A hit fejlődése az egyénben 1.

2002.09.17.

Megosztom
Elküldöm


Isten hozott benneteket! (Mindörökké, Ámen!) Köszöntök mindenkit!



Beszélgettem a portás bácsival, aki nem is portás bácsi, hanem őrző-védő bácsi, és azt üzeni nektek, hogy a kimenetelt úgy tudják csak megoldani - miután itt két épület van egymás mellett, és ő mind a két épületre van -, hogy le fogja itt a rácsotengedni. Úgyhogy nem tudtok itt kimenni; ezt főleg azoknak mondom, akik esetleg előbb akarnának elmenni. Hanem majd ha vége van, akkor sem engedi föl a rácsot, hanem itt kell majd elmenni, és ilyen kis egérúton át a másik épületbe. Itt kell, van egy ajtó… El nem tudom mondani, tehát ezt ne várjátok tőlem, hogy hogy… Itt van egy ajtó, szemben van a lift, ott kell menni, ki egy kis udvarra – de nem nagyon kóricálni az udvaron, mert eltévedtek, hanem rögtön bemenni a másik épületbe, és végül balra fordulni, és távozni. Tehát így lehet majd… Ezt semmiképp nem tudom okosabban elmondani… Elnézést, hogy késtem. Megmutatták, hogy kell elmenni. Úgyhogy… Én úgyse fogok elől menni, ez mindegy. (1:44)


Múltkor – ez ugye jó múltkor volt, valamikor nyár legelején, sőt talán az tavasz, tavasz végén  -, akkor az utolsó alkalommal nem tudtam sem összefoglalni azt, ami az előző évben történt, sem mondjuk arról beszélni, hogy mi miért hangzott el. Van olyan valaki, aki minden alkalommal itt van, és aztán félévenként odajön hozzám, és azt mondja, hogy mondjam már el, hogy mit miért mondok. Mer’ ő úgy külön-külön érti, hogy én ezeket mondom, de úgy egybe’ nem, hogy ez most mér’ hangzik el. Úgyhogy szeretném röviden összefoglalni azt, hogy mit miért mondtam el. Vagyis hogy ez alatt a két év alatt – erre húsz percet szánnék csak, vagy talán még annyit se – hogy milyen téma mi után következett, és miért pont az jött. És akkor elérkezünk a mai napig, s akkor úgy tudjuk folytatni, akkor világos lesz, hogy mit miért is mondtam. Tehát ez volna az első rész, egy húsz perc, utána arról, hogy a hit az hogyan fejlődik, ebbe bele szeretnék kezdeni, és nyilván nem érek a végére. (3:13)


Egy személyes dolgot: hogy biztos sokan tudjátok azt, hogy annyi változás történt az életemben, hogy a kövi Szűz Mária templom plébánosa lettem. (Húúha. Kedvesek vagytok!) Ezt nem ezért akartam így bejelenteni, hanem azért, mert amit most az elején akarnék szólni, ahhoz ez közvetlenül kapcsolódik. Június volt, és éppen gimnazistákkal voltam Székelyudvarhelyen, Erdélyt barangoltuk be egy héten keresztül, amikor az osztályfőnök jön, kezében a mobiltelefonnal, s azt mondja, hogy: „A püspök atya keres téged”. Udvarhelyen… Az első gondolatom az az volt, hogy biztos csináltam valami balhét. Körülbelül három másodperc alatt átgondoltam, ameddig át nem vettem a telefont, és nem jutott eszembe semmi. Úgyhogy ettől megijedtem, mert azt gondoltam, hogy akkor valami nagyon csúnyát csináltam, hogy még eszembe se jut, hogy mit… És hát úgy első meglepetésemben azt kérdeztem tőle, hogy: „És melyik püspök…?” … a sok közül, aki engem keres, és akkor a segédpüspök atya volt az, és szabadságom maximális figyelembevételével arra kért, hogy foglaljam el új állomáshelyemet. Ez tudjátok úgy megy, mint az irányított szabadidő a katonaságnál. Ez a kifejezés nagyon jól mutatja azt, hogy hogy működik ez a dolog, de ezzel így nincs is semmi gond, úgyhogy nagyon szívesen mentem, meglepetésből fölocsúdva… Ez azt jelenti, hogy most közelebbről tudok jönni, tehát nem fogok késni. Ebből is látszik, hogy semmi sem tökéletes. Volt egy atya, nagy tekintélynek örvend előttem, ő mondta mindig azt nagyon bölcsen - ő is az ő lelkiatyjától tanulta, tehát egy hagyományról van már szó –, hogy senki sem tökéletes, csak Allah. Ezt alkalmazom is az életemben. És azért akartam ezzel kezdeni, mert amikor augusztus elején oda kerültem, hogy na nézzük meg, hogy hol is vagyok, akkor kiderült, (Köszönöm!) hogy föl kellene újítani a plébániának mondjuk a felét. És nekiálltunk betonozni, csempézni, burkolni, festeni, mázolni, szerelni villanyt, gázt, mit tudom én, mindent. És úgy egy hónapig mindennek éreztem magam, csak papnak nem, és átéltem azt, hogy milyen szerencse, hogy mégiscsak pap vagyok, legalább hivatalból, mert így a minimális időket mégiscsak valahogy az Istenkapcsolattal kellett töltenem, legalább a minimálisat hivatalból. És ehhez kapcsolódóan az idei évnek a mottóját megint egy történetben szeretném elmondani. (6:44)


Ez a történet arról szól, hogy a nagyvárosban él az egyik testvér, és a másik testvér, aki vidéken marad, meglátogatja a nagyvárosban élő tesóját. És nagy örömmel találkoznak egymással; ahogy lemegy a nap, akkor azt mondja a nagyvárosi tesó, hogy „Na gyere, menjünk ki, elmegyünk valahova vacsorázni.” S mennek, hát óriási tumultus, dugó, füst, zaj, minden. És ahogy mennek, ott egyszer csak azt mondja a vidéki testvér: „Hallod? Itt egy tücsök ciripel!” És hát persze a nagyvárosi ember semmit sem hall, és mondja, hogy „De, de, nézd csak!”, mutatja a vidéki ember, és tényleg ott van egy csenevész valami fácska, és ott van egy kicsi tücsök, és valóban az ciripel. És ahogy közelebb megy a városi ember: „Hát tényleg, neked igazad van.” S akkor elszomorodik, és azt mondja: ”Látod, milyen szörnyűvé váltunk mi itt a városban. Milyen érzéketlenek vagyunk. S milyen jó nektek. Ti ennyire megőriztétek az érzékenységteket…”. S erre a vidéki testvér azt mondja, hogy: „Szerintem te nagyon tévedsz, ugyanolyan érzékeny vagy, mint én.” S akkor elővesz a zsebéből egy pénzérmét, s leejti az utcán. És akármilyen zaj, akármilyen tumultus: a környéken mindenki odanéz. És azt mondja: „Látod, nem arról van szó, hogy ti itt a városban érzéketlenek vagytok, hanem arról van szó, hogy másra vagytok érzékenyek.” (8:24)


Ezt azért akartam elmondani, így mottóképpen is, hogy saját bőrömön is átéltem azt, hogy milyen az, amikor az ember arra finomodik ki, hogy jól van-e fölrakva a csempe, vagy pontosan méretre van-e vágva a nem tudom én micsoda. És mikor az ember ezekre figyel, és az életét szép lassan mindez kitölti, akkor valóban a tücsökciripelésre nem sok jut. És ebben tulajdonképpen egy természetes dolog van, viszont ez nagyon is meghatározza azt, hogy ezek a találkozások milyen célt vagy eredményt érhetnek el. Hogyha valaki egész napjában a mázolással meg mondjuk a fizetések kiszámításával van elfoglalva (megtanultam fizetést számolni, fantasztikus élmény, csodálatos…), akkor mondjuk egy este egyetlen programmá válik, a hatásfoka igen csekély. Azt mondta egyszer valaki, hogy velünk az a baj, hogy van építőanyag, rengeteget tudunk összehordani, csak nincs időnk építkezni. És ez nagyon könnyen ezekre az alkalmakra is érvényes lehet, hogy valaki eljön, és egy csomó építőanyagot összehord itt, azután nem épít belőle semmit. És nyilván nem restségből, meg hanyagságból, meg gyöngeségből, meg akármiből, egyszerűen azért, mert másra figyel, és erre már nem jut. Úgyhogy ezt csak azért akartam elmondani, hogy nyilván ezeknek a találkozásoknak a rátok gyakorolt hatása vagy értéke azzal egyenesen arányos – többé-kevésbé -, amennyi időt meg érzékenységet erre fordítotok előtte meg utána. (10:31)


Egy huszonvalahány éves fiatal atya tartotta nálunk a trídumot, mert búcsúnk volt vasárnap. És hát beszélt vagy 25 percet a Jóistenről, ebből nem sokra emlékszem már, de egyetlen mondatára igen, minden alkalommal a következővel kezdte: „Kedves Testvérek, én most itt szépeket fogok mondani (ezt nem így mondta, ezt csak én), szépeket fogok mondani, de tudjátok ez nem elég. Hanem ha valaki tényleg szeretne építkezni abból, amit mondok, akkor nagyon szépen kérem, hogy amikor este hazamegy, ne nyissa ki a tévét.” S akkor ezt elmondta az első nap; második nap fölment a szószékre, és ugyanezzel kezdte: „Nagyon szépen kérem, hogy aki tényleg szeretné ezt komolyan hallgatni, amit én most mondok itt 20-25 percben, az mikor hazamegy este, ne nyissa ki a tévét.” S aztán harmadik alkalommal is ugyanezt elmondta; nekem az volt a szerencsém - mert biztos nem tartottam volna meg, már gőgből sem, hogy nekem ne mondja meg, hogy én mit csináljak -, hogy még nem dugtam be a tévét a konnektorba, úgyhogy könnyű volt megtenni. S ráadásul szombaton Szentségimádást tartottunk. És van annyi emberismeretem, hogy aki föliratkozik, az nem föltétlen van ott. És ezért nem ellenőrzés céljából, hanem bölcs tapasztalatból tudtam, hogy nem árt azért néha odamenni… És eltöltöttem ott egy pár órát egyedül, és ahogy ott ücsörgök, s éppen nem a gyertyát gyújtom meg, úgy – tudjátok, úgy akarva, akaratlanul is – eszembe jut, hogy az atya miről beszélt. Hát akart a fene arra gondolni, volt nekem jobb dolgom is, de valahogy még ha nem akartam, akkor is ez eszembe jutott. És bizony a harmadik nap végére jutottam el oda, hogy a csuda egye meg, hát ennek az atyának – bármely ifjú is – nagyon igaza van. Hogy ha az ember még ha nem is pont erre, de úgy egyáltalán hajlandó csöndet tartani, akkor még olyasmi is eszünkbe juthat, amit talán nem is akarnánk, hogy eszünkbe jusson, még jó dolgok is. Viszont mondjuk ez alatt az 1 hónap, 5 hét, 6 hét alatt annyit nyüzsögtem, hogy szörnyű. Szörnyű. És minden együttérzésem a tiétek, mert más azért abban nyüzsögni, hogy az ember töpreng, meg imádkozik, meg ilyesmi, és így csinál mindig valamit, meg más e világ dolgai között sertepertélni. Úgyhogy ezt csak egy szempontként akartam mondani nektek, hogy mire lesz jó ez az alkalom, és adott esetben mire nem. (13:39)


Aztán a másik, amit minden évben el szoktam mondani, és fontos, még hogyha ti már régi hallgatóim is vagytok, hogy ez az egész, ha csak elmélet marad, nem sokat ér. Hogyha elkezdjük csinálni, akkor van valami értelme. És itt többszörösen eszembe jut az, amit a Spektrum televízión láttam - de nem az elmúlt 6 hét alatt -, hogy: Nagy katonai bukások sorozat. Lehet, hogy valamelyikőtök nézte: nagy katonai tévedések; és roppant érdekes dolgok vannak benne, amikor mondjuk valaki, aki 15-20 éven keresztül élkatona, tábornok, egyszer csak bekerül az éles helyzetbe, és ott csődöt mond. Hogy hiába van a fejünkben sok minden, a kérdés mindig ott dől el, amikor éles helyzetbe kerülünk. Amikor harc van. És ha a harcban tudjuk alkalmazni azt, amit megtanultunk, azt tudjuk. Egyébként az összes többi az körülbelül a hajhagymánkig ért csak el, lejjebb nem nagyon jutott, és akkor meg többé-kevésbé - legalábbis praktikusan – hiába. (15:03)


Akkor most… (Nem erre gondoltam… Nagyon köszönöm. Mi ez…) Hogy mi volt eddig és miért. Ezt szeretném összefoglalni. Abból indultunk ki, hogy a hit minden emberre jellemző általános adottságunk, amely éppen ezért fejlődik, és amelynek megvannak az emberi alapjai. Ezért a hitről a természetes ész fényénél vizsgálódtunk, és azzal kezdtük 2 évvel ezelőtt, hogy a hit kialakulásának az első fázisa, amikor kialakul az ősbizalom. A gyerekkor; a gyerekkorról beszéltem sokat, és ehhez kapcsolódóan volt egy fontos témánk: hogy milyen Istenképek alakulnak ki gyerekkorban. És hogy ezek később adott esetben csak nagyon komoly érzelmi élmény vagy komoly tudatos munka révén alakíthatók. Tehát ezek a gyerekkori Istenképek nagyon nagy hatással vannak ránk felnőttkorban. Ehhez kapcsolódóan beszéltünk arról, hogy nem csak az Istenképnek az alapstruktúrája alakul ki a szívünkben már gyerekkorban, hanem kialakul ezzel kapcsolatosan életstratégia is: hogy nagyjából mit hogy kell csinálni majd később egy életen keresztül. Ez már kisgyerekkorban adottsággá válik. (16:55)


Azután arról beszéltünk, hogy jó-jó, egy csomó mindent le tudunk írni, de szeretnénk alakulni. Mit kell akkor csinálni? Akkor hoztam a 4 pontot, ami 2 éven keresztül előttünk volt: az első, hogy meg kell állni szemlélődni. Erről hosszan beszéltem, a szemlélődésről. Meditáció, elmélkedés, csönd. (17:21)


Azután hogyha magunkat ilyeténképpen megtisztítottuk, akkor szükségünk van a tapasztalásra. De már nem az anyukánk meg apukánk tapasztalataira, hanem a sajátunkra: hogy mi mit érzünk, hogy mi mit tapasztalunk. Ez volt a második, és ide kapcsoltam azt a sort, hogy a hitünk a tapasztalásból ered, és akkor: tapasztalás, érzékelés, észlelés, érzések, érzelmek, gondolatok, meggyőződés, cselekvés, hit… Hogy ebben az egész sorban, mint rendszerben gondolkodjunk magunkról. És ehhez kapcsoltuk azt a gondolatot, hogy ha ez egy rendszer, amelyben minden mindennel összefügg, és a dolgok a tapasztalással kezdődnek, akkor a rendszernek bármely elemét megváltoztatjuk, az egész rendszer változik. Tehát a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha változtatunk az észlelésünkön, vagy az érzéseinken, vagy az érzelmeinken, vagy a gondolatainkon, vagy a cselekvésmódunkon, vagy a meggyőződésünkön, akkor az egész életünk változni fog. És bárhol elkezdhetjük, gusztusunk szerint. Erről aztán sokat beszéltem. (18:41)


Aztán eljutottunk a harmadik szempontig, hogy tapasztalás… Nem, tehát hogy: szemlélődés, tapasztalás, megértés. S a megértésnél beszéltem arról, hogy a megértéshez kapcsolódik az, hogy egyre tudatosabbá válhatunk, a gondolkozásunkat befolyásolhatjuk, és a gondolkozásunknak vannak csapdái. Akkor beszéltem a paradoxonokról: hogy az élet nem a formális logika szabályai szerint alakul, tehát nem csak a látszólagos ellentétek, hanem a logikailag ellentétben lévő dolgok is egyszerre lehetnek érvényesek és igazak. Hogyha az életünket vagy a személyünket nézzük – itt mondtam asszem 6 vagy 7 pontot. Aztán megkülönböztettük az értelmi és az érzelmi intelligenciát. Arról beszélve, hogy mind a két intelligencia sajátunk, és különböző működésmódot jelent. Aztán beszéltünk arról, hogy ha helyesen szeretnénk gondolkodni, akkor a gondolkozásunkat a helyes kérdésekkel kell kezdeni. Hogy már azáltal is helytelen lehet a gondolkozásunk, hogy helytelen kérdéseket teszünk föl, és ezért nem lehetnek helyes válaszaink. Akkor utána beszéltünk arról, hogy léteznek családi hiedelmek. Akkor néztünk családtörténeteket. És akkor beszéltünk arról, hogy létezik olyan, hogy pszichoszomatikus család. Vagyis olyan családmodell, amelyben előszeretettel lesz egyik, vagy több tag beteg. Azután beszéltünk arról – egyet lefelé menve -, hogy a gondolatainkat alapvetően nem csak a tudatos szempontjaink, hanem a tudatalatti is meghatározza. S akkor beszéltünk arról, hogy hogy működik a tudatalatti, kifejezetten a meggyőződés szempontjából. Aztán beszéltünk arról, hogy mi a különbség a férfi és női gondolkozásmód között. Nagy indulatokat váltott ki. Aztán beszéltünk arról, hogy a gondolkozás hogyan hat az érzelmi életünkre - erről megint rengeteget beszéltünk. (21:10)


És akkor léptünk a negyedik pontra; tehát: szemlélődés, tapasztalás, gondolkozás, együttérzés. S akkor elkezdtünk az érzésekről, érzelmekről beszélni; végig néztük az alapérzéseket. Ezekről úgy beszéltünk, hogy minden érzésnek megvan a maga célja, funkciója; van, ezért az érzések nem jók vagy rosszak. Aztán beszéltünk a módosult tudatállapotról azért, mert az alapvetően egy érzelmi működésmód. S annak kapcsán nagyon jól tudtunk arról beszélni, hogy mit jelent az, amikor valakit az érzelmei befolyásolnak. És ehhez kapcsoltuk hozzá azt, hogy mit jelent az, amikor az emberben a hit vagy a meggyőződés egészen mélyről fakad, és annak érzelmi indítéka van - márpedig a hit és a meggyőződés alapvetően érzelmekbe ágyazott dolog. Azután beszéltünk a pesszimista és optimista életstratégiáról. Arról is beszéltünk, hogy milyen következményei vannak az optimista életstratégiának a cselekvésre nézve, és milyen negatív következményei vannak a pesszimista életstratégiának. Aztán beszéltünk arról, hogy a meggyőződés milyen hatással van az egészségre. Sok-sok-sok-sok példa. Aztán beszéltünk arról, hogy a boldogság hogyan befolyásolja a gondolkozásunkat; majd beszéltünk arról, hogy az örömteli élet milyen jellemzőket visel magán, és mit kellene tennünk ahhoz, hogy az életünk örömteli legyen. Aztán beszéltünk a szeretet hatásáról a gondolkozásra, majd innen egy lépés volt, hogy beszéljünk az alapérzésekről, és a hiteles érzésekről, illetve a helyettesítő érzésekről, a parazita érzésekről. És hogy ez hogy alakul ki, és mi a következménye. És legvégül arról beszéltünk, hogy hogyan lehetséges egy mély belső átalakulás azáltal, hogy fölismerjük, hogy a bennünk lévő adottságok és irányok azok valamiképpen mindig a jóra törnek, és hogy ennek milyen következményei lehetnek az önmagunkról alkotott képben. (23:41)


Ez volt körülbelül 2 év alatt. Ahogy átnéztem ezt - majdnem egy napot foglalkoztam azzal, hogy újból átolvastam minden jegyzetemet -, arra jutottam, hogy hogy a fenébe… Én ezt mind tudom? Persze egyáltalán nincs így, hanem valamikor beszéltem róla. És nagyon jó hatást tett rám az, hogy ezt átismételhettem. (…) Igen. Jó. Három alapvető megközelítés volt ennek a két évnek a kerete. Amely három alapvető szemléletmódot mindig alkalmaztam. Ezt tavaly is elmondtam, de most is, azért, hogy ezt jól lássátok. (24:44)


Az első, hogy egy Fowler nevű amerikai vallás- lélektanász teológus protestáns ’81-ben közzétette a majdnem egy évtizedes kutatásának az eredményeit arról, hogy empirikus kutatások tapasztalataként hogyan tudná leírni a hit ˙struktúráját, amennyiben azt egy fejlődő folyamatként ábrázoljuk. És 7 alapvető fázist mutatott ki – mélyinterjúkat készített közel 400 emberrel, ezt a kutatást azóta is alapvető kutatásnak tekintik, és mindenki hivatkozik rá. Erről szeretnék bővebben is beszélni, bár az első 3-4 fázisról már azért beszéltem. De most szeretnék tovább menni a felnőtt, érett, reflektált hithez, illetve a hitfázisok egymáshoz való viszonyát szeretném majd megmutatni, és aztán ennek a következményeit. És aztán az érett hitről akarok hosszabban, hónapokon keresztül beszélni, hogy az milyen. Ez volt tehát az első keret, amit mindig használtam. (26:10)


A második Eriksonnak az identitáselmélete, így hívják – ez is széltében-hosszában ismert, úgyhogy elnézést, ha valaki ezt jól ismeri. Ő azt mondja, hogy az életünk szintén egy fejlődő folyamat, 8 fázist különböztet meg, és mindegyik fázis egy alapvető konfliktust hordoz magán – erről is gyakran beszéltem; például az első fázis: a bizalom konfrontálódik a bizalmatlansággal. És akkor tudunk csak átlépni egészségesen mindenképpen a következő fázisra, ha átmegyünk azon a krízisen, hogy ez a két alapadottságunk ütközik egymással, és amikor képesek vagyunk ezt a konfrontációt valahogy meghaladni, akkor léphetünk a következőbe. S akkor, emlékeztek, a szégyenről milyen sokat beszéltem 2 évvel ezelőtt; ott például a szégyenérzet konfrontálódik az autonómiával. Mikor a gyerek elkezdi fölfedezni a világot, de közben állandóan mondják neki, hogy: „Rossz kisfiú vagy!”, vagy „Rossz kislány vagy, mit csinálsz?!” És így a szabadsága ütközik a szégyennel, amit megkap azáltal, hogy szempontokat mondanak neki a szülei. És aztán így tovább-tovább-tovább-tovább… Ez volt a másik keret - itt rajzolom a kockát, azt mindig… -, amit mindig használtam. (27:49)


És a harmadik pedig, amiben gondolkozom, az a rendszerszemlélet. De ezt úgyis tudjátok, hiszen ezt a szót is egy csomószor mondom; rendszerszemlélet, mégpedig – ezt még nem mondtam azt hiszem, de most mondom – holisztikus. Holisztikus rendszerszemlélet… Ezt többet nem teszem meg, csak most, azért, mert ez ma nagyon dívik, hogy ezt kell mondani azt, hogy holisztikus, és akkor az jó… Úgyhogy ezért mondom. Ez volt tehát az a három alapkeret, -struktúra, amiben gondolkozom, és ami továbbra is menni fog. (28:29)


És akkor… Röviden szeretném átnézni azt a három fázist, amiről azért már volt szó – az elsőről éppen 2 évvel ezelőtt, tehát elég régen -, épp csak hogy a fejetekben legyen, és aztán elérkezünk oda, ami miatt ezt mégiscsak érdemes volt elmondani… A hét fázisból az első… Hát ez a Fowler nevű ember azt mondja, hogy ez tulajdonképpen a 0. fázis; hogy ő nem ezt mondja elsőnek. Jó hát de most… Van 0. meg utána 6, hát… Jó, tehát 7 fázis. (29:21)


Az első azt mondja, hogy nem differenciált hit, az első hit. Ez az ősbizalom. Óvakodik attól, hogy azt mondja, hogy milyen korszaknak felel ez meg, de majd fogok nektek mutatni egy táblázatot a kivetítőn, és azon majd látni fogjátok, hogy fölmérésében az is szerepel, hogy ő hogyan tudta behelyezni az egyes embereket a különböző kategóriákba. És akkor látjuk majd azt, hogy az egyes hitfázisok nagyjából milyen életkornak felelnek meg, de ez csak nagyjából. Ugyanis hiába van 7 fázis, nagyon sok ember él a 3-ban, meg a 4-ben. Ha valaki az 5-ben él, az már egész jó. A 6-ban az már csodás. A 7-et meg nézzük alulról. Szóval ez a… Mond még egy nagyon fontos dolgot, amit így az elején érdemes mondani. Azt mondja, hogy „Igen, én megpróbáltam leírni a hitet, mint fejlődő folyamatot, és annak a struktúráját pontokba szedve, de én nem akartam megmagyarázni az embert, hanem arra törekedtem, hogy megértsem őt.” Ezért hogyha hozom ezeket a szempontokat, akkor én sem akarom megmagyarázni az embert, hogy mi miért van, hanem egyszerűen csak arra törekszem, hogy megértsem, hogy mi miért van. Tehát az első – erről sokat nem is érdemes már mondani. Nagyjából az első életév, 9 hónap. Kialakul a hit alapvető struktúrája: egyáltalán hogy képesek leszünk-e hinni, vagy többé-kevésbé mennyire tudunk majd önátadó emberek lenni. Emlékeztek, szóltam erről: hogyha valaki nem kapja meg az első 9 hónapban az alapvető szükségleteire a választ, az az ember sosem lesz a hit bajnoka, nem tud azzá válni. Egyszerűen nem alakulnak ki ezek a struktúrák; és ezeknek meglesznek a biológiai, anyagi, agybéli adottságai. (31:40)


Második: nagyjából a 9. hónap körültől nagyjából az iskoláskor, vagy az iskolaéretté válásig. Ezt ő úgy hívta, hogy intuitív - projektív hit. Ennek a hitnek az a jellemzője, hogy - amit tapasztaltok ti is a gyerkőcökön, akik ilyen picik - a saját fantáziavilágukban élnek. Hiába vannak kapcsolatban a világgal, hiába tudják megkülönböztetni a világot önmaguktól – mint hogy az első fázisban ez még nem történik meg -, mégsem annyira a külvilág realitásai alapján élnek, hanem a saját fantáziájuk szerint. A saját képzelőerejükkel teremtik meg azt a világot, amiben vannak; még akkor is, hogyha egy reális életet élnek. Ennek a fázisnak az előnye a képzelőerő, amiről sokat beszéltem. Ha valaki jól át tudja élni ezt a fázist, megengedik neki, akkor jó lesz a fantáziája; s ez később, mondjuk az Istennel való kapcsolatában nagy előnyt fog jelenteni. Hogy el tudja képzelni az Istenről, hogy Ő mondjuk szereti őt. Ehhez néha nagyon nagy fantáziára van szükség. Ugye ebben a korban a logika nem nagyon akadályoz bennünket, és ez nagyon rendjén is van… Mondjuk ha valaki olyan túlzottan jól elhelyezkedik ebben a fázisban, azért annak jó hátránya van felnőttkorban… (Isten hozott!) …de nagy előnye is van, hogy például az sokat tudott profitálni abból, amikor arról beszéltem, hogy a formális logikával nem fejezhető ki az élet teljessége. Na a hátránya vagy a gyöngéje az az, hogy ezek a fantáziáink győzedelmeskednek fölöttünk, hiszen olyan erejük van – itt nem a való világ, vagy mi… tehát… szóval az a fantáziavilág, amit csinálnak, az olyan erővel hat, hogy valóban erősebb, mint a reális világ, és például nagyon sok félelem ebből a fantáziavilágból fakad. Bizony-bizony lehet tapasztalni azt felnőtt emberekkel beszélgetve, hogy idáig gyökerezik mondjuk az Istenbe vetett félelmük. Lehetséges az, hogy valaki már eljut oda, hogy már semmit sem tud, hogy milyen az Isten, csak egyet: hogy félni kell Tőle. Ez lehetséges; hogyha a hitében még mindig markánsan hatnak azok az elemek, amelyek az ő fantáziájából fakadnak egészen kicsi korból. Ez lehet tehát a gyöngéje. És ilyenkor egy hosszú folyamat lehet az, hogy ő megszabaduljon ezektől a félelmektől, amelyeknek az érzelmi alapjai nagyon pici korba nyúlnak vissza. (35:20)


Emlékszem gyerekkoromban, hogy én például hatalmas képzelőerővel féltem az elektromos áramtól. Nem tudom, hogy ti féltetek-e tőle; nyilván az történt, hogy apukám elmondta nekem, hogy ne dugjam az ujjamat a konnektorba, „mer’ hogy akkor meg fogok dögleni”. Ezt biztos nem így mondta, de ez volt a lényege. És ezért én elkezdtem nyilván fantáziálni arról, hogy félek az oroszlántól, a medvétől, a szörnyektől, meg a konnektortól, mert abból jön ki az áram – ezen kívül a sárkányoktól is féltem. És világosan emlékszem arra, egész pici vagyok még, és elkezdtem figyelni arra, hogy vajon nem lehetséges-e az, hogy nem csak úgy lehet áramütést kapni, hogy az ember bedugja az ujját a konnektorba, hanem úgy is, hogy az áram kijön a konnektorból. Ez ugye… Csak egy kis fantázia kell, mert miért volna lehetséges, hogy csak ez így működik, miért csak én lehetek aktív ezen a területen, hogyha… Most egy józan fantáziájú gyerek belenéz a konnektorba, azt látja, hogy az ott lyukas. Most mitől nem jön onnan ki az áram, ugye? Még ha ezt logikusan magyarázzák el, se sokat számít, mert néhány évvel ezelőtt még attól féltem, hogy mondjuk ha a kádból kihúzzák a dugót, nehogy lefolyjak a lefolyón. Szóval itt a logika mit sem számít: ezért aztán én gyermeki fantáziámtól vezérelten rettegtem attól, hogy az áram kijön a konnektorból, és én megdöglök. Ezért aztán – teljesen világosan emlékszem -, hogy ahogy elhatalmasodik rajtam ez a félelem, egy valóságos kőkemény félelem, akkor berohanok a leghátsó szobába – ez ilyen nagyképűen hangzik, mint valami polgári miliő… Nem, tehát két szoba volt, de ezeket is lehet azért így sorolni… És akkor a „szalonból” berohantam a hálóba, és elbújtam valamelyik bútor mögé. És emlékszem világosan, hogy rettegtem attól, hogy az áram kijön a konnektorból, és ilyenkor a félelmem olyan erőssé vált, hogy előbb-utóbb azt tapasztaltam, hogy jön az áram. Jön az áram – tik-tik-tik -, a szalonon áthalad, bútorokat megkerüli, és egészen jön hozzám, és tudtam egy idő után, már nem is védekeztem az áramütés ellen. Mert tudtam, hogy akkor legalább gyorsan túljutok rajta… Tehát ott kuporogtam valamelyik fotel mögött, öööö, s tudtam, jött az áram, láttam a szemeimmel, ahogy jön, piff, llöööö, megrázott – azt nem tudtam milyen, de el tudtam képzelni, és ez bőven elég volt… Ezt elképzeltem, megcsapott, iszonyú-szörnyű volt, és utána eltelt pár hét, és valahogy jól voltam. És emlékszem, ez éveken keresztül volt így. Évekig. Ugye, milyen normális vagyok? Ugye, naa… Egyszer egyébként valóban megrázott az áram. De ez nem fantázia, ténylegesen… Kipróbáltam, hogy hogy is van ez; akkor ez már egy logikus folyamat volt, tudatosan csináltam. Az volt a szerencsém, hogy bőrtalpú, vagy milyen… Gumitalpú cipő volt rajtam. És azt mondják az okosak, hogy emiatt nem deglettem meg. Az egy olyan érzés; tudod, 220, kicsavartam a körtét, és bedugtam az ujjam, ennyire egyszerű volt - hát nem kellett az ujjamat a konnektorra hegyezni, és úgy bedugni, az sokkal egyszerűbben ment. És tudjátok olyan, hogy – egyébként volt bennem némi tartás, hogy azért ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet, ezért aztán akkor csináltam, amikor bent voltak a szüleim. Csak… Hát gondoltam ha baj lesz, majd szólok nekik… Arra nem számítottam, hogy amikor bedugtam ujjamat a 220-ba, akkor nem tudtam beszélni. Tehát az… Nem tudom, hogy volt-e ilyen élményetek – tehát úgy be, és akkor se kép, se hang. Ez egy ilyen állapot, nincs az, hogy szólok, hogy megrázott az áram, vagy valami… Tehát ez engem is meglepett egyébként, hogy benn az ujjam, állok, és nem tudtam, hogy ennek hogy lesz vége, és kezdtem elváltozni színemben - ugye mégsem én voltam az Úr a Tábor-hegyén, és hogy úgy változok el színemben -, hogy hát édesanyám kapcsolt, hogy itt valami nem stimmel, és akkor látta ugye ezt a markáns mozdulatot a 220-ba, és akkor ellökte onnan a lámpát, és én meg túléltem. (40:35)


Volt még egy ilyen élményem, mikor pingponglabdát próbáltam lenyelni… Ez is csak fantázia kérdése… Volt nagyon szép piros meg sárga pingponglabdánk - akkoriban ez nagy szó volt, mert csak fehéret lehetett kapni -, és akkor is ugyanezt éltem át, hogy idáig ment le a pingponglabda, és akkor is ugye éltem a gyanúval, hogy talán jobb, ha nem egyedül kísérletezem, és a testvérem mellettem volt, de itt megakadt a pingponglabda, és nem tudtam szólni. Tehát hiába próbáltam neki mutogatni, hogy „pingponglabda”, de ezt elég nehéz… Azóta is a „Most mutasd meg” játék az egy nagyon szeretett játék, mert nagy haszna van, tehát ezt 3 másodperc alatt el tudod mutogatni, hogy lenyeltél egy pingponglabdát, és meg fogsz fulladni, van esélyed a túlélésre. (41:26)


Na még akkor… Ugye itt a totális logikai ellentmondások birodalma; ez a felnőtt emberre is érvényes lehet. Tehát simán lehetséges az, hogy egy felnőtt ember logikailag totálisan hibás mondjuk hitbéli nézeteket őriz. És én nem egyszer meglepődöm ezen, mikor jön valaki, és elmond valamit, s azt tapasztalom, hogy itt egyszerűen csak – most így nagyon egyszerűen szólva – egy csacsiságról van szó. Tehát ez nem hitkérdés, hanem ebből nem jön az ki. Ilyen egyszerű. De őneki ez nem ilyen világos, mert ő ebben nőtt föl, és tovább vitte ezt a logikai ellentmondást. Például hogyha gyerekeknek megpróbáljuk elmondani, hogy milyen az Isten, akkor ő mindent el fog tőlünk fogadni – jó esetben. Mondjuk elmondjuk neki, hogy az Isten mindenhol ott van. Gyerek rábólint, 4 éves, érti ő ezt, hát nem hülye: „Isten mindenütt ott van”, hát el tudja ő azt képzelni, van neki fantáziája. S akkor mondjuk megkérdezi, hogy „Akkor a tenyeremben is itt van?”. Na hát a szülő fölháborodik: „Hülyeséget mondasz, tenyeredbe’ nincs ott!”. Háát jó’ van, a gyerek megtanulta azt, hogy az Isten mindenhol ott van, de a tenyeremben nincs. Ez ugyebár komoly logikai ellentmondás, de őt ez nem zavarja, szépen fölnő ebben a hitben, hogy ez lehetséges. Most… nyilván ezt sokkal árnyaltabban is lehet, felnőtt ember módjára elképzelni, ahol ugyanilyen ellentmondások léteznek, nagyon jó barátságban megélnek egymással. (43:15)


És akkor még ide egyetlen dolog, hogy ahogy egy valláslélektanász mondta, hogy amikor a 6 éves gyerek bemegy a templomba, még ha életében először is jár ott, akkor a hóna alatt a kedvenc macija és a kedvenc Istenképe is ott van. E kettővel érkezik már a templomba. (43:47)


Akkor jön a harmadik fázis, nagyjából 6 éves kortól többé-kevésbé a serdülőkorig: mitikus – szó szerinti hit. Épp tegnap vagy tegnapelőtt beszélgettem valakivel, aki – miközben ilyen lazán beszélgettünk – elmondta, hogy „Képzeld el, egy ismerősöm azt a viccet, hogy Kovács néni, gyerünk-gyerünk (talán ismeritek, van egy ilyen vicc, ez a poén, hogy Kovács néni, gyerünk-gyerünk) úgy mesélte el, hogy Horváth néni!” És ezen totálisan fel volt háborodva, hogy hogy lehet egy viccet így elmesélni. „Hát Kovács néni, gyerünk-gyerünk a poénja, nem Horváth néni, gyerünk-gyerünk!” (44:38)


Ezt azért mondom, mert hogyha belegondoltok gyerekkorotokba, vagy van kistesó vagy valami, unoka, akkor hihetetlen, hogy elmondotok egy történetet, és utána megkérdezitek, hogy: „Na, na, hogy is volt ez?” És a leglényegtelenebb részleteket hihetetlen pontossággal visszaadják a gyerekek, tökéletes pontossággal, hogy a lényeg megmaradt-e vagy nem, az egy másik kérdés. De a részletek csodamódon… És amikor mondjuk te eltéveszted – mert ugye olyan van, hogy leülsz este a gyerkőc ágya mellé, van, aki leül este, óvónénik nem csak este ülnek le, s akkor elmondják mondjuk 179-edszer is a tücsök és a hangya meséjét, mert az a gyerkőcnek a kedvenc meséje, s akkor véletlenül valamit nem jól mondanak -, akkor a gyerek – akiről a szülő már azt gondolta, hogy alszik – fölriad, s azt mondja, hogy: „Az ott nem úgy van!! Mert a tücsök az nem április 4-én ment el Párizsba, hanem már 3-án éjjel elindult, ahol koncertje volt.” És a gyerek ezt pontosan tudja, és számon kéri, álmában is tudja, hogy azt a szülő rosszul mondta, és ki is kéri magának. (46:06)


Most ez így egészen egyszerűnek tűnik, de mi van akkor – és ez már felnőtt emberekre is vaskosan áll -, amikor a hitéletünk – akár vallásos értelemben, akár a profán értelmében – ilyen szó szerinti és mitikus. Egyik gonosz foglalatosságom egyike, hogy tudjátok a misének van sokféle imádsága: a kánonokról beszélek, van 7 féle, de a hetediknek van 4 verziója, ezért aztán 11 is van belőle. És mindenhol azt mondjuk, hogy „Jézus a kenyeret és a bort tanítványainak adta.”, kivéve a 6. kánon, na a 6. kánonnak a második részében a kenyeret még Jézus tanítványainak adja, de a bort barátainak. Ezért aztán mikor ezt a kánont mondom, akkor sosem bírom meg azt, hogy amikor kimondom ezt a szót, hogy „barátainak adta”, ne nézzek körül. Ugyanis mindig vannak testvérek, akik hihetetlen felháborodva föltekintenek rám, hogy én mégis mit képzelek magamról?! Tehát Jézus a kenyeret és a bort tanítványainak adta, és nem barátainak. És ez még akkor is bekövetkezik, hogyha mondjuk 2, 3, 4, 5 éven keresztül ugyanazoknak misézek. Soha senki nem tette ezt még szóvá, de pontosan tudom, hogy sokan mit gondolnak rólam ilyenkor. Hogy: „Ez fölháborító piszokság, hogy ha tanítványainak adta, akkor azt úgy kell mondani.” Van ennek egy cifra oldala is egyébként, például a szentségtanban megtanuljuk, hogy mondjuk az Eucharisztiának, mint szentségnek – az Oltáriszentségnek – az anyaga a kenyér és a bor, a formája pedig Jézusnak a szava. Azt, amit az utolsó vacsorán is elmond. Sőt az is benne van, hogy azt szó szerint kell úgy mondani, ahogy a misekönyvben van, és ha véletlenül elrontanám a szöveget, akkor elölről kell kezdeni, mert érvénytelen lesz az átváltoztatás. Ez idáig rendben van; a jópofa ebben az, egy: hogy a dolog egy fordítás. De még ez hagyján, hogy ez egy fordítás, amit ennek ellenére szó szerint kell mondani: volt II. vatikáni zsinat, és mondjuk a főnököm, amikor elment a szocotthonba misézni, akkor nem az új misekönyvet vitte, hanem a picit, amit még a zsinat előtt adtak ki, ahol az átváltoztatás szavai másképpen szerepelnek. Nincs folytatása, csak mondom, hogy… (49:14)


Amikor valaki ebben a hitben él felnőttként, akkor például nagy-nagy hittel hiheti az ószövetségi történeteket, vagy akár az újszövetségi történeteket szó szerint. Szó szerint (Isten hozott!), annak átvitt értelme nem nagyon van – szimbolikus értelme, meg ilyesmi. Szó szerinti értelme van, pontosan úgy, ahogyan az leiratott. Ugye ha valakinek a hite alapvetően ilyen, akkor ő sokat fog problémázni azzal, hogy most akkor evolúció vagy teremtés. Ezt a kérdést körülbelül mondjuk egy 16 éves forma valaki tökéletesen helyére tudja tenni, tökéletesen. Egy életre ezt el lehet rendezni, hogy ezzel semmi gond nincs, ez az, ez az, műfaj, meg sajátságok, meg szövegkritika, meg teológia, meg reflexió, meg minden. Körülbelül 16 éves korra ezt le lehet tisztázni, és mégis lehet, hogy valaki felnőttként hatalmas konfrontációt él át a szívében, hogy most ha a teremtésben hisz, akkor ő egy hülye valaki, mer’ hát akkor mi van az evolúcióval? Ha meg elfogadja a fejlődést, akkor pedig elveszti a hitét. Lehet olvasni arról, hogy az Egyesült Államokban újból és újból hatalmas – szinte – mozgalmak alakulnak ki, akik meg akarják védeni a teremtéstörténetet az evolúcióval szemben. Ezek erre a hitre vezethetők vissza. (51:11)


Ugye itt nem csak a logikai ellentmondások élnek egymás mellett, hanem mitikus, szó szerinti ellentmondások is. Tehát adott esetben az egyik történetben elfogadja azt, hogy Isten ilyen, a másik történetből pedig levonja ennek pont az ellenkezőjét tanulságként. De a kettőt egyáltalán nem egyezteti egymással, nem is mondja rá, hogy paradoxon, nem is emelkedik e kettősség fölé, egyszerűen reflektálatlanul és kritikátlanul él ez a két, egymásnak ellentmondó dolog egymás mellett. Az ilyen hitre jellemző az, hogy a hitbéli tudást az illető nem nagyon tudja alkalmazni a hétköznapi életében, mert a vallásvilága is külön él benne, meg a hétköznapi élet is külön él benne. És a kettő adott esetben egymásnak is lehet ellentmondó. Lásd: vasárnapi kereszténység. Tehát bemegy a templomba, ott e világ logikája nem érvényes. Tehát ott, a templomban, ha a pap arról beszél, hogy milyen csúnya dolog hazudni, akkor bólogat és azt mondja: „Mennyire igaza van! Ez a förtelmes világ…” Majd kilépve a templomból az első neki föltett kérdésre egy hatalmas hazugsággal válaszol, ugyanúgy teljes meggyőződéssel, hogy: „Hát ez nem a templom! Ez itt a világ, ahol pedig ez a logika érvényesül.” A kettőt nem vetjük össze egymással, mert a kettő egymással párhuzamosan létezik és párhuzamosan érvényes. (53:05)


Az előnye ennek a korszaknak, hogy a nyitottságot és a beleérzőképességet, egy történetbe való bevonódást képes az ember ilyenkor elsajátítani. Ez nagy előnyünkre lehet akkor, amikor mondjuk a fantáziánkat használva beleképzeljük magunkat mondjuk egy újszövetségi történetbe, és ott megtaláljuk a helyünket, majd azt, ha tovább lépünk, képesek vagyunk alkalmazni a saját életünkre. A gyöngéje, hogy a történet történetként való értelmezése nem lehetséges, mert a történet nem történet, hanem valóság. Az úgy van, vagy úgy volt szó szerint. (54:01)


Ide 2 kis morzsát hadd mondjak. Elsőáldozásra készítem a gyerkőcöket, és néhány héttel ezelőtt volt az első gyónás. Ugye itt azzal számolok, hogy ők ebben a szó szerinti, mitikus hitben élnek – mondjuk a bűnbánat-, bűnbocsánat szentségének az emelkedett teológiáját nehéz volna nekik elmondani, meg nem is volna értelme, ezért aztán például a következőt szoktam nekik mondani: „Tudjátok, amikor elmondjátok a bűneiteket, és ezt befejezitek és meg is bántátok, akkor én el fogok mondani egy nagyon fontos mondatot; azért olyan fontos ez a mondat, mert ezt Jézustól tanultam. Őtőle hallottam, és én ezt nektek el fogom mondani. És amikor elmondom ezt a mondatot, amit Jézustól hallottam, akkor te biztos lehetsz benne, hogy Isten neked megbocsátott.” És a gyerekeknek az arcát, ha látnátok… A gyónáskor is mondom, hogy: „Most jön az a mondat, emlékszel, ez az, amit Jézustól tanultam.” S hát ez a valóság, és ezzel nem csapjuk be őt, hanem alkalmazkodunk ahhoz, ahol ő tart. És valóban: elmondom a mondatot, és így párás a szeme. És azt mondja: „Jéé…jéé… Ezt Jézus mondja… Jézus mondata.” Utána még azt is szoktam mondani, hogy: „És tudod, most pontosan olyan lettél, mint az Isten Fia. Most te pont olyan vagy, mint Jézus.” S akkor így magára néz… És elhiszi! Elhiszi. Tudjátok, felnőtt embereknek néha úgy szeretném ezt adni. Hogy úgy elé állnék, és azt mondanám: „Tudod, most olyan vagy, mint Jézus.” Mert nagyon sok felnőtt ember ezt már nem hiszi el. És ez nagy baj, ez nagyon nagy baj. Na de ezt most… Most itt gyónás utánról van szó elsősorban. (Jaj… Jaj, hát persze. De te… De te most… Jaj… Hát szedd már elő magadból a gyereket. Hát ne légy már ennyire felnőtt… Hát én nem mondtam, hogy legyél gyerek, csak vedd elő.) (57:23)


Na, a következő ez a negyedik fázis, serdülőkortól éri el az embert, ha nem vigyáz; azt mondta Fowler, hogy ez a szintetikus – konvencionális – konformista hit. És nem akart nekünk rosszat. De elmondom még egyszer: szintetikus – konvencionális – konformista. Ilyenkor – tehát serdülőkortól – ugye a serdülőre jellemző: megjelennek a kérdések, a kritika. De – és ezt ő nagyon hangsúlyozza -, hogy ezek a kérdések és ez a kritika nem annyira személyes kérdésföltevés, nem annyira a személyes kritika, hanem ezek inkább az új tekintélyszemélyeknek a kérdései, és az új tekintélyszemélyeknek a kritikái. Hiszen a serdülő még éppen azon vívódik, hogy eléggé önmaga-e, hogy ő eléggé személyes-e, mert még nem, még csak próbál az lenni. Ezért a kritikája is még nem annyira személyes, inkább átvett, megtanult. (58:48)


Ebben a korban – bár ez ellentmondásnak tűnik – miközben elkezdi kritika alá vonni az addig megtanultakat, az addigi hite is kritika alá kerül, aközben ha valamit megőriz, azt azért őrzi meg, mert van egy tekintélyes valaki, aki azt a hitet képviseli. Tehát nem a hitben hisz, nem annak tartalmában vagy irányában, hanem a személyben hisz. Tehát ha megkérdezünk egy serdülőt, hogy: „Na jó, hát ebben meg abban nem hiszel már, akkor mondd meg: miért jársz mégis templomba?” Akkor azt mondja mondjuk, hogy – vagy azt mondja, „A haverom is jár.”, de ez a gyöngébbik válasz, a jobbik az az, hogy mondjuk: „Azért, mert a keresztapám is ott van, akit nagyon bírok. És ő nem egy hülye muki, úgyhogy emiatt még én is eljárok.”, vagy valami ilyesmit fog mondani. Ugye összeütközik a tekintéllyel, de függ is tőle. Ezért mondjuk gimiseket tanítani az egy elég fárasztó dolog, főleg annak apukájának-anyukájának lenni még inkább. Mikor te pontosan tudod, hogy az egész semmi másra nem megy ki, csak hogy szeretne harcolni egy kicsit, de persze még függ tőled, az egész egy játék, de szüksége van rá. Hogyha túl jófej vagy, az se jó neki, tehát ha olyan rugalmas vagy, hogy állandóan belemegy az ujja a gyomrodba, az nem túl jó, tehát néha azért muszáj, hogy ütközzön veled, különben nem tud fölnőni. (1:00:45)


Ugye nem egységről van itt szó; a serdülő nagyon szívesen szereti mondogatni ezeket a szavakat, hogy hát ilyen „egyetemes” meg „univerzális”, meg a „Föld” meg a „világ”, ő nem tudom mit akar csinálni – ez nem egység, meg ilyesmi, hanem konformitás. Uniformisság. De ő ezt így fogalmazza meg. Tulajdonképpen erre az időszakra jellemző az aktuálisnak az abszolutizálása. Ez nagyon jellemző felnőttekre, végtelenül jellemző! Mindig az, amit éppen megszoktunk, amibe belenőttünk, az az egyetemes, az mindenhol úgy van a világon. Ha meg nincs úgy, az meg akkor nem érdekel minket. De erről majd akarok még szólni úgyis. (1:01:53)


Akármilyen furcsa is, de a serdülő törvénytisztelő. Törvénytisztelő; éppen abban mutatkozik ez meg, hogy állandóan harcol ellene. Ha nem lenne fontos számára a törvény, hagyná a csudába. De nem így van, hanem állandóan azzal küzd, s állandóan azzal küszködik. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy ez - a hit szempontjából legalábbis – egyfajta merevség. Merev. Merev; ez megint lehet, hogy furcsán hangzik, de egy serdülő konformista és merev. Bár alakulhat, meg változik - ez lehet, hogy egy paradoxon, és mégis így van. Hogyha… Egy jó piarista atya mondta mindig azt a gimnazista kölykeinek, hogy: „Tudjátok, ti vagytok a legkonzervatívabb időpontban.” Na hát persze ezen fölháborodtak, már hivatalból is: „Mit képzel ez az atya?!” S akkor azt mondta: „Nézzetek magatokra, mindenki egyformán öltözködik. És ugye hogyha valaki egy kicsit is nem úgy van, akkor azt máris kiutáljátok, és minden energiátokat arra fordítjátok, hogy olyanok legyetek, mint a többiek.” Persze ez a „többiek” ez mindig az a kis csoport, aki számodra a „többiek”. (1:03:27)


Némi fantáziátlanság köszönt be ebben az életkorban, de legalább biztonságos. Miért mondom ezt így, hogy fantáziátlanság: azért, mert hiszen a serdülőkorban akkora változás éri az embert, hogy kénytelen legalább valamiben megkapaszkodni, hiszen olyan sok minden változik. Ezért lehetséges az, hogy se logikára, se szép szóra, se okos beszédre, se kérlelésre: semmire adott esetben nem figyel egy serdülő ember, semmire. Csak arra a tekintélyemberre, akinek a szavát elfogadta. (1:04:17)


Előnye ennek a hitnek, hogy képes másokra ráhagyatkozni – ez nagy előnye, mert e nélkül egy érett hit sincs meg, hogy adott pillanatban az ember elengedi magát, és: „Tégy velem azt, amit akarsz.” Hátránya a függőség; lehet ez pusztán függő helyzet. (1:04:44)


És itt akarok egy… Hűha, de még ezt elmondom… Egy nagyon fontos dologról: ez megint csak látszólagos ellentmondás, de aki ebben a fázisban van, az ugye konvencionális, konformista, satöbbi, és ennek ellenére ez mégsem jelenti azt, hogy az illető egyházias, vagy hagyománytisztelő. Nem jelenti ezt. Ugyanis aki ebben a fázisban van felnőtt emberként, az a maga hagyományát tiszteli, a maga uniformisát szereti, a maga szokásait követi, nem föltétlen az Egyházét. Ezért került nagyon sok hívő ember komoly bajba a II. vatikáni zsinat után. Mert ott egyszer csak az Egyház megmondta, hogy mostantól kezdve nem lasztex vagy nem tudom milyen gatyában járunk. (Lasztex? Lasztex.) Nem lasztex nadrágban járunk, nem kell minden gatyát élére vasalni… Farmert vettünk. És erre egy csomóan azt mondták, hogy: „Lehet, hogy az Egyház farmert vett, de én nem.” És virágoznak Nyugat-Európában azok az irányzatok, ténylegesen… Nem csak virágoznak: gyümölcsöt hoznak; ahol azt mondják, hogy: „Az Egyház hiába mond akármit, mert az Egyház jelenleg téved, mi pedig akkor is lasztex nadrágban fogunk járni, ha fene fenét eszik is, akkor is.” (1:06:32)


Ez a… Mondok nektek most a saját élményeim közül példákat. Ahol most vagyok, ott az volt a szokás, hogy délelőtt volt 3 mise – ezt tartotta a plébános atya. Este pedig volt egy 4. mise, de ezt nem tartotta a plébános atya. Ez volt tehát a szokás. Elődöm 22 és fél évig volt ott, ezért tehát ez a szokás magára öltötte az Egyház pecsétjét. Hogy ez a… Na. Nekem pedig az volt az ötletem, hogy mi lenne, hogyha én este tartanék misét, és mi lenne, hogyha a másik misét, amit eddig ő tartott, azt nem tartanám. Rengeteg ember részéről hatalmas ellenállást váltottam ki; tiltakozást, sírást, kiabálást, időpontkérést, szóval mindent, mindent. Ennek az érdekessége az, hogyha mondjuk mertem volna – merni mertem volna, csak nem tartottam volna bölcsnek -, hogy azt mondjam, hogy végülis az utolsó vacsora az nem utolsó reggeli volt. Tehát nem akkora eretnekség este misézni, mert hiszen nem hallottam még utolsó reggeliről, utolsó vacsoráról viszont igen. Ha én mondjuk ezt az egyetlen dolgot mondtam volna el, akkor a keresztet már ácsolták volna, mert aki egy ilyen hitben él, az a következőt mondja: „Nem elég, hogy téved, még pofátlan is.” Miközben lehet, hogy valóban pofátlanság lett volna ezt mondani, de a jelenség nagyon jól kitapintható. És ezért aztán nagyon sok tisztességben megőszült katolikus ember egyáltalán nem egyházias, hanem a saját hagyományát tiszteli. Így, ennyi. Ezért aztán ezzel kapcsolatban nagyon nagy nehézségek adódnak. Persze, nehéz is ezt valakinek elfogadni, hogy mondjuk mi papok nagyon bűnösök vagyunk úgy egyébként, hogy mondjuk amikor én azt mondom, hogy – de hát ezt főleg azoktól hallottam, akik tiltakoztak nálam, hogy hogyhogy éneste misézek, meg hogy hát reggel kell. A következő szempont van mögötte: ez persze az ideológia. Hogy azért kell reggel misézni, mert akkor szenteljük meg az Úr napját. Ha reggel misézek, és utána akármit csinálok, akkor meg van szentelve az Úr napja. Ha egész nap készülök, imádkozom, elmélkedek, és este megyek misére, akkor nincs megszentelve az Úr napja. Ugye – akár még így is mondom - a törvényekhez ideológikus magyarázatok kapcsolódhatnak. Ezek szokássá válnak egyes helyeken, majd az Egyház megmásíthatatlan tanításának a jellegét öltik. És emberekből olyan, mint hogyha a lelket húznák ki, mikor történik valami változás. És ennek a jegyei rajtatok már biztos, hogy érzékelhetők. Azért, mert aki már elmúlt serdülő, az már bizony-bizony kezd egyre hagyománytisztelőbb lenni, ahogy elfogadjuk a világ minden koszát, baját, úgy ezt-azt, mást is – az Egyházban is. (’:10:46)


Hú, mindjárt befejezem… Azt… Ugye valaki úgy fogadott új egyházközségemben, hogy – de milyen hülye szó ez, az én egyházközségem, nemtom – szóval abban az egyházközségben, ahol én pap vagyok, hogy azt mondja, hogy: „Na! Most akkor meg kell tanulnod főnöknek lenni.” Hát nem tudom… Hát szóval mondjuk ha ez lenne az elsődleges feladatom, hogy ezt megtanuljam, azt kétlem. Másra fogom helyezni a hangsúlyt, mint hogy Örkény mondja… De nem arra, amit ő mond. (1:11:26)


Erről még akarnék egy picit beszélni, de nem akarom az időt elrabolni tőletek; megnéztük most ezt a 4 fázist, még a negyediknél szeretnék hosszabban beszélni arról, hogy a felnőtt ember hite milyen akkor, hogyha markánsan ebben a fázisban van. Utána elmondom a többit, és utána szeretném kiemelni a különbségeket a hétköznapi- és a hitélet vonatkozásában, hogy mik mivel fognak összeütközni. (Háát, Laci, ez ilyen volt. Még be kell melegednem, majd néhány hét múlva erőm teljébe érek, most még…) (1:12:18)


Na, köszönöm szépen a figyelmeteket; ne felejtsétek el, hogy – Márti akar hirdetni – ha előrefelé mentek, amerre eddig, akkor neki fogtok fúródni egy falnak. És ezt nem ajánlom. (1:12:34)


Lejegyezte: László Flóra

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm


Isten hozott benneteket! (Mindörökké, Ámen!) Köszöntök mindenkit!



Beszélgettem a portás bácsival, aki nem is portás bácsi, hanem őrző-védő bácsi, és azt üzeni nektek, hogy a kimenetelt úgy tudják csak megoldani - miután itt két épület van egymás mellett, és ő mind a két épületre van -, hogy le fogja itt a rácsotengedni. Úgyhogy nem tudtok itt kimenni; ezt főleg azoknak mondom, akik esetleg előbb akarnának elmenni. Hanem majd ha vége van, akkor sem engedi föl a rácsot, hanem itt kell majd elmenni, és ilyen kis egérúton át a másik épületbe. Itt kell, van egy ajtó… El nem tudom mondani, tehát ezt ne várjátok tőlem, hogy hogy… Itt van egy ajtó, szemben van a lift, ott kell menni, ki egy kis udvarra – de nem nagyon kóricálni az udvaron, mert eltévedtek, hanem rögtön bemenni a másik épületbe, és végül balra fordulni, és távozni. Tehát így lehet majd… Ezt semmiképp nem tudom okosabban elmondani… Elnézést, hogy késtem. Megmutatták, hogy kell elmenni. Úgyhogy… Én úgyse fogok elől menni, ez mindegy. (1:44)


Múltkor – ez ugye jó múltkor volt, valamikor nyár legelején, sőt talán az tavasz, tavasz végén  -, akkor az utolsó alkalommal nem tudtam sem összefoglalni azt, ami az előző évben történt, sem mondjuk arról beszélni, hogy mi miért hangzott el. Van olyan valaki, aki minden alkalommal itt van, és aztán félévenként odajön hozzám, és azt mondja, hogy mondjam már el, hogy mit miért mondok. Mer’ ő úgy külön-külön érti, hogy én ezeket mondom, de úgy egybe’ nem, hogy ez most mér’ hangzik el. Úgyhogy szeretném röviden összefoglalni azt, hogy mit miért mondtam el. Vagyis hogy ez alatt a két év alatt – erre húsz percet szánnék csak, vagy talán még annyit se – hogy milyen téma mi után következett, és miért pont az jött. És akkor elérkezünk a mai napig, s akkor úgy tudjuk folytatni, akkor világos lesz, hogy mit miért is mondtam. Tehát ez volna az első rész, egy húsz perc, utána arról, hogy a hit az hogyan fejlődik, ebbe bele szeretnék kezdeni, és nyilván nem érek a végére. (3:13)


Egy személyes dolgot: hogy biztos sokan tudjátok azt, hogy annyi változás történt az életemben, hogy a kövi Szűz Mária templom plébánosa lettem. (Húúha. Kedvesek vagytok!) Ezt nem ezért akartam így bejelenteni, hanem azért, mert amit most az elején akarnék szólni, ahhoz ez közvetlenül kapcsolódik. Június volt, és éppen gimnazistákkal voltam Székelyudvarhelyen, Erdélyt barangoltuk be egy héten keresztül, amikor az osztályfőnök jön, kezében a mobiltelefonnal, s azt mondja, hogy: „A püspök atya keres téged”. Udvarhelyen… Az első gondolatom az az volt, hogy biztos csináltam valami balhét. Körülbelül három másodperc alatt átgondoltam, ameddig át nem vettem a telefont, és nem jutott eszembe semmi. Úgyhogy ettől megijedtem, mert azt gondoltam, hogy akkor valami nagyon csúnyát csináltam, hogy még eszembe se jut, hogy mit… És hát úgy első meglepetésemben azt kérdeztem tőle, hogy: „És melyik püspök…?” … a sok közül, aki engem keres, és akkor a segédpüspök atya volt az, és szabadságom maximális figyelembevételével arra kért, hogy foglaljam el új állomáshelyemet. Ez tudjátok úgy megy, mint az irányított szabadidő a katonaságnál. Ez a kifejezés nagyon jól mutatja azt, hogy hogy működik ez a dolog, de ezzel így nincs is semmi gond, úgyhogy nagyon szívesen mentem, meglepetésből fölocsúdva… Ez azt jelenti, hogy most közelebbről tudok jönni, tehát nem fogok késni. Ebből is látszik, hogy semmi sem tökéletes. Volt egy atya, nagy tekintélynek örvend előttem, ő mondta mindig azt nagyon bölcsen - ő is az ő lelkiatyjától tanulta, tehát egy hagyományról van már szó –, hogy senki sem tökéletes, csak Allah. Ezt alkalmazom is az életemben. És azért akartam ezzel kezdeni, mert amikor augusztus elején oda kerültem, hogy na nézzük meg, hogy hol is vagyok, akkor kiderült, (Köszönöm!) hogy föl kellene újítani a plébániának mondjuk a felét. És nekiálltunk betonozni, csempézni, burkolni, festeni, mázolni, szerelni villanyt, gázt, mit tudom én, mindent. És úgy egy hónapig mindennek éreztem magam, csak papnak nem, és átéltem azt, hogy milyen szerencse, hogy mégiscsak pap vagyok, legalább hivatalból, mert így a minimális időket mégiscsak valahogy az Istenkapcsolattal kellett töltenem, legalább a minimálisat hivatalból. És ehhez kapcsolódóan az idei évnek a mottóját megint egy történetben szeretném elmondani. (6:44)


Ez a történet arról szól, hogy a nagyvárosban él az egyik testvér, és a másik testvér, aki vidéken marad, meglátogatja a nagyvárosban élő tesóját. És nagy örömmel találkoznak egymással; ahogy lemegy a nap, akkor azt mondja a nagyvárosi tesó, hogy „Na gyere, menjünk ki, elmegyünk valahova vacsorázni.” S mennek, hát óriási tumultus, dugó, füst, zaj, minden. És ahogy mennek, ott egyszer csak azt mondja a vidéki testvér: „Hallod? Itt egy tücsök ciripel!” És hát persze a nagyvárosi ember semmit sem hall, és mondja, hogy „De, de, nézd csak!”, mutatja a vidéki ember, és tényleg ott van egy csenevész valami fácska, és ott van egy kicsi tücsök, és valóban az ciripel. És ahogy közelebb megy a városi ember: „Hát tényleg, neked igazad van.” S akkor elszomorodik, és azt mondja: ”Látod, milyen szörnyűvé váltunk mi itt a városban. Milyen érzéketlenek vagyunk. S milyen jó nektek. Ti ennyire megőriztétek az érzékenységteket…”. S erre a vidéki testvér azt mondja, hogy: „Szerintem te nagyon tévedsz, ugyanolyan érzékeny vagy, mint én.” S akkor elővesz a zsebéből egy pénzérmét, s leejti az utcán. És akármilyen zaj, akármilyen tumultus: a környéken mindenki odanéz. És azt mondja: „Látod, nem arról van szó, hogy ti itt a városban érzéketlenek vagytok, hanem arról van szó, hogy másra vagytok érzékenyek.” (8:24)


Ezt azért akartam elmondani, így mottóképpen is, hogy saját bőrömön is átéltem azt, hogy milyen az, amikor az ember arra finomodik ki, hogy jól van-e fölrakva a csempe, vagy pontosan méretre van-e vágva a nem tudom én micsoda. És mikor az ember ezekre figyel, és az életét szép lassan mindez kitölti, akkor valóban a tücsökciripelésre nem sok jut. És ebben tulajdonképpen egy természetes dolog van, viszont ez nagyon is meghatározza azt, hogy ezek a találkozások milyen célt vagy eredményt érhetnek el. Hogyha valaki egész napjában a mázolással meg mondjuk a fizetések kiszámításával van elfoglalva (megtanultam fizetést számolni, fantasztikus élmény, csodálatos…), akkor mondjuk egy este egyetlen programmá válik, a hatásfoka igen csekély. Azt mondta egyszer valaki, hogy velünk az a baj, hogy van építőanyag, rengeteget tudunk összehordani, csak nincs időnk építkezni. És ez nagyon könnyen ezekre az alkalmakra is érvényes lehet, hogy valaki eljön, és egy csomó építőanyagot összehord itt, azután nem épít belőle semmit. És nyilván nem restségből, meg hanyagságból, meg gyöngeségből, meg akármiből, egyszerűen azért, mert másra figyel, és erre már nem jut. Úgyhogy ezt csak azért akartam elmondani, hogy nyilván ezeknek a találkozásoknak a rátok gyakorolt hatása vagy értéke azzal egyenesen arányos – többé-kevésbé -, amennyi időt meg érzékenységet erre fordítotok előtte meg utána. (10:31)


Egy huszonvalahány éves fiatal atya tartotta nálunk a trídumot, mert búcsúnk volt vasárnap. És hát beszélt vagy 25 percet a Jóistenről, ebből nem sokra emlékszem már, de egyetlen mondatára igen, minden alkalommal a következővel kezdte: „Kedves Testvérek, én most itt szépeket fogok mondani (ezt nem így mondta, ezt csak én), szépeket fogok mondani, de tudjátok ez nem elég. Hanem ha valaki tényleg szeretne építkezni abból, amit mondok, akkor nagyon szépen kérem, hogy amikor este hazamegy, ne nyissa ki a tévét.” S akkor ezt elmondta az első nap; második nap fölment a szószékre, és ugyanezzel kezdte: „Nagyon szépen kérem, hogy aki tényleg szeretné ezt komolyan hallgatni, amit én most mondok itt 20-25 percben, az mikor hazamegy este, ne nyissa ki a tévét.” S aztán harmadik alkalommal is ugyanezt elmondta; nekem az volt a szerencsém - mert biztos nem tartottam volna meg, már gőgből sem, hogy nekem ne mondja meg, hogy én mit csináljak -, hogy még nem dugtam be a tévét a konnektorba, úgyhogy könnyű volt megtenni. S ráadásul szombaton Szentségimádást tartottunk. És van annyi emberismeretem, hogy aki föliratkozik, az nem föltétlen van ott. És ezért nem ellenőrzés céljából, hanem bölcs tapasztalatból tudtam, hogy nem árt azért néha odamenni… És eltöltöttem ott egy pár órát egyedül, és ahogy ott ücsörgök, s éppen nem a gyertyát gyújtom meg, úgy – tudjátok, úgy akarva, akaratlanul is – eszembe jut, hogy az atya miről beszélt. Hát akart a fene arra gondolni, volt nekem jobb dolgom is, de valahogy még ha nem akartam, akkor is ez eszembe jutott. És bizony a harmadik nap végére jutottam el oda, hogy a csuda egye meg, hát ennek az atyának – bármely ifjú is – nagyon igaza van. Hogy ha az ember még ha nem is pont erre, de úgy egyáltalán hajlandó csöndet tartani, akkor még olyasmi is eszünkbe juthat, amit talán nem is akarnánk, hogy eszünkbe jusson, még jó dolgok is. Viszont mondjuk ez alatt az 1 hónap, 5 hét, 6 hét alatt annyit nyüzsögtem, hogy szörnyű. Szörnyű. És minden együttérzésem a tiétek, mert más azért abban nyüzsögni, hogy az ember töpreng, meg imádkozik, meg ilyesmi, és így csinál mindig valamit, meg más e világ dolgai között sertepertélni. Úgyhogy ezt csak egy szempontként akartam mondani nektek, hogy mire lesz jó ez az alkalom, és adott esetben mire nem. (13:39)


Aztán a másik, amit minden évben el szoktam mondani, és fontos, még hogyha ti már régi hallgatóim is vagytok, hogy ez az egész, ha csak elmélet marad, nem sokat ér. Hogyha elkezdjük csinálni, akkor van valami értelme. És itt többszörösen eszembe jut az, amit a Spektrum televízión láttam - de nem az elmúlt 6 hét alatt -, hogy: Nagy katonai bukások sorozat. Lehet, hogy valamelyikőtök nézte: nagy katonai tévedések; és roppant érdekes dolgok vannak benne, amikor mondjuk valaki, aki 15-20 éven keresztül élkatona, tábornok, egyszer csak bekerül az éles helyzetbe, és ott csődöt mond. Hogy hiába van a fejünkben sok minden, a kérdés mindig ott dől el, amikor éles helyzetbe kerülünk. Amikor harc van. És ha a harcban tudjuk alkalmazni azt, amit megtanultunk, azt tudjuk. Egyébként az összes többi az körülbelül a hajhagymánkig ért csak el, lejjebb nem nagyon jutott, és akkor meg többé-kevésbé - legalábbis praktikusan – hiába. (15:03)


Akkor most… (Nem erre gondoltam… Nagyon köszönöm. Mi ez…) Hogy mi volt eddig és miért. Ezt szeretném összefoglalni. Abból indultunk ki, hogy a hit minden emberre jellemző általános adottságunk, amely éppen ezért fejlődik, és amelynek megvannak az emberi alapjai. Ezért a hitről a természetes ész fényénél vizsgálódtunk, és azzal kezdtük 2 évvel ezelőtt, hogy a hit kialakulásának az első fázisa, amikor kialakul az ősbizalom. A gyerekkor; a gyerekkorról beszéltem sokat, és ehhez kapcsolódóan volt egy fontos témánk: hogy milyen Istenképek alakulnak ki gyerekkorban. És hogy ezek később adott esetben csak nagyon komoly érzelmi élmény vagy komoly tudatos munka révén alakíthatók. Tehát ezek a gyerekkori Istenképek nagyon nagy hatással vannak ránk felnőttkorban. Ehhez kapcsolódóan beszéltünk arról, hogy nem csak az Istenképnek az alapstruktúrája alakul ki a szívünkben már gyerekkorban, hanem kialakul ezzel kapcsolatosan életstratégia is: hogy nagyjából mit hogy kell csinálni majd később egy életen keresztül. Ez már kisgyerekkorban adottsággá válik. (16:55)


Azután arról beszéltünk, hogy jó-jó, egy csomó mindent le tudunk írni, de szeretnénk alakulni. Mit kell akkor csinálni? Akkor hoztam a 4 pontot, ami 2 éven keresztül előttünk volt: az első, hogy meg kell állni szemlélődni. Erről hosszan beszéltem, a szemlélődésről. Meditáció, elmélkedés, csönd. (17:21)


Azután hogyha magunkat ilyeténképpen megtisztítottuk, akkor szükségünk van a tapasztalásra. De már nem az anyukánk meg apukánk tapasztalataira, hanem a sajátunkra: hogy mi mit érzünk, hogy mi mit tapasztalunk. Ez volt a második, és ide kapcsoltam azt a sort, hogy a hitünk a tapasztalásból ered, és akkor: tapasztalás, érzékelés, észlelés, érzések, érzelmek, gondolatok, meggyőződés, cselekvés, hit… Hogy ebben az egész sorban, mint rendszerben gondolkodjunk magunkról. És ehhez kapcsoltuk azt a gondolatot, hogy ha ez egy rendszer, amelyben minden mindennel összefügg, és a dolgok a tapasztalással kezdődnek, akkor a rendszernek bármely elemét megváltoztatjuk, az egész rendszer változik. Tehát a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha változtatunk az észlelésünkön, vagy az érzéseinken, vagy az érzelmeinken, vagy a gondolatainkon, vagy a cselekvésmódunkon, vagy a meggyőződésünkön, akkor az egész életünk változni fog. És bárhol elkezdhetjük, gusztusunk szerint. Erről aztán sokat beszéltem. (18:41)


Aztán eljutottunk a harmadik szempontig, hogy tapasztalás… Nem, tehát hogy: szemlélődés, tapasztalás, megértés. S a megértésnél beszéltem arról, hogy a megértéshez kapcsolódik az, hogy egyre tudatosabbá válhatunk, a gondolkozásunkat befolyásolhatjuk, és a gondolkozásunknak vannak csapdái. Akkor beszéltem a paradoxonokról: hogy az élet nem a formális logika szabályai szerint alakul, tehát nem csak a látszólagos ellentétek, hanem a logikailag ellentétben lévő dolgok is egyszerre lehetnek érvényesek és igazak. Hogyha az életünket vagy a személyünket nézzük – itt mondtam asszem 6 vagy 7 pontot. Aztán megkülönböztettük az értelmi és az érzelmi intelligenciát. Arról beszélve, hogy mind a két intelligencia sajátunk, és különböző működésmódot jelent. Aztán beszéltünk arról, hogy ha helyesen szeretnénk gondolkodni, akkor a gondolkozásunkat a helyes kérdésekkel kell kezdeni. Hogy már azáltal is helytelen lehet a gondolkozásunk, hogy helytelen kérdéseket teszünk föl, és ezért nem lehetnek helyes válaszaink. Akkor utána beszéltünk arról, hogy léteznek családi hiedelmek. Akkor néztünk családtörténeteket. És akkor beszéltünk arról, hogy létezik olyan, hogy pszichoszomatikus család. Vagyis olyan családmodell, amelyben előszeretettel lesz egyik, vagy több tag beteg. Azután beszéltünk arról – egyet lefelé menve -, hogy a gondolatainkat alapvetően nem csak a tudatos szempontjaink, hanem a tudatalatti is meghatározza. S akkor beszéltünk arról, hogy hogy működik a tudatalatti, kifejezetten a meggyőződés szempontjából. Aztán beszéltünk arról, hogy mi a különbség a férfi és női gondolkozásmód között. Nagy indulatokat váltott ki. Aztán beszéltünk arról, hogy a gondolkozás hogyan hat az érzelmi életünkre - erről megint rengeteget beszéltünk. (21:10)


És akkor léptünk a negyedik pontra; tehát: szemlélődés, tapasztalás, gondolkozás, együttérzés. S akkor elkezdtünk az érzésekről, érzelmekről beszélni; végig néztük az alapérzéseket. Ezekről úgy beszéltünk, hogy minden érzésnek megvan a maga célja, funkciója; van, ezért az érzések nem jók vagy rosszak. Aztán beszéltünk a módosult tudatállapotról azért, mert az alapvetően egy érzelmi működésmód. S annak kapcsán nagyon jól tudtunk arról beszélni, hogy mit jelent az, amikor valakit az érzelmei befolyásolnak. És ehhez kapcsoltuk hozzá azt, hogy mit jelent az, amikor az emberben a hit vagy a meggyőződés egészen mélyről fakad, és annak érzelmi indítéka van - márpedig a hit és a meggyőződés alapvetően érzelmekbe ágyazott dolog. Azután beszéltünk a pesszimista és optimista életstratégiáról. Arról is beszéltünk, hogy milyen következményei vannak az optimista életstratégiának a cselekvésre nézve, és milyen negatív következményei vannak a pesszimista életstratégiának. Aztán beszéltünk arról, hogy a meggyőződés milyen hatással van az egészségre. Sok-sok-sok-sok példa. Aztán beszéltünk arról, hogy a boldogság hogyan befolyásolja a gondolkozásunkat; majd beszéltünk arról, hogy az örömteli élet milyen jellemzőket visel magán, és mit kellene tennünk ahhoz, hogy az életünk örömteli legyen. Aztán beszéltünk a szeretet hatásáról a gondolkozásra, majd innen egy lépés volt, hogy beszéljünk az alapérzésekről, és a hiteles érzésekről, illetve a helyettesítő érzésekről, a parazita érzésekről. És hogy ez hogy alakul ki, és mi a következménye. És legvégül arról beszéltünk, hogy hogyan lehetséges egy mély belső átalakulás azáltal, hogy fölismerjük, hogy a bennünk lévő adottságok és irányok azok valamiképpen mindig a jóra törnek, és hogy ennek milyen következményei lehetnek az önmagunkról alkotott képben. (23:41)


Ez volt körülbelül 2 év alatt. Ahogy átnéztem ezt - majdnem egy napot foglalkoztam azzal, hogy újból átolvastam minden jegyzetemet -, arra jutottam, hogy hogy a fenébe… Én ezt mind tudom? Persze egyáltalán nincs így, hanem valamikor beszéltem róla. És nagyon jó hatást tett rám az, hogy ezt átismételhettem. (…) Igen. Jó. Három alapvető megközelítés volt ennek a két évnek a kerete. Amely három alapvető szemléletmódot mindig alkalmaztam. Ezt tavaly is elmondtam, de most is, azért, hogy ezt jól lássátok. (24:44)


Az első, hogy egy Fowler nevű amerikai vallás- lélektanász teológus protestáns ’81-ben közzétette a majdnem egy évtizedes kutatásának az eredményeit arról, hogy empirikus kutatások tapasztalataként hogyan tudná leírni a hit ˙struktúráját, amennyiben azt egy fejlődő folyamatként ábrázoljuk. És 7 alapvető fázist mutatott ki – mélyinterjúkat készített közel 400 emberrel, ezt a kutatást azóta is alapvető kutatásnak tekintik, és mindenki hivatkozik rá. Erről szeretnék bővebben is beszélni, bár az első 3-4 fázisról már azért beszéltem. De most szeretnék tovább menni a felnőtt, érett, reflektált hithez, illetve a hitfázisok egymáshoz való viszonyát szeretném majd megmutatni, és aztán ennek a következményeit. És aztán az érett hitről akarok hosszabban, hónapokon keresztül beszélni, hogy az milyen. Ez volt tehát az első keret, amit mindig használtam. (26:10)


A második Eriksonnak az identitáselmélete, így hívják – ez is széltében-hosszában ismert, úgyhogy elnézést, ha valaki ezt jól ismeri. Ő azt mondja, hogy az életünk szintén egy fejlődő folyamat, 8 fázist különböztet meg, és mindegyik fázis egy alapvető konfliktust hordoz magán – erről is gyakran beszéltem; például az első fázis: a bizalom konfrontálódik a bizalmatlansággal. És akkor tudunk csak átlépni egészségesen mindenképpen a következő fázisra, ha átmegyünk azon a krízisen, hogy ez a két alapadottságunk ütközik egymással, és amikor képesek vagyunk ezt a konfrontációt valahogy meghaladni, akkor léphetünk a következőbe. S akkor, emlékeztek, a szégyenről milyen sokat beszéltem 2 évvel ezelőtt; ott például a szégyenérzet konfrontálódik az autonómiával. Mikor a gyerek elkezdi fölfedezni a világot, de közben állandóan mondják neki, hogy: „Rossz kisfiú vagy!”, vagy „Rossz kislány vagy, mit csinálsz?!” És így a szabadsága ütközik a szégyennel, amit megkap azáltal, hogy szempontokat mondanak neki a szülei. És aztán így tovább-tovább-tovább-tovább… Ez volt a másik keret - itt rajzolom a kockát, azt mindig… -, amit mindig használtam. (27:49)


És a harmadik pedig, amiben gondolkozom, az a rendszerszemlélet. De ezt úgyis tudjátok, hiszen ezt a szót is egy csomószor mondom; rendszerszemlélet, mégpedig – ezt még nem mondtam azt hiszem, de most mondom – holisztikus. Holisztikus rendszerszemlélet… Ezt többet nem teszem meg, csak most, azért, mert ez ma nagyon dívik, hogy ezt kell mondani azt, hogy holisztikus, és akkor az jó… Úgyhogy ezért mondom. Ez volt tehát az a három alapkeret, -struktúra, amiben gondolkozom, és ami továbbra is menni fog. (28:29)


És akkor… Röviden szeretném átnézni azt a három fázist, amiről azért már volt szó – az elsőről éppen 2 évvel ezelőtt, tehát elég régen -, épp csak hogy a fejetekben legyen, és aztán elérkezünk oda, ami miatt ezt mégiscsak érdemes volt elmondani… A hét fázisból az első… Hát ez a Fowler nevű ember azt mondja, hogy ez tulajdonképpen a 0. fázis; hogy ő nem ezt mondja elsőnek. Jó hát de most… Van 0. meg utána 6, hát… Jó, tehát 7 fázis. (29:21)


Az első azt mondja, hogy nem differenciált hit, az első hit. Ez az ősbizalom. Óvakodik attól, hogy azt mondja, hogy milyen korszaknak felel ez meg, de majd fogok nektek mutatni egy táblázatot a kivetítőn, és azon majd látni fogjátok, hogy fölmérésében az is szerepel, hogy ő hogyan tudta behelyezni az egyes embereket a különböző kategóriákba. És akkor látjuk majd azt, hogy az egyes hitfázisok nagyjából milyen életkornak felelnek meg, de ez csak nagyjából. Ugyanis hiába van 7 fázis, nagyon sok ember él a 3-ban, meg a 4-ben. Ha valaki az 5-ben él, az már egész jó. A 6-ban az már csodás. A 7-et meg nézzük alulról. Szóval ez a… Mond még egy nagyon fontos dolgot, amit így az elején érdemes mondani. Azt mondja, hogy „Igen, én megpróbáltam leírni a hitet, mint fejlődő folyamatot, és annak a struktúráját pontokba szedve, de én nem akartam megmagyarázni az embert, hanem arra törekedtem, hogy megértsem őt.” Ezért hogyha hozom ezeket a szempontokat, akkor én sem akarom megmagyarázni az embert, hogy mi miért van, hanem egyszerűen csak arra törekszem, hogy megértsem, hogy mi miért van. Tehát az első – erről sokat nem is érdemes már mondani. Nagyjából az első életév, 9 hónap. Kialakul a hit alapvető struktúrája: egyáltalán hogy képesek leszünk-e hinni, vagy többé-kevésbé mennyire tudunk majd önátadó emberek lenni. Emlékeztek, szóltam erről: hogyha valaki nem kapja meg az első 9 hónapban az alapvető szükségleteire a választ, az az ember sosem lesz a hit bajnoka, nem tud azzá válni. Egyszerűen nem alakulnak ki ezek a struktúrák; és ezeknek meglesznek a biológiai, anyagi, agybéli adottságai. (31:40)


Második: nagyjából a 9. hónap körültől nagyjából az iskoláskor, vagy az iskolaéretté válásig. Ezt ő úgy hívta, hogy intuitív - projektív hit. Ennek a hitnek az a jellemzője, hogy - amit tapasztaltok ti is a gyerkőcökön, akik ilyen picik - a saját fantáziavilágukban élnek. Hiába vannak kapcsolatban a világgal, hiába tudják megkülönböztetni a világot önmaguktól – mint hogy az első fázisban ez még nem történik meg -, mégsem annyira a külvilág realitásai alapján élnek, hanem a saját fantáziájuk szerint. A saját képzelőerejükkel teremtik meg azt a világot, amiben vannak; még akkor is, hogyha egy reális életet élnek. Ennek a fázisnak az előnye a képzelőerő, amiről sokat beszéltem. Ha valaki jól át tudja élni ezt a fázist, megengedik neki, akkor jó lesz a fantáziája; s ez később, mondjuk az Istennel való kapcsolatában nagy előnyt fog jelenteni. Hogy el tudja képzelni az Istenről, hogy Ő mondjuk szereti őt. Ehhez néha nagyon nagy fantáziára van szükség. Ugye ebben a korban a logika nem nagyon akadályoz bennünket, és ez nagyon rendjén is van… Mondjuk ha valaki olyan túlzottan jól elhelyezkedik ebben a fázisban, azért annak jó hátránya van felnőttkorban… (Isten hozott!) …de nagy előnye is van, hogy például az sokat tudott profitálni abból, amikor arról beszéltem, hogy a formális logikával nem fejezhető ki az élet teljessége. Na a hátránya vagy a gyöngéje az az, hogy ezek a fantáziáink győzedelmeskednek fölöttünk, hiszen olyan erejük van – itt nem a való világ, vagy mi… tehát… szóval az a fantáziavilág, amit csinálnak, az olyan erővel hat, hogy valóban erősebb, mint a reális világ, és például nagyon sok félelem ebből a fantáziavilágból fakad. Bizony-bizony lehet tapasztalni azt felnőtt emberekkel beszélgetve, hogy idáig gyökerezik mondjuk az Istenbe vetett félelmük. Lehetséges az, hogy valaki már eljut oda, hogy már semmit sem tud, hogy milyen az Isten, csak egyet: hogy félni kell Tőle. Ez lehetséges; hogyha a hitében még mindig markánsan hatnak azok az elemek, amelyek az ő fantáziájából fakadnak egészen kicsi korból. Ez lehet tehát a gyöngéje. És ilyenkor egy hosszú folyamat lehet az, hogy ő megszabaduljon ezektől a félelmektől, amelyeknek az érzelmi alapjai nagyon pici korba nyúlnak vissza. (35:20)


Emlékszem gyerekkoromban, hogy én például hatalmas képzelőerővel féltem az elektromos áramtól. Nem tudom, hogy ti féltetek-e tőle; nyilván az történt, hogy apukám elmondta nekem, hogy ne dugjam az ujjamat a konnektorba, „mer’ hogy akkor meg fogok dögleni”. Ezt biztos nem így mondta, de ez volt a lényege. És ezért én elkezdtem nyilván fantáziálni arról, hogy félek az oroszlántól, a medvétől, a szörnyektől, meg a konnektortól, mert abból jön ki az áram – ezen kívül a sárkányoktól is féltem. És világosan emlékszem arra, egész pici vagyok még, és elkezdtem figyelni arra, hogy vajon nem lehetséges-e az, hogy nem csak úgy lehet áramütést kapni, hogy az ember bedugja az ujját a konnektorba, hanem úgy is, hogy az áram kijön a konnektorból. Ez ugye… Csak egy kis fantázia kell, mert miért volna lehetséges, hogy csak ez így működik, miért csak én lehetek aktív ezen a területen, hogyha… Most egy józan fantáziájú gyerek belenéz a konnektorba, azt látja, hogy az ott lyukas. Most mitől nem jön onnan ki az áram, ugye? Még ha ezt logikusan magyarázzák el, se sokat számít, mert néhány évvel ezelőtt még attól féltem, hogy mondjuk ha a kádból kihúzzák a dugót, nehogy lefolyjak a lefolyón. Szóval itt a logika mit sem számít: ezért aztán én gyermeki fantáziámtól vezérelten rettegtem attól, hogy az áram kijön a konnektorból, és én megdöglök. Ezért aztán – teljesen világosan emlékszem -, hogy ahogy elhatalmasodik rajtam ez a félelem, egy valóságos kőkemény félelem, akkor berohanok a leghátsó szobába – ez ilyen nagyképűen hangzik, mint valami polgári miliő… Nem, tehát két szoba volt, de ezeket is lehet azért így sorolni… És akkor a „szalonból” berohantam a hálóba, és elbújtam valamelyik bútor mögé. És emlékszem világosan, hogy rettegtem attól, hogy az áram kijön a konnektorból, és ilyenkor a félelmem olyan erőssé vált, hogy előbb-utóbb azt tapasztaltam, hogy jön az áram. Jön az áram – tik-tik-tik -, a szalonon áthalad, bútorokat megkerüli, és egészen jön hozzám, és tudtam egy idő után, már nem is védekeztem az áramütés ellen. Mert tudtam, hogy akkor legalább gyorsan túljutok rajta… Tehát ott kuporogtam valamelyik fotel mögött, öööö, s tudtam, jött az áram, láttam a szemeimmel, ahogy jön, piff, llöööö, megrázott – azt nem tudtam milyen, de el tudtam képzelni, és ez bőven elég volt… Ezt elképzeltem, megcsapott, iszonyú-szörnyű volt, és utána eltelt pár hét, és valahogy jól voltam. És emlékszem, ez éveken keresztül volt így. Évekig. Ugye, milyen normális vagyok? Ugye, naa… Egyszer egyébként valóban megrázott az áram. De ez nem fantázia, ténylegesen… Kipróbáltam, hogy hogy is van ez; akkor ez már egy logikus folyamat volt, tudatosan csináltam. Az volt a szerencsém, hogy bőrtalpú, vagy milyen… Gumitalpú cipő volt rajtam. És azt mondják az okosak, hogy emiatt nem deglettem meg. Az egy olyan érzés; tudod, 220, kicsavartam a körtét, és bedugtam az ujjam, ennyire egyszerű volt - hát nem kellett az ujjamat a konnektorra hegyezni, és úgy bedugni, az sokkal egyszerűbben ment. És tudjátok olyan, hogy – egyébként volt bennem némi tartás, hogy azért ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet, ezért aztán akkor csináltam, amikor bent voltak a szüleim. Csak… Hát gondoltam ha baj lesz, majd szólok nekik… Arra nem számítottam, hogy amikor bedugtam ujjamat a 220-ba, akkor nem tudtam beszélni. Tehát az… Nem tudom, hogy volt-e ilyen élményetek – tehát úgy be, és akkor se kép, se hang. Ez egy ilyen állapot, nincs az, hogy szólok, hogy megrázott az áram, vagy valami… Tehát ez engem is meglepett egyébként, hogy benn az ujjam, állok, és nem tudtam, hogy ennek hogy lesz vége, és kezdtem elváltozni színemben - ugye mégsem én voltam az Úr a Tábor-hegyén, és hogy úgy változok el színemben -, hogy hát édesanyám kapcsolt, hogy itt valami nem stimmel, és akkor látta ugye ezt a markáns mozdulatot a 220-ba, és akkor ellökte onnan a lámpát, és én meg túléltem. (40:35)


Volt még egy ilyen élményem, mikor pingponglabdát próbáltam lenyelni… Ez is csak fantázia kérdése… Volt nagyon szép piros meg sárga pingponglabdánk - akkoriban ez nagy szó volt, mert csak fehéret lehetett kapni -, és akkor is ugyanezt éltem át, hogy idáig ment le a pingponglabda, és akkor is ugye éltem a gyanúval, hogy talán jobb, ha nem egyedül kísérletezem, és a testvérem mellettem volt, de itt megakadt a pingponglabda, és nem tudtam szólni. Tehát hiába próbáltam neki mutogatni, hogy „pingponglabda”, de ezt elég nehéz… Azóta is a „Most mutasd meg” játék az egy nagyon szeretett játék, mert nagy haszna van, tehát ezt 3 másodperc alatt el tudod mutogatni, hogy lenyeltél egy pingponglabdát, és meg fogsz fulladni, van esélyed a túlélésre. (41:26)


Na még akkor… Ugye itt a totális logikai ellentmondások birodalma; ez a felnőtt emberre is érvényes lehet. Tehát simán lehetséges az, hogy egy felnőtt ember logikailag totálisan hibás mondjuk hitbéli nézeteket őriz. És én nem egyszer meglepődöm ezen, mikor jön valaki, és elmond valamit, s azt tapasztalom, hogy itt egyszerűen csak – most így nagyon egyszerűen szólva – egy csacsiságról van szó. Tehát ez nem hitkérdés, hanem ebből nem jön az ki. Ilyen egyszerű. De őneki ez nem ilyen világos, mert ő ebben nőtt föl, és tovább vitte ezt a logikai ellentmondást. Például hogyha gyerekeknek megpróbáljuk elmondani, hogy milyen az Isten, akkor ő mindent el fog tőlünk fogadni – jó esetben. Mondjuk elmondjuk neki, hogy az Isten mindenhol ott van. Gyerek rábólint, 4 éves, érti ő ezt, hát nem hülye: „Isten mindenütt ott van”, hát el tudja ő azt képzelni, van neki fantáziája. S akkor mondjuk megkérdezi, hogy „Akkor a tenyeremben is itt van?”. Na hát a szülő fölháborodik: „Hülyeséget mondasz, tenyeredbe’ nincs ott!”. Háát jó’ van, a gyerek megtanulta azt, hogy az Isten mindenhol ott van, de a tenyeremben nincs. Ez ugyebár komoly logikai ellentmondás, de őt ez nem zavarja, szépen fölnő ebben a hitben, hogy ez lehetséges. Most… nyilván ezt sokkal árnyaltabban is lehet, felnőtt ember módjára elképzelni, ahol ugyanilyen ellentmondások léteznek, nagyon jó barátságban megélnek egymással. (43:15)


És akkor még ide egyetlen dolog, hogy ahogy egy valláslélektanász mondta, hogy amikor a 6 éves gyerek bemegy a templomba, még ha életében először is jár ott, akkor a hóna alatt a kedvenc macija és a kedvenc Istenképe is ott van. E kettővel érkezik már a templomba. (43:47)


Akkor jön a harmadik fázis, nagyjából 6 éves kortól többé-kevésbé a serdülőkorig: mitikus – szó szerinti hit. Épp tegnap vagy tegnapelőtt beszélgettem valakivel, aki – miközben ilyen lazán beszélgettünk – elmondta, hogy „Képzeld el, egy ismerősöm azt a viccet, hogy Kovács néni, gyerünk-gyerünk (talán ismeritek, van egy ilyen vicc, ez a poén, hogy Kovács néni, gyerünk-gyerünk) úgy mesélte el, hogy Horváth néni!” És ezen totálisan fel volt háborodva, hogy hogy lehet egy viccet így elmesélni. „Hát Kovács néni, gyerünk-gyerünk a poénja, nem Horváth néni, gyerünk-gyerünk!” (44:38)


Ezt azért mondom, mert hogyha belegondoltok gyerekkorotokba, vagy van kistesó vagy valami, unoka, akkor hihetetlen, hogy elmondotok egy történetet, és utána megkérdezitek, hogy: „Na, na, hogy is volt ez?” És a leglényegtelenebb részleteket hihetetlen pontossággal visszaadják a gyerekek, tökéletes pontossággal, hogy a lényeg megmaradt-e vagy nem, az egy másik kérdés. De a részletek csodamódon… És amikor mondjuk te eltéveszted – mert ugye olyan van, hogy leülsz este a gyerkőc ágya mellé, van, aki leül este, óvónénik nem csak este ülnek le, s akkor elmondják mondjuk 179-edszer is a tücsök és a hangya meséjét, mert az a gyerkőcnek a kedvenc meséje, s akkor véletlenül valamit nem jól mondanak -, akkor a gyerek – akiről a szülő már azt gondolta, hogy alszik – fölriad, s azt mondja, hogy: „Az ott nem úgy van!! Mert a tücsök az nem április 4-én ment el Párizsba, hanem már 3-án éjjel elindult, ahol koncertje volt.” És a gyerek ezt pontosan tudja, és számon kéri, álmában is tudja, hogy azt a szülő rosszul mondta, és ki is kéri magának. (46:06)


Most ez így egészen egyszerűnek tűnik, de mi van akkor – és ez már felnőtt emberekre is vaskosan áll -, amikor a hitéletünk – akár vallásos értelemben, akár a profán értelmében – ilyen szó szerinti és mitikus. Egyik gonosz foglalatosságom egyike, hogy tudjátok a misének van sokféle imádsága: a kánonokról beszélek, van 7 féle, de a hetediknek van 4 verziója, ezért aztán 11 is van belőle. És mindenhol azt mondjuk, hogy „Jézus a kenyeret és a bort tanítványainak adta.”, kivéve a 6. kánon, na a 6. kánonnak a második részében a kenyeret még Jézus tanítványainak adja, de a bort barátainak. Ezért aztán mikor ezt a kánont mondom, akkor sosem bírom meg azt, hogy amikor kimondom ezt a szót, hogy „barátainak adta”, ne nézzek körül. Ugyanis mindig vannak testvérek, akik hihetetlen felháborodva föltekintenek rám, hogy én mégis mit képzelek magamról?! Tehát Jézus a kenyeret és a bort tanítványainak adta, és nem barátainak. És ez még akkor is bekövetkezik, hogyha mondjuk 2, 3, 4, 5 éven keresztül ugyanazoknak misézek. Soha senki nem tette ezt még szóvá, de pontosan tudom, hogy sokan mit gondolnak rólam ilyenkor. Hogy: „Ez fölháborító piszokság, hogy ha tanítványainak adta, akkor azt úgy kell mondani.” Van ennek egy cifra oldala is egyébként, például a szentségtanban megtanuljuk, hogy mondjuk az Eucharisztiának, mint szentségnek – az Oltáriszentségnek – az anyaga a kenyér és a bor, a formája pedig Jézusnak a szava. Azt, amit az utolsó vacsorán is elmond. Sőt az is benne van, hogy azt szó szerint kell úgy mondani, ahogy a misekönyvben van, és ha véletlenül elrontanám a szöveget, akkor elölről kell kezdeni, mert érvénytelen lesz az átváltoztatás. Ez idáig rendben van; a jópofa ebben az, egy: hogy a dolog egy fordítás. De még ez hagyján, hogy ez egy fordítás, amit ennek ellenére szó szerint kell mondani: volt II. vatikáni zsinat, és mondjuk a főnököm, amikor elment a szocotthonba misézni, akkor nem az új misekönyvet vitte, hanem a picit, amit még a zsinat előtt adtak ki, ahol az átváltoztatás szavai másképpen szerepelnek. Nincs folytatása, csak mondom, hogy… (49:14)


Amikor valaki ebben a hitben él felnőttként, akkor például nagy-nagy hittel hiheti az ószövetségi történeteket, vagy akár az újszövetségi történeteket szó szerint. Szó szerint (Isten hozott!), annak átvitt értelme nem nagyon van – szimbolikus értelme, meg ilyesmi. Szó szerinti értelme van, pontosan úgy, ahogyan az leiratott. Ugye ha valakinek a hite alapvetően ilyen, akkor ő sokat fog problémázni azzal, hogy most akkor evolúció vagy teremtés. Ezt a kérdést körülbelül mondjuk egy 16 éves forma valaki tökéletesen helyére tudja tenni, tökéletesen. Egy életre ezt el lehet rendezni, hogy ezzel semmi gond nincs, ez az, ez az, műfaj, meg sajátságok, meg szövegkritika, meg teológia, meg reflexió, meg minden. Körülbelül 16 éves korra ezt le lehet tisztázni, és mégis lehet, hogy valaki felnőttként hatalmas konfrontációt él át a szívében, hogy most ha a teremtésben hisz, akkor ő egy hülye valaki, mer’ hát akkor mi van az evolúcióval? Ha meg elfogadja a fejlődést, akkor pedig elveszti a hitét. Lehet olvasni arról, hogy az Egyesült Államokban újból és újból hatalmas – szinte – mozgalmak alakulnak ki, akik meg akarják védeni a teremtéstörténetet az evolúcióval szemben. Ezek erre a hitre vezethetők vissza. (51:11)


Ugye itt nem csak a logikai ellentmondások élnek egymás mellett, hanem mitikus, szó szerinti ellentmondások is. Tehát adott esetben az egyik történetben elfogadja azt, hogy Isten ilyen, a másik történetből pedig levonja ennek pont az ellenkezőjét tanulságként. De a kettőt egyáltalán nem egyezteti egymással, nem is mondja rá, hogy paradoxon, nem is emelkedik e kettősség fölé, egyszerűen reflektálatlanul és kritikátlanul él ez a két, egymásnak ellentmondó dolog egymás mellett. Az ilyen hitre jellemző az, hogy a hitbéli tudást az illető nem nagyon tudja alkalmazni a hétköznapi életében, mert a vallásvilága is külön él benne, meg a hétköznapi élet is külön él benne. És a kettő adott esetben egymásnak is lehet ellentmondó. Lásd: vasárnapi kereszténység. Tehát bemegy a templomba, ott e világ logikája nem érvényes. Tehát ott, a templomban, ha a pap arról beszél, hogy milyen csúnya dolog hazudni, akkor bólogat és azt mondja: „Mennyire igaza van! Ez a förtelmes világ…” Majd kilépve a templomból az első neki föltett kérdésre egy hatalmas hazugsággal válaszol, ugyanúgy teljes meggyőződéssel, hogy: „Hát ez nem a templom! Ez itt a világ, ahol pedig ez a logika érvényesül.” A kettőt nem vetjük össze egymással, mert a kettő egymással párhuzamosan létezik és párhuzamosan érvényes. (53:05)


Az előnye ennek a korszaknak, hogy a nyitottságot és a beleérzőképességet, egy történetbe való bevonódást képes az ember ilyenkor elsajátítani. Ez nagy előnyünkre lehet akkor, amikor mondjuk a fantáziánkat használva beleképzeljük magunkat mondjuk egy újszövetségi történetbe, és ott megtaláljuk a helyünket, majd azt, ha tovább lépünk, képesek vagyunk alkalmazni a saját életünkre. A gyöngéje, hogy a történet történetként való értelmezése nem lehetséges, mert a történet nem történet, hanem valóság. Az úgy van, vagy úgy volt szó szerint. (54:01)


Ide 2 kis morzsát hadd mondjak. Elsőáldozásra készítem a gyerkőcöket, és néhány héttel ezelőtt volt az első gyónás. Ugye itt azzal számolok, hogy ők ebben a szó szerinti, mitikus hitben élnek – mondjuk a bűnbánat-, bűnbocsánat szentségének az emelkedett teológiáját nehéz volna nekik elmondani, meg nem is volna értelme, ezért aztán például a következőt szoktam nekik mondani: „Tudjátok, amikor elmondjátok a bűneiteket, és ezt befejezitek és meg is bántátok, akkor én el fogok mondani egy nagyon fontos mondatot; azért olyan fontos ez a mondat, mert ezt Jézustól tanultam. Őtőle hallottam, és én ezt nektek el fogom mondani. És amikor elmondom ezt a mondatot, amit Jézustól hallottam, akkor te biztos lehetsz benne, hogy Isten neked megbocsátott.” És a gyerekeknek az arcát, ha látnátok… A gyónáskor is mondom, hogy: „Most jön az a mondat, emlékszel, ez az, amit Jézustól tanultam.” S hát ez a valóság, és ezzel nem csapjuk be őt, hanem alkalmazkodunk ahhoz, ahol ő tart. És valóban: elmondom a mondatot, és így párás a szeme. És azt mondja: „Jéé…jéé… Ezt Jézus mondja… Jézus mondata.” Utána még azt is szoktam mondani, hogy: „És tudod, most pontosan olyan lettél, mint az Isten Fia. Most te pont olyan vagy, mint Jézus.” S akkor így magára néz… És elhiszi! Elhiszi. Tudjátok, felnőtt embereknek néha úgy szeretném ezt adni. Hogy úgy elé állnék, és azt mondanám: „Tudod, most olyan vagy, mint Jézus.” Mert nagyon sok felnőtt ember ezt már nem hiszi el. És ez nagy baj, ez nagyon nagy baj. Na de ezt most… Most itt gyónás utánról van szó elsősorban. (Jaj… Jaj, hát persze. De te… De te most… Jaj… Hát szedd már elő magadból a gyereket. Hát ne légy már ennyire felnőtt… Hát én nem mondtam, hogy legyél gyerek, csak vedd elő.) (57:23)


Na, a következő ez a negyedik fázis, serdülőkortól éri el az embert, ha nem vigyáz; azt mondta Fowler, hogy ez a szintetikus – konvencionális – konformista hit. És nem akart nekünk rosszat. De elmondom még egyszer: szintetikus – konvencionális – konformista. Ilyenkor – tehát serdülőkortól – ugye a serdülőre jellemző: megjelennek a kérdések, a kritika. De – és ezt ő nagyon hangsúlyozza -, hogy ezek a kérdések és ez a kritika nem annyira személyes kérdésföltevés, nem annyira a személyes kritika, hanem ezek inkább az új tekintélyszemélyeknek a kérdései, és az új tekintélyszemélyeknek a kritikái. Hiszen a serdülő még éppen azon vívódik, hogy eléggé önmaga-e, hogy ő eléggé személyes-e, mert még nem, még csak próbál az lenni. Ezért a kritikája is még nem annyira személyes, inkább átvett, megtanult. (58:48)


Ebben a korban – bár ez ellentmondásnak tűnik – miközben elkezdi kritika alá vonni az addig megtanultakat, az addigi hite is kritika alá kerül, aközben ha valamit megőriz, azt azért őrzi meg, mert van egy tekintélyes valaki, aki azt a hitet képviseli. Tehát nem a hitben hisz, nem annak tartalmában vagy irányában, hanem a személyben hisz. Tehát ha megkérdezünk egy serdülőt, hogy: „Na jó, hát ebben meg abban nem hiszel már, akkor mondd meg: miért jársz mégis templomba?” Akkor azt mondja mondjuk, hogy – vagy azt mondja, „A haverom is jár.”, de ez a gyöngébbik válasz, a jobbik az az, hogy mondjuk: „Azért, mert a keresztapám is ott van, akit nagyon bírok. És ő nem egy hülye muki, úgyhogy emiatt még én is eljárok.”, vagy valami ilyesmit fog mondani. Ugye összeütközik a tekintéllyel, de függ is tőle. Ezért mondjuk gimiseket tanítani az egy elég fárasztó dolog, főleg annak apukájának-anyukájának lenni még inkább. Mikor te pontosan tudod, hogy az egész semmi másra nem megy ki, csak hogy szeretne harcolni egy kicsit, de persze még függ tőled, az egész egy játék, de szüksége van rá. Hogyha túl jófej vagy, az se jó neki, tehát ha olyan rugalmas vagy, hogy állandóan belemegy az ujja a gyomrodba, az nem túl jó, tehát néha azért muszáj, hogy ütközzön veled, különben nem tud fölnőni. (1:00:45)


Ugye nem egységről van itt szó; a serdülő nagyon szívesen szereti mondogatni ezeket a szavakat, hogy hát ilyen „egyetemes” meg „univerzális”, meg a „Föld” meg a „világ”, ő nem tudom mit akar csinálni – ez nem egység, meg ilyesmi, hanem konformitás. Uniformisság. De ő ezt így fogalmazza meg. Tulajdonképpen erre az időszakra jellemző az aktuálisnak az abszolutizálása. Ez nagyon jellemző felnőttekre, végtelenül jellemző! Mindig az, amit éppen megszoktunk, amibe belenőttünk, az az egyetemes, az mindenhol úgy van a világon. Ha meg nincs úgy, az meg akkor nem érdekel minket. De erről majd akarok még szólni úgyis. (1:01:53)


Akármilyen furcsa is, de a serdülő törvénytisztelő. Törvénytisztelő; éppen abban mutatkozik ez meg, hogy állandóan harcol ellene. Ha nem lenne fontos számára a törvény, hagyná a csudába. De nem így van, hanem állandóan azzal küzd, s állandóan azzal küszködik. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy ez - a hit szempontjából legalábbis – egyfajta merevség. Merev. Merev; ez megint lehet, hogy furcsán hangzik, de egy serdülő konformista és merev. Bár alakulhat, meg változik - ez lehet, hogy egy paradoxon, és mégis így van. Hogyha… Egy jó piarista atya mondta mindig azt a gimnazista kölykeinek, hogy: „Tudjátok, ti vagytok a legkonzervatívabb időpontban.” Na hát persze ezen fölháborodtak, már hivatalból is: „Mit képzel ez az atya?!” S akkor azt mondta: „Nézzetek magatokra, mindenki egyformán öltözködik. És ugye hogyha valaki egy kicsit is nem úgy van, akkor azt máris kiutáljátok, és minden energiátokat arra fordítjátok, hogy olyanok legyetek, mint a többiek.” Persze ez a „többiek” ez mindig az a kis csoport, aki számodra a „többiek”. (1:03:27)


Némi fantáziátlanság köszönt be ebben az életkorban, de legalább biztonságos. Miért mondom ezt így, hogy fantáziátlanság: azért, mert hiszen a serdülőkorban akkora változás éri az embert, hogy kénytelen legalább valamiben megkapaszkodni, hiszen olyan sok minden változik. Ezért lehetséges az, hogy se logikára, se szép szóra, se okos beszédre, se kérlelésre: semmire adott esetben nem figyel egy serdülő ember, semmire. Csak arra a tekintélyemberre, akinek a szavát elfogadta. (1:04:17)


Előnye ennek a hitnek, hogy képes másokra ráhagyatkozni – ez nagy előnye, mert e nélkül egy érett hit sincs meg, hogy adott pillanatban az ember elengedi magát, és: „Tégy velem azt, amit akarsz.” Hátránya a függőség; lehet ez pusztán függő helyzet. (1:04:44)


És itt akarok egy… Hűha, de még ezt elmondom… Egy nagyon fontos dologról: ez megint csak látszólagos ellentmondás, de aki ebben a fázisban van, az ugye konvencionális, konformista, satöbbi, és ennek ellenére ez mégsem jelenti azt, hogy az illető egyházias, vagy hagyománytisztelő. Nem jelenti ezt. Ugyanis aki ebben a fázisban van felnőtt emberként, az a maga hagyományát tiszteli, a maga uniformisát szereti, a maga szokásait követi, nem föltétlen az Egyházét. Ezért került nagyon sok hívő ember komoly bajba a II. vatikáni zsinat után. Mert ott egyszer csak az Egyház megmondta, hogy mostantól kezdve nem lasztex vagy nem tudom milyen gatyában járunk. (Lasztex? Lasztex.) Nem lasztex nadrágban járunk, nem kell minden gatyát élére vasalni… Farmert vettünk. És erre egy csomóan azt mondták, hogy: „Lehet, hogy az Egyház farmert vett, de én nem.” És virágoznak Nyugat-Európában azok az irányzatok, ténylegesen… Nem csak virágoznak: gyümölcsöt hoznak; ahol azt mondják, hogy: „Az Egyház hiába mond akármit, mert az Egyház jelenleg téved, mi pedig akkor is lasztex nadrágban fogunk járni, ha fene fenét eszik is, akkor is.” (1:06:32)


Ez a… Mondok nektek most a saját élményeim közül példákat. Ahol most vagyok, ott az volt a szokás, hogy délelőtt volt 3 mise – ezt tartotta a plébános atya. Este pedig volt egy 4. mise, de ezt nem tartotta a plébános atya. Ez volt tehát a szokás. Elődöm 22 és fél évig volt ott, ezért tehát ez a szokás magára öltötte az Egyház pecsétjét. Hogy ez a… Na. Nekem pedig az volt az ötletem, hogy mi lenne, hogyha én este tartanék misét, és mi lenne, hogyha a másik misét, amit eddig ő tartott, azt nem tartanám. Rengeteg ember részéről hatalmas ellenállást váltottam ki; tiltakozást, sírást, kiabálást, időpontkérést, szóval mindent, mindent. Ennek az érdekessége az, hogyha mondjuk mertem volna – merni mertem volna, csak nem tartottam volna bölcsnek -, hogy azt mondjam, hogy végülis az utolsó vacsora az nem utolsó reggeli volt. Tehát nem akkora eretnekség este misézni, mert hiszen nem hallottam még utolsó reggeliről, utolsó vacsoráról viszont igen. Ha én mondjuk ezt az egyetlen dolgot mondtam volna el, akkor a keresztet már ácsolták volna, mert aki egy ilyen hitben él, az a következőt mondja: „Nem elég, hogy téved, még pofátlan is.” Miközben lehet, hogy valóban pofátlanság lett volna ezt mondani, de a jelenség nagyon jól kitapintható. És ezért aztán nagyon sok tisztességben megőszült katolikus ember egyáltalán nem egyházias, hanem a saját hagyományát tiszteli. Így, ennyi. Ezért aztán ezzel kapcsolatban nagyon nagy nehézségek adódnak. Persze, nehéz is ezt valakinek elfogadni, hogy mondjuk mi papok nagyon bűnösök vagyunk úgy egyébként, hogy mondjuk amikor én azt mondom, hogy – de hát ezt főleg azoktól hallottam, akik tiltakoztak nálam, hogy hogyhogy éneste misézek, meg hogy hát reggel kell. A következő szempont van mögötte: ez persze az ideológia. Hogy azért kell reggel misézni, mert akkor szenteljük meg az Úr napját. Ha reggel misézek, és utána akármit csinálok, akkor meg van szentelve az Úr napja. Ha egész nap készülök, imádkozom, elmélkedek, és este megyek misére, akkor nincs megszentelve az Úr napja. Ugye – akár még így is mondom - a törvényekhez ideológikus magyarázatok kapcsolódhatnak. Ezek szokássá válnak egyes helyeken, majd az Egyház megmásíthatatlan tanításának a jellegét öltik. És emberekből olyan, mint hogyha a lelket húznák ki, mikor történik valami változás. És ennek a jegyei rajtatok már biztos, hogy érzékelhetők. Azért, mert aki már elmúlt serdülő, az már bizony-bizony kezd egyre hagyománytisztelőbb lenni, ahogy elfogadjuk a világ minden koszát, baját, úgy ezt-azt, mást is – az Egyházban is. (’:10:46)


Hú, mindjárt befejezem… Azt… Ugye valaki úgy fogadott új egyházközségemben, hogy – de milyen hülye szó ez, az én egyházközségem, nemtom – szóval abban az egyházközségben, ahol én pap vagyok, hogy azt mondja, hogy: „Na! Most akkor meg kell tanulnod főnöknek lenni.” Hát nem tudom… Hát szóval mondjuk ha ez lenne az elsődleges feladatom, hogy ezt megtanuljam, azt kétlem. Másra fogom helyezni a hangsúlyt, mint hogy Örkény mondja… De nem arra, amit ő mond. (1:11:26)


Erről még akarnék egy picit beszélni, de nem akarom az időt elrabolni tőletek; megnéztük most ezt a 4 fázist, még a negyediknél szeretnék hosszabban beszélni arról, hogy a felnőtt ember hite milyen akkor, hogyha markánsan ebben a fázisban van. Utána elmondom a többit, és utána szeretném kiemelni a különbségeket a hétköznapi- és a hitélet vonatkozásában, hogy mik mivel fognak összeütközni. (Háát, Laci, ez ilyen volt. Még be kell melegednem, majd néhány hét múlva erőm teljébe érek, most még…) (1:12:18)


Na, köszönöm szépen a figyelmeteket; ne felejtsétek el, hogy – Márti akar hirdetni – ha előrefelé mentek, amerre eddig, akkor neki fogtok fúródni egy falnak. És ezt nem ajánlom. (1:12:34)


Lejegyezte: László Flóra