A hitetlenség/a hit ellen ható tényezők 2.

2003.01.14.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Szeretettel köszöntök mindenkit!

Egy kicsit több mint a fele megmaradt ennek a témának a mai alkalomra. Arról beszélünk, hogy hogyan lehetne kimutatni a reális párhuzamokat aközött, hogy a hitünk fejlődésében újból és újból egyfajta születésre, vagy újjászületésre vagyunk hívva, vagy pedig a hit fejlődése egy-egy ilyen születés-élmény vagy születés-történet nélkül eléggé nem tudna kibontakozni. Azt hívjuk segítségül, amit azok a kutatók, pszichológusok, pszichiáterek, orvosok adnak a kezünkbe, akik a szülés folyamatáról beszélnek, illetve a kisbabavárásnak annak a kilenc hónapjáról. Elmondanám csak felolvasás szinten, hogy mi volt az első négy szempont, és utána jöjjön a többi.

Először mindig azt mondom, hogy azok a hagyományos szempontok hogyan érvényesülnek jelenleg, amelyeken átmegy a várandós anyuka a gyermekével, a férjével, a szüleivel. Mert hiszen ez az egész egy rendszer. Utána pedig hozzáteszem azt, hogy mi volna inkább az a fajta struktúra, ami jobban megfelelne annak, ami a kisbabának jó, az édesanyának jó, az édesapának jó, meg a nagyszülőknek is jó. Innen pedig már csak egy ugrás, hogy azt mondjuk, hogy a társadalmunknak is mi az, ami sokkal jobb lenne.

Az első tehát az volt, hogy a kontroll és a felelősség az orvosnál van. Ezzel szemben lehetne úgy – és erre már vannak gyakorlati példák -, hogy a kontroll és a felelősség az anyánál van, a segítők pedig csak kísérik a szülést.

Aztán a második pont az volt, hogy az orvos világra hozza a babát, ezzel szemben pedig az áll, hogy az anya megszüli a gyermekét.

A harmadik, hogy a szülési fájdalom elfogadhatatlan. Ezzel szemben az áll, hogy a fájdalom elfogadható, normális és természetes.

Ezt egészíti ki a negyedik szempont, hogy a kórházi személyzet által okozott fájdalom elfogadható. Ezzel szemben a segítő arra törekszik, hogy ne okozzon fájdalmat.

Ugye ugyanezt látjuk a szülés folyamatánál, és ugyanezt látjuk a pap, a lelki vezető, a hittantanár, és a testvérkék között.

Az ötös. Valamilyen orvosi beavatkozás szükségszerű a szülés során. Ezzel szemben általában az orvosi beavatkozás elkerülhető, vagy elkerülhető volna. A szülés a maga természetes útján lezajlana, azt kísérni és segíteni kellene csupán. Mondok ide egy-két adatot. Magyarországon, a 90-es évek második felében, egy természetes úton lezajlódó szülés esetében átlagosan 4 orvosi beavatkozás történt. Most pedig megint csak a néhány évvel ezelőtti adatok: 70 és 95%-a a szüléseknek lezajlana a szüléseknek beavatkozás nélkül. Ezzel szemben Magyarországon ez a 90-es évek legvégén a spontán módon megindult szülések 5%-a történt úgy, hogy nem avatkozott bele az orvos valamilyen módon. Óriási különbségek!

Na most hadd térjek akkor rá az Egyházunkra! Mondjuk álljon most itt az ádventi élményem, hogy milyen az, amikor egy pap azt gondolja, hogy az ő hivatalából adódik, hogy egy folyamatban neki állandóan be kell avatkoznia. Neki állandóan szerepelni kell, neki állandóan beszélnie kell, neki állandóan valamerre terelnie és irányítania kell a másik embert. Meghívtak egy lelkigyakorlatot tartani, és elmentünk egy egész napra, és eljött az atya is, aki meghívott engem, de ő nem szólt, mivel én tartottam ezt a lelkigyakorlatot, de ott ült a körben. Mindezt a lelkigyakorlatot házaspároknak tartottam, és a következő dinamikája volt ennek az egy napnak, a mi kettőnk kapcsolatát illetően. Ő általában aludt, ebédkor elmondta nekem, hogy ez azért van így, mert hajnali 3 órakor felébredt, aztán nem bírt visszaaludni, úgyhogy ezt a lelkigyakorlat alatt pótolta. Ez még teljesen rendjén volna, de néha felébredt. Ekkor kezdődtek a bajok!  Ugyanis mindig, amikor egy kicsit felébredt, és mondjuk a pulzusa felment 60 fölé, akkor rögtön úgy gondolta, hogy bele kell szólnia abba, ami éppen történik. Mondjuk éppen mondom azt, hogy hát most itt házaspárok vannak, akkor hozzuk példának a Szent Családot, hogy ami kevéske információnk rendelkezésre áll, hogy ők hogyan is csinálták ezt, ha már annyira rendszerszemléletűen tekintjük a dolgokat. Erre rögtön jelentkezett, és azt mondta, mielőtt még elkezdhettem volna beszélni, hogy ne tekintsük azért a Szent Családot példának, mert az egy novum, az egy unicum. Hát a Szűzanya? Meg a Szent József? A kis Jézusról nem is beszélve… Hát ez nagyon jó, mondom magamban, mert a következő másfél órám erről szólt volna. Hát valahogy azért kivágtam magam! Aztán elmondtam ezért, hogy tekintsük mégiscsak a Szent Családot példának. Hozzátettem azt is, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyok, hogy antitézisként itt ül mellettem egy másik atya, és ez egy sajátos dinamikát hoz a lelkigyakorlatunkba. Persze nem mondtam, hogy ezt csak gondoltam. J

Erről most eszembe jutott egy másik is. Megszokható az, hogy nem te csinálod azt a folyamatot, ami a te életed, hanem a pap szóljon ebbe bele, állandóan, folyamatosan vágjon közbe, és mondja meg, hogy mi hogyan is van. Egy kedves félreértés történt. Ma temettem, és akkor azt mondja a kántor, hogy képzeljem el, hogy mi történt néhány héttel ezelőtt. Amíg én még nem érkeztem meg, egyszer csak így hihetetlen feldúltan és idegesen bejön oda a papi öltözőbe egy gyászruhás asszony, és kérdezi tőle, hogy a Szentatya itt van-e már? A kántor egy kicsit képzettebb volt ezekben a kérdésekben, úgyhogy azt válaszolta, hogy a Szentatya jelenleg, tudomása szerint Rómában tartózkodik. Nem valószínű, hogy az óbudai temetőben megjelenne, itt a közeljövőben. Mire a szívéhez kapott ez a gyászoló asszony, és azt mondta, hogy az lehetetlen, mert én néhány nappal ezelőtt beszéltem vele, és megígérte nekem, hogy itt lesz az óbudai temetőben. Erre a kántor azt mondta, hogy ő el tudja képzelni, hogy az nem a Szentatya volt, hanem a Ferenc atya lehetett, és van azért egy kis különbség kettejük között. Nem csak a római lakóhely, hanem hát más is. Erre az asszony még feldúlva elővette a naptárát, hogy megnézze, hogy tényleg így van-e. Mondja erre, hogy igen-igen, itt van, hogy Pál Szent Ferenc atyával beszéltem. A kántor mondja, hogy még azért nem szent, de Ferenc atyának, Ferenc atya, és biztos fog jönni. Hát erre megnyugodott az asszony, hogy a dolgok jó úton haladnak.

A másik, ami megint csak ilyen hétköznapi történet, hogy amikor leesett az első nagy hó, akkor agy autós kollégám nem tudta bevenni a kanyart, ennek következtében egy kőoszlopnak, jó alaposan nekiment. Pont mögötte mentem. Nagyon beijedt, hogy én neki fogok menni. De nem mentem neki, hanem szép, lassan kikerültem, és megálltam, hogy egyáltalán mi is történt vele. Mire én odaértem, ki tudott szállni az autóból, és eszméletlenül káromkodott. Akkor megvártam, amíg ötször vagy hatszor elmondja még ugyanazt, és akkor agy megállt, rám nézett, és azt mondta, hogy: De köszönöm magának, hogy megállt! Akkor, abban a pillanatban erősödött meg az, amit már egyébként is sokszor tudtam, hogy ha én most beleszólok ebbe a folyamatba, tehát olyan jó paposan, és azt mondom, hogy hát ne is haragudjon, de én itt mégiscsak a körzeti pap vagyok, tehát illetékes ebben a karambol ügyben. A karambolban nem is annyira, de hát ezek a szavak, hát nem is tudom… körzeti megbízottként engem érintenek, és nem tudná-e esetleg a felmenőit szidni, mint a Jóistent. Akkor ez nem történt volna meg. Ő valahogy ettől az élménytől húzódott ki abból a teljes eszméletvesztést súroló helyzetből.

A szülész két legfontosabb segítőjét tudjátok-e, hogy mi vagy ki? Ezt is az okos könyveink egyikében olvastam, hogy ezek az idő és a türelem. Ezt a papoknak is lehetne ajánlani, hogy a hívő ember segítésének két legfontosabb segítője az idő és a türelem. Anyucik szoktak hihetetlenül feldúltan meg feszülten érkezni, és azt várják tőlem, hogy azonnal ültessem le a kölyküket, és beszéljek a fejükkel. Szinte az egész egy óra mással sem telik el, minthogy őt megnyugtassam, hogy erre nincs szükség, mert a dolgok úgy, ahogy folynak, mennek előre, nem mennek annyira rossz irányba. Lehet, hogy némi komplikációk vannak, de ez adott esetben belefér, az a természetes folyamatnak a része.

Meséltem azt nektek, hogy van Nyugat-Európában egy olyan intézet, amely arról híres, hogy nagyon jó szakemberek dolgoznak benne, és nagyon komoly ügyekkel foglalkoznak. Ezért aztán rengetegen fordulnak oda, és egy év a várakozási idő, amíg valaki be tud oda jutni. Egy külön kutatást végeznek azzal kapcsolatosan, hogy egy év elteltével a leendő klienseknek a legnagyobb része már megoldotta a problémáját. Nem is volt rájuk szükség! Ezt persze gondolom, nem írják fel a statisztikájukba, hogy ezeket ők megoldották, pusztán azáltal, hogy nem fogadták a klienseket.

Na most ide tartozhat még az is, hogy nyilván ennek a hátterében az a kép áll, hogy amikor egy asszony szül, akkor ezt az egész folyamatot egy gép működéséhez tudnánk hasonlítani, a mechanisztikus világszemlélettel. Amikor úgy tűnik, hogy a hűtővíz kezd elfolyni, akkor rögtön be kell avatkozni. Nem feltétlen kell rögtön beavatkozni. Minden esetre lehet, hogy a dolgoknak kell engedni némi kis szabad folyást.

Ide tartozik még az is – és ez az utolsó gondolatom ide -, hogy nyilván ebben a rendszerben a nőt betegnek kezelik. Ő beteg, aki kórházban van. Tehát mindenképpen beavatkozásra szorul, mert ez az egész folyamat egy olyan, nem természetes folyamat, ami az orvos nélkül nem is tudna jól lejátszódni. Ez ahhoz hasonlítható az Egyházunkban, amikor egy hozzánk betérőt, eleve gyógyítandónak és hülyének tartunk. Eleve olyan valakinek, aki semmi másért nem jöhetett a paphoz, csak azért, mert hülye, rászoruló, és mindenképpen arra van szüksége, hogy a pap segítsen neki. A papok hihetetlenül nem tudnak disztingválni. Ha valaki jön hozzájuk, és egyszerűen csak partnernek akarja magát tartani a pap mellett, akkor nagyon sok pap ezt egyszerűen képtelen elviselni. Tehát mindenképpen nekiáll okoskodni, tanácsot adni, akármit csinálni. Ahelyett, hogy képes lenne úgy létezni, hogy ez egy partnerkapcsolat.

A hatos pont. Ha szülés megkezdődött, akkor folyamatosan előre kell haladni. Ha ez nem elég folyamatos, akkor be kell avatkozni. Ez a hagyományos struktúra filozófiája. Ezzel szemben, minden szülésnek megvan a saját ritmusa! Az akár stagnálhat is! Okos könyveink egyikében olvasom, hogy Magyarországon – és minden országban más ez -, 26 óra az átlagszülés folyamata. Ez a norma. Ha úgy tűnik, hogy nem érünk a végére, akkor bele kell húzni, mert akkor nem teljesítjük a normát. A pap nagyon sokszor találkozik ezzel a jelenséggel, hogy vannak emberek, akik lassabban haladnak. Jött hozzám valaki, aki nagyon aranyos volt, és arról beszélt, tizenöt évesen, hogy ő úgy gondolja, hogy már soha nem találja meg az élete párját. Úgy elfacsarodott a szívem rögön. J Milyen reálisan látja a világot. Miután zenével foglalkozik ez az ifjú ember, ezért azt találtam neki mondani, hogy hányféle ritmus van a zenében? Ugye nemcsak négy negyed létezik, léteznek lassabb ritmusok is. Hát attól még az is lehet akár jó zene is! Nem kell mindent pörgetni! Ettől az egy dologtól egészen megnyugodott.

Aztán ide tartozik az is, hogy nagyon sok asszonynak igen komoly nehézsége az, hogy ezt az egész folyamatot ő maga is, egyfajta produkcióként, vagy teljesítményként értelmezi. Ahol, ha 2 óra a norma, akkor legalább 18 órán belül végezni kell. Párizs-Dakar! Szóval, jól van, hogy elég nehéz, de azért csak nem leszek már az utolsó, mert az annyira ciki! Tehát legalább az első felébe jussak már be. Ezért volt olyan nagyon fontos beszélni arról, hogy a hit az egy folyamat, amely folyamatban törvényszerű az a lépés - az érett hitet szinte el nem éri az a valaki -, hogy a külső jelenségek alapján nem lép vissza az ember. Adott esetben a serdülő kornak a kétségeiben, és kérdésfeltevéseiben, utána a felnőtt kornak a szkeptikusságában, a túl nagy racionalitásában, és a többi. Éppen, hogy ezek a látszólagos visszalépések, a hithez képest vagy a hitből való éléshez képest, nemcsak, hogy elfogadhatók, vagy eltűrhetők, hanem ezek nélkül a folyamat nem is megy igazából előre. Neki adott esetben, amikor a hitében fejlődik, lehet, hogy az a látszólagos stagnálás vagy visszalépés az, amire szüksége van. Olyan érdekes dolgot mondott valaki, lehet, hogy itt is van. Biztos örül neki, hogy most róla beszélek. Szóval azt mondta, hogy tudod atya, most XY, a lelki vezetőm, és pontosan tudom, hogy nem ő a legjobb, és hogy néhány év múlva ki fogom őt nőni, de most ott tartok, hogy az, amit tőle kapok, az pont jó nekem. Ez egy zseniális meglátás! Ez sokféle kapcsolatunkban lehet így. Az ember reflektálhat arra, hogy igen, én még innen tovább tudok menni, mint ahogy a felnőttkorban vagy serdülőkorban is nyilván vannak higgadt pillanatok, amikor valaki azt mondja, hogy na jó, azért nem valószínű, hogy ennek itt lesz vége. Vagy a vágy szintjén, vagy az elképzelés szintjén, vagy a realitás szintjén tudja, hogy tovább fog menni. De most, itt tart, és ha most itt tart, még akkor is, ha felismerte is azt, hogy itt tart, ezt a folyamatot akkor sem kell siettetnie! Még akkor sem, ha már megfogalmazódott az benne, hogy hűha, már lassan szeretnék átlépni. De még talán inkább ide tartozom. Ahogyan emlékeztek, hogy mondtam, hogy milyen idős emberek, milyen hit-fázisba tartoznak, ott volt, hogy sokkal többen tartoztak a kettő között szintbe, mint markánsan valamelyikbe. Amikor valakik egy ilyen köztes állapotban van, akkor nem kell azt siettetni! A serdülőkort siettetni nem jó, mert aztán meglesznek a hátrányai. A lélektani folyamatokat nem nagyon lehet siettetni! Ugyanúgy, ahogy a fizikaiakat sem. Nem nagyon lehet, hogy az a növény gyorsabban nőjön. Erről egyszer beszéltem is, hogy csináltak ilyen kísérleteket, és mindent elkövettek, hogy gyorsabban nőjön az a növény, de nem ment. Egy picit lehet befolyásolni, de nincs nagyon értelme. Amit az ember megpróbál átugrani, mondjuk a serdülőkort, mert túl sok jelzést kapott, hogy te olyan rendes serdülő vagy, te nem vagy balhés, úgy szeretünk téged, bezzeg az a Pisti, meg az a Rozi, hát azok fekete cuccokba járnak, meg elkezdtek cigizni, ez szörnyű! Te meg milyen jó vagy! Amikor pedig az illető ilyenkor nagyon ad a másik szavára, akkor még ráhúz, és kimarad ez a korszak. Akkor utána, amikor megházasodik, 30-50 évesen próbálja mindezt bepótolni, mert hiányzik neki, az hogy ütközzön, hogy balhézzon, hogy esztelenségeket csináljon. Kell neki ez is egy kicsit!

Ide tartozik az, amit a könyveink nagyon említenek, hogy főleg azok, akik állandóan mindent kontroll alatt akarnak tartani, és ezt a folyamatot egy teljesítménynek veszik, ők átélik ezt a félelmet, hogy a testük, magától működik. Hogy olyan folyamatok zajlódnak le a testükben, amiket egyáltalán nem tudnak uralni. Nemcsak egy-egy mozzanat a kilenc hónap alatt, hanem folyamatosan ilyen jelenségek zajlanak le, hogy egyszerűen csak rá tudnak csodálkozni, hogy a testük csinál magától egy csomó mindent. Ez az élmény félelmetes lehet annak, akit egy kicsit a mai világ szemlélete jól megragadott, és főleg, ha az Istenkapcsolatba nem gyakorolta be azt, hogy mi az, hogy ráhagyatkozom az Istenre, hogy nem kell nekem mindent csinálni. Emlékeztek a Szentírásra? Azt mondja Jézus, hogy az Isten országa, olyan, mint az elvetett mag, szárba szökken, és magától fölnő! Az a görög szó szerepel itt, hogy automatikusan! Ez van benne a Szentírásban! Annyit kell tennem, hogy elvetem a magot, és utána az automatikusan fölnő. De az ember, aki mindent maga akar csinálni, és mindent uralni akar, az félelmet élhet át ilyenkor! A lelki folyamatoknak is megvan a maguk lelki szabadságuk. Olyan értelemben is, hogy nem tudom kézben tartani. Ezért én ez ellen nagyon szoktam viaskodni, mert én is az a fajta vagyok, aki nagyon kézbe akarja tartani a dolgokat. Már annyi csírányi bölcsességre eljutottam, hogy mondjuk egy ilyen megerőszakolt folyamatnak már nem a legvégén fedezem föl, hogy már megint, mit csináltam? Hogy már megint valami olyan természetes lelki folyamatot próbáltam gúzsba kötni, eltiporni, nem tudomást venni róla, ami úgyis jár a maga útján. Nem fog az én parancsszavamra megállni, hanem az automatikusan működik. Legjobb, hogyha tiszteletben tartom, hogy ez így van. Ez nem jelenti azt, hogy abban a pillanatban, hogy felismertem egy ilyen folyamatot, megszűnök erkölcsi lénynek lenni. Nehogy ebbe az irányba kezdjük ezt elvinni, hogy felfedeztem egy folyamatot, a kívánságaim világát, és akkor azt állítom, hogy ez automatikusan megy, már csak a tárgyát kell megtalálnom, és akkor happy end! Nyilván én nem erről beszélek.

Ide tartozik az, hogy lelkipásztorként találkozom sokszor azzal, hogy valaki jön, és a beszélgetésnek a lényegi része tulajdonképpen egyetlen kérdés, hogy atya normális vagyok-e vagy nem? De nem azért, mintha bármi olyat tenne, ami ezt a kérdést indokolttá tenné, nem is csinál semmi olyat, egyszerűen csupán valami olyan történés van az életében, amivel kapcsolatban ezt éli meg, hogy ez csak úgy zajlódik bennem, csak úgy történik. Akkor most én hülye vagyok? Most én nem vagyok normális? Ekkor azért szoktak hozzám fordulni, mert hogy én biztosan sok ilyen helyzetet láttam már, nekem van tapasztalatom arról, hogy ez mással is szokott így lenni? Ez annyira tipikus. De ezzel egyébként nincs is semmi baj. Már úgy értem, hogyha valakiben ez felmerül. Egyáltalán nem cikizni akartam senkit, ezt ne értsétek félre. Csakhogy ennek a folyamatnak lehet egy ilyen jelensége is.

A hetedik. A technikai tudás a mértékadó. Ugye ez a hagyományos, mechanisztikus orvosi szemlélet. Ezzel szemben a tapasztalati, élmény szintű tudás, amit az édesanya él át, amit a magzat él át, amit az édesapa él át, az egyenértékű a technikával, és a technikai tudással és felkészültséggel. Na itt nagyon meg kell állni! Vagyis, hogy az édesanyának, az édesapának a tapasztalati szintű, gyakorlati tudása, élményvilága; illetve az édesanya és a magzat közötti kapcsolat, ezek legalább annyira jelentősek, mint az orvosi felkészültség és a technikai tudás. Tulajdonképpen ezen a területen, itt a születést illetően, hihetetlenül le vagyunk maradva. Itt gondolok a hölgyekre, nem is annyira magamra! J Fogok néhány nagyon szép történetet elolvasni arról, hogy mit jelent egy magzat-édesanya kapcsolat.

Ennek egy szimbolikus képe lehetne az, amikor az édesanyát vizsgálja az orvos, és először a leletet nézi meg, és utána néz az emberre. Ez egy szimbolikus gesztus!  Ahogy eszébe sem jut, hogy először az embert nézze meg, és utána azt, ami e leletben van! Ennek felel meg az, amikor a paphoz, vagy a plébániai irodába érkezik valaki, és ott egyáltalán nem egy ember érkezett meg, legalábbis a pap, vagy az irodista részéről, hanem egy ügy, egy eset, amit ő szakmailag roppant korrektül fog kezelni, főleg, ha ezt adminisztratív módon el lehet intézni. Számon is kéri az embertől, hogy nem tudta azt, hogy ő hova is tartozik? A páros oldal az már nem ide tartozik, kedvesem, csak a páratlan tartozik ide, magának ezt tudnia kellett volna. A technikai tudásának a birtokában úgy gondolja, hogy a másik egy hülye! Az pedig, amivel ő jött hozzá, az nem is számít. Nem számít, hogy ő például azzal jött, hogy neki meghalt az anyukája. Ez ebben az esetben, ez a tapasztalati tény, ez nem érdekes, ami érdekes csupán, az hogy én tudom, hogy a páratlan oldal ide tartozik, a páros oldal pedig nem. Sokszor hallom azt, amikor az emberek arról beszélnek, hogy atya, én nem tudom, hogy jól imádkozom-e? Itt pedig nem arra gondolnak, hogy ennek van egy megtanulható része, hanem hogy ezt én szabályosan csinálom? Ekkor pedig, úgy kell belőlük előcsalogatni azt, hogy miért, mégis mit élsz meg, miközben imádkozol? Mond, mi a te tapasztalatod, miközben imádkozol? Ekkor pedig lehet, hogy életében először fogalmazza meg egy 60 éves bácsi, hogy hát ő tulajdonképpen ezt, meg azt éli meg. De 60 év alatt nem volt egy pap, aki megkérdezte volna tőle, hogy amikor az Istenkapcsolatát az imádság formájában éli meg, akkor mit is él át. Ez pontosan ugyanaz, amikor valaki bejön a kórházba, és a kutya se kíváncsi rá, hogy ő mit él át. Ahogy emlegettem nektek, hogy az orvosom, aki a térdemet eltolta, és rám szólt, miközben mondtam neki, hogy mit élek át, azt mondta nekem, hogy fogjam be a szám, mert orvosnál vagyok. Vagyis ő sokkal jobban tudja, hogy mi van a térdemmel, mint én. Meg emlékeztek, amikor meséltem nektek, hogy mondta nekem, hogy szedjek be fájdalomcsillapítót, és úgy biciklizzek! Persze! Tehát ebben a hagyományos szemléletmódban ugyanezt látjuk. Tehát, az, hogy te mit élsz át, az mindegy. Nem sok különbséget látok ám aközött, hogy jön valaki az orvoshoz, és azt mondja, hogy ő lehangolt, és ez, meg az van vele, nem látja az élete értelmét, és akkor az orvos semmi mással nem foglalkozik, csak felír neki egy gyógyszert. De semmi más nem történik. Jó, ha pszichiáter, akkor is mondhatja azt, hogy és ezen kívül még vannak más lehetőségek is, ez, meg ez, meg ez, itt és ott és amott. Ez csak tüneti kezelés kérem! Én ehhez értek, de azért van más is! Ennek szerintem egy az egyben megfeleltethető az, amikor valaki jön, és amikor elkezdi úgy igazán mondani, hogy mi az ő baja, akkor a pap berezel, és elkezdi mondani a szentírási mondatokat. Ez ugyanaz! Felírja neki receptre, azt, hogy. Az egyik kedvencem az, hogy amikor valaki ki van készülve, kiesett a szíve, lógnak a belei, és akkor a következő mondatot kapja: „Senki sem kap nagyobb terhet Istentől, mint amennyit el bír viselni!” Ugye, ahogy Örkény István is  látja, hogy azok ott mögötte nem a kötelek, amiket húz, hanem az ő belei. Szóval ez ugyanaz, felírom neki a szentírási mondatot, receptre. Akkor menjen, váltsa ki, aztán érezze jól magát! Ha pedig nem segített rajta, akkor eljön még egyszer, és felírjuk még egyszer, mert nem szedte még eleget. Szedje be rendesen! Hát hogy szedte be? Ezt nem úgy kell beszedni! Mert itt az a lényeg, hogy reggel, délben és este kell beszedni, éhgyomorra.

Egy érdekes dolgot hallottam nemrég. Ugye emlékeztek, amikor beszéltem arról, hogy a vallásosságnak megvan az a jelensége, amikor valaki akkor éli át azt, hogy a dolgok rendjén vannak, hogyha a szertartásnak minden eleme a helyén van. Éppen erről beszéltem szombaton, és a kántor feldúltan jött le, hogy akarok veled beszélni atya, a te beszédedről. Ez nagy dolog ám, ha a kántor figyel a pap beszédére! J Elmondtam neki, amit nektek, hogy a védikus papságban ugye két pap végzi a szertartást, és a harmadik azért volt, hogy felügyelje a folyamatot, és ha valaki valamit elrontott, ő azt kijavítsa, mert ez csak így működik. Ugye ez a mágikus szemlélet. Erre pedig azt válaszolta, hogy ő elvégezte kántorként a liturgikus képzőt, és ő ott azt halotta az atyától, hogy a papszentelésnél azért kell, hogy három püspök legyen jelen, mert ha valamelyik elrontja, akkor azért még érvényes legyen. Hát majdnem hanyatt estem. Kötve hiszem, hogy azért kellene három püspök a papszenteléshez, hogy ha mondjuk nem elég nagy a tenyere az egyik püspöknek, akkor a másik kipótolja azt, vagy ilyesmi. Furcsa ez, amikor a lényeg, meg az ideológia összefonódik. Ugye azt tudjátok, hogy az átváltoztatáskor, amikor a kenyér és a bor fölött elmondom Jézus szavait, és az Krisztus testévé és vérévé változik, akkor azt mondja a szentségi teológia, hogy ha én elrontom a szavakat, akkor meg kell ismételni. Mert a Szentség lényegéhez tartozik hozzá az, hogy a nagy betűs szöveget, azt szó szerint mondjam el. Ha pedig elrontanám, akkor jaj, jaj! Ennek a fonákja akkor vált nagyon világossá számomra, amikor elmentem egy idősotthonba misét tartani, és a főnököm odaadta az ő zsinat előtti misekönyvét. Abban pedig ezek a leglényegesebb szavak máshogyan szerepeltek. Puff neki! Most akkor mi van? Ez ugyanaz, amikor az idős néni azt mondja, hogy ez a Miatyánk már nem az a Miatyánk, mert hogy lehet, hogy Mi atyánk, aki a mennyekben vagy, hát az úgy nem érvényes, hanem úgy jó, hogy Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, így a jó. Múltkor azon derültem, amikor egy bibliodráma csoportban voltam, és a legáhítatosabb pillanatban, egyszer csak csengettek. Az egyik valaki erre felkiáltott, hogy: „Ki az Isten?” A többiek próbáltak egy kicsit úgy csinálni, mintha nem hallották volna, én meg majd meghaltam a röhögéstől.

Akkor most olvasok nektek valami szépet. Ugye azzal kapcsolatosan, hogy a tapasztalati, élmény-szintű tudás, milyen fontos. Legalább egyenrangú a technikai felkészültséggel. Lelki köldökzsinór, ez a könyv címe. Nagyon jó, már alig lehet megkapni, és nagyon drága, de nagyon megéri megvenni.

„XY a 22. terhességi hétben van. Rögtön az óra elején sikerült a babájával kapcsolatot találnia. (Ugye itt egy magzat-édesanya kapcsolatfelvételről van szó, amit a segítő egy kicsit megsegít. P.F.) A baba viharos gyorsasággal megindult az anyja szíve felé. Alatta landolt, majd kopogtatott hármat. Az anyának az az érzése támadt, hogy a gyereke játszani szeretne vele. A megfogalmazást azonban nem követte tett.  A pici pár másodpercet kivárt, majd visszatért kiindulópontjára, behúzódott a méh sarkába és mozdulatlanná vált. (A segítő erre ezt mondja:) Én azt mondtam az anyának, hogy úgy tűnik a babája most neheztel rá, mert nem játszott vele. Az anya azonosulni tudott a közlésemmel, és a gyermek abban a pillanatban elindult fölfelé, és elkezdtek játszani.”

Ilyeneket, egy párat fogok olvasni még, hogy az a tapasztalati tudás, ami nemcsak az édesanyában, a magzatban és kettejük között, hanem az édesapával együtt, hármójuk között van, az legalább olyan fontos, mint az, hogy mit mutat az ultrahang.

Na most a légkör, a hangulat, a környezet nem lényeges. Ez a klasszikus modell. Ezzel szemben: de, lényeges!

Két, nagyon találó történet. Az egyik édesanya arról beszélt, hogy amikor megszületett a kisbabája, ő egy ilyen feltartóztathatatlan sírást élt át. Zokogott egyszerűen. Akkor pedig egymás után szóltak rá, hogy fejezze már be, hát miért nem örül inkább, hogy megszületett a babája. Hát ilyenkor nem szabad sírni.

A másik anyuka meg azt mondta, hogy őt pedig egy ilyen hihetetlen, ellenállhatatlan nevetés kerítette hatalmába, és ugyanúgy rászóltak.

Mindenféle irracionális dolognak a leértékelése.

A légkör, a hangulat, a környezet, a színek, a hangok, a jelenlévők személye, a kapcsolatok és minden, nagyon fontosak! Ezek adott esetben irracionálisnak tűnhetnek, megfoghatatlanok, és közben nagyon fontosak, és igenis számítanak! Ha pedig a vallás felől nézzük, akkor néha olyan fájdalmat okoz az nekem, amikor kiderül az, hogy 19-20 éves fiatalokból a vallásnak az irracionális értékelése, tökéletesen hiányzik. Vagyis teljesen bevették ezt a szemléletet, ami ma uralkodik. Amikor pedig mesélek nekik egy-két történetet, és mondjuk azt a piszokságot csinálom, amit veletek is, hogy egyet és mást nem értelmezek, akkor dühösek lesznek rám, egyrészt, mert nem tudnak mit kezdeni a történettel. Mert ha ez nem egy tantörténet, akkor az nekik mér sok, mert vannak benne olyan elemek, amiket nem tudnak megragadni, nincsenek kifejtve. Aztán pedig, ha nem magyarázom meg, akkor kifejezetten ingerültek lesznek. Most karácsony előtt történt az meg, hogy elmondtam egy történetet, amin el kellett volna gondolkozni, és erre ilyen ösztönös felkiáltás jött több helyről, hogy ezt most nem tehetem meg velük, hogy nem mondom meg, hogy ez mit jelent. Én így nem mehetek ám el! Jön a karácsonyi szünet, és így hagyom őket, hogy nem tudják, hogy mi a történetnek a mondanivalója. Aztán visszatértem erre később, és egy picit mondogattam erről, ahol ott voltak ugyanezek a fiatalok egy baráti társaságban, és az egyik azt mondta nekem: Na de atya mi nem tudunk mit kezdeni, ezzel a se füle, se farka történetekkel! Ez pontosan kifejezi ezt a szemléletmódot! Amikor egy orvos azt mondja, hogy hagyjuk már ezt, hogy zene, meg ilyenek… Nem tudom, hogy tudjátok-e? Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a kisbaba felismeri azokat a zenéket, amelyeket magzatkorában hallott, felismeri az édesanyja hangját magzatként, de az édesapja hangját is felismeri! Sőt, felismeri azt a mesét is, amit neki gyakran meséltek! Egészen másképp reagál a már ismert mesére.

A légkörről, vagy a hangulatról annyit, hogy nyilván nem mindenkinek a rózsaszín a jó. Van, aki feketében szeret szülni! Ugye ide tartozik az is, hogy nagyon sok kórházban, nem szülhetnek saját ruhában. Akkor, amikor már komolyra fordulnak a dolgok, csak a kórházi ruhában lehet lenni. Ide tartozik ez, amit a nővérem mondott – hozzátenném, hogy ő egy klasszikusan skizoid alkat, őt hagyják békén, ez az ő életfilozófiája -, hogy ő a következőképpen szült. Az orvosa éppen a Balatonon nyaralt. Mivel ő az egészségügyben dolgozik, az utolsó pillanatig várt, hogy közölje a környezetével, hogy egy-két perc múlva meg fog születni a kisbabája. Ezért aztán, amikor már nem lehetett tovább várni, akkor mondta, hogy most kezdődik, és betolták őt oda, ahol a szülés történt, és ő megkért mindenkit, hogy menjenek ki. Úgy vajúdott több, mint három órát, hogy nem volt bent senki. Azt mondta nekem, hogy az volt a legjobb időszak ebben az egész folyamatban. Hálálkodott az orvosának, hogy a Balatonon nyaralt, mert csak a szülés végére érkezett oda. Azt mondta, hogy hát ez csodálatos volt. Tehát nem mindenkinek a rózsaszín a jó!

De a kérdés az, hogy megvan-e az a kérdésfeltétel, hogy őneki mi a jó? Nem feltétlenül örül mindenki annak, hogy huszonöten fogják a két kezét. Nem biztos, hogy akkor kap levegőt.

A kilencedik pont. Itt három rövid dolgot szeretnék mondani. A hagyományos szemléletben a nő tárgy. Ezzel szemben: alany. A nő: hiányos férfi. Ezzel szemben: nő. A test, az egy gépezet. Ezzel szemben: nem, egy élő szervezet.

Na most, ez, hogy a nő tárgy, vagy alany. Amikor a pap esetekben gondolkozik, számokban gondolkozik. Az egyik atya mondta nekem, a számára válságos pillanatban, amikor kiderült, hogy 30 alatt van a leendő bérmálkozók száma, és ha majd fel kell küldeni ezt az adatot a főhatóságnak, akkor azt majd egy nagyon fontos valaki el fogja olvasni, és akkor azt fogja látni, hogy 2-sel kezdődik a mi egyházközségünkben az idei bérmálkozottak száma.  Akkor majd behívatott engem, és a következőt mondta: Atya, húzzunk rá! Hogy mire, mit húzzunk rá, azt nem sikerült igazán megértenem. Azért némi ellenérzésemet kifejeztem, mire látta, hogy én egy reménytelen eset vagyok, és nem fogok ráhúzni, úgyhogy erre behívatta a hitoktatót, és meggyőzte őt arról, hogy a nagyobbacska általános iskolások lebérmálkozhatnának az idén, hogy 3-sak kezdődjön a statisztikánk. Na, ez körülbelül ez!

Ugye mondtam, hogy az egyházközségünkben, a tavalyi esztendőben 15500 szentáldozás történt. Igen! Nem mondtam még? Pedig bizony, így van!

Nevettetek ám azon, hogy a nő, az nem hiányos férfi. Mintha ez ilyen gyerekkori élmény lenne, a lányok részéről. De elemi tapasztalatom az Egyházban az, hogy a papok, vagy a papok oldalvizén magukat jól érző emberek, főleg férfiak, a nőkről pontosan ugyanígy gondolkoznak. Tehát a nők, azok hiányos férfiak! Ennek az egyik verziója az, amikor a papok azt mondják a laikusokról, hogy azok hiányos klerikusok. Tehát, hogy elvileg mindenkiből lehetett volna klerikus, ugye. Ez világos. Vagy legalábbis kedves nővér. Már pedig az Istenkapcsolatnak a csúcsa ez, ezt jól tudjuk. Tehát ugye, ahogy ezt mi szoktuk mondani, ez a megszentelt életállapot. Ugye, a klerikusok ilyen állapotban vannak. Hogy ti miben vagytok, azt nem tudom, de talán egy ilyen hiányos életállapotban, tulajdonképpen egy ilyen torzó, amit ti alakítotok, mert már ott elrontottátok, hogy nem mentetek papnak. Ezért szorultok ránk természetesen, mert mi olyan előnyben vagyunk, amit ti soha nem tudtok behozni. J Ez világos. A nők pedig duplán hátrányos helyzetben vannak, mert nekik még esélyük sincs. Az a nő pedig, aki pap szeretne lenni, az a legnagyobb hülye. J  Ez a szemlélet azért virágzik ám nálunk is!

Összejöttem egy-két plébános barátommal, az ünnepek elteltével, és akkor nagyjából ugyanazt fogalmaztuk meg, hogy elég nagy teher ám az, amikor egy plébániát működtetni kell. Ez egy szörnyű rendszer. Világos, hogy én a magam módján, adott esetben a mi klasszikus struktúránkban ugyanazt csinálom, mint az a végtelenül jó szándékú, hívő, rendes orvos, aki minden jó szándékával együtt sem tud teljesen kilépni ebből a struktúrából. Egyszerűen nem tud! Mi pedig a nagyobb ünnepek után ezerszeresen átéljük, hogy hát jó esetben volt ennek valami lelki tartalma, rossz esetben annyit mondhatunk el egy folyamat végén, hogy na, vége lett, sikerült működtetni a rendszert. Megcsináltuk a Betlehemet, volt pásztorjáték, lementek a karácsonyi gyóntatások is, még egy keresztelő is volt. Aztán szépen megvoltak a misék. Szép számban voltak a hívek is! Tehát ez körülbelül ugyanaz, mintha azt mondanám, hogy a fejkvóta miatt elegendő diák jelentkezett az iskolába. Vagy az ágyra kapott lóvé miatt megfelelő volt a kihasználtsága a kórházi ágyaknak. Ugye 96%-os kihasználtsággal működött a kórház. Ezt mi pont ugyanígy csináljuk! Tehát, hogy három órát gyóntattam, három órából, és azt végig. J amikor pedig vége van ennek az egésznek, akkor azt mondja az egyik barátom: Tudod, január első vasárnapján arról beszéltem, hogy miért utálok beszélni. Tehát el lehet ide is jutni, sajnos. Úgy örültem, hogy nem találkoztunk két hétig, mert nem hallottam a saját hangomat. J Nem az, hogy titeket nem láttalak, hanem a saját hangomat nem kellett hallgatnom. Ehhez az egyházközséghez, többé-kevésbé 30000 ember tartozik. Hát hogy lehet azt ép ésszel csinálni! Hát sehogy nem lehet! Ha te pedig minőségi munkát szeretnél csinálni, akkor még reménytelenebb helyzetbe kerültél. Nyilván az orvosi munkával kapcsolatban, ezt ugyanígy el lehet mondani. Hát az orvos is nyűglődhet ezen, meg a pap is nyűglődhet ezen. A struktúra köre pedig szinte bezáródhat úgy, hogy alig bírsz valahogy kilépni belőle. Már-már örömteli pillanatnak tekinted azt, amikor normális tudsz lenni. Az orvosokat például szívből sajnálom a rengeteg adminisztráció miatt. Sokkal rosszabb helyzetben vannak, mert a fejetek fölött még az is lebeghet, hogy valamit elrontotok, és majd jól feljelentenek titeket. Hát ez egészen szörnyű!

Az utolsó pontunk. A szemléletmód. A hagyományos orvosi szemléletmódban, ezt egész nyugodtan állíthatom, még mindig a test-lélek dualizmus dívik. Vagyis az orvos dolga a test gyógyítása, a lélek, meg a szellem, nem az ő asztala. Tehát ilyenek, hogy érzések, érzelmek, ezek nem tételek. Ezzel szemben nyilván az volna jó, ha az embert embernek tartanánk. Eleve vannak olyanok, akik büszkén mondják, hogy ők már nem a test-lélek dualizmusban gondolkodnak, hanem test-lélek-szellem hármasában. De ez körülbelül ugyanaz. Tehát azért, mert három részre vagdaltam az almát, és nem két részbe van, attól még az almát nem látom egyben. Csak egy picit nagyobb szeletekre vágtam ugyanazt az almát. Tehát lehet most ezzel játszani, hogy test-lélek-szellem. Mert ezek mindig legalább annyit elfednek a lényegből, mint amekkorát kibontakoztatnak a megkülönböztetés révén.

Ide az orvosi példa, hogy külön osztályon fekszik az édesanya, és külön osztályon fekszik a csecsemő. Adott esetben órákig nem látják egymást, sőt általában ez így van! Aztán külön orvos nézi az anyát, és külön orvos a csecsemőt. Aztán két külön zárójelentés készül el, egy az anyáról, egy  pedig a gyerekről.

Az Egyházban, ennek pont a fordítottja van. Beton atya mondta azt, hogy az istennek hálát ad azért, hogy kibírta a szemináriumot úgy, hogy nem ragadt rá túl sok az egyházi kifejezésmódból. Ezért én is nap, mint nap hálát szoktam adni. Itt arra gondolok, hogy amikor bekerültem a papnevelő intézetbe, akkor felállt a szőr a hátamon, amikor valaki csillogó tekintettel azt mondta, hogy én azért érkeztem, mert fűt engem a vágy, hogy lelkeket mentsek meg. Nem értettem ezt. Hogy kell ezt csinálni?  Mi az, hogy lelkeket mentsek meg? Nem is értem ezt, komolyan mondom. Ezért vannak fenntartásaim azzal a kifejezéssel kapcsolatban, hogy lelki élet. Mi az, hogy lelki élet? Hát van olyan? Főként az ilyen szövegekre gondolok itt: Elmentem egy napra lelki életet élni. Hát ehhez gratulálok! Nem ettél, nem ittál, csak úgy lelki életet éltél? Hát ez csodálatos lehet. Akkor a papok meg lelkeket mentnek meg… Ezt komolyan nem értem. Egy számomra nagyon kedvelt atya szokta ezt mondani, hogy hát te lélek, hogy gondolhatod ezt? Ez annyira jó! Az orvos pont az ellenkezőjét mondja: Te test, hát mit csináltál ide, hát mit képzelsz te? Most ez amilyen röhejes, úgy a működésmódban és a szemléletmódban ez történik. Mit érdekel engem, hogy húzza a belét? Én a lelkét fogom gyógyítani. Mit érdekel engem, hogy mi van az egészségi állapotával, a lakáskörülményeivel, az emberi kapcsolataival? Engem egy valami érdekel, hogy bűnös-e vagy nem! Ugye, mert a bűn lényegi attribútuma, hogy bűnös vagy nem bűnös. Akkor pedig ezt nézem! Például én még az életemben egyetlen lelket sem mentettem meg, és remélem, hogy nem is fogok egyet sem. Akkor mit csinálok vele, ha megmentem? Ugye a papnevelő intézetben tanultam meg egy másik dolgot is, amikor felvilágosult szellemiségben a pap professzoroknak az volt az ars poetica-ja, hogy kérem szépen, ez itt a teológiai egyetem, tehát itt magukat nem embernek tekintjük, hanem maguk itt diákok. Maguk diákok, és akkor mi tanárok vagyunk, és akkor mi azért vagyunk – igaz, hogy pap vagyok, de ez nem számít, már a professzor részéről értve -, hogy a tananyagot átadjuk, és maga azt tanulja meg. Ha pedig nem teszi ezt, akkor kitaposom a belét. Ezek ám lenyűgöző élmények! Amikor valakit beíratnak az xy egyházi iskolába, és akkor megy az illető, hogy neki jaj de jó lesz ott, mert ott embernek fogják nézni, nem csak az lesz, hogy matek, meg kémia, meg magyar. Hanem hát, hogy Kiss Laci, meg Nagy Brünhilda lesznek. De persze nem, mert egyházi iskoláink bizonyos része ugye még jobban tapossa a diákok belét! Teszi ezt azért, mert akkor kiderül, hogy milyen jó az egyházi iskola. Persze nem az derül ki, hanem más, mégpedig az, hogy kitaposott béllel nem túl jó élni. Ez derül ki! Mint ahogy ennek az ellenkezőjére is van példa, amikor van valaki, aki nagyon szeret abba az egyházi iskolába járni, ahova jár. Erre én kérdeztem tőle, hogy tudnád leírni. Akkor erre ő azt mondta, hogy azért, mert az az élményem, hogy mi vagyunk ott a legfontosabbak. Második helyen van az Isten, a harmadik helyen meg a tanítás. Ez így egy elég jó sorrend egyébként! J Ez a szemlélet tükröződik, amikor Hajós Alfréd megnyerte a maga olimpiáját, rögtön kettőt is, és akkor még hátra volt neki egy építészeti államvizsga. Ekkor pedig a professzor iszonyú kegyetlenül megcsócsálta, de hát persze Hajós Alfrédet nem lehetett, ötös lett neki. Akkor utána így megenyhült a professzor, és azt mondta neki: Most pedig gratulálok az olimpiai bajnoki címeihez is! De addig nem mondta, addig meg is halhatott volna, ha nem tudta volna, amit kellett neki.

Most pedig valami széppel szeretném befejezni. A magzat-édesanya kapcsolatról:

„A baba váratlanul jött. A szülők több éve kidolgozott tervét keresztezte. Azonban meg sem fordult a fejükben, hogy elvetessék. Az anya rendkívül nehezen barátkozott meg az új jövevénnyel. Több hónapba telt, mire elfogadta, és megszerette őt. A 36. hetet elérve, megkezdődtek a szívhang vizsgálatok. Az első lelet 180-200 közötti pulzusfrekvenciát mutatott, ami a baba mozgásakor túllépte a 200-as határt is. Fölmerült az azonnali császármetszés lehetőség. Végül is naponkénti CTG-re rendelték be a kismamát. Első lépésben azt javasoltam neki, hogy gyermekét kezdje el gyengéden masszírozni a lelki kezével. Naponta több alkalommal, tetőtől talpig. Két nap múlva a pulzusfrekvencia alsó értéke 160 volt, a felső értéke pedig csak mozgás esetén érte el a 200-at. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy a vizsgálatot elkezdjék ritkítani. Miután az értékek még mindig elég magasak voltak, és várható volt, hogy a későbbiekben behatárolják a születendő gyermek életpályáját, és rontják az életminőségét, arra kértem az édesanyát, hogy a belső hangán a következőket mondja a gyermekének: „Váratlanul jöttél, nem voltunk felkészülve rád, időbe tellett, amire elfogadtunk és megszerettünk. Ezt úgy élhetted meg, hogy nem kellesz nekünk, nincs szükségünk rád, és fölösleges vagy. Ez szívszorító érzés lehet. Talán most már tudod, hogy elfogadtunk és megszerettünk, és fontos vagy nekünk.” A közlés mindkét oldalon drámai reakciókat váltott ki. Az anya közel tíz percen keresztül zokogott, a baba pedig mozgásában extrém nyugtalansággal reagált, ami tovább tartott az anya érzelmi sokkjánál. Félő volt, hogy ott helyben megszül. Mindketten megszabadultak ettől a súlyos érzelmi tehertől, ami egészen addig fogva tartotta őket. A következő CTG-én a pulzusfrekvencia egyenletesen 140-160 közötti tartományban mozgott. A kapcsolatuk, és benne ők maguk is meggyógyultak.”

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket! Szeretettel köszöntök mindenkit!

Egy kicsit több mint a fele megmaradt ennek a témának a mai alkalomra. Arról beszélünk, hogy hogyan lehetne kimutatni a reális párhuzamokat aközött, hogy a hitünk fejlődésében újból és újból egyfajta születésre, vagy újjászületésre vagyunk hívva, vagy pedig a hit fejlődése egy-egy ilyen születés-élmény vagy születés-történet nélkül eléggé nem tudna kibontakozni. Azt hívjuk segítségül, amit azok a kutatók, pszichológusok, pszichiáterek, orvosok adnak a kezünkbe, akik a szülés folyamatáról beszélnek, illetve a kisbabavárásnak annak a kilenc hónapjáról. Elmondanám csak felolvasás szinten, hogy mi volt az első négy szempont, és utána jöjjön a többi.

Először mindig azt mondom, hogy azok a hagyományos szempontok hogyan érvényesülnek jelenleg, amelyeken átmegy a várandós anyuka a gyermekével, a férjével, a szüleivel. Mert hiszen ez az egész egy rendszer. Utána pedig hozzáteszem azt, hogy mi volna inkább az a fajta struktúra, ami jobban megfelelne annak, ami a kisbabának jó, az édesanyának jó, az édesapának jó, meg a nagyszülőknek is jó. Innen pedig már csak egy ugrás, hogy azt mondjuk, hogy a társadalmunknak is mi az, ami sokkal jobb lenne.

Az első tehát az volt, hogy a kontroll és a felelősség az orvosnál van. Ezzel szemben lehetne úgy – és erre már vannak gyakorlati példák -, hogy a kontroll és a felelősség az anyánál van, a segítők pedig csak kísérik a szülést.

Aztán a második pont az volt, hogy az orvos világra hozza a babát, ezzel szemben pedig az áll, hogy az anya megszüli a gyermekét.

A harmadik, hogy a szülési fájdalom elfogadhatatlan. Ezzel szemben az áll, hogy a fájdalom elfogadható, normális és természetes.

Ezt egészíti ki a negyedik szempont, hogy a kórházi személyzet által okozott fájdalom elfogadható. Ezzel szemben a segítő arra törekszik, hogy ne okozzon fájdalmat.

Ugye ugyanezt látjuk a szülés folyamatánál, és ugyanezt látjuk a pap, a lelki vezető, a hittantanár, és a testvérkék között.

Az ötös. Valamilyen orvosi beavatkozás szükségszerű a szülés során. Ezzel szemben általában az orvosi beavatkozás elkerülhető, vagy elkerülhető volna. A szülés a maga természetes útján lezajlana, azt kísérni és segíteni kellene csupán. Mondok ide egy-két adatot. Magyarországon, a 90-es évek második felében, egy természetes úton lezajlódó szülés esetében átlagosan 4 orvosi beavatkozás történt. Most pedig megint csak a néhány évvel ezelőtti adatok: 70 és 95%-a a szüléseknek lezajlana a szüléseknek beavatkozás nélkül. Ezzel szemben Magyarországon ez a 90-es évek legvégén a spontán módon megindult szülések 5%-a történt úgy, hogy nem avatkozott bele az orvos valamilyen módon. Óriási különbségek!

Na most hadd térjek akkor rá az Egyházunkra! Mondjuk álljon most itt az ádventi élményem, hogy milyen az, amikor egy pap azt gondolja, hogy az ő hivatalából adódik, hogy egy folyamatban neki állandóan be kell avatkoznia. Neki állandóan szerepelni kell, neki állandóan beszélnie kell, neki állandóan valamerre terelnie és irányítania kell a másik embert. Meghívtak egy lelkigyakorlatot tartani, és elmentünk egy egész napra, és eljött az atya is, aki meghívott engem, de ő nem szólt, mivel én tartottam ezt a lelkigyakorlatot, de ott ült a körben. Mindezt a lelkigyakorlatot házaspároknak tartottam, és a következő dinamikája volt ennek az egy napnak, a mi kettőnk kapcsolatát illetően. Ő általában aludt, ebédkor elmondta nekem, hogy ez azért van így, mert hajnali 3 órakor felébredt, aztán nem bírt visszaaludni, úgyhogy ezt a lelkigyakorlat alatt pótolta. Ez még teljesen rendjén volna, de néha felébredt. Ekkor kezdődtek a bajok!  Ugyanis mindig, amikor egy kicsit felébredt, és mondjuk a pulzusa felment 60 fölé, akkor rögtön úgy gondolta, hogy bele kell szólnia abba, ami éppen történik. Mondjuk éppen mondom azt, hogy hát most itt házaspárok vannak, akkor hozzuk példának a Szent Családot, hogy ami kevéske információnk rendelkezésre áll, hogy ők hogyan is csinálták ezt, ha már annyira rendszerszemléletűen tekintjük a dolgokat. Erre rögtön jelentkezett, és azt mondta, mielőtt még elkezdhettem volna beszélni, hogy ne tekintsük azért a Szent Családot példának, mert az egy novum, az egy unicum. Hát a Szűzanya? Meg a Szent József? A kis Jézusról nem is beszélve… Hát ez nagyon jó, mondom magamban, mert a következő másfél órám erről szólt volna. Hát valahogy azért kivágtam magam! Aztán elmondtam ezért, hogy tekintsük mégiscsak a Szent Családot példának. Hozzátettem azt is, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyok, hogy antitézisként itt ül mellettem egy másik atya, és ez egy sajátos dinamikát hoz a lelkigyakorlatunkba. Persze nem mondtam, hogy ezt csak gondoltam. J

Erről most eszembe jutott egy másik is. Megszokható az, hogy nem te csinálod azt a folyamatot, ami a te életed, hanem a pap szóljon ebbe bele, állandóan, folyamatosan vágjon közbe, és mondja meg, hogy mi hogyan is van. Egy kedves félreértés történt. Ma temettem, és akkor azt mondja a kántor, hogy képzeljem el, hogy mi történt néhány héttel ezelőtt. Amíg én még nem érkeztem meg, egyszer csak így hihetetlen feldúltan és idegesen bejön oda a papi öltözőbe egy gyászruhás asszony, és kérdezi tőle, hogy a Szentatya itt van-e már? A kántor egy kicsit képzettebb volt ezekben a kérdésekben, úgyhogy azt válaszolta, hogy a Szentatya jelenleg, tudomása szerint Rómában tartózkodik. Nem valószínű, hogy az óbudai temetőben megjelenne, itt a közeljövőben. Mire a szívéhez kapott ez a gyászoló asszony, és azt mondta, hogy az lehetetlen, mert én néhány nappal ezelőtt beszéltem vele, és megígérte nekem, hogy itt lesz az óbudai temetőben. Erre a kántor azt mondta, hogy ő el tudja képzelni, hogy az nem a Szentatya volt, hanem a Ferenc atya lehetett, és van azért egy kis különbség kettejük között. Nem csak a római lakóhely, hanem hát más is. Erre az asszony még feldúlva elővette a naptárát, hogy megnézze, hogy tényleg így van-e. Mondja erre, hogy igen-igen, itt van, hogy Pál Szent Ferenc atyával beszéltem. A kántor mondja, hogy még azért nem szent, de Ferenc atyának, Ferenc atya, és biztos fog jönni. Hát erre megnyugodott az asszony, hogy a dolgok jó úton haladnak.

A másik, ami megint csak ilyen hétköznapi történet, hogy amikor leesett az első nagy hó, akkor agy autós kollégám nem tudta bevenni a kanyart, ennek következtében egy kőoszlopnak, jó alaposan nekiment. Pont mögötte mentem. Nagyon beijedt, hogy én neki fogok menni. De nem mentem neki, hanem szép, lassan kikerültem, és megálltam, hogy egyáltalán mi is történt vele. Mire én odaértem, ki tudott szállni az autóból, és eszméletlenül káromkodott. Akkor megvártam, amíg ötször vagy hatszor elmondja még ugyanazt, és akkor agy megállt, rám nézett, és azt mondta, hogy: De köszönöm magának, hogy megállt! Akkor, abban a pillanatban erősödött meg az, amit már egyébként is sokszor tudtam, hogy ha én most beleszólok ebbe a folyamatba, tehát olyan jó paposan, és azt mondom, hogy hát ne is haragudjon, de én itt mégiscsak a körzeti pap vagyok, tehát illetékes ebben a karambol ügyben. A karambolban nem is annyira, de hát ezek a szavak, hát nem is tudom… körzeti megbízottként engem érintenek, és nem tudná-e esetleg a felmenőit szidni, mint a Jóistent. Akkor ez nem történt volna meg. Ő valahogy ettől az élménytől húzódott ki abból a teljes eszméletvesztést súroló helyzetből.

A szülész két legfontosabb segítőjét tudjátok-e, hogy mi vagy ki? Ezt is az okos könyveink egyikében olvastam, hogy ezek az idő és a türelem. Ezt a papoknak is lehetne ajánlani, hogy a hívő ember segítésének két legfontosabb segítője az idő és a türelem. Anyucik szoktak hihetetlenül feldúltan meg feszülten érkezni, és azt várják tőlem, hogy azonnal ültessem le a kölyküket, és beszéljek a fejükkel. Szinte az egész egy óra mással sem telik el, minthogy őt megnyugtassam, hogy erre nincs szükség, mert a dolgok úgy, ahogy folynak, mennek előre, nem mennek annyira rossz irányba. Lehet, hogy némi komplikációk vannak, de ez adott esetben belefér, az a természetes folyamatnak a része.

Meséltem azt nektek, hogy van Nyugat-Európában egy olyan intézet, amely arról híres, hogy nagyon jó szakemberek dolgoznak benne, és nagyon komoly ügyekkel foglalkoznak. Ezért aztán rengetegen fordulnak oda, és egy év a várakozási idő, amíg valaki be tud oda jutni. Egy külön kutatást végeznek azzal kapcsolatosan, hogy egy év elteltével a leendő klienseknek a legnagyobb része már megoldotta a problémáját. Nem is volt rájuk szükség! Ezt persze gondolom, nem írják fel a statisztikájukba, hogy ezeket ők megoldották, pusztán azáltal, hogy nem fogadták a klienseket.

Na most ide tartozhat még az is, hogy nyilván ennek a hátterében az a kép áll, hogy amikor egy asszony szül, akkor ezt az egész folyamatot egy gép működéséhez tudnánk hasonlítani, a mechanisztikus világszemlélettel. Amikor úgy tűnik, hogy a hűtővíz kezd elfolyni, akkor rögtön be kell avatkozni. Nem feltétlen kell rögtön beavatkozni. Minden esetre lehet, hogy a dolgoknak kell engedni némi kis szabad folyást.

Ide tartozik még az is – és ez az utolsó gondolatom ide -, hogy nyilván ebben a rendszerben a nőt betegnek kezelik. Ő beteg, aki kórházban van. Tehát mindenképpen beavatkozásra szorul, mert ez az egész folyamat egy olyan, nem természetes folyamat, ami az orvos nélkül nem is tudna jól lejátszódni. Ez ahhoz hasonlítható az Egyházunkban, amikor egy hozzánk betérőt, eleve gyógyítandónak és hülyének tartunk. Eleve olyan valakinek, aki semmi másért nem jöhetett a paphoz, csak azért, mert hülye, rászoruló, és mindenképpen arra van szüksége, hogy a pap segítsen neki. A papok hihetetlenül nem tudnak disztingválni. Ha valaki jön hozzájuk, és egyszerűen csak partnernek akarja magát tartani a pap mellett, akkor nagyon sok pap ezt egyszerűen képtelen elviselni. Tehát mindenképpen nekiáll okoskodni, tanácsot adni, akármit csinálni. Ahelyett, hogy képes lenne úgy létezni, hogy ez egy partnerkapcsolat.

A hatos pont. Ha szülés megkezdődött, akkor folyamatosan előre kell haladni. Ha ez nem elég folyamatos, akkor be kell avatkozni. Ez a hagyományos struktúra filozófiája. Ezzel szemben, minden szülésnek megvan a saját ritmusa! Az akár stagnálhat is! Okos könyveink egyikében olvasom, hogy Magyarországon – és minden országban más ez -, 26 óra az átlagszülés folyamata. Ez a norma. Ha úgy tűnik, hogy nem érünk a végére, akkor bele kell húzni, mert akkor nem teljesítjük a normát. A pap nagyon sokszor találkozik ezzel a jelenséggel, hogy vannak emberek, akik lassabban haladnak. Jött hozzám valaki, aki nagyon aranyos volt, és arról beszélt, tizenöt évesen, hogy ő úgy gondolja, hogy már soha nem találja meg az élete párját. Úgy elfacsarodott a szívem rögön. J Milyen reálisan látja a világot. Miután zenével foglalkozik ez az ifjú ember, ezért azt találtam neki mondani, hogy hányféle ritmus van a zenében? Ugye nemcsak négy negyed létezik, léteznek lassabb ritmusok is. Hát attól még az is lehet akár jó zene is! Nem kell mindent pörgetni! Ettől az egy dologtól egészen megnyugodott.

Aztán ide tartozik az is, hogy nagyon sok asszonynak igen komoly nehézsége az, hogy ezt az egész folyamatot ő maga is, egyfajta produkcióként, vagy teljesítményként értelmezi. Ahol, ha 2 óra a norma, akkor legalább 18 órán belül végezni kell. Párizs-Dakar! Szóval, jól van, hogy elég nehéz, de azért csak nem leszek már az utolsó, mert az annyira ciki! Tehát legalább az első felébe jussak már be. Ezért volt olyan nagyon fontos beszélni arról, hogy a hit az egy folyamat, amely folyamatban törvényszerű az a lépés - az érett hitet szinte el nem éri az a valaki -, hogy a külső jelenségek alapján nem lép vissza az ember. Adott esetben a serdülő kornak a kétségeiben, és kérdésfeltevéseiben, utána a felnőtt kornak a szkeptikusságában, a túl nagy racionalitásában, és a többi. Éppen, hogy ezek a látszólagos visszalépések, a hithez képest vagy a hitből való éléshez képest, nemcsak, hogy elfogadhatók, vagy eltűrhetők, hanem ezek nélkül a folyamat nem is megy igazából előre. Neki adott esetben, amikor a hitében fejlődik, lehet, hogy az a látszólagos stagnálás vagy visszalépés az, amire szüksége van. Olyan érdekes dolgot mondott valaki, lehet, hogy itt is van. Biztos örül neki, hogy most róla beszélek. Szóval azt mondta, hogy tudod atya, most XY, a lelki vezetőm, és pontosan tudom, hogy nem ő a legjobb, és hogy néhány év múlva ki fogom őt nőni, de most ott tartok, hogy az, amit tőle kapok, az pont jó nekem. Ez egy zseniális meglátás! Ez sokféle kapcsolatunkban lehet így. Az ember reflektálhat arra, hogy igen, én még innen tovább tudok menni, mint ahogy a felnőttkorban vagy serdülőkorban is nyilván vannak higgadt pillanatok, amikor valaki azt mondja, hogy na jó, azért nem valószínű, hogy ennek itt lesz vége. Vagy a vágy szintjén, vagy az elképzelés szintjén, vagy a realitás szintjén tudja, hogy tovább fog menni. De most, itt tart, és ha most itt tart, még akkor is, ha felismerte is azt, hogy itt tart, ezt a folyamatot akkor sem kell siettetnie! Még akkor sem, ha már megfogalmazódott az benne, hogy hűha, már lassan szeretnék átlépni. De még talán inkább ide tartozom. Ahogyan emlékeztek, hogy mondtam, hogy milyen idős emberek, milyen hit-fázisba tartoznak, ott volt, hogy sokkal többen tartoztak a kettő között szintbe, mint markánsan valamelyikbe. Amikor valakik egy ilyen köztes állapotban van, akkor nem kell azt siettetni! A serdülőkort siettetni nem jó, mert aztán meglesznek a hátrányai. A lélektani folyamatokat nem nagyon lehet siettetni! Ugyanúgy, ahogy a fizikaiakat sem. Nem nagyon lehet, hogy az a növény gyorsabban nőjön. Erről egyszer beszéltem is, hogy csináltak ilyen kísérleteket, és mindent elkövettek, hogy gyorsabban nőjön az a növény, de nem ment. Egy picit lehet befolyásolni, de nincs nagyon értelme. Amit az ember megpróbál átugrani, mondjuk a serdülőkort, mert túl sok jelzést kapott, hogy te olyan rendes serdülő vagy, te nem vagy balhés, úgy szeretünk téged, bezzeg az a Pisti, meg az a Rozi, hát azok fekete cuccokba járnak, meg elkezdtek cigizni, ez szörnyű! Te meg milyen jó vagy! Amikor pedig az illető ilyenkor nagyon ad a másik szavára, akkor még ráhúz, és kimarad ez a korszak. Akkor utána, amikor megházasodik, 30-50 évesen próbálja mindezt bepótolni, mert hiányzik neki, az hogy ütközzön, hogy balhézzon, hogy esztelenségeket csináljon. Kell neki ez is egy kicsit!

Ide tartozik az, amit a könyveink nagyon említenek, hogy főleg azok, akik állandóan mindent kontroll alatt akarnak tartani, és ezt a folyamatot egy teljesítménynek veszik, ők átélik ezt a félelmet, hogy a testük, magától működik. Hogy olyan folyamatok zajlódnak le a testükben, amiket egyáltalán nem tudnak uralni. Nemcsak egy-egy mozzanat a kilenc hónap alatt, hanem folyamatosan ilyen jelenségek zajlanak le, hogy egyszerűen csak rá tudnak csodálkozni, hogy a testük csinál magától egy csomó mindent. Ez az élmény félelmetes lehet annak, akit egy kicsit a mai világ szemlélete jól megragadott, és főleg, ha az Istenkapcsolatba nem gyakorolta be azt, hogy mi az, hogy ráhagyatkozom az Istenre, hogy nem kell nekem mindent csinálni. Emlékeztek a Szentírásra? Azt mondja Jézus, hogy az Isten országa, olyan, mint az elvetett mag, szárba szökken, és magától fölnő! Az a görög szó szerepel itt, hogy automatikusan! Ez van benne a Szentírásban! Annyit kell tennem, hogy elvetem a magot, és utána az automatikusan fölnő. De az ember, aki mindent maga akar csinálni, és mindent uralni akar, az félelmet élhet át ilyenkor! A lelki folyamatoknak is megvan a maguk lelki szabadságuk. Olyan értelemben is, hogy nem tudom kézben tartani. Ezért én ez ellen nagyon szoktam viaskodni, mert én is az a fajta vagyok, aki nagyon kézbe akarja tartani a dolgokat. Már annyi csírányi bölcsességre eljutottam, hogy mondjuk egy ilyen megerőszakolt folyamatnak már nem a legvégén fedezem föl, hogy már megint, mit csináltam? Hogy már megint valami olyan természetes lelki folyamatot próbáltam gúzsba kötni, eltiporni, nem tudomást venni róla, ami úgyis jár a maga útján. Nem fog az én parancsszavamra megállni, hanem az automatikusan működik. Legjobb, hogyha tiszteletben tartom, hogy ez így van. Ez nem jelenti azt, hogy abban a pillanatban, hogy felismertem egy ilyen folyamatot, megszűnök erkölcsi lénynek lenni. Nehogy ebbe az irányba kezdjük ezt elvinni, hogy felfedeztem egy folyamatot, a kívánságaim világát, és akkor azt állítom, hogy ez automatikusan megy, már csak a tárgyát kell megtalálnom, és akkor happy end! Nyilván én nem erről beszélek.

Ide tartozik az, hogy lelkipásztorként találkozom sokszor azzal, hogy valaki jön, és a beszélgetésnek a lényegi része tulajdonképpen egyetlen kérdés, hogy atya normális vagyok-e vagy nem? De nem azért, mintha bármi olyat tenne, ami ezt a kérdést indokolttá tenné, nem is csinál semmi olyat, egyszerűen csupán valami olyan történés van az életében, amivel kapcsolatban ezt éli meg, hogy ez csak úgy zajlódik bennem, csak úgy történik. Akkor most én hülye vagyok? Most én nem vagyok normális? Ekkor azért szoktak hozzám fordulni, mert hogy én biztosan sok ilyen helyzetet láttam már, nekem van tapasztalatom arról, hogy ez mással is szokott így lenni? Ez annyira tipikus. De ezzel egyébként nincs is semmi baj. Már úgy értem, hogyha valakiben ez felmerül. Egyáltalán nem cikizni akartam senkit, ezt ne értsétek félre. Csakhogy ennek a folyamatnak lehet egy ilyen jelensége is.

A hetedik. A technikai tudás a mértékadó. Ugye ez a hagyományos, mechanisztikus orvosi szemlélet. Ezzel szemben a tapasztalati, élmény szintű tudás, amit az édesanya él át, amit a magzat él át, amit az édesapa él át, az egyenértékű a technikával, és a technikai tudással és felkészültséggel. Na itt nagyon meg kell állni! Vagyis, hogy az édesanyának, az édesapának a tapasztalati szintű, gyakorlati tudása, élményvilága; illetve az édesanya és a magzat közötti kapcsolat, ezek legalább annyira jelentősek, mint az orvosi felkészültség és a technikai tudás. Tulajdonképpen ezen a területen, itt a születést illetően, hihetetlenül le vagyunk maradva. Itt gondolok a hölgyekre, nem is annyira magamra! J Fogok néhány nagyon szép történetet elolvasni arról, hogy mit jelent egy magzat-édesanya kapcsolat.

Ennek egy szimbolikus képe lehetne az, amikor az édesanyát vizsgálja az orvos, és először a leletet nézi meg, és utána néz az emberre. Ez egy szimbolikus gesztus!  Ahogy eszébe sem jut, hogy először az embert nézze meg, és utána azt, ami e leletben van! Ennek felel meg az, amikor a paphoz, vagy a plébániai irodába érkezik valaki, és ott egyáltalán nem egy ember érkezett meg, legalábbis a pap, vagy az irodista részéről, hanem egy ügy, egy eset, amit ő szakmailag roppant korrektül fog kezelni, főleg, ha ezt adminisztratív módon el lehet intézni. Számon is kéri az embertől, hogy nem tudta azt, hogy ő hova is tartozik? A páros oldal az már nem ide tartozik, kedvesem, csak a páratlan tartozik ide, magának ezt tudnia kellett volna. A technikai tudásának a birtokában úgy gondolja, hogy a másik egy hülye! Az pedig, amivel ő jött hozzá, az nem is számít. Nem számít, hogy ő például azzal jött, hogy neki meghalt az anyukája. Ez ebben az esetben, ez a tapasztalati tény, ez nem érdekes, ami érdekes csupán, az hogy én tudom, hogy a páratlan oldal ide tartozik, a páros oldal pedig nem. Sokszor hallom azt, amikor az emberek arról beszélnek, hogy atya, én nem tudom, hogy jól imádkozom-e? Itt pedig nem arra gondolnak, hogy ennek van egy megtanulható része, hanem hogy ezt én szabályosan csinálom? Ekkor pedig, úgy kell belőlük előcsalogatni azt, hogy miért, mégis mit élsz meg, miközben imádkozol? Mond, mi a te tapasztalatod, miközben imádkozol? Ekkor pedig lehet, hogy életében először fogalmazza meg egy 60 éves bácsi, hogy hát ő tulajdonképpen ezt, meg azt éli meg. De 60 év alatt nem volt egy pap, aki megkérdezte volna tőle, hogy amikor az Istenkapcsolatát az imádság formájában éli meg, akkor mit is él át. Ez pontosan ugyanaz, amikor valaki bejön a kórházba, és a kutya se kíváncsi rá, hogy ő mit él át. Ahogy emlegettem nektek, hogy az orvosom, aki a térdemet eltolta, és rám szólt, miközben mondtam neki, hogy mit élek át, azt mondta nekem, hogy fogjam be a szám, mert orvosnál vagyok. Vagyis ő sokkal jobban tudja, hogy mi van a térdemmel, mint én. Meg emlékeztek, amikor meséltem nektek, hogy mondta nekem, hogy szedjek be fájdalomcsillapítót, és úgy biciklizzek! Persze! Tehát ebben a hagyományos szemléletmódban ugyanezt látjuk. Tehát, az, hogy te mit élsz át, az mindegy. Nem sok különbséget látok ám aközött, hogy jön valaki az orvoshoz, és azt mondja, hogy ő lehangolt, és ez, meg az van vele, nem látja az élete értelmét, és akkor az orvos semmi mással nem foglalkozik, csak felír neki egy gyógyszert. De semmi más nem történik. Jó, ha pszichiáter, akkor is mondhatja azt, hogy és ezen kívül még vannak más lehetőségek is, ez, meg ez, meg ez, itt és ott és amott. Ez csak tüneti kezelés kérem! Én ehhez értek, de azért van más is! Ennek szerintem egy az egyben megfeleltethető az, amikor valaki jön, és amikor elkezdi úgy igazán mondani, hogy mi az ő baja, akkor a pap berezel, és elkezdi mondani a szentírási mondatokat. Ez ugyanaz! Felírja neki receptre, azt, hogy. Az egyik kedvencem az, hogy amikor valaki ki van készülve, kiesett a szíve, lógnak a belei, és akkor a következő mondatot kapja: „Senki sem kap nagyobb terhet Istentől, mint amennyit el bír viselni!” Ugye, ahogy Örkény István is  látja, hogy azok ott mögötte nem a kötelek, amiket húz, hanem az ő belei. Szóval ez ugyanaz, felírom neki a szentírási mondatot, receptre. Akkor menjen, váltsa ki, aztán érezze jól magát! Ha pedig nem segített rajta, akkor eljön még egyszer, és felírjuk még egyszer, mert nem szedte még eleget. Szedje be rendesen! Hát hogy szedte be? Ezt nem úgy kell beszedni! Mert itt az a lényeg, hogy reggel, délben és este kell beszedni, éhgyomorra.

Egy érdekes dolgot hallottam nemrég. Ugye emlékeztek, amikor beszéltem arról, hogy a vallásosságnak megvan az a jelensége, amikor valaki akkor éli át azt, hogy a dolgok rendjén vannak, hogyha a szertartásnak minden eleme a helyén van. Éppen erről beszéltem szombaton, és a kántor feldúltan jött le, hogy akarok veled beszélni atya, a te beszédedről. Ez nagy dolog ám, ha a kántor figyel a pap beszédére! J Elmondtam neki, amit nektek, hogy a védikus papságban ugye két pap végzi a szertartást, és a harmadik azért volt, hogy felügyelje a folyamatot, és ha valaki valamit elrontott, ő azt kijavítsa, mert ez csak így működik. Ugye ez a mágikus szemlélet. Erre pedig azt válaszolta, hogy ő elvégezte kántorként a liturgikus képzőt, és ő ott azt halotta az atyától, hogy a papszentelésnél azért kell, hogy három püspök legyen jelen, mert ha valamelyik elrontja, akkor azért még érvényes legyen. Hát majdnem hanyatt estem. Kötve hiszem, hogy azért kellene három püspök a papszenteléshez, hogy ha mondjuk nem elég nagy a tenyere az egyik püspöknek, akkor a másik kipótolja azt, vagy ilyesmi. Furcsa ez, amikor a lényeg, meg az ideológia összefonódik. Ugye azt tudjátok, hogy az átváltoztatáskor, amikor a kenyér és a bor fölött elmondom Jézus szavait, és az Krisztus testévé és vérévé változik, akkor azt mondja a szentségi teológia, hogy ha én elrontom a szavakat, akkor meg kell ismételni. Mert a Szentség lényegéhez tartozik hozzá az, hogy a nagy betűs szöveget, azt szó szerint mondjam el. Ha pedig elrontanám, akkor jaj, jaj! Ennek a fonákja akkor vált nagyon világossá számomra, amikor elmentem egy idősotthonba misét tartani, és a főnököm odaadta az ő zsinat előtti misekönyvét. Abban pedig ezek a leglényegesebb szavak máshogyan szerepeltek. Puff neki! Most akkor mi van? Ez ugyanaz, amikor az idős néni azt mondja, hogy ez a Miatyánk már nem az a Miatyánk, mert hogy lehet, hogy Mi atyánk, aki a mennyekben vagy, hát az úgy nem érvényes, hanem úgy jó, hogy Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, így a jó. Múltkor azon derültem, amikor egy bibliodráma csoportban voltam, és a legáhítatosabb pillanatban, egyszer csak csengettek. Az egyik valaki erre felkiáltott, hogy: „Ki az Isten?” A többiek próbáltak egy kicsit úgy csinálni, mintha nem hallották volna, én meg majd meghaltam a röhögéstől.

Akkor most olvasok nektek valami szépet. Ugye azzal kapcsolatosan, hogy a tapasztalati, élmény-szintű tudás, milyen fontos. Legalább egyenrangú a technikai felkészültséggel. Lelki köldökzsinór, ez a könyv címe. Nagyon jó, már alig lehet megkapni, és nagyon drága, de nagyon megéri megvenni.

„XY a 22. terhességi hétben van. Rögtön az óra elején sikerült a babájával kapcsolatot találnia. (Ugye itt egy magzat-édesanya kapcsolatfelvételről van szó, amit a segítő egy kicsit megsegít. P.F.) A baba viharos gyorsasággal megindult az anyja szíve felé. Alatta landolt, majd kopogtatott hármat. Az anyának az az érzése támadt, hogy a gyereke játszani szeretne vele. A megfogalmazást azonban nem követte tett.  A pici pár másodpercet kivárt, majd visszatért kiindulópontjára, behúzódott a méh sarkába és mozdulatlanná vált. (A segítő erre ezt mondja:) Én azt mondtam az anyának, hogy úgy tűnik a babája most neheztel rá, mert nem játszott vele. Az anya azonosulni tudott a közlésemmel, és a gyermek abban a pillanatban elindult fölfelé, és elkezdtek játszani.”

Ilyeneket, egy párat fogok olvasni még, hogy az a tapasztalati tudás, ami nemcsak az édesanyában, a magzatban és kettejük között, hanem az édesapával együtt, hármójuk között van, az legalább olyan fontos, mint az, hogy mit mutat az ultrahang.

Na most a légkör, a hangulat, a környezet nem lényeges. Ez a klasszikus modell. Ezzel szemben: de, lényeges!

Két, nagyon találó történet. Az egyik édesanya arról beszélt, hogy amikor megszületett a kisbabája, ő egy ilyen feltartóztathatatlan sírást élt át. Zokogott egyszerűen. Akkor pedig egymás után szóltak rá, hogy fejezze már be, hát miért nem örül inkább, hogy megszületett a babája. Hát ilyenkor nem szabad sírni.

A másik anyuka meg azt mondta, hogy őt pedig egy ilyen hihetetlen, ellenállhatatlan nevetés kerítette hatalmába, és ugyanúgy rászóltak.

Mindenféle irracionális dolognak a leértékelése.

A légkör, a hangulat, a környezet, a színek, a hangok, a jelenlévők személye, a kapcsolatok és minden, nagyon fontosak! Ezek adott esetben irracionálisnak tűnhetnek, megfoghatatlanok, és közben nagyon fontosak, és igenis számítanak! Ha pedig a vallás felől nézzük, akkor néha olyan fájdalmat okoz az nekem, amikor kiderül az, hogy 19-20 éves fiatalokból a vallásnak az irracionális értékelése, tökéletesen hiányzik. Vagyis teljesen bevették ezt a szemléletet, ami ma uralkodik. Amikor pedig mesélek nekik egy-két történetet, és mondjuk azt a piszokságot csinálom, amit veletek is, hogy egyet és mást nem értelmezek, akkor dühösek lesznek rám, egyrészt, mert nem tudnak mit kezdeni a történettel. Mert ha ez nem egy tantörténet, akkor az nekik mér sok, mert vannak benne olyan elemek, amiket nem tudnak megragadni, nincsenek kifejtve. Aztán pedig, ha nem magyarázom meg, akkor kifejezetten ingerültek lesznek. Most karácsony előtt történt az meg, hogy elmondtam egy történetet, amin el kellett volna gondolkozni, és erre ilyen ösztönös felkiáltás jött több helyről, hogy ezt most nem tehetem meg velük, hogy nem mondom meg, hogy ez mit jelent. Én így nem mehetek ám el! Jön a karácsonyi szünet, és így hagyom őket, hogy nem tudják, hogy mi a történetnek a mondanivalója. Aztán visszatértem erre később, és egy picit mondogattam erről, ahol ott voltak ugyanezek a fiatalok egy baráti társaságban, és az egyik azt mondta nekem: Na de atya mi nem tudunk mit kezdeni, ezzel a se füle, se farka történetekkel! Ez pontosan kifejezi ezt a szemléletmódot! Amikor egy orvos azt mondja, hogy hagyjuk már ezt, hogy zene, meg ilyenek… Nem tudom, hogy tudjátok-e? Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a kisbaba felismeri azokat a zenéket, amelyeket magzatkorában hallott, felismeri az édesanyja hangját magzatként, de az édesapja hangját is felismeri! Sőt, felismeri azt a mesét is, amit neki gyakran meséltek! Egészen másképp reagál a már ismert mesére.

A légkörről, vagy a hangulatról annyit, hogy nyilván nem mindenkinek a rózsaszín a jó. Van, aki feketében szeret szülni! Ugye ide tartozik az is, hogy nagyon sok kórházban, nem szülhetnek saját ruhában. Akkor, amikor már komolyra fordulnak a dolgok, csak a kórházi ruhában lehet lenni. Ide tartozik ez, amit a nővérem mondott – hozzátenném, hogy ő egy klasszikusan skizoid alkat, őt hagyják békén, ez az ő életfilozófiája -, hogy ő a következőképpen szült. Az orvosa éppen a Balatonon nyaralt. Mivel ő az egészségügyben dolgozik, az utolsó pillanatig várt, hogy közölje a környezetével, hogy egy-két perc múlva meg fog születni a kisbabája. Ezért aztán, amikor már nem lehetett tovább várni, akkor mondta, hogy most kezdődik, és betolták őt oda, ahol a szülés történt, és ő megkért mindenkit, hogy menjenek ki. Úgy vajúdott több, mint három órát, hogy nem volt bent senki. Azt mondta nekem, hogy az volt a legjobb időszak ebben az egész folyamatban. Hálálkodott az orvosának, hogy a Balatonon nyaralt, mert csak a szülés végére érkezett oda. Azt mondta, hogy hát ez csodálatos volt. Tehát nem mindenkinek a rózsaszín a jó!

De a kérdés az, hogy megvan-e az a kérdésfeltétel, hogy őneki mi a jó? Nem feltétlenül örül mindenki annak, hogy huszonöten fogják a két kezét. Nem biztos, hogy akkor kap levegőt.

A kilencedik pont. Itt három rövid dolgot szeretnék mondani. A hagyományos szemléletben a nő tárgy. Ezzel szemben: alany. A nő: hiányos férfi. Ezzel szemben: nő. A test, az egy gépezet. Ezzel szemben: nem, egy élő szervezet.

Na most, ez, hogy a nő tárgy, vagy alany. Amikor a pap esetekben gondolkozik, számokban gondolkozik. Az egyik atya mondta nekem, a számára válságos pillanatban, amikor kiderült, hogy 30 alatt van a leendő bérmálkozók száma, és ha majd fel kell küldeni ezt az adatot a főhatóságnak, akkor azt majd egy nagyon fontos valaki el fogja olvasni, és akkor azt fogja látni, hogy 2-sel kezdődik a mi egyházközségünkben az idei bérmálkozottak száma.  Akkor majd behívatott engem, és a következőt mondta: Atya, húzzunk rá! Hogy mire, mit húzzunk rá, azt nem sikerült igazán megértenem. Azért némi ellenérzésemet kifejeztem, mire látta, hogy én egy reménytelen eset vagyok, és nem fogok ráhúzni, úgyhogy erre behívatta a hitoktatót, és meggyőzte őt arról, hogy a nagyobbacska általános iskolások lebérmálkozhatnának az idén, hogy 3-sak kezdődjön a statisztikánk. Na, ez körülbelül ez!

Ugye mondtam, hogy az egyházközségünkben, a tavalyi esztendőben 15500 szentáldozás történt. Igen! Nem mondtam még? Pedig bizony, így van!

Nevettetek ám azon, hogy a nő, az nem hiányos férfi. Mintha ez ilyen gyerekkori élmény lenne, a lányok részéről. De elemi tapasztalatom az Egyházban az, hogy a papok, vagy a papok oldalvizén magukat jól érző emberek, főleg férfiak, a nőkről pontosan ugyanígy gondolkoznak. Tehát a nők, azok hiányos férfiak! Ennek az egyik verziója az, amikor a papok azt mondják a laikusokról, hogy azok hiányos klerikusok. Tehát, hogy elvileg mindenkiből lehetett volna klerikus, ugye. Ez világos. Vagy legalábbis kedves nővér. Már pedig az Istenkapcsolatnak a csúcsa ez, ezt jól tudjuk. Tehát ugye, ahogy ezt mi szoktuk mondani, ez a megszentelt életállapot. Ugye, a klerikusok ilyen állapotban vannak. Hogy ti miben vagytok, azt nem tudom, de talán egy ilyen hiányos életállapotban, tulajdonképpen egy ilyen torzó, amit ti alakítotok, mert már ott elrontottátok, hogy nem mentetek papnak. Ezért szorultok ránk természetesen, mert mi olyan előnyben vagyunk, amit ti soha nem tudtok behozni. J Ez világos. A nők pedig duplán hátrányos helyzetben vannak, mert nekik még esélyük sincs. Az a nő pedig, aki pap szeretne lenni, az a legnagyobb hülye. J  Ez a szemlélet azért virágzik ám nálunk is!

Összejöttem egy-két plébános barátommal, az ünnepek elteltével, és akkor nagyjából ugyanazt fogalmaztuk meg, hogy elég nagy teher ám az, amikor egy plébániát működtetni kell. Ez egy szörnyű rendszer. Világos, hogy én a magam módján, adott esetben a mi klasszikus struktúránkban ugyanazt csinálom, mint az a végtelenül jó szándékú, hívő, rendes orvos, aki minden jó szándékával együtt sem tud teljesen kilépni ebből a struktúrából. Egyszerűen nem tud! Mi pedig a nagyobb ünnepek után ezerszeresen átéljük, hogy hát jó esetben volt ennek valami lelki tartalma, rossz esetben annyit mondhatunk el egy folyamat végén, hogy na, vége lett, sikerült működtetni a rendszert. Megcsináltuk a Betlehemet, volt pásztorjáték, lementek a karácsonyi gyóntatások is, még egy keresztelő is volt. Aztán szépen megvoltak a misék. Szép számban voltak a hívek is! Tehát ez körülbelül ugyanaz, mintha azt mondanám, hogy a fejkvóta miatt elegendő diák jelentkezett az iskolába. Vagy az ágyra kapott lóvé miatt megfelelő volt a kihasználtsága a kórházi ágyaknak. Ugye 96%-os kihasználtsággal működött a kórház. Ezt mi pont ugyanígy csináljuk! Tehát, hogy három órát gyóntattam, három órából, és azt végig. J amikor pedig vége van ennek az egésznek, akkor azt mondja az egyik barátom: Tudod, január első vasárnapján arról beszéltem, hogy miért utálok beszélni. Tehát el lehet ide is jutni, sajnos. Úgy örültem, hogy nem találkoztunk két hétig, mert nem hallottam a saját hangomat. J Nem az, hogy titeket nem láttalak, hanem a saját hangomat nem kellett hallgatnom. Ehhez az egyházközséghez, többé-kevésbé 30000 ember tartozik. Hát hogy lehet azt ép ésszel csinálni! Hát sehogy nem lehet! Ha te pedig minőségi munkát szeretnél csinálni, akkor még reménytelenebb helyzetbe kerültél. Nyilván az orvosi munkával kapcsolatban, ezt ugyanígy el lehet mondani. Hát az orvos is nyűglődhet ezen, meg a pap is nyűglődhet ezen. A struktúra köre pedig szinte bezáródhat úgy, hogy alig bírsz valahogy kilépni belőle. Már-már örömteli pillanatnak tekinted azt, amikor normális tudsz lenni. Az orvosokat például szívből sajnálom a rengeteg adminisztráció miatt. Sokkal rosszabb helyzetben vannak, mert a fejetek fölött még az is lebeghet, hogy valamit elrontotok, és majd jól feljelentenek titeket. Hát ez egészen szörnyű!

Az utolsó pontunk. A szemléletmód. A hagyományos orvosi szemléletmódban, ezt egész nyugodtan állíthatom, még mindig a test-lélek dualizmus dívik. Vagyis az orvos dolga a test gyógyítása, a lélek, meg a szellem, nem az ő asztala. Tehát ilyenek, hogy érzések, érzelmek, ezek nem tételek. Ezzel szemben nyilván az volna jó, ha az embert embernek tartanánk. Eleve vannak olyanok, akik büszkén mondják, hogy ők már nem a test-lélek dualizmusban gondolkodnak, hanem test-lélek-szellem hármasában. De ez körülbelül ugyanaz. Tehát azért, mert három részre vagdaltam az almát, és nem két részbe van, attól még az almát nem látom egyben. Csak egy picit nagyobb szeletekre vágtam ugyanazt az almát. Tehát lehet most ezzel játszani, hogy test-lélek-szellem. Mert ezek mindig legalább annyit elfednek a lényegből, mint amekkorát kibontakoztatnak a megkülönböztetés révén.

Ide az orvosi példa, hogy külön osztályon fekszik az édesanya, és külön osztályon fekszik a csecsemő. Adott esetben órákig nem látják egymást, sőt általában ez így van! Aztán külön orvos nézi az anyát, és külön orvos a csecsemőt. Aztán két külön zárójelentés készül el, egy az anyáról, egy  pedig a gyerekről.

Az Egyházban, ennek pont a fordítottja van. Beton atya mondta azt, hogy az istennek hálát ad azért, hogy kibírta a szemináriumot úgy, hogy nem ragadt rá túl sok az egyházi kifejezésmódból. Ezért én is nap, mint nap hálát szoktam adni. Itt arra gondolok, hogy amikor bekerültem a papnevelő intézetbe, akkor felállt a szőr a hátamon, amikor valaki csillogó tekintettel azt mondta, hogy én azért érkeztem, mert fűt engem a vágy, hogy lelkeket mentsek meg. Nem értettem ezt. Hogy kell ezt csinálni?  Mi az, hogy lelkeket mentsek meg? Nem is értem ezt, komolyan mondom. Ezért vannak fenntartásaim azzal a kifejezéssel kapcsolatban, hogy lelki élet. Mi az, hogy lelki élet? Hát van olyan? Főként az ilyen szövegekre gondolok itt: Elmentem egy napra lelki életet élni. Hát ehhez gratulálok! Nem ettél, nem ittál, csak úgy lelki életet éltél? Hát ez csodálatos lehet. Akkor a papok meg lelkeket mentnek meg… Ezt komolyan nem értem. Egy számomra nagyon kedvelt atya szokta ezt mondani, hogy hát te lélek, hogy gondolhatod ezt? Ez annyira jó! Az orvos pont az ellenkezőjét mondja: Te test, hát mit csináltál ide, hát mit képzelsz te? Most ez amilyen röhejes, úgy a működésmódban és a szemléletmódban ez történik. Mit érdekel engem, hogy húzza a belét? Én a lelkét fogom gyógyítani. Mit érdekel engem, hogy mi van az egészségi állapotával, a lakáskörülményeivel, az emberi kapcsolataival? Engem egy valami érdekel, hogy bűnös-e vagy nem! Ugye, mert a bűn lényegi attribútuma, hogy bűnös vagy nem bűnös. Akkor pedig ezt nézem! Például én még az életemben egyetlen lelket sem mentettem meg, és remélem, hogy nem is fogok egyet sem. Akkor mit csinálok vele, ha megmentem? Ugye a papnevelő intézetben tanultam meg egy másik dolgot is, amikor felvilágosult szellemiségben a pap professzoroknak az volt az ars poetica-ja, hogy kérem szépen, ez itt a teológiai egyetem, tehát itt magukat nem embernek tekintjük, hanem maguk itt diákok. Maguk diákok, és akkor mi tanárok vagyunk, és akkor mi azért vagyunk – igaz, hogy pap vagyok, de ez nem számít, már a professzor részéről értve -, hogy a tananyagot átadjuk, és maga azt tanulja meg. Ha pedig nem teszi ezt, akkor kitaposom a belét. Ezek ám lenyűgöző élmények! Amikor valakit beíratnak az xy egyházi iskolába, és akkor megy az illető, hogy neki jaj de jó lesz ott, mert ott embernek fogják nézni, nem csak az lesz, hogy matek, meg kémia, meg magyar. Hanem hát, hogy Kiss Laci, meg Nagy Brünhilda lesznek. De persze nem, mert egyházi iskoláink bizonyos része ugye még jobban tapossa a diákok belét! Teszi ezt azért, mert akkor kiderül, hogy milyen jó az egyházi iskola. Persze nem az derül ki, hanem más, mégpedig az, hogy kitaposott béllel nem túl jó élni. Ez derül ki! Mint ahogy ennek az ellenkezőjére is van példa, amikor van valaki, aki nagyon szeret abba az egyházi iskolába járni, ahova jár. Erre én kérdeztem tőle, hogy tudnád leírni. Akkor erre ő azt mondta, hogy azért, mert az az élményem, hogy mi vagyunk ott a legfontosabbak. Második helyen van az Isten, a harmadik helyen meg a tanítás. Ez így egy elég jó sorrend egyébként! J Ez a szemlélet tükröződik, amikor Hajós Alfréd megnyerte a maga olimpiáját, rögtön kettőt is, és akkor még hátra volt neki egy építészeti államvizsga. Ekkor pedig a professzor iszonyú kegyetlenül megcsócsálta, de hát persze Hajós Alfrédet nem lehetett, ötös lett neki. Akkor utána így megenyhült a professzor, és azt mondta neki: Most pedig gratulálok az olimpiai bajnoki címeihez is! De addig nem mondta, addig meg is halhatott volna, ha nem tudta volna, amit kellett neki.

Most pedig valami széppel szeretném befejezni. A magzat-édesanya kapcsolatról:

„A baba váratlanul jött. A szülők több éve kidolgozott tervét keresztezte. Azonban meg sem fordult a fejükben, hogy elvetessék. Az anya rendkívül nehezen barátkozott meg az új jövevénnyel. Több hónapba telt, mire elfogadta, és megszerette őt. A 36. hetet elérve, megkezdődtek a szívhang vizsgálatok. Az első lelet 180-200 közötti pulzusfrekvenciát mutatott, ami a baba mozgásakor túllépte a 200-as határt is. Fölmerült az azonnali császármetszés lehetőség. Végül is naponkénti CTG-re rendelték be a kismamát. Első lépésben azt javasoltam neki, hogy gyermekét kezdje el gyengéden masszírozni a lelki kezével. Naponta több alkalommal, tetőtől talpig. Két nap múlva a pulzusfrekvencia alsó értéke 160 volt, a felső értéke pedig csak mozgás esetén érte el a 200-at. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy a vizsgálatot elkezdjék ritkítani. Miután az értékek még mindig elég magasak voltak, és várható volt, hogy a későbbiekben behatárolják a születendő gyermek életpályáját, és rontják az életminőségét, arra kértem az édesanyát, hogy a belső hangán a következőket mondja a gyermekének: „Váratlanul jöttél, nem voltunk felkészülve rád, időbe tellett, amire elfogadtunk és megszerettünk. Ezt úgy élhetted meg, hogy nem kellesz nekünk, nincs szükségünk rád, és fölösleges vagy. Ez szívszorító érzés lehet. Talán most már tudod, hogy elfogadtunk és megszerettünk, és fontos vagy nekünk.” A közlés mindkét oldalon drámai reakciókat váltott ki. Az anya közel tíz percen keresztül zokogott, a baba pedig mozgásában extrém nyugtalansággal reagált, ami tovább tartott az anya érzelmi sokkjánál. Félő volt, hogy ott helyben megszül. Mindketten megszabadultak ettől a súlyos érzelmi tehertől, ami egészen addig fogva tartotta őket. A következő CTG-én a pulzusfrekvencia egyenletesen 140-160 közötti tartományban mozgott. A kapcsolatuk, és benne ők maguk is meggyógyultak.”

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari