A mély hit jellemzői Mt.15,21-28 alapján 2.

2002.11.12.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Ott jártunk a múltkor, hogy egyrészt egy csomó tudományos vizsgálódás és kutatás után, szembesítsük ezeket a következtetéseket, vagy kijelentéseket a Szentírásnak egy történetével. Éppen ezért választottuk ki a Máté evangéliuma 15. fejezetének a 21-28. verseit. Elolvasom még egyszer, csak azért is, hogy ezzel is ráhangolódjunk arra a négy szempontra, amiből kettőt mondtam el a múltkor. Illetve, ha valaki nem volt, akkor hallja, hogy miről is van szó.

„A kánaáni asszony. Jézus tovább indulva Tírusz és Szidon vidékére vonult vissza. Ott egy kánaáni asszony jött a környékről, és így kiáltozott utána: Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri az ördög. De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá a tanítványai, és kérték: Küld haza, mert kiabál utánunk! Ő így felelt: Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól! De az odajött, és e szavakkal borult le előtte: Uram, segíts rajtam! Ő visszautasította: Nem helyes, ha elveszik a gyerekek kenyerét, és az ebeknek dobják. Az viszont erősítgette: De bizony Uram, hiszen a kiskutyák is esznek az uruk asztaláról lehulló morzsákból. Erre így szólt Jézus: Asszony, nagy a te hited! Legyen úgy, amint kívánod! Még abban az órában meggyógyult a lány.”

Ez tehát a történet, és a négy szempontból az első kettőt csak éppen utalásszerűen hadd mondjam el. Az egyikhez olvasnék is egy picit. Az első az volt, hogy a mély hit jellemzője, hogy közel merészkedik, ebben az esetben közel merészkedik Jézushoz a kánaáni asszony. Vagy közel merészkedünk egy másik emberhez, hogy vállaljuk azt a kihívást, ami a közelségből fakad. Bár ez a közelség, és minél közelebb vagyok a másikhoz, vagy az Istenhez, annál több ismeretlen tényezőt és kiszámíthatatlan dolgot, és az én az én fokozott sebezhetőségemet fogja jelenteni. Illetve azt is, hogy adott esetben – ahogyan ezt emlegettem már nektek a katonaságból jól bevált tapasztalatból, hogy aki sokat kérdez, annak sokat válaszolnak. Vagyis aki közel megy a másikhoz, hallhat olyasmit is, ami nincs az ínyére. Ez már a közelséggel együtt jár. Martin Bubertől szeretnék idézni, az Én és Te című könyvből, ahol ő a távolságról a következőt mondja. Azzal kezdi a gondolatát, hogy a kezdetben van a kapcsolat, és az ember egyik legnagyobb fájdalma, amikor szeretne közel kerülni valakihez, de ez nem sikerül. Az archaikus népek a közelséget nem ezzel az elvont szóval fejezik ki, hogy közel vagy távol, hanem kapcsolatot és viszonyokat mondanak. A következőt írja:

„Ahol mi azt mondjuk messze, távol, ott a zulu mondatszót mond, ami annyit tesz, ott ahol az ember ezt kiáltja: Anyám elvesztem! A tűzföldi bennszülöttek túlszárnyalják a mi analitikus bölcsességünket, ezzel a hét szótagú mondatszóval, amelynek pontos jelentése a következő: nézik egymást, mindketten azt várják, hogy a másik ajánlja föl, hogy megteszi azt, amire mindketten vágynak, de nem merik megtenni.” Ez a tűzföldi indiánoknál a távolság, a messzeség. Ebben a képben, kapcsolati képben foglalható össze. Ez tehát az első, hogy a mély hit jellemzője az evangélium, a kinyilatkoztatás szerint, hogy merek közel kerülni.

A másik, hogy kitartó, de rugalmas! Ha ezt meg szeretnénk jegyezni, akkor arra érdemes emlékeznünk, hogy mit jelent, ha a hit csak kitartó. Akkor mondjuk egy olyan ember juthat eszünkbe a Szentírásból, aki közel 30 éve várja, hogy meggyógyuljon, hihetetlenül kitartó, de nincs benne semmi rugalmasság. A másik pedig az, hogy mit jelentene egy olyan hit, amely annyira rugalmas, hogy nincsen benne semmi kitartás. Az meg semmivé foszlik. Tehát a kettőre együtt van szükségünk: kitartó és rugalmas. Még ide lehetne azt mondani, hogy az asszony kapcsolatfelvételében egyszerre jelenik meg az, hogy nagyon pontosan tudja azt, hogy mit akar. Jézus utal is erre a gyógyulás előtt, amikor azt mondja, hogy legyen úgy, ahogy te akarod, mert az asszony nem csak akart valamit, de nagyon következetesen cselekedett is. Tudta, hogy mi az, amit ő tehet. Másfelől pedig, hogy rögtön egy ellentétpárt állítsunk fel, nagyon tudott Jézusra hagyatkozni, pontosan tudta, hogy mennyire fontos, hogy cselekedjen, hol van a cselekvésének a határa, és ugyanolyan elkötelezetten, ahogy cselekedni tudott, tudott Jézusra hagyatkozni, és teljesen lemondani arról, hogy ő diktálja az eseményeknek a fonalát. Ahogy erről beszéltünk is az összekötő hitnél, ahogy Fowler mondja az utolsó előtti fázisban, hogy ebben is látjuk, ahogy összekötődnek ezek az elemek: cselekszik és van akarata, de közben lemond a cselekvésről és ráhagyatkozik Jézusra.

Akkor pedig most jöjjön a harmadik elem. Jézus szavát nem kérdőjelezi meg, hanem magára vonatkoztatja. De ez még így nem is elég, nemcsak magára vonatkoztatja Jézus szavát, hogy én nem hozzátok jöttem, hanem az asszony ezt úgy érti, hogy Jézus nem hozzám jött, és elfogadja Jézus szavát, és ezt nem kérdőjelezi meg. Mert rögtön nekiállhatna kritikus megjegyzéseket tenni, a kijelentéssel szemben és Jézus személyével szemben is, az elvárásaival szemben, az általa elképzelt rabbival, mesterrel vagy Messiással szemben is, tehát rengeteg fenntartást közölhetne, de mégsem ezt teszi, hanem belép abba a rendszerbe, amelyben Jézus a kijelentését teszi. A mély hitnek jellemzője az, hogy képes nem megkérdőjelezni, adott esetben itt ebben a viszonyban, Jézusnak a szavát, hanem belép abba a rendszerbe, amelyben Jézus a kijelentést teszi. Ráadásul még ez sem elég! Hanem a maga rendszerét és életét, mindazzal a kéréssel, amivel éppen jön, beilleszti ebbe a rendszerbe. A két rendszer pedig képes összekapcsolódni, és ő képes ez alapján cselekedni. Vagyis átveszi Jézus gondolatát: a zsidókhoz jöttem, mert ők a választott nép tagjai. Az asszony nem mondja azt amiről az előbb mondtam, hogy hát ez hogy lehet, miféle megváltás ez, hanem ezt elfogadja Jézustól. Utána pedig tovább szövi Jézusnak a gondolatát, hogy igen Uram, ha ez így van, és te azt mondod, hogy nem vetjük oda a gyermekek ételét a kutyáknak, akkor viszont – és már benne is van a képben, amit Jézus felkínál neki, láthattuk már eddig is, hogy a hitnek mekkora szüksége van a képzelőerőre -,  ebben a képben megkeresi saját magát. Akkor azt mondja, hogy ha Jézus ezt a képet használja, és ott kijelöli a helyemet, hogy én egy kis kutya vagyok, akkor ez nyilván most így van. Nézzük meg, hogy akkor mi történik velem, ha én egy kis kutyus vagyok, és mi történik az én kölykömmel? Ha a Mester ebben a modellben gondolkodik. Akkor észreveszi a morzsát, és abban a pillanatban az ő világa, Jézus világán belül összekapcsolódik, Jézus világával. Majd jön ez a zseniális mondat, amit egy olyan pillanat tud csak megszülni, ahol egy valódi találkozás van, ahol két ember valóban egymásra figyel. Azon túl, hogy az egyik is akar valamit, és a másik is akar valamit, mert hiszen Jézus is azt mondja, hogy én azért jöttem, azt akarom, hogy először a választott nép tagjaihoz szóljak, és nekik nyilatkoztassam ki az Atya akaratát. A két akarat és a két világ is egyértelműen megnyilatkozik, de mégis az asszony hite összeköti ezt a kettőt. Egyetlen mondattal zseniálisan kifejeződik ez!

Egy történetet hadd olvassak fel Örkény Istvántól, egészen pontosan az ő életéből, hogy mit jelent az, amikor két élet összekapcsolódik egymással, ami lehet akár az Isten és ember kapcsolata is, és ebből valami születik.

„A legelső munka, amire kikerültem erdőirtás volt. (Örkény Istvánt elviszik munkaszolgálatra, és a Szovjetunióban van, 3000 kilométerre Budapesttől. P.F.) Folyt a fakitermelés. Fákat termelünk ki. A bányamunka mellett a legnehezebb munka, 5500 kalória kell hozzá. Rendkívül nagy élmény volt a fizikai munka. Bekerültünk egy erdőbe, párokra osztottak, kaptunk egy-egy szalagfűrészt, meg fejszét páronként, és be az erdőbe. Ahol nekünk senki egy szóval sem mondta, hogy mi van. Ott álltak ezek a mérhetetlen nagy fák, és ott álltunk mi, mi törpék, teljesen hülyén. Bennem mindig volt valami kezdeményező energia, egy német orgonista zeneszerző volt a partnerem, egy szóval favágásban épp oly járatos, mint én, és néztük azt a fát. Mondom: Kamerad, kezdjük! Fogtuk magunkat, amíg mindenki hülyén állt és bámult, mi ketten beakasztottuk a fűrészt a fába, és elkezdtük húzni. És egyszer csak a fűrész beakadt. Húztuk, de meg se moccant. És akkor előkerült az egész csoportunkból a legmulyább, aki eddig egy szót sem szólt, egy olyan csöndes kis ember, odajött és azt mondta: Előbb kibaltázni, kérem! Mondom: Mit csinálni? Elvette a baltát, és kibaltázott egy éket. Aztán most húzzuk ki ezt a fűrészt. A túloldalára beillesztette, és azt mondta: Ne nyomják, csak húzzák! Nem nyomunk semmit, nem nyomunk, úgyhogy elkezdünk húzni! Ebből az emberből, három nap alatt tekintély lett. Ő lett a vezető, a szervező, ő lett minden. Mi pedig végrehajtottuk, amit mondott.”

Az a pillanat, amikor valaki 3000 kilométerre Budapesttől, egy teljesen lehetetlen, elviselhetetlen, szörnyűséges helyzetben nekiáll, hogy na akkor ezt csináljuk meg! Ezek a nagy pillanatok, amikor nem azt kérdezem, hogy kerülök én ide, itt vannak ezek a rohadt nagy fák is, és erre leül és elkeseredik. Hanem: Akkor húzzunk neki! És a másik, aki ezt mondja: Ezt így kell csinálni! Majd Örkény Istvántól fogok még egy-két ilyen rövidke történetet mondani, mert nekem ő az egyik kedvencem. Úgyse bírom ki, hogy évente egyszer egy-két történetet ne mondjak el tőle.

Ez volt tehát a harmadik szempont. Amit nem kívánok ennél jobban húzni, pedig lehetne róla nagyon hosszasan beszélni.

A negyedik elem pedig az, hogy ebben a helyzetben pedig az asszony Jézusra figyel, és semmi másra. Jézusra figyel, az ő történetére, arra, amit Jézus mond, és ami az ő szándéka, belép ebbe a történetbe, de a figyelme nem a gyermekénél van, főleg nem saját magánál van. A múlt alkalommal itt volt egy pap barátom, odajött hozzám az előadás után és rögtön mondta, hogy szerinte ez hogyan is van. Úgyhogy ő azt üzente nektek, hogy ezt úgy kell gondolni, hogy azért olyan szép ez a történet, mert ez az asszony nem magával törődik. Ezért lenyeli azt a sértést, amit Jézus mond neki és számára annyira fontos a gyermeke, hogy ezért képes önmagát zárójelbe tenni, önmagától elvonatkoztatni, hiszen nem ő a fontos, hanem a gyermeke. Szerintem ez a történet azért sokkal szebb! Azért, mert szerintem az asszony ezt nem gondolja sértésnek, egyáltalán nem, mert teljesen benne van abban a világban, amit Jézus közvetít felé. Ott pedig megtalálja a helyét, meg a gyerekének a helyét is. Tehát a figyelme összpontosul arra a helyzetre, Jézusra és Jézusnak a szavára. Ugye emlékeztek rá, hogy ez milyen rendkívül fontos, hogy a mélyen vallásosságnak, tekintve az összes vallást, az egyik legnagyobb és legfőbb ismérve az, hogy az illető képes legyen a figyelmét összpontosítani. Még egy ilyen helyzetben is! Ezzel pedig megteremeti maga számára azt a lehetőséget, hogy ne záródjon bele a saját fájdalmába, a saját bajába, a saját nyomorába, abba, hogy ő milyen szerencsétlen. Nemcsak, hogy szerencsétlen ő, szerencsétlen a gyermeke, még Jézus is így beszél hozzá. Milyen egy szemétség ettől a világtól ez, hogy volna egy valaki, aki már másokat meggyógyított, és tessék, ő is elhajtja. A figyelem összpontosítása egy ilyen helyzetben kulcsmomentuma az erős hitnek. Csíkszentmihályi Mihályra gondolhatok, meg arra, amit ő írogatott.

Na most itt történeteket fogok mondani.

Az első történetet tegnap halottam egy nagypapáról, aki már nem él. Az első világháborúban először elvitték olasz hadifogságba –egyébként mérnök ember volt -, ezt a hadifogságot arra használta fel, hogy megtanuljon olaszul. Miután onnan hazaverekedte magát, a háború után elvitték az orosz hadifogságba, ahol az időt azzal töltötte, hogy megtanult oroszul. Majd pedig arra gondolt, hogy a tizenhat óra napi munka után még marad egy kis ideje, akkor pedig egy cellatársától, aki éppen finn volt, tőle megtanult két év alatt finnül. Amikor hazajött, akkor a gyerekei úgy emlékeztek rá, hogy egyetlen rossz szót nem mondott ezekről az évekről, hanem azt mondta, hogy fantasztikus, hogy ő mennyi helyre juthatott el. Ez az 50-es években valóban komoly értéknek tűnhetett, bár, ha azért megkérdeznek bennünket, biztos, hogy nem választottuk volna. Minden esetre ennek a néhány évnek a munkaszolgálata kapcsán, az addigi négy nyelvismeretét, hétre bővítette, majd utána elvégzett még két egyetemet, közgazdász lett, majd jogász. Miután életpályája csúcsára érkezett, akkor bérszámfejtő volt Dorogbányán, amely mint tudjuk, egy nagyon fontos hely, és ez a munkakör is kifejezetten neki való volt. A gyerekei megint csak úgy emlékeznek erre vissza, hogy a nagypapa mindig vidám volt. Éppenséggel attól, hogy hét nyelven beszél és van három diplomája, még nem panasz fakadt az ajkára, amikor az unokáival labdázott, mert az éppenséggel az 50-es években is lehetett. Úgyhogy ő az ötvenes években is szeretett az unokáival labdázni. Így telt el az ő élete. Könnybe szökött a fiának a szeme, ahogyan beszélt róla, pedig már ő is 60 körül van. Azt találtam neki mondani, hogy hát ezek az igazi, nagy emberek. Milyen érdekes, hogy az igazi nagy emberekről milyen keveset tudunk. Csak így egy este az asztal mellett beszélgetve kerülnek ők szóba. Egyébként meg a nem tudom én milyen jelentéktelen embereket hallgatunk a tévében, meg a rádióban, mert azok a „nagy” emberek.

A másik történet pedig egy örmény atyáról szól. Ezt egy temetésen hallottam. Amikor mentünk ki a ravatalozóból a sírhoz, egyszer csak odaállt egy ember, és elkezdett nekem beszélni. Egy ilyen belső kényszer fűtötte, hogy ő elmesélje nekem, ennek az örmény papnak a történetét. Ez az óbudai temetőben történt, három héttel ezelőtt. Azt mondja, hogy 1945 előtt Bécsben volt egy örmény szeminárium, ezért ez az illető, aki török volt egyébként, elment ebbe az örmény szemináriumba, ahol hatan végeztek 1944-ben. Ezért, amikor ő végzett, akkor elindult hazafelé, csakhogy itt ragadt Budapesten, mert akkor itt éppen háború volt. Ezért aztán itt jelentkezett szolgálatra, és ha már itt volt, és éppen több tízezer zsidó ember került be a táborokba Budapesten, ő elkezdett hamis keresztlevél papírokat becsempészni, ezekbe a táborokba. Az illető, aki mindezt elmesélte nekem, annak lelki atyja volt, akiről most beszélek. Azt mesélte, hogy ez az atya olyan 2500-3000 darab ilyen keresztlevelet állított ki, és csempészett be az alatt a néhány hónap alatt, amíg erre lehetősége volt. Ezek az emberek meg is menekültek attól, hogy őket elvigyék. Miután ezt megtette, meglátogatta az Andrássy út 60. számot, néhány évvel később, ahol a fejét megsimogatva köszönték meg neki az áldozatos tevékenységét. Amikor pedig onnan kijött, akkor a következőt mondta: „Úgy megszerettem itt, most már nem is megyek haza!” Ténylegesen így is történt, néhány évvel ezelőtt halt meg itt Budapesten, örmény papként, annak a kevés örménynek a lelkipásztora volt, aki itt élt vagy él ma is Budapesten.

Miért hozom ide ezeket a történeteket? Azért, mert ezeknek az embereknek az életében kulcsmomentum az, hogy képesek a figyelmüket nem a saját sorsuk nyomorára összpontosítani. Hanem képesek ott, 3000 kilométerre Budapesttől meglátni azt, hogy itt van egy fa, és mit kellene vele csinálni.

Akkor most jöjjön egy másik Pista. Örkény István számomra azért olyan zseniális, mert a leghihetetlenebb, legkegyetlenebb helyzetekben tud valami egészen másra figyelni. Lehet, hogy ezt hívják groteszknek, de ehhez én nem értek, de nagyon jól hangzik. Ez is egy ilyen történet lesz.

Amikor hazaérkezik (mármint a táborból), akkor meséli el a következőt: „A Lánchídtól elindultam hazafelé, az Oktogonon ért először a varázs, elakadt egy fás kocsi. A kocsis nem verte a lovát, szitkozódni is csak egy kicsit szitkozódott, a lovát, Krisztust és az anyánkat emlegetve, inkább csak bemelegítésként. Aztán ránk nézett és így szólt: Na, toljuk meg! És megtoltuk. Egy úr a foga közé vette az aktatáskáját, és egy szőke kisasszony magas szárú cipőben és fátyolos kalapban nekidőlt a kocsinak, és azt mondta: Hórukk! Még sosem hallottam ezt egy ilyen szőke lánytól, jobban megörültem ennek, mintha azt mondta volna, hogy szeretlek. Beültem egy taxiba és megmondtam a sofőrnek a címet. Megmondta, hogy a kapunál kell várjon, amíg felmegyek a családomhoz pénzért, addig meg lent marad a bugyor. Bólintott. Meddig tetszett odalenni? – kérdezte. Megmondtam. A család megvan? – érdeklődött. Mondta, hogy meg. Egy mama, ugyebár? –érdeklődött gyöngéden. Mondtam, igen. Nőtestvérek is vannak, ha szabad kérdeznem? Mondom, van egy húgom. Erre megkért, hogy följöhessen velem. Minek? – Kérdeztem. Tetszene elől menni, én pedig szépen a háta mögött vinném a bugyrot a kezemben. Megkérdeztem, hogy mire jó ez? Elbírom a bugyrot magam is. Hát tetszik tudni, rettentően szeretném hallani, ha majd sikoltoznak asz asszonyok. Csakugyan feljött énvelem, ott állt a hátam mögött, abban a rettentő kavarodásban, kiabálásban és csókolózásban, szerényen, mint az életmentők. Erős a gyanúm, hogy őt is össze-vissza ölelgették abban a hitben, hogy velem együtt volt fogoly. Amikor fizetésre került a sor, nem fogadott el pénzt. Anyámnak és húgomnak kezet csókolt, én az ajtóig kísértem, és amikor kezet fogtunk, éreztem először, hogy itthon vagyok.”

Tehát a mélységes hit jellemzője az, hogy látszólag ezeket a morzsákat, amelyek az átlagember számára tökéletesen észrevehetetlenek, jelentéktelenek, értéktelenek, érdektelenek, azt észreveszi! Lehet ő egy Örkény István, vagy egy örmény pap, meg akárki lehet.

Ugye nem azt mondja Jézusnak, hogy én ezt akarom, én így szeretném, én ezt így hiszem, énnekem te ezt ígérted, és az összes többi, ha már a saját imádságainkat vesszük. Meglátja a morzsát! Talán ez itt a lényeg. Az egész történetnek egy bizonyos szempontból a kulcsa, hogy képes meglátni a morzsát. De ahhoz persze egy nagyon hosszú belső utat kell bejárni. Jézus egy pillanatra sem lesz eszköz, Jézus nem az automata, aki kiadja a gyerekének a gyógyulását, hanem egy élő, eleven találkozásban vannak.

A Koránból hadd idézzek egyet:

„A kitartás. Allah, a könyörületes és irgalmas nevében. Nem tártuk-e ki nekünk a kebledet és vettük le rólad a terhedet, amely leroskasztotta hátadat, és emeltük tekintélyedet? A nehézség könnyebbséggel jár. Ha befejeztél valamit, fáradozz ismét, és fohászkodj Uradhoz.” Gyönyörű szép ez: a nehézség könnyebbséggel jár, már ha az ember észreveszi!

Egy-két következtetésem, vagy megjegyzésem lenne még a Szentíráshoz kapcsolódóan, hogy akkor ez azt is jelent - legalábbis az én hitemben ez így fogalmazódik meg -, hogy a mély hitnek a jellemzője, természetszerűen, hogy akkor már nem énnálam van a súlypont, hanem annál akiben hiszek, akiben bízok. Akkor pedig megtörténik az, hogy az én hitemnek az alapja nem az, hogy én hiszek, hanem az, hogy Jézus hisz bennem. Azért vagyok Jézusnál, mert ő bízik bennem, és én válaszolok az Ő bizalmára. Oly mértékben nem én vagyok a középpont, hogy már az sem túlzottan fontos, hogy én hiszek, vagy hogyan hiszek, vagy főként az, hogy én hiszek. Hanem képes vagyok az életemet úgy élni, hogy valaki hisz bennem, és ez elkezd engem mozgatni. Attól teljesen függetlenül – adott esetben -, hogy egy pillanatban lehet, hogy nem is hiszek. Ez lehetséges! Hiszek hitetlenül Istenben. De amiért képes vagyok cselekedni, az az, hogy valaki hisz bennem, hogy valaki bízik bennem, és ez független az én hitemtől. Amikor pedig az életemnek egy nagyon nehéz helyzetében képes vagyok a figyelmemet arra összpontosítani, hogy bár én nem hiszek most semmiben, de valaki hisz bennem, akkor ez egy kiapadhatatlan erőforrássá válik. Éppen ez az, amiről Jézus úgy beszél, hogy van egy csomó meghívott, akik hisznek, ők a vallásosak, de a meghívottak valamiért nem jönnek el a lakomára. De kész van a lakoma! Erre pedig azt mondja a gazda, hogy menjetek szolgáim, és hívjatok be mindenkit, akit csak értek, tökéletesen függetlenül attól, hogy megérdemli-e vagy nem, jó vagy rossz, igaz vagy nem, hívő vagy nem, vallásos-e vagy nem, teljesen mindegy! Ugye éppen ez a vallásos ember egyik felháborodásának a gyökere, hogy lehet, hogy mindenkit, még azt a piszkot is? Uram te itt valamit nem csinálsz jól! Pedig Jézus egyszerűen csak arról beszél, hogy a meghívottság alapja nem az, hogy te jó vagy, meg igaz vagy, meg aranyos vagy, meg ma is tettél két jót, hanem a meghívásnak nem nálad van az alapja. Mi képesek vagyunk a hívő életünket ebben a gondolatban élni. A meghívás alapja pedig egyedül Jézusnál van! Ez pedig ebben a képben foglalható össze: kész van a kaja! Így, ilyen egyszerűen. Szól anyuci, és nem azt mondja, hogy gyerekek, aki megérdemelte, jöhet enni! Hát, nem kívánunk senkinek ilyen anyucit. Hanem a meghívásnak egyetlen feltétele van, ha készen van a kaja. Különben nem hívogatjuk egymást, mert azért mégis csak… Tehát kész van a kaja, gyertek enni! Akkor pedig jöhet, aki csak ezt a hívást hallja. Ezzel kezdődik a történet, nem pedig azzal, hogy kiérdemeltük, meg megszolgáltuk. Hanem, hogy egyszerűen kész van a kaja. Ha a négy szempontot, amit most itt elmondtam nektek, beleillesztjük ebbe a gondolatba, akkor ez azt jelenti, hogy képes vagyok örülni annak, aminek Isten örül, képes vagyok amiatt szomorú lenni, ami miatt Isten szomorú, képes vagyok azon fáradni, ami miatt isten fárad. Megint hadd utaljak itt Csíkszentmihályi Mihályra, aki azt mondja, hogy a boldogságnak az alapfeltétele, hogy önfeledten tudunk-e cselekedni. Magunkról megfeledkezve és mégis az erőinket, és a figyelmünket maximálisan összpontosítani valami komoly dologra. Nemde lehetséges-e ez a vallásban eleve adott módon, hogy a figyelmünket valaki másra összpontosítjuk? Adott esetben Istenre vagy egy másik emberre? De ez persze nem jelenti azt, hogy mi nem számítunk, meg nem érünk semmit. Egyébként a II. vatikáni zsinat pontosan így fogalmazza meg a hitet: „A hit válasz a kinyilatkoztató Isten önközlésére.” Ez a hit. Nagyon izgalmas ez a definíció, mert nem belőlem fakad a hit, ebben a definícióban, hanem Istenből. Nálam a válasz van! Amikor elkezdtem játszani ezzel a szóval, hogy mit jelent az, hogy valaki meghívott, vagy hogy valaki választott. Jézus azt mondja, hogy nagyon sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak. Ez nem azt jelenti, hogy Jézus aztán nagyon keveset választott ki. Nem. Hanem arról van szó, hogy nagyon kevesen vannak, akik a hívásra válaszolnak, akik az életüket képesek egy ilyen viszonyban elgondolni és élni, hogy én az vagyok, aki a hívásra válaszol. Ezért vannak kevesen választottak, nem azért, mert az Isten csak keveseket hív meg, vagy keveseket választ ki. Ezért pedig a választott ember az – jó ez a szó -, aki egyrészt választott, másrészt ő az, aki választott. Ugye ezt értitek most? Tehát ő az, aki tudott dönteni, ő valóban választott ebben a hívás szituációban azzal, hogy válaszolt. Ezért is választott, mert ő válaszolt, megszületett benne a válasz. Persze lehet, hogy ez így bohóckodás a szavakkal, de olyan jól esik. Szóval az, hogy az ember választott-e vagy nem, az nem Istenen múlik. Istenen a hívás múlik, a hivatás. Abból indulunk ki, hogy ez pedig mindenki felé megvan! A válasz az, ami nincs mindenki felől meg, az Isten felé!

 Még egy utolsó történetet hadd mondjak el ide. Mit jelent egy helyzetben válaszolni? Egy helyzetben hallani, hogy valaki hív, ennek a meghívásnak eleget tenni, és ezáltal válaszolni, és ezáltal választottá válni. „Az, hogy itt lehetek és beszélhetek, kizárólag embereknek köszönhetem. Olyan embernek, aki egy rossz percben mellém állt, vagy sebesülten az életemet mentette meg. Még az elején, az őskorban, amikor bolyongtunk, én tífuszt kaptam. Nem volt szokás túlélni, és aki megmaradt, mind tudja, hogy az ember nem emlékszik belőle semmire sem. A tífusz az egyensúlyi központot támadja meg, és hónapokra megzavarja a memóriát. Utóbb aztán széltében, hosszában mesélték azt az esetet, amikor felszökött a lázam, és megkértem egy bajtársamat, hogy főzné meg nekem ezt a három szem krumplit, amit valahonnan szereztem. Majd három hétre elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, megkérdeztem, hogy kész-e már a krumpli? Ez a bajtársam meg végig velem maradt egy szétlőtt malomban, etetett és itatott. Azóta tartom azt, hogy a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az a szolidaritás. Az egész emberi etikám erre az egy szóra épül, és ez a kulcsszava az én írói munkásságomnak is.”

Ezzel most befejeztem a tudományos megközelítéseket, legalábbis a hit, mint fejlődő folyamat, aztán a vallási ítéletalkotás sorozata, és ezt összehasonlítva a Szentírásnak egy rövidke részével.

Két dolog lenne még. Az egyiket el tudom mondani, a másikba pedig belekezdek.

Létezik egy nagyon ősi szempontsor. Ez pedig a hinduizmusban olvasható. Hadd hozzam ezt is ide nektek, egyszerűen csak azért, hogy amit most néhány évtizede ennyire felkaptak, és ennyire csinálnak a valláslélektanászok, meg a szociológusok, meg mindenkik, hogy ez már volt 2500 ével ezelőtt is. Ugyanúgy megalkották a hinduizmusban, bőven Krisztus előtt a hit fokozatait. Erről szeretnék nektek beszélni, és egy-két rövidke részletet is felolvasni. Egyrészt azért, hogy milyen az, amikor a valláson belül jön létre egy ilyen, mondjuk így, szisztéma, hogy a valláson belül, a vallásos ember hogyan látja ezt a kérdést. Nagyon érdekes!

Az embert háromféle alapvető jelleg, beállítottság, attitűd jellemezi, mondja a hinduizmus, legalábbis ahogy ez a mahapharata-ban, és azon belül is a Bhaganad Ghítában olvasható. Ez a háromféle beállítódás közül – mert több fordítást is összevetettem, miután a szanszkrit nyelvtudásom gyenge, hogy minél árnyaltabban tudjak nektek beszámolni -, az egyik az összhang vagy a jóság, úgy nevezik ezt, hogy ez egyfajta beállítódás vagy egyfajta viszony a világhoz, viszony az emberhez, az Istenhez, egyfajta kötőerő, ami az embert az életben tartja, ami az életét alapvetően megjellegzi. A második ilyen a szenvedély, és a harmadik a sötétség vagy tudatlanság. Két kis versszakot szeretnék felolvasni ehhez nektek.

„Természet szülte jelleg, tudd három van: összhang, szenvedély, és sötétség. Örök lelked ezek a testhez kötözik….és aztán ez a 14. fejezetnek a vége felé: A látó, ki látja minden tett e jellegek munkája csak, de tudja ki igazgatja őket is, egy lehet velem az Istennel.”

Hát ez fantasztikusan jó! Ez mondjuk olyan 2500 évvel ezelőtt íródott.

Akkor pedig néhány fejezettel később, azt mondja Isten, a Bhagavad Ghítában, hogy az emberek e három csoportra oszthatók, attól tökéletesen függetlenül, hogy hinduk, vagy nem, hogy jók vagy rosszak, hogy vallásosak vagy nem. E három jelleg azonban, meghatározza azt, hogy milyen a hitük. Fantasztikusan árnyalt gondolat. Ekkor a következőt olvashatjuk:

„Háromféle a hit, halld meg: ezt szent összhang vagy szenvedély, vagy sötétség irányítja, a szív természete szerint. Testvére, olyan minden hit, amilyen az egyéniség. Hit a lényege lelkednek. Mond, mit hiszel és tudom, ki vagy. Az összhang istenekben hisz, tündérekben a szenvedély, a sötétség lidérceknek vagy holtaknak áldozik.”

Akkor még három szempontot szeretnék elmondani, hogy hogyan különíti el ezeket a típusokat a hindu kinyilatkoztatás. Az áldozat szempontjából, azt mondja, hogy aki a jóság vagy az összhang kötőerejében van, az a következőt teszi, amikor áldozatot mutat be.

„Az az áldozat szabályos, nincs benne önérdek, és szent kötelességként teszi.” Itt a kötelesség szót, hadd értelmezzem egy picit. Ez nem azt jelenti, hogy ez egy külső kötelesség, amit ő, mint törvényt megtart, attól függetlenül, hogy mi van a szívében, hanem szent kötelességnek tekinti ő maga is a szíve mélyén, és ezért teszi.

„Aki a szenvedély hitében él, az ugyanúgy mutat be áldozatot. De az áldozata számító lesz. Képmutató, önző, vagy kérkedő. Aki pedig a sötétség vagy tudatlanság embere, és így hisz, az pedig szabálytalanul fogja ez áldozatot bemutatni.”

A vezeklést illetően a következő rész, így szól: 

„Aki az összhang és jóság szemléletében él, az vezekelni tisztelettel fog, becsületesen. Nem fog a vezeklése közben ártani másnak. Önuralom fogja jellemezni, és tud majd hallgatni. Jóindulatú lesz, és majd önzetlenül vezekel. Aki szenvedélyes, az gőgösen fog vezekelni. Nagyra vágyás lesz benne, hiú lesz a saját vezeklésére. Hírvágy fogja őt fűteni. A vezeklése csapongó lesz, és ideiglenes. (Mondjuk a böjtje, a Nagyböjt, és a többi, P.F.) Aki a sötétség embere, az is fog vezekelni, de más kárára. Illetve magát fogja kínozni.” Ez gyönyörű lesz, szeretném majd elolvasni. Hogy az a vezeklés, amelyben a vezeklő önmaga ellen fordul, önmagát nem értékeli, vagy pusztítja, vagy testét sanyargatja, az a vezeklés a sötétség emberére jellemző. Ez igen komolyan elgondolkodtató, nekünk keresztényeknek! Az, hogy mit is gondolunk a testünkről. A Szentlélek templomaként tekintjük-e, és a vezeklésünk ehhez igazodik-e? Természetese önfegyelem, önuralom, és a többi…Természetes, hogy a testünkkel valamit kezdeni kell, de hogy ezt hogyan csináljuk, és mit gondolunk a testünkről? Mert éppenséggel Szent Ferenc a tüskebokorba ugrál, amikor bűnös gerjedelmek fogják el, ez még nem olyan nagy baj, a kérdés csupán az, hogy közben mi van a fejében? Mert az, hogy mi van a fenekében, az másodlagos. Hogy hány tüske fúródik bele, az mindegy, mert az a tüske lehet neki a javára, meg kárára is. A kérdés, hogy mindeközben mi van a fejében? Hogy miért ugrál a szentünk a tüskebokorba?

A harmadik pedig, hogy hogyan fog adományozni a különböző hitű ember.

Aki a jóság és összhang hitével él, az bármilyen helyzetben képes arra, hogy adományozzon. Nagyon szép ez a gondolat: „Jó helyen, jókor, és jónak ad.” Fantasztikus! Aztán természeten nem viszonzást várva fog adni. Aki a szenvedély életét éli, az viszonzás reményében fog adni. A saját hasznát fogja benne keresni, vagy pedig, ha ez nem így van, akkor kelletlenül ad. Mint ahogy mi is a becsengető koldusnak! (Mármint papok, a mi alatt ezt értettem.) Jaj, a múltkor hallok egy történetet! Van egy –két atya, aki az egyházmegyénkben komoly hírnévre tett szert, ezeknek egyikéről szeretném a történetet elmondani. Azt mondják, hogy annyira nem szerette a hozzá becsöngető embereket, hogy a következőképpen nyitott ajtót: szól a csengő, nyílik az ajtó: „Nem!” Ő így fogadta a hozzá érkezőket, ezért aztán nagy köztiszteletben állott, gondolhatjátok. Viszont biztosan jó meleg volt a templomban, ahova senki se járt. Na!

Akkor néhány részletet szeretnék még felolvasni, csupán néhány versecskéről lenne szó.

„Ki oly kemény vezeklést kezd, milyent már tilt a szent szabály, ki önzőn, álnokul szítja szenvedélyét, vad vezekléseit, ki ostobán sanyargatva teste finom szerkezetét, testében engem is gyilkol, az a poklok útján bolyong.” Ez aztán kemény kijelentés, ahogy az Isten erről beszél.

„Szabályos áldozat, amelyhez önérdek mocska nem tapad, melyet szent kötelesség szít, az szent összhang szerint való… Számító áldozat, melyhez önző képmutatás tapad, tudd meg ó, a szenvedély szerint való. Hitetlen áldozat, mely sért minden szabályt, imát feled… és a papot sem jutalmazza, az sötétség szerint való. (Úgy tűnik, hogy a rendszer legitimálása a legszentebb szövegekben is megjelenik. De hát most ezt hanyagoljuk el. P.F.) Ki e három vezeklésben test, beszéd, értelem, hittel és önzetlen elmerül, a szent összhang vezeklését végzi, és végül legyőzi önmagát. Ki gőgből, nagyravágyásból, hiú hírvágyból vezekel, a szenvedély vezeklését végzi, és ez törpe, talmi tett. Mi más megátkozására, magát kínozva vezekel, a sötétség vezeklését végzi, és ez csak bolond lehet… Ki tudja, adni mindig kell, jó helyen, jókor, jónak ad. Bár viszonzást nem is várhat, a szent összhang szerint adott. Ki viszonzás reményében, saját hasznát keresve ad, vagy épp kelletlenül, resten, a szenvedély szerint adott. Ki tiszteletlenül, nyeglén, rossz helyen, rossz időben ad, vagy méltatlant jutalmaz, az csak a sötétség szerint ad.”

Azért akartam ezt elmondani, mert egyrészt gyönyörű szép, másrészt pedig roppant tanulságos. Szó sincs itt arról, hogy úgy kategorizálna, ahogy mi szoktunk: hívő vagy nem hívő, keresztény vagy nem, meg ilyen, meg olyan. Hanem azt veszi közös alapul, hogy mindenki mutat be valamilyen áldozatot, mindenkinek van valamilyen hite, mindenki vezekel és mindenki ad. A kérdés csupán az, hogy hogyan teszi ezt? Ahogyan pedig a múltkor mondtam, ha néha így, ilyen metszeteket készítünk, mondjuk a különböző vallásokat sorba állítva, akkor sokkal közelebb van e metszet alapján egy-egy ilyen különböző, más vallásba tartozó ember, mint ahogy így, ők a vallásuk alapján összetartoznának. Az pedig, hogy ez jóval Krisztus előtt, így meg tud fogalmazódni, az fantasztikus. Aztán meg jönnek a tudósok, és azt gondolják, hogy akkor most elmondtak nekünk valamit. Pedig még Albert Einstein is azt mondja, hogy az egyik kedvenc könyve, a Bhagavad Ghíta, olyan mélységes gondolatok vannak benne. Azt írta egy helyen, hogy hihetetlen módon táplálta az ő kutatási kedvét, hogy megismerje a világot.

Ez volt tehát a hinduizmusnak egy picinyke morzsája.

Most pedig egy utolsó felosztást szeretnék nektek elmondani. Azért mert jól kiegészülhet így akkor az a hármas szempont, vagy négyes, hogy a hit, mint minden emberre általánosan jellemző fejlődő folyamat, ennek a kategóriái. Aztán adott estben, ezen belül mit jelent az, hogy a vallási ítéletalkotásainknak nagyon sajátos szerkezete van, és ebben is felállíthatunk egyfajta fejlődési utat. Aztán egy kis intermezzóként volt a Szentírás, meg a Bhagavad Ghíta.

Most pedig egy harmadikkal egészíteném ki ezt a két rendszert, ez pedig az erkölcsi cselekvés motívumai. De ezzel a két rendszerrel összefüggésben szeretném ábrázolni, úgy mint hívő és vallásos ember számára egyik kulcsterület. Mert hiszen főleg a kereszténységben, az erkölcs az lényegi pontjává vált a vallásgyakorlásnak. Ez nem minden vallásgyakorlásnak lényegi pontja. De a kereszténységben totális lényegi pontjává vált. Még talán lényegi pontjává vált, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy igen, az ószövetség világában, a zsidóságban is. Sőt, ott sokkal inkább!

Úgyhogy most megint következzék egy kutatás. Hat szempontból fog állni. Van benne, egy-két annyira érdekes következtetés, hogy muszáj, hogy tudjátok.

Egy Lawrence Kohlberg nevű ember műve mindez, aminek a címe Az erkölcsi ítélőképesség fejlődése. Ahogyan elmondtam, a vallási ítéleteknek a szerkezetéről, nem azt vizsgálta ő sem, hogy mi jön ki a folyamat végén, vagyis, hogy ki, mit fog csinálni, hogy ki, mit tart jónak. Hanem sokkal inkább arra kérdezett rá, hogy mindenki tart valamit jónak és rossznak, a kérdés pedig az, hogy miért azt tartja jónak, vagy miért azt tartja rossznak. Tehát amikor ő egy erkölcsileg helyes cselekvést akar elvégezni, akkor ezt miért csinálja? Ezt vizsgálta tehát, a kiindulópontot. Ő is azt a módszert használta, amit az előző történetben, hogy dilemmaszituációkat adott föl, és ezekben a szituációkban mindenképp valamilyen erkölcsi megoldás, egy másik erkölcsi megoldással ütközik, és ezért az illetőnek döntenie kell, hogy ő melyik megoldás logikája mentén hozza meg a maga erkölcsi ítéleteit. Elmondom majd a legklasszikusabb történetét, csak először még elmondanék néhány bevezető szempontot.

Azt fogalmazta ő meg, hogy nem vizsgálhatjuk csak az ember erkölcsiségét az alapján, hogy mi jön ki a dolgok végén. Hanem az ember erkölcsiségét talán még jobban meghatározza az, hogy mi az, ami őt motiválja. Ráadásul, ami bennünket motivál, az természetesen meghatározza azt is, hogy mi jön ki a folyamat végén. A következő legegyszerűbb példa erre az, hogy ha engem az indít arra az erkölcsi cselekvésre, hogy ne lopjak, hogy el szeretném kerülni a szégyent, ami a lebukással együtt jár, vagy nem szeretném, ha feljelentenének, és nem is tudom, hogy milyen eljárás indulna ellenem, akkor az én erkölcsi tettemnek a motívuma egyáltalán nem csak az erkölcsileg helyes irányba fog csak hatni. Ugyanis egyfelől gondolhatom azt, hogy úgy tudom a szégyent vagy a törvény rám nehezedő súlyát elkerülni, hogy ha nem cselekszem rosszat, másfelől azt is gondolhatom, hogy annyira ki kell finomítanom a módszeremet, hogy ne bukjak le. Mert ha nem bukok le, akkor a folyamat végén nem ér engem az a következmény, amit szeretnék elkerülni. Ezt mondja tehát, hogy ezért egyáltalán nem lényegtelen, hogy mi van a kiindulópontban, mert az meg foga határozni alapvetően azt, hogy mi lesz a dolgok végén. Miközben az illető, aki végigmegy ezen a folyamaton a saját rendszerén, adott esetben jónak fog tartani olyasmit is – mert, hiszen az ő rendszerében jó is -, ami egy valóban elmélyült, főleg mondjuk a kinyilatkoztatással összhangba hozható morálisban, egyáltalán nem szerepelhetne. De az illető azt jónak fogja tartani. Három szintet állapított meg, és mindegyik szintben két fokozatot. Így jön össze a hat szempont. A következőt mondta még: az erkölcsi ítélet struktúrája nem egyezik az erkölcsi cselekvés struktúrájával. Mit is jelent ez? Egy nagyon egyszerű példa erre. Lehetséges az, hogy én egy bizonyos helyzetben hazudok, és mégis abban a helyzetben ez a hazugság morálisan értékesebb tett, mintha őszinte volnék. Vagyis hogyha én csak a cselekvés felől közelítem meg a kérdést, akkor hazudni mindig bűn lesz. A helyzet persze árnyalódik, ha a szándékot meg a körülményt hozzáteszem, de akkor már eleve kibővítettem a kört, és nem csak a cselekvésről beszélek. Ő azt mondta, hogy engem nem csak a cselekvés érdekel, hanem az is, például, hogy kimutatható-e, hogy egy bizonyos helyzetben hazudni erény. Hogy ez lehetséges-e? Nem válaszolom meg! Majd úgyis látni fogjuk ezt.

Most pedig elmondanám az ő legkedvesebb dilemmatörténetét.

Egy házaspárról van szó, ahol az asszony rákos beteg lesz. A férfi a feleségével együtt kórházról kórházra, orvosról orvosra járva mindent megpróbálnak azért, hogy az asszony meg tudjon gyógyulni. Végül pedig kiderül az, hogy semmi más remény nem kecsegtet eredménnyel, kivéve az, hogy egy gyógyszerész néhány hónappal ezelőtt, bár még kísérleti stádiumban, kifejlesztett egy orvosságot, és ez bizonyos kísérletekben jónak bizonyult, és éppen ezért meg kellene szerezni ezt az orvosságot. Elmegy a gyógyszerészhez, és szeretné megvenni tőle ezt az orvosságot, vállalva mindazt, hogy ez még nem törzskönyvezett, és az összes többit. A gyógyszerész a következőt mondja: Igen, kérem, hajlandó vagyok eladni ezt az orvosságot, de körülbelül tízszer annyiba kerül, mint a legdrágább orvosság. Az illetőnknek azonban már nincsen ennyi pénze. Ezért elmegy, és másnapra összeszedi a pénznek a felét. Megint bekopogtat a gyógyszerészhez, és elmondja neki, hogy sikerült megszerezni az orvosság árának a felét, ezt most rögtön ki is fizeti, utána pedig vagy részletfizetéssel vagy egybe kifizeti a többit, csak valamilyen lehetőséget adjon neki, hogy ő megkaphassa ezt az orvosságot, és ő ki fogja fizetni az egészet. Mire a gyógyszerész a következőt mondja: Nézze, én egész életemben ezzel a dologgal kísérleteztem, ez most életem fő műve, én nem adom oda ezért az árért magának ezt az orvosságot, mert én szeretnék gazdag lenni, ezen találmányom által. Majd pedig becsukja a patikát, és az illetőt kitessékeli. A férj pedig éjszaka betör ebbe a patikába, és ellopja ezt az orvosságot.

Idáig szólt ez a történet. Itt kellett megmondania az interjúalanyoknak, hogyan ítélik meg ennek a férjnek a tettét, és indokolják meg, hogy miért. Az most ugye nagyon nagy szemétség lenne a részemről, ha nem folytatnám ezek után? Hát… na jó, elkezdem.

Azt mondja Kohlberg, hogy az első szint, aminek két fokozata van, a prekonvencionális szint. Mondok hozzá egy mottót is, hogy jól beilleszthető legyen. „Boltból lopni bűn, valaki megláthat, és rendőrt hívhat.” Ezen belül pedig az első fokozatra azt mondja, hogy heteronóm erkölcs jellemzi. Ami egy külső vezéreltséget jelent, nem autonóm, nem független, a lelkiismeret vagy ilyesmi még nem nagyon számít, ezek az ún. külső vezéreltségű erkölcsi cselekvések. Majd mindig két szempontot fogok mondani, hogy olyan jól megragadható legyen. Mit tart az ilyen ítélethozatalban gondolkodó és cselekvő ember arról, hogy mi helyes, és utána, hogy miért. Az első. Mi az, ami helyes? Az ilyen erkölcsiségű ember a következőt tartja helyesnek: a szabályokat betartani, mindazokért, mert a szabályoknak a bennem tartása a büntetés fenyegetését jelenti. Az engedelmesség ebben a rendszerben önmagában is érték. Minden más szemponttól függetlenül. Engedelmeskedni érték! Talán ami olyan pozitívan hangzik itt, az hogy ne okozzunk kárt. Ez még ide tartozik, de semmi több. Mi a cselekvés oka? Hogy elkerüljük a büntetést! A külső hatóság és hatalom sokkal nagyobb erővel jelentkezik és rendelkezik, mint az én erőm, vagy hatalmam. Itt most értve mindezt a személyes döntéshozatalt illetően. Az ilyen ember nincs tekintettel mások érdekeire, csak a helyzet külső megjelenése számít. Saját és a hatóságok nézőpontja felcserélődik. Ez egy nagyon izgalmas szempont. Tökéletes azonosulás az intézménnyel. Annak pedig a szabályai, mint valami abszolút erkölcs jelennek meg, mondjuk az irodavezető, a püspök atya, az igazgató úr, vagy bárkinek a tetteiben. Az intézménnyel való teljes azonosulás, hihetetlen gaztettekre vezette már az embert. Egyetlen szóval így jellemezte ezt a szintet Kohlberg, hogy egocentrikus.

Akkor jöjjön ide egy-két történet. Milyen az, amikor egy kialakult, nagyon komoly struktúrával rendelkező intézmény erkölcsi szempontjai ütköznek, valami belsővel és személyessel. Ez egy megtörtént eset lesz. Azzal az atyával beszéltem, aki ezt átélte, vagy csinálta. 1956. október 23. és a rákövetkező napok. A papnövendékek, meg a hatodéves papok is – az volt a rendszer, hogy voltak olyan atyák, akik bennmaradtak doktorálni, ezért ők már papok voltak, de tulajdonképpen a papnövendékekkel együtt éltek – pontosan érzékelték, hogy mi történik kint, de kimenni persze nem szabadott. Ez az 50-es évek papnevelő intézete. A zárt struktúra, a maga szabályaival és mindenével együtt. De hát azért valami kapcsolat csak van, mert az emberek jönnek misére. A rádió is működik. Az egyik ilyen doktorandusz, hatod éves pap, amikor már sok sebesült van a kórházban, akkor ő kimegy, hogy papként, adott esetben a betegek szentségét kiszolgáltassa, vagy gyóntasson, és egyebeket csináljon. Akkor a következőket mondja ott neki az egyik sebesült. Ránéz a papra, és azt mondja ott a betegágyán, hogy: „És hol voltatok akkor, amikor lőttek?” Ezt kérdezte tőle. Erre a pap visszament. Elérkezett november 4.-e. Ugye vasárnap volt, tudjuk ezt mindnyájan. Az illető pap már ott áll karingben, készülve a misére, amit nem ő mutatott be, de koncelebrált. Hajnal van, és már jönnek a lövések. Lehet is hallani, mivel ott a papnevelő intézetnél, nagyon komoly harcok voltak, mert ott volt egy bevonulási út, ott jöttek be a tankok. Miután pedig az egyik legmagasabb épület a templomtorony volt, meg a jogi egyetemnek a teteje, ezért onnan lőttek, oda-vissza. Ez a pap erre mit csinál? De előbb azt, hogy mi a szabály. A szabály az, hogy tessék szépen misézni. Ekkor a papunknak a következő jelenik meg a fejében: „Hol voltatok, amikor lőttek?” Akkor leveszi a karinget, meg ami még rajta van, és kimegy.  Nem harcol, nem lő, csak elmegy a kórházba. Mert tudja, hogy ott olyanok vannak, akik azt kérdezik, hogy hol voltatok, amikor lőttek. Bezáródik ott a gyűrű. November 4.-én megy ki, és nem tud bemenni, csak több hét múlva. Egyszerűen nem tud hazamenni. Tehát sokszorosan mindenféle szabályt megszeg. Amikor utána sikerül visszamennie, persze előveszik. 1957-ben van egy per, 17 papot, meg papnövendéket elítéltek. Hozzácsapnak egy civilt is, hogy elmondhassák, hogy nem volt papi per 1956-ban. Az illető papunkat 3 évre ítélik el, és az indoklásban a következő szerepel: ellenforradalmi tevékenysége nem bizonyítható, ám kórházban végzett tevékenysége, nyílt állásfoglalás az ellenforradalmárok ellen. Ez 3 évet jelentett.

A következő alkalommal folytatom, majd valahol itt. A történet az erkölcs dilemmái kapcsán hangzott el.

Nagyon köszönöm a figyelmet!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari 

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Ott jártunk a múltkor, hogy egyrészt egy csomó tudományos vizsgálódás és kutatás után, szembesítsük ezeket a következtetéseket, vagy kijelentéseket a Szentírásnak egy történetével. Éppen ezért választottuk ki a Máté evangéliuma 15. fejezetének a 21-28. verseit. Elolvasom még egyszer, csak azért is, hogy ezzel is ráhangolódjunk arra a négy szempontra, amiből kettőt mondtam el a múltkor. Illetve, ha valaki nem volt, akkor hallja, hogy miről is van szó.

„A kánaáni asszony. Jézus tovább indulva Tírusz és Szidon vidékére vonult vissza. Ott egy kánaáni asszony jött a környékről, és így kiáltozott utána: Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri az ördög. De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá a tanítványai, és kérték: Küld haza, mert kiabál utánunk! Ő így felelt: Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól! De az odajött, és e szavakkal borult le előtte: Uram, segíts rajtam! Ő visszautasította: Nem helyes, ha elveszik a gyerekek kenyerét, és az ebeknek dobják. Az viszont erősítgette: De bizony Uram, hiszen a kiskutyák is esznek az uruk asztaláról lehulló morzsákból. Erre így szólt Jézus: Asszony, nagy a te hited! Legyen úgy, amint kívánod! Még abban az órában meggyógyult a lány.”

Ez tehát a történet, és a négy szempontból az első kettőt csak éppen utalásszerűen hadd mondjam el. Az egyikhez olvasnék is egy picit. Az első az volt, hogy a mély hit jellemzője, hogy közel merészkedik, ebben az esetben közel merészkedik Jézushoz a kánaáni asszony. Vagy közel merészkedünk egy másik emberhez, hogy vállaljuk azt a kihívást, ami a közelségből fakad. Bár ez a közelség, és minél közelebb vagyok a másikhoz, vagy az Istenhez, annál több ismeretlen tényezőt és kiszámíthatatlan dolgot, és az én az én fokozott sebezhetőségemet fogja jelenteni. Illetve azt is, hogy adott esetben – ahogyan ezt emlegettem már nektek a katonaságból jól bevált tapasztalatból, hogy aki sokat kérdez, annak sokat válaszolnak. Vagyis aki közel megy a másikhoz, hallhat olyasmit is, ami nincs az ínyére. Ez már a közelséggel együtt jár. Martin Bubertől szeretnék idézni, az Én és Te című könyvből, ahol ő a távolságról a következőt mondja. Azzal kezdi a gondolatát, hogy a kezdetben van a kapcsolat, és az ember egyik legnagyobb fájdalma, amikor szeretne közel kerülni valakihez, de ez nem sikerül. Az archaikus népek a közelséget nem ezzel az elvont szóval fejezik ki, hogy közel vagy távol, hanem kapcsolatot és viszonyokat mondanak. A következőt írja:

„Ahol mi azt mondjuk messze, távol, ott a zulu mondatszót mond, ami annyit tesz, ott ahol az ember ezt kiáltja: Anyám elvesztem! A tűzföldi bennszülöttek túlszárnyalják a mi analitikus bölcsességünket, ezzel a hét szótagú mondatszóval, amelynek pontos jelentése a következő: nézik egymást, mindketten azt várják, hogy a másik ajánlja föl, hogy megteszi azt, amire mindketten vágynak, de nem merik megtenni.” Ez a tűzföldi indiánoknál a távolság, a messzeség. Ebben a képben, kapcsolati képben foglalható össze. Ez tehát az első, hogy a mély hit jellemzője az evangélium, a kinyilatkoztatás szerint, hogy merek közel kerülni.

A másik, hogy kitartó, de rugalmas! Ha ezt meg szeretnénk jegyezni, akkor arra érdemes emlékeznünk, hogy mit jelent, ha a hit csak kitartó. Akkor mondjuk egy olyan ember juthat eszünkbe a Szentírásból, aki közel 30 éve várja, hogy meggyógyuljon, hihetetlenül kitartó, de nincs benne semmi rugalmasság. A másik pedig az, hogy mit jelentene egy olyan hit, amely annyira rugalmas, hogy nincsen benne semmi kitartás. Az meg semmivé foszlik. Tehát a kettőre együtt van szükségünk: kitartó és rugalmas. Még ide lehetne azt mondani, hogy az asszony kapcsolatfelvételében egyszerre jelenik meg az, hogy nagyon pontosan tudja azt, hogy mit akar. Jézus utal is erre a gyógyulás előtt, amikor azt mondja, hogy legyen úgy, ahogy te akarod, mert az asszony nem csak akart valamit, de nagyon következetesen cselekedett is. Tudta, hogy mi az, amit ő tehet. Másfelől pedig, hogy rögtön egy ellentétpárt állítsunk fel, nagyon tudott Jézusra hagyatkozni, pontosan tudta, hogy mennyire fontos, hogy cselekedjen, hol van a cselekvésének a határa, és ugyanolyan elkötelezetten, ahogy cselekedni tudott, tudott Jézusra hagyatkozni, és teljesen lemondani arról, hogy ő diktálja az eseményeknek a fonalát. Ahogy erről beszéltünk is az összekötő hitnél, ahogy Fowler mondja az utolsó előtti fázisban, hogy ebben is látjuk, ahogy összekötődnek ezek az elemek: cselekszik és van akarata, de közben lemond a cselekvésről és ráhagyatkozik Jézusra.

Akkor pedig most jöjjön a harmadik elem. Jézus szavát nem kérdőjelezi meg, hanem magára vonatkoztatja. De ez még így nem is elég, nemcsak magára vonatkoztatja Jézus szavát, hogy én nem hozzátok jöttem, hanem az asszony ezt úgy érti, hogy Jézus nem hozzám jött, és elfogadja Jézus szavát, és ezt nem kérdőjelezi meg. Mert rögtön nekiállhatna kritikus megjegyzéseket tenni, a kijelentéssel szemben és Jézus személyével szemben is, az elvárásaival szemben, az általa elképzelt rabbival, mesterrel vagy Messiással szemben is, tehát rengeteg fenntartást közölhetne, de mégsem ezt teszi, hanem belép abba a rendszerbe, amelyben Jézus a kijelentését teszi. A mély hitnek jellemzője az, hogy képes nem megkérdőjelezni, adott esetben itt ebben a viszonyban, Jézusnak a szavát, hanem belép abba a rendszerbe, amelyben Jézus a kijelentést teszi. Ráadásul még ez sem elég! Hanem a maga rendszerét és életét, mindazzal a kéréssel, amivel éppen jön, beilleszti ebbe a rendszerbe. A két rendszer pedig képes összekapcsolódni, és ő képes ez alapján cselekedni. Vagyis átveszi Jézus gondolatát: a zsidókhoz jöttem, mert ők a választott nép tagjai. Az asszony nem mondja azt amiről az előbb mondtam, hogy hát ez hogy lehet, miféle megváltás ez, hanem ezt elfogadja Jézustól. Utána pedig tovább szövi Jézusnak a gondolatát, hogy igen Uram, ha ez így van, és te azt mondod, hogy nem vetjük oda a gyermekek ételét a kutyáknak, akkor viszont – és már benne is van a képben, amit Jézus felkínál neki, láthattuk már eddig is, hogy a hitnek mekkora szüksége van a képzelőerőre -,  ebben a képben megkeresi saját magát. Akkor azt mondja, hogy ha Jézus ezt a képet használja, és ott kijelöli a helyemet, hogy én egy kis kutya vagyok, akkor ez nyilván most így van. Nézzük meg, hogy akkor mi történik velem, ha én egy kis kutyus vagyok, és mi történik az én kölykömmel? Ha a Mester ebben a modellben gondolkodik. Akkor észreveszi a morzsát, és abban a pillanatban az ő világa, Jézus világán belül összekapcsolódik, Jézus világával. Majd jön ez a zseniális mondat, amit egy olyan pillanat tud csak megszülni, ahol egy valódi találkozás van, ahol két ember valóban egymásra figyel. Azon túl, hogy az egyik is akar valamit, és a másik is akar valamit, mert hiszen Jézus is azt mondja, hogy én azért jöttem, azt akarom, hogy először a választott nép tagjaihoz szóljak, és nekik nyilatkoztassam ki az Atya akaratát. A két akarat és a két világ is egyértelműen megnyilatkozik, de mégis az asszony hite összeköti ezt a kettőt. Egyetlen mondattal zseniálisan kifejeződik ez!

Egy történetet hadd olvassak fel Örkény Istvántól, egészen pontosan az ő életéből, hogy mit jelent az, amikor két élet összekapcsolódik egymással, ami lehet akár az Isten és ember kapcsolata is, és ebből valami születik.

„A legelső munka, amire kikerültem erdőirtás volt. (Örkény Istvánt elviszik munkaszolgálatra, és a Szovjetunióban van, 3000 kilométerre Budapesttől. P.F.) Folyt a fakitermelés. Fákat termelünk ki. A bányamunka mellett a legnehezebb munka, 5500 kalória kell hozzá. Rendkívül nagy élmény volt a fizikai munka. Bekerültünk egy erdőbe, párokra osztottak, kaptunk egy-egy szalagfűrészt, meg fejszét páronként, és be az erdőbe. Ahol nekünk senki egy szóval sem mondta, hogy mi van. Ott álltak ezek a mérhetetlen nagy fák, és ott álltunk mi, mi törpék, teljesen hülyén. Bennem mindig volt valami kezdeményező energia, egy német orgonista zeneszerző volt a partnerem, egy szóval favágásban épp oly járatos, mint én, és néztük azt a fát. Mondom: Kamerad, kezdjük! Fogtuk magunkat, amíg mindenki hülyén állt és bámult, mi ketten beakasztottuk a fűrészt a fába, és elkezdtük húzni. És egyszer csak a fűrész beakadt. Húztuk, de meg se moccant. És akkor előkerült az egész csoportunkból a legmulyább, aki eddig egy szót sem szólt, egy olyan csöndes kis ember, odajött és azt mondta: Előbb kibaltázni, kérem! Mondom: Mit csinálni? Elvette a baltát, és kibaltázott egy éket. Aztán most húzzuk ki ezt a fűrészt. A túloldalára beillesztette, és azt mondta: Ne nyomják, csak húzzák! Nem nyomunk semmit, nem nyomunk, úgyhogy elkezdünk húzni! Ebből az emberből, három nap alatt tekintély lett. Ő lett a vezető, a szervező, ő lett minden. Mi pedig végrehajtottuk, amit mondott.”

Az a pillanat, amikor valaki 3000 kilométerre Budapesttől, egy teljesen lehetetlen, elviselhetetlen, szörnyűséges helyzetben nekiáll, hogy na akkor ezt csináljuk meg! Ezek a nagy pillanatok, amikor nem azt kérdezem, hogy kerülök én ide, itt vannak ezek a rohadt nagy fák is, és erre leül és elkeseredik. Hanem: Akkor húzzunk neki! És a másik, aki ezt mondja: Ezt így kell csinálni! Majd Örkény Istvántól fogok még egy-két ilyen rövidke történetet mondani, mert nekem ő az egyik kedvencem. Úgyse bírom ki, hogy évente egyszer egy-két történetet ne mondjak el tőle.

Ez volt tehát a harmadik szempont. Amit nem kívánok ennél jobban húzni, pedig lehetne róla nagyon hosszasan beszélni.

A negyedik elem pedig az, hogy ebben a helyzetben pedig az asszony Jézusra figyel, és semmi másra. Jézusra figyel, az ő történetére, arra, amit Jézus mond, és ami az ő szándéka, belép ebbe a történetbe, de a figyelme nem a gyermekénél van, főleg nem saját magánál van. A múlt alkalommal itt volt egy pap barátom, odajött hozzám az előadás után és rögtön mondta, hogy szerinte ez hogyan is van. Úgyhogy ő azt üzente nektek, hogy ezt úgy kell gondolni, hogy azért olyan szép ez a történet, mert ez az asszony nem magával törődik. Ezért lenyeli azt a sértést, amit Jézus mond neki és számára annyira fontos a gyermeke, hogy ezért képes önmagát zárójelbe tenni, önmagától elvonatkoztatni, hiszen nem ő a fontos, hanem a gyermeke. Szerintem ez a történet azért sokkal szebb! Azért, mert szerintem az asszony ezt nem gondolja sértésnek, egyáltalán nem, mert teljesen benne van abban a világban, amit Jézus közvetít felé. Ott pedig megtalálja a helyét, meg a gyerekének a helyét is. Tehát a figyelme összpontosul arra a helyzetre, Jézusra és Jézusnak a szavára. Ugye emlékeztek rá, hogy ez milyen rendkívül fontos, hogy a mélyen vallásosságnak, tekintve az összes vallást, az egyik legnagyobb és legfőbb ismérve az, hogy az illető képes legyen a figyelmét összpontosítani. Még egy ilyen helyzetben is! Ezzel pedig megteremeti maga számára azt a lehetőséget, hogy ne záródjon bele a saját fájdalmába, a saját bajába, a saját nyomorába, abba, hogy ő milyen szerencsétlen. Nemcsak, hogy szerencsétlen ő, szerencsétlen a gyermeke, még Jézus is így beszél hozzá. Milyen egy szemétség ettől a világtól ez, hogy volna egy valaki, aki már másokat meggyógyított, és tessék, ő is elhajtja. A figyelem összpontosítása egy ilyen helyzetben kulcsmomentuma az erős hitnek. Csíkszentmihályi Mihályra gondolhatok, meg arra, amit ő írogatott.

Na most itt történeteket fogok mondani.

Az első történetet tegnap halottam egy nagypapáról, aki már nem él. Az első világháborúban először elvitték olasz hadifogságba –egyébként mérnök ember volt -, ezt a hadifogságot arra használta fel, hogy megtanuljon olaszul. Miután onnan hazaverekedte magát, a háború után elvitték az orosz hadifogságba, ahol az időt azzal töltötte, hogy megtanult oroszul. Majd pedig arra gondolt, hogy a tizenhat óra napi munka után még marad egy kis ideje, akkor pedig egy cellatársától, aki éppen finn volt, tőle megtanult két év alatt finnül. Amikor hazajött, akkor a gyerekei úgy emlékeztek rá, hogy egyetlen rossz szót nem mondott ezekről az évekről, hanem azt mondta, hogy fantasztikus, hogy ő mennyi helyre juthatott el. Ez az 50-es években valóban komoly értéknek tűnhetett, bár, ha azért megkérdeznek bennünket, biztos, hogy nem választottuk volna. Minden esetre ennek a néhány évnek a munkaszolgálata kapcsán, az addigi négy nyelvismeretét, hétre bővítette, majd utána elvégzett még két egyetemet, közgazdász lett, majd jogász. Miután életpályája csúcsára érkezett, akkor bérszámfejtő volt Dorogbányán, amely mint tudjuk, egy nagyon fontos hely, és ez a munkakör is kifejezetten neki való volt. A gyerekei megint csak úgy emlékeznek erre vissza, hogy a nagypapa mindig vidám volt. Éppenséggel attól, hogy hét nyelven beszél és van három diplomája, még nem panasz fakadt az ajkára, amikor az unokáival labdázott, mert az éppenséggel az 50-es években is lehetett. Úgyhogy ő az ötvenes években is szeretett az unokáival labdázni. Így telt el az ő élete. Könnybe szökött a fiának a szeme, ahogyan beszélt róla, pedig már ő is 60 körül van. Azt találtam neki mondani, hogy hát ezek az igazi, nagy emberek. Milyen érdekes, hogy az igazi nagy emberekről milyen keveset tudunk. Csak így egy este az asztal mellett beszélgetve kerülnek ők szóba. Egyébként meg a nem tudom én milyen jelentéktelen embereket hallgatunk a tévében, meg a rádióban, mert azok a „nagy” emberek.

A másik történet pedig egy örmény atyáról szól. Ezt egy temetésen hallottam. Amikor mentünk ki a ravatalozóból a sírhoz, egyszer csak odaállt egy ember, és elkezdett nekem beszélni. Egy ilyen belső kényszer fűtötte, hogy ő elmesélje nekem, ennek az örmény papnak a történetét. Ez az óbudai temetőben történt, három héttel ezelőtt. Azt mondja, hogy 1945 előtt Bécsben volt egy örmény szeminárium, ezért ez az illető, aki török volt egyébként, elment ebbe az örmény szemináriumba, ahol hatan végeztek 1944-ben. Ezért, amikor ő végzett, akkor elindult hazafelé, csakhogy itt ragadt Budapesten, mert akkor itt éppen háború volt. Ezért aztán itt jelentkezett szolgálatra, és ha már itt volt, és éppen több tízezer zsidó ember került be a táborokba Budapesten, ő elkezdett hamis keresztlevél papírokat becsempészni, ezekbe a táborokba. Az illető, aki mindezt elmesélte nekem, annak lelki atyja volt, akiről most beszélek. Azt mesélte, hogy ez az atya olyan 2500-3000 darab ilyen keresztlevelet állított ki, és csempészett be az alatt a néhány hónap alatt, amíg erre lehetősége volt. Ezek az emberek meg is menekültek attól, hogy őket elvigyék. Miután ezt megtette, meglátogatta az Andrássy út 60. számot, néhány évvel később, ahol a fejét megsimogatva köszönték meg neki az áldozatos tevékenységét. Amikor pedig onnan kijött, akkor a következőt mondta: „Úgy megszerettem itt, most már nem is megyek haza!” Ténylegesen így is történt, néhány évvel ezelőtt halt meg itt Budapesten, örmény papként, annak a kevés örménynek a lelkipásztora volt, aki itt élt vagy él ma is Budapesten.

Miért hozom ide ezeket a történeteket? Azért, mert ezeknek az embereknek az életében kulcsmomentum az, hogy képesek a figyelmüket nem a saját sorsuk nyomorára összpontosítani. Hanem képesek ott, 3000 kilométerre Budapesttől meglátni azt, hogy itt van egy fa, és mit kellene vele csinálni.

Akkor most jöjjön egy másik Pista. Örkény István számomra azért olyan zseniális, mert a leghihetetlenebb, legkegyetlenebb helyzetekben tud valami egészen másra figyelni. Lehet, hogy ezt hívják groteszknek, de ehhez én nem értek, de nagyon jól hangzik. Ez is egy ilyen történet lesz.

Amikor hazaérkezik (mármint a táborból), akkor meséli el a következőt: „A Lánchídtól elindultam hazafelé, az Oktogonon ért először a varázs, elakadt egy fás kocsi. A kocsis nem verte a lovát, szitkozódni is csak egy kicsit szitkozódott, a lovát, Krisztust és az anyánkat emlegetve, inkább csak bemelegítésként. Aztán ránk nézett és így szólt: Na, toljuk meg! És megtoltuk. Egy úr a foga közé vette az aktatáskáját, és egy szőke kisasszony magas szárú cipőben és fátyolos kalapban nekidőlt a kocsinak, és azt mondta: Hórukk! Még sosem hallottam ezt egy ilyen szőke lánytól, jobban megörültem ennek, mintha azt mondta volna, hogy szeretlek. Beültem egy taxiba és megmondtam a sofőrnek a címet. Megmondta, hogy a kapunál kell várjon, amíg felmegyek a családomhoz pénzért, addig meg lent marad a bugyor. Bólintott. Meddig tetszett odalenni? – kérdezte. Megmondtam. A család megvan? – érdeklődött. Mondta, hogy meg. Egy mama, ugyebár? –érdeklődött gyöngéden. Mondtam, igen. Nőtestvérek is vannak, ha szabad kérdeznem? Mondom, van egy húgom. Erre megkért, hogy följöhessen velem. Minek? – Kérdeztem. Tetszene elől menni, én pedig szépen a háta mögött vinném a bugyrot a kezemben. Megkérdeztem, hogy mire jó ez? Elbírom a bugyrot magam is. Hát tetszik tudni, rettentően szeretném hallani, ha majd sikoltoznak asz asszonyok. Csakugyan feljött énvelem, ott állt a hátam mögött, abban a rettentő kavarodásban, kiabálásban és csókolózásban, szerényen, mint az életmentők. Erős a gyanúm, hogy őt is össze-vissza ölelgették abban a hitben, hogy velem együtt volt fogoly. Amikor fizetésre került a sor, nem fogadott el pénzt. Anyámnak és húgomnak kezet csókolt, én az ajtóig kísértem, és amikor kezet fogtunk, éreztem először, hogy itthon vagyok.”

Tehát a mélységes hit jellemzője az, hogy látszólag ezeket a morzsákat, amelyek az átlagember számára tökéletesen észrevehetetlenek, jelentéktelenek, értéktelenek, érdektelenek, azt észreveszi! Lehet ő egy Örkény István, vagy egy örmény pap, meg akárki lehet.

Ugye nem azt mondja Jézusnak, hogy én ezt akarom, én így szeretném, én ezt így hiszem, énnekem te ezt ígérted, és az összes többi, ha már a saját imádságainkat vesszük. Meglátja a morzsát! Talán ez itt a lényeg. Az egész történetnek egy bizonyos szempontból a kulcsa, hogy képes meglátni a morzsát. De ahhoz persze egy nagyon hosszú belső utat kell bejárni. Jézus egy pillanatra sem lesz eszköz, Jézus nem az automata, aki kiadja a gyerekének a gyógyulását, hanem egy élő, eleven találkozásban vannak.

A Koránból hadd idézzek egyet:

„A kitartás. Allah, a könyörületes és irgalmas nevében. Nem tártuk-e ki nekünk a kebledet és vettük le rólad a terhedet, amely leroskasztotta hátadat, és emeltük tekintélyedet? A nehézség könnyebbséggel jár. Ha befejeztél valamit, fáradozz ismét, és fohászkodj Uradhoz.” Gyönyörű szép ez: a nehézség könnyebbséggel jár, már ha az ember észreveszi!

Egy-két következtetésem, vagy megjegyzésem lenne még a Szentíráshoz kapcsolódóan, hogy akkor ez azt is jelent - legalábbis az én hitemben ez így fogalmazódik meg -, hogy a mély hitnek a jellemzője, természetszerűen, hogy akkor már nem énnálam van a súlypont, hanem annál akiben hiszek, akiben bízok. Akkor pedig megtörténik az, hogy az én hitemnek az alapja nem az, hogy én hiszek, hanem az, hogy Jézus hisz bennem. Azért vagyok Jézusnál, mert ő bízik bennem, és én válaszolok az Ő bizalmára. Oly mértékben nem én vagyok a középpont, hogy már az sem túlzottan fontos, hogy én hiszek, vagy hogyan hiszek, vagy főként az, hogy én hiszek. Hanem képes vagyok az életemet úgy élni, hogy valaki hisz bennem, és ez elkezd engem mozgatni. Attól teljesen függetlenül – adott esetben -, hogy egy pillanatban lehet, hogy nem is hiszek. Ez lehetséges! Hiszek hitetlenül Istenben. De amiért képes vagyok cselekedni, az az, hogy valaki hisz bennem, hogy valaki bízik bennem, és ez független az én hitemtől. Amikor pedig az életemnek egy nagyon nehéz helyzetében képes vagyok a figyelmemet arra összpontosítani, hogy bár én nem hiszek most semmiben, de valaki hisz bennem, akkor ez egy kiapadhatatlan erőforrássá válik. Éppen ez az, amiről Jézus úgy beszél, hogy van egy csomó meghívott, akik hisznek, ők a vallásosak, de a meghívottak valamiért nem jönnek el a lakomára. De kész van a lakoma! Erre pedig azt mondja a gazda, hogy menjetek szolgáim, és hívjatok be mindenkit, akit csak értek, tökéletesen függetlenül attól, hogy megérdemli-e vagy nem, jó vagy rossz, igaz vagy nem, hívő vagy nem, vallásos-e vagy nem, teljesen mindegy! Ugye éppen ez a vallásos ember egyik felháborodásának a gyökere, hogy lehet, hogy mindenkit, még azt a piszkot is? Uram te itt valamit nem csinálsz jól! Pedig Jézus egyszerűen csak arról beszél, hogy a meghívottság alapja nem az, hogy te jó vagy, meg igaz vagy, meg aranyos vagy, meg ma is tettél két jót, hanem a meghívásnak nem nálad van az alapja. Mi képesek vagyunk a hívő életünket ebben a gondolatban élni. A meghívás alapja pedig egyedül Jézusnál van! Ez pedig ebben a képben foglalható össze: kész van a kaja! Így, ilyen egyszerűen. Szól anyuci, és nem azt mondja, hogy gyerekek, aki megérdemelte, jöhet enni! Hát, nem kívánunk senkinek ilyen anyucit. Hanem a meghívásnak egyetlen feltétele van, ha készen van a kaja. Különben nem hívogatjuk egymást, mert azért mégis csak… Tehát kész van a kaja, gyertek enni! Akkor pedig jöhet, aki csak ezt a hívást hallja. Ezzel kezdődik a történet, nem pedig azzal, hogy kiérdemeltük, meg megszolgáltuk. Hanem, hogy egyszerűen kész van a kaja. Ha a négy szempontot, amit most itt elmondtam nektek, beleillesztjük ebbe a gondolatba, akkor ez azt jelenti, hogy képes vagyok örülni annak, aminek Isten örül, képes vagyok amiatt szomorú lenni, ami miatt Isten szomorú, képes vagyok azon fáradni, ami miatt isten fárad. Megint hadd utaljak itt Csíkszentmihályi Mihályra, aki azt mondja, hogy a boldogságnak az alapfeltétele, hogy önfeledten tudunk-e cselekedni. Magunkról megfeledkezve és mégis az erőinket, és a figyelmünket maximálisan összpontosítani valami komoly dologra. Nemde lehetséges-e ez a vallásban eleve adott módon, hogy a figyelmünket valaki másra összpontosítjuk? Adott esetben Istenre vagy egy másik emberre? De ez persze nem jelenti azt, hogy mi nem számítunk, meg nem érünk semmit. Egyébként a II. vatikáni zsinat pontosan így fogalmazza meg a hitet: „A hit válasz a kinyilatkoztató Isten önközlésére.” Ez a hit. Nagyon izgalmas ez a definíció, mert nem belőlem fakad a hit, ebben a definícióban, hanem Istenből. Nálam a válasz van! Amikor elkezdtem játszani ezzel a szóval, hogy mit jelent az, hogy valaki meghívott, vagy hogy valaki választott. Jézus azt mondja, hogy nagyon sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak. Ez nem azt jelenti, hogy Jézus aztán nagyon keveset választott ki. Nem. Hanem arról van szó, hogy nagyon kevesen vannak, akik a hívásra válaszolnak, akik az életüket képesek egy ilyen viszonyban elgondolni és élni, hogy én az vagyok, aki a hívásra válaszol. Ezért vannak kevesen választottak, nem azért, mert az Isten csak keveseket hív meg, vagy keveseket választ ki. Ezért pedig a választott ember az – jó ez a szó -, aki egyrészt választott, másrészt ő az, aki választott. Ugye ezt értitek most? Tehát ő az, aki tudott dönteni, ő valóban választott ebben a hívás szituációban azzal, hogy válaszolt. Ezért is választott, mert ő válaszolt, megszületett benne a válasz. Persze lehet, hogy ez így bohóckodás a szavakkal, de olyan jól esik. Szóval az, hogy az ember választott-e vagy nem, az nem Istenen múlik. Istenen a hívás múlik, a hivatás. Abból indulunk ki, hogy ez pedig mindenki felé megvan! A válasz az, ami nincs mindenki felől meg, az Isten felé!

 Még egy utolsó történetet hadd mondjak el ide. Mit jelent egy helyzetben válaszolni? Egy helyzetben hallani, hogy valaki hív, ennek a meghívásnak eleget tenni, és ezáltal válaszolni, és ezáltal választottá válni. „Az, hogy itt lehetek és beszélhetek, kizárólag embereknek köszönhetem. Olyan embernek, aki egy rossz percben mellém állt, vagy sebesülten az életemet mentette meg. Még az elején, az őskorban, amikor bolyongtunk, én tífuszt kaptam. Nem volt szokás túlélni, és aki megmaradt, mind tudja, hogy az ember nem emlékszik belőle semmire sem. A tífusz az egyensúlyi központot támadja meg, és hónapokra megzavarja a memóriát. Utóbb aztán széltében, hosszában mesélték azt az esetet, amikor felszökött a lázam, és megkértem egy bajtársamat, hogy főzné meg nekem ezt a három szem krumplit, amit valahonnan szereztem. Majd három hétre elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, megkérdeztem, hogy kész-e már a krumpli? Ez a bajtársam meg végig velem maradt egy szétlőtt malomban, etetett és itatott. Azóta tartom azt, hogy a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az a szolidaritás. Az egész emberi etikám erre az egy szóra épül, és ez a kulcsszava az én írói munkásságomnak is.”

Ezzel most befejeztem a tudományos megközelítéseket, legalábbis a hit, mint fejlődő folyamat, aztán a vallási ítéletalkotás sorozata, és ezt összehasonlítva a Szentírásnak egy rövidke részével.

Két dolog lenne még. Az egyiket el tudom mondani, a másikba pedig belekezdek.

Létezik egy nagyon ősi szempontsor. Ez pedig a hinduizmusban olvasható. Hadd hozzam ezt is ide nektek, egyszerűen csak azért, hogy amit most néhány évtizede ennyire felkaptak, és ennyire csinálnak a valláslélektanászok, meg a szociológusok, meg mindenkik, hogy ez már volt 2500 ével ezelőtt is. Ugyanúgy megalkották a hinduizmusban, bőven Krisztus előtt a hit fokozatait. Erről szeretnék nektek beszélni, és egy-két rövidke részletet is felolvasni. Egyrészt azért, hogy milyen az, amikor a valláson belül jön létre egy ilyen, mondjuk így, szisztéma, hogy a valláson belül, a vallásos ember hogyan látja ezt a kérdést. Nagyon érdekes!

Az embert háromféle alapvető jelleg, beállítottság, attitűd jellemezi, mondja a hinduizmus, legalábbis ahogy ez a mahapharata-ban, és azon belül is a Bhaganad Ghítában olvasható. Ez a háromféle beállítódás közül – mert több fordítást is összevetettem, miután a szanszkrit nyelvtudásom gyenge, hogy minél árnyaltabban tudjak nektek beszámolni -, az egyik az összhang vagy a jóság, úgy nevezik ezt, hogy ez egyfajta beállítódás vagy egyfajta viszony a világhoz, viszony az emberhez, az Istenhez, egyfajta kötőerő, ami az embert az életben tartja, ami az életét alapvetően megjellegzi. A második ilyen a szenvedély, és a harmadik a sötétség vagy tudatlanság. Két kis versszakot szeretnék felolvasni ehhez nektek.

„Természet szülte jelleg, tudd három van: összhang, szenvedély, és sötétség. Örök lelked ezek a testhez kötözik….és aztán ez a 14. fejezetnek a vége felé: A látó, ki látja minden tett e jellegek munkája csak, de tudja ki igazgatja őket is, egy lehet velem az Istennel.”

Hát ez fantasztikusan jó! Ez mondjuk olyan 2500 évvel ezelőtt íródott.

Akkor pedig néhány fejezettel később, azt mondja Isten, a Bhagavad Ghítában, hogy az emberek e három csoportra oszthatók, attól tökéletesen függetlenül, hogy hinduk, vagy nem, hogy jók vagy rosszak, hogy vallásosak vagy nem. E három jelleg azonban, meghatározza azt, hogy milyen a hitük. Fantasztikusan árnyalt gondolat. Ekkor a következőt olvashatjuk:

„Háromféle a hit, halld meg: ezt szent összhang vagy szenvedély, vagy sötétség irányítja, a szív természete szerint. Testvére, olyan minden hit, amilyen az egyéniség. Hit a lényege lelkednek. Mond, mit hiszel és tudom, ki vagy. Az összhang istenekben hisz, tündérekben a szenvedély, a sötétség lidérceknek vagy holtaknak áldozik.”

Akkor még három szempontot szeretnék elmondani, hogy hogyan különíti el ezeket a típusokat a hindu kinyilatkoztatás. Az áldozat szempontjából, azt mondja, hogy aki a jóság vagy az összhang kötőerejében van, az a következőt teszi, amikor áldozatot mutat be.

„Az az áldozat szabályos, nincs benne önérdek, és szent kötelességként teszi.” Itt a kötelesség szót, hadd értelmezzem egy picit. Ez nem azt jelenti, hogy ez egy külső kötelesség, amit ő, mint törvényt megtart, attól függetlenül, hogy mi van a szívében, hanem szent kötelességnek tekinti ő maga is a szíve mélyén, és ezért teszi.

„Aki a szenvedély hitében él, az ugyanúgy mutat be áldozatot. De az áldozata számító lesz. Képmutató, önző, vagy kérkedő. Aki pedig a sötétség vagy tudatlanság embere, és így hisz, az pedig szabálytalanul fogja ez áldozatot bemutatni.”

A vezeklést illetően a következő rész, így szól: 

„Aki az összhang és jóság szemléletében él, az vezekelni tisztelettel fog, becsületesen. Nem fog a vezeklése közben ártani másnak. Önuralom fogja jellemezni, és tud majd hallgatni. Jóindulatú lesz, és majd önzetlenül vezekel. Aki szenvedélyes, az gőgösen fog vezekelni. Nagyra vágyás lesz benne, hiú lesz a saját vezeklésére. Hírvágy fogja őt fűteni. A vezeklése csapongó lesz, és ideiglenes. (Mondjuk a böjtje, a Nagyböjt, és a többi, P.F.) Aki a sötétség embere, az is fog vezekelni, de más kárára. Illetve magát fogja kínozni.” Ez gyönyörű lesz, szeretném majd elolvasni. Hogy az a vezeklés, amelyben a vezeklő önmaga ellen fordul, önmagát nem értékeli, vagy pusztítja, vagy testét sanyargatja, az a vezeklés a sötétség emberére jellemző. Ez igen komolyan elgondolkodtató, nekünk keresztényeknek! Az, hogy mit is gondolunk a testünkről. A Szentlélek templomaként tekintjük-e, és a vezeklésünk ehhez igazodik-e? Természetese önfegyelem, önuralom, és a többi…Természetes, hogy a testünkkel valamit kezdeni kell, de hogy ezt hogyan csináljuk, és mit gondolunk a testünkről? Mert éppenséggel Szent Ferenc a tüskebokorba ugrál, amikor bűnös gerjedelmek fogják el, ez még nem olyan nagy baj, a kérdés csupán az, hogy közben mi van a fejében? Mert az, hogy mi van a fenekében, az másodlagos. Hogy hány tüske fúródik bele, az mindegy, mert az a tüske lehet neki a javára, meg kárára is. A kérdés, hogy mindeközben mi van a fejében? Hogy miért ugrál a szentünk a tüskebokorba?

A harmadik pedig, hogy hogyan fog adományozni a különböző hitű ember.

Aki a jóság és összhang hitével él, az bármilyen helyzetben képes arra, hogy adományozzon. Nagyon szép ez a gondolat: „Jó helyen, jókor, és jónak ad.” Fantasztikus! Aztán természeten nem viszonzást várva fog adni. Aki a szenvedély életét éli, az viszonzás reményében fog adni. A saját hasznát fogja benne keresni, vagy pedig, ha ez nem így van, akkor kelletlenül ad. Mint ahogy mi is a becsengető koldusnak! (Mármint papok, a mi alatt ezt értettem.) Jaj, a múltkor hallok egy történetet! Van egy –két atya, aki az egyházmegyénkben komoly hírnévre tett szert, ezeknek egyikéről szeretném a történetet elmondani. Azt mondják, hogy annyira nem szerette a hozzá becsöngető embereket, hogy a következőképpen nyitott ajtót: szól a csengő, nyílik az ajtó: „Nem!” Ő így fogadta a hozzá érkezőket, ezért aztán nagy köztiszteletben állott, gondolhatjátok. Viszont biztosan jó meleg volt a templomban, ahova senki se járt. Na!

Akkor néhány részletet szeretnék még felolvasni, csupán néhány versecskéről lenne szó.

„Ki oly kemény vezeklést kezd, milyent már tilt a szent szabály, ki önzőn, álnokul szítja szenvedélyét, vad vezekléseit, ki ostobán sanyargatva teste finom szerkezetét, testében engem is gyilkol, az a poklok útján bolyong.” Ez aztán kemény kijelentés, ahogy az Isten erről beszél.

„Szabályos áldozat, amelyhez önérdek mocska nem tapad, melyet szent kötelesség szít, az szent összhang szerint való… Számító áldozat, melyhez önző képmutatás tapad, tudd meg ó, a szenvedély szerint való. Hitetlen áldozat, mely sért minden szabályt, imát feled… és a papot sem jutalmazza, az sötétség szerint való. (Úgy tűnik, hogy a rendszer legitimálása a legszentebb szövegekben is megjelenik. De hát most ezt hanyagoljuk el. P.F.) Ki e három vezeklésben test, beszéd, értelem, hittel és önzetlen elmerül, a szent összhang vezeklését végzi, és végül legyőzi önmagát. Ki gőgből, nagyravágyásból, hiú hírvágyból vezekel, a szenvedély vezeklését végzi, és ez törpe, talmi tett. Mi más megátkozására, magát kínozva vezekel, a sötétség vezeklését végzi, és ez csak bolond lehet… Ki tudja, adni mindig kell, jó helyen, jókor, jónak ad. Bár viszonzást nem is várhat, a szent összhang szerint adott. Ki viszonzás reményében, saját hasznát keresve ad, vagy épp kelletlenül, resten, a szenvedély szerint adott. Ki tiszteletlenül, nyeglén, rossz helyen, rossz időben ad, vagy méltatlant jutalmaz, az csak a sötétség szerint ad.”

Azért akartam ezt elmondani, mert egyrészt gyönyörű szép, másrészt pedig roppant tanulságos. Szó sincs itt arról, hogy úgy kategorizálna, ahogy mi szoktunk: hívő vagy nem hívő, keresztény vagy nem, meg ilyen, meg olyan. Hanem azt veszi közös alapul, hogy mindenki mutat be valamilyen áldozatot, mindenkinek van valamilyen hite, mindenki vezekel és mindenki ad. A kérdés csupán az, hogy hogyan teszi ezt? Ahogyan pedig a múltkor mondtam, ha néha így, ilyen metszeteket készítünk, mondjuk a különböző vallásokat sorba állítva, akkor sokkal közelebb van e metszet alapján egy-egy ilyen különböző, más vallásba tartozó ember, mint ahogy így, ők a vallásuk alapján összetartoznának. Az pedig, hogy ez jóval Krisztus előtt, így meg tud fogalmazódni, az fantasztikus. Aztán meg jönnek a tudósok, és azt gondolják, hogy akkor most elmondtak nekünk valamit. Pedig még Albert Einstein is azt mondja, hogy az egyik kedvenc könyve, a Bhagavad Ghíta, olyan mélységes gondolatok vannak benne. Azt írta egy helyen, hogy hihetetlen módon táplálta az ő kutatási kedvét, hogy megismerje a világot.

Ez volt tehát a hinduizmusnak egy picinyke morzsája.

Most pedig egy utolsó felosztást szeretnék nektek elmondani. Azért mert jól kiegészülhet így akkor az a hármas szempont, vagy négyes, hogy a hit, mint minden emberre általánosan jellemző fejlődő folyamat, ennek a kategóriái. Aztán adott estben, ezen belül mit jelent az, hogy a vallási ítéletalkotásainknak nagyon sajátos szerkezete van, és ebben is felállíthatunk egyfajta fejlődési utat. Aztán egy kis intermezzóként volt a Szentírás, meg a Bhagavad Ghíta.

Most pedig egy harmadikkal egészíteném ki ezt a két rendszert, ez pedig az erkölcsi cselekvés motívumai. De ezzel a két rendszerrel összefüggésben szeretném ábrázolni, úgy mint hívő és vallásos ember számára egyik kulcsterület. Mert hiszen főleg a kereszténységben, az erkölcs az lényegi pontjává vált a vallásgyakorlásnak. Ez nem minden vallásgyakorlásnak lényegi pontja. De a kereszténységben totális lényegi pontjává vált. Még talán lényegi pontjává vált, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy igen, az ószövetség világában, a zsidóságban is. Sőt, ott sokkal inkább!

Úgyhogy most megint következzék egy kutatás. Hat szempontból fog állni. Van benne, egy-két annyira érdekes következtetés, hogy muszáj, hogy tudjátok.

Egy Lawrence Kohlberg nevű ember műve mindez, aminek a címe Az erkölcsi ítélőképesség fejlődése. Ahogyan elmondtam, a vallási ítéleteknek a szerkezetéről, nem azt vizsgálta ő sem, hogy mi jön ki a folyamat végén, vagyis, hogy ki, mit fog csinálni, hogy ki, mit tart jónak. Hanem sokkal inkább arra kérdezett rá, hogy mindenki tart valamit jónak és rossznak, a kérdés pedig az, hogy miért azt tartja jónak, vagy miért azt tartja rossznak. Tehát amikor ő egy erkölcsileg helyes cselekvést akar elvégezni, akkor ezt miért csinálja? Ezt vizsgálta tehát, a kiindulópontot. Ő is azt a módszert használta, amit az előző történetben, hogy dilemmaszituációkat adott föl, és ezekben a szituációkban mindenképp valamilyen erkölcsi megoldás, egy másik erkölcsi megoldással ütközik, és ezért az illetőnek döntenie kell, hogy ő melyik megoldás logikája mentén hozza meg a maga erkölcsi ítéleteit. Elmondom majd a legklasszikusabb történetét, csak először még elmondanék néhány bevezető szempontot.

Azt fogalmazta ő meg, hogy nem vizsgálhatjuk csak az ember erkölcsiségét az alapján, hogy mi jön ki a dolgok végén. Hanem az ember erkölcsiségét talán még jobban meghatározza az, hogy mi az, ami őt motiválja. Ráadásul, ami bennünket motivál, az természetesen meghatározza azt is, hogy mi jön ki a folyamat végén. A következő legegyszerűbb példa erre az, hogy ha engem az indít arra az erkölcsi cselekvésre, hogy ne lopjak, hogy el szeretném kerülni a szégyent, ami a lebukással együtt jár, vagy nem szeretném, ha feljelentenének, és nem is tudom, hogy milyen eljárás indulna ellenem, akkor az én erkölcsi tettemnek a motívuma egyáltalán nem csak az erkölcsileg helyes irányba fog csak hatni. Ugyanis egyfelől gondolhatom azt, hogy úgy tudom a szégyent vagy a törvény rám nehezedő súlyát elkerülni, hogy ha nem cselekszem rosszat, másfelől azt is gondolhatom, hogy annyira ki kell finomítanom a módszeremet, hogy ne bukjak le. Mert ha nem bukok le, akkor a folyamat végén nem ér engem az a következmény, amit szeretnék elkerülni. Ezt mondja tehát, hogy ezért egyáltalán nem lényegtelen, hogy mi van a kiindulópontban, mert az meg foga határozni alapvetően azt, hogy mi lesz a dolgok végén. Miközben az illető, aki végigmegy ezen a folyamaton a saját rendszerén, adott esetben jónak fog tartani olyasmit is – mert, hiszen az ő rendszerében jó is -, ami egy valóban elmélyült, főleg mondjuk a kinyilatkoztatással összhangba hozható morálisban, egyáltalán nem szerepelhetne. De az illető azt jónak fogja tartani. Három szintet állapított meg, és mindegyik szintben két fokozatot. Így jön össze a hat szempont. A következőt mondta még: az erkölcsi ítélet struktúrája nem egyezik az erkölcsi cselekvés struktúrájával. Mit is jelent ez? Egy nagyon egyszerű példa erre. Lehetséges az, hogy én egy bizonyos helyzetben hazudok, és mégis abban a helyzetben ez a hazugság morálisan értékesebb tett, mintha őszinte volnék. Vagyis hogyha én csak a cselekvés felől közelítem meg a kérdést, akkor hazudni mindig bűn lesz. A helyzet persze árnyalódik, ha a szándékot meg a körülményt hozzáteszem, de akkor már eleve kibővítettem a kört, és nem csak a cselekvésről beszélek. Ő azt mondta, hogy engem nem csak a cselekvés érdekel, hanem az is, például, hogy kimutatható-e, hogy egy bizonyos helyzetben hazudni erény. Hogy ez lehetséges-e? Nem válaszolom meg! Majd úgyis látni fogjuk ezt.

Most pedig elmondanám az ő legkedvesebb dilemmatörténetét.

Egy házaspárról van szó, ahol az asszony rákos beteg lesz. A férfi a feleségével együtt kórházról kórházra, orvosról orvosra járva mindent megpróbálnak azért, hogy az asszony meg tudjon gyógyulni. Végül pedig kiderül az, hogy semmi más remény nem kecsegtet eredménnyel, kivéve az, hogy egy gyógyszerész néhány hónappal ezelőtt, bár még kísérleti stádiumban, kifejlesztett egy orvosságot, és ez bizonyos kísérletekben jónak bizonyult, és éppen ezért meg kellene szerezni ezt az orvosságot. Elmegy a gyógyszerészhez, és szeretné megvenni tőle ezt az orvosságot, vállalva mindazt, hogy ez még nem törzskönyvezett, és az összes többit. A gyógyszerész a következőt mondja: Igen, kérem, hajlandó vagyok eladni ezt az orvosságot, de körülbelül tízszer annyiba kerül, mint a legdrágább orvosság. Az illetőnknek azonban már nincsen ennyi pénze. Ezért elmegy, és másnapra összeszedi a pénznek a felét. Megint bekopogtat a gyógyszerészhez, és elmondja neki, hogy sikerült megszerezni az orvosság árának a felét, ezt most rögtön ki is fizeti, utána pedig vagy részletfizetéssel vagy egybe kifizeti a többit, csak valamilyen lehetőséget adjon neki, hogy ő megkaphassa ezt az orvosságot, és ő ki fogja fizetni az egészet. Mire a gyógyszerész a következőt mondja: Nézze, én egész életemben ezzel a dologgal kísérleteztem, ez most életem fő műve, én nem adom oda ezért az árért magának ezt az orvosságot, mert én szeretnék gazdag lenni, ezen találmányom által. Majd pedig becsukja a patikát, és az illetőt kitessékeli. A férj pedig éjszaka betör ebbe a patikába, és ellopja ezt az orvosságot.

Idáig szólt ez a történet. Itt kellett megmondania az interjúalanyoknak, hogyan ítélik meg ennek a férjnek a tettét, és indokolják meg, hogy miért. Az most ugye nagyon nagy szemétség lenne a részemről, ha nem folytatnám ezek után? Hát… na jó, elkezdem.

Azt mondja Kohlberg, hogy az első szint, aminek két fokozata van, a prekonvencionális szint. Mondok hozzá egy mottót is, hogy jól beilleszthető legyen. „Boltból lopni bűn, valaki megláthat, és rendőrt hívhat.” Ezen belül pedig az első fokozatra azt mondja, hogy heteronóm erkölcs jellemzi. Ami egy külső vezéreltséget jelent, nem autonóm, nem független, a lelkiismeret vagy ilyesmi még nem nagyon számít, ezek az ún. külső vezéreltségű erkölcsi cselekvések. Majd mindig két szempontot fogok mondani, hogy olyan jól megragadható legyen. Mit tart az ilyen ítélethozatalban gondolkodó és cselekvő ember arról, hogy mi helyes, és utána, hogy miért. Az első. Mi az, ami helyes? Az ilyen erkölcsiségű ember a következőt tartja helyesnek: a szabályokat betartani, mindazokért, mert a szabályoknak a bennem tartása a büntetés fenyegetését jelenti. Az engedelmesség ebben a rendszerben önmagában is érték. Minden más szemponttól függetlenül. Engedelmeskedni érték! Talán ami olyan pozitívan hangzik itt, az hogy ne okozzunk kárt. Ez még ide tartozik, de semmi több. Mi a cselekvés oka? Hogy elkerüljük a büntetést! A külső hatóság és hatalom sokkal nagyobb erővel jelentkezik és rendelkezik, mint az én erőm, vagy hatalmam. Itt most értve mindezt a személyes döntéshozatalt illetően. Az ilyen ember nincs tekintettel mások érdekeire, csak a helyzet külső megjelenése számít. Saját és a hatóságok nézőpontja felcserélődik. Ez egy nagyon izgalmas szempont. Tökéletes azonosulás az intézménnyel. Annak pedig a szabályai, mint valami abszolút erkölcs jelennek meg, mondjuk az irodavezető, a püspök atya, az igazgató úr, vagy bárkinek a tetteiben. Az intézménnyel való teljes azonosulás, hihetetlen gaztettekre vezette már az embert. Egyetlen szóval így jellemezte ezt a szintet Kohlberg, hogy egocentrikus.

Akkor jöjjön ide egy-két történet. Milyen az, amikor egy kialakult, nagyon komoly struktúrával rendelkező intézmény erkölcsi szempontjai ütköznek, valami belsővel és személyessel. Ez egy megtörtént eset lesz. Azzal az atyával beszéltem, aki ezt átélte, vagy csinálta. 1956. október 23. és a rákövetkező napok. A papnövendékek, meg a hatodéves papok is – az volt a rendszer, hogy voltak olyan atyák, akik bennmaradtak doktorálni, ezért ők már papok voltak, de tulajdonképpen a papnövendékekkel együtt éltek – pontosan érzékelték, hogy mi történik kint, de kimenni persze nem szabadott. Ez az 50-es évek papnevelő intézete. A zárt struktúra, a maga szabályaival és mindenével együtt. De hát azért valami kapcsolat csak van, mert az emberek jönnek misére. A rádió is működik. Az egyik ilyen doktorandusz, hatod éves pap, amikor már sok sebesült van a kórházban, akkor ő kimegy, hogy papként, adott esetben a betegek szentségét kiszolgáltassa, vagy gyóntasson, és egyebeket csináljon. Akkor a következőket mondja ott neki az egyik sebesült. Ránéz a papra, és azt mondja ott a betegágyán, hogy: „És hol voltatok akkor, amikor lőttek?” Ezt kérdezte tőle. Erre a pap visszament. Elérkezett november 4.-e. Ugye vasárnap volt, tudjuk ezt mindnyájan. Az illető pap már ott áll karingben, készülve a misére, amit nem ő mutatott be, de koncelebrált. Hajnal van, és már jönnek a lövések. Lehet is hallani, mivel ott a papnevelő intézetnél, nagyon komoly harcok voltak, mert ott volt egy bevonulási út, ott jöttek be a tankok. Miután pedig az egyik legmagasabb épület a templomtorony volt, meg a jogi egyetemnek a teteje, ezért onnan lőttek, oda-vissza. Ez a pap erre mit csinál? De előbb azt, hogy mi a szabály. A szabály az, hogy tessék szépen misézni. Ekkor a papunknak a következő jelenik meg a fejében: „Hol voltatok, amikor lőttek?” Akkor leveszi a karinget, meg ami még rajta van, és kimegy.  Nem harcol, nem lő, csak elmegy a kórházba. Mert tudja, hogy ott olyanok vannak, akik azt kérdezik, hogy hol voltatok, amikor lőttek. Bezáródik ott a gyűrű. November 4.-én megy ki, és nem tud bemenni, csak több hét múlva. Egyszerűen nem tud hazamenni. Tehát sokszorosan mindenféle szabályt megszeg. Amikor utána sikerül visszamennie, persze előveszik. 1957-ben van egy per, 17 papot, meg papnövendéket elítéltek. Hozzácsapnak egy civilt is, hogy elmondhassák, hogy nem volt papi per 1956-ban. Az illető papunkat 3 évre ítélik el, és az indoklásban a következő szerepel: ellenforradalmi tevékenysége nem bizonyítható, ám kórházban végzett tevékenysége, nyílt állásfoglalás az ellenforradalmárok ellen. Ez 3 évet jelentett.

A következő alkalommal folytatom, majd valahol itt. A történet az erkölcs dilemmái kapcsán hangzott el.

Nagyon köszönöm a figyelmet!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari