A Hit fejlődése az egyénben 4.

2002.10.22.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Lenne egy kérdésem, de semmiféle tesztet ne sejtsetek ebben. Van-e valakinél Szentírás? Kérnék szépen egyet! Az Újszövetség, az elég lesz. Azért kérek egyet, mert a melegebb kabátom zsebében hagytam. Köszönöm szépen!

Eljutottunk a fowleri szempontoknak az utolsó lépcsőjéhez, amikor ő arról beszél, hogy az embereknek egy piciny százaléka a saját kutatásai szerint is, de hivatkozva a lelki világ nagyjaira is, elérik azt a hatodiknak, ami tulajdonképpen a hetedik foknak nevezett hit- jellegzetességet, amelyet ő úgy nevez, hogy univerzalizáló hit vagy egyetemes hit. De közben rögtön hozzáteszi azt, hogy ezt a hitformát mindig csak egy adott valláson belül lehet csak felfedezni, méghozzá azért, mert az oly annyira elmélyült hitgyakorlatokat és vallásos gyakorlatokat is jelent, hogy ennek a hitnek a megnyilatkozásait ő nem fedezte fel valláson kívül, csak valláson belül. Szóval most erről az univerzalizáló, vagy egyetemes hitről szeretnék beszélni nektek. Mondtam azt is, hogy haszid történeteket szeretnék ma felolvasni. Egyrészt azért, mert külön örömömet lelem abban, hogy nem keresztény példákat hozok, hanem a zsidó hagyományból és tradícióból hozhatok nektek példákat, ami eleve megmutathatja azt, hogy itt nem egyetlen valláson belüli jelenségsorról van szó, hanem ez minden valláson belül elképzelhető fejlődési folyamat, illetve annak a végső fázisa. De úgy mondtam én ezt múltkor nektek, hogy haszid történeteket fogok mondani, mintha ez teljes egyértelműséggel lenne bennetek. Éppen ezért most egy pici bevezetőt szeretnék mondani, mielőtt belekezdenék. Ez a bevezetés remélem, hogy önmagában is nagyon érdekes lesz, mert a zsidó hagyományról szeretnék beszélni, arról, ahogyan ők önmagukat értelmezik.

Azt mondják, hogy a zsidó jámborságnak három legfontosabb típusa létezik, és ennek a három típusnak az egyike a haszid típus vagy a haszid út. Ezt a hármat azért szeretném nektek elmondani, mert nagyon tanulságos.

Az első – és akkor mindjárt fogjuk érteni, hogy miért is jó példa a haszid hagyomány -, a bölcs tanítvány útja, ez az ún. Talmid Hakin, vagyis ha szó szerint lefordítjuk ez annyit jelent, hogy a bölcs tanítvány. A bölcs tanítvány az a valaki, aki a Tóra, a Törvény tanulmányozása és a Hagyomány tanulmányozása révén, és azt értelmezve, és azt tanítva és megtartva teljesíti be a jámbor ember ideálját. Ő az, aki racionálisan, ésszerűen közelít az Isten világához, a Törvény ismeretén, megértésén, magyarázatán és továbbadásán keresztül. Az ő érzelmi beállítódása, vagy az érzelmekhez való viszonya tökéletesen közömbös. Vagy van, vagy nincs, de lényegtelen. Nemcsak, hogy két forrást vizsgál és értelmez egyszerre, hanem éppen az által nagy és követendő, hogy ezt a kettőt képes összekötni. Az Írást és a Hagyományt. Bárkiből válhat ilyen ember, mert ennek egyetlen feltétele van, hogy kell valamilyen észbeli adottság vagy képesség. Ennek a jámbor útnak az egyik jellegzetessége még az, hogy azt mondják, hogy ilyen emberré az ember tanulhatja magát, vagyis nem szükséges hozzá semmi rendkívüli képesség. Ez nem fedi azt, ami az ószövetségi hagyományban a prófétálást jelentette. Ezek az emberek a szó szoros értelmében nem próféták! Lehetnek akár próféták is, de itt nem erről van szó. A prófétaság az egy külön adomány lehet, amit valaki vagy megkap, bölcs tanítóként, vagy nem kap meg. De az, hogy valaki tud-e prófétálni vagy nem, az nem feltétele annak, hogy ő bölcs ember lehessen. Ide tartozik még az a szemléletmód, hogy az ilyen bölcsek, azáltal is bölcsek, hogy azt a bölcsességet, ami az Írásban és a Hagyományban van, azt ők egyszerűen csak megértik és továbbadják, nem pedig felismerik, csinálják vagy megalkotják. Tehát, amit ők hoznak, abban soha, semmi új nincs. Ami új van benne, az csupán csak annyiban új, hogy képesek mindig egy adott közösség életén belül, a közösség ottani és akkori viszonyaihoz, igényeihez vagy kérdéseihez viszonyítani az általuk értelmezett Írás és Hagyomány következtetéseit. Tehát a nagyságuk abban van, hogy nem valami újat hoznak, éppen ezért azt is mondják róluk, hogy ők azok, akik egyszerűen csak megértik azt, ami az Írásban mindig is benne volt. Ez a szemléletmód igen közel áll hozzám! Az igazságot nem kell csinálni, kitalálni, mert amiről szólok – és ezt szoktam is nektek mondani -, ebben semmi új nincs. Semmi olyat nem tudok nektek mondani, amit már ne mondtak volna ki valakik és valamikor. Mindabban, ami itt elhangzik, vagy amit érdemes meghallgatni, megtanulni belőle, az már megvan! Az ember csak rácsodálkozik arra, ami már van. Magam is rácsodálkozom arra, hogy megint eljöttetek.

Az ilyen ember művészete tehát abból áll, hogy képes a tudását, a bölcsességét az adott viszonyokhoz, a maga nagyon is szűk világához vagy köréhez igazítani, ott azt alkalmazni, és ezáltal utat mutatni azoknak, akik hozzá fordulnak. A legszebb név, amit róla mondanak – egyébként kettő is van -, az az, amit maga is használhat, sőt így is nevezik őt a zsidó hagyományban, hogy a bölcs tanítványa. Nem nevezik őt bölcsnek, mindig csak a bölcs tanítványának. A másik elnevezése pedig, amit jelzőként szoktak hozzátenni, hogy az ilyen ember az a valaki, aki tud tanulni, nem pedig tanítani. A bölcs tehát az, aki tud tanulni. Persze nyilvánvaló, hogy ők azért hozzágondolják, azt, hogy aki tud tanulni, az az a valaki, aki képes tanítani és csak az képes tanítani, aki képes tanulni.

Józan, racionális és nem prófétai. Ez az első út, a jámborság első és megszentelt útja a zsidóságban.

A másik út a Caddikok útja. A Caddikok azok a valakik, akik egyáltalán nem kizárólag az ész útján igyekeznek eljutni egészen közel az Istenhez, hanem ők azok, akik a hétköznapi életben a gyakorlat által és az erkölcsi élet komolyan vétele révén válnak a jámborság ideáljaivá. Az aktív élet ideáljai ők. A Caddik szó pedig abból ered, hogy Caddik az az ember, aki megjelenik az Isten bírósága előtt és ott nem találtatik bűnösnek. Nagyon érdekes ez, ahogyan ezt megfogalmazzák a maguk hagyományában a zsidók. Nem azt mondják, hogy megjelenik a bíróság előtt és igaznak bizonyul, hanem ezt, hogy nem találtatik bűnösnek. Utána pedig hozzáteszik azt is, hogy mert nem találtatik senki sem bűnösnek, aki a törvényeknek legalább ötven százalékát az életében képes volt megtartani. Az ilyen ember – és ezt most már én teszem csak hozzá -, az igaz, nem találtatik bűnösnek.

A lelkiismeretében és az életvezetésében számára minden törvény egyenrangú. Nem tesz különbséget a törvények között, sőt az egyik legnagyobb erénye az, hogy minden törvényt egyformán, ugyanolyan fontosnak tart és ugyanolyan erővel igyekszik azt betartani. Ezért ő tulajdonképpen a harmóniának az embere, mégpedig az a valaki, aki az által hoz létre harmóniát az életében, a környezetében, a tanításában, egyben az ő életvezetésében, hogy harmóniát hoz létre a törvények között. Ő az a valaki, aki nem szent. Ez nagyon érdekes. Az ő erkölcsi nagysága vagy a hétköznapi életben való jámbor nagysága nem azt jelenti, hogy szent, főleg nem azt, hogy ő tökéletes. Hanem ő az a valaki, aki egy vadászkutya állhatatosságával ráharap arra, hogy akkor is tovább kell csinálni, hogyha elbuktam. Tehát ő az az igaz ember, aki bukik, de soha nem adja fel! Hanem a hite abban nyilatkozik meg, hogy minden egyes bukása után ugyanúgy föláll, és ugyanazzal a következetességgel igyekszik minden törvényt megtartani. Ő tulajdonképpen a közönséges és egyszerű zsidó ember eszményképe. Azt mondják az írások, hogy ha veszünk egy tökéletes Caddikot, akkor ő még mindig csak egy egyszerű, hétköznapi zsidó ember. Amit csinál és amit megtesz, abban semmi rendkívüli nincs. Egyszerűen csak következetesen – és itt használják ezt a szót -, nem az értelem, hanem az akarat útján igyekszik győzedelmeskedni, begy bizonyos szempontból a saját, gyönge, emberi természete fölött. Ezért, amit ő csinál, az tanítható, amit ő tesz, az a nevelés és a gyakorlás által minden ember számára elsajátítható. Ezért aztán  ő lehet olyan valaki, aki egyszerre Caddik és egyszerre Írástudó, Bölcs Tanító. Ez bár lehetséges, de a kettő el is válhat egymástól. A másik oldalon pedig az áll, hogy miután ő az egyszerű, jámbor zsidó embernek az ideálja, így egyáltalán nem kell, hogy okos legyen. Lehet akár nagyon egyszerű, sőt buta is! A lényeges az, hogy az életvezetése milyen. Az ő ideálképéhez tartozik az is, hogy soha nem veszíti el az önuralmát, harmonikus és kiegyensúlyozott. Azt mondják róla, hogy ő az a valaki, aki mindent a helyére tesz. A Caddik az a mester, aki a dolgokat a megfelelő helyére teszi. A kommentárok és a kommentátorok itt azt mondják, hogy ez pedig nemcsak a külső világra érvényes, hanem a belsőre is. Az a valaki ő tehát, akiben rend van, és aki rendet teremt. Persze azt is hozzáteszik, hogy az ilyen ember már a Messiás világának az embere, mert hiszen a Messiás lesz az a valaki, aki ha eljön, akkor rendet teremt! De itt nem az erőszakos értelmében nézzük, hanem úgy, hogy az a valaki, akiben és aki körül minden a megfelelő helyén van. Ha pedig minden a megfelelő helyén van, akkor ezáltal a dolgok között harmónia alakul ki. Ő az, aki lehetővé teszi, hogy az egyébként egymástól különálló dolgok egységben létezzenek és ezért ő az, aki a világot a rendben megtartja.

Egy történetet szeretnék ide elolvasni.

„Bunan rabbi egyszer néhány tanítványával a város határában sétált. Lehajolt, felemelt egy homokszemet, jól megvizsgálta, majd visszatette a helyére. Aki nem hiszi – mondta -, hogy isten akaratából van ez a homokszem éppen itt, az nem hisz.”

Ebben a történetben pontosan benne van az, hogy milyen az ideális caddik.

A harmadik pedig a haszid. Ahogyan a caddik a normális zsidó embernek a példaképe, úgy a haszid ember pedig a rendkívüliségnek az eszményképe. Ebből a szempontból pont az ellentéte a caddiknak, abból a szempontból azonban közös nevezőn áll vele, hogy nem a racionalitás útján, a tanítás továbbértelmezése és annak tanítása útján kerül közel Istenhez, hanem az életvezetése által. Míg a caddik az ideális normát képviseli, addig a haszid az ideális kivételt. A zsidó hagyományban a haszid ennek a hármas fokozatnak a csúcsa. A caddiknál mindenképpen nagyobb és ő az a radikális ember, aki a végsőkig eleget akar tenni és eleget is tesz a maga szellemi elhivatottságának. Az a valaki, aki megtartja a törvényt, ugyanúgy, ahogy a caddik, de annál sokkal többet tesz. Kiválaszt a törvényből egy-egy dolgot és azt már-már egy érzelmi túlfűtöttséggel, elhivatottsággal és megszállottsággal valósítja meg. Ezért egy haszid soha nem válik az egyetemes normává. Sok esetben különc, sok esetben olyan valaki, aki a zsidó közösségben is a maga haszid jellegzetességei révén, követhetetlen. Lehet tőle tanulni, de nem lehet őt követni. Túllép azon, amit elvárnak tőle. Nem tartózkodó és nem megfontolt. Tele van érzelmekkel, tele van egy bizonyos szempontból akár túlfűtöttséggel is. A haszid szóban három szó ötvöződik: jóságos, szeret, és a kegyelem működik benne. Őt szokták egyébként jámbornak fordítani, de ez egyáltalán nem fejezi ki igazán, hogy miről is van őbenne szó. Több tilalmat vesz magára, és több parancsot teljesít, mint ami a törvényben benne van, de mindig azt mondja, hogy ez csak énrám kötelező.

A Misnából szeretnék hozni ide egy tipológiát. A Misnában olvashatjuk azt –mert itt majd megjelenik a haszid ember is -, hogy milyen négyféle hajlamú ember létezik a földön. Az első, aki azt mondja, hogy ami az enyém, az az enyém; ami a tiéd, az is az enyém. Ez tulajdonképpen a gonosz, a rosszindulatú vagy rosszhajlamú ember. A második, aki azt mondja, hogy ami az enyém, az az enyém; ami a tiéd, az a tiéd. Ő a hétköznapi ember, de egy kissé pejoratív felhanggal. Azt mondják, hogy Szodoma lakói voltak ilyenek. No akkor Budapestről mit mondhatnánk el? A sorsáról ne is beszéljünk… A harmadik típus azt mondja, hogy ami az enyém, az a tiéd is; ami a tiéd, az az enyém is. Ez pedig az egyszerű zsidó ember. A negyedik pedig azt mondja, hogy ami az enyém, az a tiéd; ami a tiéd, hát az a tiéd. Ez pedig a haszid ember.

Na most tehát, a caddik az a valaki, aki a mindenki számára kötelezőt teszi meg. A haszid pedig az a valaki, aki a saját számára kötelező valamit teszi meg és soha nem gondolja azt, hogy az a másik számára is kötelező. Lehet szélsőséges és radikális, a törvényt megtartja, de túllép rajta. 1500 haszid hagyomány során – és ez nagyon érdekes, hogy milyen más fejlődési utat követett a zsidóság -, a haszidok soha nem alkottak önálló csoportot. Mindig bent maradtak abban az adott közegben, a legprofánabb, legegyszerűbb, a leghétköznapibb közegben, aminek a polgári voltak. Ha körülöttük valamilyen iskola ki is alakult, az soha nem olyan iskolát jelentett, hogy haszidok együtt hoztak létre valamit, hanem egy-egy haszid körül alakult ki valami. Teljesen más út ez, mint a szerzetesség útja, ahol azok, akik nagyon-nagyon akartak egyfajta gyakorlati tökéletességre eljutni, azok kivonultak a világból, összejöttek és egymással akartak létrehozni valamilyen közösséget. A haszid hagyomány egészen más és számomra roppant szimpatikus. Ebben egyébként az is benne van, hogy a zsidóság nagyon óvakodott attól, hogy ezek a személyek ne integrálódjanak a társadalmukba. Állandóan azt akarták, hogy ezek mindig visszatérjenek, sőt soha ne is menjenek el, abból a közegből, amiből kiemelkedtek. Hasziddá nem lehet senkit sem nevelni, mert hasziddá az ember válik és nem mindenki válhat azzá, csak azok, akiknek megvannak az adottságaik, hogy azzá legyen. Azt mondják a haszidról, hogy ő az a valaki, akinek az életében a jó, a saját természetévé válik, aki örömmel teljesíti a törvényt.

Akkor most jöhet az, amit ígértem, mert most már jól lehet látni, hogy mit is jelent az, hogy haszid és haszid - történet. Az a valaki, aki az egyediségnek az ideálját hozza. Egyet már mondtam a kincsről, de most még egyet mondanék az első ponthoz. A mindennapi értelem ezért aztán a haszidot örültnek tarthatja, mert nem a normálisnak, hanem a rendkívülinek a csúcsán áll.

„Bunam rabbi mesélte. Egyszer út közben, Varsóhoz közeledve, úgy éreztem, hogy el kell mesélnem egy történetet. A történet azonban világi jellegű volt, és tudtam, hogy a körém gyűlt emberekből csak nevetést fog kiváltani. A gonosz ösztön megpróbált hevesen lebeszélni. El fognak hagyni az emberek, hiszen, ha ilyen történetet hallanak tőlem, akkor nem fognak többé rabbijuknak tartani. Én azonban, lelkem mélyén így gondolkodtam: Mit törődsz te Isten titkos rendelésével? Azután eszembe jutottak Pinhasz rabbi szavai: A mulattatás a Paradicsomból származik és éppúgy a tréfák is. Így aztán a lelkemben lemondtam arról, hogy rabbi legyek és elmondtam a történetet. Az összegyűltek hatalmas nevetésben törtek ki és mindenki, aki eddig távol tartotta magát tőlem, csatlakozott hozzám.”

Ugye most visszatértünk Fowlerhez, a hatodik vagy hetedik fokhoz, az univerzalizáló hithez. Az első volt az, hogy a mindennapi élet örültnek tartja.

A második. A saját létfenntartása iránt, közömbösséget tanúsít. Ide is hoztam egy történetet.

„A Főnyeremény. Jehiél Meir rabbi, felkereste későbbi mesterét és örömtől sugárzó arccal újságolta el neki, hogy sorsjátékon megnyerte a főnyereményt, mert addig szegény ember volt. Nem az én bűnöm – mondta a caddik. Jehiél rabbi hazament és a pénzt szétosztotta a szegények között.”

Egy másik történet is jönne ide:

„Az éhínség idejében a rabbi kinyitotta az éléskamráját és így szólt: Bejöhetnek az Írás, a Misna, a Talmud, és a Haggáda ismerői, de ne jöjjenek be az egyszerű néphez tartozó emberek. Akkor előfurakodott rabbi Jonathán ben Amrán, belépett és így szólt: Mester, adj ennem! A rabbi ezt kérdezte: Olvastad az írást? Nem – felelte. Tanulmányoztad a Misnát? Nem. Ha így van, miért etesselek? – Etess, mintha kutya vagy holló volnék. Amikor elment a rabbi leült és morgolódott magában mondván: Jaj nekem, hogy kenyeremet olyan embereknek adtam, aki az egyszerű népből való. Akkor agy szólt hozzá Simon Ben rabbi: Ez talán éppen a tanítványod, Jonatán ben Amrán volt az, aki nem akart előnyt szerezni magának a törvény ismerete által. Utánajártak és kiderült, hogy úgy van. Akkor a rabbi így szólt: Jöjjön be mindenki!”

A harmadik. A mély hithez vagy egyetemes hithez tartozik az is, hogy az ilyen emberek a szenvedés értékét és értelmét ismerik és gyakorolják. Nem akarják magukat megőrizni a szenvedéstől, főleg pedig senkin sem vesznek erőszakot. Inkább elszenvednek bármiféle erőszakot. Ez a mély hit harmadik jellemzője.

„Az új öltöny. A kis Dávid apja szegény ember volt és egyszer a kemény tél beálltakor nem tudott a fiának meleg ruháról gondoskodni. Végül aztán sikerült összekuporgatnia a ruhára való pénzt. Amikor Dávid először ment iskolába, az új ruhájába, észrevett egy még szegényebb fiút, aki rongyos ruhában reszketett. Ruhát cserélt vele, majd otthon elmesélte anyjának, mi történt. Vedd föl a régi ruhádat és menj vissza az iskolába, mondta neki az anyja. Ha az apád megjön, és megtudja mit tettél, dühében el fog verni. Mire a kisfiú így felelt: De anya, az még mindig jobb, mert ha megver, lecsillapítja haragját.”

Most pedig következzék egy nagyon szép történet. Ez nem ilyen pici és rövid, hanem hosszú és nagy. De csak egy oldalnyi hosszúságú. Egészen más jellegű.

„Mikor Mózes fölment a hegyre, hogy átvegye a Tórát, találkozott a Szenttel. Áldassék aki ott ült és koronákat font a betűk fölé! (Ez azt jelent, hogy megkapta a tízparancsolat egyszerű szövegét és nekiállt, hogy azt ilyen szép betűkkel meg cifrákkal, széppé tegye. P.F.) Akkor így szólt hozzá: Világ Ura, ki fog vissza Téged? Azaz miért nem elégedsz meg a betűkkel úgy, ahogyan vannak, hogy még koronát, vagy ékecskéket is illesztesz a Tóratekercsen lévő betűk némelyikéhez. Így válaszolt neki: Van egy férfi, aki számos nemzedék múlva él majd, Akiba ben Joszefnek fogják nevezni, rengeteg előadást tart majd, minden egyes ékecskéről. Mózes így szólt: Világ Ura, mutasd meg őt nekem! Így válaszolt: Fordulj meg! Mózes ment és leült Akiba tanítványainak nyolcadik sora mögé, de nem értette, amit Akiba tanított. Ekkor elhagyta minden ereje, azaz megrendült, mert nem volt képes követni a Tóra szövegét, amit pedig ő maga adott át. Amikor Akiba egy olyan ponthoz érkezett, amellyel kapcsolatban tanítványai megkérdezték, honnan tudja, így válaszolt nekik: Ezt a tanítást Mózes kapta a Sínai hegyen. Ekkor megnyugodott Mózes elméje. Megfordult és a Szent elé lépett. Áldassék! És így szólt hozzá: Világ Ura! Van egy ilyen embered és az én közvetítésemmel adod át a Tórát? Ő így válaszolt: Hallgass! Így áll a tervemben. Erre ő így válaszolt: Világ Ura! Mutasd meg nekem, mennyire ismeri a Tórát! Mutasd meg azt is, mi ezért a jutalma! Ő így szólt: Fordulj meg! Megfordult és látta, hogy mérik ki húsát a mészárszéken. Akiba húsát a hóhér kínzásai szaggatták szét. Ekkor ezt mondta neki: Világ Ura! Ez a Tóra? És ez a jutalma? Az Úr így felelt: Hallgass! Így áll a tervemben.”

Tehát a harmadik pont ez volt. Ismeri a szenvedés értelmét és értékét. Nem vesz senkin sem erőszakot, inkább maga szenvedi azt el.

A negyedik. Szereti az életet, szereti mindazt, ami van, ami él, de mégsem ragaszkodik hozzá. Nem függ mindattól, ami van és, ami él, beleértve a saját életét is. Minden élővel közösségben van vagy közösséget él át.

„A gyűrű. Egy szegény ember, olyankor kopogtatván Smelke rabbi ajtaján, amikor épp semmi pénz nem volt a háznál, egy gyűrűt kapott. Alighogy ez a rabbi feleségének a tudomására jutott, az heves szemrehányásokkal illette férjét, amiért azt a becses ékszert - még egy nagy és nemes kő is csillogott benne -, odavetette egy ismeretlen koldusnak. Smelke rabbi visszahívatta a szegény embert és ezt közölte vele: éppen most tudtam meg, hogy a gyűrű, amit neked adtam, nagyon értékes. Vigyázz, nehogy elkótyavetyéld!”

Az ötödik pont. Aki a hitnek a legmagasabb fokán van, az a saját érdekeit irracionális módon képes föláldozni másokért. Miközben szereti a saját életét, és tudja is értékelni mindazt, amit feláldoz másokért. Az ilyen emberre az jellemző, hogy képes háttérbe szorítani, nemcsak a saját érdekeit, hanem a saját önérvényesítését is.

„Egyszer egy péntek délután, amikor Dávid rabbi éppen úton volt, a lova megállt és egy tapodtat sem akart tovább menni. A kocsis ütni kezdte a jószágot, de a caddik tiltakozott. Rabbi, kiáltott a kocsis, mindjárt lemegy a nap és itt a szombat! Ebben teljesen igazad van!– válaszolta a rabbi. Ez pedig azt jelenti számodra, hogy valahogy meg kell értetned magadat a lovakkal.”

És a másik, ami ugyancsak ide tartozik:

„A Pulyka. Chaim rabbi kiválasztott egy csapat szegény embert a városban, akik között havonta pénzt osztott szét, de nem csekély alamizsnát, hanem mindenkinek annyit, amennyire az ő és családja fönntartására szüksége volt. Egyszer, amikor piacnap volt a városban, az egyik baromfikereskedő egy szokatlanul szép pulykával jelent meg a városban. Nyomban elvitte a rabbi házába, és megvételre ajánlotta feleségének a szombati asztalra. Ő azonban sokallotta az árát, a kereskedő pedig nem hagyta ott kevesebbért a pompás állatot. Az asszonynak azonban hamarosan tudomására jutott, hogy azon emberek egyike vásárolta meg a pulykát, aki férjétől szokott adományokat elfogadni. Lám, ezek a te szegényeid! – panaszolta a férjének – Én nem tudtam megvenni, mert nekem túlságosan drága volt, ő pedig megvette! Ennek az embernek tehát egy finom pulykára is szüksége van a szombatra. - mondta a caddik. Ezt eddig nem tudtam, de most hogy tudom növelnem kell a havonta neki adományozott összeget!”

A következő, a hatodik pont. Az ilyen ember, a haszid, ha akarja, ha nem, egyszerűen az által, ahogy él, vezető egyéniséggé válik. De a vezető egyénisége azt jelenti, hogy képes sorsközösséget vállalni mindenkivel, és ha vezet vagy tanít is, vagy ahogyan él, ebből mindig egy nagyon mélységesen nagy emberség sugárzik ki. Mindenkivel képes egységben lenni. (Itt most az emberekre vonatkozik ez.)

„Az irigy. A rabbi egyszer odament az utcán egy emberhez, aki magas hivatalt töltött be és éppolyan gonosz, mint amilyen hatalmas volt. Megragadta a kabátja szegélyét, majd így szólt hozzá: Uram, irigyellek! Ha majd megtérsz Istenhez, életed minden szeplője, ragyogó fénysugárrá változik. Te pedig csupa fény leszel. Uram, nagyon irigyellek fényességedért.”

És a következő:

„Azt mondja a rabbi: Ha embertársad eltávolodik tőled, neked kell közelebb kerülnöd hozzá, hogy a rést kitöltsd. Sámuel rabbi mesélte, Ráfáel rabbiról. Nyáron egy utazás alkalmával szólt nekem, hogy üljek az ő kocsijába. Azt mondtam, félek, mert akkor szűken leszünk. Mire ő különös rokonszenvvel így szólt hozzám: Akkor szeressük egymást jobban és elférünk! És miután imádkoztunk, azt mondta: Isten hatalmas barát! Ráfáel rabbi mondta: A kimértség mérhetetlen nyavalya. (Ugye a caddik – haszid különbség! A kimértség mérhetetlen nyavalya! Az ember mindig kimér, méricskél, egyensúlyoz az embertársaival érintkezve. P.F.) Amikor pedig megbetegedett és a halálközelségét érezte, így szólt: Most minden érdemet félre kell, tenni, hogy egyetlen zsidótól se válasszon el.”

A hetes pont: a haszidok nem tökéletesek és nem hibátlanok. Ide nem nagyon találtam történetet, de mondjuk egy olyan valamit mégiscsak, ami a szemléletmódjában ide tartozhat. Ez pedig a tíz alapelv tanítása.

„Magidd rabbi így szólt tanítványához Zuszja rabbihoz: A szolgálat tíz alapelvét nem tudom neked megtanítani, de egy kisgyerektől vagy egy tolvajtól, megtanulhatod őket. Három dolgot tanulhatsz a gyerektől: minden ok nélkül vidám; egyetlen pillanatig sem tétlenkedik; ha valamire szüksége van, képes erőteljesen kívánni. Hetet pedig a tolvajtól tanulhatsz meg: mindig éjjel van szolgálatban; ha egyik éjjel nem készül el dolgával, rászánja a következőt is; ő és a többi szakmabeli szeretik egymást (a papok tanulhatnak sokat a tolvajoktól! P.F.); csekély dologért is kockára teszi az életét; a zsákmánya olyan keveset ér számára, hogy egy lyukas garasért odaadja; bármely ütleget és bajt, zokszó nélkül elszenved; és végül, mesterségének a szerelmese és azt semmi pénzért nem cserélné másra.”

Akkor végül pedig most jönne a nyolcadik pont. Ez pedig az, ahogy Fowler mondja, hogy az ilyen emberekre az jellemző, hogy eredetiek. Ezért pedig utánozhatatlanok, és olyan valakik, akikből valami nagyon egyéni sugárzik. Olyanok lehetnek, hogy nem csak arra törekednek, hogy a törvényt mind megtartsák, hanem abból valamit egészen rendkívüli módon gyakoroljanak. Éppen talán emiatt is eredetiek és utánozhatatlanok. Ide többet is szeretnék hozni, mert ennek az eredetiségnek nagyon sok oldala van.

„Mivégre lett teremtve az ember? (Itt a tanítás eredetiségéről lesz szó. P.F.) A koczki Mendel rabbi egyszer megkérdezte tanítványát, a razimini Jakob rabbit: Jacob mivégre lett teremtve az ember? A megkérdezett így válaszolt: azért, hogy a lelkét tökéletesítse. Jacob – mondta a caddik -, így tanultuk ezt tanítónktól Bunan rabbitól: valójában az ember azért lett teremtve, hogy magasba emelje a mennyet.”

Most pedig megint a tanítás eredetiségéről:

„Hol lakik az Isten? Ezzel a kérdéssel lepte meg a koczki rabbi a nála vendégeskedő tudós férfiakat. Hát azok kinevették. Miket beszél? Hiszen a világ tele van az ő dicsőségével. Ő azonban így válaszolt a saját kérdésére: Isten ott lakik, ahová beengedik.”

„Bunan rabbi mondta egyszer: Ha szombatnapon tele van a szobám emberekkel, nehezemre esik a tan szavait mondanom nekik, hiszen mindenkinek a saját tanítására van szüksége, mindenkinek a maga Tórájában kell tökéletesebbé válnia. Éppen ezért, amennyit adok az embereknek, ugyanannyit el is veszek tőlük.”

Akkor pedig jöjjön ide egy utolsó. „Három évig vitatkozott Sammáj és Hillél isoklája, akik Jézus kortársai voltak. Sammáj iskolájába tartozók ezt mondták: a halachában a mi nézetünk szerint kell dönteni. Hillél iskolája pedig azt mondta, hogy a halachában a mi nézetünk szerint kell dönteni. (Háláchá=a zsidó törvény általános megnevezése.) Ekkor megszólalt egy isteni hang és ezt mondta: Egyik is, másik is, az Élő Isten Igéje. Ebben a dologban azonban Hillél iskolája szerint kell dönteni. A sevilla-i rabbi erről azt írja a magyarázatában, hogy a franciaországi rabbik állítólag feltették a kérdést: Hogyan lehetséges, hogy mindkét szó az Élő Isten szava? Amikor az egyik tiltja azt, amit a másik megenged. Ez volt a válasz: Amikor Mózes felment a mennybe, hogy átvegye a Tórát, minden kérdéshez mutattak neki 49 tiltó és 49 megengedő okot. Mózes megkérdezte erről Istent és azt a választ kapta, hogy ez minden nemzedékben a bölcsek és a jámborok dolga, és rájuk van bízva a válasz.

Akkor ezt most befejeztem. Ez volt tehát az utolsó foka a hitnek, amit ez a nyolc ismérv jellemez. Még azonban két dologgal adós vagyok. Az egyik, hogy Fowler, amikor elmondja ezeket a lépcsőket, akkor direkt nem mondja azt ki, hogy a hit egymásra épülő fokairól, amikor beszél, akkor itt egyfajta minőségi rangsorról beszél-e. Ezt eléggé nyitva hagyja. Mert bizonyos szempontból, ahogy erről beszél, bennfoglaltan végül is feltételezhetjük azt, hogy ez egymásra épülő, a hitnek minőségben is egyre magasabbra jutó fokait jelenti. Máshol azonban arról beszél, hogy mindenkinek a maga fázisában először meg kell élni, vagy be kell teljesítenie azt a fázist. Nem lehet fázisokat kihagyni vagy átugrani. Vagy ha ilyen történik is, akkor ott hátrányok fognak keletkezni, amiket később be kell pótolni. Miközben mindez úgy tűnik, hogy ez minőségileg egyre emelkedő kategóriákat jelent, aközben azt is mondja, hogy azért ha valaki a személyiségének, a helyzetének egy adott fokán valamilyen hit-fázisban van, az akkor a legjobb, amit ő tehet, hogy azt megéli úgy, ahogy azt meg tudja élni. Egyáltalán nem beszél arról, hogy itt az embernek az volna a dolga, hogy elkezdi erőltetni azt, hogy ő itt feljebb jusson. Ahogyan emlékeztek is, hogy mondtam a legelején, hogy nem értelmezni akar, nem magyarázni akar, hanem amikor leírja ezeket a fokokat, akkor egyszerűen csak azért írja így le, mert szeretne megérteni. Nem akar ezzel zárt kategóriákat alkotni. Egyáltalán nem bíztat bennünket arra, hogy mindenkit beskatulyázzunk, ezen ismérvek alapján. Ez éppen ellentétes volna, azzal a logikával, aminek nyomán ő erről beszél, mert hiszen azt mondja, hogy itt a hit fejlődéséről van szó. Ezzel meg eléggé ellentétes az, hogy elkezdje az embereket kockákba nyomorítani.

Na most itt elég nagy bajban vagyok, mert egy picit szeretném veletek ismertetni azt, hogy az életkorhoz kapcsolódóan, százalékos arányban, mit figyelt meg. Itt inkább csak mondanék egy-két fontos adatot. 13 éves kortól kezdte el és Fowler, külön vette a férfiakat és a nőket.

Ide elmondanám zárójelben, hogy a harmadik fázis, az a serdülő hite. A negyedik fázis a felnőtt, a racionális ember hite. Az ötödik fázis az érett hit és a hatodik fázis pedig ez a legmagasabb, az univerzalizáló hit foka.

13 és 20 éves kor között a következőket állapította meg. A 2. és a 3. fázis közötti, még a serdülő hitét sem elérő jellegzetességeket talált, a férfiak 8%-nál, nők 17%-nál. A serdülő hit jellemezte a férfiak vagy fiúk 54 %-át és a lányok 47%-át. A 3. és a 4. között 27%, a férfi és 30 % a nő aránya. Majd pedig a 4., a felnőtt, kritikus, individuális hitű a férfiak 4%-a, és a lányok 7%-a. Efölé senki sem jutott 20 éves kora alatt.

21 és 30 éves kor között a következőket állapította meg. Most én csak a 3. fázistól fogom mondani. A férfiak 16 %-a serdülő hittel bírt, a nőknek 20%-át találta itt. A 3. és a 4. között 32 % a férfi és 35% a nőknél. Az individuális hit: 45%-ban jellemző a férfiakra, és 36%-ban a nőkre. A 4. és az 5. között, egy picit elindulva az érett hit felé: a férfiaknak csak az 5%-ára, a nőknek pedig csak 2%-ára volt jellemző. Érett hitet 30 éves korig sehol sem talált.

Na most 31 és 40 között a következőket állapította meg. Ami itt nagyon érdekes, hogy visszafejlődés is van. Erről most nem akarok semmit sem beszélni, bár nagyon izgalmas. Tehát a 3. fázisban, a serdülő hitben van a férfiak 33%-a, a nők 42%-a. A 3. és a 4. között: a férfiaknál szinte semmi, a nőknél pedig 14%. Individuális, felnőtt hitet talált: férfiak 25%-nál, a nők 17%-nál. A 4. és az 5. között van a férfiak 20 %-a és a nők 17%-a. A legmagasabb szint 40 éves korig az 5. fok (az érett vagy összekötő hit) volt: a férfiak 20%-a, a nők 8%-a tartozott ide.

41 és 50 éves kor között egy nagyon furcsa jelenség van. Megint tapasztalható visszafejlődés, de a csúcson. Vagyis az alacsonyabb hitből sokan feljebb léptek, de az 5. szintről egy csomóan visszaléptek. A következő, legalábbis a férfiak esetében így van: serdülő, 3. fokú hite van a férfiak 10, a nők 8%-ának. A 3. és 4. fok között szinte senki nincs. Individuális hite van a férfiak 60, a nők 54%-ának. A 4. és 5. fok között van 26% férfi és 15% nő. Itt jön egy érdekes dolog, a 41 és 51 éves kor közötti férfiak 51%-a tartozik csak az összekötő vagy érett hitűek közé, és a nőknek csak 23%-a. A nők úgy tűnik, hogy egyenletesebben fejlődnek.

51 és 60 éves kor között. Nagyon furcsa visszafejlődés történik itt megint. A 2. szintre lebukik a nők 15%-a, a férfiak viszont nem tanyáznak itt. A serdülő fázisban van a férfiak 40%-a, ez pedig a fejlődésnek egy nagyon sajátos fázisa, visszatérnek ide; a nők 29%-a van itt. A 4., individuális hit fázisban van a férfiak 40%-a, a nők 14%-a. A 4. és az 5. fázis között csak a nők vannak 14%-kal. Érett hitet mutat a férfiak 20%-a, és a nők 29%-a.

A 61 éves kor fölött. Serdülő hite van a férfiak 12%-ának, a nők 37%-ának. A 3. és 4. fázis között a férfiaknál 28%-ot talált. Az individuális hit fázisában, 19% férfi és 37% a nő aránya. A 4. és 5. fázis közöttiek: 19%, a férfi és 10% a nő. Az érett hit fázisában vannak: 16% a férfi és 17% a nő. Itt azért már érezhetően beáll valamilyen egyensúly. Az 5. és 6. fázis közé került 3% férfi, a nők pedig nem. A 6. fázisban pedig senkit sem talált, aki markánsan ide lett volna nevezhető.

Persze hozzátenném ide azt is, hogy csupán 400 emberrel történt ez a mély interjú, ami alapján ezt fel sikerült állítani. Tehát nyilván, hogyha nagyobb a merítés és még precízebb a módszer, akkor kijöhetnének árnyaltabb adatok is. Mégis fontosnak tartottam azt, hogy ezt lássuk. Mert direkt nem akartam minden egyes fázist életkorhoz kötni, mert jól láthatjuk, hogy ez egy mennyire árnyalt jelenség.

Egy gondolatot szeretnék még elmondani nektek, hogy a mély hitre nagyon jellemző és a haszid hagyományban is ugyanazt lehet olvasni, hogy ez mindig egyet jelent azzal, hogy az illető egy adott közösségben vagy egy adott körben, adott szokásoknak megfelelően gyakorolja a hitét. Lehet az illető különc vagy követhetetlen, vagy egészen személyes és egyedi, de mindig jellemző rájuk az, hogy ezer szállal vannak belegyökerezve egy adott vallási kultúrába. Sőt, akárhol olvastam erről, mindig az derül ki, hogy ez az ezer szállal való gyökerezettség és a vallás hagyományainak a megtartása, és annak az időről időre való felülmúlása, ez éppen a fejlődésnek az egyik záloga. Tehát, hogy itt nem egy esetleges dologról van szó, hanem valami törvényszerűségről. A kérdés pedig az, hogy miért? Azért, mert azt láttuk az összekötő hitnél, hogy az összekötő vagy értett hitnél, az 5. fázisban, megjelennek még a paradoxonok - bár ezek ilyen paradoxon formájában vannak még -, de képesek egyetlen ember életében, élhetővé válni. Vagyis, hogy az illető racionálisan ellentmondó hitigazságokat képes gyakorolni. A vallási hagyomány az a közeg, amely lehetővé teszi azt, hogy adott esetben, a Kinyilatkoztatásban meglévő ellentmondásokat ne elméletben kelljen feloldani, hanem a gyakorlatban. Vagyis, hogy az ember miközben gyakorolja a vallását – persze mondhatnám azt is, hogy elsősorban gyakorolja a hitét -, aközben, bár racionálisan egymásnak ellentmondó dolgokat képvisel, lehet, hogy az egyik pillanatban olyasmit mond, amit a következő pillanatban megcáfol a maga szavával. Mégis pedig azáltal, hogy ő él ebben az árnyalt és összetett hagyományban, ezáltal meg is valósítja azt az összetettséget és egymásnak való ellentmondásosságot. Amit persze lehet, hogy fejben soha sem lehetne feloldani, de az életben fel lehet oldani! A hatodik fázisban azok az emberek vannak, akik már nem ebben a kettőségben, nem állandóan egyszer ezt és egyszer azt csinálják, hanem valamiképpen mindig az egészet képviselik. Rejtetten ebben benne van az ellentmondásosság, de ahogy ők azt megélik, nem érezzük már rajtuk azt, hogy egyszer ezt mondják és egyszer azt, hogy itt valami ellentmondásosságot képviselnének, adott esetben valami nagyon szent módon. Hanem azt látjuk rajtuk, vagy amikor találkozunk velük vagy olvassuk őket, hogy lehet az, hogy egy hihetetlen nagy ellentmondás van, de ők valami nagyon nagy egységet képviselnek a személyükben és az életmódjukban. Ezért lehet olyan hihetetlenül jelentős az, hogy a hitünket egy adott esetben egy olyan hagyomány rendszerében éljük meg, amely arra épült, hogy vannak benne irracionális elemek, hogy miután kinyilatkoztatásnak fogadott el egymásnak racionálisan ellentmondásos kijelentéseket, ezért kénytelen volt olyan gyakorlatot kialakítani, amelyben ezt az ellentmondásosságot a gyakorlatban fel lehet oldani. Ilyen rendszert a valláson kívül, nem nagyon lehet látni, legalábbis olyat, ami az élet minden területét lefedi. Mert a művészet is képes ilyesmire, de az életnek csak egy keskeny szeletén. A sport is képes ilyesmire. Sok minden képes ilyesmire, de úgy tűnik, hogy a hagyomány gyakorlata, az élet minden területére képes érvényt szerezni a Kinyilatkoztatásnak. Amely azonban nem csak racionális. Ezt tartottam igen jelentősnek elmondani. Mert ez azt jelenti, hogy nyilván nemcsak, mondjuk az 5. fázisban lévő ember számára fontos az, hogy elkezdje csinálni, hanem, hogyha fejlődni szeretnénk, ez mindig egyet jelent azzal, hogy próbáljunk meg adott esetben egymásnak ellentmondó dolgokat csinálni, és persze annak minden következményét, tapasztalását, mindent aztán magunkban összefoglalni. Ezért van az, hogy kívülről nem tudunk olyan okosak lenni, hogy először kitaláljuk, hogyan jön létre egy egység, majd amikor kitaláltuk, hogy elméletben hogy kell csinálni, akkor elkezdjük azt csinálni. Így ezt egyszerűen lehetetlen tenni. El kell kezdeni gyakorolni, mert a gyakorlatban oldódnak fel ezek az ellentmondások.

Ezt akartam nagyon hangsúlyozni, mert ez ennek a hit, mint fejlődő folyamat leírásának a lehető legfontosabb tanulsága. Persze nagyon sok máson túl.

A következő alkalommal össze szeretném kötni azt, amit eddig elmondtam, hogy a hit fejlődő folyamat azzal, hogy a hit – ahogyan erről tavaly is sokat beszéltünk -, az észleléssel, az érzésekkel, a gondolkozással, az ítéletalkotással, meggyőződéssel együtt valamilyen cselekvéshez is kapcsolódik. Szeretnék nektek megint csak ók által leírt dolgokat hozni, hogy az erkölcsi cselekvésnek milyen fázisai lehetnek. Vagyis, hogy az adott hit hogyan jellegzi meg az erkölcsi cselekvésnek a motívumait. Tehát, hogy az ember miért csinálja a jót? Hiszünk, ez összekapcsolódik sok mindennel, és ebből a hitből valamilyen motiváció fakad, hogy miért tesszük a jót. Ezt pedig le is lehet írni, nagyon érdekes! Mert ebben a tükörben megnézhetjük magunkat, hogy mi is indít bennünket a jóra.

Még egy dolgot szeretnék a következő alkalommal. Egy picit, egyetlen szentírási történet kapcsán beszélni a mély hitről. Mert a Szentírásnak van egy története, amelyben Jézus azt mondja, hogy: „Asszony, nagy a te hited!” Szeretném elemezni azt a szentírási részt, amelyben azt látjuk, hogy valaki Jézus minősítése révén, úgy tűnik, hogy mély hitű. Ebből pedig majd nagyon szép következtetéseket vonhatunk majd le, és ezzel majd kiegészíthetjük a zsidó hagyományt egy kis kereszténységgel.   

Köszönöm a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Részletek, gondolatok Pálferi előadásaiból minden héten

Te is kéred? Hova küldhetjük őket?