A különböző lelkialkatú ember hite és Istenkapcsolata

A hideg jótékony hatással van az ülőhelyek számára. Ahogyan… olyan furcsán visszhangzik, ugye? Rossz ott hátul? Nem! Akkor csak ide jön valami nagyon furcsa hang. Igen, minthogyha ketten beszélnénk, olyan élményem van. Szóval, ahogy körbenézek, eszembe jut egy előadáson elhangzott – amit egyszer azt hiszem említettem is -, hogy valaki a következő kifejezéssel élt (egyetemi tanár volt): Milyen alulzsúfolt ez a terem!… Ez egy nagyon sajátos kifejezés. Igen, alul-zsúfolt.

Ott tartottam, hogy arról beszéljek, hogy a hitben eleve adva van a kétely csírája. És kerülhetünk olyan helyzetbe – sőt, úgy tűnik, hogy ez a helyzet törvényszerű és elkerülhetetlen -, hogy minél inkább hiszünk, annál inkább fölerősödnek azok az erők bennünk, amelyek a hittel szemben dolgoznak. És ezért nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. Minél jobban hiszek, annál félelmetesebb helyzetbe kerülök éppen attól, amiben hiszek, vagy ami által hiszek. És ezért, hogy kikerüljek ebből a helyzetből, vissza kellene húzódnom. Viszont akkor ez a hittel szemben van, ezért megint csak megpróbálok hinni. Mert a hit tűnik adott esetben egyedüli kiútnak, hogy megoldjam az életem helyzetét. Szeretnék közel kerülni Istenhez, de minél közelebb vagyok hozzá, az annál félelmetesebb. Mert egyszerre vonz, és egyszerre félelmetes.

Négy alaptípussal összefüggésben akarnám elmondani azt, hogy miért kikerülhetetlen ez az elemi tapasztalatunk. És… kettőt mondtam el, a másodikat majdnem befejeztem, de most szeretnék egy picit visszautalni az elsőre. Nem annyira ismétlésként, hanem olyat is akarok most mondani, amit nem mondtam el a múltkor; azért, mert az volt a belső benyomásom, mintha nem tudtam volna jól átadni nektek, hogy ez miért olyan nagyon fontos. Mintha nem lettem volna képes arra, hogy igazán közvetítsem nektek, hogy miért jó az nektek, hogyha ezt hallgatjátok. Úgyhogy egy picit szeretnék visszatérni az elsőre, és ott személyes élményt mondani, és aztán a másodiknál, a harmadiknál, a negyediknél is. És mindegyikkel kapcsolatban nagyon megpróbálom összefoglalni, hogy hogyan alakul ki egy olyan alkatú embernek az ördögi köre, ahogy minél erősebb a hite, annál nagyobb a félelme és nem tud ebből kikerülni.

Úgy az első a skizoid alkat és a hozzá kapcsolódó megfontolások, amikor valaki attól fél, hogy valaki túl közel kerül hozzá. És a közelség számára félelmet kelt és fenyegető. Mert minél közelebb van hozzám valaki, annál inkább azzal fenyeget engem, hogy én nem lehetek önmagam. Ez még az emberi kapcsolatokban hagyján, de hogyha az Istenre gondolunk, akkor abba a nehéz helyzetbe kerülünk, hogy Isten és mi valamiképpen a hitben eggyé kellene, hogy váljunk. És az a valaki, aki skizoid alkat, az ilyen valaki egy elemi szorongást fog átélni attól, hogy ő és Isten egyek legyenek. Mert ez a saját létét veszélyezteti. Az ördögi kör pedig úgy néz ki, hogy egy ilyen alkatú ember, az a maga belső világában él. Azért, mert állandóan korlátokat, falakat emel azért, hogy megvédje önmagát a külvilágtól. Ez adott esetben lehet a másik ember. Lehet az is, aki őt a legjobban szereti, vagy akit ő a legjobban szeret – az annál fenyegetőbb. Fölépíti tehát ezeket a falakat, és miközben fölépíti a falakat, ezáltal elszigetelődik a világtól, és elszigetelődik a másik embertől. És ez egy alapvető bizonytalanságot szül benne, hogy “most úgy vannak-e a dolgok, ahogy én érzem? Valóban úgy vannak-e a dolgok, ahogyan én gondolom vagy látom?” De ehhez nekem föl kellene bontanom ezeket a falakat, találkoznunk kéne, hogy kiderüljön, úgy van-e, ahogy én látom. Ki kellene vonulnom ebből a fedezékből. Ezért lebontok valami falat, közel lépek hozzád, és te ahogy bejössz, fenyegető lesz a jelenléted. Mert természetesen adott esetben még ha tökéletes volnál, akkor is fenyegető lenne. De persze emberként nem vagy tökéletes, ezért meg fogok sebződni, és ettől elmélyül a bizonytalanságom. Mekkora hülyeség volt, hogy kinyitottam neked a szívemnek valamilyen kis rését! Dehogy teszem meg! És akkor visszamenekülök a saját belső világomba, mert ott legalább biztonságban vagyok. Ott nem fenyegetsz engem. Ott legalább megint magamra találhatok. De akkor jön megint az őrjítő kétség, hogy “no de nem találhatok magamra, mert ahogy bezáródtam a saját világomba, nem tudom, hogy ez, ez egyáltalán reális? Ez így van, vagy nem így van?” És ebből az elszigeteltségből megint próbálok kilépni, de akkor meg megint fenyegető vagy. Így alakul ki a skizoid embernek az ördögi köre. Se bent nem jó már, se kint nem jó. És ha az Istennel kapcsolatos jelenségeket nézzük ott is ugyanez van. Mennék közel az Istenhez, hogy Ő töltsön be, de az Isten persze minél vonzóbb, és minél közelebb vagyok hozzá, és minél jobb vele lenni – mert hiszen ha közel vagyok, akkor azért többet tudok kapni (most ilyen nagyon egyszerűen) -, amennyire jó, annyira rossz. És minél közelebb vagyok, annál fenyegetőbb lesz, hogy el fog nyelni. Hogy hol leszek akkor én? Emlékeztek erre, “Én vagyok, aki vagyok” – mondja az Isten. És Mózes leveszi a saruját, mert szent ez a hely. No de akkor én ki vagyok? Azt már tudom, hogy te ki vagy, de én ki vagyok? És minél közelebb megyek hozzád, ezt annál kevésbé tudom. Ez a nagy félelem! És akkor itt szeretném mondani a saját élményeimet, hogy miért tartom olyan fontosnak, hogyha ezen átküzdjük magunkat, akkor talán élhetobb lesz az életünk. Meg az Istennel való kapcsolatunk. Az első, hogy… Egy serdülőkori élményemhez megyek vissza, de ez olyan fiatalon volt, hogy még gimibe se jártam, nyolcadikos voltam. És természetesen, miután én skizoid alkat vagyok, ezért éltem a magam belső világában. És persze néha egy picit kiléptem onnan, de aztán mindig visszamentem. És az osztályban – hát tudjátok, általános iskola, hát az egész élet ott zajlik, meg a családban, hát más nem is létezik! Akkor ott volt nekem az egyik legjobb barátom, és egyszer órákon keresztül beszélgettünk, meg jól elvoltunk – hát tizennégy évesen, hát így elvoltunk – és akkor, emlékszem, megkérdeztem őt – ikertestvéremet is ismerte, merthogy mi osztálytársak voltunk, már az ikertesóm, meg én, meg ez a harmadik fiú. És kérdeztem tőle, de nem tudom miért, hogy “szerinted, te melyikünket szeretsz jobban?” Ugye az ember nem biztos, hogy jól jár, ha ilyen kérdéseket tesz föl. De hát, ugye még akkor nemhogy serdült, még serdületlen voltam; és akkor a következőt mondja ez a fiú, hogy “tudod, Feri te ebben is jobb vagy a tesódnál, abban is, amabban is meg amabban is, meg amabban is; de tulajdonképpen most így lehetne összefoglalni: egy sokkal rendesebb alak vagy, de – és utána a következőt mondta, és ezt amíg élek, nem felejtem el – de a tesód jobb fej.” Na, ugye ez elég rosszul érintett, hamar távoztam, ugye visszamenekültem a magam skizoid átélési formáiba, ücsörögtem otthon egypár hónapot, és – étlen-szomjan, persze – és azon töprengtem, hogy mi a fene ez, hogy jó fej valaki. Tehát hogy volt annyira ködös ez a mondat, hogy el kelljen rajta gondolkodni, nem lehetett lerázni. Ki kellett találni, hogy mit jelent az, ami belőlem hiányzik. És akkor kezdtem, kezdtem sejteni, hogy mi az, ami belőlem hiányzik és ami a testvéremben megvan. Hogy mi az, hogy valakire azt lehet mondani, hogy jó fej. És akkor ide hozom egy másik élményemet, ez már a giminek a végén volt, amikor a testvérem mondta azt nekem, hogy „Feri látod, ez az ami miatt végsősoron mindig utállak téged!” Ez… Látjátok, mennyi jó élmény ért engem gyerekkoromban, ezért nőttem föl ilyen harmonikus személyiséggé. Szóval ez az, amikor egy ilyen hatalmas buli volt, mit tudom én, szombat, elkezdődött hatkor, egész éjjel, egész hajnalban, tombolás, nők, pia, minden; és… jó, hát jó, jó. Na. Szóval, tehát egy olyan buli, ahogy kell. Emlékszem, még videóztunk is, bizony, az is volt. Nyolcvanas évek legeleje, tudjátok, egy ürge szinkronizálta az összes szerepet. Itt van a fülemben a hangja, most is szokott szerepelni, fantasztikus. Ilyen monotonon, ismeritek; tehát férfit, nőt, gyereket: „Megöllek, ha így csinálod – Ne, ne! Jaj!” De hát ugye úgy ültünk a tévé előtt megbabonázva, mint húsz évvel ezelőtt a fiatalok a kóla-mámorban. Amikor sikerült valakinek egy palackot szerezni. Szóval, lemegy ez az eszméletlen jó buli, hát ahogy ilyen tizenévesen át lehet élni azt, hogy egyek vagyunk, meg együtt a szívünk, meg az összes fiú, meg az összes lány együtt, meg hát szóval ilyen – na, hát ismeritek, ez… és… rock and roll-érzés! Így akkor ezzel elmondtam mindent. És akkor másnap reggel reggelizünk, tökjól elvagyunk, röhögünk, mint a hülyék; és akkor ránéztem az órámra és azt mondtam: „tizenegy óra, én most elmegyek.” És egy ilyen bombaként csapódott az ott ez a kijelentés, mert annyira jól voltunk együtt. És kérdezték: „miért, van valami dolgod? Vagy hova mész, vagy mi?” És én beismertem, hogy nekem semmi dolgom nincs, de én elhatároztam tegnap, hogy én tizenegykor el fogok jönni. És ha elhatároztam, meg is tettem, és amikor a többiek nem értették, könyörögtek nekem, hogy „Feri, ne csináld már ezt, hát, hát hova mész el, de hát most mi jobb neked annál, hogy itt lehetünk?” És az volt a szívbe markoló, hogy én ott nagyon jól éreztem magam. Nagyon! De én eldöntöttem szombat délután, hogy én eljövök. Nem misére mentem, nem, nem ilyen, csak… Nem kell ilyem szépeket gondolni – csak azt, hogy el. És akkor, mikor könyörögve könyörögtek a legjobb barátaim, hogy maradjak, és én azt mondtam, hogy elmegyek, és fölhúztam a cipőm, és mentem el, akkor hangzott el ez a mondat, amikor a tesóm azt mondja: „na látod, ezért utállak téged!” Ez az, amit sokkal régebben, pár évvel azelőtt úgy fogalmazott meg az a másik barátom, hogy „Feri, az veled a baj, hogy nem vagy elég jó fej.” Ebben ugyanaz van benne. Ez a visszahúzódok egy idő után, mert elegem van belőled. Akkor is, hogyha te vagy a világ legrendesebb embere. Még akkor is, ha te vagy az Isten. Akkor is egy pont után hagyjál nekem békét! Engedj el engem! Ez az átélési forma, ez egy iszonyatos erős belső konfliktust gerjeszt. És itt had térjek át az Istennel való kapcsolatra, és először a 138. zsoltárnak egy részét el akarom nektek olvasni, mert ebben minden benne van, amit egy hívő skizoid ember átél ebben a feszültségében. Ez éppen egy zsoltárral előbb van, mint az a klassz kis átokzsoltár, amit múltkor olvastam. Azt mondja:

“Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz.

Te ismered ülésemet és fölkelésemet, messziről érted gondolatom.

Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod.

Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram!”

És most jön egy nagyon félelmet keltő mondat, hogyha innen nézzük.

“Elöl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.

Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.

Hová menjek a te lelked elől, és a te orcád elől hova fussak?

Ha a mennyekbe hágok föl, ott vagy; ha a pokolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.

Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:

Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.

Ha azt mondom: a sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz,

A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.

Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében.

Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! És jól tudja ezt az én lelkem.

Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyén.

Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedbe ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülük.”

Én ezt a zsoltárt egyszer egy hétig elmélkedtem át. De nem úgy, hogy közben dolgoztam, meg mit tudom én, mit csináltam, hanem reggel fölkeltem kilenckor, és éjfélkor lefeküdtem, és ezzel az egyetlen zsoltárral voltam egy héten keresztül. Egész héten keresztül. Mert ez a zsoltár számomra, amilyen vonzó és döbbenetes és lenyűgöző – annyira félelmetes. Rémítő. Hogy nem lehet hova menekülni az Isten elől. És ez volt az egyik alapvető szorongásom és élményem, amikor megtértem. Hogy arra gondoltam, Isten a mennyekben van. Ugye, milyen jó lenne, ha csak ott lenne. De a pokolban is ott van. Egy skizoid ember számára még a pokol sem mentség, hogy elmenekülhessen az Isten elől. És akkor arra gondoltam, hogy az Isten elől elbújhatok. Elbújhatok, néhanapján legalább befelé. Mert hiszen megszoktam, hogyha befelé megyek, ott szép lassan már csak én vagyok. És elindultam befelé, miközben egyre közelebb kerültem Istenhez, ahogy mentem, mondjuk így a megtérés útján. És egyszer csak arra eszméltem föl, hogy belül is ott van az Isten. Hogy nem tudok elrejtőzni előle – belül. És ez engem egy félelmetes szorongással töltött el, miközben legalább annyira vonzó is volt, amennyire félelmetes. Pontosan, ahogy a zsoltár leírja; kétezer-ötszáz, -hatszáz évvel ezelőtti szöveg – kb. És itt jön tulajdonképpen a varázslat. Most itt nem Harry Potter-es értelemben, hanem kicsit szakrálisabban. Amikor átéltem azt, hogy ha kifelé megyek, is ott az Isten, meg ha befelé megyek, is ott az Isten; tehát két dolog között választhatok, hogy vagy megmaradok középen, mert akkor vagyok talán a legmesszebb tőle – de akkor elborít a félelem. Akkor a félelem fog igazgatni. Vagy pedig átadom magam neki. Az önátadás ebből a szempontból nem egy gondolati vagy elvi kijelentés. Hanem egy ilyen személyes, egzisztenciális, a személyiséget teljesen átjáró cselekedet. És amikor ez élményszeruen megtörtént, akkor én nem szabadultam meg mindenestül a félelemtől. A félelem azóta is kísér. Néha erősen, néha gyöngébben. De az életemben voltak pillanatok, amikor megtapasztaltam azt, hogy átadhatom magam annak, amitől félek. És nem halok meg. Ez a mózesi élmény. Hogy szemtől szemben láttam Istent, és nem döglöttem bele. Ez az, ahova érdemes volna eljutni! Hogy átmenni az összes félelmen, hogyha eléred az Istent, mert valamiképpen az Isten – majd hát látjuk a négy formát – mindenképpen beleütközöl ebbe a félelembe, csak más miatt lesz félelmetes. Hogy szemtől szembe láthatod az Istent, és nem kell beledögleni!

Talán most valahogy megragadhatóbbá tettem ezt. Nagyon, nagyon remélem, hogy miért akartam erről beszélni.

Most még két ehhez kapcsolódó dolog. Az egyik, hogy múltkor is, meg azelőtt is emlegettem a kárhozatot. Az egy nagyon félelmetes dolog lehet... Na. Sokáig volt velem az, még papként is, hogy ezt a szót, hogy kárhozat, nem ejtettem ki a számon. Azért, mert féltem tőle. Hiába hittem Istenben, a kárhozattól féltem. És akkor elérkezett egy pillanat az életemben, amikor rájöttem arra, hogyha nem merek ezzel szembesülni – nem elvi szinten, nem akármilyen szinten, egyszerűen úgy, hogy végül is miért ne lehetne? Hogyha én kizárom a hitemből azt, hogy ez végső soron elképzelhető – legalábbis a hitünk szerint – akkor ez azt fogja jelenteni, hogy az engem szerető Istentől el fog szakítani. A kárhozattól való félelmem elszakít az engem szerető Istentől. Milyen sajátos ellentmondásnak tűnik ez! És amikor közel engedtem magamhoz ezt, és azt mondtam: „Miért kéne nekem ettől félni? Miért, miért nem beszélek erről?” Persze, most félek attól, hogy ti úgy fogjátok venni, hogy én most itt a kárhozatot mondom, és elkezdtek rajta gyürkőzni, hogy jaj, ez hogy van, meg most … Egyáltalán nem ezt szeretném! Hanem azt, hogy rájöttem, hogy ettől nekem semmi félnivalóm nincsen. Hogy számomra ez az egész kérdés érdektelen. Tökéletesen közömbös! Merem így mondani – de ezzel nem akarom magamat bárhova emelni – hogy tökmindegy a kárhozat! Egyszerűen nem fontos kérdés! Nem fontos. Azért, mert a kárhozat lehetőségén keresztül, az azzal kapcsolatos félelmeimen keresztül eljutottam az Istenhez, aki szeret engem! Nem kellett kikerülnöm ezt a félelmemet. Hanem ezen át lehetett rajta menni, és eljutottam Istenhez. És ebben a pillanatban a kárhozat tökéletesen közömbös. Nem szerepel az életemben. Most csak megint hebegek… Tökmindegy! Mert rájöttem, hogy ezen semmi sem múlik.

A másik, ami megint csak hasonló ehhez – erre meg tegnapelőtt döbbentem rá… a vasárnapi evangélium. Biztos sokan hallgattátok. Amikor azt mondja a próféta: „Egyengessétek az Úr útját, az Ő ösvényét!” Azért tegyétek egyenessé, hogy az Úr ezáltal minél gyorsabban eljöhessen hozzátok. És utána mond egy nagyon furcsa dolgot: hogyha ti egyenessé akarjátok tenni az Úr ösvényét, vagyis akartok vele találkozni minél gyorsabban, és minél egyértelműben, akkor tartsatok bűnbánatot! Ez egy látszólagos ellentmondás. Abból a szempontból, hogy az ember fél attól, hogy szembesüljön magával, hogy ezt átvívódja és átszenvedje. És azt gondolnánk mi, hogy ha van igazi nagy kerülőútja az Istennel való találkozásunknak, akkor az pont a bűnbánattartás. Mert emberek évekig, évtizedekig, vagy egy életen keresztül kerülgetik azt, hogy magukkal szembenézzenek és próbálják az utat lerövidíteni Istenhez. És akkor elkezdenek okoskodni, és mondják, hogy „nem kell azt annyira, hát szeret minket az Isten! A jóságos mennyei atya. Hát nem kell azt annyira komolyan venni, csak menj oda, áldozz nyugodtan, hát nem kell, ötven éve nem gyóntál, nem számít! Gondolod, hogy elhagy téged az Isten? Dehogyis! Hát szeret téged!” Ez az, amikor az embert megkísérti az a gondolat, hogy egy utat lerövidítsen. Ami annál rövidebb nem is lehetne. Minthogy ezen a dolgon átmegyünk. Ezért is mondhatja a próféta azt – és ebben valami zseniális lélektani tapasztalat van -, ha legrövidebb utat keresed: menj át rajta! Ameddig félsz tőle, addig távol maradsz. Számomra ez fölszabadító. Hogy amitől a legjobban félek, azon átmenve tudok a legjobban megszabadulni. Minél félelmetesebb, annál nagyobb a szabadság ígérete. És a föloldozásban ez valóban megtörténik! Ezért fölszabadító számomra arra gondolni, hogyha bűnbánatot tartok, az nem kell, hogy jól essen. Hadd essen rosszul. Nyugodtan. Valaki egyszer azt mondta, mert ez a legrövidebb út. Ha beleteszek egy pici kényelmes szakaszt, akkor már megyek kifelé. És… valaki azt mondta nekem, fölhívott telefonon, azt mondta: „tudod, Feri, nagyon rosszul voltam, és mondtam neked azt, hogy hónapok óta nem merek kimenni a lakásból, mert erőt vett rajtam a kényszerbetegség. És te akkor mondtál valamit, mitől fölszabadultam, és azóta ki merek menni.” És én nem emlékeztem semmi ilyenre. Azt mondta: „Ugye, Feri, te nem emlékszel.” Hát ez pont így van! „Akkor elmondom neked: te azt mondtad, amikor én mondtam, hogy hát én nem merek, mert én félek utazni, félek lemenni a metróba, félek a tömegtől. Akkor te azt mondtad nekem, hogy ja, hát egy kicsit szabad félni!” És ő ettől egy ilyen varázsütésszerűen fölszabadult, hogy nem kell félni attól, hogy félni fogok majd? Hát akkor elég majd ott félni! Azt meg kibírom! Azt nem bírom ki, hogy félek attól, hogy már előre félek, hogy be kell menni a metróba és ott zárt helyen leszek!

Ez volt az első, amire egy picit visszatértem, hogy el tudjam mondani nektek úgy, ahogy bennem van.

A második ennek pont az ellentéte, a depresszív. Na most egy picit megállok, mert közben töprengtem azon is – nem most, még a múltkori alkalom után -, hogy vajon miért maradtam fölszínes. Mert úgy éreztem, hogy fölszínes vagyok, mert hiszen pont arról beszéltem. Arról beszéltem, hogyan kell távolságot tartani Istentől, és mondtam, hogy az irónia és a humor. Azok milyen jó eszközök erre. És azt hiszem, hogy annyira beleragadtam magam, hogy nem bírtam magamat levinni. Úgyhogy azért nem mondtam most semmi humorosat.

A második, ez a félelem attól, hogy önmagammá kell váljak. Félelem attól, hogy elveszítlek téged. Mondom itt az ördögi kört. Ugye, az ilyen ember, amikor a másik távolodik, elkezd félni, és a másik minél távolabb lép tőle – főleg az a valaki, akit ő szeret, és akivel kapcsolatban azt éli meg, hogy ő is szeret engem – a depresszív ember ilyenkor azt éli meg, hogy minél jobban mész el tőlem, én annál jobban zsugorodok össze és tűnök el. Ugye ez az, amit végső soron valaki úgy mond: hogy ha te meghalsz, akkor nincs értelme az életemnek. Megszűnök én is létezni. Pont az ellentéte a skizoidnak. A depresszív ember ördögi köre az, hogy szeretlek té… ezt inkább felolvasom, hogy biztos jól mondjam: szükségem van rád, mert szeretlek. Ez az egyik és utána: szeretlek, mert szükségem van rád. Tehát szükségem van rád, mert szeretlek – szeretlek, mert szükségem van rád. Kötődöm hozzád – sőt, minél depresszívebb vagyok, annál inkább függök tőled -, vagy ha erőteljes depresszív vagyok, akkor te függsz tőlem, mindegy, csak legyen meg a függő helyzet; ez tényleg mindegy, lélektanilag teljesen mindegy, hogy én hozlak téged függő helyzetbe, vagy te függsz tőlem… az ugyanaz… Na. Tehát megvan ez a függő helyzet. Ez idáig még rendjén volna, csakhogy ez ugye állandó félelmet keltő helyzet. Mert miközben függök tőled, állandóan azzal fenyeget minden helyzet, hogy elveszíthetlek. Végső soron adott esetben majd meghalsz, és én nem tudlak többé magamnál tartani. Ezért mit próbál meg csinálni az ilyen ember? Amikor ezt átéli és tapasztalja, akkor próbál egy kicsit önmaga lenni. Na de ez is félelmet kelt benne! Mert akkor “jaj, de hát akkor távolodok tőled és te távolodsz tőlem.” Nincs, ami életben tart. Ugye, ugyanennek a dilemmának egy másik kifejezése – erről a múltkor beszéltem már -, hogy ha próbálom a magam akaratát tenni, azt, ami talán nekem volna jó, ahogy én szeretném, akkor az neked talán nem tetszik. Akkor majd nem fogsz szeretni, és nem ismersz el. Ezért aztán összehúzom magam, és nem élem meg önmagam. Csak úgy, ahogy te elvárod ezt tőlem. Mert ez az ára annak, hogy te szeress és elfogadj. És ugye ugyanannál az ördögi körnél vagyunk. Vagyis: ha függök tőled, az se jó nekem, de akkor megyek a másik irányba, és szeretnék szabad lenni, de az se jó nekem. És ez vezet a jó kis depresszióhoz. Hogy az ember tudatosan – vagy nem tudatosan átéli, ugye ennek a folyamatnak már a betegség részénél, hogy nem tudok jót tenni. Nem erkölcsi értelemben. Nincs kiút. Nincs hova menekülni. Pont úgy, mint a skizoidnál. Ha az égbe megyek – ott is Isten. Ha a pokolra szállok – még ott is ott van! Nem lehet elmenekülni ebből a helyzetből. És ez a helyzet bennem van, én meg benne. Az Istennel való kapcsolatban a depresszív ember pontosan ugyanebben a dilemmában kínlódik. Hogy az Isten azt mondja neki: álljál már a lábadra! Nem mondok meg neked mindent! Találd ki végre te magad! Legyél már felnőtt! És az ember ezt utálja. Egy depresszív ezt nem, nem, nem, Uram, legyél még mennyei szerető atyám! Ne kelljen fölnőni!

Ezzel kapcsolatban is van sajátos élményem, bár ugye én nem ebben az alkatban vagyok. Egyszer volt egy májgyulladásom. Amit egy orvos azt mondott, mikor mondtam neki, hogy májgyulladás: az nem májgyulladás, az mononucleosis! Nahát! Vannak itt orvosok, tehát: nem májgyulladásom volt, hanem mononucleosisom. De ez így nekem semmit nem mond, úgyhogy… Szóval, ez egy olyan… tizenvalahány napig volt harminckilenc fokos lázam, orvos barátom bedugott a kórházba, mielőtt az összes fehérjém kicsapódott volna. És akkor valahogy kibírtam ezt. Csakhogy ennek a következménye az, hogy a vegyháztartásom úgy fölborult – ez természetes-, hogy ezután az ún. mononucleosis-depresszió alakult ki. Ez a depressziónak egy viszonylag tűrhető fajtája. Meséltem már nektek erről? Nem. Mikor kikerültem a kórházból, és úgy kezdtem csinálni a dolgaim, akkor egyik nap a másik után telt, és azt nem értettem, hogy minden, ami addig nekem örömet okozott, az a legkisebb boldogságot sem jelenti. Ültem szemben emberekkel, akikkel nagyon szerettem együtt lenni – baráti kapcsolatban, vagy pedig úgy, hogy ilyen munkakapcsolat – és valami, amit tudok, vagy tudtam reggeltől estig csinálni hatalmas élvezettel, ültem egy ilyen zárt világban, a saját depresszív világomban, és azt gondoltam, hogy ez ennél rosszabb már nem is lehet. Hogy ez nekem olyan szinten nem okoz örömet, hogy legszívesebben az ellentétes irányba szaladnék. És ez így ment heteken keresztül, és fogalmam se volt, hogy mi bajom van. Mert nem tudtam, hogy én depressziós vagyok. És akkor elmentem a dokihoz és mondom neki ezt – egy ilyen fizikai kontrollra kellett mennem, vérvétel, meg ilyesmi -, és akkor mondok neki egy-két ilyen dolgot, és ilyen lazán odaveti, hogy ja, hát igen, körülbelül fél év – egy évig tart ez a depresszív állapot. Egyébként ez nekem nagyon fölszabadító volt, mert rájöttem, hogy akkor velem semmi baj nincs. De ezt úgy mondta, hogy miért nem olvastam el a szakkönyveket, amiben leírták, hogy ez így van; ne legyek már ennyire fű, vagy nem tudom, hogy mi. Ezt kutya kötelességük lett volna elmondani! Fú, de dühös lettem! Ez volt az első emberi érzésem hetek óta. Rögtön kikerültem a depressziómból! És tényleg úgy is volt, nagyon érdekes volt! Szinte varázsütésszerűen egy évig tartott ez az folyamat – egyre könnyebb lett egyébként -, de az első hónapokban (beleértve az egész nyaramat), olyan voltam, mintha keserű füvet rágnék. Tudtam, hogy semmi mást nem kell csinálni, mint ugyanazt, amit eddig, csak nem fogom élvezni. Nem volt egy nagy élmény. De abból a szempontból hálás vagyok ennek, hogy ahogy visszaállt a vegyháztartásom egyensúlya, akkor úgy állt helyre, hogy aztán most már tudom, mi az: depressziósnak lenni. Tudom. És nem bántok senkit, aki az. Nem mondom neki, hogy szedje össze magát. Főleg nem mondom neki azt, hogy nézzen már körül, milyen szép ez az élet!

Ugye egy picit egyébként ehhez a helyzethez hasonlít az, amikor az ember szerelmes. Mert akkor az énhatárok föloldódnak. Pont olyan létezésmód, mint ahogy a depresszív ember föloldja a határait. Szinte nincsenek is, és szeret olyan félszimbiotikus viszonyban lenni valakivel. Ehhez a szerelem nagyon hasonlít! És amikor valaki szerelmes, akkor él át valami olyasmit, hogy minél közelebb vagyok a társamhoz, annál elviselhetetlenebb. Jaj, örülök: valaki bólogat! Vannak reális emberek! Szóval, tehát, és akkor… na. De hogyha távol vagyok, az még elviselhetetlenebb! Ugye ez a klasszikus se veled – se nélküled. Hát a kettő között meg – az a harmadik rossz verzió. Nincs, nincs mit csinálni. Nem tudok se élni veled, se nélküled nem tudok lenni. Nagyon hasonló lélektanilag a két állapot! Most ezt áttesszük az Istennel való kapcsolatunkra – ugyanez. Se veled, se nélküled! Akkor hova menjek? És ugye máris látunk egy olyat, hogy ez a két jelenség egymásnak totálisan az ellentéte. De mégis, hogyha az Isten-kapcsolatban megyünk előre, előbb-utóbb beleütközünk az Istenbe. Mert az ember vagy ilyen, vagy olyan. Nem lehet ezt kikerülni. Vagyis a félelem nő, de a vonzás is nő. Ha erősítem a hitem, akkor a kételyeim is erősödnek. A szorongásom is.

A harmadik – ugye erről még nem ejtettem szót -, ez pedig a kényszeres alkat. A kényszeres alkat, az fél minden változástól. Azért, mert ő úgy éli meg az életét és benne saját magát, hogy sikerült végre hinnem valamit vagy hinnem valakiben. Sikerült végre rendet raknom a világban. Sikerült végre valahogy valamit gondolnom, valami nézőpontot kialakítanom – valami rendet csinálni. Ezért minden változás, ami kikezdené a rendet, és végső soron a hitemet, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy én látom, és ahogy én elrendeztem őket, hogy a dolgok így vannak a helyükön, ahogyan én most látom – ezért minden változás félelmet kelt. Ugye ezért van az, hogy a kényszeres ember, ha mondjuk kétszer csinált valamit valahogy, arra azt mondja, hogy ez mindig így volt. Ugye, ez a szokás. A kényszeres ember rendmániás – hát a szó nagyon jó. Előbb-utóbb, főleg hogyha megyünk a szélsőség irányába, kényszeres dolgai lesznek. Attól fél tehát, hogy valami megváltozik. Vagy ő, vagy a világ, vagy az Isten; hogy az Isten egyszer csak mondjuk egy olyan arcát fogja neki megmutatni, amit eddig nem ismert. Ez iszonyatos nagy félelmet kelt benne: nem, Istent be kell szorítani a törvényeink, szabályaink, dogmáink, előírásaink, liturgiánk, és mindennek a keretébe. Nekünk kell megcsinálni az Istent, hogy aztán biztonságban lehessünk tőle. Minél jobban beszorítottam Őt a kockába, annál jobban merek hinni Benne. De annál jobban nem az Istenben hiszek! És akkor az Isten megmutat egy olyan arcát, amit eddig nem ismertem, és akkor elkezdek rettegni. Hogy ennek nyomán másképp kell majd hinnem. Vagy más valakiben kell hinnem. Hogy a dolgok talán pont nem úgy vannak, ahogyan én szeretném. Nyilvánvalóan a kényszeres ember állandóan kényszert akar gyakorolni a környezete fölött. Ezt persze lehet pitiáner módon is, tehát a kényszeres ember nem föltétlenül erős ember! Mondjuk, egy végtelenségig precíz ember – az is kényszeres! A tükör előtt órákon keresztül tollászkodó nő, az kényszeres. Azon kívül hiú – de ez egy másik kérdés. A pepecselő ürge. Hát nem csak nőkre lehet várni a színház előtt! Vannak férfiak is, akik nem tudnak elindulni… Vannak. Hú, de bizony, hogy vannak! Egy ilyen pörgő csaj, és akkor a férje meg… még visszaszalad, az íróasztalán rendet rak, lehúzza a WC-t még egyszer, akkor villany… Drágám, lekapcsoltad a gázt? – Hát azt nem kell lekapcsolni! – Akkor megnézem, hogy le kell-e kapcsolni, vagy nem! Na.

Hogy a kényszeres ördögi köre a következőképp néz ki: Na. Össze-vissza vannak a lapjaim! Máris lebuktattam magam, hogy én a negyedikbe tartozom! Második kettőbül! Na! Kéne nekem valaki, aki rendet rak! Legjobb lenne, ha én volnék erre képes… Ugye, egy mondatba összefoglalom az ő dilemmáját. Az válik kényszerévé, amit kényszeríteni akar. Az válik kényszerévé, akit kényszeríteni akar. Vagyis: szeretném a hatalmamat kiterjeszteni akár az egész világra, hogy ott minden úgy menjen, ahogy én akarom, és akkor ne kelljen félnem. Akkor hihessek végre önfeledten úgy, ahogy szerintem a világ van. Meg Isten van. De mit kell ehhez csinálnom? Kényszerítenem kell a világot. Mindennek meg kell szabnom a helyét, az idejét, a módját; mindenkinek: embernek, világnak, mindennek. Kényszert kell gyakorolnom. Na de ha nekem kényszert kell gyakorolnom, akkor ez az én kényszeremmé válik. Minél jobban akarok kényszert gyakorolni a világ fölött, ez az elgondolásom annál jobban a kényszerít engem, hogy kényszert gyakoroljak a világ fölött. Ugye, milyen szép dolog ez? És akkor az történik, hogy végül – ugye a szélsőséges esetben, amikor az ürge bent van a sárgában – akkor reggeltől estig kényszeresen csinál valamit. Reggeltől estig. Már minden kényszer. Állandóan rendet rak. Ugye, szabad akart lenni a nyomorult. Hogy önfeledten hihessen – de előtte rendet kell rakni.

Hűha! Eszembe jutott valami, de… Egy kényszeres… tényleg, el is mondom! Milyen jó ötlet volt, hogy elmondjam! Köszönöm! Hogy… ez egy kényszeres beteg, valóban; bent, a zárt osztályon. Megy hozzá be az orvos, és kérdezi: “Na hogy van, Pista bácsi?” Mire a Pista bácsi azt mondja: “Jaj, ne is mondja, doktor úr, már” – ténylegesen ezt mondta, nem én találtam ki – “már az egész kórtermet fertőtlenítettem, az egészet, de az Isten mindig valahol máshol jelenik meg!” Ugye, megpróbálta kilúgozni Istent a kórteremből, minden fölött van hatalma, mindent tisztára tud pucolni, csak ez az Isten ne lenne, valahol mindig megjelenik, valahova odateszi a talpát! Kifertőtleníteni az életünkbol Istent, hogy megszűntessük azt a bizonytalanságot, ami az ő másságából adódik, ha ezt nem értitek félre.

Na, ide azért egy-két ilyen szívderítő dolgot is hadd mondjak! Már nem az, hogy most dicsérjem ezt – bár lehetne, minden alkatnak megvan a maga előnye. Hanem, egy történet. Hívő barátunk elmegy a templomba. És egy aranyszájú szónok beszél. És ahogy mondja-mondja a beszédet, az emberek sírnak és zokognak, aztán ha úgy van, akkor kacagnak, és mindenki bevonódik, és egy csodálatos élmény – kivéve a mi főhősünk, aki merev tekintettel ül, arca rezzenéstelen. Hát a szónok persze, mikor vége van az egésznek – hát nem tudja nem észrevenni az illetőt – ő egy szem ilyen van. És odamegy hozzá, és kérdezi tőle: “Mondja, hogy lehet az, mindenki zokogott, maga meg úgy ült itt, mint hogyha nem is hallaná, amit mondok?” Mire azt mondja az illető: “Dehogynem hallottam, csak én nem ehhez a plébániához tarozom!”

Sartre: A zárt tárgyalás. A pokol: hogy ugyanaz megy tovább. Ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz, és nem lehet belőle kikerülni. Mindenképp egyszer az életben azt olvassátok el! Vagy, Idétlen időkig c. film. Láttátok? Nagyon érdemes megnézni, egyszerűen fantasztikus! Fantasztikus. Ugyanez, az ürgének eltelik egy napja, másnap reggel fölébred, és ugyanaz a nap kezdődik el. És a film arról szól – miközben ez egy amerikai vígjáték, de hát ez… hülyeség így mondani -, valami hat vagy hét verziója ugyanannak a napnak, és az ürge megpróbál valahogy kikerülni, hogy hogy’ lehetne ezt úgy csinálni, hogy kezdődjön egy következő nap. Eszméletlen jó film! Miközben még humoros is. És aztán még a befejezése is jó, szóval… Istenem! Milyen szép is az élet! Következő alkalommal behozom nektek! Végignézzük karácsony előtt, és…

Na. Szóval, a másik. A kényszeres ember eljut a mennyország kapujába. Hogyan üdvözül a kényszeres. Ugye, ott van Szent Péter, azt mondja, hogy két kapu van itt, kérem, mielőtt maga belépne a mennyországba, valamelyik ajtón be kell menni. Az egyik kapura ki van írva: Mennyország. A másik kapura: Előadás arról, hogy hogyan kell belépni a ‘Mennyország’ föliratú ajtón. A kényszeres az, aki a másodikat választja. Nem ám, hogy csak úgy belépünk erre az ismeretlen helyre! Hát először… Csak óvatosan, csak ízlelgessük, hogy hogy’ kell csinálni! Hogy mi itt a rend.

És az utolsó történet: a mesterhez elérkezik a tanítvány, és azt mondja, hogy “Képzeld, mester, egy nagyon szentéletű emberről hallottam, aki most itt van nálunk! Képzeld el, hogy az történt, hogy most, nappal, bár sötét van: ez a szent embernek a műve!” Mire a mester kérdezi, hogy “Hogyhogy?” Ugyanis aznap reggel nem kelt föl a nap. Képzeld el, a szent ember imádkozott Istenhez, és azt mondta neki, hogy őneki a mi városunkba kell jönnie, hogy ott meggyóntasson valakit. Csakhogy ő nagyon fél a sötéttől. Ezért aztán elkezdett imádkozni azért, hogy … nem, fordítva volt, hogy nem ment le a nap! Nem ment le a nap. Hanem éjszaka helyett nappal volt, és… Jaj, ne nevessetek ki!… Jó, hát nem sikerülhet minden! Szóval … nem ment le a nap. A szent ember elment, meggyóntatta az illetőt, majd aztán haza tudott menni. És akkor azt mondja a tanítvány a mesternek, hogy “látod, ez az ember volt itt közöttünk, aki képes volt az Istennél kieszközölni azt, hogy ne legyen éjszaka. Mire a mester azt mondja .”Tudod, jobb lett volna, hogyha inkább megtanul nem félni a sötéttől!”

És akkor jöjjön a negyedik, ami az előzőnek pont az ellentéte… ja, nem is! Miért nincs itt rend? Mert még saját élményt is akartam mondani – mert persze van olyan nekem, ilyen is van! Majd amikor a negyediket elmondom, akkor visszautalok, hogy miért van nekem ilyen élményem, de amikor másodikos gimnazista voltam, de előtte voltam elsős is – ezt most csak azért mondom, mert ez akkor is volt, de másodikban eljutottam odáig, hogy annyira utáltam iskolába járni, bár nem nagyon kellett… tényleg, szerencsére nem nagyon kellett, mert félig magántanuló voltam – de ezt úgyis tudjátok; hogy az év végi bizonyítványom úgy nézett ki, hogy a legjobb jegyem hármas volt. Tehát ötös, négyes egy szál se. Mert egyáltalán nem tanultam, csak arra mentem, hogy kettesek meglegyenek, és egy-két dologból kaptam hármast. E mögött az volt, hogy azzal, hogy változott ott az életem egy nagyot, a serdülőkorral, meg abból, hogy általános iskolából át a gimibe, és én nagyon érzékeny voltam, ebből az adódott, hogy elvesztettem a talajt a lábam alól. Képtelen voltam alkalmazkodni a környezetemhez, nagyon nehezen ment, és ezért állandóan húzódtam befelé. Volt olyan, hogy szinte egyáltalán nem beszéltem heteken keresztül, csak így voltam, és sehol sem éreztem otthon magam. És akkor ezzel együtt elkezdtem kényszeres dolgokat csinálni. Mondok néhány ilyet… Később derült ki, hogy a szüleim elkezdtek már félni attól, hogy velem valami baj van; emlékszem egy beszélgetésre: apukám felajánlotta, hogy kivesznek a gimiből, ahova egyébként is alig kellett járni. Mert úgy tűnt, hogy nekem még az is sok. Ebből tudom azt, hogy én egy egyházi gimnáziumot biztos, hogy nem tudtam volna elvégezni. Ez száz százalék, úgyhogy aki erre képes volt, azt én nagyon-nagyon tisztelem! Szóval olyanokat csináltam, hogy valami rend legyen az életemben – valami, ami megtart engem, valami, amit képes vagyok uralni -, például amikor átmentem a zebrán, mindig csak a fehérre szabad volt lépni. Mindig. Megtanultam, és nagyon figyeltem – de ez lehet játék, biztos játszottatok ilyet. De én nem játszottam! Játéknak indul az ilyesmi, úgy tűnik, hogy ez csak egy játék! De aztán én elkezdtem figyelni, hogy ez csak akkor ér, hogyha a lábamnak a legkisebb része sem kerül ki a fehérből. Tehát úgy kell végigmenni. És volt olyan – ugye itt kezdődik a patológia -, amikor átmentem, olyan sejtésem volt, hogy valamelyik csíknál nem sikerült. És akkor visszamentem, és elölről. Tudom is, hogy hol, de nem mondom meg! Mert hátha odamentek, és én meg ott járkálok… szóval…

Így aztán olyat is csináltam például, hogy ugye különböző lépcsőkön kell az embernek föl- meg lemenni – ugye ezt nehéz elkerülni. A másodikról le. Moszkva térnél le. Meg még sok helyen van lépcső… Nem sorolom föl nektek, azt hiszem erre nincsen szükség! Szóval, a következő jutott eszembe – ugye ez persze nem az “eszembe jutott“, ez egy kényszer -, hogy mindig úgy kell csinálni, ki kell találni, számolom, hogy hány lépcső van. De ez nem elég! Nem elég megszámolni, hogy huszonhárom, mert ebben semmi rendszer nincs. Úgy kell lemenni, hogy – ez jó, valaki már most kiakadt – úgy kell lemenni a lépcsőn, hogy ki kell találni, hogy milyen osztással lehet úgy menni, hogy a végén ne legyen maradék. Tehát: tudni kell minden úton, ahol rendszeresen járok, hogy úgy kell menni, hogy egy-kettő-három, egy-kettő-három, egy-kettő-három, egy-kettő-háROM; akkor leértem: és akkor lehet továbbmenni. Ezt megint csak addig kell kísérletezni – tehát vissza kell menni, hát nem jön ki, van olyan lépcső… hát azért nem lehet mindenben úgy sem, hogy egy-kettő, egy-kettő! Hát azért ne is haragudjatok, ennyire nem lehet az ember földhöz ragadt! Tehát, hogy négyesek, ötösök, hatosok is legyenek. Mert az a művészet! Hát az ember nem kényszeres, hogy egy-kettő, egy-kettő! Hatig is megy! Nagy szabadságában! De a lényeg, hogy hatnál lépjek le. Na. Ez még hagyján! Csináltam olyat – mer’ ez azért nehéz, mert ehhez kell lépcső. Kell zebra. Most arról nem is beszélve, hogy a mozgólépcsőn nagyon nagy bajban voltam… főleg amikor vissza akartam menni, hogy el… na. Jó. Hát szóval… zárt osztályon nem voltam még, azt komolyan elmondanám nektek, mégiscsak tartozom ennyivel. Szóval, azzal szórakoztam, hogy vonogattam a vállam. Megint csak, hát… Tehát azt úgy kell csinálni, hogy tudod, így állsz, vagy mész. Ugye ez azért jó, mert bárhol lehet csinálni. Látjátok, hogy segítek nektek! Fölszabadítlak benneteket a lépcsőtől meg a zabától, tehát… állsz. Nagyon fontos, hogy laza legyen a vállad, mert nagyon fontos dolog történik, és nagyon precíznek kell lenni. Nagyon. Tehát: fölhúzod az egyik vállad, majd leengeded, de ugyanolyan lazára kell engedni, mint ahogyan elindultál. Jó! Ez idáig még könnyen megy, de a másik vállal is meg kell csinálni, és itt jönnek a nehézségek! Mert ugyanolyan lazaságból kell indulni, ugyanolyan magasra kell húzni, és ugyanúgy leengedni. És akkor… ha ezt egyszer meg tudtad csinálni – így, ha állsz, ez elég könnyű. De ha mész, akkor vannak zavaró körülmények. Tehát úgy nehezebb, és aztán egy idő után az egy-egy az nem lesz elég. Mert hát azt bárki meg tudja csinálni, ugye. Mégis csak van neked önbecsülésed! Te egy szuper-kényszeres vagy, tehát hármakat csinálsz! De hogyha eltéveszted, kell kezdeni elölről az egészet. Így megy ám ez! És ugye a lépcső, meg a zebra nem tűnt föl a szüleimnek, na de az a harmadik! Úgyhogy… Talán emiatt is gondolta kedves édesapám és édesanyám, hogy a gimnázium túl nagy megpróbáltatás az ő kicsiny gyermekének! Jobb lenne talán valami szanatórium. Komolyan mondom, apukám ezt mondta! Mert ők látták, hogy én vonogatom a vállam. Nem értették, hogy mi ez. Persze ehhez az is társult – ezt még elmondom, jó? és akkor lassan letelik az idő, de szóljatok pontban félkor, nehogy elcsússzak. Tehát… Aztán rászoktam arra – ill. nem szoktam még le gyerekkoromtól kezdve – arról, hogy rágom a… nem a körmöm, mer’ az… nem, az… a bőrt! Bőrt! Testvérkéim, hát a bőrt kell rágni! De ugye ez megint csak hagyján, mert én nem egy szorongó alak vagyok, aki rágom a körmöm, hát azt miért! Szorongani? Nem! Kényszeresen ugyanakkora darabot… És ha nem, akkor tudod így… Akkor hát javítani kell. Tehát akkor amelyikből kisebbet rágtál le, ott hozzá kell rágni. Na de hát amikor – tudjátok, hogy van ez – amikor már elkezded gányolni a dolgokat, az már sose lesz olyan, mintha elsőre sikerült volna! Így aztán ugye vagy tövig harapod az ujjad, hogy végre az egyensúly meglegyen, vagy hát jön a másik ujjad, és akkor így tovább. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy hogy’ tudnék olyan lazaságra szert tenni, hogy a lábamig esetleg le tudnék hajolni. Na, tehát ilyen teljesen normális hétköznapi események között serdültem föl teljesen egészséges, minden neurózist nélkülöző pappá.

Ugye ezért… Na. Szóval minél inkább akar az ember rendet, az a rend annál inkább birtokba veszi őt. És nem én csinálom a rendet, hanem a rend csinál engem. A kiútról már beszéltem az előzők alapján. Na, ez egy értelmetlen mondat volt. Tehát az előzők alapján…

A negyedik, nem tudom, most belekezdjek, hét perc… igen. Igenis. Igenis, ahogy ti mondjátok. A negyedik a hysteroid. Teljesen, teljesen szétestem. Na. De ez pont illik a hysteroidhoz. Ugye a hysteroid ellentéte a kényszeresnek. Mert a hysteroid az a valaki, aki retteg attól, hogy a dolgok állandóak, változatlanok vagy változtathatatlanok. Számára az élet az, ha mozgás van. Ez az élet. Lendületben lenni! Ő az a művész, aki mindegy, hogy milyen áron, csak beszéljenek róla. Mindegy. Ha nincs más lehetőség, akkor egy harmadik mellet operáltat a háta közepére, és azt bemutatja a Playboy magazinban, csakhogy 89 évesen megint címlapra kerüljön. Szóval, hysteroid testvéreink (itt egy kicsit nézek magamra is) olyanok, hogy rettegnek attól – most tegyük vallásos közegbe -, hogy Isten örök. Változatlan és változtathatatlan. A katolikus teológia ezt hihetetlenül kidolgozta. Örök üdvösség. Örök élet. Ugye ezek a kifejezések egy átlag ember számára esetleg némi jóval kecsegtetnek, na de a hysteroid! Ezt a szót, hogy örök, nem tudja boldogan kiejteni a száján. Az a szó, hogy örök, számára félelmet és undort kelt. Mi az, hogy örökké az Istennel lenni? Ez egyszerűen félelmetes! Nincs szabadság? Egy picit sem? Nem lehet egy kicsit lenézni ide-oda? Kispuli a bokorban? Nem lesz ilyen? Aztán visszamegyek, ígérem, csak egy picit! Ne mindig ugyanaz!

Ugye az a történet… nem annyira jó, de elmondom azért. Az ürge belegondol a mennyországba, és akkor azt tudatosítja magában, hogy mindig az elegáns cipőjében kell lenni, amit előtte ki pucolni, mindig karinget kell húzni, meg ilyen egyenruha, állni kell, zsoltárokat kell zengedezni, Istennek mindig jól fésültnek kell lenni, nem szabad hamisnak lenni. Szóval ilyen minden, minden a helyén van, és ezt persze utálja, és ezért arra gondol, hogy a pokol nem olyan jó hely – úgy mondják, de ott legalább biztos van egy kis buli. Néha azért zsugázni lehet, meg kis pia azért csak van, hát annyira nem lehet olyan zűrös; és ezért azt gondolja, hogy hát inkább ő arrafelé. Tehát inkább lefelé, mint ez az ‘Örökké zengjük a te dicsőségedet, Uram‘ – életforma. És akkor testvérkém, ahogy tervezte, meg is valósítja. Csak hát azért a dolgok nem úgy mennek, mert hát ugye a pokol attól pokol, hogy van benne pia, csak elzárták előle. És akkor megy, kopogtat, kéri a panaszkönyvet az ördögnél, hogy ”Hát uram, itt a földön nem erről volt szó! Tehát úgy ez volt beígérve, hogy odaát örökké hozsanna, itt meg azért lehet egy kicsit lazítani!” És erre az ördög azt mondja: “Ja, kérem, hát az a demó volt!”

Ugye az ember addig él – hogy visszamenjek a lélektani részéhez -, addig vagyok, ameddig én is változok, és körülöttem is események zajlanak, és pörgés van, és soha ugyanaz a nap nincsen, ezért a hysteroid ember ‘carpe diem‘. A nap. Az az egyetlen! Az! Nincs se múlt, se jövő. Hát a jövőt is utálja egy hysteroid! Ugye milyen furcsa? Hát utálja, mert a jövőt tervezni kéne. Határidők! Szörnyű! Előre gondolni valamire? Dehogyis! Csak a pillanat létezik. Semmi más. A pillanatért odaadok mindent! Na. Ez a dilemmája Istennel is. Minél jobban hiszek Istenben, aki az örök és változatlan mindenható Isten – minél jobban hiszek benne, az annál félelmetesebb nekem. Ezért aztán hátrafelé kell lépnem, hogy addig legalább egy kicsit, kicsit kitomboljam magam. Aztán – ez nagyon érdekes, a hitében benne van ez, hallottam így nyilatkozni embereket – hogy hát végül is előbb-utóbb úgyis úgy lesz, ahogy Isten akarja! Mert Isten lesz minden mindenben. De hát akkor addig legalább! Ugye, az illető leült, és logikusan átgondolta. Most, nullától van mondjuk hatvan évem. Utána meg van egy örökkévalóság. Namost ott minden úgy lesz, ahogy Isten akarja. Hát ehhez képest ez a hatvan év lehet egy kicsit más? Majd előbb-utóbb beállok én is a sorba, de hát nézzük már az arányokat, Uram! Hát ezért ennyire nem lehetsz szenyó!

Akkor ide a záró történet, mert ki fogok futni az időből. Az illető, aki elveszti a családját, elveszti a munkáját, az emberek elfordulnak tőle és teljes kétségbeesésben van; elmegy a mesterhez. Hogy talán a mester tud rajta segíteni. Akkor elmondja neki, hogy mi minden történt vele. Hogy milyen hihetetlen nagy bajban van ő, és hogy a mester az egyetlen valaki, aki talán tudna neki segítni. A mester arca felderül: “Ó, kedves barátom! Hát én egészen biztos vagyok benne, hogy minden jóra fog fordulni!” Megdöbben rajta az ember: “Hogyhogy minden jóra fog fordulni? Én ebből semmit nem látok, hát hogy volna ez lehetséges?” Mire a mester azt mondja: “Hát pedig ez nagyon egyszerű! Meg fogod szokni!”

Akkor én befejezem. Talán sikerült jobban elmondanom, mint múltkor, sikerült egy olyan ötven-hatvan emberben mélységes kételyeket ébreszteni, hogy következő alkalommal eljöjjenek-e – kivéve a kényszerest, mert akkor már megszokta, hogy itt van. Úgyhogy a kényszereseket ezen úton próbálom föloldozni kényszerük alól. És akkor még egyetlen alkalom lesz karácsonyig. Akkor még találkoznánk. (71:19)