A hitetlenség szívünk mélyén élő jellemzői

2002.12.03.

Megosztom
Elküldöm
A múlt héten csak addig juthattam el, hogy az ember voltunkban adva van a félelem az Istentől és ebbe most értsünk bele mindent, amit ez a fogalom takarhat. Hogyha a hitről úgy gondolkodunk, hogy a hit az kapcsolattartás Istennel, válaszadás a minket megszólító Istennek, akkor a szívünk mélyén ott él egy olyanfajta hitetlenség, amely segít bennünket távol tartani Istentől. Vagyis, hogy a hitetlenségnek van a szívünk mélyén lévő gyökere, amelynek az az értelme, hogy segít bennünket attól a találkozástól megóvni, amire még nem készültünk föl. Attól a szembesüléstől megóvni, amihez nem vagyunk még elég erősek. Abból indultam ki, hogy az Istennel – a szent , a hatalmas, az erős Istennel – a találkozás az ember számára megrendítő, de egyszerre lenyűgöző, valamiképpen rabságba ejtő, de valamiképpen felszabadító. Az Isten csodálatos és félelmetes egyszerre. Hatalmas és lenyűgöző. Vonzó és taszító. Ha az Isten Isten, akkor nyilván a vele való találkozás ezeket az élményeket egyesíti. Márpedig, ha egyesíti, akkor nemcsak a vonzás lehet hatalmas és erős, hanem az a tanítás is, az a félelem, az a megrendülés, amit az ember az Isten közelében érez. Ezért aztán egy jó vallásnak – erről beszéltem azért múltkor – mindenképpen a keretei közé tartozik és tartozott az, hogy óv bennünket az Istennel való találkozástól. Hogy megteremti azt a távolságot, ami nekünk megfelelő ahhoz, hogy még kibírjuk az Isten közelségét. Az Ószövetségből hoztam néhány általatok is ismert példát, hogy : ’szent ez a hely, le kell vennem a sarumat’; ’el kell takarnom az arcomat’. Mózes az a valaki, aki nem azért nagy, mert látta Istent, hanem azért, mert látta és életben maradt.

Most a szenttel való találkozásról megint csak a Bhagavad-gítából hadd idézzek néhány versszakot, hogy egy több ezer éves könyvben mit mond az a valaki, aki beszélget Istennel. Direkt nem a keresztény hagyományt, vagy a zsidó-keresztény hagyományt, vagy ahogy nemrégiben olvastam a zsidó-keresztény-muzulmán hagyományt említem. (Ugye milyen

furcsa! De csak nekünk itt, nekik nem )

„Ha elviselni látványod elég erősnek vélsz, Uram. Örök lényed való voltát fedd fel, ó, Jóga Mestere.”

Mondja a tanítvány az emberként megjelenő Istennek, aztán így folytatja:

„Lásd meg, mit senki még eddig. Láss pazar csodát” – mondja Isten

S akkor történik a találkozás a határtalan szent Istennel.

„De tündöklésem eltűrni aligha tudja földi szem, égi szemet adok hát, hogy égi jeleim csodálni tudd. „

És akkor, most a leírása a találkozásnak:

„Isteni koszorúk, leplek, ámbra s balzsam lengték körül. Végtelen volt varázsában és ő látszott mindenütt, csak Ő. Mintha a mennyben egyszerre ezer nap lobbant volna föl, oly tündökletes izzással ragyogott a dicső Úr.

Pándu sarja pedig látta, az Istenben mint kavarog ezer parányra robbanva, egységben mégis a világ. Elborzadt a csodálattól. Az ember haja égnek állt és az Úr előtt fejet hajtva kezét kulcsolva, így térdelt. „…

„ Égig csap égő tüzed a szivárvány minden színével. Szakadék a torkod, rám meredő lángszemedet, ha nézem, Ó, Visnu, békém oda s elhagy álmom. Ínyedben izzó fogaid sövényén végpusztulásunk robogása lángol. Látom a föld fogy, menedékem elvész, irgalom isten, te világ edénye.”…

„Énekre, lelkek Ura, minden élők méltán fakadnak, jogosan dicsérnek. Szörnyed a szörnyek hada fut, ha meglát, ám fönt magasztal valamennyi szellem.”

Ez az egész 11. fejezet tulajdonképpen erről az égi látomásról szól. Mit jelent az, amikor az ember, bár az Istentől égi szemeket kap, hogy egyáltalán felfoghassa a határtalant, találkozik a végtelen, szent borzasztó, csodálatos és lenyűgöző, vonzó és taszító Istennel.

Hogyan igyekszik a vallás a maga módjaival megmenteni bennünket ettől a találkozástól. És ugye, itt jön a hitnek a kritikus voltja. Minél inkább hiszek, és minél inkább átadom magamat a hitemnek, annál inkább közel kerülhetek ehhez a perzselő és fenyegető Istenhez. A hit tehát minél erősebb, annál nagyobb veszélyeket rejthet számomra. Egy mai történet: bizonyára ismertek olyat, hogy valaki a hitére hivatkozva nem megy orvoshoz. Minél – most így mondom – klasszikusabban hívő az illető, annál inkább azt mondja, neki nem orvosra van szüksége, hanem a gyógyító Jézusra. És kezd teljesen eluralkodni rajta a betegség, főleg ha az lelki betegség. Érdekes módon a testi betegségekkel még úgy ahogy elvagyunk. Ott nagyjából felfogtuk azt, hogy ha mondjuk eltörik a lábam, akkor a gyógyuláshoz kell éppen hit, de nem árt az orvos sem. A lelki betegségekkel sokkal, sokkal ősibb kapcsolatunk van itt a szívünk mélyén. Ott egyébként normális emberek is azt mondják, hogy igaz hogy felborult a hormonháztartásom, igaz hogy ilyen és ilyen kémiai anyagok bolondítanak meg, de hát miután ez valami lelki betegség, ennek a dolognak Isten az Ura, ezért nem megyek el segítséget kérni. Gyógyítson meg a Mindenható. Ez egy tipikus tünete annak, – és én papként valószínű sokkal gyakrabban találkozom ezzel, mint ti – hogy emberek jönnek és amikor próbálom nekik mondani, hogy : - és beszedte a gyógyszerét? – akkor engem hitetlenséggel vádol, és azt gondolja, hogy rossz emberhez jött. Mert hogyha igaz, hogy a pszichiáter megállapította, hogy skizofrén, de ha én rendes pap vagyok, ne azt mondjam neki, hogy vegye be a gyógyszerét. Ez igen gyakran előfordul, még gyóntatási helyzetben is, hogy rajtam a hitemet kérik számon, miközben őneki a hite valami nagyon furcsa világba sodorja őt, ahol nem teszi meg a reális lépéseket. De nyilván ide tartozik az is, amit megint csak sokan kikérnek maguknak, hogy a kereszténység azt jelentené, a bizalom a másikban azt jelentené, hogy te engem minduntalan becsaphatsz, lóvá tehetsz és hülyének nézhetsz. Nyilvánvaló, hogy nekem lehet nagyon mély a hitem, és ez nem fogja azt jelenteni, hogy te átvághatsz engem, hanem én ez ellen tiltakozhatom.

Ide egy másik történet. Bizonyára hallhattatok már ilyet. Volt egy ilyen irányzat az egyházban, hogy ne azt mondjuk a szentmisében, hogy „Isten él és uralkodik, mindörökkön örökké”. Mert az olyan csúnyán hangzik, hogy uralkodik. És akkor a papok elkezdtek így misézni, hogy „…él és szeret, mindörökkön örökké”. Egy olyan vallás, amiben az Isten nem uralkodik, csak szeret számomra félelmetes. Azért félelmetes, mert akkor nem mertünk megfogalmazni valamit, ami az Istenhez hozzátartozik, hogy ő uralkodik, mert hatalmas. Ha Istennek ezt a jellegzetességét megpróbáljuk a szeretettel elfedni, – és itt gyönyörű szép dolgokat lehet mondani - hogy a szeretet és a hatalom nem összeegyeztethető, meg hogy ő úgy szeret, hogy közben ezt csinálja, meg azt csinálja – ez blabla. Ha az Istent csak egy szerető atyaként képzeljük el, akkor az Istent meghamisítjuk. Meg. Most itt persze lehet mondani, hogy hát úgy hatalmas, hogy közben szeret, de engem inkább az rémiszt, hogyha félünk attól, hogy az Isten hatalmas lehet. És ezt még kimondani sem szeretjük. Ez a jelenség számomra sokkal inkább félelmet keltő, minthogy az egyébként engem szerető Istenre azt mondjam, hogy hatalmas.

Ugye emlékeztek a klasszikus történetre: Nagy Szent Teréz megy a hintón és éppen egy elragadtatásában azon elmélkedik, hogy milyen jóságos és végtelenül szereti őt az Isten, és hogy ők milyen bensőséges viszonyban vannak egymással. És akkor kitörik a kocsinak a kereke, fél oldalra borul, és ő leesik a pocsolyába. Nem érti a helyzetet, és megkérdezi Istent: - Mond, Uram, hogy lehet, hogy én éppen egy elragadtatásban vagyok veled, és akkor te ilyet csinálsz nekem! – Mire az Isten azt mondja: - Látod én ilyen vagyok! – Erre Szt. Teréz a következőket mondja Istennek: -Áhá, értem már miért van ilyen kevés barátod!

Na most beszéltem a taburól, és itt megint van egy nagyon érdekes dolog. Hogy a vallásban nem csak a szent válik tabuvá, hanem a tisztátalan is. Nem csak attól kell kritikus távolságot tartanom, ami jó és ami túl jó számomra, mert nem érem föl, mert nem vagyunk közös nevezőn, hanem ugyanúgy tabunak nevezzük azt is, mint mondjuk az Ószövetségben a menstruáló asszony, a beteg ember, a halott. Nem szabad hozzáérni. Ugyanúgy tabu, mint ahogy a szent tabu. Ahogyan a sacer szó egyszerre jelenti azt, hogy ’szent’ és hogy ’tisztátalan’. A görög hagios szó azt jelenti, hogy ’szent’ és egyszerre jelenti azt is, hogy ’hamis’. Vagy hogy a lucifer szó azt jelenti, hogy ’fényhozó’. A vallás megőrzi ezeket az ellentmondásokat és egyszerre kínálja őket fel. A vallásgyakorlatban ott van például a szakrális törvényszegés. Vannak dolgok, amit az úgynevezett profán életünkben nem tehetünk meg, mert tilos. De akkor csapunk egy ünnepet, amikor szabad. Ez átment a profán világunkba is, de most gondoljunk vissza a szakrális prostitúcióra. Természetesen tilos, de az Istentisztelet bizonyos formáiban nem csak hogy tilos, de szabad, sőt, élni kell vele. Hogy elképzelhetők olyan pillanatok, amikor éppen azáltal léphetek be a szent világába, hogy megtehetek olyasmit, amit egyébként nem szabad. És ezek a helyzetek azért érdekesek, mert nem csak olyasmit tehetek meg, amit azért nem szabad, mert szent, „Szent ez a hely és nem közelíthetek hozzá”, hanem megtehetek olyasmit, amit azért nem szabad, mert bűn. De abban az esetben mégis szabad. E két jelenség nagyon hasonlónak tűnik a vallásgyakorlatban és eszembe jutott például az, hogy mondjuk, amikor valakit ünneplünk, mondjuk egy esküvő van , nemde hogy van bennünk olyasmi, hogy az esküvőn az ünnepelt többet megtehet, mondjuk a lagziban, mint egyébként. Hogy mintha a mi ünnepeinkhez is hozzátartozna az, hogy éppen az ünnep jogosít fel engem arra, hogy berúgjak, mint az albán szamár, és olyanokat mondjak neked, amiért egyébként megsértődnél. Na de ha te voltál a vőlegény, és ez a bulidon történt, akkor megbocsátok, mert akkor neked lehet.



Vagy gondoljunk az Ószövetségben Ózeás próféta házasságára. Ahol Isten azt mondja Ózeás prófétának, menj és végy feleségül egy prostituáltat és élj együtt ezzel a prostituálttal. És ez a házasság jel lesz Izrael népének. Hogy én úgy szeretlek benneteket, mint ahogy Ózeás prófétától megkövetelem, hogy egy olyan valakit szeressen, aki az én törvényeim szerint ítéletre méltó. Ez a szakrális törvényszegés. Ez lehetséges úgy, hogy az egész népre kiterjed egy nagy ünnep alkalmával, de lehet úgy is, hogy egyes embernek szabad ilyet megtenni. És miközben ezt megteszi, az érdekes az, hogy valamiképpen belép a szent világába. Nehogy félreértsetek, itt nem buzdítani akarok bárkit is, hanem egy jelenségről akarok beszélni, hogy mennyire összetartozik a vallásgyakorlatban a szentség alatt a borzasztó, a félelmetes, adott esetben a fájdalmas és a vonzó, a jóságos és az örömteli.

Nem véletlen, hogy a templomokban elválasztották áldoztató rácsokkal a szentélyt. Te oda nem léphetsz be, mert a szentély a szent világa és neked kívül kell ezen maradni. És amikor volt még áldoztató rács, te letérdeltél a rács elé és a pap a szent világából átnyújtotta az oltári szentséget. Az áldoztató rács volt a kultikus lakoma megterített asztala. De a pap nem lépte át ezt a világot, ő abból a világból nyújtotta át az oltáriszentséget, ahova te nem jöhettél be, mert hiszen az szent és emiatt távolságot kell tartani.

Terézvárosban volt olyan, hogy egy idős atya áldoztatott. 81 éves volt akkor és akkora cibóriumból áldoztattunk, hogy belefért ezer kis ostya. Majdnem tele volt, és az áldoztatás után fordult meg és föl kellett lépnie egy lépcsőt és elbotlott benne és kiejtette a cibóriumut és ezer kis ostya husss. Ebben a pillanatban – jó ez önmagában egy érdekes látvány – ott voltunk ketten papok és senki a szent ostyához nem nyúlt. Nyilván össze kellett szedni. Megállt a mise és egészen nyilvánvaló volt mindenkinek, - bár erről mi nem beszéltünk, nem mondtuk, hogy ezt így kell csinálni - de 5-6 percen keresztül állt a mise, amíg mi ketten összeszedtük a szent ostyát. Ha bármi más szóródott- vagy esett volna ki egyértelmű lett volna, hogy oda kell menni és fel kell szedni. De ha a szent ostya, akkor azt nem lehet. Régen egyébként ez tilos is volt. Egyértelműen tilos volt nem fölszentelt személynek a szent ostyát megfogni. Most már, ugye, nem így van. Egyébként ez megint csak érdekes, hogy olyan dolgokat nem teszek meg a misén, amit egyébként simán megteszek. Tehát a misén elképzelhető az, hogy mondjuk egy segítségnyújtás gesztust nem teszek meg, mert hát ott az ciki. Bárhol máshol segítenék, mondjuk a papnak De nem, a misén nem, mert azt neki kell megoldani. Hogy jövök én ahhoz, hogy őt mondjuk segítsem.

Milyen érdekes volt az, amikor egy atyának karácsonykor elment a hangja. Bejelentette a testvéreknek, hogy a mise ezért nem fog elmaradni, csak azt fogom csinálni, mint Mózes Áronnal, hogy én állok az oltár mögött, olvasom, mondjuk az átváltoztatást, meg a prefációt, meg a kánont, de nem én fogom mondani, hanem az egyházközség képviselőtestületének az elnöke. És úgy ment le a karácsonyi mise, hogy a pap meg sem szólalt, és egy civil ember elmondta az összes szent szöveget. Mint egy szinkron tolmács.

Ezt Péter apostol is átéli, amikor átéli Jézusban, hogy nem ember, hanem több. És azt mondja: -Távozz tőlem, mert bűnös ember vagyok!.. Vagy amikor a nagy hitű pogány százados azt mondja: - Uram nem vagyok méltó, hogy hozzám jöjj, elég ha egyetlen szóval mondod és meggyógyul az én szolgám… Nem vagyok ahhoz méltó, hogy te közel jöjjél hozzám, vagy a szolgámhoz. Elég ha messziről a szavaddal gyógyítasz. Vagy ahogy Jézusról mondják, hogy nagyon sokan csak egyszerűen a köpenye szegélyét akarták érinteni. Aztán megint egy evilági történet, - és utána befejezem ezt a jelenség vázolást - : egy idősebb atya mesélte nekem; falun volt lelkész sokáig és ott dívott még az, hogy házi szentélyek voltak. Vagyis a háznak volt egy olyan sarka, ami a szent világa volt. Ott volt a szűzanya szobor, ott volt a feszület, oda tették a rózsafűzért, az imakönyvet, a gyertyát, meg a mit tudom én micsodát. De amikor, mondjuk összeveszett az ember az Istennel, akkor fogta a szűzanya szobrát és megfordította. – Menj sarokba! És amikor valami miatt kibékültek, akkor megint kifordította a szobrot. – Most már hajlandó vagyok veled szóba állni.

Aztán még ide egy: a bűnös ember Istenhez fordul és azt mondja neki: - Atyám, olyan szívtelenek ezek a keresztények! Mióta ezt meg ezt a bűnömet elkövettem, azóta nem engednek be a templomba. Kinéznek onnan, és ha közel megyek a templomhoz látom az elítélő pillantásukat. Nem tudok mást mondani, minthogy ezek az emberek engem a templomba nem engednek be…. Mire az Isten azt mondja: - Ó, sose bánkódj, engem se!..

Aztán,.. mit jelent a szavainkban vagy az imáinkban távolságot tartani. Itt most fokozottan aláhúzom az imádságot, mert ha csak úgy távolságot tartok, az egy profán gesztus, de ha én az imádságba tartok távolságot Istennel, az lehet. Sőt az imádság erre nagyon jó lehetőséget ad. Fölolvasnék egy-két átok zsoltár részletet. Kedvenceim, hallgassátok csak őket, azt mondja:

„Én Istenem – az ellenségeiről beszél a zsoltáros – tedd ellenségeimet olyanokká, mint amilyen a porfelhő és amilyen a polyva a szél előtt, olyanokká mint a tűz, amely meggyújtja az erdőt és mint a láng, amely elégeti a hegyet. Kergesd el őket a te szélvészeddel és forgószeleddel és rettentsd őket. Töltsd el orcájukat gyalázattal. Szégyenüljenek meg és rémüljenek el örökké és piruljanak és pusztuljanak, hogy megtudják, hogy Te ki vagy.”

Ez még csak a bevezető, ezek jókívánságoknak hatnak A 109-es zsoltárban a következőt halljuk: „ Mikor törvénykezik, mint gonosz jöjjön ki. Még az imádsága is legyen bűnné. Életének napjai kevesek legyenek és a hivatalát foglalja el más. Fiai legyenek árvákká, a felesége pedig özveggyé és bujdossanak az ő fiai és kolduljanak és elpusztult helyeiktől távol keressenek eledelt. Foglalja le minden jószágát az uzsorás. Az idegenek ragadozzák el szerzeményét. Ne legyen neki, aki kegyelmet mutat iránta, és ne legyen, aki könyörüljön az ő árváin. Vesszen ki az ő maradéka. A második nemzedékében töröltessen ki az ő neve. …

(Most egy kicsit megrémültem magam is.!) - Még talán annyit, hogy - mindenkor az Úr előtt legyenek és emlékezetük is vesszen ki e földről, amiatt, hogy nem gondolt arra, hogy kegyelmet gyakoroljon és üldözte a szegényt és nyomorult embert, a megkeseredett szívűt, hogy megölje.”

Nagyon klassz átokzsoltárok vannak a szentírásban, és ez miért érdekes nekünk? Azért, mert az átokzsoltárban az ember olyasmiről beszélhet, amiről egyébként tilos. Ugyanis az Ószövetségben ezzel ellentétes szabályok érvényesek. Nem az Újszövetségben, az Ószövetségben. Az Ószövetségben olvassuk azt, hogyha ellenséged bajba jut, ne nézd hogy ellenséged, hanem segíts rajta. Az átokzsoltárokban azonban, miután ez imádság, szabad nekem olyat mondani, amit egyébként szégyellnék, de nemcsak magam előtt, Isten előtt is. De ha ez egy imádság, akkor szabad. Ez még csak hagyján lenne, ha az Ószövetséggel lezáródna ez a történet, csakhogy tudjátok, nekünk papoknak előszeretettel kell imádkoznunk ezeket a zsoltárokat. Azt nem mondanám, hogy mondjuk a legszaftosabb részeket kell minduntalan, de van benne dögivel és ezt nap-nap után kell imádkozni. Miért? Én olyan gyakran hallottam a széplelkű atyákat, akik arról beszéltek, hogy ők ezt hogy utálják és milyen szörnyű és az összes többi… Ilyenkor általában arra gyanakszom, két dologra: az egyik, nem tudnak mit kezdeni a dühükkel, a haragjukkal, az agressziójukkal és ezt annyira hárítják, hogy még az átokzsoltár szavai is félelmet keltenek bennük, hogy egyáltalán ők ilyenről beszéljenek. Nem azért, mert annyira szentek, hanem azért, mert ezzel nem tudnak mit kezdeni. És a második, amire én gondolok, a szexuális elfojtásuk. Erre a kettőre szoktam gyanakodni, amikor valaki nagyon tiltakozik az átokzsoltárok ellen. És talán nem véletlenül. Nekünk a harmadik évezredben papként ezeket a szövegeket imádkoznunk kell azért, mert ezektől a szövegektől kapunk inspirációt arra, hogy maradhatunk normálisak, hogy nem kell letagadnunk a haragunkat és az indulatunkat, hogy tekinthetek valakire úgy, hogyha most az indulatomon múlna ő már régen nem volna. Régen elküldeném a szerető Isten közelébe, hogy őt boldogítsa. És sokkal jobb, ha én ezt papként beismerem, egy kicsit átkozódom a szent imádságomban, majd utána a haragomat nem töltöm ki a sekrestyésen. Ez egy sokkal jobb módszer, mint azt mondani, hogy dehogy veszem ajkamra ezeket a tisztátalan szavakat, majd föl sem fogom, ahogyan bemostam a kredenc alá a sekrestyés kisasszonyt. Föl sem tűnik, mert hiszen én ilyen szavakat nem mondok. Hogyan? Én? Papként?

Az imádságban olvashatjuk, az Ószövetségben, az ember olyasmiket kérhet számon Istenen, amit egyébként nem merne megtenni. Fordulhatok úgy Istenhez, hogy:- Uram, mit képzelsz te!? Most ha ezt csak úgy mondom, azért ez elég csúnyán hangzik. Nem veszi jól ki magát, hogy az Istennek azt mondom: - Te mégis, mit képzelsz? Na de ha letérdelek hozzá, összekulcsolom a kezem, és azt mondom az égre tekintve : - Uram, mit képzelsz? – akkor ez imádság. És akkor átléphetem azt a határt, amit egyébként azért nem teszek meg, mert az Isten Isten, mert ő szent és hatalmas. És az életemnek az ura. És ha az ember függ valakitől, akkor mondjuk kétszer is meggondolja, hogy fizetésemelést kérjen tőle, mert mégis csak inkább kivárom. Ilyen lehet a már-már káromkodásba menő imádság. Pio atyáról mondják – ugye most avatták őt szentté, állítólag 50 éve nem volt akkora tömeg a Szent Péter Bazilika előtt, mint Pio atya szentté avatásán – és róla mondják azt a történetet, hogy sokak gyógyulását kiimádkozta Istennél. Tudjátok, stigmatizált szent volt. És akkor róla szólt ez a történet, hogy amikor kiderül, hogy egy jó barátja meghalt, akkor azt hallják a szobájából, hogy üvöltözik az Istennel. És azt üvölti neki, hogy: -hogy képzeled te, hogy nem mondtad meg nekem, hogy a barátom meg fog halni! Azért csináltad, mert tudtad, hogy én kiimádkoznám nálad, hogy élhessen. – és üvölt Istennel Pio atya. Most avatták szentté. De az imádságban szabad üvölteni. Ugye róla van az a történet, – elnézést hogyha ezt már másodszorra halljátok tőlem – hogy megy egy gyónó hozzá, és ott ötöl-hatol, mindent csinál csak igazából nem gyón. És Pio atya megunja és ad neki egy óriási pofont. Ugye, amikor egy szent átlép egy határt, amit gyóntató papként tilos átlépni. ( Hogy tudta neki, hogyha van ott áldoztató rács, no azért ezen gondolkodjunk el… Nyilván nem volt áldoztató rács.) De ad neki egy óriási pofont és erre az illető, aki egyébként is kételkedett Pio atya szentségében dúlva-fúlva megy el, és azt mondja, hogy tessék most bebizonyosodott, hogy igazam volt, amikor nem tártam fel a szívem ő előtte. Egy ilyen pap előtt?! Aki pofont ad gyóntatás közben? Tényleg adta, és akkor hazamegy és egyszer csak eszébe jut, hogy az a pofon az Pio atyának sokkal jobban fájt, mint neki. Mert hiszen az egész keze tiszta seb. És ebben a pillanatban megérti, hogy mit csinált vele Pio atya. Ezek a pillanatok, mikor a vallás, a hit segít engem abban, hogy átléphessek egy határt, amit egyébként éppen a vallás és a hit nem enged átlépni.

És ennek persze megvan az ellentéte is, és erről akarnék sokkal többet beszélni, hogy mit jelent az, amikor óvakodunk a hittől és hogy ez miért van. Ezeket nagyon fontosnak tartom. Egy gyónóra gondolok, - tudjátok általánosságban szabad így erről beszélni – aki úgy jött be hozzám gyónni, nem azt mondta, mint általában szokták, hogy én bizony atya káromkodtam, aztán folytatja, hanem azt mondta: - Képzelje atya, az történt velem, hogy valaki mondott nekem egy csúnyát, na mire én mit mondok neki…- és elkezdi nekem mondani. –Jó, jó, jó, nem kell azért elismételni. Erre, azt mondja: - No de hát atya, hát nem, fajta szerint el kell mondani mi történt. Hát hogy volna érvényes a gyónásom, ha itt kertelnék és csak úgy mondanám, hogy a 6. parancs. Nem, hát akkor ezt meg kell jeleníteni, hogy az hogy is van. Ez az illető természetesen bűnnek tartotta azt, hogy káromkodjék, ezt egyébként nem is tenné meg, de nekem a gyónásban ilyen hallatlan felszabadultsággal elismételte, hogy ő ezt mondta. – Érti, atya, ezeket mondtam én! Hát ilyen vagyok, ugye, hogy fel kell engem oldozni? – Na most a távolságtartás nagyon sokféleképpen valósulhat meg. Amikor ugye, épp az ellentétéről van szó. A vallás nem abban segít, hogy átléphessek határokat és közel kerüljek a szent és félelmetes Istenhez is, -bár megmarad félelmetesnek és hatalmasnak- hanem amikor a vallás abban segít, vagy kialakul egy gyakorlat, sajátos gyakorlatom, akkor ez a gyakorlat abban segít, hogy ne kelljen túl közel kerülnöm hozzá, mert hiszen szent és hatalmas. Ilyen például az elutasítás és a kritika. Az elutasítás és a kritika sok esetben egyáltalán nem a hitetlenség jele, hanem egy nagyon óvatos távolságtartásé. Azért veszem elő a kritikámat, azért tiltakozom, mert ahogy ezeket megfogalmazom megtehetem azt, hogy ne kelljen túl közel jutnom Istenhez, akivel való találkozásra kimondottan vagy kimondatlanul nem vagyok felkészülve. Ide tartozik a szégyenkezés. Nagyon sok ember azért nem teszi le a szégyenkezést, mert a szégyenkezés őt megóvja attól, hogy az Isten elé kelljen állni. Ahogyan erről 2 évvel ezelőtt beszéltem, hogy a szégyenben az ember elrejtőzik, és ez megakadályoz bennünket az Istennel való találkozástól. Csakhogy a szégyenkezésnek meglehet ez a kritikus értelemben vett haszna. Hogyha én szégyenkezem Isten előtt, akkor elbújhatok előle. És minduntalan tarthatom magam elé azt, hogy Uram, én jöttem ma hozzád, hogy adjál nekem valami feladatot, mert én annyira szégyellem magamat te előtted. Ide tartozik az is, amikor az ember állandóan belebújik a saját méltatlanságának a tudatába: - Ó, Uram, hát engem, hogy? Hát te előtted, én, a parány porszem? Hát hogy gondolod, hogy én pap lehetnék? Én, hát ugyan, dehogy!! Mi, szerzetes!? – Hát az nem, az elképzelhetetlen!

Hogy házasodjak meg!? Én?… - Ja jó, azt igen, az azért megy!…. Pedig az ugyanakkora feladat. Tehát a méltatlanságát az ember az Isten előtt tarthatja maga előtt pajzsként. Aztán ide tartozik a kedvencem: az irónia. Amikor az ember ironizál az Isten fölött. A szent dolgok fölött, az Isten világával kapcsolatos dolgok kapcsán a viccek. Ez mind-mind segít engem abban, hogy távolságot tudjak tartani az Istentől.

Na ide hadd mondjak egy-két történetet:

A zsidó rabbiról van szó, aki feddhetetlen életet él. Az életszentsége nemcsak a tanítványai körében, de a messzi egekig ér. És az illető meghal. És hihetetlenül szomorúan megérkezik az Isten elé. És akkor az angyali karok felállnak és elkezdik dicsőíteni ennek a rabbinak az életszentségeit. És egymás után mondják mi minden jót tett ezen a földön és egyetlen dolgot sem említettek, amit rosszul csinált volna, egyszerűen azért, mert mindent jól csinált. És a rabbinak a föltámadott testében levő orra egyre jobban megnyúlik, és egyre szomorúbb. És akkor az angyali karok elhallgatnak és nem értik, hogy lehet ez hiszen hát nyakra főre dicsérik, méltán. És akkor azt mondja a rabbi: - Tudjátok, az az én nagy szomorúságom, hogy miközben törekedtem az életszentségre, és ahogy ti mondjátok talán meg is tudtam valósítani, az én egyetlen fiam elhagyta az igaz hitet és keresztény lett. – Mire az Isten leszól neki a mennyből: - Tudod, én ezt nagyon jól meg tudom érteni, az én fiam is pont ezt csinálta!

Ez az irónia, amikor az embernek olyan jól esik a szent dolgokon tréfálkozni és akkor úgy megkönnyebbülünk egy-egy ilyen vicc vagy történet hatására. Úgy gondoljuk, hogy jól van ez az egész dolog azért nem annyira húzós. Tehát ha el lehet mondani egy ilyen viccet, akkor azért nem eszik olyan forrón ezt az üdvözülés-kárhozat dolgot. Nem olyan zűrös ez. Ide tartozik az is, persze, amikor a papokat szidjuk. A pap egyébként ebből a szempontból nagyon jelentőségteljes figura. Mert nagyon sokan a hittel kapcsolatos kételyeiket, félelmeiket a papon vezetik le. Nem teszik fel az igazi, eredeti kérdéseket maguk felé, hanem a pap személyét kritizálják és ezáltal próbálnak mentesülni attól, hogy nagyon komoly kérdéseket intézzenek maguk felé. Ez igen gyakori. A pap ebből a szempontból egy archetipikus képződmény. Na igen ezzel kapcsolatban is egy történet:

Zuhan a repülő és hatalmas zúgás és akkor utolsó mondatával azt mondja a pilóta: - Én már nem segíthetek senkin, forduljanak Istenhez, nála a segítség!.. Mire hát a pap, aki utazik a repülőn hallja, hogy mellette levő azt kérdezi tőle: - Mit mondott, mit mondott? – Mire a pap: - Azt, hogy nincs remény!

Amikor a papokról viccelődünk, akkor ez is fölszabadító hatással van ránk, akkor nem kell annyira komolyan venni, amit képviselnek, meg akit képviselnek, meg az összes többit.

Ezért lehetséges az, hogy valaki egy életen keresztül a papokat lesi. Hányszor hallottam azt, mikor valaki a következőt mondja – roppant ellentmondás - : - Tudja, atya, én az Istent sosem hagytam el, én az Istent mindig nagyon szeretem, én a papokat nem szeretem! – mondja ezt nekem. Ez önmagában egy nagyon érdekes dolog. De utána hozzá teszi: - Én nekem az Istennel nagyon jó kapcsolatom van, én nekem a papokkal nem jó a kapcsolatom. – És akkor kezdi sorolni, sorolni. Az ellentmondás ott van, ha valakinek jó kapcsolata van Istennel, akkor abba még a pap is bele fog férni. Nyilván, ha ő egy szeretetteljes kapcsolatban áll Istennel, akkor még a papot is képes legalább elviselni. Tehát ezt, amikor ilyen ellentmondásként vázoljuk fel, hogy azért ezt meg azt ne.., mert hát a papok.., de ő az Istennel nagyon… De hát miután ő a pappal nem beszél, nem kerül kritika tárgyává, hát az nem jön elő semmilyen fórumon, elég ha én tudom, hogy ő nagyon jóban van az Istennel. De ezt nekem kell elmondania, mert én vagyok a pap.

Aztán, ez egy keleti történet. A keletiek önkritikája:

Mester elmegy a tanítványához és a tanítvány arról beszél a mesternek, hogy ő milyen hihetetlenül hálás azért, hogy ő keleten született és ezt a végtelenül mélységes keleti tradíciót őrzi, és hogy ez milyen hihetetlenül gazdag és árnyalt és mennyivel nagyszerűbb, mint az a felszínes nyugat. Mert hogy a nyugat az csak az evilági boldogulással van elfoglalva, anyagelvű. Bezzeg mi, keletiek. És akkor utána megkérdezi a mestert: - Te mondd, mester, miért van az, hogy a nyugatiak ilyen életet élnek, mi meg keletiek ilyen nagyszerű, mélységes lelki életet élünk. Mire a mester azt mondja: - Tudod ez úgy van, hogy mikor az Isten megkérdezte a keletieket, meg a nyugatiakat, hogy melyiket választják, akkor a nyugatiak választottak először.

Most erről eszembe jutott egy szerencsétlen pap. Tényleg szerencsétlen volt az illető és kivirágzott mellette az egyházközség. Ez úgy történt, hogy annyira szerencsétlen volt az illető, hogy elkezdett neki mindenki segíteni. Azt mondják, - ez Németországban volt – hogy ott a környéken a legvirágzóbb plébánia alakult ki, mert mindenki segített a papnak, annyira béna volt.

Na és akkor egy utolsó történet és akkor átmegyek a konkrétumokra. Ez pedig: A próféta találkozik a mesterrel, és a próféta azt mondja a mesternek: - Tudod mester, én olyan hihetetlen tüzet érzek magamban és annyi lobogást, hogy egyszer bemenjek a templomba, fogjam a fáklyát és felgyújtsam az egész templomot, azért, mert az embereknek sokkal többet jelent a templom, mint az élő Isten. Hogy egyszer tanulnák meg, hogy az élő Isten sokkal fontosabb, mint a kőből épült templom. És akkor erre a mester azt mondja: - Jaj, tudod, próféta, nekem néha az a gondolatom, hogy szívesen felgyújtanám a templomot, meg az Urat is.

Na most, ennyit erről, és most szeretném konkretizálni azt, hogy milyen formái lehetnek a szívünk mélyéről felfakadó tiltakozásnak, hogy ne találkozzunk Istennel. Reemannak a félelem alaptípusait veszem alapul. De elég lazán fogom kezelni. Nem erről akarok elsősorban beszélni, nem a félelem alaptípusairól, csak ez mint struktúra, mint rendszer nagyon jó lehetőséget ad, hogy erről a jelenségről beszéljek. Lehetséges olyan, - a szívünk mélyéről felfakadó – félelem, amelyben az Isten számunkra azt a félelmet erősíti föl, a vele való találkozás által azt a félelmet kelti bennünk, hogy az Isten azt kívánja tőlünk, hogy mi legyünk egyek ővele. Ahogyan Jézus erről beszél: hogy én és atyám egyek vagyunk. Ti is legyetek bennem, én tibennetek, legyetek egyek, mint ahogy mi egyek vagyunk. Vannak olyan emberek, akiknek a szíve mélyén lakik egy ősi félelem attól, hogy egyek legyenek bárkivel is, beleértve az Istent. Mindez pedig azért fakad föl bennük, mert ők szeretnének önmagukká válni. Szeretnének önmaguk lenni. Most itt a szónak a legjobb értelmében. Nagyon is átérzik azt az Istentől jövő küldetésüket, hogy őnekik valakivé kell válni, hogy mindenki hordozza a saját terhét. Mindenki magáról fog számot adni Istennek. Ezek az emberek ezt hihetetlen élességgel élik át, hogy ’legyetek józanok’, és akkor, amikor ilyesmit hallanak, hogy az Isten azt kéri tőlük, hogy lépjenek őhozzá olyan közel, hogy legyenek ők egyek Istennel, hogy legyen Isten mindenben és minden Istenben, akkor ők ettől megrémülnek. És ez a félelem nem egy olyan félelem, amit akkor élünk át, amikor lemegy a nap és sötét lesz, hanem, hogy mi lesz akkor énvelem, hogyha nekem eggyé kell válnom Istennel. Mi lesz akkor velem? És ez, hogy mi lesz velem nem csak egy evilági gondolat a fejükben. Hanem úgy jelenik meg bennük, hogy de hiszen, ha én elengedném magamat csak egy picit is jobban, mint ahogy eddig tartom magam és építem magam föl az Isten országába, akkor elvesztenék valamit, akkor megrendülnének azok a keretek. Megrendülne az erkölcs bennem, a törvények és a szabályok és minden, amit jónak tartok, minden. Muszáj tartanom a határaimat. Ha nem tartom a határaimat, - sokféleképpen: a belső határaimat, a személyiségem határait – ha nem őrzöm meg, még az Istennel szemben is, akkor lesz nekem jaj. Mert akkor szétesek. Mi lesz akkor énvelem? Reeman azt mondja, hogy a skizoid alkatú ember (nem skizofrén) az emberi létezésének mélyén éli át ezt a félelmet. Hogy őneki valakivel egyesülnie kell. Az ilyen ember a hétköznapi világban mindig tart egy távolságot. Soha igazán nem engedi közel a másikat. És ugye, Reeman azt mondja, hogy ő az a valaki, aki egyébként, ha valaki hozzá közel lép és egyszerűen csak megajándékozza őt a bizalmával, őt ez rögtön félelemmel tölti el. Minél közelebb lép hozzá valaki, ő annál jobban fél attól, hogy ő ezáltal elveszti saját magát. Megszűnik létezni. Ez itt a kulcsmondat. Nem fél valamitől, hanem attól, hogy minél közelebb lépsz te hozzám, én annál inkább megszűnök létezni. És ha mi egyek leszünk, akkor én eltűnök. És ez a szívem mélyéről felfakadó félelem lehet bizonyos embereknél. Ugye a szentírásban Mózes Istennel való találkozásakor Isten azt mondja: Én vagyok, aki vagyok. Az egyetlen, aki kimondhatja, hogy én vagyok, aki vagyok. És a hívő ember felteheti magának a kérdést, hogy akkor én ki vagyok? Az Istennel való kapcsolatomban akkor én az vagyok, akinek te akarod, hogy legyek? Én az vagyok, akinek te parancsolod, hogy legyek? Én az vagyok, akit megengedsz, hogy éppenséggel ez is lehetek? Akit még eltűrsz, én az vagyok? Ha az Isten Isten és én ember, akkor én ebben a viszonyban ki vagyok és ki lehetek? Akkor én nem mondhatom ki, hogy én vagyok, aki vagyok. Hanem csak valami viszonyban tudom elképzelni magam és ez félelmetes lehet emberek számára. Mert akkor mi lesz ővele. Hogy az Istennek ez a hatalma hogyan lehet félelmetes, egy vicc:

Mózes, Jézus meg egy idős szakállas ember golfoznak és először Mózes üt. És üt, de mégiscsak ő nem Isten, hanem Mózes, ezért aztán a golflabda beleesik a tóba. Na de hát, mi ez Mózesnek. Odamegy, kettéválasztja a vizet, kiveszi a golflabdát, második ütésre máris rendben van. Ezután jön Jézus, üt, de hát egy kicsit dekoncentrált volt, ezért az ő labdája is beleesik ebbe a tóba. De hát mi ez Jézusnak. Odamegy a vízen járva, lenyúl a megfelelő helyre, kiemeli a labdát, lehelyezi a földre és beüti a lyukba. Jön ez az idős szakállas alak, üt. És az ő labdája is, puff, beleesik a tóba. Csakhogy egyszer csak jön egy aranyhal, szájában a golflabda, kiemeli. Arra száll egy sas. A sas fogja, kiemeli az aranyhal szájából a golflabdát, odamegy a lyukhoz és pukk, beejti. Mire Mózes odaszól Jézusnak: - Ezért utálok apáddal játszani!

Ma olyan magvas előadást tartok, ugye. Nagyon belehúztam ma este. Ebből aztán haza lehet vinni sok dolgot. …Amikor az ember azt mondja, hogy ezzel az Istennel még játszani sem lehet. A hit tehát ebben az esetben azzal a veszéllyel fenyeget, hogy minél jobban hiszek, annál inkább elvesztem az önkontrolt. Annál inkább megszűnök én lenni. Na de ha megszűnök lenni, nem tudom kézben tartani az életem, akkor egyrészt ki vagyok én, másrészt akkor, hogy tudom megtartani az Istennel kapcsolatos dolgaimat. Nem veszthetem el magam fölött a kontrolt. Nem csúszhat ki az életem a kezemből. Ez tehát az első és nagyon, valóban a létezésünk mélyéről adott félelem Istentől és a hittől. Mert az azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megszűnök lenni. Az ember attól mégiscsak szokott félni, legalábbis sokan, hogy egyszer nem lesz.

A másik ennek pont az ellentéte: mikor valakinek a szíve mélyéről szakad fel egy félelem, hogy nekem magamról számot kell majd adnom. Hogy az én terheimet nekem kell viselni, hogy a magam keresztjét nekem kell hordozni. Hogy az életben vannak olyan pillanatok, amikor én és az Isten vagyunk ketten. És nincs ott más, csak Isten meg én. Mert vannak emberek, – Reeman úgy nevezi őket: a depresszív alkatúak – akik attól félnek, hogy valakivé kell lenniük. Az ilyenek nagyon szeretnek egyesülni Istennel, azt roppantul élvezik. Mert akkor nem kell valakivé válniuk. Ugye erre mondja Reeman nagyon kritikusan: ezek azok az emberek, akik még az előtt szeretnének egyesülni Istennel, hogy ők egyáltalán valakivé váltak volna. Ők azok, akik a szívük legmélyéről, valóban a létezésük mélyéről, hoznak egy ősi félelmet attól, hogy őnekik el kell válniuk az emberi világban azoktól, akiket szeretnek: az anyukájuktól, az apukájuktól, a testvérüktől, a szerelmüktől, a házastársuktól vagy a gyerekeiktől. Nagyon sok ilyen ember van. A félelmek félelmét élik át ilyenkor. Ugye azok az emberek, akik, mondjuk egy téli reggelen vagy egy esős undormányos reggelen, mikor roráte misére kéne menni, akkor a fülük tövéig magukra húzzák a paplant és azt mondják, hogy: tudom, hogy ki kell kelni, de még egy kicsit hadd maradjak. Ismerős ez nektek? Jól van. Azt mondjátok, hogy igen, mert az utóbbi időben azt tapasztaltam, minél többen vagytok, annál szentebbé váltok. Mert nem tudom hogy van ez, hogy mindig csak magamat szidom, ti meg olyan csúnyán néztek rám. Mikor kevesen voltunk még olyan bátran mertetek bólogatni, hogy hát igen, én is. Most meg már olyan jól neveltek lettetek.

Szóval ők azok, akik rettegnek attól a kérdéstől… - emlékeztek erre a történetre, hogy az illető eljut az Isten elé, és azt mondja Isten neki, hogy üdvözülhetsz, ha megmondod ki vagy. Ugye ez a klasszikus történet. És akkor az illető azt mondja, hogy ja hát ez nem is olyan nehéz kérdés. Én? Hát XY-nak vagyok a fia. – Nem azt kérdeztem kinek a fia vagy, hanem hogy ki vagy? – Ja, hát én egy kétgyerekes apuka vagyok. – Nem azt kérdeztem kinek vagy az apukája, hanem hogy ki vagy? – Hát én XY-nak vagyok a férje. – Jaj, de hát én nem ….

És akkor kezd megijedni, hogy biztos ilyen egyházi választ kell adni, mégiscsak az Isten egy ilyen vallásos valami. – Jaj, Uram, hát keresztény vagyok. – Nem a vallásodat kérdeztem, hanem, hogy ki vagy? Ugye a depresszív ember retteg attól, hogy egyszer Isten elé kell állnia. Ő meg az Isten vannak ketten és az Isten tőle távolságot tartva megkérdezi, hogy : na és te ki vagy? És erre valami választ kell adni.

Egy másik történet, szerintem ezt nem ismeritek: A teológus beszélget a mesterrel. Vitatkoznak egymással, illetve nem vitatkoznak, csak eszmét cserélnek. És akkor azt mondja a teológus: Tudod, mester, nagyon fontos a mi hitünkben az, hogy mi hiszünk abban, hogy a lélek halhatatlan és föltámad, a test pedig sírba kerül és eltemetik. - Erre a mester a következőt kérdezi a teológustól: - Mondd csak, ha a lélek halhatatlan és föltámad, a tested pedig a koporsóba kerül vagy urnába és eltemetik, akkor veled mi lesz?

Ők azok, akik attól rettegnek, hogy ők meg Isten külön kell hogy legyenek. És ebben az a félelmetes számukra, hogy mintha a katolikus tanítás arról beszélne, hogy nincs nirvana meg összeolvadás, szó sincs róla. Megmarad a személyiség. Az egyháznak ez a tanítása. Nem fogunk beleolvadni a nagy isteni masszába. Nem. És a depresszív ember ezt nagyon utálja. Számára már csak ez azért is félelmet kelt, mert hát még odaát sem? Mert hogy itt nem, hát egye fene. Na de még odaát sem? És ezért minél jobban elmélyül a hitben, annál nagyobb félelmet kelt számára.

Még egy történetet elmondok nektek. Nem bírom ma abbahagyni: Ugye, egy ifjú hölgy komoly életszentség után, de nagyon fiatalon megjelenik Isten előtt odaát, és örömtől, vágyakozástól és várakozástól sugárzó arccal beszélget az Úrral. És az Úr kérdezi tőle, hogy: - Mondd csak, és cigiztél? - Én? Dehogy cigiztem eszembe sem jutott! - És mondd csak te ifjú hölgy, ittál te valaha? (már nem vizet, szeszet) – Én, Uram, meg sem szagoltam soha. Na az Úrnak van egy utolsó kérdése: - Na jó, te ifjú és szent hölgy, csókolóztál te valaha is? - Hii-i, dehogy Uram, hát hogy gondolod ilyen ifjú és szent hölgy létemre! Mire az Úr azt mondja angyalainak: - Angyalok, hozzatok két szárnyat! Mire az ifjú hölgy örömtől kipirult arccal azt kérdi: -Angyal leszek? Mire az Úr azt mondja: - Nem, liba!

Szóval vannak ilyen félelmeink, valahogy nem azok vagyunk, aminek gondoljuk magunkat. Most, hogy egy kicsit komolyabban beszéljek erről, valláslélektani bölcsek arról beszélnek, hogy az ember ahogy érik és fejlődik, törvényszerűen gyerekkorban és aztán később is, azzal a kihívással kerül szembe, hogy a szüleivel szembe fogalmazza meg saját magát. Na most, ha valaki nem képes a szüleivel szemben megfogalmazni önmagát, az ilyen ember infantilis marad. Megmarad függő helyzetben a saját szüleitől. Nincs mese, megmarad infantilisnak. Ezért aztán, ugye, Freudnak volt az a nagy felismerése: az ödipusz komplexus. És neki, ebbe, hogy felismerte, tökéletesen igaza volt. Az ember elkezd rivalizálni a saját apukájával, hogy megszerezze édesanyjának a kizárólagos szeretetét. Ez teljesen normális. Tehát a dolog úgy fest, hogy egy pici gyerek ráébred, - ezt most persze idézőjelben mondom – arra, hogy amiben ő eddig hitt: hogy ő meg az anyukája a világ, az nem így van. Itt van ez a rohadt apa. Ezt egy gyerek nagyon nehezményezi, mert egyszer csak rájön, hogy az ő anyukája valaki mást szeret. Vagy mást is. De ez elég, hogy ő utálja a saját apukáját. Ezért aztán egy ősi konfliktus ez, le kellene győzni az apámat. De ez nem megy, mégiscsak egy kis tök vagyok, világos hogy nem megy. Mi történik ilyenkor? Az történik, - a helyzetnek ez a lélektani megoldása – hogy azonosulok az apukámmal. Így teret engedek a fejlődésnek, akkor apukám nem riválisom, hanem én meg az apám. És akkor, mi ketten kialakítunk egy tolvajnyelvet, balhézunk együtt és az anyát nem avatjuk be. Mert az titok, és ezt kéjesen mondjuk, azért mert ezáltal képesek vagyunk az anyánkkal szemben, később pedig az apukánkkal szemben saját magunkká válni. A nagy nehézségünk abból adódik, hogy az Istent apának tekintsük. A modern ateista mozgalmak ezt a kérdést nagyon kidolgozták. Vagyis, hogy meg kell ölni az apánkat, hogy végre szabadok legyünk, és ebben a szabadságban önmagunkká válhassunk. Ez a megölés persze szimbolikus, különböző mértékű szemben állást jelent. De úgy tűnik, ahogy az ember felnő, egyszerűen az ember voltunkkal adva van az, hogy valamikor meg kell teremtenünk egy tiltakozást, mert ha ezt nem tesszük meg, nem növünk föl.

Csakhogy mit jelent ez az Istennel való kapcsolatot tekintve. Azt, hogy úgy tűnik, mintha a saját felnövésünk akadálya egy pontban maga az Isten lenne, aki a mennyei atyánk. Mintha ő nem engedne felnőni. És vele meg kell harcolni és küzdeni ugyanazokat a küzdelmeket, amelyeket megharcoltunk a saját apukánkkal kapcsolatban. Ez egy klasszikus belső konfliktus. Amit a mi keresztény kultúránkban nem lehet kikerülni. Ezt nagyon bátran mondom. Kikerülhetetlen. A nem hívő ember számára is, aki innen-onnan hordta össze az istenképét, abban mindenképpen valamilyen formában ez az atya szerepelni fog. Mert összkultúrális örökségünk. Bent van a génjeinkben. Ezért aztán a létezésünkkel adva van a hit, mint ami fenyeget bennünket azzal, hogy minél jobban hiszünk, annál inkább nem tudunk elszakadni a mennyei atyánktól. És ezáltal nem lehetünk saját magunk. Nem nőhetünk fel. Ez egy nagyon reális belső konfliktus. Ezért nagyon sok esetben a gyakorlati ateizmus mögött ez a belső lélektani konfliktus áll. Hogy nem csak az apukámmal, de az Istennel szemben is kell, hogy magamat meg tudjam fogalmazni.

Ezért nagyon fontos, hogy Isten nemcsak mennyei atya. Ezért nagyon fontos, hogy a kereszténység ne váljon gügyögéssé. Legalább annyira tiltakozok egy ilyen Jézuska, meg Télapó, meg mit tudom én milyen kereszténység ellen, mint az ellen, hogy az Istent félelemből kövessük, vagy szeressük, vagy féljünk tőle. Egy ilyen gügyögő kereszténység bennünket infantilisnek tart meg. Mert azt akarja velünk bizonyos szempontból elhitetni, hogy a mennyei apucival próbáljunk meg egy ilyen nagyon ősi gyermeki szinten megmaradni. Ő is nagyon szeret minket. Simogatja a festett hajunkat, és mi is nagyon szeretjük őt. És lehet ezt folytatni tovább. És nem kell ezt kiélezni. Dehogyis nem, de megvannak a hasonlóságok, amikor az első, mondjuk önálló tiltakozó szóra fölcsattan az anya vagy az apa és azt mondja: hogy beszélhetsz te így velem? Egész életemet neked adtam. Van azért hasonlóság aközött , nem, hogy Isten azt mondja nekünk: hogy én adtam neked az életet. És akkor te itt tiltakozni mersz, te piszok! Ilyen hálátlan vagy? Én életet adok neked, te meg így…?

Jaj, eszembe jutott itt valami, ez a Big Brother, hogy Big Father helyett Big Brother: ez nagyon jól mutatja a világ folyását. Tehát hagyjuk azt, hogy valaki, aki fölöttünk van: tesó, Isten tesó, nem atya. Ez ennek a jelenségnek egy sajátos módosulása. Annyit még hajlandó vagyok elfogadni, hogy Big, de egyébként pont azon a szinten van, mint én.

Igen, egy záró történet akkor ide: Valaki, aki üldözi ezt az egyesülést és találkozást. Mert fél attól, hogy maga legyen és nagyon szeret Jézuskázni, meg mennyei apucizni. A következőt tudjuk róla: mindennap elmegy a templomba; a roráte misékre előszeretettel jár, ezt különösen szereti. Mindig ott van a templomban. Elsőnek érkezik és utolsónak távozik. Stb. Később sekrestyési állást is vállal. Ezt már csak úgy zárójelbe teszem. Tehát a lényeg, hogy állandóan ott van a templomban. És akkor egyszer csak nyitná a templom ajtót, - egy roráte miséről van szó – és az ajtó nem nyílik. Rángatja és nem nyílik. Nyomja és nem nyílik. Persze egy iszonyatos félelem kezd rajta erőt venni: hogy mi lesz ha ma éppen szent advent időszakában nem tudok bemenni a templomba, és nem tudok ott lenni az én édes Istenemmel. És akkor, ahogy egyre feszültebben rángatja a kilincset, észreveszi, hogy pont szemmagasságban egy cetli lóg és a cetlire ki van írva, hogy: „Most kint vagyok, az Úr!”

Szóval kint is van, bent is van. Mi is leszünk kint is. (79:54)