A kételkedés hitre vezető folyamata 2.

2003.02.11.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Hangosabban fogok beszélni, csak a torkom még nem 100 %-os. Úgy látom, mintha kevesebb szék lenne. Nem szokott még ott egy sor szék lenni? Talán. Vagy nem! Nem tudom. Nehogy fölfázzatok!Ott tartottunk, hogy ígéretet tettem nektek. A kétely felöl egészen gyakorlatiasan, egészen konkrétan és aprólékosan szeretnék belemenni abba, hogy hogyan lehetne a hitünket fölépíteni vagy megerősíteni. És ebből a szempontból egy igen fontos kijelentés az, ahogyan Kirke Gor vezetett minket a gondolatai útján keresztül egészen odáig, hogy kimondhassuk azt, a kétely, sőt minél nagyobb kétely, az éppen hogy a hit jele. Sőt hogyha elvennénk magunktól a kételyt, vagy a kétely lehetőségét, akkor ez azt jelentené, hogy a hitet is megszüntetnénk. Tehát ez azt jelenti, minél erőteljesebb szíve, gyomorba markoló kételyt élünk át, ez annál nagyobb lehetőség arra, hogy elmélyült, erős hitünk legyen. A kétely tehát nem csak úgy tekinthető, mint a hit ellensége vagy a hitet veszélyeztető tényező, hanem most sokkal inkább úgy nézünk rá, mint a kétely, amely éppen hogy elmélyítheti a hitünket és talán bizonyos szempontból – Szia Lia! Nem úszta meg, szegény. Jozsó! - Szóval a kételyre most úgy tekintünk, mint egy elmélyült, erős hit lehetőségi feltételére. Úgyhogy máris más szemmel nézhetünk a kételyünkre, hogy ez egy milyen tuti, jó dolog. Annál a pontnál tartok – ez a harmadik – de azért mondom az elsőt is: tudatosítás, hogy miről is van szó. Ez kételye-e vagy nem. És aztán: hogy a kétely nem jelent hitetlenséget. Nagyjából erről volt szó és a harmadiknál jártunk, amit így lehetne nagyon röviden megfogalmazni: keresd a döntést! Vagyis hogy a hit elmélyülésének a folyamatában mindig is lesznek olyan pillanatok – többes számban - amelyek döntéshelyzetet jelentenek. És ha ott és akkor tudunk dönteni, ez következményként a hit elmélyülését fogja magával hozni. Ilyen pillanatok mindig adatnak. És ha képesek vagyunk ezeket a döntési pillanatokat fölismerni, akkor a hitünk el tud mélyülni. De mit is jelent ez, hogy döntési pillanat. A döntési pillanat nem azt jelenti, hogy mondjuk leülök és eldöntöm, hogy mától kezdve rendes ember leszek, mert ez nem igazi döntés. Ez egy ilyen elvi kijelentés vagy valami ilyesmi. Én a fölismert döntéshelyzetnek azt nevezem, amikor egy nagyon konkrét helyzetben azt döntöm el, hogy nem így fogom csinálni, hanem úgy fogom csinálni. Tehát ne az elvi döntéshelyzeteket keresgéljük, amikor lehetőségünk van eldönteni, hogy esetleg, ha majd kedvünk is lesz hozzá és a körülmények is úgy adódnak, akkor majd nem csalom meg a feleségem. Tehát ne ilyen döntésekre gondoljatok, hanem egy konkrét helyzetben fölhívom-e a macát vagy nem. Ez egy döntéshelyzet. És ha úgy döntök, hogy nem hívom föl és telefont kidobom az ablakon, akkor helyesen jártam el, különben meg nem. Az csak kamu. Na! Látjátok, milyen konkrét vagyok! Hétköznapi, érthető. Szóval ide tartozik az is, akarom-e másképp látni ezt a helyzetet, amiben vagyok, beleértve magamat is, vagy nem akarom másképp látni. Ez adott esetben igenis döntéshelyzetet jelent és konkrét cselekvés következik belőle. Egy asszonnyal beszélgettem néhány héttel ezelőtt. Hogy is volt ez? Idősek farsangja volt! Ez egy jópofa dolog. Tényleg nagyon jól éreztem magamat köztük. Etettek, itattak, ez volt nekik a farsang, hogy látták, hogy én hogy szenvedek, mikor enni kell. Na és akkor hogy ott eszem-iszom, eszek, iszok, akkor valahogy úgy adatott, hogy egy olyan néni mellé kerültem, aki elmúlt már 80 éves. Több mint 50 év házasság volt a háta mögött. Meséltem nektek róla? No most fogok! Nagyon aranyos néni volt. S a következő … mondja, mondja. Na jó hát egy kis csalás van benne, mert két házasságból jött össze az 50 év. Tudtam, hogy rögtön a negatív szemléletmód fog előtörni belőletek. Igen, mert megözvegyült, nem rajta múlott! Eggyel is kibírta volna az ötvenet! Nem lecseréltem félidőben. Hanem olyan 25-30-at végignyomott eggyel, és aztán egy olyan húszast a másikkal. Na és olyan szépen beszélt a párkapcsolatról, hogy mennyit szenvedett benne meg ilyesmi, hogy … tényleg nagyon szépen beszélt róla és nagyon hitelesnek tűnt. Ugye agyongyötört arc, ilyesmi, na! Nem! Na! Szóval tehát valóban nagyon hitelesen beszélt róla és ilyenkor szoktam olyasmit csinálni, hogy megkérdezem az ilyen számomra hiteles embert, hogy mondja meg nekem, hogy mi a titka, mi a trükkje ennek a dolognak. Hogy csinálta ő az 50 évet? De ne okoskodjon. Szóval ne mondjon sokat, csakúgy ami rögtön eszébe jut. És mondott hármat. El fogom ma csöpögtetve mondani ezt a három dolgot és rögtön most az elsőt. Vagyishogy dönthetünk afelől, hogy hogyan látunk egy dolgot, hogyan nézünk. Ő azt mondta, a három bölcsessége közül az egyik ez volt. És ezeken szinte semmit sem gondolkodott egyébként, jöttek belőle. Azt mondja, hogy szerintem nagyon fontos az, hogy mindig szeretettel gondolj a másikra. Ezt mondta. De megtetszett nekem! Nem azt mondta, hogy nagyon fontos, hogy mindig szeressük egymást. Nahát ez a szeressük, meg egymás, ezt hagyjuk is. Tehát ez egy ilyen pffff. Hanem én szeretettel gondoljak a másikra. Na, ez egy döntéshelyzet! Mikor rajtakapom magamat azon, hogy bár nem vagyunk együtt, éppen azon vagyok, hogy milyen szemét is volt reggel, mikor reggel elváltunk. Milyen genyón nem volt velem kedves az a piszok. Igaz, hogy a férjemnek hívják, de azért … És amikor fölismerem azt, hogy éppen ebben a folyamatban vagyok, hogy hogy is gondolok rá, ez egy döntéshelyzet. Mikor eldönthetem, hogy hogyan akarok ettől a pillanattól kezdve, hogy tudatosult bennem, hogy mit csinálok, a társamra gondolni. Hogy? Hogy akarok rá? Na most. Igen az előbb akartam valamit, de elfelejtettem. Egy másik történet a szemléletmódról. Néhány nappal ezelőtt olvastam. A mester és a tanítvány találkoznak, s a mester azt mondja a tanítványának, nézd, most megtanítlak téged arra, hogy mire jó az élet. Hogy kell azt élni. S akkor vesz egy nagy edényt és belerak nagy köveket. És azt mondja, látod, ezek a nagy kövek az életünk legfontosabb döntései. Ezek a fix dolgok az életünkben, a nagy értékeink. Ezeket kell először belehelyezni. Ez így nagyon fontos. Jó! Bólogat a tanítvány. Akkor utána azt mondja – fog apró köveket – látod, nagy kő már nem fért volna bele. Ez a néhány elég is hozzá. Apró kő azonban még bőven belefér. Ezekkel is teletölti. Azt mondja, na látod, hát ezek a hétköznapi dolgaink, amelyekből azért nagyon sok van, de ezekben is döntenünk kell, kitartanunk és a többi. Látod elvileg már tele van ez az edény. Valójában nem. És akkor hoz egy zacskó homokot és azt még mind beletölti. Kitölti a réseket. Látod, mikor az ember azt gondolná, hogy már mindent megtett, még akkor van csomó-csomó egészen finom apróság. Hát akkor még ezekre is figyelni kell, még ezzel megtölteni az életet. Na most mit gondolsz, fér-e ebbe még valami. Hát ugye színültig van homokkal, kis kővel, nagy kővel. Azt mondja erre a tanítvány, szerintem ebbe már semmi más nem fér bele. Mire a mester fölnyit egy üveg sört. Azt még beleönti. Ugye az még belefér. Átitatja a homokot. S akkor azt mondja, hogy látod, sose felejtsd el, hogy nem lehetsz annyira tele, hogy ne férjen beléd még egy üveg sör. Ez egy nagyon komoly történet. Természetesen arról, hogy mikor azt gondolod, hogy már nem tehetsz semmit, már nem fér beléd semmi, már semmit nem csinálhatsz, akkor még hát legalább egy üveg sört megihatsz. De ennél lehet, hogy jobb döntést is hozhatsz. Tehát, keresd a döntést! Itt van egy nagyon fontos döntési lehetőségünk. Ezt már mondogattam nektek. De még egyszer. Eldönthetem azt, főleg hogy ha egy nehéz helyzetben vagyok vagy minél nehezebb helyzetbe kerülök, hogy az, amiben vagyok az egy probléma vagy egy misztérium. Ezt eldönthetem. Természetesen lehet többirányú megközelítésem. Mondhatom azt, hogy abból a szempontból problémának tekintem, hogy ez azt jelenti, hogy ha probléma, akkor nekiállok azt megoldani. Másfelől azonban minél nagyobb nehézség vagy kihívás elé kerül az ember, annál inkább érdemes azt a dolgot misztériumnak is tekinteni. Azért, mert hogy ha én valamit, ami az életemben előjön mindig csak problémának tekintek, akkor ez állandóan azt fogja sugallni nekem, hogy ezt nekem meg kell oldani, mert ugye a problémák arra valók, hogy megoldjuk őket. És ha én elégtelennek bizonyulok egy probléma megoldására, az nagyon hülye érzés. Mert akkor az lesz bennem, hogy itt van egy probléma és már 5 éve, 50 éve nem oldottam meg. Azonban ha azt mondom, hogy ez a dolog: jó, egyfelől probléma, másfelől azonban nem ott ér véget, ahol az én erőim véget érnek, hanem ez egy misztérium. Vagyis ennek a helyzetnek a megoldása eleve túlmutat az én erőimen. Eleve túl van azon, hogy mi az, amit én megtehetek ezzel kapcsolatosan. Van benne mindig valami olyan, ami nem rajtam múlik. És ez, ami nem rajtam múlik, itt már be is érünk a hitnek a világába. Erről szeretnék beszélni egy picit. Hogy mit jelent egész konkrétan az, hogy egy helyzetet nem csak problémának tekintek, hanem misztériumnak. Az Anonim Alkoholistáknak megvan a maga credoja, a maga hitvallása. Aki hajlandó segítséget kérni tőlük és ők nagyon jó hatásfokkal működnek most már lassan 100 éve, mert már a 2. Világháború előtt elkezdődött ez az Egyesült Államokban. Őnekik megvannak a legfontosabb pontjaik, amiket ha el tudsz fogadni, ha azonosulni tudsz velük, akkor ők ezt mondják, tapasztalat szerint van esélyed, hogy tudjál élni. Többek között … nem a keresztény hit alapján állnak ezek a pontok. Ezért nagyon izgalmasak. Mégis a következő van benne: Vedd tudomásul azt, hogy te alkoholista vagy. Ugye itt kezdődik. Tehát nem az, hogy dehogy is vagyok, meg bírom én, meg … Nem! Vedd tudomásul, alkoholista vagy. Ezt még úgy csak-csak lenyelnénk, nem? Mint a sört. De a dolog úgy folytatódik, hogy ne csak azt vedd tudomásul, hogy alkoholista vagy, hanem azt is, hogy az is maradsz. Na ez durván hangzik, nem? Tehát nem egy ilyen kegyes szöveg, hogy most alkoholista vagy, de ha összeszeded magad. Ez a te nagy problémád. Megfeszíted az akaratodat. Beleadsz mindent. S puff meggyógyulsz. Egy nagy csudát! Tehát vedd tudomásul, ha egyszer te alkoholista voltál, egy életen keresztül az is maradsz. Ne áltasd magad. Ez az. Ez az a kijelentés, amivel ha valaki tud azonosulni, ebben a pillanatban a dolog már számára nem probléma, hanem nézőpontot váltott. Azt mondta, ha meg is teszek mindent azért, hogy ebből ki kerüljek, ez a helyzet túlmutat az én erőimen. Misztérium. És utána ezek között a pontok között olvasható az, hogy ezért rábízom magamat egy nálamnál hatalmasabb erőre. - Szia Józsi! Van ott egy hely. – És ha rábízom magamat erre a nálamnál nagyobb erőre, ez megint csak nem jelenti azt, hogy akkor katolikus leszek, keresztény leszek. Semmi ilyen nincs benne. Csak elfogadom, hogy egy alkoholista vagyok, aki mondjuk 13 éve nem ittam. Így mondják. Ez nekünk furcsán hangozhat, mégis tökéletesen kifejezi azt, hogy az illető ne gondolja azt, hogy az a helyzet, amiben van, egy olyan probléma, amit ő megoldott, hanem a helyzet, amiben van, úgy ahogy van, egy misztérium. Túlmutat már eleve az ő erőinek a keretein és határain. Egy ilyen szemléletmóddal – úgy tűnik - van esély a gyógyulásra. Míg hogyha megpróbálunk csak a probléma szintjén megmaradni és így kezelni valamit, állandóan bele fogunk ütközni abba, amit ugye olyan sokan ragoznak. Popper Péter nagyon szellemesen beszél erről, hogy gyönge az akaratom. Ugye hogy, én állítólag akkor még kevéssé eszmélődtem, a 60-as, 70-es éveknek volt ez a slágere, hogy amikor ment valaki a pszichológushoz, akkor majdnem – hát jó ez így költői túlzás – nagyon sok esetben erről beszélt: tulajdonképpen velem minden rendben volna, csak gyönge az akaratom. S akkor most mit csináljak? Tehát hagyjuk ezt az akarat kérdést. Hanem inkább … persze döntés-akarat, világos, de ennek a határai mindig is meglesznek és az életünkben pedig mindig lesznek olyan helyzetek, amelyek eleve túlmutatnak az akaratunk erején. Eleve! Nincs is esélyünk azt akaraterővel megoldani. Tehát nem is érdemes úgy hozzáállni. Na most egy fontos történet. Egy pár héttel ezelőtt temetésen voltam. Ugye a halál az nem egy probléma. A halálról érdemes a legkevésbé így gondolkodni, hogy ez egy probléma, amivel ha találkozom, akkor én azt majd megoldom. Mit oldasz meg rajta? A halál misztérium. Tehát érdemes így tekinteni rá. És egy olyan ismerősöm halt meg, hogy a legkevésbé rá gondoltam volna. 12 éves volt. Mondjuk egy olyan másfél évvel ezelőtt még együtt zsugáztam vele nyáron. Együtt laktam vele egy kétágyas szobában, mert a szüleinél ilyen túltermelési válság volt. Szóval, sok gyerek és kevés szülő. Ugye és akkor ő úgy maradt, és én meg ugye én is úgy maradtam. És akkor mi ott ketten összeköltöztünk egy néhány napra és esténként, amikor már mindenki elcsendesedett, akkor zsugáztunk. És ez egy nagyon-nagyon aranyos kisfiú. Néhány héttel ezelőtt halt meg egy baleset következtében és elmentem a temetésére. Úgy csináltam, mint ahogy ti szoktátok sokan. Megálltam ott a templom hátuljában. Ott úgy ácsorogtam, hogy itt is vagyok, nem is vagyok. És nagyon-nagyon izgalmas volt számomra az, ha szabad ezt így mondanom, hogy ez a temetés meddig emberi, meddig a probléma, meddig a gyász, meddig az emberei megfontolások és hogy eljön-e az a pillanat, amikor belépünk ennek a misztérium jellegébe. Mert természetesen mikor – Szentmise is volt – ez eleve adja, hogy a halál bekerüljön a misztérium területére. De persze én részt vehetek úgy egy Szentmisén, hogy abban számomra semmi misztérium nincs. És ennek a kettősségét olyan sajátosan éltem meg, ezt el szeretném nektek mondani, mert számomra legalábbis nagyon tanulságos, hogy kiállt ott a ministráns fiú, hogy elolvassa az olvasmányt. És az olvasmány, ha ismeritek a Szentírást, az a rész a bölcsességi irodalomból, amikor arról bölcselkedik a szerző, hogy az emberi élet értékét, nem az élet hossza határozza meg, hanem annak a minősége és egy rövid élet is lehet teljes élet és egyéb nagyon szép veretes gondolatok vannak benne. És ahogy ott állok hátul a templomban, egyre rosszabbul éreztem magam. Egyszerűen azért, mert hallottam mondjuk 2300 évvel ezelőtt megfogalmazott dolgokat, amelyek lehet hogy ott és akkor a szerzőnek jelentettek valamit, nekem meg itt és most semmit. És ahogy jönnek ezek a bölcs érvek, vagyishogy van egy probléma, meghalt egy 12 éves kisfiú, előrángatjuk a Szent Könyvet, és adunk belőle megoldást a bölcsességi irodalomból. Na ez az, ami nem működik. Mert ez, ez a szint. Ez vagy ez. S ahogy olvasom, végére már olyan dühös lettem, azt gondoltam, hogy hagyják már abba. Szerencse, hogy még nem ültem ott, ahol a család ült, mert nem bírtam volna ki, hogy ne nézzem őket, hogy viselik ezt. Mert szerintem ettől csak dühbe gurulni lehet. Na és akkor, ugye ez az Isten igéje, tödödödödö… Jön az atya. Ugye a jó papot a rossz paptól többé-kevésbé az választja el, legalábbis így egyszerűen, hogy képes-e kifejezni a misztériumot, mikor azt kell. Az ám mestermunka, ő meg egy jó pap. Képes kifejezni. S a következőt mondja. Úgy ahogy volt, zseniális volt. Ezért mondom el nektek, hogy milyen az, amikor átlépünk. Mert a Szentírást is lehet problémamegoldásként előrángatni. Semmit se ér! De mit jelent az, amikor valakit átsegítek a misztériumba s onnan nézhetünk vissza. Azt mondja az atya, egyébként többször, ahogy a misét mutatta be, először utána beszélt csak, többször elsírta magát, lehetett látni, hogy nem bírja mondani a szavakat, s akkor azt mondja, hogy hát testvéreim tudjátok itt van ez a kisfiú. Én kereszteltem, itt volt elsőáldozó, én tanítottam hittanra, ebben a templomban ministrált mellettem, néhány nappal ezelőtt a születésnapja alkalmából én mutattam be az ünnepi misét érte fölajánlva. Most itt állok, hogy eltemessem őt. Tudjátok, ha azt kérditek tőlem, hogy miért, én erre nem tudok válaszolni. Mit tudom én, hogy miért. Ezt nem így mondta, de hát nem tudom miért, nem tudom. Ez az, amikor valaki nem hajlandó a dolgot problémának kezelni, mert ha erre a kérdésre te válaszolni akarsz, hogy miért, akkor ezzel problémának tekintetted, amit te most megoldasz. Ha misztérium, akkor azt mondod, nem tudom, fogalmam sincs. S akkor arról beszél, hogy én is valami olyasmit élek át, mint ti, hogy ez a kisfiú nekem nagyon fog hiányozni. Nagyon fog. Nem értem, hogy itt most mi történt. És ahogy ezen töprengtem eszembe jutott a Szent család, hogy Mária meg József is átélt valami hasonlót. Hogy Mária és József is átélték azt, csak 2-3 napra, hogy elvesztették a fiúkat. A 12 éves Jézust, aki ottmaradt a templomban, ők meg mentek visszafelé. És hogy el tudom képzelni, hogy az a 3 nap milyen gyötrő lehetett még Máriának és Szent Józsefnek is, nemhogy nektek. Mert ti nem azt élitek át, hogy 3 nap és aztán megtaláljátok, hanem azt, hogy elvesztettétek. Ugye látszólag minthogyha rossz volna a pap, mintha még-még adna nektek egy pofont. De nem így van! Azt mondja, hogy ezt én is így élem át, hogy hát ez nem az a történet teljesen, mint a 12 éves Jézussal. Nekünk most rosszabb. S akkor azt mondja, hogy tudjátok, aztán ahogy visszaemlékszem arra, ti is tudjátok – mondja nekünk – ahogy végül is Mária és József rátalálnak a kisgyerekre, akkor ott Jézus azt mondja nekik, hogy de hát nem tudjátok, nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem. S ennyi. És utána egyetlen magyarázó szó nem hangzik. Semmi más. Csak Jézusnak ez a mondata, aki 12 éves, amikor ezt mondja pont annyi, mint amennyi ez a kisfiú volt. Atyám dolgaiban kell lennem. Most csak egyetlen magyarázó mondat, mert hogy most nem a temetésen vagyunk. Most szabad egy picit mondani hozzá. Ugyanis amikor Jézus ott a jeruzsálemi templomban elmondja szüleinek ezt a mondatot, akkor ez a mondat misztérium. Ezzel ő tulajdonképpen nem egy problémára adott választ. A szülei azzal a problémával mehettek oda hozzá, hogy miért tetted ezt velünk? De amit Jézus mond, az nem erre a kérdésre válasz. Hanem a szüleinek elmondja a misztériumot. Úgy is fejeződik be ez a szentírási rész, ismeritek jól, Mária és Jézus hazamentek és Mária el-eltöprengett ezeken a dolgokon. Na ez a misztérium. Nem az, hogy kapott egy választ és akkor ki van pipálva. Ez az atya zseniális volt. Nem tudom átadni nektek azt az érzést, ami engem átjárt. Nem tudom, hogy benneteket, ahogy ezt elmondtam, milyen érzések jártak át, de amikor én ezt meghallottam, tudjátok, hogy temetésen vagyok vagy nem, akkor is az volt bennem: bingó. Hogy na ezt vártam. Ezt vártam. Telitalálat. Jól vagyok. Szóval az egész dolog a helyére van téve. Nincs megoldva. Nincs megoldva. A helyére van rakva. Úgy-úgy. Nyitva hagyva. Fájdalmastul, gyászostul, mindenestül. De a helyére van téve és ez a helye az misztérium. Az életünknek része az folyton-folyvást, hogy olyan helyzetekbe kerüljünk, amelyeket nem tudunk megoldani. A mai embernek szerintem az önbizalomhiánya, az életet illető hitetlensége – most nem vallási hitetlenségéről beszélek – inkább a bizalmatlansága, bizonyos szempontból abból is adódik, hogy nincsen ég az életében, hanem csak evilág. Ezért számára a halál is, a születés is, a házasság is és mindegy egyéb legföljebb probléma. És ezen a szinten a dolgot a helyére nem lehet rakni. Nem lehet és az illető minél inkább beleütközik ezekbe a problémákba, annál inkább átéli a saját végességét, a saját szerencsétlenségét, esendőségét, hogy nincs megoldás. És ha az ember összegyűjt egy jó pár ilyet az életben, akkor már az elég nagy batyu tud lenni. Elég nagy ahhoz, hogy egy kicsit lendületet veszítsünk és már ne nagyon tudjuk, hogy a következő napot hogyan csináljuk.




A misztériumhoz hoztam nektek segédanyagot. Tényleg. Most beteszem az írásvetítőbe. Megnézzük így kivetítve. Így. Remélem, látjátok hátul. Örülök neki. Azért fénymásoltam belőle hatot, mert egy rendes ürge vagyok. Azt mondja, hogy ¾ órátok van, hogy hátraadjátok, megnézzétek. Na! Ha nem sikerül, hozok még hatot legközelebbre is. De aki elteszi! Nehogy elrakjátok! Na! A következőt lehet rajta látni. Ez egy 2002 február 10. hajnali 3 óra 9 perc, az intenzív osztály egyik gépének az adatsorai. Egy aneszteziológus barátom adta nekem, hogy Feri légy szíves, ezt nézd meg. Elmondom, hogy mi látható rajta és aztán adok, megpróbálom testvériesen elosztani, és akkor majd nézzétek meg. A következő látható rajta. A fölső sorban, látjátok, az van odaírva, hogy pulzus. A középső sorba az van odaírva, hogy vérnyomás és az alsó sorba pedig az, hogy testhőmérséklet. Délután 4 órakor egy nyíllal odaírta az aneszteziológus barátom, hogy beékelődés, ami nekünk hétköznapi embereknek azt jelenti, hogy az illető meghalt. Az agyhalál beállt. Délután 4 órakor. Ezután értesítették a hozzátartozókat, akik megérkeztek a lap tanúsága szerint 9 órakor. A következőt lehet látni a papíron. A testhőmérséklet délután 4 órakor kb. 36,8 – normál hőmérséklet – attól kezdve folyamatosan hül. 2 óra körül már csak olyan 33°C. Igen ám ez eddig teljesen rendjén van, csak hogyha megnézzük a vérnyomást, azt lehet látni, hogy amikor a látogatók megérkeztek, ugye ez történt este 9-kor, az illető 4-kor halt meg, akkor a vérnyomás kezd emelkedni. Mind a két adat. Az alsó és a fölső értek is. 5 órával a halál beállta után. Ha följebb megyünk, akkor azt látjuk, hogy a pulzus folyamatosan csökken egészen 9 óráig. 9 óra után, amikor a látogatók ott vannak az 5 órája halott családtagjuknál, a pulzus megemelkedik és úgy marad majdnem egy órán keresztül. A pulzus. Van pulzus. Agyhalál. Van pulzus. Igen. Körbeadom ezt nektek, nézzétek meg! 5 órával a halál beállta után a szeretettei odaérnek a halotthoz, és annak elkezd emelkedni a pulzusa és a vérnyomása. Ez az, amire utaltam nektek amikor azt mondtam, hogy nemegyszer az a tapasztalatom, hogy amit az egyház tanít 2000 év óta, az sokkal-sokkal-sokkal előrébb jár, mint amiről a tudomány beszél. Ez az orvos barátom úgy adta nekem, hogy hát Feri én nem tudok erre mit mondani neked. Szinte véletlenül vettem észre, mert valamikor hajnali 4 óra körül leállítottunk minden gépet és akkor nézem, hogy nem így mennek a vonalak, hanem így meg így. S akkor utánagondoltam, hogy mi történt? És hogy semmi más nem történt. Hiába mászkáltak ott az intenzív osztályon mások. Az nem számított. De amikor a családtagok megérkeztek, az igen. És hogy ezt még inkább összekössem az egyház tanításával, tudjátok nekünk papoknak az az előírás, hogy amikor kihívnak egy halotthoz, akkor még 2 óráig, tehát a halál beállta után még 2 órán keresztül, adjuk föl neki a betegek szentségét. Ugye hogyha most mielőtt elmondtam volna ezt nektek és megnéznétek a saját szemetekkel, ezt elmondom, talán elkezdenétek kételkedni, és azt mondanátok, hogy azért egy kicsit flúgosak vagyunk. Tehát a halál beállta után 2 órával a betegek szentségét föladni. Ugye a halottnak a szentelt víz. Ugye az értelmetlenségnek a kifejezése. És kiderül, hogy hm hm hm. (István közbeszól: … hogy 2 óráig nem is szabad kivinni a kórteremből. Erre mondja Feri atya:) – Igen, nem szabad kivinni a kórteremből. Így van. Ezt csak azért akartam nektek megmutatni, hogy egyrészt önmagában ez olyan dolog, amit érdemes látnotok a saját szemetekkel. A másik pedig, hogy érdemes az életet meg a halált főleg a legfontosabb pillanatokban nem problémának tekinteni, vagy annak bizonyos elemeit, hanem misztériumnak. Ugye ha az életet nem vagy nem mindig problémának tekintem, hanem misztériumnak, ez azt fogja jelenteni, hogy én adott esetben ott kezdek valamit el igazán csinálni, ahol a legtöbb ember abbahagyja. Mert hogyha számomra egy bizonyos helyzet probléma, akkor ott, ha kiderült, nem bírom megoldani, akkor a dolognak vége van. Akkor már mit csinálsz vele, ha nem tudtad megoldani? És akkor ott följön a kétely és följön a rosszérzés és egy csomó minden, a saját gyöngeségednek a tudata. De ha én eljutok az erőim a határára, és utána azt mondom, hogy aha, most jön a misztérium, akkor nem befejeztem valamit, hanem elkezdődik valami. Akkor a cselekvési lehetőségeim egyszer csak megint adva lesznek. Egy csomó mindent csinálhatok még, mint ahogy éppen ma hallottam ezt, hogy valakinek meghalt a hozzátartozója és az jutott neki eszébe, hogy de hát én el akartam neki még mondani ezt meg ezt. Ugye ez egy nagyon általános dolog. Ha valakinek valakije meghal, ezt nagyjából lehet tudni, ezt mindig is így fogja gondolni. Hát persze, nem lehet befejezni az életet. Hát világos, hogy mindig marad még legalább egy mondat, amit jó lett volna mondani. Na most, hogyha ez egy probléma, akkor az illető mit csinál? Leül és azt mondja, hogy phh, de hát most már annyi neki. Azt a mondatot én már el nem mondhatom. Igen ám, de az illető azt gondolta, hogy ez nem probléma, hanem misztérium, és ezért bement a kórházba és a halott szerette ágyánál elmondta neki ezeket a mondatokat. Elmondta és ennek a hatása az, most hogyha lebontom az emberi következményekre, hogy jól lett. Jól lett! Mert el tudtam neki mondani. Ugye amikor azt mondom, hogy neki mondani, ez a misztérium. Ez a folyamat, amikor el tudtam neki mondani, ez pedig visszacsatolásként vagy következményként meg fogja erősíteni a hitem. Tehát egy iszonyatos fájdalomból és ahhoz kapcsolódó kételyből indulunk ki. A saját erőinknek a határáig jutunk. A saját ellehetetlenülésünkig. Talán ennél nagyobb kétely mi? Hogy valamit végérvényesen nem csináltam jól. És most hogy fogok élni? Most mi lesz ezután? És amikor mégiscsak cselekszem valamit, mert döntéshelyzetben vagyok és mondjuk nem mondom azt, ugye ez a döntés pillanata. Mikor dönthetek arról, hogy most magamat hülyének tartom. Hát csak nem fogok bemenni! Hát már három órája halott. Hát hülyének fog nézni az ápolónő, ahogy ott dumálok az ágya mellett. Nem csinálok magamból bohócot! Ez egy döntéshelyzet, hogy azt mondom, nem érdekel, hogy mit mond az ápolónő és nem érdekel, hogy az orvos mit mond, és ha nem engednek be, akkor beverekszem magamat. Mert jogom van odaállni. És amikor az ember ezt eldönti és elkezd cselekedni, akkor máris erősödik a hit. És amikor ezt megteszem, akkor egyszer csak ez az egész folyamat így a végével együtt egy hit élménnyé válik. Pedig a legnagyobb kétely is benne volt ebben a folyamatban. Ugye ha lebeszélem magam és azt mondom, hogy engedek a kételynek és azt mondom, hogy de hát reménytelen már, hát lehetetlen, felesleges, már nincs mit csinálni. Ugye ha hallgatok a gyásznak az efféle szavára, hát már nem lehet semmit sem tenni. A vallásos hit, a hagyományaink ezért nagyon nagy lehetőséget adnak, hogy ott, ahol az emberi határok megjelennek, ott a hagyományok állandóan túlsegítenek minket. Tehát adott esetben segítenek abban, hogy egy ilyen helyzetben elkezdjél ösztönösen imádkozni. Az imádság azt jelenti, hogy beléptem a misztériumba. És azt mondtam, hogy mindazt, amit már tudok elmondani, azt elimádkozom. S akkor itt jön egy másik nagyon lényeges dolog. Hú most belehúztam nagyon, ugye? Hogy amikor fölismerem a határaimat, vagyis úgy tűnik föl számomra, hogy a szabadságom tökéletesen elveszett – valaki meghalt, valaki elhagyott, valamit végérvényesen elrontottam, eltörött és nem lehet megragasztani – és akkor azt élem meg, hogy itt most már nem vagyok döntéshelyzetben, mert már nem dönthetek szabadon arról, hogy ez legyen vagy ne legyen, mert már nincs. És amikor átélem ezt, hogy már nincsen szabadság, és ha nincs szabadság, akkor nincs döntés, pont ebben a pillanatban megint csak van egy döntéshelyzetem. Az, hogy miközben úgy tűnik, hogy nincs szabadság és ezért nincs döntés, mégiscsak hogyan tudom a keretek között megtalálni a szabad döntés lehetőségét. És ez nem bla-bla-bla! Mert hiszen miközben ténylegesen egyfelől megéreztem a saját kereteimet, aközben az élet megy tovább és én a következő pillanatban is hozhatok egy szabad döntést. Ez nyilvánvaló, hogy megtehetem. Nem támaszthatom föl azt a valakit, akinek nem mondtam el a fontos mondatot. Ebből a szempontból nincs szabadságom semmi. Minden elvétetett tőlem! De a következő pillanatban fölismerhetem, hogy döntéshelyzetben vagyok és csinálhatok valamit, mégpedig olyasmit, ami erre a helyzetre vonatkozik, amiben nincs döntésem. Ha ezt képes vagyok megragadni, márpedig ezek a pillanatok adatnak nekünk, hát akkor élem át a legnagyobb hit élményeket. Mert a legnagyobb kételyen keresztül, a szabadságomnak a tagadásán keresztül tudok szabad döntéseket hozni. Most jól belehúztunk a misztériumba! - Isten hozott! – Azt mondja, hogy egy ilyen folyamatban vagy egy hasonló folyamatban nagyon lényeges lehet, hogy föladom az önmagam körül való pörgést. Ugye a gyász, egy jó gyász, egy olyan gyász ami, de nem, igazából lehet, látjátok, hogy annyira bennem van ez a 12 éves fiú, hogy nem bírok elszakadni a témától, most dolgozom föl. Na, ti meg mind segítetek. Komolyan így van! Hogy amikor egy jó gyászban természetesen megállok, leülök, fáj és nyüglődök, és kétségek és sírok és az összes többi megvan, de egy vékony határ választja el azt, hogy én most nagyon helyesen gyászolok ahelyett, hogy azt mondanám, hőőő hát bírom én, van nekem erőm hozzá. Dehogy van! Ismerd be, mint egy anonim alkoholista, hogy dehogy van erőd hozzá. Ki vagy purcanva. S amikor ezt beismered, akkor átbillenhetsz oda, hogy elkezded magadat sajnáltatni. Ugye a gyászban ez majdnem mindig megtörténik ám. Hogy öööááá velem történt meg! Na ez az, ami már nem is a dologról szól. Hát ez már nem a te szerettedről szól. Ez már a te „feveve” jaj milyen nyomorult vagyok! Na, itt jön a döntéshelyzet, hogy miközben bent vagyok a gyászban, aközben dönthetek arról, hogy pörgök-e magam körül még 28-at, mint egy búgócsiga vagy ezt abbahagyom. Mert amikor az ember elkezdi sajnáltatni magát, ez azt jelenti, hogy már csinálhatna valami jobbat is. Mert ameddig sírok mint a kutya, addig nem csinálhatnék mást. Addig bele kell dögleni. De amikor elkezdem sajnáltatni magam, akkor már van erőm arra, hogy mást csináljak, minthogy beledögöljek. Mert akkor már sajnáltatom magam. És most nyilván ha általánosítom ezt a helyzetet, emberi kapcsolatok, házastársi kapcsolat, főnők-beosztott viszony, anya-gyerek, apa-gyerek. Minden, ami belefér. Hányszor tapasztalom azt, hogy az illető azt mondja, van itt egy probléma, álljunk neki megoldani. És máris elkezdett maga körül pörögni. Jön hozzám valaki, ugye ez egy gyakori dolog. Van egy problémám. És semmi másról nem szól az egy óra, mint hogy sajnáltatja magát. Erről szól az egész. Persze, lehet, neki szüksége van arra, hogy én ezt meghallgassam és mondjuk amikor eljön harmadszor, akkor hajlandó kilépni ebből az önsajnálatból. Mert maga is azt veszi észre, hogy – jé, hát nem történt semmi, már kétszer ott voltam a Ferinél és még mindig nem vagyok jól. És akkor legalább egy kicsit dühös lesz rám, és akkor ettől már valami változik. Nem is olyan nagy baj. Na. És ez igen gyakori, pörgünk magunk körül: ez így van velem, és úgy van velem és énvelem, és én és nekem és felém – ego klub, tudjátok, pumpáljátok az egót. Nagy különbség van aközött, hogy amikor én azt mondom, háhá keresem a döntési lehetőséget, nézzük csak, mi is van velem. Akkor ez azt jelenti, hogy én távolságot tartok magamtól, és magamat tulajdonképpen tárgyiasítom. Szemlélem magamat egy kivetítőn, hogy Feri, ki is vagy te? Miért is csináltad ezt? Ebben a pillanatban én nem magam körül pörgök, hát dehogyis. A tárgy körül forgok. S amikor egy tárgyat szemlélek és egy tárgyról töprengek, ez egy jó folyamat. De amikor valaki sajnáltatja magát, akkor ő nem tárgy, ő az alany. Akkor maga körül kering. És akkor jön hozzám, mondjuk 28 év pörgés után, és azt mondja, hogy egyszer hallott egy előadást egy paptól, aki azt mondta, hogy hát vegyük elő a problémákat és álljunk neki megoldani. De ő magát sosem tárgynak tekintette, (most értitek a tárgy szó értelmét), hanem mindig alanya volt ezeknek a töprengéseknek. Hát annak mi értelme van? Annyi, hogy jól elmélyítette a betegségtudatát. Az nagyon sikerült, még jobban belemenni. Akkor van értelme, ha távolságot tartok magamtól, és nem magam körül pörgök. A tárgyat figyelem. Ugye azért beszélek erről, mert az a pontnak a címe, hogy nézőpontot válthatok. Döntési helyzetben vagyok, honnan nézem ezt a helyzetet. Igen. Eszembe jutott még egy találkozás. Ugye a tipikus fajtából, ahogy mondja, mondja, mondja, hogy ő miért szerencsétlen és nyomorult és miért nem szeretik őt és az összes többi. És akkor persze fölteszi a kérdést, hogy atya, hát van valami jó tanácsa? Olyan piszok voltam, hogy volt. Volt. Hát ugye aki sajnáltatja magát és panaszkodik, annak van jó tanácsom. Háháhá. Mondom neki, hogy hát tudod úgy látom, hogy már semmi mással nem voltál elfoglalva, mint magaddal. Orvosságként azt tanácsolom, hogy kicsit szállj ki magadból és foglalkozzál valami mással. Mindegy, hogy mivel. Felőlem méhészkedhetsz, kertészkedhetsz, hajat nyírhatsz, havat lapátolhatsz. Tök mindegy. De arra figyelj, és ne magadra. És erre tudjátok mit mondott. Jaj atya, ú, az nagyon nehéz lesz. Nem is tudom. Ezt át fogom gondolni. Tipikus, hogy mit ne mondjak. Tipikus. Jó, hát, gondold át.Na igen, há. Egy vicc. Jaj nem kellett volna mondani, akkor jobb lett volna. Na mindegy, már mondtam. Szemléletmód, egyebek. Pszichiátriai osztályon magához hívja az orvos a kliensét, miután már többhetes folyamat van a hátuk mögött és azt mondja: Pista bácsi, maga meggyógyult. Maga egészséges. Nézze Pista bácsi, megcsináltam a zárójelentést. Magát most elengedjük. Egyetlen dolgot ne felejtsen el! Ezt jól jegyezze meg! Mi az? – kérdezi Pista bácsi az orvostól. Azt, hogy maga nem egy kukac. Jó! Pista bácsi elmondja háromszor. Ugye ez a pozitív szuggesszió. Nem vagyok egy kukac. Nem vagyok egy kukac. Zárójelentés hóna alatt. Megy el. Meggyógyultam és nem vagyok egy kukac és megy el. 20 perc múlva kopogtatnak Pista bácsi jön be. Haja össze-vissza. Izzadt, kipirulva, szorong, fél, gyomor, minden…Az orvos nem érti. Hát Pista bácsi, maga meggyógyult. Hát tudja, hogy nem egy kukac. Hát miért jön vissza? Azért mert láttam egy rigót. Na jó, hát látott egy rigót. Hát, na és hogy látott egy rigót. De hát nem megmondtam magának, hogy nem egy kukac. Mire azt mondja, jó én tudom, hogy én nem vagyok egy kukac, de a rigó tudja-e? Hát igen, a rigó…A következő pont(y): Hol érint engem személyesen, szívem mélyén az a kétely, amit fölismertem? Vagyis nézzük meg, hogy ne a felszínen maradjunk, hanem tulajdonképpen mi is ennek a kételynek a lényege, ami bennem van? Mondjuk, nem hiszek Istenben. Ezt fedeztem föl magamon, úgy csak ukk-mukk-fukk valamelyik nap (már nem magamról beszélek, hanem most ez egy példa.) Hogy nem hiszek Istenben. Érdemes azért megkérdezni magamtól, végigmentem ezen a folyamaton, hogy és most tényleg ez a kételyem lényege? S kiderül, hogy dehogyis. Hát ez csak egy ilyen laza következtetés. Mert a kétely lényege az, hogy nem tudom én, mondjuk a szüleim elváltak, amikor én 4 hónapos magzat voltam, és ez nem tett jót az egészségemnek. Mondjuk egy ilyen. A kétely lényege ebből fakad, hogy a szüleimmel bizonyos dolgok nincsenek elrendezve – már bennem. És miután azt gondolom, (erről sokat beszéltem már) ez a piszok világ…az én szüleim… hát ehhez a batyuhoz már simán hozzá lehet csapni, hogy és az Istenben sem hiszek. Nem? Hát hozzáfér még. Tudjátok, mint az üveg sör, azt még nyugodtan bele lehet rakni. Tehát itt akkor kár ebbe beleveszni, hogy és én tulajdonképpen nem hiszek Istenben. Hanem meg kell nézni, hogy mi van a dolog mélyén. Na igen, itt lehetne rengeteg példát mondani, nem akarok. Egyetlen dolgot: Természetesen itt lehet fölismerni azt, hogy ne a másikkal foglalkozzam, hanem saját magammal. Csak ezt már olyan gyakran mondtam, hogy már ez ismétlés. Most ha én kételkedek, akkor azért van mindig egy jó lehetőségem arra, hogy azt mondjam, hogy ennek a kételynek a mélye az nem nálam van, hanem nálad. Mert egy megbízhatatlan alak vagy és én ezért kételkedem. Dehogyis! Tehát ne hárítsd át soha a kételyedet arra a dologra, ami mondjuk aktiválja a kételyedet. Hát a te kételyed, nem? Az rólad szól. Ezzel el is intéztem a negyedik pontot. (Jó! Ügyes!)Az ötödik pont így hangzik: Mi vezetett a kétely kialakulásához? Ez egy roppant öncélú kérdés lehet. Föl ne tedd, ha már jól vagy! Ez nem egy ilyen, hogy leülök, és akkor mindenre rákérdezek, hogy igaz, hogy már meggyógyultam de hogy is volt ez? Hát egy csomó mindenben ennek semmi értelme sincs. Ezt a kérdést akkor érdemes föltenni, hogyha fontos hogy rájöjjek, hogy mi vezetett ehhez a kételyhez. Mert mondjuk ez az eseménysor, vagy ez az élmény huszonnyolcadszor játszódik le velem. Tehát valószínű, most már érdemes volna megnézni, mi van ennek a hátterében. És akkor rögtön van egy döntéshelyzetem. Nem azért akarom megnézni, hogy mi van a háttérben, hogy aztán találjak egy bűnbakot. Ez csak egy példa arra, hogy amikor elkezdek egy folyamatot már akkor egy csomó döntést hozhatok. Nem azért csinálom, hogy áthárítsam a felelősséget, nem azért, hogy kiderítsem, miért mégis a házastársam az oka annak, hogy… Nem ezért nézem meg. Hanem azért, hogy én egy szabad döntést hozhassak majd és az életem jobb legyen. Egy folyamat eredménye természetesen mindig a kétely, és néha érdemes utánamenni. Szeretnék most egy ilyen folyamatot leírni nektek. Ami jól mutatja, hogy itt vannak azért összefüggések. Nagyon-nagyon elnézést kérek azoktól, akik ezt hallották már! Bár így még nem, de egyszer egy vasárnap erről beszéltem, és aki ott volt misén, az most nagyon pórul járt. Mint ahogy egy cserkészvezető mondotta volt, mindig a rendesek járnak pórul. Nna! Olvasok hozzá egy kis Szentírást. „Amikor elteltek Mózes törvényében megszabott tisztulás napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő volt írva. Minden elsőszülött fiút az Úrnak kell szentelni, és áldozatot is be akartak mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta. Egy pár gerlicét, vagy két galambfiókát. Élt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát és a Szentlélek töltötte el. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette, és áldotta Istent ezekkel a szavakkal:…” - ezt már nem mondom el. Elolvasható Lukács evangéliumában, ha valaki nem ismerné, mert a lényeg már elhangzott. Mégpedig az, hogy itt látunk egy találkozást. Ugye van az agg Simeon, egy idős próféta, és itt van Mária, József meg Jézus. Máriáról és Józsefről annyit lehet tudni, hogy a tetteiket a következő határozza meg: az Úr törvénye szerint cselekednek. Egymás után négyszer hangzik ez el (vagy háromszor, de ez lényegtelen). Tehát egymás után többször elhangzik, az Úr törvénye szerint. Ez van az egyik oldalon. A másik oldalon azonban ennek bizonyos szempontból pont az ellentéte van, a próféta, aki nem az Úr törvénye szerint van a templomban. Nem azért van ott - mert most így mondom - mert hát a törvény ezt mondja és kész. Hanem azért, mert a Lélek indítja őt. A Lélek mondja neki. A Lélek sugallta neki, hogy ekkor és ekkor menjen el, és ezt és ezt csinálja, és akkor és ott legyen ott. Ez egy modell értékű találkozás. Mert kell hozzá valaki, aki semmi extrát nem csinál. Semmit az ég világon. Rutinból cselekszik. Az Úr törvénye szerint. Nem kell se gondolkodni, se dönteni, semmit nem kell csinálni, csak nyomni az ipart. Ez van az egyik oldalon. És a másik oldalon pedig valaki, akinek az egész földkerekségen kizárólagosan csak neki jön a Lélek indíttatása, hogy ott és akkor legyen ott, és akkor és így. Ez egy minta értékű találkozás. És amikor mi elolvassuk, ez kifejezetten a hit irányába visz minket. Hogy látunk valakit, aki az Úr törvénye szerint csinál valamit, és látunk valakit, aki ebből a szempontból pont a másik oldalt ragadja meg, mert semmi olyat nem csinál, ami az Úr törvényéből adódik, hanem olyasmit csinál, ami a Lélekből fakad. A kettőt persze nem akarom kijátszani egymással. Miért izgalmas ez? Azért, mert nézhetnénk az életünket e két végpont közötti folyamatként, és ide fogom majd a hit szempontját behelyezni. Ez pedig azt jelenti, hogy ahhoz, hogy nekem élő, eleven hitem legyen, ( most itt persze, ebben már most az istenhit valóságát mondom), ahhoz az egyik végpont az, hogy bizonyos dolgokon gyakorlatilag egyáltalán nem töprengek. Nem gondolkodok, nem vívódok. Egyszerűen csak csinálom. Miért? Kérdeztem a gyerekeket. Miért ment el Mária és József a templomba? Ugye ez pontosan az a kör, amire a helyes válasz az, hogy csak. Az válaszolt jól, az a gyerek, aki nézett rám nagy szemekkel és nem értette a kérdést. Hát hogy-hogy miért ment el? Hát az kérdés volna, hogy miért nem ment el. De hogy miért ment el, ez nem kérdés. Hát mert vasárnap van, azért ment el. Nincs itt kérdés. Ez van az egyik oldalon. És ide most hadd fűzzem annak az 50 évig házasságban élő asszonynak a bölcsességét, mert ide tartozik a második pont, amit mondott. Mikor kérdeztem, hogy min múlik az, hogy ő 50 évet képes volt. Akkor azt mondja, ezt ilyen végső következtetésként mondta. Ez volt a legerőteljesebb szava. Hát tudja Feri atya, 50 év házasság, hát, tartás kell hozzá. Mert ha van tartás, akkor mennek a dolgok. Ha meg nincs, a fene megette az egészet. Ez egy 80 éves asszony üzenete nektek. Ha van tartás, akkor mennek a dolgok. Ha meg nincs, hm. De akkor ismerd föl, hogy nem volt tartás, mert akkor van esélyed. Nem az a baj, ha nincs, hanem ha elkezdesz kamuzni. Az Úr törvényét tekinthetjük úgy, mint ami az embernek tartást ad. Amikor az Úr törvénye az emberbe úgy beépül, mint a gerincvelő. Na az tartás. Tehát becsukom a szemem, nem hallok, nem látok, mint egy hülye, de akkor is tudom, hogy merre van az egyenes. Ez a tartás. Olyan ez… Ez az egyenes. Mikor keresztelünk – tudjátok – és akkor kis fehér ruha. Hát ugye mindig olyan… tudok ám nagyon idétlen lenni, bár ezt nektek nem kell bemutatni, hogy mindig fölmutatom a kis fehér ruhát és mondom, itt van ez a kis fehér ruha. Tudjátok akkora, hogy a tenyerembe elfér, a babákat meg hozzák ilyen 1 éves korba. Tehát körülbelül mondjuk az ujjára lehetne fölhúzni és akkor mindig mondom ilyen bárgyú vigyorral az arcomon, hogy ez egy jelkép persze ez akis ruha. Hát ez nem. Nehogy föladják a babára, mert megfullad. Tehát ahogy így lógatom a kis jelképet, akkor a tartásról egyszer csak eszembe jut az, hogy mikor áll jól ez a jelkép valakin? Ez a ruha. Akkor, ha van neki tartása. Különben lehet ez a ruha nagyon szép, elég esetlen lesz rajta. Ahogy Pál apostol mondja, öltsétek magatokra Krisztust. Az emberen jól mutat Krisztus, ha van neki tartása, ha meg nem, hát eléggé lötyög rajta. Úgy mintha nem rászabták volna. Na szóval ez van az egyik oldalon. A hitünket illetően, most az Istenhitről szűkítve egy kicsit a kört. Ha csukott szemmel csinálom az Isten törvényét, adott esetben, ha éppen arra van szükség, akkor ebből fog következni az, hogy az Úr törvényéből levonhatom az erkölcsi következtetéseket. Természetesen elég sok erkölcsi következménye lesz annak, ha megtartom az Úr törvényét. De itt most azt a szempontot szeretném hangsúlyozni, hogy ha én egészen szilárd vagyok az Úr törvényének a megtartásában, akkor lehetek elég érzékeny ahhoz, hogy lássam, az erkölcs egy rugalmasabb valami. Mert az erkölcs az korhoz, kultúrához, adott esetben még szituációhoz is köthető. Nem mindig minden helyzetben ugyanaz. Néha ez, néha az. De az erkölcs mögött ott van az Úr törvénye. Valami nagyon szilárd és nagyon egyértelmű. És az erkölcs azért lehet adott esetben egy kicsit ilyen, egy kicsit olyan, néha szinte egymással teljesen ellentétes, ha kultúrákat nézünk, mert a hátterében van valami, ami megföllebbezhetetlen. És itt jön be az, hogyha én úgy akarok erkölcsi lény lenni, hogy mögötte nincsenek alapértékek, akkor nagyon nagy bajban leszek. Mert akkor, amikor fogom azt tapasztalni, hogy az erkölcs valamiféle rugalmasságot kíván tőlem – ez így is van, - akkor ki fog éleződni az a dolog, hogy és akkor mi az, ami ebben az egészben szilárd? És eljuthatunk oda, mint ahova az a fajta érvelés eljutott, tudjátok a klónozással kapcsolatosan, hogy hát miért lehet klónozni. Itt most nem a klónozásról akarok beszélni, hanem arról, hogy miért lehet - érveltek egyesek, - az emberi magzatot kísérleti tárgynak tekinteni. Nem embernek, hanem valaminek, amiből kinyerünk anyagokat, őssejteket, hogy ezt miért lehet. És ugye az érvelés a tipikus esetét mutatja annak, hogy amikor az erkölcs mögül kiveszünk valamit, amiből az erkölcs levezetődik, akkor az egész erkölcsi rend a feje tetejére tud állni. Mert ezt halljuk az érvelésben, hogy gyönyörű szépen, mondjuk a híradóban vagy nem tudom én mik vannak most. Már nincs egyenleg, ugye az már régen nincs. Mi van? Hát hír… hír…, mindegy szóval és akkor azt halljuk, hogy orvosok arra a következtetésre jutottak, hogyha a magzati őssejteket föl tudnák használni, akkor ez nagyon nagy jót jelentene a világnak, mert ezzel a jóval lehetne olyan betegségeket gyógyítani, mondjuk a Parkinson-kórt, meg ezt, meg azt, meg amazt, amire eddig az orvostudomány nem volt képes. De majd, hogyha ezt fölhasználjuk, akkor képesek leszünk, és így nagyon sok beteg embert meg fogunk gyógyítani. És ezeknek visszaadjuk a reményt. És ezek rehabilitálódnak az életbe, És akkor jön a nagy kamu. Ez az amikor kivesszük az erkölcs mögül azt, ami az egész erkölcsnek a tartását adja. És ebben a pillanatban mindent a feje tetejére lehet állítani. A harmadik. De még az erkölcs és a hit viszonyához valamit. Ugye ha van lelkiismeret, van szégyen, van bűntudat és az összes többi. Akkor itt most hadd álljak meg megint egy picit a szégyen, bűntudat kérdésénél. Mert néhány héttel ezelőtt olvasom ezeket a legfrissebb eredményeket. Most ilyen nagy európai kutatás van szégyen, bűntudat témában, hogy ugye arról beszéltünk sokat, hogy másképpen működik bennünk a szégyen, mert a szégyen azt mondatja velünk, hogy én rossz vagyok, és arra indít bennünket, hogy elrejtőzzünk. A bűntudat pedig épp az ellenkezőjét mondatja velünk, hogy mondjuk ki, kérjünk bocsánatot és tegyük azt jóvá. Na most, ha valakiben indokolatlanul sok a szégyen, akkor az illető állandóan rejtőzködni fog. Ez még így talán hagyján, csakhogy ennek az a következménye és itt a gyerekekkel végeztek rengeteg kutatást. Kimutatható az, hogy a szégyen és az agresszió között egyértelmű összefüggés van. Míg a szégyen és a bűntudat között nincs összefüggés. Vagy mi, na. Hülyeséget mondtam. A bűntudat meg az agresszió között nincs összefüggés. Vagyis amikor valaki a maga lelkiismeret furdalását szégyenként éli meg, adott esetben indokolatlanul, emiatt ő el fog rejtőzni, benyel egy csomó mindent, magát rossznak tartja és ez agresszió formájában tör elő nagyon gyakran. Ha azonban bűntudatot élek át, akkor ez nem agresszió formájában jön elő. Hanem esetleg jóvátétel formájában. Ráadásul, most mondom a bűntudatnak az oldalát, mert ott is kiderítettek valamit, ami nagyon izgalmas, hogy egy másik területtel van egyértelmű összefüggésben a bűntudat, ez pedig – láss csodát – az empátia. Ugyanis a bűntudatnak a lényege az, hogy fölismerem, szabadon dönthettem, csinálhattam volna másképpen, de így csináltam, és ennek ez és ez lett a következménye. És akkor képes vagyok nem magam felől nézni a helyzetet. A szégyenkező ember maga felől lát mindent, hogy én egy nyomorult szerencsétlen vagyok, pörgök magam körül. Aki bűntudatot él, az pont az ellenkező oldalon áll. Az az áldozat felől nézi a helyzetet. Egy nagyon rossz érzése van, és ez őt arra indítja, hogy lássa azt, hogy mit okozott a másiknak. Ez pedig empátia. Együttérzés, amiből cselekvés fakad. Azért akartam ezt nektek elmondani, mert hogyha van egy természetes folyamat, van az Úr törvénye, ebből adódik egy erkölcsi rend, ebből adódik egy nagyon pozitív érzelmi állapot, a bűntudat. Dehogy kell belőle kigyógyulni. Mert éppen a bűntudat, persze óriási kétely, jól csináltam-e vagy nem, kiderül, hogy nem, marha rosszul érzem magam, és tudok együtt érző lenni és cselekedni a másikért, jóvátenni. Itt döntéshelyzetben vagyunk. Ezért akartam nektek, meg nem csak akartam, mondtam, beszéltem nagyon sokat arról, hogy az indokolatlan szégyenből érdemes kirugdalni magunkat. Mert a szégyenkezésnek is ugyanolyan ördögi köre van mint az önsajnálatnak. Ugyanaz játszódik le. Magunk körül forgunk, miközben semmit nem teszünk jóvá. Sőt riadt verébként azt lessük, hogy ki tud róla és kinek mi a véleménye rólunk. Ezt, ezt lessük. Minden erőnk arra megy, hogy magunkat védjük ahelyett, hogy minden erőnk arra menne, hogy jóvátegyünk valamit. És ha beragadunk a szégyenbe, mi lesz annak a vége? Teljes önbizalomvesztés. Hát nyilvánvaló. Ezt ismételgetem magamban, egy nulla vagyok, nulla vagyok, és utána nézek körbe, és azt nézem, te is ezt gondolod-e. Hát ez aztán nagyon megerősít biztos a hitemben. De hogyha bűntudat, jóvátétel, egyszer csak megerősödök. Lám-lám, bár eltoltam valami, nem lehet visszacsinálni, de mégiscsak tudtam valami jót tenni. Utalok arra, hogy ráébredek a saját korlátaimra, a szabadság elvesztésére és közben tudok egy szabad döntést hozni és gyógyulok általa. Itt most befejezem. Ez volt a folyamat leírásának az első két pontja és aztán lesz még kettő. Hmmm. Hmmm. Ja, a nénit akarjátok! Nem lehet! Hát megvan annak az ideje! Nagyon sajnálom!

Van-e valaki, aki szeretne hirdetni? De ez jólesett, hogy erre emlékeztek. El fogom mondani. (73:27)