló: a vágy az valahol itt az agyamhoz is kapcsolódik. Nem csak a másik testéhez kapcsolódik, az az egyik véglet: hogy ránézek, és van-e vágy? A másik véglet az meg itt van fönn. Főleg egy hölgynél. Ez így van. Vagyis akkor azt érdemes megtenni, hogy ha nem a testét nézem, akkor mi kelt bennem vágyat vele kapcsolatban. Mit tudok szeretni őbenne? Mi az, ami vonz? Lehet, hogy az egy emlék lesz. Valami, amikor még nem volt ilyen hógolyó. Hát valami csak van, különben már elváltatok volna. Hát akkor a pénze, ami miatt nem válsz el tőle. (nevetés) Hát becsukod a szemed, és peregnek a forintok. Rögtön soványabb lesz. Ahogy a bukszád nő, a férfi soványodik. Most így mondom, de komoly, amit mondok. Hát komoly. Miért, hogy ha utálod a munkádat, ugyanez a program, nem? Utálod, azt gondolod, hogy ebben már semmi jó nincsen. Hát akkor leülsz és keresel valamit, ami mégiscsak föl tudja kelteni a vágyadat. Különben beleőrülsz. Mondom, ez komoly kérdés volt, nagyon.

10. „Gyónás nélkül külföldön áldoznak. Megengedhet-e ilyet a pap?” Hát hogy évtizedeken keresztül nem gyóntat a pap, de közben évtizedekig mennek áldozni. Ugye, ez klasszikus teológiai kijelentés alapján szentségtörés. Ha föltételezzük, hogy mondjuk száz emberből nem valószínű, hogy száz, mondjuk, húsz éven keresztül nem követ el egyetlen súlyos bűnt sem. Hát a pap most mit tud csinálni? Két dolgot: az egyik, hogy beszél a dologról. Nyilván nem engedhetné meg. De mit tud csinálni? Azt, hogy elmondja, hogy: tesókáim, hát ennyire rendben vagytok? Ennyire oké minden? Vagy normálisan elkezd velük beszélgetni. A másik: föltehetően a pap sem gyón. Ezért nem mondja. Nemcsak Nyugat-Európában: ahol a hívek nem gyónnak, ott a pap sem gyón. Ez az oka. Ha a papok ott mind gyónnának, akkor a hívek is gyónnának.

11. „Mi a véleményed a házasság előtti együttélésről?” Erről egyszer beszéltem. Emlékszem. Úgyhogy csak néhány mondat. Adott esetben, miután ma a házasság nagyon személyes döntést, elköteleződést, miegymást kíván, és a külső megerősítő tényezők nagyon… hát épp csak, hogy vannak, ezért el tudom képzelni, hogy van olyan pár, vagy van olyan ember, aki ennek szükségét érzi. Azt is el tudom képzelni, hogy van olyan ember, akinek valóban szüksége is van erre. És jól teszi, hogyha ezt a dolgot meglépi. Most az együttélés persze fölvet egy csomó kérdést: hogy most élnek teljes szerelmi egyesülést ebben a kapcsolatban? Vagy nem élnek? Vagy kibírják? Vagy nem? Tehát egy csomó-csomó nehézség merül itt föl. Önmagában azt, hogy olyan helyzetbe kerüljek, ahol reggeltől estig és estétől reggelig, heteken-hónapokon keresztül kelljen szembesülnöm egy másik emberrel, el tudom képzelni, hogy valakinek erre nagy szüksége van. Szerintem egyébként nem ezen múlik. Hogyha a kezdetek-kezdetétől valaki egy jó világban él, akkor föl lehet készülni simán úgy a párkapcsolatra, hogy ne kelljen együtt élni. Simán. A gyakorlati nehézség ott szokott lenni, hogy valakinek nagy hiányai vannak. Nagy hátrányai. Tehát fogalma sincs, hogy mi az, hogy egy másik élő ember, s ráadásul nem olyan a neme, mint neki. Nincs róla fogalma. És mire ki tudná alakítani azt az elégséges fogalmat, hogy meg tudjon házasodni, addigra már áment lehetett rá mondani. Tehát ilyen esetekben el tudom képzelni, hogy ő ennek kapcsán tud fejlődni. De ez egy csomó problémát, meg nehézséget fog fölvetni. Tehát úgy önmagában én ezt nem vetem el. Nem. De ez már egy folyamatnak a vége, vagy következménye. Amikor azt látjuk, hogy huszonévesen, meg harmincévesen valakik nincsenek bizonyos kultúrának a birtokában. S akkor ezzel az együttéléssel próbálják valahogy ezt megszerezni. Azt viszont totálisan tévútnak tekintem, mikor áltatjuk egymást. Vagyis két ember együtt él, de nem házasodnak meg, nem történik komoly elköteleződés, csak úgy csinálnak, mintha ez volna. Az kamu. Az kamu, hogy: hát elvehetnélek, de valami miatt nem. Bla-bla. Szóval ilyen próbaházasság, ez kamu. Ez egyszerűen nem így működik. A kiskutya ugatva tanul meg ugatni. Ezt most jól megmondtam, ugye?

12. „A gyerek haragjával mit kezdjek? Hogy méltányoljam, mit mondjak?” Az iskolai történet: nekem ebből az egészből elegem van! Egy picit válaszoltam erre, ami egy gyereknek, de egy felnőttnek is fontos lehet, ismerjem el a haragját, hogy lehet dühös. Ezt kimondhatom neki. Kifejezhetem felé. Elfogadhatom, hogy most dühös. Hogy ennek volt oka. Ilyen mondatokat érdemes mondani: mondjuk, hogy a gyerkőc nem akar hazajönni. Kilenc óra van. A szülők megérkeztek a zsúrba. (Vagy hét óra van, vagy öt óra van, attól függ). „Gyere Pisti, megyünk haza!” Nyávogás, tiltakozás. – Hát ez ismerős mindnyájunknak. Vagy így, vagy úgy. Akkor a szülő, hogyha elkezdi ráncigálni a kezét, és azt mondja, hogy: „azonnal gyere te neveletlen kölyök! Máskor nem jöhetsz el, ha ezt csinálod!” – Nem ismertem el azt a mély célt, hogy őneki jól esett együtt lenni a barátaival. Szeretne tovább is velük lenni, mert ez neki jó. Hát ha ezt nem ismerem el, akkor csak elmélyítem a haragját. Fontos, hogy elmondjam, hogy látom. Egy mondat, mert valaki azt mondta, hogy mondjak konkrétumot, hogy mit kell mondani: hát mondjuk mondhatom azt, hogy „nagyon megértem, hogy most dühös vagy és utálod, hogy el kell menni, hiszen látom rajtad, hogy milyen jót játszottatok, és tudom, hogy nehéz ilyenkor fölállni, de most mégis el kell hogy menjünk, mert vacsorázni kell és le kell feküdni. Két nap múlva, vagy egy hét múlva találkozhatsz a barátaiddal.” Ugye, milyen hülyén hangzik?! Persze, abban a helyzetben egyáltalán nem. Csak egy ilyen helyzetben tűnik banálisnak. Elismerni, hogy ő haragudhat, mert a haragja mélyén – erről beszéltem az elején – jó dolog van.

13. „Mit csináljak, amikor egy hónap múlva mondja meg a házastársam, hogy őt bántotta ez vagy az? Mi a teendő?” A haraggal kapcsolatban mondtam. Nemcsak a haraggal, a sértettséggel magbántódottsággal, a félelemmel is, hogy „hú, most megijesztettél!” Ezt lehet tenni: kimondani, mondani-mondani-mondani. Nem szégyellni! Nem bocsánatot kérni érte! Nem ítélkezni a másik fölött! Nem minősíteni őt! Kimondani minél hamarabb. Ez azt jelenti, – valaki egy hónapon keresztül őrizgette ezt – hogy nyilván először megerősítem. Mondhatnám azt, hogy „jókor mondod, gratulálok!” Nyilván azt mondom, hogy: „de jó, hogy nem két hónap múlva jött elő!” Ez tényleg hülyén hangzik, de az, hogy: „de jó, hogy most kijött! Hát ennek örülök. Jaj, végre előjött! Jaj, de jó!” Nyilván a dolgokat a gyökerüknél kellene elkezdeni kezelni. Segíteni egymásnak, hogy mondjuk, ha látom, hogy a házastársam megakad, rákérdezni, hogy: „na mondd, mi van? Tudom ez az a helyzet, amiről múltkor beszéltünk. Te ilyenkor mindig-mindig nehezen mondasz ki valamit, ami bánt, vagy dühit. De tudod, múltkor rájöttünk arra, hogy ilyenkor érdemes megállni és kimondani.” Tehát valahogy-valahogy segíteni. Még ha ez most megint olyan cukrosnak tűnik is.

14. „Hogyan tudjuk, hogy mi igazi istenélmény? És mi nem az?” Hát egyszerűen vessük össze a kinyilatkoztatással, ez a külső kontroll. Vagyis, hogy amit ebben az élményben az Isten mondott, sugallt, tett, amit láttunk rajta, az teljes harmóniában van-e a jézusi kinyilatkoztatással? Ha igen, istenélmény. A másik a belső tapasztalás, hogyha ez az élmény egy tökéletesen jó belső állapotot eredményez. Amelyre azt tudom mondani, hogy: na igen, ez nagyon a javamra van! Ez nagyon igaz! Ez nem föltétlen harmónia. Az Isten néha épp hogy kirugdal abból minket. De akkor is átjár minket egy mély meggyőződés, hogy igen az, és még a többi embernek is a javára válna, ha efelé mennék. Ez a belső élmény igazolhatja, hogy itt istenélményről van szó. Milyen az istenélmény az érzések szintjén? Olvassátok el Rudolf Ottó: A szent című könyvét, abban minden benne van, hogy milyen, vagy pedig olvassatok misztikusokat! Az biztos, hogy az istenélmény az egész embert betölti. Tehát akkor az utolsó porcikád is fizikailag, szellemileg, lelkileg átjárt ezáltal az élmény által. Semmi nem marad ki belőle. A gondolat vagy az érzés fontos? Teljes harmóniában van a gondolat és az érzés ilyenkor. Nem mondanak egymásnak ellent. Egymást kiegészítik és megvilágítják.

15. „Van-e olyan istenélmény, ami nem Istentől jön?” Ez egy furfangos kérdés. Itt ez már a mély meggyőződésünket érinti. Ha én átélek egy ilyen istenélményt, és hívő vagyok, és a két kontrollszempontnak megfelelt, akkor azt fogom erre mondani, hogy ez biztos, hogy Istentől jött. Ha nem vagyok hívő, és átélem ezt az élményt, akkor pedig azt fogom mondani, hogy ez nem Istentől jött, mert hiszen Ő nincs. Tehát azt gondolom, hogy erre a kérdésre a kérdés szintjén nem lehet válaszolni. Vagy azt mondhatom rá, hogy akkor értelmetlen.

16. Az utolsó, de én erre már nem tudok válaszolni: „Mi a különbség a férfi és női meggyőződés kialakulásának módjában? Tartalmában? Vannak-e férfias és nőies meggyőződések?” Hú, ez nagyon cifra! Ezen töprengtem a legtöbbet. Lehet, hogy esetleg szeptemberben majd előszedem. Nem tudom. Nem akarok ebbe most belemenni, elszaladt az időnk.

Volt még egy kérdés, hogy hogy lettem pap, ha kirúgtak? Majd szeptemberben elmondom. (71:35)