Az éretlen, az individuális és az érett hitű felnőtt ember

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit! Lia, szép volt a fénykép, amit kaptam tőletek, köszönöm. Jó benneteket látni, kezdem lassan otthon érezni magam ismét köztetek.

Ismétlés

Odáig jutottunk, hogy a múlt alkalommal összehasonlítottuk a felnőtt ember éretlen hitét az úgynevezett felnőtt, vagy individuális hittel, és a felnőtt ember érett hitével. Ez volt a három nagy csoport. Az előző alkalommal inkább nem kifejezetten a valláshoz kapcsolódó jelenségekről beszéltünk. Arról, hogy hogyan képzeli el az ember ezekben a hitfázisokban a jót, rosszat, bűnt, illetve hogy a politikához milyen a viszonya. A mai alkalommal azt ígértem nektek, és örülök, hogy ennek ellenére eljöttetek, hogy szó lesz a szentmiséről, az imádságról és a Szentírásról, ennek a három megközelítésnek a tükrében. (01:35)

Bevezető megjegyzések

Két bevezető megjegyzés. Az egyik, hogy nagyon hosszan, már időben hosszan lehetséges az, hogy valaki ne valamelyik jellegzetes hitfázisban legyen, hanem a kettő között. Fowler amikor leírja azt, hogy az életkorok nagyjából hogyan oszlanak el a különböző hit-jellegzetességek között, akkor nála olyan csoportok vannak, hogy: három, harmadik és negyedik között, negyedik, negyedik és ötödik között, ötödik, ötödik és hatodik között. És nem egyszer, mondjuk a negyedik és ötödik, vagy ötödik és hatodik között sokkal többen vannak, mint amennyire jellemzően egy adott fázisban állnak. Ez az egyik. (02:35)

A másik, amiről most fogok beszélni, hogy semmiképp sem az a célom, hogy… mhh, egy szót keresek, hogy öncélúan…, hogy öncélúan bárkiben is rombolást végezzek, ami a szentmisére járását, vagy az ott átélt dolgait, vagy az ott fontosnak tartott dolgait illeti, vagy a Szentírás olvasását, vagy az imádságát. Hanem sokkal inkább gondolom azt, persze első sorban saját élményemből kiindulva, hogyha ránézhetek arra, hogy azok a dolgok, vagy jelenségek, amelyek rám jellemzőek, hogyan működnek, akkor nagyjából fogom tudni azt is, hogy például az én nehézségeim, vagy a gondjaim, vagy a kríziseim, vagy a kritikáim is roppant relatívak és viszonylagosak. Ezért néha szabad az embernek saját magán derülnie, vagy szabad nekünk azt mondani, hogy miközben teljesen ebben érzem most magam, aközben azért tudom azt, hogy azért nem ebből áll a világ. Az a krízis, amiben vagyok, vagy az a kétely, ami jellemző rám, vagy az a távolságtartás, vagy elutasítás, amiben mondjuk azt élem meg, hogy Isten messze van tőlem, ez egy átmeneti helyzet. Illetve azt is jó látni, hogy adott relatív meggondolásainkból, vallásgyakorlatunkból, hitfölfogásunkból és gyakorlatunkból milyen relatív eredmények fognak születni, hogy ezeknek az eredményeknek milyen előnyei és hátrányai vannak. Tehát valamiképp ez a cél, hogy rálássunk arra a helyzetre, vagy folyamatra, amiben vagyunk, és így tudjunk utat készíteni valami más felé. (04:30)

A szentmise

Éretlen hit

A szentmiséről tehát. Az éretlen hitű emberre a szentmisét illetően az lesz jellemző, hogy nagyon nagy fontosságot tulajdonít a szentmisének. Például egy éretlen hitű ember számára egy zarándokút, vagy egy lelkigyakorlat elképzelhetetlen úgy, hogy abban ne legyen szentmise. Ha a pap azt mondaná, hogy: „Éppenséggel a mai napon nem lesz szentmise. Ma másképpen fogunk az Istenhez fordulni.”, egy éretlen hitű felnőtt ember számára ez az eretnekséggel egyenlő gondolat. Nagyon fontos neki a szentmise, de a szentmisének a lényegi része számára az, egyrészt, hogy ő azon részt vesz. A saját jelenlétét tartja hihetetlen fontosnak. Másfelől pedig, amire igazából figyel, az a szentmisének a folyamata, az, hogy ott hogyan zajlanak a dolgok. Természetesen első sorban azt figyeli, hogy a megszokott és helyes rendben zajlanak-e a dolgok. (05:45)

Tehát például, ha a ministráns elfelejt csöngetni, akkor azt éli meg, hogy tőle az a kis buta kölyök elvett valamit. Ha a fölolvasó valamit nem olvas szépen, akkor az őt azért zavarja, nem azért, mert kimaradt egy fontos mondat, és így most kevésbé érti a kijelentés lényegét, hanem azért, mert akkor jó a liturgia, hogyha abban a dolgok jól mennek; hagyományosan, helyesen, ahogy azoknak kell menniük. Ezért amikor a figyelmével a szentmisén jelen van, akkor nem igazából az Istenre figyel. Tulajdonképpen nem is igazából magára, a belső történésekre, hanem arra a folyamatra, amiben részt vesz. (Valamit csinált a mikrofonnal – szerk.) András azt mondta, hogy ezt ne tegyem. Aztán. (06:45)

Ugye ő az a valaki, hogyha itt a részt-vételét illetően mondom ezt, hogyha vasárnap akármilyen, rajta kívülálló ok miatt nem tud eljutni, ezt olyan sokszor emlegettem már, akkor még ha az eszével tudja is, hogy 58 évvel ezelőtt már egy pap megmondta neki, hogy az nem bűn, ő akkor is lelkiismeretfurdalást érez. Ez a minden ésszerű érv, általa is belátott ésszerű érv ellenére föllépő bűntudat nagyon jól mutatja, hogy nagyjából hol helyezkedhet el, legalábbis bizonyos szempontból. Aztán. (07:30)

Őt jellemezheti az, ha egy kicsit idősebb korú, hogy egy gyónás, egy áldozás. Vagyis képtelen nyugodtan részt venni a misén akkor, hogyha nem gyónhat előtte. Valóban, komoly fájdalmat él át, hogyha nincs ott a pap a misén, már a másik pap, aki gyóntat, nem mehet be hozzá. Keresztúron amikor gyóntattam, akkor minden mise alatti gyónásnak egy jelentős százaléka arról szólt, hogy: „Semmi bűnöm nincs, de szeretnék áldozni.” És hiába, tehát hiába mondtam el egyszer, ötször, tízszer, hogy: „Nem kell ám, Mari néni, még egyszer bejönni. Nem kell, ez most jó volt, egy jó időre. Majd egy pár hónap múlva jöjjön, és akkor megújítjuk, mint a jogosítványnál a pecsétet.” Nem, a következő alkalommal legföljebb annyit tesz még hozzá: „Tudom, hogy tisztelendő úr azt mondta, hogy nem kell eljönni, de nekem mégis olyan jól esik.” Bűne sincs, illetve itt ez már megint egy másik terület, mert ez lenne a negyedik téma, hogy hogyan, milyen a gyónása az éretlen hitű felnőttnek, és a többi. De minden esetre, ha meggyónhatott, utána egy nagy nyugalom szállja meg, mert biztossá tette maga előtt azt, hogy a miséje és a szentáldozása érvényes lesz. (09:05)

Ő tehát az a valaki, akinek nagyon fontos, hogy érvényes legyen a szentáldozása. Ezért figyel például arra, megint csak a részt-vételt illetően, hogy bár ilyen szabály nem létezik, de ő azért mégis úgy gondolja, hogy az átváltoztatáson mindenképp ott kell lennie. Nem baj, ha késik, mondjuk 25 percet, de az átváltoztatáson ott kell lenni. Ha ott van az átváltoztatáson, rendjén van. Ha az áldozás után neki sietnie kell, mert a pulykát betette a sütőbe, akkor hallatlan lazasággal elsiet, mert hiszen a szentmise neki véget ér akkor, amikor ő megáldozott. Itt persze lehetnek variációk, meg verziók, de a lényeg az, hogy egy kissé – nem csak az egyház által, hanem – a saját logikája által is kitalált rendszert alkot a szentmiséből, ami akkor kezdődik, amikor ő gondolja, akkor fejeződik be, amikor ő gondolja. Azok a lényeges pontjai, amelyekről ő gondolja, hogy azok a lényeges pontjai, és amennyiben ezek teljesülnek, akkor adott esetben vallásos élményt él át. Amit átél, az persze reális, az neki nagyon-nagyon sokat jelent. (10:30)

A szentmisére úgy jön be a világból, hogy: „Végre egy hely, ahol meg lehet nyugodni, ahol béke van, ahol nem az az undorító világ vesz körül, mint amiből bementem.” De persze őrá lehet az is jellemző, hogy mondjuk az áldozás után, akit csak ér, föllök, mert ő vissza akar jutni arra a helyre, ami az ő helye. Arra is simán képes, hogyha valaki odaült az áldozás után, azt fölállítja, azért, mert az az ő helye, és iszonyatosan dühösen tud arra a valakire nézni, aki nem tudja, hogy az az ő helye. Fiatalok reszkessetek, mert nektek mindegy, hova ültök, de vannak, akiknek ez egyáltalán nem, és ebből most nem ilyen idős-fiatal dolgot akarok kihozni. Csak ezt gyakran tapasztaltam… (Sziasztok! Ugye jobb, ha folytatom közben? Igen. Rögtön gondoltam. Szóval.) Ott tartottam, hogy számára az is valóban nagyon fontos, hogy oda ülhessen, ahova az ő jegye szól. Nem akarom persze ezt se leértékelni, ne értsétek félre. Ahogy az elején mondtam, a bevezetőképp, hogy nem azért beszélek erről, hogy bármit lenézzek, vagy leértékeljek, vagy kritizáljak, vagy minősítsek. Számára az a hely valóban nagyon fontos hely. Tehát ha ő leülhet oda, akkor ő ezáltal azt éli meg, amit egy másik hitszakaszában élő ember a maga keretei között átél. Tehát nevetséges volna, ha én bárhonnan nézve is kinevetném azokat a kereteket, amelyek számára megteremtik azt, amit lehet, hogy sokkal mélyebben él át, mint én a magam keretei között. Azért beszélek erről csak így, hogyha mondjuk itt ül, és jól esik neki, akkor lássa, hogy ez egy esetleges dolog, és hogy adott esetben hogyha más valaki leült a helyére, akkor ne törjön szét a varázs. Hogy a következő pillanatában is úgy tudjon ott létezni, mint hogyha a saját helyén ülhetne. (12:55)

A részt-vételnek számára mágikus ereje van. Tehát belépett a profán világból a szent világába, és ott történik vele valami nagyon-nagyon fontos, aminek az érvényessége ott és akkor van. Amikor kilép a templomból, lehet, hogy az ott átélt dolgoknak szinte semmi következménye, vagy összefüggése nincs azzal, ahogy egyébként él. De számára a szentmisét illetően nem is cél, mert ő a szentmisén akar valamiben részesedni. És amikor pedig éli az életét, akkor nem akarja a szentmise-élményével ezt összekötni, mert nem is ez a cél, hanem az, hogy ott, akkor történjék vele valami. (13:45)

Ezért számára a pap mindig is egy kicsit mágikus figura. Valóban az a valaki, aki a szentséget közvetíti. Ebből a szempontból tud nagyvonalú lenni. Ha mondjuk valami nagyon nem piszkálja őt, akkor mindegy, hogy ki misézik. Persze, ha valami nagyon piszkálja, ez lehet egy hihetetlen kis dolog is, akkor a papot simán elveti, annak a miséjére nem fog elmenni. Azért, mert őt megbántotta 17 évvel ezelőtt. Egyébként nagyvonalú. A paptól azt várja el, hogy szabályosan misézzen. Egy kicsit mindig zavarni fogja az, hogyha mondjuk a Miatyánk előtt nem azt mondja, hogy: „Urunk, Jézus Krisztus tanítása szerint, és az ő parancsolata alapján, így imádkozhatunk.” Ha a pap azt mondja, hogy: „Isten emberré lett, ezért mi Isten gyermekei lehetünk, és így imádkozhatunk…”, akkor egy kis rossz érzés följön benne, hogy: „Most minek ezt? Neki nem jó az, ami oda le van írva?” Miközben ez is le van írva, de az nem érdekes. Mert van egy dolog, ahogy azt lehet csinálni. (15:00)

Ha például, ahol most vagyok, ott – de ezt lehet, hogy említettem már nektek – ugye van olyan áldoztató, aki hölgy, nőnemű, áldoztat. Természetesen az ilyen hitű ember nem szívesen megy a nőhöz, mert a nőt látja benne. Én szakrális személy vagyok, az a nőszemély nem. Hiába, a nőszemély kezében is ugyanaz az Oltáriszentség van, mint az enyémben, ő minőségi különbséget lát. Neki nem mindegy, hogy ki adja az Oltáriszentséget, még akkor is, hogyha azt mondja: „Persze, hogy az Oltáriszentség a lényeg.” Valójában azonban nem, nem, mert azt én tudom úgy odaadni neki, hogy megtörténjen az, amire ő vágyik. Erzsike nem tudja odaadni, a Marika sem tudja odaadni, még akkor is, ha szentebb, mint én, akkor sem. (Valaki beszél a hallgatóságból Ferihez – szerk.) Most hadd folytassam. Hol vagy, István? Ott vagy, jól van. De most hadd folytassam. (16:25)

A jelképeknek tehát számára nagyon nagy jelentősége van, a jelképeknek, és ahogy mondtam, a folyamatnak. Mondok egy történetet, ami nem pont a szentmiséhez, de egy ilyen liturgikus cselekményhez kapcsolódik. Tudjátok, nem mindegy, hogy urnás temetés, vagy koporsós. Az nem mindegy, mert a koporsós temetés hosszabb. Ebből a megfontolásból kiindulva arra gondoltam az egyik szent… Szentmisén? …az egyik temetésen, hogy miután a sírásók körülbelül 10 perc után elkezdenek benyomulni a ravatalozóba, hogy azonnal hagyjam abba, hogy megelőzzem ezt a konfliktust, ahogy lekapcsolják az áramot, mert túl sokat beszélek… Simán megcsinálják egyébként. Ezért arra gondoltam, hogy mi volna, hogyha a Miatyánkot nem a ravatalozóban imádkoznánk el, hanem kint, a sírnál. Hiszen, miután koporsós temetés van, ott úgyis sokkal hosszabb idő lesz, és ott már a sírásók, amikor a maguk dolgát elvégezték, már nem zargatnak engem. Nem mondtuk el a Miatyánkot a ravatalozóban, és ahogy jöttem le a ravatalozóból a lépcsőn, már odajött hozzám valaki, hihetetlen indulattal és fölháborodással, hogy ő ilyen temetést még életében nem látott, hogy ki vagyok én. Jah, nem tudtam, hogy erről van szó, de hát aztán megmondta persze. És pontosan át lehetett élni, ahogy ránéztem, azt, hogy ezt nem lehet jóvá tenni. Hogy a Miatyánk, már kijöttünk a ravatalozóból, már hiába megyünk vissza. Mert most mondhatnám azt, hogy „Pista bácsi kedvéért gyerünk vissza! Miatyánk indul…” De már mindegy, mindegy, mert volt egy pillanat, amikor azt meg lehetett volna tenni, ez a pillanat elmúlt, az egész temetésnek annyi. Ez a folyamat. (18:45)

Most a másik, hogy a tárgyaknak hogyan lehet ilyen hatalmas jelentése. Megint így mondom, de tényleg, jaj, nem, nem tudok jobb lenni, úgyhogy mondom, ahogy mondom. Szóval. Állok a buszban, indulunk hazafelé Lengyelországból, és eszembe jut az – de most direkt így mondom, hát na – ha most a zarándokút után a hívek egyesével jönnek a szuveníreket megszenteltetni, abba beleőrülök. Ezért aztán a következőt gondoltam. Elkérem a mikrofont a sofőrtől, és majd elmondom, hogy most akkor minden szajrét tessék elővenni, és akkor egy ilyen generál szentelést tartunk, ami belefér, két kezesen, nyitott tenyérrel, szóval, ahogy kell. Tehát úgy gondolom, hogy ezzel valóban „a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené”, a nem tudom én, a műanyag Szűzanyának, ami a műanyag Szűzanyáé. Mindegy, aminek kell lenni, ugye a törvényt tartsuk meg. Ugye eleve jó helyzetben vagyok, mert természetesen egy zarándokúton mindig van olyan valaki, aki az oktalan papokra gondolva, hoz magával szenteltvizet. Tehát szenteltvíz az van, ezt csak el kell kérni egy rendes hívőtől. Igen ám, csak hogy ugye a probléma ilyenkor az, hogy a busznak két szintje van. Tehát az egyik szintje, ez ehhez hasonló, ahogy ülünk. Csak hogy van a csomagtartó, és a csomagtartóban is vannak szuvenírek, és én erre nem gondoltam. Mert én arra gondoltam, hogy most, most megszentelünk mindent. És mondtam én hangos szóval, hogy „És most akkor ez mindenre vonatkozik.” Persze egy csomóan mondták, hogy várjak, várjak, amíg kibontják az összes dolgot. Próbáltam úgy spriccelni, hogy a legvégébe is elmenjen, de persze, hogy nem tudtam úgy leszállni a buszról, hogy ne jött volna oda hozzám valaki, és ne kérdezte volna meg, hogy a bőröndben lévő rózsafűzér meg van-e most szentelve, vagy nem. Mire nyilván azt mondtam, hogy meg van, de hogy ezt elhitte-e nekem, azt nem tudom. Azért a biztonság kedvéért egy páran odajöttek még a zarándokút után, hogy akkor azért rendesen is tessék ezeket megszentelni. Ugye az ilyen áhítatos nagy hitű embereknek az ember igent mond, természetesen. (21:40)

A következő nagy nehézségemet szeretném veletek megosztani. Ez valóban nehézség. Nagyon-nagyon nagy nehézség, nem tudom, hogy mit kell csinálni. Azért nem foglak titeket megszavaztatni, de azért elmondom nektek, hogy a következő gondolat jutott eszembe. Tudjátok, Magyarországon két nagy cég süti a szentostyát. Amikor sütik, az még nem szentostya, hanem még csak rendes. A kettő között megmondom, mi a különbség, fél milliméter vastagságban. Az átmérője ugyanaz, de az egyik vékony, a másik vastag. Fél milli, negyed milli körülbelül a különbség. Illetve, hogy a vastagabb egy picit sárgás, a vékony fehér. És most azon, azon vívódok, halálosan komolyan, hogy a picit vastagabb sárgásat merjem-e, vagy ne. Mert ha merni fogom, elmondom majd nektek, ugye ide a rozsdás bökőt, hogy jön majd oda valaki hozzám, és azt fogja mondani, hogy ez nem olyan fehér, ez nem olyan vastag, ennek nem olyan az íze. Ez egészen biztos. Ugye, akik ezért oda fognak hozzám jönni, ha én merem ezt megtenni, hogy egy kicsit vastagabb legyen, biztosan, vagy legalábbis föltehetően ebben a fázisban vannak. Azért, azért nem tudom, hogy merjem-e ezt, mert ő azt fogja átélni, hogy valamit én elvettem tőle, a pici, keskeny fehéret. Ugye itt jön be a szemléletének a mágikus volta, hogy hiába hiszi azt, hogy az Eucharisztia, az Oltáriszentség, neki mégis a gyakorlatot illetően az a fontos, hogy vékony legyen, pici, és fehér, és ha kicsit sárgás, az már nem jó. Márti, Márti kötöget megint. Ő is föloldódott teljesen. (24:05)

Felnőtt hit

Felnőtt hit a szentmisét illetően. Ő első sorban a szentmisében azt látja, hogy a szentmise közösségi összejövetel. A közösségnek az ünnepe, amiben neki legalább annyira fontos, hogy azokkal találkozik, akik neki fontosak. Minél inkább ott vannak azok a barátai, akiket szeret, a szentmise – így mondja ezt – annál jobb volt. Ha mindenki ott van, akit szeret, akkor azt mondja, hogy: „Na, ilyen egy jó szentmise.” Ehhez valóban már csak annyi kell, hogy a pap is az legyen, akit ő bír. És ha ő azt a papot bírja, akkor nagyon jól mentek a dolgok. A pap ezért számára nem a szentség kiszolgáltatója elsősorban, hanem a közösség vezetője. Nem az a dolga, hogy érvényesen átváltoztassa a kenyeret és a bort, hanem az a dolga, hogy egy miliőt teremtsen meg, hogy légköre legyen annak, ami itt történik. Hogy összegyűjtsön bennünket, hogy vezesse ezt a dolgot. Ezért az ilyen hitű ember nagyon szereti, hogyha a pap így koordinálja a dolgokat. Mondjuk kiszól, és azt mondja, most így, most úgy, most amúgy. S akkor azt mondja: „Na jó, ez itt akkor… rend van, rendben van.” Az előző fázisban lévő ember nem szereti, ha a pap kiszól a miséből. A papnak a csöngőszótól kezdve az utolsó térdhajtásig nem szabad magának megjelennie, ne, ne adja magát, ne mondja a dolgait, végezze el a liturgiát, ahogy azt kell. (25:55)

A felnőtt hitű emberben nagyon fontosak azok a szempontok, hogy ki hogyan tud leülni, van-e fűtés, hogyan fognak kivonulni az áldozáshoz, hogyan mennek majd vissza, összeér-e a két csapat, az előző mise a következő misével. Tehát az összes ilyen praktikus szempont; jó-e a világítás, a mikrofon. Ha nem jó a mikrofon, akkor hülyét kap. Tehát abban a pillanatban neki vége az áhítatnak. Egy gyermek hitű ember lehet, hogy mikrofonnal együtt sem nagyon tudja, hogy a pap miről beszélt. Mindegy neki, de azt fogja mondani, hogy: „Atya, nagyon szépen beszélt.” Nem mernék visszakérdezni. A felnőtt hitű ember viszont ezeknek a részleteknek a hatása alapján teljesen el tud veszni. A figyelme az élményre összpontosul, arra, hogy mit él át. Az efféle belső történésre. (27:00)

Hogyha ő átélt valamit, akkor azt mondja, hogy: „Ez egy nagyszerű szentmise volt.” Ha nem élte át, akkor kritikus. Ez egyébként is jellemző rá, hogy kritikus. A beszéddel kapcsolatban is kritikus. Nem vonódik be, hanem inkább kívülről hallgatja, és értelmezi az elhangzottakat. Ha mondjuk egy racionális férfi ember, akkor a szentmisének a lényege az, amit a pap mond. A misztérium, a titok, az áldozat bemutatás, a liturgia nagyon-nagyon sokadlagos. Amivel tud kezdeni, azok a logikus szavak. (27:45)

Az érett hit

Az érett hitű embernél a középpontban Isten áll. A szentmise középpontja Isten, de még inkább azt mondom, Jézus, aki megjelenik, illetve jelen van a szentmisében. Ami nagyon jellemző rá, hogy ő nem két világban él, hanem számára a templom ugyanaz a világ, mint az a világ, amiből a templomba érkezett, ugyanaz a világ. Az életét szőröstül-bőröstül behozza a templomba. Az életét imádkozza át. A saját helyzete fölött tud elmélkedni. És amit a szentmisében kap, az az életét formálja, és az életére vonatkozik. Ahogyan a szentmisén van, úgy van az életben is, illetve ahogy az életét csinálja, többé-kevésbé úgy vesz részt a szentmisén is. Persze, hozzátéve azt, hogy a szentmise számra liturgia, tehát ő abba be fog vonódni, átadja magát a liturgiának. Szeret énekelni, még akkor is, ha nem tud, mert azt mondja, ez hozzá tartozik. Már nem az a lényeg, hogy szépen éneklek-e, vagy csúnyán. (29:10)

Na, hát most jutott eszembe, hogy láttam most egy filmet Fausztina nővérről, akit néhány évvel ezelőtt, talán másfél, avatott II. János Pál pápa szentté. A szülei, így szólt a film, mélyen vallásos emberek voltak, édesapja minden nap elmondta a zsolozsmát. De olyan szegények voltak, hogy nem tudott a lányának ünnepi ruhát venni, ezért megtiltotta neki, hogy vasárnap misére menjen. Mert számára a vasárnapi miséhez lényegileg hozzátartozott az, hogy ott ünnepi ruhában kell lenni. És Fausztina, tehát akkor még nem volt Fausztina nővér, megtiltotta neki, hogy elmenjen. Ezért, így szól az életrajza, ilyenkor a kislány elkéredzkedett otthonról, és órák hosszat imádkozott, hogy valahogy így lehessen jelen a szentmisén. Ez azért jutott eszembe, mert az érett hitű embernek teljesen mindegy, hogy milyen ruhában van, viszont azért, mert teljesen mindegy neki, ezért ünnepi ruhát vesz. Az individuális felnőtt hitű ember mondja azt, hogy: „Teljesen mindegy, hogy milyen ruhában vagyok, ezért topisan megyek.” (30:45)

Egyébként hatalmas tudás birtokába jutottam Lengyelországban. Egész életemben, legalábbis az elmúlt majd harminc esztendőben nem tudtam, hogy ki a pápa. Mert kiderült, hogy Lengyelországban nem Karol Wojtyla a pápa, vagy „Vojtila”… hogy szokták mondani? Hogy? Wojtyla. Ja, így szoktuk mondani, igen. Tehát nem Karol Wojtyla, Wojtyla. Na, képzeljétek el, hogy az az L betű így, áthúzva, az nem is L betű, hanem „Vojtioa”. Most kiderült, hogy… hány éve ő a pápa? 24. Hogy 24 éve Karol „Vojtiua” a pápa. Nekik, ezt mondja a Laci. Szóval, nincs ott L betű, ez a lényeg. (31:45)

Az érett hitű ember, amikor a szentmisén van, akkor a figyelmének a középpontjában Jézus áll, és az, ahogyan Jézus megjelenik a szentmisében. Ehhez kapcsolódik az az élmény, amit ő átél. Valóban, a részt-vétele révén átéli a szentmisének a titkát, de ennek a középpontjában nem ő maga áll, hanem Jézus, vagy Isten. (32:25)

Nem lesz neki nagyon fontos az, hogy a pap mindent tökéletesen végezzen. Az sem lesz neki fontos, hogy a pap hihetetlen magasságokban beszéljen. Számára az lesz a fontos, hogy azt a lelkületet, amivel a világból jön, és azt a lelkületet, ami a világban is ő meg az Isten együtt, ezt a lelkületet behozza a templomba, és ott elmélyíti. A szentmise lényege tehát, hogy ő meg az Isten egy közösségben, együtt vannak. Az egy közösség az nem kettejükre vonatkozik, hanem ránk, akik még ott vagyunk. (33:10)

Az érett hitű ember hisz a szentségben. Nem akarja már megmagyarázni. Nincs szüksége arra, hogy miközben megy ki, mondogassa magában, hogy: „Ez most ott Jézus, meg ez tuti biztos. Biztos, nem vagyok hülye, hogy most bekapom ezt a kis darab ostyát, ez nem, nem hülyeség. Ha látna az ateista munkatársam, akkor is mennék.” Vagy lehet, hogy akkor nem mennék, szóval… nem kell neki ezen vívódni. (33:45)

Értékeli a jelképeket, a ki nem mondott dolgokat, mindazt, ami irracionális, azt is fontosnak tartja. És ezért nagyon könnyen összetéveszthető az éretlen hitű emberrel. A külsőségek fontosak neki. Pontosan tudja, hogy ezek formák, külsőségek, de mégis fontosak neki, mert azt is tudja, hogy szükségesek ahhoz, hogy bevonódhassék a lényegbe, hogy részt vegyen a titokban. Ezért nem értékeli le a külsőségeket, és ő nem mondaná ezekre azt, hogy külsőség, mert egységben látja azt, ami a tartalom meg a forma. (34:30)

Az ima

Ennyit a miséről, jöjjön az ima. Ez talán még érdekesebb, mert itt én úgy látom, hogy sokkal bizonytalanabbak vagyunk. Mert szentmisét, szentmisén csak úgy tudunk részt venni, hogy eleve a dolgok azért mennek a maguk útján, de az imával nem így vagyunk. Az imával nagyon nagyokat tudunk kínlódni, meg nyűglődni, mert imádkozni egyedül is szeretnénk, vagy úgy gondoljuk, hogy kellene tudnunk. Van tapasztalatunk arról, hogy most ez nekünk hogy megy, ezért ez talán még izgalmasabb kérdés. (35:10)

Éretlen hit

A gyerekes és éretlen hitű ember a bajban imádkozik, amikor ő rászorul. Az imádsága majdnem minden esetben kérő imádság. Dicsőítő, hálaadó imádságokat nem nagyon végez. Azért, mert az imádságának a középpontjában teljesen egyértelműen ő maga áll. Amikor imádkozik, akkor szinte mindig kéri Istent, egyfajta valóban gyermeki bizalommal, hogy Isten majd teljesíti azt, amit ő kért. És miután elimádkozta a magáét, akkor némi bizonytalansággal és hittel figyel arra, hogy teljesül-e. Számára az imádságának az értékét az fogja jelenteni, hogyha teljesült. Akkor fogja azt gondolni, hogy jól imádkozott. Ha nem, azt fogja gondolni, hogy keveset imádkozott, vagy rosszul csinálta. Persze, hogyha Isten nem teljesíti az imádságát, akkor könnyen lehet az, hogy Istent elkezdi hibáztatni, és elfordul tőle. Mert hiszen minek imádkozzon egy olyan Istenhez, aki neki nem segít? Teljesen logikus. Akkor hagyja az egészet a csudába. Nagyon fontos neki az, hogy kötött imát mond. Kötött imát, meghatározott rendben. Ezt nem is ragozom, mert itt a szentmisével kapcsolatos dolgok jöhetnek elő. (36:40)

Nagyon fontos számára az, hogy mondjuk egyetlen szó se maradjon ki. Nem mindegy neki, hogy a rózsafüzérnél hol mondják be a titkot. Mondjuk ragaszkodik ahhoz, hogy a rózsafüzér Üdvözlégy Mária imádságánál a titkot a közepén kell mondani, a Jézus után. Ha a pap újít, és azt mondja, hogy „Én minden tized előtt fogom elmondani a titkot.”, akkor adott esetben mondjuk a rózsafüzér imádság után a barátnőivel hihetetlen fölháborodással szidják az atyát. Föltehetően olyan gondolatokkal, hogy „Miért nem tud rendesen imádkozni?” (37:25)

Az éretlen hitű ember imádáságban tulajdonképpen nincs önátadás. Nyilván azért nincs, mert ő van a középpontban. Nem Istennek ajánlja magát, hanem az Istent kéri, hogy ajánlkozzon neki, és álljon az ő rendelkezésére. Ha az imádsága – ezt ő így szokta mondani – nem talált meghallgatásra Istennél, és nagyon akarja ezt a dolgot, akkor fogadalmat tesz. Akkor azt mondja, hogy akkor itt valami komolyabbat kell csinálni. De megmarad ugyanabban a körben, amiben akkor maradt, amikor csak úgy imádkozott. Tulajdonképpen a fogadalmához ígéreteket fűz. Azt mondja, hogy: „Jól van, Uram. Én ezt és ezt, és ezt megteszem, és ígérem neked, ha te teljesíted, amit kérek, akkor én még plusz mondjuk ezt meg fogom neked csinálni. És akkor nem hogy kvittek vagyunk, hanem nálam az előny, úgyhogy jól vigyázz magadra, mert egy csomó mindent szeretnék még.” (38:45)

A lelkiismeretfurdalását igyekszik enyhíteni. Tehát ezért mondjuk a bűnbánati imádsága nem olyan, hogy: „Uram, segíts rajtam, és válts meg!”, hanem inkább az, hogy: „Uram, marha rosszul érzem magam, segíts nekem ebben! Utálom ezt az érzést, kérlek vedd el tőlem! Mert ugye, nem is vagyok olyan rossz kisfiú.” Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen nem a bűnbocsánatban és a föloldozásban hisz, nem abban, ami az Istent illeti. Ennyit őróla. (39:30)

Felnőtt hit

A felnőtt hitű ember önmagát ajánlja. Vagyis odaáll az Isten elé, és azt mondja: „Uram, tulajdonképpen neked nem kell semmit se csinálni. Azért, mert én, ha nagyon a szívem mélyére nézek, ebben az egészben nem nagyon hiszek. Úgyhogy tudod mit? Majd én egy rendes ember leszek, az én imádságom a munkám, az életem, a mit tudom én, mim.” A felnőtt hitű, vagy individuális hitű ember tulajdonképpen nem is imádkozik. Ha úgy igazán a szívére teszi a kezét, akkor azt mondja, hogy: „Tulajdonképpen én, körülbelül, mondjuk négy hónappal ezelőtt imádkoztam utoljára.” Mondjuk levéve a szentmisét, vagy azt, hogy véletlenül előbb érkezett, és elmondott három Üdvözlégyet a rózsafüzérből, és ezeket leszámítva. Tehát amikor ő tudatosan, szánt szándékkal, hittel leül, és imádkozik, szinte soha. Ezzel együtt van neki hite, meg van istenkapcsolata is, csak az imádsággal nem nagyon tud mit kezdeni. Mert kérni nem akar. Azért sem akar kérni, mert a csodában nem nagyon hisz. Tudja, hogy van csoda, de nem hisz benne. Ezért nem kéri Istent, hogy tegyen neki csodát, legföljebb csak akkor, amikor iszonyatosan kétségbe van esve, és el van keseredve. Amikor minden kicsúszik a lába alól, akkor tud megint imádkozni. De ez föltehetően nem azt jelenti, hogy ő az érett hitű ember felé mozdul el, inkább visszatér az éretlen gyerekes hitgyakorlatához, és úgy hisz, mint akkor, amikor még nem volt felnőtt. Nem előre megy ilyenkor, hanem hátra. De persze, ebből az élményéből fakadhat fejlődés. (41:20)

Azt mondja, ha imádkozik is, hogy az Istent egyetlen egy dologra kéri, hogy azokat a természetes folyamatokat, amelyeket ő tisztességgel, becsületességgel csinál, Jézusra hivatkozva, azokban kapjon támogatást, kapjon Istentől segítséget. Nem kéri, hogy csoda történjen a végén, vagy úgy oldódjon meg egy helyzet, hogy Isten belép az ő életébe, valami meghökkentő, vagy izgalmas, vagy váratlan eseménnyel, hanem a természetes folyamatokban legyen jelen. És persze, ha Isten ezekben a folyamatokban benne van, akkor fogalma sincs, hogy hol volt benne. Az Isten számára ezért többé-kevésbé fogalom, akiről lehet gondolkodni, de akihez szólni különösebben nincs értelme. Az ilyen hitű ember mondhatja évtizedeken keresztül, hogy: „Meguntam azt, hogy én beszélek Istenhez, és Ő meg nem válaszol.” (42:30)

Az érett hit

Most talán, hogy ezt elmondtam, még fontosabb, hogy merre felé megy az irány. Az érett hitű ember megint tud imádkozni. De nem csak tud, szívesen teszi. Azért teszi szívesen, mert amikor imádkozik, akkor tulajdonképpen nem csinál valami egészen mást, mint amit egyébként csinál. Természetesen számára az imádságnak megvannak a keretei, tudja, hogy hogyan kell imádkozni – ez nagyon fontos. Tudja annak a gyakorlatát is. De miután az úgynevezett profán dolgaiban is együtt van Istennel, legalábbis ez állandóan tudatosul benne, vagy tudatosítja magával, vagy erről folyamatos, valami belső tudása, adott esetben tapasztalata van, ezért amikor nekiáll imádkozni, akkor nem kizökken valamiből, és próbál belehelyezkedni valamibe, hanem egyébként is benne van valamiben, csak ezt egy más formában folytatja. De nem mondja azt, mint mondjuk a felnőtt hitű ember, vagy individuális hitű ember: „Ha úgyis együtt vagyok Istennel, akkor minek imádkozni?”, mert tudja, hogy az imádság az más, ott más történik. Az imádságban tud úgy az Istenre figyelni, és hallhat úgy Istentől dolgokat, ahogy egyébként nem, tehát számára az imádság nagyon fontos lesz, mert speciális dolog. (44:10)

Nem mondhatnám azt, hogy az imádsága ilyen vagy olyan, ami a formáját illeti. Tud kötött imákat mondani, szereti is a kötött imát. Pontosan tudja, hogy mikor jó, ha azt mondja. Közben, hogyha mondjuk álmából felköltik, és azt mondják neki, hogy: „Imádkozzunk!”, akkor arra is képes, és nem az jut eszébe, hogy: „Jaj, hány kötött imát tudok? Hogy nehogy leégjek itt valaki előtt.” Tud a saját szavaival imádkozni. (44:40)

Azt éli át, itt most a tevékenységre visszatérve, hogy az én életem legyen imádság, hogy: „Azért amit eddig csináltam, bár azt gondoltam, hogy ezt az Istenre hivatkozva teszem – és adott esetben így is tette –, azért az fölszínes volt.” Most így mondom, hogy ahhoz, hogy elmélyüljek, és Isten titkának részesévé lehessek, ahhoz bizony meg kell állni, ahhoz szükséges a megfelelő kereteket megteremteni, ahhoz csöndre van szükségem. Bár, ha nincs csönd, akkor sem gondolja azt, hogy elszakadt Istentől, és nem is éli ezt át így. (45:25)

Felfedezi Istent, mint személyt. Az imádságában nem annyira érvel, vagy kér, vagy vitatkozik, vagy panaszkodik, vagy nem tudom én, mit csinál, hanem a legnagyobb örömet az okozza neki, amikor szemlélheti Jézust, amikor egyszerűen csak együtt van Istennel. Nagyon hosszú időt is adott esetben el tud úgy tölteni, hogy egyszerűen csak nézi, csak figyeli, hogy Jézus mit tesz, hogy mit csinál, hogy milyen is Ő. Számára ez a legmélyebb és legfontosabb imádság. Ezért nem olyan fontos neki az idő. Mert hogyha valaki szerelmes, akkor képes a másikat szemlélni időtlen időkig, ott nincsen idő, hanem csak a másik személye van. És hiába véges az az illető, persze nem véges, csak ahogy az ember ránéz, hát nyilván, emberből van, a szerelmes ember végtelent lát, nem tud ezzel betelni. Valahogy így lehet ővele is, amikor Jézust szemléli. Mert nem gondolja azt, hogy: „Azért, mert most azt láttam Jézuson, amit már tudtam három évvel ezelőtt is, ez az imádság semmit sem ért.”, vagy: „Ezt már tudtam, most ebben nem volt nekem semmi új.”, vagy: „Uram, mondjál már valami érdekeset, mert ezt eddig is tudtam, hogy jó vagy hozzám.” Hát ahogy egy párkapcsolatban is, 128 milliomod alkalommal is megsimogathatja egyik a másikat, és mégsem mondja egyik a másiknak, hogy ez egy jó kapcsolat, hogy: „Ja, hát ezt már csináltam. Tehát most miért… Ebben most nem volt semmi új.” (47:10)

Hát, itt egy nem is tudom, mi jönne. Erről szív… ezt ma már elhatároztam, hogy ezt a dolgot majd egyszer egy vasárnapi beszédben fejtem ki, úgyhogy most nem mondom el nektek, csak hogy mi is ez. Számára az Isten valóságosan Szentháromság, tehát nem Isten. Ha valakinek Isten Isten, hát, az még csak úgy, úgy ilyen bébi. Az Isten nem Isten, hanem Atya, meg Fiú, meg Szentlélek. És ez nem úgy van, mint az individuális hitű embernél, hogy rögtön mindegyikhez tud valami okosat szólni, meg tudja magyarázni a gyerekének, akinek nincs erre szüksége, de ő azért meg tudja magyarázni, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek, az hogyan van. Adott esetben akkor nyugszik meg, hogyha ő magának meg tudja indokolni, hogy ez mi, hogy Atya, Fiú, Szentlélek. Nincs vele kapcsolatban, de tudja, hogy az mi. Az érett hitű ember számára az Isten Atya, és pontosan tudja, hogy mit jelent, hogy egy atyával van kapcsolatban, hogy mit jelent az – és ezt éli is – hogy az Atya az egy Teremtő Isten, és ő teremtmény. Ez számára valóság, ő ebben él. De, amikor a Fiúra gondol, akkor számára az nem a második isteni személy, mint mondjuk az individuális hitű ember racionális kijelentése, hanem „az ő Megváltója”. Nem a Megváltó, „az én Megváltóm”, és ebben a kapcsolatban létezik vele. Jézus az, aki hozzám jött, sőt, értem jött. (49:00)

És a Szentlélek Isten meg nem valami izé, tudjátok, mint a billiárdban az az izé, aminek nem tudom, mi a neve. Hogyha nem éred el a golyót, mert nagyon rossz helyen van, akkor lerakod az asztalra az izét, és akkor, na. Hogy hívják azt? Tessék? Fésű? Na, ez az, ez az, én így tudom. Szóval, fene se tudja, hogy mi az. A Szentlélekkel is a legtöbb ember így van, tehát így gondolunk valamit, hogy az gereblye, meg fésű, meg izé. Azt tudjuk, hogy oda rakjuk, oszt’ akkor használjuk, de hogy úgy egyébként mi, arról fogalmunk sincs. Én legalábbis így vagyok vele, nem is szoktam használni. Szerencsére hosszú a kezem, ezért még hogyha az egyik lábam is van csak lenn, azért elérem azt a golyót, már csak gőgből is, hogy nekem arra nincs szükségem. Na, ezért… arra van, István. A Szentlélek Istenre van szükségem. Az érett hitű ember számára nem egy elvi kijelentés az, amit egy gyerek is tudhat, hogy az Isten bennem lakik, a Szentlélek Istenben, vagy a Szentlélek Istenként. Ez nem egy elvi kijelentés, hanem ő újból és újból tud nem csak az ég felé nézni, hanem befelé is, amikor Istent keresi. (50:45)

Az éretlen hit az imát az élettől elszakítja – ez egy összefoglalás, amit mondok –, a felnőtt hit hagyja, hogy az élet fölszívja az imádságot, az érett hit pedig vágyik arra, hogy Istennel együtt legyen, és ez meglátszik az életén. Na, a Szentírást gyorsan elmondom. Nem is lenne ez hosszú. Annyi mindenre készültem még ma, egy kicsit valahogy lassabb vagyok, mint akartam. (51:20)

Szentírás

Az éretlen hitű ember

Az éretlen hitű ember számára a szentmise (a Szentírás – szerk.) egy mesés világ. Tulajdonképpen nem sok választja el mondjuk a Szentírást bármilyen más mítosztól, vagy legenda gyűjteménytől, vagy eposztól. Ezt persze az éretlen hitű ember sosem mondaná így. De ha mi kívülről nézzük őt, akkor azt látjuk, hogy ahogy ő hisz a Szentírásban, ugyanígy hittek sok ezer évvel ezelőtt akármiben. A lényeg csak az volt, hogy legyen egy kultúra, amiben azt mondják, hogy ez egy szent könyv, ennyi elég. Az írást ezért szó szerint veszi. Ha valamit nem lehet szó szerint venni, akkor azt kiiktatja, azzal nem foglalkozik. (52:05)

Az általa ismert világ, meg a Szentírás világa között szinte semmilyen kapcsolat nincs. Tehát hiába olvas el egy történetet a Szentírásból, nem tud vele mit kezdeni. Azt a történetet érti, a Szentíráson belül. De hogy annak a történetnek mi a köze az ő életéhez, vagy nem tudja, vagy tudja, de csak addig, amíg a templomban van, és hallgatja a Szentírást. A templomban tudja, hogy mi a jelentése, de amikor kimegy, azt a jelentést egyáltalán nem gyakorolja. (52:45)

A föltámadás számára – csak hogy kiragadjak egyet a Szentírás sarkalatos dolgai közül – abszolút nem gond. Jézus Krisztus föltámadt, az Atya jobbján ül. Kész. Tehát mi ebben a kérdés? Hát benne van a Szentírásban. Tehát ezzel semmi, semmi gondja nincsen. De mondjuk, hogyha azt kérdezzük tőle, szoktam ilyet, szoktam, hogy: „És te el tudod-e képzelni, hogy te majd föltámadsz?” Hát, nem egy éretlen hitű ember mondta nekem azt, hogy: „Na, hát azért azt nem. Hát ne, atya, azért, azért most komolyan, magunk között vagyunk. Hát… azért jó…” Ezt komolyan képes egy hívő kimondani, hogy: „Atya, hogy maga a templomban ezt mondja, azt én megértem, mert magának ez a dolga. Tehát nyilvánvaló, hogy ezt fogja mondani, sőt, el is várom magától, hogy a templomban ne mondjon mást. De mondjuk este, mikor úgy együtt vacsorázunk, és meghívtam magát, akkor azért, magunk között, azért… Ne már!” Miközben hisz Jézus Krisztus föltámadásában. De hogy… na. (54:05)

Ha szereti a Szentírást, akkor azért szereti, mert oda vágyódik. Azt gondolja, hogy bárcsak élt volna 2000 évvel ezelőtt. Szívesen azonosul azokkal, akik szerették Jézust, ő is ott van. Ezért például nagyon szeret keresztutat járni, mert ő síró asszony, ő Veronika a kendővel, ő mmm, az összes pozitív szereplő. Ezt nagyon, nagyon szívesen. Ha negatív szereplőbe gondolja bele magát, akkor is tudja, hogy mindez azért van, mert hát ez egy vallásgyakorlat. Most én is sírok, mert ez egy, ez most így dukál. Ugye, ahogy Gyökössy Bandi bácsi mondta, a pityergők. Jön, belép a templomba, és megjelenik a könny a szeme sarkában. Kimegy, oszt’ elfújták a könnyet. Ott elmegy a hajléktalan mellett, ott nem jelenik meg a könny a szeme sarkában, egyszer sem, de a keresztúton igen. (55:10)

Felnőtt hit

Számára a könyv a fontos, de magyarázatra szorul. Tehát jó, jó ahogy így van, de hát azért ez még így nem elég. Elkezd tehát tájékozódni, kommentárokat vesz, irodalomkritika, szövegkritika, minden, ami belefér. Mondjuk beiratkozik a teológia levelező tagozatára. Bolberitz Pál előadásait nagyon szereti. Ennél jobban csak Rózsa Huba professzor úr előadásait szereti. Úgy látszik, sokan ismeritek őt. Mert Rózsa Huba professzor úr megmondja, hogy mit gondolt Von Rad, meg Wellhausen, meg Gunkel, meg a többiek, a nagyok. És a biblikusok kijelentései számára egy új világot nyitnak ki. „Jaj, jól van, akkor nincs nagy baj. Ez nem az az öntyöm-pöntyöm mesevilág, hanem hát itt komoly tudósok foglalkoztak a Szentírással, akkor az egy komoly szöveg. Nézzük csak meg, hogy mi is!?” S akkor belemegy, és trancsírozza, és vágja, és az összes többi. (56:20)

Megjelent így Szentírás, hogy nekiálltak egy időben Jézus autentikus kijelentéseit kiválogatni. Ez sok-sok évtizedes munkája rengeteg embernek. Azt mondták, ugye egy csomó-csomó háttértudás birtokában, hogy: „Nagyjából meg tudjuk mondani, hogy mi az, amit Jézus úgy mondhatott, ahogy a Szentírásban van, és mi az, amit nem valószínű, hogy úgy mondott, és mi az, amit biztos, hogy nem úgy mondott.” Akkor jelentek meg úgy Szentírások az Egyesült Államokban, hogy különböző színnel voltak szedve Jézusnak a szavai, hogy az a nyomorult hívő tudja, hogy azt most tényleg Jézus mondta, vagy az az öntyöm-pöntyöm mesevilág, amit hát ki tudja, hogy ki, meg miért, meg mikor, és azt akkor jobb lenne, hogyha nagyon komolyan értelmeznénk. Aztán szép lassan leálltak erről. Ha jól emlékszem, pirossal voltak szedve ezek az autentikus jézusi kijelentések. (57:25)

Na, ezt már nem, nem. De, azért mondom. Az ilyen ember az, aki, aki hihetetlen nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy a fordítás milyen. Tehát például mondjuk egy Békés-Dalos, ez nem egy ember, meg nem egy ilyen nóta kezdődik így, hanem két egyházi szerzőről van szó. Mondjuk a Békés-Dalos fordítást kezébe nem venné. „Mert mi ez? Mi ez a, ez a pongyolaság, ez a hagyomány szerinti fordítás?” Azt ő utálja. Neki tessék a szentírást szóról-szóra lefordítani. Hát, komoly élményeim kapcsolódnak ahhoz, ahogy görögtanárom megpróbálta belém verni azt, hogy a szentírás igaz értelme kizárólag akkor tárulkozik föl, hogyha azt szóról-szóra fordítjuk le. Így aztán hihetetlen zagyva mondatok is előkerülnek, de ez nem baj, nem baj, mert az van szóról-szóra. Tehát például, egy… emlékszem erre a mondatra világosan emlékszem, hogy amikor a béna embert Márk evangéliumában, hát persze nem ott, hanem Palesztinában, 2000 évvel ezelőtt… Tehát az evangéliumban olvassuk, hogy leengedik, a tetőt kibontva, akkor azt úgy kell fordítani, hogy „letették ide, a középre”, mert az úgy van, vagy „letették oda, a középre”. És hogyha így fordítottuk, ötös. Ha értelme is volt, egyes, az nem. Persze világos, tudom én, hogy miért csinálta, hát nem vagyok annyira hülye, na. (59:30)

Számára a történet nem egy az egyben úgy van, ahogy olvasta. A történeteknek, mondjuk a példabeszédeknek tanulsága van, tehát van neki valami mondanivalója. Akkor addig nem nyugszik, míg ezt meg nem találja. Akkor persze kezd nehéz helyzetbe jutni, mikor egy történetnek több mondanivalója van. De aztán ezt is elfogadja, mert azért ez beleillik az ő képébe, hogy ez az egész szöveg eléggé relatív. Ha mondjuk ilyen érzelmi beállítottságú, élményközpontú, akkor azt mondja, hogy: „A Szentírás lényege az, hogy engem megérint valahogy. És engem egyáltalán nem érdekel, hogy mit mond az egyház egy szövegről. Az érdekel, hogy nekem mit üzen, hogy mit mond nekem most, 23:18-kor, kedd este a szobámban. És akkor amit nekem itt most mond, akkor az a Szentírás üzenete.” Ugye ez két véglet, de ugyanabba a csoportba tartozik, hogy szétmarcangolom az eszemmel, vagy teljesen beleolvadok az érzéseimmel. A föltámadással igen komoly gondjai vannak. Azt, hogy üres volt a sír, azt még hiszi. Az utána való dolgokkal mmm, hadilábon áll. (61:05)

Az érett hit

S akkor végül, az érett hit. Az érett hitű ember nagyon értékeli a tudományos megközelítést, ismeri is azt, mert beépítette a hitébe, de számára a Szentírás szent írás, akkor is, hogyha boncolgatja. A Szentírásban Isten tervét és gondolatait hallja meg. Pontosan tudja, hogy ezek nagyon sok szűrőn és közvetítőn keresztül érkeznek el hozzá, ezért ezek nyilván, ilyen értelemben relatívak. De miatta relatívak, meg persze azok miatt, akik leírták, meg sok minden esetleges dolog miatt. Ezzel együtt, számára ott az Isten meg tud nyilatkozni. Istenről szól, és a szívéig ér, nagyjából így lehetne mondani. (62:05)

Fölfedezi Jézus varázsát, az ő titkát, de nem utálja az Ószövetséget. A felnőtt hitű ember utálja az Ószövetséget, többé-kevésbé, egy-két kivételtől eltekintve. Szívesen kiiktatná az egészet. Az érett hitű ember azt mondja: „Milyen, milyen kincsesbánya ez az Ószövetség!” Minden foglalkoztatja, ami Istentől van, a Szentírásban. Ezért a legkacifántosabb szövegek is fontosak neki. Nem szelektál, legföljebb azt mondja, hogy: „Én ezzel még nem nagyon tudtam mit kezdeni.”, de nem gondolja, hogy az nem szentírás. Nnna. (62:55)

Az elmélyült hit

Azt nézem, hogy még van nyolc perc, vagy hét, én ezt most elkezdem, hogy ne jöjjetek hiába, hogy elkezdem akkor. Segítségül hívom Martin Bubert, Haszid történetek. Minden egyes kijelentésemhez szeretnék egy történetet kapcsolni, azért, mert ugyan honnan tudnám én, hogy milyen az elmélyült hit. Ezért aztán a történeteket hívom segítségül. Én ezt nem tudom, milyen, tudok róla beszélni. Ha a következő alkalommal nem jöttök el ezért, ezt tökéletesen megértem, hanem elmentek valakihez, aki azt csinálja is, ez nagyon rendjén való. Tehát én egy pillanatig sem akarom azt mondani, hogy én ezt most azért mondom, mert én ezt tudom, hogy milyen. Elolvastam egy okos embertől, és ezt most elmondom nektek. De az okos ember nem hivatkozott Martin Buberre, én meg igen, azért, mert ő a Haszid történetekkel, vagyis a zsidóság hitvilágából tud olyan történetekbe rejtett bölcsességet adni, vagy hozni, ami talán csak a történetekben van meg. Hiába kezdem el mondani, egy-egy történetben a maga titok voltával van jelen, nem csak okoskodásként, vagy akárhogy másként. (64:45)

Fauer amikor leírja ezt a hitfázist, ezt a hetediket, vagy ő hatodiknak mondja, mert az elsőre azt mondta, hogy nulla, akkor azt mondja, hogy: „Tapasztaltam ilyen hitmegnyilatkozásokat a mélyinterjúk során.” Ezekre is hivatkozik, de azért ő is inkább azt mondja, hogy inkább a történelemben ismert nagy személyiségekre gondoljunk. És akkor fölsorol egy párat. Gandhit, Bonhoeffert, Martin Luther Kinget, egy-két szentet, mégis csak, mert teológus is. Tehát inkább, inkább történelmi példákat mond, bár azt mondja, hogy nem lehetetlen, hogy ez bennünk is legyen. Az első. (65:40)

Azt mondja, hogy ezeknek az embereknek a hite olyan, hogy a hitükből fakadó cselekedeteik és életük az átlagember számára nem egyszer őrültségnek tűnnek, esztelenségnek, őrültségnek, gyerekesnek, badarnak, értelmetlennek, vagy érthetetlennek. Ehhez hadd hozzak egy történetet. Lesz, amit fölolvasok, ami olyan, hogy úgy érdemesebb, mint ha én mondanám, aztán lesz, amit majd mondok. (66:15)

Azoknak a fiatal embereknek, akik első alkalommal keresték föl Bunám rabbit, el szokta mesélni Eizik rabbinak a krakkói Jekel rabbi fiának történetét. Tehát főhősünk Eikzik rabbi, Jekel rabbi fiának története. A súlyos megpróbáltatások s egyben a rendületlen hit évei után álmában megparancsoltatott Eiziknek, hogy Prágában a királyi várhoz vezető hídnál keressen meg egy bizonyos kincset. Amikor már harmadnapja álmodta ugyanezt, Eizik rabbi fölkerekedett, és elment Prágába. A hídon azonban éjjel-nappal őrök álltak, ő pedig nem mert ott ásni. Ennek ellenére minden reggel odament a hídhoz, és egész nap a környéken körözött. Minthogy viselkedése föltűnt az őröknek, a kapitányuk végül barátságosan megkérdezte tőle, keres-e valamit, netán vár-e valakire. Eizik rabbi elmesélte, miféle álom űzte őt ide, messzi lakóhelyéről. A kapitány fölnevetett: „Hú, te szegény fickó! Egy álom kedvéért, ebben a szakadozott cipőben ide zarándokoltál Krakkóból? Jah, kérem, így jár, aki hisz az álmokban. Akkor én is fölkerekedhettem volna, amikor azt a parancsot kaptam álmomban, hogy menjek el Krakkóba, és egy zsidónak, bizonyos Eiziknek, Jekel unokájának a szobájában, a kemence alatt kincset keressek. Eizik, Jekel unokája? Hahh, elképzelem, hogy odaát, ahol minden második zsidót Eiziknek, meg Jekelnek hívnak, milyen hülyének nézhetnék ki.” A kapitány újra fölnevetett, Eizik rabbi pedig maghajolt, hazament, kiásta a kincset, és fölépítette az imaházat, amelyet reb Eizik, és reb Jekel iskolájának neveztek. Jegyezd meg ezt a történetet – fűzte hozzá általában Bunám rabbi – és értsd meg jól üzenetét! Van valami, amit sehol a világon, még a rabbiknál sem találhatsz meg, és mégis van egyetlen hely, ahol megtalálhatod. (68:50)

Itt fejezem be. Isten áldjon meg benneteket! Tudom, hogy Márti, szeretnél hirdetni.