2002.10.29

Megosztom
Elküldöm

Múltkor hallhattatok sok haszid történetet, erről még csak annyit - visszautalva - hogy ha nehéz időszakomban vagyok, engem kizárólag a történetek tudnak életben tartani, többek között ezek haszid történetek. Elég piszkosra olvastam már ezeket a könyveket, nagyon örülök hogy megvannak. Nektek is ajánlom, ha a szentek élete túl komoly olvasmány, akkor a haszid történeteket lehet elővenni, nagy segítségetekre lehetnek.

Azt ígértem mára, hogy a mély hit jellemzőiről fogok beszélni de egy Szentírási rész kapcsán amelyben maga Jézus mondja azt, hogy "asszony, nagy a te hited!" Ennek a történetnek az elemzése sok tanulsággal szolgálhatna, de nem ezt szeretném előrevenni, hanem inkább egy másik kutatást.Erről is szóltam, ez pedig nem teljesen az amit mondtam nektek múltkor, hogy egyértelműen mi az, ami bennünket a jó cselekvésében motivál, hanem egy másik kutatást hozok mert ezt fontosabbnak tartom. Ezt egy szerzőpáros publikálta a nyolcvanas évek elején és azt vizsgálták benne - ők is interjúkat készítettek sokszáz emberrel - hogy a vallási ítéletalkotásnak milyen motívumai lehetnek. Vagyis nem azt kérdezték, hogy mi van az ítéletalkotás végén, ki miért dönt jól vagy rosszul a helyes vagy a rossz irányban, hanem ők azt föltételezték azt mutatták ki ebben a kutatásban hogy egyrészt minden embernek sajátja az, hogy vallási ítéleteket alkot. Ezek a struktúrák a működésmódunknak a legmélyén vannak, minden emberre - felekezettől függetlenül is - jellemzőek és ezen struktúrák meghatározzák azt, hogy egy kérdéshez, adott esetben egy Istennek tett ígérethez, egy erkölcsi döntéshez ami valamilyen formában összefügg Istennel, hogyan fogunk közelíteni. A kutatók ketten voltak, azt is mondták, hogy ezek a struktúrák nem állandóak bennünk hanem változnak. Történetesen hat fázist különböztettek meg, de a hat fázisról azt mondták, hogy egyrészt van egy nulladik. Ez a mániájuk, mert Fowernek is ez volt, hogy van egy nulladik. Természetesen akkor is történik valamiféle vallási ítéletalkotás mikor az ember még a személyiségében nem elég érett ahhoz, hogy egyáltalána föltételezzük azt, hogy egy szabad döntésről van szó, vagy hogy egyáltalán megvannak az elemi föltételei egy személyes ítéletalkotásnak. De ezzel együtt is egy pici gyerek is már bizonyos kérdésekben dönt. Ha ezek az adatok

megkérdőjelezhetőek is , azt mondták hogy ez mind a nulladik szinthez tartoznak, majd fogom mondani hogy mi az első. A hatodikra pedig azt mondták, hogy ez inkább teoretikus, elképzelt, idealizált struktúra. amire talán mondjuk a Szentírásból vagy innen-onnan hozhatnánk példákat, de az interjúk során ezzel kapcsolatos adatokat nem tudnak fölhozni. Még erről egy-két bevezető mondatot:egyrészt kiderült az, hogy ezek a vallási struktúrák amelyek a döntéshozatalunkat befolyásolják, tökéletesen, vagy majdnem teljesen függetlenek a felekezettől és a vallástól, sőt még attól is hogy valaki ateistának tartja-e magát vagy nem. Ugyanis ha egy dilemma-szituációt adunk föl egy olyan valakinek aki ateistának tartja magát, tulajdonképpen különösebb nehézség nélkül valamilyen döntéseket meg fog tudni hozni. Ezzel ők két dolgot akartak mondani. Az egyik: bennük is adott a vallási ítéletek alkotására alkalmas belső és mély struktúra, de azt is hozzátették, hogy egyáltalán nem akarják ezzel azt állítani, hogy az ateista embert burkoltan vallásosnak tekintenék hanem csak arról beszélnek hogy létezik egy ilyen struktúra a személyiségünkben. Az ateista ember is képes a bennelévő ilyen jellegű struktúrája alapján döntéseket hozni. Természetesen beszéltek arról, hogy ezek a struktúrák alakulnak és változnak bennünk és fejlődést jelentenek bennünk, ők ezt sokkal határozottabban állították mint ahogy Fower fogalmaz, de kimondottan erről nem beszélt. Egyáltalán nem kérdezték ezekben a kutatásokban, hogy hisznek-e Istenben vagy nem. Azt sem firtatták, hogy milyen felekezetnek vagy vallásnak tagjai. Egyáltalán nem érdekelte ez őket, kizárólag erre a mélystruktúrára voltak kíváncsiak. Még egy dolgot mondtak, - ez megintcsak nagyon fontos - hogy a vallási ítéletalkotásaink létrejöhetnek alapvetően irracionális, vagy adott esetben racionális motívumokra hivatkozó de tagadták hogy egy olyan íve lenne ennek a dolognak hogy az ember először a fejlődése során vallási ítéleteket alkot, majd ebből kinő, racionálissá válik, ésszerű emberré lesz és már nincs szüksége ezekre a vallási ítéletekre. Azt mondták, hogy a vallási ítéletalkotás ilyen értelemben nincs összefüggésben a racionalitással. Racionális és irracionális alkatú emberekre egyaránt vonatkozik. Viszont még két dolog. Ezek mind fontosak, muszáj hogy elmondjem hogy jól lássátok ezt a közeget ne csupán majd a pontokat. Azt is állították, hogy miközben ezek a struktúrák úgy tűnik hogy nincsenek összefüggésben a felekezettel vagy a vallással, nem lehet azt mondani hogy egy protestáns emberben ezek a-- struktúrák a protestantizmusa miatt elmélyültebbek, muzulmánnál meg kevésbé elmélyültek, viszont egyértelmű összefüggést találtak a kultúráltság, az iskolázottság, a civilizáltság és ezen struktúrák között. Ide egy másik kutatásból egyetlen elemet hadd hozzak be. Skandináviában kutatták azt, hogy ha lélektanilag közelítjük meg a vallásosság jellegzetességeit - ha jól emlékszem, sőt biztos vagyok benne hogy ez egy svédországi kutatás volt - azt mutatták ki, hogy a katolikus ember amint valláslélektani módon leírható, hogy hogyan működik, közelebb áll a muzulmánhoz mint a protestánshoz. Vagyis ahogyan ebből a kutatásból is kiderül, nagyon is egyetemesebb kategóriák léteznek ezen a területen mint felekezet vagy vallás. No most elmondok egy legklasszikusabb dilemma-szituációt amit minden megkérdezettnek föladtak egészen kicsi kortól, 6 éves kortól vizsgálták 65 éves korig. A következő játékot ajánlom nektek. El fogom mondani ezt a helyzetet és utána hagyok egy pici időt, azért hogy döntsetek, hogy alakítsátok ki ti is a saját nézőpontotokat és aztán majd reflektáljunk arra hogy mi határozta meg az ítéletalkotásotokat.

A helyzet a következő: vegyünk egy fiatalembert, aki néhány nappal ezelőtt szerezte meg az orvosi diplomáját. Nagyon jó eredménnyel végzett és ezért szülei, akik elég jómódúak voltak ahhoz hogy ezt megtehessék, gyermeküknek egy kéthetes angliai utazásra fizettek be. Odaadták a repülőjegyet és azt mondták neki, hogy ha van kedve, éljen ezzel a szabadsággal, mert hiszen utána úgyis el kell kezdeni majd dolgozni. A fiú töprengett azon hogy éljen-e a lehetőséggel, végül igent mondott. A töprengésének az volt az oka, hogy van egy barátnője ...(András elmosolyodott, milyen nehéz, ugye?) ...itt van ez a hölgy, akinek a fiú már megígérte hogy el fogja őt venni feleségül. És miután elég szoros a kapcsolatuk, nem esik jól hogy egyedül menjen el erre a két hétre, de végül is úgy dönt, hogy mégiscsak... szóval a jegyese otthonmarad. Fölszáll a repülőre és a repülő bajba kerül. Először leáll az egyik hajtómű, aztán leáll a másik, - kettő van csak, nem kell fokozni, nem olyan sok kopasz kukac megy a sivatagban, tudjátok, akkor soha nem lenne vége a történetnek, - tehát a pilóta elmondja az utasoknak. A fiatalember beköti az övét, kezd zuhanni, kezd megijedni, végül teljesen elveszti a levegőt a lába alól és mielőtt még földet érne, a maga ösztönös módján Istenhez fohászkodik. A következőt mondja neki: Uram, ha én túlélem ezt a helyzetet, most itt neked esküvel ígérem, hogy elmegyek a Harmadik Világ gyermekeit, szegényeit és betegeit ápolni, ezt fogom egész életemben csinálni ha engem megmentesz. És mielőtt még földetérne, arra is van ideje hogy átgondolja, mi lesz akkor a kedvesével. A kedvesemet is magammal viszem - ugye egy ilyen helyzetben semmi se drága, úgyse lehet megkérdezni, - ha pedig nem jön, - itt azért durva lesz a helyzet - akkor szakítok vele. Földetér a gép. rengeteg halott, kivéve ő. Megmenekül, hazaérkezik, a hétköznapi élete megy a maga medrében, találkozik a barátnőjével, nem nagyon tud még dönteni. A helyzet akkor válik élessé, mikor egy nagyon jó kórházban 80 ember közül őt választják ki arra hivatkozva hogy nagyon jó eredménnyel végzett, látják hogy nagyon tehetséges és alkalmas volna arra hogy a kórházban komoly, felelősségteljes munkát végezzen.

Idáig a történet. A kutatók azt kérdezték, hogy mit kellene tenni, vagy te mit tennél és meg kellett indokolni hogy amit teszel azt miért teszed. Írásban kellett adni a választ - de nektek nem kell... Egyetlen percet hadd hagyjak nektek, hogy legalább egy spontán válaszotok legyen erre a kérdésre. mit csinálnátok, és kérdezzétek meg magatoktól, hogy miért döntenétek úgy. -

Túl hangos volt a csönd, ennyi idő persze nem biztos hogy elég ahhoz hogy választ adjatok, dehát mit érdekel ez engem, ezért aztán folytatjuk azzal, hogy a következőt kérném tőletek, ha annyit meg tudnátok tenni, hogy idézzétek vissza azt az első, talán a másodperc tört része alatt bennetek megfogalmazódó választ, talán nem is válasz az még, hanem egy ösztönös irányt vagy sejtést, mert az más ami akár egyetlen perc elteltével megfogalmazódott bennetek. Őrizzétek meg ezt az első és nagyon ösztönös valamit. Kérdezzetek vissza magatokra, hogy mi is volt az, ami adott esetben egy nagyon egyértelmű érzéshez kapcsolódott bennetek. Ezt is ragadjátok meg és őrizzétek meg. Már az is tanulságos, hogy a kettő között van-e különbség, meg az is tanulságos hogy emlékszel-e erre az első és ösztönös rezdülésedre, vagy fogalmad sincs.

Még egy pici bevezető. Ez a szerzőpáros a következőt használta, hogy képes legyen elemezni a beérkezett válaszokat. Hét fogalompár alapján értékelték azt, hogy ki hogyan döntene ebben a helyzetben. Mondom a fogalompárokat. Különösebben nem akarnék itt leragadni, csak lássátok hogy mi alapján hozták létre azt a hat szempontot. Nézték azt, hogy mi a válaszadónak a beállítódása 1. a szent és a profán kérdésében. 2. A transzcendens és immanens.kérdésében 3.A szabadság és a függőség viszonyában. 4. A remény vagy célszerűség, és abszurditás összefüggésében 5. A bizalmat és a félelmet is nézték, 6. Mi a beállítódása az illetőnek az állandósághoz és a mulandósághoz. És végül, 7. hogy mi a viszonya a megmagyarázhatatlanhoz vagy a funkcionálisan áttekinthetőhöz. Ezen szempontok alapján elemezték a válaszokat. Még mindig egy bevezető gondolat de már nagyon konkrétan ehhez a 6 szemponthoz. Azt látták hogy mindegyik fogalompár alapján a válaszoknak van egy lehetséges íve. Ha a szabadságot emeljük ki, akkor ez az ív nagyjából így alakul. Az első fázisban az történik, hogy aki az ítéletalkotását nagyjából ebben a struktúrában hozza meg, teljességgel azt éli át, hogy ő nem szabad, Isten pedig teljesen szabad ezért ő totálisan függvénye az Istennek. Tehát az ember egyáltalán nem szabad, az Isten meg teljesen független. Ez abba az irányba kezd változni, hogy az ember egyre inkább fölfedezi, hogy valamennyire is szabad, ez pedig szép lassan kezdi az Isten szabadságának a korlátozását jelenteni. A harmadik fázisra az jellemző, hogy az ember lesz totálisan szabad, az Isten pedig korlátolt. Adott esetben: nincs. És a folyamatnak a végén pedig az ember fölismeri azt hogy relatív módon szabad - akkor is ha hisz Istenben, akkor is ha nem, - de hogy a szabadságom relatív, van, de relativ, az Isten szabadsága pedig - ha van, - abszolut, de ahogyan ez megjelenik az életemben, az relatív. Ez az íve.

Még egy példa. Ha az immanens és a transzcendens viszonyát nézzük, akkor a dolog onnan indul, hogy az immanens teljesen fölszívódik a transzcendens világában. Vagyis mindent a transzcendens határoz meg. Az immanens világnak semmi szabadsága nincs. Végül a kettő mereven elválasztható egymástól: van ami világunk és van Isten világa. A kettő között lehet, hogy semmilyen összefüggés nincs. És a fejlődés ívének a végén pedig az van, hogy egyszerre megvan a létjogosultsága az immanens és a transzcendens dolgoknak, de ezek kölcsönösen átjárják egymást, egyik a másikban is képes megjelenni.

Első fokozat: az Isten egyoldalú hatalmával, tekintélyével beleszól a világ és az ember életébe. Tehát itt egy struktúráról van szó, mikor én vallási ítéleteket alkotok, akkor az én belső struktúrám az, hogy Isten kívülről totálisan meghatároz engem és mindent eldönt, hogy az én életemben mi hogyan legyen. A következő válaszokat adták - ezeket most idézem ilyen félmondatok formájában az interjúkból. "Természetesen ennek a fiatalembernek el kell mennie. Vállalnia kell azt amit ígért, egyszerűen azért, mert megfogadta Istennek. Márpedig, ugye, ami ragad, tapad. Ha egyszer megnyaltam a bélyeget, akkor az ragad, többet nem lehet leáztatni."

Egy élményem ezzel kapcsolatban. Van egy keresztfiam - van több is, de most az egyikre gondolok, - akivel egészen pici korától kezdve nagyon jó a kapcsolatom és mindig mondtam neki, hogy legközelebb ekkor jövök, legközelebb akkor jövök, majd ezt fogjuk csinálni, meg ilyesmi. És hihetelen nagy teher volt számomra az, hogy ha valami közbejött nekem, akkor hogy tudom elmondani egy 2, 3, vagy 4 éves gyereknek, hogy azzal együtt, hogy nem voltam ott amikorra megbeszéltük - bár adott esetben szóltam is előtte hogy nem tudunk találkozni - hogy ő azt ne úgy élje meg, hogy én őt becsaptam. És máig emlékszem arra a fordulatra, ahogyan ez a keresztfiam mikor egyszer fölhívtam hogy "Ne is haragudj, tudom hogy megbeszéltük hogy ekkor és ekkor találkozunk és elmegyünk az állatkertbe, de most nem tudlak elvinni, mert valami közbejött." Az a pillanat, mikor a keresztfiam azt mondja, hogy "aha, ezt értem, akkor mikor tudsz jönni?" az a változás valakiben. Amikor megszületik benne, hogy attól én még az ő keresztapukája vagyok, aki azért, mert most nem tudok vele elmenni az állatkertbe, nyilván szeretem őt, nem ez a kérdés hogy szeretem-e vagy nem, vagy ha nem tartom meg amit mondtam, bármi is van a hátterében, nem számít. Mert nemcsak az számít, hogy nem tartom meg, hanem hogy el tudja fogadni, hogy valami közbejön és ebből a szempontból biztos hogy én őt szeretem, az pedig kérdés, hogy mikor megyünk el az állatkertbe. Bizonyára magunkra is ismerhetünk ebben, hogy hogyan történt meg bennünk, vagy a gyerekekkel való kapcsolatunkban ez a váltás vagy változás. De elképzelhető az, két dolog, 1. hogy egy gyereket teljes mértékben ez az első fázis jellemezzen amikor a vallási ítéleteit meghozza. Vagyis itt nem számítanak a körülmények, nem számít a szándék, nem számít hogy mi az előzmény és mi van utána, semmi nem számít, csak a kimondott szó. Kizárólag. Ezért tehát: erkölcsös az, helyes és jó az, ha valaki ezt a szavát megtartja, és ha nem, - függetlenül bármilyen más jelenségtől, - mindenképpen rossz kell legyen. 2. magamon is nemegyszer fölfedezem azt, hogy amikor valamilyen ítélethozatalom van, meghozok egy döntést, akkor a másodperc törtrésze alatt az első gondolatom valami ilyesmi: egyszerűen én ezt megígértem, és semmi más nem számít. Hogy már elindulna bennem egy mélyről fakadó bűntudat. Lehet, hogy ez csak egyetlen másodpercig van. Már kezdeném magamat rosszul érezni, egy értelmes gondolat tudja csak feloldani a bűntudatomat, mikor azt mondom hogy na jó, dehát nem érek rá. Vagy jó, jó, dehát dugó volt, hiába indultam el időben. De az első és ösztönös érzésem az, - nem az ami két másodperc múlva megszületik - hanem ez: nem tartottam meg, tehát rossz vagyok. Még egy idézet. "Ha a Jóisten segített, nekünk kutyakötelességünk megtartani mit ígértünk." Tehát nemcsak "ami ragad, tapad", hanem ennél még fokozottabb meghatározottságról van szó. Arról, hogy még az is köt, hogy az Isten segített nekünk. Aztán: "Ha nem tartom meg a fogadalmamat, büntetést kapok." Megintcsak el tudom képzelni, hogy ha finoman és elég érzékenyen hallgattatok a saját belső hangotokra, hogy van köztetek olyan akiben fölfakadt egy ilyen gondolat. Ha az ember egy ilyen helyzetben nem tartja meg a szavát, amikor egészen konkrétan és közvetlenül Istennek köszönheti az életét, persze ez nem föltétlen van így, ez ennek a logikának a gondolata, akkor ha én nem teszem meg Istennek azt, hogy a fogadalmamat betartom, kizárólag büntetés lehet a következménye.

Mondok egy felnőtt történetet. Egyszercsak csöng a telefon, és egy számomra ismeretlen ember hív. Azt mondja, hogy ő egy nagyon vallásos ember, egy nagyon komoly dilemma-helyzetbe került és szeretne tőlem tanácsot kérni. Kérdezem tőle, hogy hogy jutott el hozzám, miért pont engem hívott föl? Azt mondja - és már ez a megjegyzése hihetetlenül árulkodó - hogy igaz, van neki több pap-ismerőse, de azokkal ebben a kérdésben nem lehet beszélni. Őneki egy olyan valakire van szüksége, aki őt meg fogja érteni. Ez ugye érthető utalás arra, hogy szeretném, ha te partner lennél abban, hogy úgy döntenél, ahogy azt és szeretném. Ebben a dologban nemcsak az az érdekes, hogy valaki fölhív engem azért, hogy legyek szövetséges társa abban, hogy ő hadd döntsön úgy ahogy szeretne dönteni,hanem az, hogy neki erre szüksége van. Vagyis, hogy ő valamilyen értelemben már meghozta ezt a döntést. Ő igazolást kér, hogy ez a döntés helyes volt, de nem mindegy neki, hogy ki fogja őt igazolni. Egy papra van szüksége! Vagyis hiába hozta meg az ő saját döntését, ez nem elégerőteljes motiváció ahhoz, hogy kitartson ebben a döntésben még akkor sem, ha ő ezt a döntését helyesnek tartja. A tekintély embernek a szavára szüksége van. Nem segíthet neki senki más, csak egy pap, ezért keresnie kell valakit, aki őt ebben a döntésében megerősíti. A helyzet a következő volt. Azért mondom, hogy lássuk, itt nemcsak történetek kapcsán merül föl hogy miről is van szó. A következőt mondja az illető - házaspárról van szó, - megszületett a harmadik gyerekük. A harmadik kisbabát nagyon súlyos komplikációk árán tudta csak megszülni az édesanyja és a szülés után azt mondta a nőgyógyász, vagy a szülészorvos (nem tudom, mi a különbség), hogy ha mégegyszer megpróbálkozna azzal hogy szüljön, az nagyon nagy valószínűséggel az édesanya életébe kerülne, egyszerűen azért, mert olyan állapotba került most már a harmadik szülés után, ő ezennel, ha megtehetné egyenesen megtiltaná neki hogy még egy babát szüljön és - hozzáteszi - nyilván a felelőssége kiterjed a már meglévő gyerekekre .... A házaspár azzal fordul hozzám, hogy ők elköttethetik-e az asszonynak a petevezetékét? Ez a kérdés. Elég reális. és engem azért kérnek, mert én elég jó fej vagyok ahhoz, hogy erre nekik valami jó választ adjak. Nem kell mondanom, ebben az esetben mire gondoltak, mit jelent az hogy én jó fej vagyok és mit kell nekem mondani. Direkt nem mondom el, hogy mit mondtam, mert a történetünk kutatói sem azt kérdezték, nem az volt a fontos, hogy mi a válasz, hanem hogy miért hozol meg egy döntést. Hogy mi az a struktúra, amiben egy válasz megszületik, ebből a szempontből pedig tökéletesen mindegy, hogy én vagy ők milyen választ hoznak, a kérdés, hogy miért? És én ezt a történetet azért akartam nektek elmondani, mert elkezdtünk beszélgetni. Arra gondoltam, hogy nyilván akkor teszek jót, ha őket egyolyan döntés meghozatalában segítem, amihez rám nincs is szükség. Tehát rám azért van szükségük, hogy ne legyen rám szükségük ahhoz hogy ezt a döntést meghozzák. Ez így teljesen reális egyébként. És ahogy elkezdtünk beszélgetni, kiderült az - és ezért hoztam ide történetként - hogy a férj a következőt mondja: eléggé szégyenkezett emiatt, úgy érezte hogy ez az ő egyetemet végzett lényével és az ő hitével bajosan egyeztethető össze, mégis a következőt mondta. azért gondolom azt, hogy nem kellene elköttetni a feleségem petevezetékét, mert ha mi ezt megcsináljuk, akkor az Isten meg fog bennünket büntetni. Ha mi ezt megtesszük, akkor nemcsak mi ketten, hanem az egész családunk meg fogja inni ennek a levét. Mert hiszen a gyerekeket hitem alapján Istentől kaptuk. Ha a gyerekeink Istentől vannak, akkor ezt a rendszert úgy tudom fönntartani, hogy továbbra is jóban vagyok azzal az Istennel és nyitott vagyok arra az Istenre aki az életet adja. Ha én most ilyen durván beleavatkozom a teremtő Isten művébe, akkor ő el fogja zárni a csapot. És én ezért vagyok most ilyen hihetelenül nehéz helyzetben, hogy meg merjem-e ezt tenni, mert a gyerekeim és a családom életével játszom. Ez egy teljesen normális felnőtt ember! Következő, még ugyancsak ide. Ebben a struktúrában az engedelmesség, adott esetben a vak engedelmesség, az egyik legfontosabb érték. Engedelmeskednem kell Istennek, illetve az Isten felé kimondott szavamnak. Az engedelmesség oka pedig a félelem a büntetéstől. Nem azért engedelmeskedek, mert adott esetben ez a meggyőződésem, hanem mert félek a következményektől. Egyáltalán nem mindegy. Ezen elmélkedtem néhány héttel ezelőtt, csak nem itt, hogy az ember azért teszi-e a jót, mert vonzza őt a jó, vagy mert szeretne üdvözülni, vagy mert pláne, szereti az Istent é s számára ebből ez adódik. Vagy azért, mert fél a kárhozattól. Ha megnézünk két életutat, akkor a kettő valami hihetelen nagy különbséget mutat. Hogy valaki egy olyan vallásos életutat jár-e be hogy vonzza őt a jó és ebben a vonzásban szép lassan vagy legalábbis folyamatosan egy csomó rosszat nincs is kedve elkövetni. Vagy pedig folyamatosan a rossztól fél és a rossznak a legvégső esete az, hogy el fogok kárhozni. És ez a félelem határozza meg folyamatosan az életemnek minden döntését. Nyilvánvaló, hogy a kettő között sokkal nagyobb különbség van mint egy szívből hívő muzulmán és egy szívből hívő keresztény ember között. E kettő között a katolikus templomban körbenézve sokkal nagyobb különbség van. Nyilván bizonyos szempontból, de most hadd élezzem ki így. Gyerekekkel végeztek kutatásokat, és kiderült az hogy már 3-4 éves korban látható az, hogy a szülők megfelelő korlátokat és megfelelő jutalmazást-büntetést, dícséretet és szidást alkalmaztak-e gyerekeikkel szemben. 3-4 éves korra már kialakulnak a gyerekben azok a struktúrák, hogy mit miért fog tenni. Meséltem erről már, vagy nem? Akkor mondom ezt. Kiderül az, hogy egy 3-4 éves gyereken már lehet azt látni hogy a büntetéstől való félelem, a szidásnak az elkerülése, az el nem fogadottság érzése-e az, ami döntően befolyásolja a cselekvését, vagy pedig az a kezdeményező készség hogy megpróbálja fölfedezni a világot és mindenhol kihívást, meg értéket meg kalandot lát amiből egy csomó jó fakadhat. Ha egy gyereket túl sok korlát közé szorítunk és túlzottan is szidunk és túl sokat büntetünk, - világos hogy hogyan müködik ez, nyilván nem is kell ragozni, - akkor 3-4 éves korra kialakul az 1. megpróbálja az életét egyszerűen csak "megúszni". Vagyis minimálisan kezdeményez, mert számára minden új dolog, minden olyan helyzet, amiben cselekedni kell, azt a veszélyt rejti magában, hogy rosszat tehet és annak meglesz a büntetése. Ezért az ilyen gyerekek 3-4 éves korban már a tényleges képességeikhez képest sokkal kevesebb dolgot vállalnak el. Már nem a képességeiknek megfelelő munkát, elfoglaltságokat, dolgokat választják ha szabadon választhatnak, hanem az alá (38.05 választanak. Azért, mert abban biztosak, hogy nem fogják azt elrontani, és számukra sokkal fontosabb, hogy ne rontsák el, mint az, hogy valamit jól csináljanak meg. Mert hiszen ahhoz, hogy valamit jól csináljak meg, lehet hogy az az ára, hogy addig rontom el, amíg meg nem tanulom, hogy hogyan kell csinálni. Ez 3-4 éves korra már beáll és utána már kínkeservvel lehet ezen változtatni. Így aztán ez a kerülő magatartás válik irányadóvá. Ebben a fázisban tehát mindenestől Isten van az előtérben - nem azt mondom, hogy a középpontban, hanem inkább az előtérben, mint egy nagy árnyék, - egyrészt: ő segítette főhősünket abban, hogy jól végezze az egyetemet. Ő adta neki a repülőjegyet, ő okozta a repülőgépszerencsétlenséget, ő hallgatta meg az illetőnek a fohászát, majd ő hozta kísértésbe azzal a helyzettel hogy egy jó munkát ajánlott neki. Ez a struktúra amiben az illető gondolkodik, ha ezt nem is fejezi így ki. Mindenben közvetlenül az Isten van benne, és az ember hogy mindenhol, állandóan az Isten van, akinek a haragjától vagy büntetésétől félnem kell ha rosszul cselekszem - ez teljesen meghatároz engem. Azt mondta valaki, az egyik interjúalany, hogy Isten az, aki egyedül tudja, hogy mit kell tenni, ember azt sohasem tudhatja, csak az Isten.

Második fázis. (fokozat)

Isten - ez a két kutató nem monda, hogy Isten, azt mondta, hogy az abszolutum, vagy legfőbb valóság, vagy a transzcendens, - kerülték ezt. De én azért most ezt így mondom. Tehát: Isten rítusok általi befolyásolhatóságának megvan a lehetősége. Ez viszont azt jelenti, hogy már nemcsak Isten hat rám, nemcsak ő az aki közvetlenül belenyúl az evilági eseményekbe, hanem az ember tehet olyan dolgokat, amelyekkel ő maga köti meg Istent. Vagyis itt létezik valamiféle kölcsönösség. A követelményeket azonban teljesíteni kell, tehát valami "jogi" viszony alakult ki közöttünk. Isten is befolyásol engem, és én is befolyásolom Istent. Nekem meg kell tartanom a szavamat amit Istennek ígértem, de Istennek is meg kell tartani a szavát, amit nekem ígért. Itt már megjelenik a szubjektivitás első jele.

Részletek az interjúkból. "Ha Isten segített, akkor nekünk is segíteni kell Istennek." Vagyis, ha Isten megtette a magáét, megmentette az én életemet, ezért nekem is meg kell tennem a magamét és az életemet oda kell ajánlanom Istennek. Ez az adok, hogy adj. Adsz, és nekem adnom kell. Ez a világ. A kulcsszó ebben a fázisban a kötelesség. Istennel szemben kötelességeim vannak azért, mert Isten adott nekem egy csomó dolgot. És persze ez már ebben fázisban nem szokott ennyire hangsúlyos lenni, csak amikor már megyünk át a harmadik fázisba, hogy Istennek is vannak kötelességei az ember felé. Az Istennek is - valóban így - kutyakötelessége megtenni azt, amit az embernek ígért. Vagyis a Szentírást kétféleképpen lehet olvasni. Egyfelől elolvasom benne, hogy mi az én kötelességem Isten felé, másfelől meg elolvasom, hogy mi Istennek a kötelessége énfelém. Érzékelhető, hogy itt a cselekvésnek milyen egyszerű struktúrájáról van szó. Elköteleződés meg ilyesmi szóba se jön még, csak kötelességek, deezek már kölcsönösek legalább. Ha mi jók vagyunk, Isten is jó lesz hozzánk. Ha mi jók vagyunk, Istennek jónak k e l l lenni hozzánk. Ha Isten jó hozzánk, nekünk is jónak kell lenni Istenhez. Ahogy készültem, akkor döbbentem rá, hogy én kereszteléskor szoktam erről beszélni. Ösztönösen úgy tapasztalom, hogy nagyon sokan vannak felnőtt emberek is, akiknek a döntéseit az első fázis, első struktúra motiválja a legelemibb módon. Ezért ha ők át tudnának lépni legalább ebbe a kölcsönös fázisba, az már valami fejlődést jelentene. És nem ezért, erre most csak reflektálni tudtam, talán egy ösztönös pedagógiából láttam azt hogy vannak szülők, akiket ez a szempont roppantul meg tus érinteni.Vagyis hogy a keresztségben ők kérnek valamit Istentől és ennek van egy másik oldala, hogy ők is tehetnének valamit Istenért. Természetesen nem ebbe a kockába nyomorítom őket be, hanem csak megpróbálom azt, hogy sejtsenek arra rá, hogy létezhet egy kölcsönös viszony ők és Isten között. tehát ha Isten segített, nekünk is segítenünk kell neki, ez a kötelességünk. Egyszer jött hozzám valaki, a következőt mondja: beteg volt és betegen végezte el az egyetemet. Azt a fogadalmat tette Istennek, ha el tudja végezni az egyetemet, egy évre elmegy misszióba. Vannak ilyen lehetőségek, elmenni Afrikába meg Dél-Amerikába egy évre lehet szerződni vagy lehet kevesebbre is, de ő ezt a fogadalmat tette: egy évet adok az Istennek az életemből, ha el tudom végezni betegen az egyetemet. Elvégezte, és megadta az egy évet Istennek. Aztán visszajött, és elkezdett egy olyan életet élni, ami látszólag szintekkel van lejjebb annál, mint hogy ő egy évet misszióban töltött és betegeket ápolt meg utcagyerekeket tanított. A környezete nem értette, hogy mi történt vele. Hogy hogy lehetséges az, hogy az életéből ad egy évet ilyenre, hogy egy idegen világba elmegy, a nyelvet se tudja, majd visszajön és elkezd gazemberkedni. Hogy ez hogy van? Valahogy így: adtál, ezért adok, ezt ígértem meg, meg is kapod. Ahogy ő azt az egy évet csinálta, az tisztességes volt, rendes volt, jól csinálta, belülről jött, de ebből a struktúrából. Nem egy elmélyült Isten-kapcsolatból fakadt, hanem ebből. Ide tartozik az, hogy ha ebből a fázisból megyünk kifelé, hogy nagyon sokan előveszik a Szentírást. Elovassák a következőt: aki kér, az kap, aki keres, talál, zörgetőnek ajtót nyitnak. Puff, nekiáll, kér, keres, zörget. Másnap fölébred, körbenéz, csizmájában nincs se mikulásfigura se semmi, puff: a dolog el van intézve. Isten nem adott, akkor a dologgal le lehet számolni. Ezt most hihetelen primitíven mondtam. Ha hallanátok azt amit a fejemben őrzök kultúremberektől, aminek a variánsait elmondták már nekem, akkor rosszul lennétek. Már-már hányingerem van attól a mennyiségtől amit lehallgattam ebből. Ahogy nyíltan, őszintén, nem tudom én hogyan, mondják emberek, hihetetlen komolyan. Ők próbát tettek Istennel. Ennek megvannak a művészi formái...mindenféle formája megvan ennek. Istent egy olyan helyzetbe hozták, hogy "na most megmutathatod!" És az Isten nem mutatta meg, a dolog ezzel jól el van rendezve! Le lehet venni a napirendről ezt a kérdést, és amikor az életében valami ilyen jellegű döntést kell hozni, akkor az illető mindig visszautal erre. Ő kilencéves korában, 49 éves korában - tök mindegy - egyszer azt mondta Istennek, hogy ha így meg úgy...és az Isten nem...Ettől kezdve az Isten neki ne magyarázzon. Valóban, működni is eszerint fog. Egyszer egy azóta sem megtért ember a következőt mondta nekem - jól beleragadt ebbe a struktúrába, vagy a struktúra ragadt belé, - tudod Feri én világéletemben ateista voltam, téged mindig is egy kicsit hülyének tartottalak, de képzeld el, múltkor kísértésbe estem. Elmondja a következőt - miután kereskedő az illető - az egyik kereskedelmi partnere miután nagyon jóba lettek, - nyilván olyan "üzleti" jóba, - nézd, most hogy ilyen jóban vagyunk, elmondom neked, hogy tulajdonképpen én nemcsak veled üzletelek, hanem Istennel is. Hát persze, az én ismerősöm ezt nem értette, mire elmondta hogy tudod én hívő ember vagyok. Pontosan tudom azt, ha megtartom Isten törvényeit, az Isten nekem jó üzleteket fog hozni és én gazdag leszek. (Hit Gyülekezete!) Isten áldása és adománya az anyagi jólét. Ezért aztán tudod, én mindig hihetelen korrektül megtartom az erkölcsi parancsokat, törvényeket és látod, milyen jól megy dolgom! Az én ismerősöm aki csak ezen az egy területen volt megragadható az Isten-kapcsolatot illetően, megkeresett engem mint szakértőt, hogy eddig ő engem totál hülyének tartott, de most valamit megsejtett. Hogy éhezni nem éhezek, Toyota is van, lakás is van, ruha is van, nyaralás is van...Feri, te tudsz valamit? Árulnám el neki - csak így magunk között - hogy az tényleg bejön? Kár, hogy nem láttátok, annyira megérintette őt ez, hogy valóban teljesen nyitott lett. Ez a dolog valóban annyira kinyitotta őt erre, hogy ha én ott akkor azt mondtam volna neki, hogy "ha nem árulsz el senkinek, ez tényleg bejön, én is megtaláltam a számításomat, neked is csak jót ígérhetek, az az egy-két erkölcsi törvény, amiket be kell tartani, nem nagy cucc ahhoz képest, hogy dől a lé..." - de én elég piszok voltam ahhoz, hogy némileg fölvilágosítottam arról, hogy ez nem föltétlen megy így és látjátok, sikerült megakadályoznom, hogy megtérjen. Hogy az Isten mit szól ehhez, azt nem tudom, de tudjátok ezekre az eseményekre milyen büszke vagyok? Mikor jegyespárok elállnak a házasságkötéstől, mikor hivatással kapcsolatos töprengők elállnak a papságtól, szóval, ezek mérhetetlen elégtétellel töltik el a szivem Lám-lám, jó úton járok...értelmezzétek, ahogy szeretnétek.

No még ide. Az Isten - persze ez már kicsit árnyaltabb gondolat ehhez a kategóriához - azzal tesz csodát, aki ezt megérdemli. Vagyis az illető azért menekült meg, mert ezzel Isten őt kompenzálta addigi jótetteiért. Ugye ez egy nagyon izgalmas gondolat? Most a hitnek a mélystruktúrájáról van szó. Nem mindegy, hogy én adtam-e előleget, majd hozzák az árut, vagy fordítva van a dolog. Ez ugye egyáltalán nem mindegy. Hogy Isten fizet, vagy Isten ad és utána nekem kell fizetni. Lehet, hogy magatokon megfigyelhetitek azt, hogy voltak-e ilyen döntéseitek, mert nem mindegy, hogy az illető hogyan értelmezi a helyzetet: jó voltam és az Isten most megjutalmazott azzal, hogy élek. Vagyis most vagyunk kvittek. Vagy pedig azt mondja, eddig voltunk kvittek, de az Isten megmentette az életem és most jövök én. Óriási különbség. Ebben a helyzetben már nem vagyok teljesen tehetetlen, mint az első fázisban, hanem már én is hozhatok olyan döntéseket, amelyek szabadságból fakadnak és ezzel befolyásolhatom Istent. Isten és köztem üzleti kapcsolat van. Ennek a kölcsönös kapcsolatnak azonban - ez is fontos - a kölcsönös jóindulat az alapja. Tehát többé-kevésbé megbízunk egymásban addig amig teljesítjük elvárható kötelességeinket. Ha Isten nem teljesít, akkor vége a jóindulatnak, mert ingyen semmi sincs - mondja az ember Istennek. Na most.... Jegyespárokon láttam gyakran ezt a jelenséget. Mikor elkezdünk arról beszélni hogy miért akarnak szentségi házasságot kötni. Mélyről szokott fölfakadni sokakban az, hogy nem vagyunk hívők, nem gyakoroljuk a vallást, számunkra tulajdonképpen ez semmit sem jelent, de szeretnénk Isten áldását a házasságunkra. Ez egy nagyon tipikus dolog. Még akár így is kimondva, hogy tulajdonképpen én nem hiszek Istenben, de kérem Isten áldását. Ez valami olyasmi, hogy "azért ha az Isten is megáld minket, abból baj nem lesz." Főleg akkor, ha egy olyan Isten is meg tud áldani, aki nincs. Az még jobb, mert akkor valami nagyon klassz dologban van részünk, ez egy egészen kivételes, csodás dolog. Szó sincs arról, hogy itt bármiféle komoly kapcsolat volna, de be kell menni a templomba, ez a minimum követelmény amit megteszek azért, hogy utána ne gondoljam majd azt hogy azért ért bennünket valami rossz, mert ezt nem tettük meg. Sokaknak a világában ez egy döntő motívum. Ezt meg kell tenni, mert ha nem teszem meg, nem lesz rajtunk Isten áldása. Egyébként nem kell az Istennel kapcsolatban lenni, az Isten egyáltalán nem számít, élhetjük a saját életünket, de ezt le kell tenni az asztalra. Egy ilyen emberrel nehéz helyzetben van a pap, mikor megpróbálom őt lebeszélni. Nem próbálom meg persze, hanem csak beszélgetünk, de aztán mégis... Azért nehéz, mert ebben a struktúrában a pap az, aki ezt az áldást közvetíti. Én nem az vagyok aki beszélgetek vele hogy ez így jó, vagy természetesen ezt kell csinálni. Vagyis ha én ezt egy más szinten próbálom vele megbeszélni, akkor ő engem rossznak tart, mert nekem kutyakötelességem ezt az áldást neki közvetíteni. Őfelé nem azok a követelmények, hogy hogyan fogja szeretni a házastársát, és erről beszélgessünk, hanem én tegyem meg a kötelességemet őfelé, mert ő megtette a kötelességét Isten felé. Ebből hihetetlen indulatok szoktak fölfakadni.Mély, félelemmel teljes harag szokott fölfakadni emberekből mikor nem vagyok erre hajlandó első szóra és adott esetben van egy kérdésem. Ugyanide tartozik a keresztelési szertartás, az méginkább egyébként. A szülő nem vállalja azt a kockázatot, hogy a gyerekét ne kereszteltesse meg. Bár esze ágában sincs őt semmiféle vallásos morzsával ellátni, ezt meg is mondja becsületesen, neki ez nem is fontos, tulajdonképpen maga sem tudja hogy miért, de a gyerekemmel nem tolhatok ki...valami ilyesmi. Legjobb példája ennek: vasárnap keresztelek. A házaspár tényleg olyan, hogy valóban meg lehet keresztelni a gyereket, csakhogy bejön egy rokon. A rokon zsebéből előhúz egy taxis-bukszát, - vagy kinek van még ilyen...a pincéreknek, tudjátok, - nem úgy néz ki mint egy pincér vagy taxis, mert hetvenéves hölgy, de előhúz egy ilyen bukszát és - tudjátok, egy csomó rekesz, harmonikaszerű rekeszek - kinyitja mint a tangóharmonikát és benne a pénzek különböző rekeszekben - de irdatlan sok! - és a következőt mondja: - Kedves atya, nagyon köszönjük ezt a keresztelőt - még meg se történt, - harmonika kinyílik, és laza mozdulattal piff! egy ötezres...(Te adsz, én is adok...) Mondom neki, nagyon köszönöm, de a keresztség ingyenes. A szemében megrebben a félelem, hogy akkor ez a keresztelő nem lesz jó. Ne nézzem őt hülyének, ingyen "az" sincs, tehát ez ne legyen ingyen, ennek legyen jó ára! Mert akkor annak a csecsemőnek jó lesz. Tehát nem lehet őt visszautasítani. Jaj, hát ezt most elhittétek, persze hogy vissza lehet, de nem utasítottam vissza...Elfogadtam, de a történet nem itt ér véget, mert ez idáig egy teljesen szimpla történet, ezért - nem az ötezres, meg a harmonika hanem ... tehát a keresztség ingyen van. Bárki jön keresztelteni, ingyen van, nem kell "harmonikázni" a sekrestyében, csakhogy a történet ott fejeződik be, hogy továbbra is nyitvatartja ezt a harmonikát és a következőt mondja: ki van még itt? Először nem is értem, mi ketten vagyunk még itt, most adjam vissza? Látja hogy elég bután nézek rá - ez szokásom - ugyhogy azt kérdezi, hogy ki van még itt, harangozó, sekrestyés, irodista...? Mondom, hát a sekrestyés. Jó akkor ő szeretne vele találkozni. Jön a sekrestyés, harmonika kinyílik, ötezres puff! - Van-e még itt valaki? Gondoltam, mondom neki, hogy Szűzanya, Úrjézus Krisztus, szentek, Szent Antal, vannak perselyek elhelyezve...ha szereti ezt a harmonikázást hát nem vagyok ellene. A sekrestyés úgy meglepődött ezen, hogy elkezdett ott tiltakozni - én meg eljöttem. Nem bírtam már ezt tovább, úgyhogy elfogadta-e vagy nem, nem tudom mert nem kérdeztem tőle meg. És aztán - de még ezzel sincs vége a történetnek, - miután ő megadta a magáét, ezután a keresztelés közben, miután látja, hogy milyen aranyos vagyok a kisbabával - nyilván az van benne: na ja! mertem volna nem aranyos lenni! - miközben csinálom, azt mondja: Atya, maga mögött látom a glóriát! Ezt mondja, vasárnap a keresztelésen. Miről van szó? aranyos vagyok a kiskölyökkel, ő is aranyos velem. Tehát a keresztelésért volt az ötezer, a kedves szavakért meg vannak a kedves szavak, ez így megy. Ha ő nem dícsér meg engem, a gyerek lesz adós, azt meg nem. Hát azért ne kelljen egyszer se eljönni a templomba, inkább gyorsan megdicsér engem és a számla ki van egyenlítve.

No, hogy állunk idővel? Igen, még ide tartozik az is - rafinált strukturális elem - megteszek neked Isten valamit, de utána már hagyjál nekem békét. Vagyis: egy kicsit adósommá teszlek téged, és utána akkor nyújtom be a számlát, amikor az nekem jólesik. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Saját életből, hogy hogy szoktam én csinálni. Mondjuk dolgozok reggeltől estig, és akkor, fél tízkor elmegyek egy barátomhoz és a következő van bennem: Nézd Uram, reggeltől estig a te szőlődben kapáltam. Sok-sok hajtás meg gyümölcs meg minden fakadt ebből, ezt te is jól tudod. Ezért én most gyorsan fogok hajtani. Rendben van? Hát ennyit megtehetsz nekem, hogy most efölött szemet hunysz. Én egy csomó szabályt betartottam, rendesen, becsületesen, hallgattam embereket, figyeltem, okosakat mondtam, megsimogattam őket, de most gyorsan fogok vezetni. Öregassszonyok ugorjanak, kisbabák repüljenek, de most jövök én! Ha ez mondjuk tízszer nem jutott életemben eszembe, akkor egyszer se. Ezt talán most ne is folytassuk, mert nem szeretném elmondani, hoégy ezek után hogy szoktam vezetni mert nem erről beszélünk hogy mik lesznek a következmények, hanem a struktúráról. Hála Istennek!

Akkor a harmadikba már nem kezdek bele, inkább elmondok nektek egy viccet. Vagy belekezdjek? Nem, nem tudom befejezni és azt úgy nem szeretem. Vagyok annyira kényszeres, két teljes pont és akkor jól érzem magam. Na.

A vicc erről szól, hogy a döntéseink és az eredményeink és a többi. Szóval: (adás van András, valaki még jelen van...) egy idős házaspárról van szó, tisztességben, becsületben, jóérzésben, emberségben őszültek meg, majd üdvözültek. Följutottak a menyországba és ott dáridóznak. Roppant jól érzik magukat, eszméletlen klassz ez a hely és egyszercsak azt mondja a férj a feleségének: Te, drágám, ha nem ettük volna azt a sok bio-vackot, már rég itt lennénk! Vagyis jól fontoljátok meg, mit hogyan csináltok! De ezt a történetet nem kívánom tovább elemezni, rátok bízom.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket, jó volt veletek lenni, sok érdekes dolgot mondtatok, jó volt, köszönöm!

Na, akkor vannak hirdetések, az egyiket azt én mondom: nem hoztam el a naptáramat. Nem tudatos volt, teljesen véletlen, úgyhogy ezzel reménytelen helyzetbe hoztam magam.

Ki szeretne hirdetni? (68:32)