Az erkölcsi cselekvés motívumai 1.

2002.11.19.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Szívből köszöntök mindenkit!

Szóval Lawrence Kohlbergnek, aki 1978-ban a doktori disszertációját megírta, az erkölcsi ítélőképesség fejlődéséről, ezen gondolatok nyomán haladunk, és próbálom felvázolni azt, hogy ő hogyan mutatja ki azt, hogy az erkölcsi ítélőképességben is egyfajta fejlődésre csodálkozhatunk rá. Minden fázisnak, ezen belül, megvan a sajátos működésmódja. Ahogyan ezt hangsúlyoztam nektek, nem azzal foglalkozik, hogy mi jön ki egy erkölcsi ítéletalkotás végén eredményként, hogy mi a helyes és mi a helytelen, hanem azzal vívódik, hogy az embert, amikor egy erkölcsi ítéletet megalkot, akkor mi irányítja, vagy mi motiválja, ebben az ítéletalkotásában és aztán a cselekvésében. Arról is beszél még, hogy az a struktúra, ami bennünk létezik, amely feltétele annak, hogy egy morális döntést hozzunk, az persze meg fogja határozni annak a cselekvésnek a minőségét is. Talán emlékeztek még arra a dilemmahelyzetre, ami az ő kedvenc helyzete volt, amit elmondott a kutatásai során. Csak néhány mondatban elmondanám, és akkor újra belekerülünk a múltkori gondolatmenetbe.

Egy házaspárról van szó, ahol az asszony rákos beteg lesz. A férfi a feleségével együtt kórházról kórházra, orvosról orvosra járva mindent megpróbálnak azért, hogy az asszony meg tudjon gyógyulni. Végül pedig kiderül az, hogy semmi más remény nem kecsegtet eredménnyel, kivéve az, hogy egy gyógyszerész néhány hónappal ezelőtt, bár még kísérleti stádiumban, kifejlesztett egy orvosságot, és ez bizonyos kísérletekben jónak bizonyult, és éppen ezért meg kellene szerezni ezt az orvosságot. Elmegy a gyógyszerészhez, és szeretné megvenni tőle ezt az orvosságot, vállalva mindazt, hogy ez még nem törzskönyvezett, és az összes többit. A gyógyszerész a következőt mondja: Igen, kérem, hajlandó vagyok eladni ezt az orvosságot, de körülbelül tízszer annyiba kerül, mint a legdrágább orvosság. Az illetőnknek azonban már nincsen ennyi pénze. Ezért elmegy, és másnapra összeszedi a pénznek a felét. Megint bekopogtat a gyógyszerészhez, és elmondja neki, hogy sikerült megszerezni az orvosság árának a felét, ezt most rögtön ki is fizeti, utána pedig vagy részletfizetéssel vagy egybe kifizeti a többit, csak valamilyen lehetőséget adjon neki, hogy ő megkaphassa ezt az orvosságot, és ő ki fogja fizetni az egészet. Mire a gyógyszerész a következőt mondja: Nézze, én egész életemben ezzel a dologgal kísérleteztem, ez most életem fő műve, én nem adom oda ezért az árért magának ezt az orvosságot, mert én szeretnék gazdag lenni, ezen találmányom által. Majd pedig becsukja a patikát, és az illetőt kitessékeli. A férj pedig éjszaka betör ebbe a patikába, és ellopja ezt az orvosságot.

Kohlber azt a kérdést tette fel az interjúban részt vevő embereknek, hogy mit tartanának helyesnek ebben a helyzetben, és indokolják meg azt is, hogy miért az a helyes.

Azt mondta, hogy három nagy szint van, a prekonvencionális, a konvencionális, és a posztkonvencionális szint. Ezen belül pedig mind a három szintnek van két fokozata. Ezért aztán hat fázist különböztethetünk meg.

Az első állomásról beszéltünk a múltkor, a heteronóm erkölcsről, vagyis a külső vezéreltségű erkölcsről, amelyben ami helyes, hogy szabályokat betartsunk, a büntetés és a fenyegetés az, ami indokolja a mi morálisan helyes döntésünket. Itt az engedelmesség a felettes hatóság, vagy a tekintélyszemély felé, önmagában érték. A saját nézőpont, és a felettes hatóság, vagy a tekintélyszemély nézőpontja, ebben az esetben keveredik bennem, vagyis egy totális azonosulás történik. Ami a cselekvésemet megindokolja, az pedig az, hogy szeretném elkerülni a büntetést. Ebben az estben, amikor az illető a tettét meghozza, egyáltalán nincsen tekintettel a másik személyére. Nem számít neki, hogy a másikkal mi van, számára egyedül az számít, hogy a tekintélyszemély, vagy az a csoport, vagy az a hivatal, milyen elveket képvisel. Ő ezzel teljesen azonosul, és ezt fogja képviselni. Amit tehát el akar kerülni, az hogy konfrontálódjon a számára tekintélyes személlyel vagy intézménnyel. Ezt mindenképpen el szeretné kerülni, és fél a büntetéstől. Ezt úgy neveztük, hogy az egocentrikus szint. Az egocentrikus, aki így hozza meg a döntéseit.

Ezek után a múltkor 1956-ról beszéltem. Olyan helyzetekről, amikor adott esetben valakitől várnák azt, hogy a tekintélyszeméllyel vagy szervezettel azonosuljon, de nemcsak, hogy azonosuljon, hanem adott esetben gondolkodás nélkül kövesse azokat az elveket, amelyeket a személy vagy az intézmény képvisel. Olyan helyzetekbe kerülünk, amikor ezt nem tudjuk megtenni, egyfajta belső dilemmából kiindulva.

Akkor ide még hadd hozzak egy-két helyzetet. Megint csak Örkény Istvánra gondolok. Ő azt mondja, hogy 1956. november 4.-én bejönnek a szovjetek, és ő 5.-én, hétfőn járkál az utcán. Azt látja, hogy az egyik könyvesbolt eladója kipakolja a könyveket az üzlet elé, és hatalmas embertömeg válogatja ott a könyveket. Odamegy és kérdezi a tulajdonost, hogy mi az, ami a leginkább fogy. Erre pedig azt mondja ez a tulaj vagy eladó, hogy a versek. Mire Örkény István azt írja, hogy ekkor értette meg, hogy valóban nagy baj van. Mert ő ilyennel még nem találkozott.

Na most aztán egy elöljárómra gondolok még, aki hihetetlen kritikátlanul követte a feljebbvalóinak az utasításait. Ezért őt néhány hét alatt elneveztük kutyának. A hűségére utalt ez a név, és ő attól kezdve kutya volt. Egyszerűen azért, mert az a fajta totális kritikátlanság, ahogy ő képviselte a feljebbvalóinak a szavát, az mindenestül hiteltelenné tette őt. Lehet ez is egy erkölcsi dilemma, hogy nevezzek-e kutyának egy atyát?  

Vagy a Csaba testvérre gondolok, aki itt elmesélte azt a történetet, amikor fogta magát, és egy arra alkalmas tárggyal egy lelakatolt intézménynek a lakatját leverte. Azért, hogy ott elszállásolhasson olyan gyerekeket, akiknek nem volt fedél a fejük fölött. Ebben az esetben ez nyilvánvalóan egy erkölcsi kérdés is volt, hogy ő ezt megteheti-e? Ha ő azt mondja, hogy azt az elvet, hogy adott esetben, ne törj be, vagy ne lopj, vagy ne vedd el, ami a másé, vagy bármi ilyet kell követnie mindenképpen, akkor ő ezt nem tehette volna meg. Az, amiről itt szó van, hogy sok száz gyermeknek fedelet adni, meg ételt adni, meg gondoskodni róluk, ez lehet, hogy nem is volna, ha ő, ott, akkor, abban a pillanatban, nem áll neki, és egy intézménynek a lakatját – amihez neki semmi köze nincs -, nem veri le.

Próbáltam minden szinthez hozzátenni azt, hogy mi az a mély meggyőződés vagy hit, ami ezt a szintet jellemzi. Mert itt, ha a hitet kezdjük el piszkálni, akkor talán - ezek az én megjegyzéseim -, a legmarkánsabban az jelenik meg, hogy hit a tekintélyben. A tekintély lehet személy, lehet intézmény. Egy adott esetben lehet ez egy hatalmas hit a tekintélyben. Ugye itt máris érezzük azt, hogy mennyire rezegnek ezek a kategóriák, hogy hívő és hitetlen, hogy hinni jó dolog és nem hinni rossz dolog, hogy a hitetlenség rossz dolog és a hit jó dolog. Egy kritikátlan hit, ezen a szinten, az vajon jó dolog vagy rossz dolog? Úgy önmagában, mi célt szolgál? Kell-e erősíteni egy ilyen kritikátlan hitet, vagy inkább gyöngíteni kell? Hogy én papként gyöngítsem-e valakinek a hitét? Adott esetben ez nekem papi kötelességem-e, hogy az ő hitét gyöngítsem?

A hit a tekintélyben olyan erős lehet, hogy az ember a saját pusztulását is vállalja. Megnéztem megint egy jó filmet, ami megint nagyon tanulságos volt. Ez az Atomcsapás vagy micsoda? Kérlek segítsetek, én ezeket a címeket képtelen vagyok megjegyezni! Igen? Atomcsapda! Ez volt az! Köszönöm! Ugye két főhősünk van, az egyik képviseli a kritikátlan hitet a fennálló rendszerben, és konfrontálódik valakivel, akiben már nincs meg ez a hit. Nagyon érdekes, hogyan oldják meg ezt a konfliktust. A film, pont ebből a szempontból a legrosszabb. J Úgyhogy, nagyon ajánlom nektek, roppant tanulságos!

Ugye, ha azt nézzük, hogyan történik az ebből a szintből való átlépés a következőbe, akkor egyértelmű, hogy valami olyasmi következik be, hogy az ember kiábrándul. Kiábrándul abból a tekintélyszemélyből, vagy kiábrándul abból az intézményből. Mondjuk ennek a klasszikus esete, amikor kiábrándulsz az apuciból, vagy az anyuciból, vagy az atyácskádból. Abban a pillanatban megrendül a hit. A kérdés pedig az, hogy hogyan folytatod? Mert ha itt erkölcsi ítéletalkotásról van szó, akkor nagyon sokan lefelé folytatják. Ha az apám sem teszi meg, amiről beszél, akkor én sem. Ugye milyen sokan választják ezt, még felnőtt korban is. Ha a számomra egy fontos ember is elbukott, akkor nekem is van hozzá jogom. Ha ő erkölcstelen dolgot csinált, bár ő a legfontosabb tekintély, akkor én is tehetem nyugodtan. Hiszen még ez a nagyon jó fej is, erkölcstelenül cselekedett. Hát én nem vagyok olyan jó fej, így én sokkal többet megengedhetek magamnak. Tehát sokaknak lefelé indul el az útja ilyenkor, persze lehet, hogy a folyamat az adott esetben, hogy megteszel egy-két stiklit, és utána rájössz, hogy akkor is érdemes rendes embernek lenni, ha a főnököd nem az. Ezt most akármilyen értelemben vehetjük. Tehát attól, hogy a lelki atyád bizonyos dolgot nem csinál jól, attól te még azt csinálhatod jól. Adott esetben még az is elképzelhető, hogy továbbra is a lelki atyád marad. Csak éppen ezt mind a ketten tudjátok. Ez egy nagyon korrekt helyzet lehet!

Ennyit tehát az első, a prekonvencionális szinten belül

Most pedig jöjjön a második. Ez az individuális erkölcs. Mondom, hogy mi az, ami egy ilyen ítéletalkotásban helyesnek minősül. Szabályokat követni, de csak akkor, ha az nekem vagy valakinek a közvetlen érdekét szolgálja. Tehát vannak szabályok, de egy szabályt csak akkor érdemes követni, ha az a személyes érdekemmel egybevág. Ha ez nincs így, akkor nem érdemes követni. Saját érdeket, igényt követni jó, hozzátéve azt is, hogy ameddig az én igényeimet nem sérti a másik ember igénye, addig el fogom fogadni azt, hogy neki is vannak igényei, vannak törekvései, és adott esetben én ezt hagyom, hogy érvényesüljenek. De ha ez a kettő ütközik egymással, akkor helyes a saját érdekemet követni. Ha röviden össze kellene foglalni, akkor ami helyes, az fair-nek lenni. Ez a helyes. A mottó pedig: „Élni és élni hagyni!” Nyilván, ahogy most erről említettem néhány mondatot, ezen mottónak a súlypontja ott van, hogy élni! Amennyiben én élek, annyiban hagylak téged is élni. A súlypont nem ott van, hogy te éljél, és amennyiben te élsz, majd ezt én magamnak is megengedem. Hanem ott van a súlypont, hogy éljek én, és ha ez megvan, akkor élhetsz te is. Úgy mondta ezt Kohlberg, hogy ez a konkrét individualizmus, a gyakorlatba átültetett individualizmus. Vagyis jó az, ha követem az érzésemet. Jó az, ha követem az ösztönömet. Jó az, ha követem a most fellépő gondolatomat. Jó az, ha követem most azt a sugallatot, ami éppen bennem van. Jó az, amit most éppen ebben a pillanatban helyesnek tartok, és ha ez alapján cselekszem, akkor az jó. Ez nem a lelkiismeret, mert az később jön! Hanem éppen a személyemben felmerülő legerősebb késztetés.

Egy kiábrándultságomat hadd meséljem el ezzel kapcsolatban. Még ifjú magasugró voltam, annyira ifjú, tizenéves, hogy kerestem a példaképeket. Akkor volt a világcsúcs tartó Patrick Sjöberg, aki egy svéd magasugró volt, 240-es ugró. Egyszer megadatott nekem az életben, hogy együtt versenyezhettem vele, és ő nekem valamiképpen olyan magasugró példaképemmé lett. Egészen addig, amíg el nem jött Budapestre, és nem nyilatkozott valamit. Látta a riporter, hogy rágyújt egy cigire. Akkor megkérdezte tőle, hogy lehet az, hogy ön a világ legjobb magasugrója, és mégis dohányzik, nincs-e ez a kettő ellentétben egymással. Ha ő azt mondta volna, hogy én így is a legjobb vagyok, akkor még megmaradt volna példaképemnek, de nem ezt mondta. Hanem a következőt mondta: „Nézze, én azért dohányzok, mert nekem ez jólesik. Nemcsak jólesik, hanem bennem egy ilyen ösztönös vágy van arra, hogy elszívjam azt a cigit, és miután bennem ez az ösztönös vágy megvan, ezért nyilvánvalóan ez egy jó dolog. (Mert hiszen bennem van. Ha nem volna jó nyilván nem volna bennem, és miután én vagyok a világ legjobb magasugrója, nyilván az én cigi iránti vágyam is a világ egyik legjobb dolga. Tehát én ezért most rágyújtok. P.F.)”

Aztán később kiderült, hogy az egész életét így élte le, tehát ő többé-kevésbé megengedte magának azt, ami tő adott pillanatban jónak tartott. Ez a fajta erkölcsiség nincs messze a ma emberétől! Bizonyos dolgok szoktak bennünket korlátozni, de ha nagyon megpiszkálunk embereket, akkor kiderül, hogy ő ez alapján dönt, mindaddig, amíg valami nagyon nagy erő ebben meg nem akadályozza. Tehát adott esetben csak súlyos érdekek állítják őt le! Különben ez alapján teszi a dolgait!

Mi a cselekvés oka? Ugye emlékeztek arra, hogy mondtam, hogy ezt a két szempontot mindig ki fogom hangsúlyozni, hogy mi az, ami helyes, és miért az?

Tehát ami helyes, az a saját érdekeimet képviselni. Ezt tehát az érdekek erkölcse. Az igazságosság relatív. De ezt a gyakorlatban így is élem meg, és így is valósítom meg.

Hadd hozzak történeteket ide, mert ez egy nagyon olyan dolog, amivel magunkban is találkozhatunk.

Az első, hogy láttam már papokat, nem egyszer, akik a hihetetlen nyugalomnak, békének, harmóniának voltak a szobrai, addig, ameddig az ő érdekeiket nem sértették. De csak addig! Abban a pillanatban, hogy ők személyesen érintve voltak, ebből a szerepből úgy kiestek, mint a csuda. Egyébként pedig ilyen végtelen alázat és szelídség tükröződött rajtuk. Előbb-utóbb persze ebből a szerepből kiestek.

Aztán egy fideszes polgármesterről van szó, aki sokak számára egy komoly példakép. Történetesen én ezen fideszes polgármester mellett lévő lakásba mentem el családlátogatásra. Ezek ilyen nagy lakások voltak. Körülbelül fél órája vagyok ott az ismerősömnél, és egyszer csak csöngetnek. A nagyon nagy köztiszteletben álló polgármester ilyen tajtékzó arccal csönget, és kérdezi, hogy nem ide jött-e az a valaki, aki az ő ablaka alá parkolt. Na most hát, ez voltam én. Akkor nekem szépen le kellet mennem, és el kellett állnom eme köztiszteletben álló honatya ablaka elől, mert bár az ő ablaka alatt az a terület nem az övé volt, de őt az mégis roppantul zavarta, hogy egy idegen autó áll ott. Mert én is idegen vagyok természetesen, és engem onnan elküldött. Engem mondjuk ez nem nagyon zavart volna, hogy ott maradok továbbra is, de a házigazdám megkért rá, hogy esetleg mégiscsak álljak el, mert nem én vagyok az első, akivel ez a dolog megtörténik. Neki pedig továbbra is a szomszédja marad ez a köztiszteletben álló ember, még akkor is, ha én lazán el fogok innen távozni.

A következő. Emlékeztek arra, hogy volt egyszer az a cikksorozat, hogy Ki nem küldött tudósítónk jelenti. Az És-ben volt? Azt hiszem az És-ben volt. Nem a Vámos Miklós csinálta? De most komolyan, valaki megmondhatná, mert nem emlékszem rá. De mindenesetre ez volt a címe, hogy a Ki nem küldött tudósítónk jelenti, és nagyon szellemes volt. De ez még jó régen volt, a rendszerváltás előtt.

Na ezt azért akarom mondani, mert most elmondom azt, hogyan tapasztaltam meg a másik oldalról, hogy mit jelent egy olyan közegben létezni, ahol ez az erkölcs az iránymutató. Volt egy edzőm, aki számomra egy komoly tekintélyt jelentett, már csak azért is, mert én egy serdületlen, aztán később serdült öcskös voltam, és ő meg volt az edzőm. Tehát nyilván egy fontos valaki volt, és valóban nagyon sokat köszönhetek neki, de az erkölcs terén kevesebbet. Ő egyébként nyíltan is ezt az erkölcsiséget képviselte, hogy élni és élni hagyni. Ezt ő nekem többször el is mondta, hogy Feri, hidd el nekem, hogy ez a tuti! Egyébként egy párttag volt az illető, és még az MSZMP tagja, mivel ez a rendszerváltás előtt volt. A következő történt velem, amikor én a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mit jelent, ha olyan emberekre hagyatkozom, akik ezt az erkölcsiséget képviselik. A Ki nem küldött tudósítónk jelenti, az úgy kerül ide, hogy most elmesélem nektek, miért nem voltam Japánban. Japánban azért nem voltam, mert volt egy esztendő, 1984-ben, amikor egy szerencsés véletlen és egyéb dolgok közrejátszása nyomán, én voltam Magyarország legjobb felnőtt magasugrója. Ez így nagyon jól hangzik, főleg akkor, amikor kiderült, hogy augusztus elején, amikor már vége volt a magyar bajnokságnak, sőt az Európa bajnokságnak is, egyet kivéve, a Világkupát. A Felnőtt Világkupa, az valami miatt szeptember elején volt Japánban. Ez azt jelenti, hogy miután a fontos versenyek lementek, az összes riválisom szép lassan elment nyaralni. Azonban én nem, mert nekem, miután én még csak ekkor 18 éves, azaz ifi voltam, nekem még voltak fontos versenyeim. Ezért én edzésben voltam. Akkor történt az, három héttel a Világkupa előtt, hogy jött valaki a Magyar Atlétikai Szövetségből. A következőt mondta, amikor az edzőmmel beszélt: „Kedves XY, nagyon ajánlom magának, hogy a maga tanítványa ne álljon le az edzésekkel, ugyanis jelenleg ő a legjobb, és lesz szeptember elején Japánban a Világkupa, hát majd őt akkor kiküldjük.” A Világkupa az a verseny, ahol 8 ország szerepel, és minden számban egyetlen egy versenyző van, aki annak az országnak a legjobbja. Pontverseny van, és megy szépen a móka. Ezért én nem mentem el nyaralni. Az edzőm ezt elmondta nekem, hogy ez így van, és hogy Ferikém készülj, mert ez már le van zsírozva, meg minden. Tehát én most akkor el kell kezdjek készülni a Világkupára. Igen ám, de körülbelül két nappal az esemény előtt az edzőm szólt, hogy az a helyzet, hogy Ferikém valami baj van. Azt mondja, hogy hát tudod, odafönt úgy döntöttek, hogy mégsem te mész! Megkérdeztem, hogy miért? Azt mondta, hogy hát őszintén elmondja nekem, hogy azért nem, mert itt a jelenlegi szakvezető, aki erről dönt, nagyon jóba van egy sportolóval, és úgy döntött, hogy majd helyetted ő megy ki. Ez az illető történetesen távolugró volt, ezért aztán az eredményhirdetés Japánban úgy nézett ki, hogy magyar versenyző, 195 centi, következő, tehát a hetedik, 218 centi. Tehát nem úgy, hogy az utolsó lett, vagy ilyesmi. Mindegy ezt a fiút kivitték, mert ő volt a csókosa ennek a valakinek. Kérdeztem az edzőmtől, hogy ez akkor csak így ennyi volt? Tehát, hogy ő nem is mondott semmit? Hogy, hát azért ezt most mégse. Minek utána ő némi szégyenkezéssel kifejtette, ezt, amiről itt beszéltem, hogy élni és élni hagyni. Vagyis, hogy közvetlenül az ő életét nem befolyásolja az, hogy én nem megyek ki a Világkupára, közvetlenül az ő életét viszont nagyon is befolyásolná, ha felmenne a hivatalba, és ott az én személyem mellett kiállna. Ezért tehát egyetlen egy helyes döntés létezik, hogy én nem megyek ki Japánba, és ő nem szól semmit. Ugye ekkor 18 éves voltam, és egy életre megtanultam, hogy mit jelent ez az elv a gyakorlatban, hogy élni és élni hagyni. Persze én akkor, vagy akkor is, elég naiv voltam ahhoz, hogy én ezt összekössem a szocialista erkölccsel. Sajnos így ez számomra egy súlyos tanulsággal szolgált, hogy mondjuk az én mélyen tisztelt edzőm szocialista erkölcsisége párttagként mit jelent. És hogy én mennyire szeretnék ebben részt venni a későbbiekben…

Aztán még egy. Amikor rólam derült ki, hogy én is így gondolkodom. Azt hiszem, hogy 15 vagy 16 éves voltam, és a szüleimnek nagyon rossz volt a kapcsolata - később ők el is váltak egymástól -, és én roppant kritikus voltam akkor velük. Természetesen úgy, mint egy serdülő. Mindennap vagy ötven olyan dolgot láttam, ami hihetetlenül nem tetszett nekem, abban ahogy ők azt csinálták. Egészen világosan emlékszem arra, hogy egyszer mentem haza a suliból, és odaálltam anyám elé, és azt mondtam neki, hogy anyám, én téged nem értelek, miért nem válsz már el. Akkor pedig rám nézett, és megkérdezte, hogy miért kellene neki elválnia? Persze én meg nem értettem az ő kérdését. Hát, hogy hogy miért? Hát mi folyik itt? Mi ez, amit ti csináltok? Te nem vagy boldog, tessék már elválni! Akkor ő a következőt mondta, de még most is emlékszem arra a szomorú mélységére, ahogy ezt mondta: „Tudod, azért ez úgy van ám, mert lehet, hogy én elválnék, de a férjem nem biztos.” Vagyis hát én elválnék, adott esetben, ha csak arra figyelnék, hogy nekem mi a jó, de a te apukádnak nem biztos, hogy most ez a jó. És esetleg ezt is figyelembe lehet venni! Ez pedig olyan volt nekem, amikor az ember pofára esik, és így a fejét is beüti, akkorát csapódik a feje az aszfalthoz. Ott én valóban azt gondoltam szívvel-lélekkel, hogy nem értem az anyukámat, mert ennek a helyzetnek egyetlen normális megoldása van, méghozzá az, hogy ott kell hagyni az apámat. Hát mi mást kell csinálni, ha valaki nem érzi jól magát abban a helyzetben, amiben van? Hát nyilván csak ezt! Annyira sokat köszönhetek az anyukámnak, hogy ő ott, ezzel a szomorú szemével elmondta nekem, hogy hát Ferikém, azért ez nem ennyire egyszerű helyzet.

Ha a hitet kellene megfogalmazni, hogy miben is hisz az ilyen ember, akkor azt mondhatnánk, hogy hit a saját érdekeinkben. Ezek lehetnek érzések, ösztönök, bármi persze, nem csak szűken vett érdek.

Akkor most jön a második szint. Ez pedig a konvencionális szint. Ha az egészet, mit szintet akarnám összefoglalni, akkor a következőt mondom róla: Itt az erkölcs többé-kevésbé jogi kérdés, védeni kell a magántulajdon jogát, mert arra épül a társadalom. Ugye itt a konkrét helyzetre gondoljatok: lopni, nem lopni, és a többi.

A harmadik fokozat pedig az interperszonális konformitás szintje. Most pedig akkor mondom normálisan is. Mi az, ami helyes? Ebből ki fog derülni, hogy mit is jelent ez. Helyes az, amit a mi szűkebb és egy kicsit tágabb környezetünk, a családunk, a baráti társaságunk, az iskolánk, az egyesületünk vagy bármi ilyesmi helyesnek tart, és helyesként él meg. Vagyis, az ember akkor dönt helyesen, hogy ha azoknak az elvárásoknak felel meg, amit ez a szűkebb környezet felé képvisel. Ez tehát a helyes. Helyes tehát, ezeknek a szerepeknek megfelelni. Itt a kulcsszó az, hogy helyes az, ha jó ember vagyok, ha mások felől gondoskodom, mert mondjuk ez az apának, vagy az anyának a legfontosabb szerepe. Ezért helyes dolog másokon gondoskodni. A barátság nagyon nagy érték, ezért mindaz helyes, ami az én barátom felém, mint barát igényként táplál: bizalom, lojalitás, megbecsülés, megbízhatóság. Ezek a kulcsszavak. Tehát az erkölcs elsősorban az emberek közti viszonyokban, az elvárásoknak és a helyesnek a megvalósítását jelenti. Ide pedig jön valami még, ami nagyon fontos, hogy helyes az, ha ezáltal rendben vagyok a világban, és rendben vagyok önmagamban vagy önmagammal. Vagyis, hogyha ezekben a kapcsolataimban rendes vagyok, rendes apuci vagyok, rendes barát vagyok, rendes gyerek vagyok, akkor én rendes, helyes életet élek.

Mi a cselekvés oka? A saját, és a mások szemében jó fickónak lenni. Itt már van egy visszacsatolás önmagamra. Ez azt is jelenti, hogy nekem nagyon fontos az, hogy amikor hazamegyek, akkor tudhassam azt, hogy engem a többiek elfogadnak és szeretnek. Ezért én az alapján fogok cselekedni, hogy ők engem jó fejnek tartsanak. Nyilván mi által tartanak engem jó fejnek? Az által hogy az ő elvárásaiknak megfelelek. Ha ezeknek megfelelek, akkor jó fejnek fognak tartani, és ezért én ezt fogom csinálni. A cselekvés oka az, hogy vonzódok másokhoz, hogy más emberek fontosak nekem. Ezt nemcsak tudom, hanem ebben élek is. A szabályok tekintélyének a fenntartása fontos, mert azok mondják meg, hogy ki a jó. A szabályok tehát ezért fontosak.

Ha a mottót kellene mondanom, akkor ez úgy hangzik: Amit akarsz, hogy veled tegyenek, te is tedd a másiknak, amit pedig nem akarsz, hogy veled tegyenek, te se tedd a másiknak. Ugye a krisztusi aranyszabályról van itt szó! Talán még egyet említenék ide, hogy: Tartsd meg a rendet, és a rend megtart tégedet. A szónak most itt emberi kapcsolatokat illető értelmében. Tehát tartsuk meg a helyünket, a szerepünket, a dolgainkat, ahogy azt rendesen kell, és akkor ez a dolog helyre fog bennünket tenni. Vagyis legyél rendes pap, és a dolog el van intézve! Tedd meg azt papként, amit tőled a hívek várnak. Ha aszerint cselekszel, ami az elvárás, akkor te egy jó pap vagy. Ha nem aszerint cselekszel, akkor nem vagy jó pap. Itt már fölmerül az, hogy az egyéni érdekek fölött vannak közérdekek. Képes vagyok arra, hogy magamat a társam vagy a partnerem szerepébe helyezzem. Ennek az erkölcsiségnek az egyik jellemzője és gyöngéje, hogy túl nagy szerepet kap az, hogy én szeretem magamat jó fejnek tartani, és túlzottan kiszolgáltatom magamat annak, hogy mi a ti véleményetek. Ez az, amikor adott esetben azért teszek valami jót, mert az engem önbecsüléssel tölt el. Nem az érdekel engem a szívem mélyén, hogy neked a legjobbat tegyem, hanem az, hogy valami olyasmit tegyek, ami ebben a rendszerben úgy mutatkozik meg önmagam előtt, hogy ha ezt megteszem, akkor jó fej vagyok. Nagyon nagy különbség van aközött, hogy azért teszek valamit, hogy megkapjam azt a jutalmat - és ez itt egy belső jutalom -, hogy én jó fej vagyok, és aközött, mert neked azzal szolgálom az életedet. Adott esetben pedig megteszek még olyasmit is, ami a környezetem felől sokkal több kritikát vált ki, de tudom, hogy neked a javadra válik. Ugye itt merül az föl, hogy teszek-e jót az ellenségemmel? Teszek-e jót akkor, ha ez a számomra fontos emberek ellenállásába ütközik? Vagy akkor nem teszem meg azt? Hogy mennyire fontos nekem az a nyereség, amit azáltal nyerek el, hogy magamat jó fejnek tarthatom. Természetesen ezt ti igazoljátok! Az a szűk rendszer igazolja, amiben a kapcsolataink által létezünk. Úgy neveztem ezt el, hogy ez a banda-erkölcs, vagy maffia-erkölcs. Ugye egy bandán belül, hihetetlenül komoly erkölcsi szabályok léteznek. Ebben ugye van valami abszurd, hogy mondjuk biztos bandáztatok ti fiuk, és akkor az történik, hogy a szüleinknek vagy az iskolánknak az erkölcsei kevésbé fontosak, mint a közvetlenül bennünket meghatározó csoportnak az erkölcsisége. Az mindennél fontosabb! Ha pedig a banda tagjai engem jó fejnek tartanak, akkor ezt a nyereséget mindenképpen be szeretném gyűjteni. Ezért olyasmit is megteszek, ami egy tágabb perspektívából nem helyes, de olyasmit is megteszek, ami egy személyes meggyőződéssel ellentétben van. Persze, hogyha a banda-erkölcsöt egy család sajátos erkölcsének is hívom, akkor azért már egy kicsit kritikusabb ez a hang. Hogy egy családnak, egy kisközösségnek, egy egyházi közösségnek is megvan a maga banda-erkölcse. Ahol az a banda képviseli azt, hogy mi jó, és rossz.

Itt gondolok megint egy pap elöljárómra, aki egy ilyen interperszonális guru akart lenni, és ezt úgy igyekezett megvalósítani, hogy mindenkivel jóba szeretett volna lenni. Na ugye, ez az ami nem megy!  Tehát ez egy idő után pontosan kizárja az erkölcsileg felelős cselekvést. Ő pedig megkísérelte ezt a lehetetlent, persze nem is sikerült neki. Ez félelmetes egyébként, hogy az ilyen embert, néhány hét alatt szagról ki lehet szúrni. Bűzlik nagyon! Olyan helyzetekbe hozta magát ez az illető – ez félelmetes egyébként -, amikor elkezdtem vele beszélgetni, hogy tipródik és feszeng, és nem mert a szemedbe nézni, mert szembesíted őt azzal, hogy neked mást mondott, meg a főnökének is mást mondott. De hát ezt ismeritek biztos.

Itt a banda-erkölcsökről, annak szokásairól, szabályairól a következő történetet mondanám el. A következő esett meg velem, hogy a mi egyházkerületünkben új esperest választottunk, mert a régi esperes volt az, akinek én a helyébe kerültem. Ezért aztán egy addigi plébános atyát kineveztünk esperesnek. Az esperes ugye az, aki a plébánosokat összefogja. Néhány nap múlva, beszélek valakivel, és mondom neki, hogy a János atya ezt, meg ezt mondta. Mire így felteszi a kezét, és a következőt mondja: Az esperes úr! Vagyis János atya még két nappal ezelőtt még János atya volt, de miután mi magunk megválasztottuk őt esperesnek, attól kezdve ő nem János atya többé, hanem Esperes úr! Én pedig akkor beszélek róla helyesen, hogyha őt ettől a pillanattól kezdve, hogy megválasztottuk őt esperes úrnak, nem János atyázom, hanem azt mondom, hogy ő esperes úr. Ilyenkor azért én ezt nem bírom elviselni mosolygás nélkül! Itt sem álltam meg, így néztem rá, mint az apuka a hülye gyerekére. Mire ő a következővel indokolta meg, hogy hát Feri, ez nem úgy van, ahogy te ezt gondolod, hát Feri, te nem tudod, hogy a János atyának ez fontos. Vagyis, hogy János atyának fontos, hogy őt esperes úrnak szólítsuk. Tehát akkor őt esperes úrnak kell szólítani, mert ez a mi esperesi kerületünkben a banda-erkölcs.

Ugye a másik. Kijön a hivatalnak a hivatalos direktívája – ugye ez két-háromhavonta kijön -, és ekkor ezt nekünk el kell olvasni, hogy nekünk papoknak mit kell csinálni. A következőt olvasom benne, hogy az én elődöm, akiről mondom, hogy megszűnt esperesnek lenni, miután elment abból a kerületből, ahol ő esperes volt, ez így egyszerű lenne nem? Csakhogy a mi egyházunkban ez nem így van, mert ennek megvan a maga banda-szabálya. Ez a szabály pedig azt mondja, és ez a mi leghivatalosabb lapunkban, egy ilyen külön pont alatt jött ki, hogy XY plébános úr miután elhagyta territóriumának a területét, amelyet addig érdemei elismerése mellett nagyon jól pisilt körbe, ennek elismeréséül ő viselheti az érdemes esperes címet. Azt viselheti, azt ameddig csak szeretné, vagy ameddig ki nem nő belőle, addig viselheti. Értitek ezt? Most azt nem tudom, ha most felhívom telefonon, és akkor ő nem Laci atya lesz vagy egyszerűen csak Laci, hanem érdemes esperes úr. J

A múltkor együtt kellett vacsoráznom a polgármester úrral, és a többi atyákkal, meg mindenekkel, szóval ilyen fontos emberekkel vacsoráztam együtt. Nagyon jó volt a kaja! Szóval megérte elmenni! J Azt nem bírtam ott megállni nevetés nélkül, amikor így elkezdtük ezt a játékot, hogy Dicsértessék a Jézus Krisztus, Plébános úr! – mondta nekem a polgármester úr. Mire én azt hiszem tipródtam egy kicsit, és azt találtam mondani, hogy Adjon Isten jó napot! Ő engem végig következetesen plébános urazott… De engem tudjátok, hogy kellene szólítani? Plébános úr…nem, ne legyetek ennyire snasszok! Légy szíves adjuk meg a módját! Tehát én Főtisztelendő Plébános úr vagyok. Ezt most csak azért mondom, de még fel is állok hozzá, hogy nézzétek meg, hogy ilyen az!

Ide tartozik még az, hogyan jönnek itt a konfliktusok? Hogy tud az ember átlendülni egy magasabb erkölcsiségre? Úgy, hogyha tapasztalja azt, hogy adott esetben milyen korlátolt az a fajta helye és jó, amit abban a szűkebb körben számára, mint egyértelmű és mindenek felett álló jót képviselnek. Ez már óvodás korban így van egyébként. Ezzel együtt a felnőttek is képesek nem úgy működni. Mérei Ferencnek volt az a klasszikus és tipikus kutatása, hogy azt nézte meg, hogy az óvodások a maguk csoportjában, hogyan működnek. Azt látta, hogy az óvodás korban is meglesznek a bandavezérek, természetesen a maguk módján. A következőre volt kíváncsi, hogy mi történik akkor, ha a csöppnyi kis maffiavezérünket áttesszük egy olyan csoportba, amelyben ő egy idegen alak. Mi fog akkor történni? A kutatás eredménye a következőképpen alakult. Voltak olyan kis ovis maffiavezérek, akik a következő tapasztalattal érkeztek: Én vagyok a főnök! Tehát átkerültek az új területre, és ott megint körbepisiltek mindent. Vagyis úgy kezdtek el viselkedni, hogy ők a főnökök, mert hiszen az előző csoportban ők voltak azok. Az ilyen gyerekeket pedig általában kiközösítették, és bűnbakká váltak, annak ellenére, hogy az előző csoportban ők méltán lettek annak a csoportnak a vezetői. Azok a bölcs gyerekek, akik nem azzal kezdték az első napjukat az óvodában, az új csoportban, hogy mindent összepisiltek, hanem megkérdezték, hogy ki hova szokott pisilni, ők átvették annak a kis csoportnak a szabályait, szokásait és rendjét, és így sokkal inkább váltak ennek az új csoportnak is a vezetőivé. Mint találomra bárki, ebből a csoportból. Ez bizony már óvodáskorban is így van. Ebből az a tanulság, hogy nagyon nézzétek meg, hogy hova pisiltek! Nem mindegy, hogy hova.

Ha pedig a házasságról beszélünk, akkor az alapkonfliktusok idős házasok esetében is előjönnek. A pedagógus megtanulja azt, hogy csak direktíven, csak határozottan, mi vezetjük azt az osztály, a nem jóját! Majd pedig a mi jól működő pedagógusunk hazamegy, és azt a pedagógusi bandavezéri működését hintegeti ugye a férjének, meg az anyósának, meg az egyéb banda tagoknak. Ugye ebből komoly konfliktusok szoktak származni. Az illető megtanulta azt, mert ebben működik, hogy ez helyes, tehát, ha ő tudja mi a jó, akkor az a jó. Tehát neki ne magyarázzon a férje, hogy az neki ne tetszik, vagy nem ízlik! A gyereket megkérdezem, hogy ízlik-e neki? Nem kérdezem meg, mert egészséges, tehát igya meg! Ez nem kívánságműsor. Én vagyok az apja, tik-tak, a dolog el is van intézve. Hát egy gyerekkel bizonyos dologban így is kell, ez világos. De ami jó a gyereknek, nem biztos, hogy jó a férjemnek. De nagyon sok asszony, későn jön erre rá. Az meg nem éri meg!

Tehát, amikor kiderül, hogy relatív mindaz, ami jó, valóban jó egy bizonyos körben, az nem jó egy másik körben! Mert akkor ennek az erkölcsnek az alapjai meg fognak rendülni.

Akkor a második szintnek a második fokozata, a szociális rendszer és lelkiismeret. Itt ez az erkölcsi döntésnek a háttere. Mi az, ami helyes? A vállalt feladatokat teljesíteni, a személyes döntésekhez hűségesnek lenni, a törvényt betartani, a jogot követni, mert az minket szolgál. Itt azonban megjelenik egy különbségtétel, az előzőhöz képest, mégpedig az, hogy nem kell betartani a törvényt és a jogot akkor, ha valami nagyon fontos, más erkölcsi értékbe ütközik. Akkor azt kell inkább választani. Egy vagy több társadalmi szervezet fenntartására és támogatására, személyes erőfeszítést tenni. Látjuk, hogy itt az erkölcs már nem csak a szűkebb körben jelenik meg, hanem egyfajta társadalmi szintet ölt magára. Ez pedig azt jelenti, hogy vannak olyan nehézségek, vagy kérdések, amelyeket csak társadalmi szintű felelősséggel és szerepvállalással lehet megoldani. Ezért tehát, aki ezen a szintem hozza meg az erkölcsi döntéseit, személyes kötelességének fogja tartani, hogy mozgalmakban vegyen részt, hogy össztársadalmi méreteket érintő egyesületekben, dolgokban közreműködjön. Mert bizonyos dolgok, csak ilyen szinten oldhatók meg, személyes szinten nem. Ide tartozik még, hogy mi az, ami helyes, a lelkiismeret tekintélyének a fenntartása, azért, mert a lelkiismeretem szava, a személyesen hozott döntéseimre figyelmeztet. Ami pedig szintén ide tartozik, és ami a szociális rendszerre vonatkozik, az, hogy az intézmények működését biztosítani. Az helyes, és jó! Itt jelenik az meg, hogy létezik a társadalom szintje, az erkölcsöt illetően. Itt már nem csak a szerep számít, nemcsak az egyéni élethelyzetek számítanak, hanem egy rendszerben jelennek meg az én sajátos, egyéni szerepeim és helyzeteim, és ez meghatározza azt, hogy mi lesz jó, és mi lesz rossz.

Itt merül föl először komolyan, hogy bűn-e adót csalni vagy nem? Az előző három szinten ez nem merül föl. Vagy ha esetleg föl is merül, akkor a lelkiismeret nem nagyon szól. A negyedik szinten igen! Itt az ember elkezd azon gondolkodni, hogy mi van akkor, ha én ezt az össztársadalmi szabályt megszegem? Mi történik akkor az egyes emberrel? Mit kell ilyenkor tenni? Ugye sokan vannak, akik a harmadik szintet úgy lépik túl, hogy azt mondják, hogy számomra nem fontos többé az, hogy ez a szűkebb környezet, mit tart helyesnek. De ez a szintmeghaladás, ez lehet persze nagyon sajátos. Itt egy olyan valaki jut eszembe, aki a következőt mondta: „Körülbelül 50-60 éves kort éltem meg, amikor eljutottam oda, hogy a nőügyeimet már nyíltan vállalom.” Ugye ez egy sajátos felülmúlása ennek a harmadik szintnek. Tehát 50-60 éves koromig fontos volt még az, a döntéseimet befolyásolta még valamennyire, hogy ti mit gondoltok. 60 évesen eljutottam oda, hogy nyíltan vagyok bűnös. De ezt miért hozom ide? Azért, mert az illető azt mondta, hogy az ő lelkiismerete ebben az esetben nem szólt. Tehát azért merte nyíltan vállalni ezt előttük, hogy én megcsaltam a férjemet vagy a feleségemet, mert én ezt csak eddig azért nem tettem meg, vagy nem tettem nyílttá, mert ez nektek nem tetszett. Most azonban felszabadultam ettől, és most már merem nyíltan vállalni. Nem egyszer, nem kétszer hallottam már ilyesmit.

Itt kétféle hitről lehetne beszélni. Az egyik: Hiszek a lelkiismeretem szavában. A másik: Hiszek a társadalomban, illetve a társadalmi szerveződésekben. Na most, itt merül fel a következő kérdés: Bűn-e az, ha én olyasmit teszek, amit a lelkiismeretem nem tart rossznak, de megtanultam, hogy bűn? Bűn-e ez? A legtipikusabb helyzet, amikor valaki azt mondja: Megcsaltam a feleségem, de én ezt nem tartom bűnnek, mert… és itt elmondja a saját személyes észrevételeit ezzel kapcsolatosan. Ha a lelkiismeretem szólna, nyilván bűn volna. De a lelkiismeretem inkább igazol engem, mert azt mondja, hogy most csinálsz végre valami olyasmit, ami neked szívből jön. Hát ne tartsd ezt bűnnek! Azért mindnyájunk mögött van már valamennyi élet, és akkor vissza tudunk nézni olyan dolgokra, amelyeket amikor megtettünk, akkor egyáltalán nem láttunk bűnnek. Adott esetben nagyon önfeledten tettük mindezt meg, de most hogy visszanézünk, azért azt mondjuk, hogy az bűn volt. Most a kérdés az, hogy akkor az most bűn volt-e vagy pedig nem? Hogyan ítéled meg ebből a perspektívából azt, hogy te most akkor bűnös voltál, vagy nem? Most bűnös vagy-e vagy nem? Most ezt meg kell bánnod vagy nem? Ha hívő vagy, akkor ezt az ítéleten számon kérik tőled, vagy nem? Hogy van akkor ez a dolog?

A teológiának van erre egy válasza, amit most szeretnék nektek elmondani. Azt mondja a katolikus teológia – a II. vatikáni zsinat is ezt nagyon hangsúlyozta -, hogy a lelkiismeret szava az erkölcsi cselekvésben mértékadó. Egyfelől, másfelől azonban ez oda vezethet engem, hogy én egy adott helyzetben olyasmit teszek, ami bűnnek számít, mégis ez nem az én személyes bűnöm. Most pedig akkor mondanám ezt ilyen nagyon sarkosan, ilyen paposan, ahogy ezt egy gyereknek szoktam mondani: Ez azt jelenti, hogy nekem ezért Isten előtt nem kell felelnem. Azért, mert akkor, amikor azt elkövettem, nem voltam azon szempontok birtokában, hogy én jobban tegyem, mint ahogy azt tettem. Ezért itt tulajdonképpen azt kell mondani, hogy én személyesen nem váltam bűnössé. Viszont – és itt van egy nagyon nagy felkiáltó jel -, a világba bekerült egy bűn! Érdekes módon nem az én személyes bűnöm, de mégis én követtem el, és ennek a lenyomata ténykérdés. Ezért lehetséges az, hogy a világban van egy csomó bűn, amiért senki se jelentkezik. Bizonyos szempontból ezt helyesen is tesszük. Tehát azt mondjuk, hogy lehet, hogy bűn, de nem én csináltam. Bár én csináltam valamit, de én azt nem bűnként csináltam. Ez valóban így is van. Ha én mérlegelem így utólag, hogy bűn volt-e, amit én csináltam, akkor azt kell mondani, hogy olyasmit tettem, ami bűn, de én mégsem követtem el bűnt. Nagyon finom ez a határ, amit itt most pedzegetek. Nem követtem el én személyesen bűnt, de amit csináltam, az bűn volt!

A negyedik fázisban éleződnek ki ezek a dolgok! Ott kezd el az ember azon vívódni, hogy akkor mi van? Hát akkor ebben a pillanatban is egy csomó dologról nem tudom, hogy jó-e vagy rossz? Fogalmam sincs. A lelkiismeretemre hallgatok, és el fogok követni olyan dolgokat, amelyek bűnök. Mit csináljak ezekkel?  Mi lesz akkor? A Katolikus Egyháznak a sokat szidott tanítása, hogy létezik olyan, hogy áteredő bűn. Ebben a pillanatban, ha most erről beszélgetünk, szerintem egy nagyon sajátos értelmet és megközelítést kap. Mert ez azt jelenti, hogy létezik olyan, hogy az emberi társadalomban meglévő olyan bűn, aminek a hatásait mindnyájan viseljük. Egy csomó bűnt követnek el ellenünk olyanok, akik személyesen ezért nem tudtak, adott pillanatban felelősséget vállalni. Nem az ő bűnük! Ennek a következményét én mégiscsak viselem. Persze én is fogok olyasmit elkövetni, amit nem kerülhetek ki, pedig a legjobbat teszem. Ezért olyan hihetetlenül fontos az Egyház tanítása nekem! Mert tudom azt, hogy az Isten eltörli ezeket a bűneimet is! Tehát megkapom a feloldozást arra is, ami bűn lesz, és én nem tudom jobban csinálni. Nem azért mert gyönge az akaratom, hanem azért, mert nem tudom jobban csinálni.

Itt azonban, ha az ember tovább akar lépni, akkor hihetetlen fontos, hogy arra amit ő csinált, kimondja, hogy az bűn. Az úgy nem jó! Még akkor sem, ha adott pillanatban nem tudott máshogy cselekedni. Sőt a legjobbat tette, amit csak tehetett, még ezt is ki lehet mondani, és a dologban mégis volt valami rossz.

Hadd olvassak most egy kis Örkényt, ami nagyon ide kapcsolódik, pillanatnyilag az, hogy milyen az, amikor az ember vak és vakon cselekszik, bár a legjobbat szeretné tenni. De egyszer csak felnyílik a szeme, és hogy utána mit kell csinálni, vagy hogy mit kezdek utána a múltammal.

„És akkor történt velem valami, amitől újra megnyílt a szemem a világra. Egy barátom házában történt, egy dunamelléki faluban. Délben érkeztem, délután beállított még egy vendég, egy ötven év körüli orvosnő, aki szintén gyakran megfordult Sztálinvárosban. A gyári, üzemi étkezdék kerültek szóba, és különösen egy, ahová én is sokszor be-benéztem. Azt mondja az asszony: Ez valami rettenetes! Miért nem csinálnak már valamit? Mit kellene csinálniuk? – kérdeztem. Hát nem látta? – Mit kellett volna látnom? Rám bámult. Azután elmondta, és ahogy elmondta, már láttam is. Emlékezetemnek valamilyen rejtekfiókjából kezdtek előpotyogni a képek. A mocskos, gödrös betonpadlót, a kiloccsantott leveses zsír foltjaival láttam, a piszkos penészes falakat, a hámló vakolatot, az abrosz nélküli szennyes asztalokat, és a sok száz embert, aki le sem ült a piszkos asztalok mellé. Mosatlan kézzel, mert vízcsap sincs, állva falnak, hol egy kanál leveset a csajkából, hol egy falat kenyeret a hónuk alól, üres szemmel nézve maguk elé. Hát erre való Sztálinváros? Hogy így éljenek, így étkezzenek odalent az emberek? Nem is válaszoltam neki, éreztem, hogy baj van, rettenetesen nagy baj. Én ugyanis nagyon sokszor megfordultam ebben az étkezdében. Ezt az embert, a semmibe néző szemével, piszkos kezével én is láttam, sok-sok változatban. De nem vettem észre. A szemem is fölmondta már a szolgálatot, nemcsak a tollam. Olyan vakság volt bennem, amit máig is szégyellek. Nekem nagyon tisztán kellett volna látnom, hisz részt vettem a háborúban, voltam hadifogoly, láttam néhány dolgot. Az emberekről sokkal többet tudtam, mint amit megírtam. Nem láttam meg a dolgokat, és nem is mondtam. Nem is írtam meg azokat, ami erkölcsi kötelességem lett volna. Az írástudó felelőssége.”

Ez tehát az, ami kiélesedik az ember számára, ezen a szinten. Hagyok még ebből, pont az érdekesebb részét, a következő alkalomra.

Köszönöm szépen a figyelmeteket! Isten áldjon meg titeket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari