A kételkedés hitre vezető folyamata 3.

2003.02.18.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Visszakanyarodnék oda, hogy annak a lépéseit, megfontolásait járjuk körbe, hogy ha egy kétely föltámad bennünk, adott esetben ez a kétely lehet nagyon erőteljes kétely, igazán a szívünkbe, meg az életünkbe markoló. Akkor abból indultunk ki, hogy ez a kétely nem egy rossz dolog, hanem eleve feltételezzük azt, és így indulunk ki, és ez már a hitünk megerősödését is magunk után vonhatja, hogy a kétely az életünk alakulása szempontjából egy fontos és pozitív dolog. Ebből indultunk ki. Azt nézegetjük meg, hogy mit is lehetne csinálni. Most egy újabb fázisnál tartunk. Bár ezeket az egymásra következő pontokat nem akartam én nagyon merev folyamatkánt leírni, hogy az egyik után rögtön a másik jön, és csak az jöhet, és ebből az következik hogy. Ezt kezeljétek lazán, kérlek titeket! De minden esetre ott tartottunk, és pontosan valaminek a kellős közepén hagytam abba, hogy azt a kérdést tehetjük fel magunknak, amennyiben ez szükséges, mert ezt a kérdést nyugodtan ki is lehet hagyni, hogy ha nem szükséges, de ha igen, akkor a kérdés így hangzik: Mi vezetett a kétely kialakulásához? Nyilván akkor érdemes feltenni ezt a kérdést, hogyha újból és újból eljutottam ugyanahhoz a krízishez, vagy mélyponthoz. Tehát érdemes utána nézni, hogy adott esetben mit csinálok következetesen és rutinszerűen rosszul. Talán emlékeztek, hogy a Szentírásból azt a történetet vettük elő, amikor Mária és József a kis Jézust fogják, és elviszik a templomba. Egyfelől annak a történetnek az elején folyamatosan azt halljuk, hogy az Úr törvénye szerint, ez van az egyik oldalon. A másik oldalon pedig ott van az agg Simeon, aki pedig nem az Úr törvénye szerint, hanem ahogy a Szentírás hangsúlyozza, a Lélek indítására és ösztönzésére van ott jelen. Ebből jön pedig össze egy nagyon fontos esemény, megjelenik a Misztérium. Ez a két, látszólag néha egymásnak mintha ellentmondó dolog lenne, hogy az Úr törvénye, ami ez és ez, és megfellebbezhetetlen, és a Lélek indítása, ami hihetetlenül egyéni és rugalmas, és csak nekem szól abban a pillanatban, senki másnak; ez a kettő, ha összejön, akkor születhet belőle valami nagyon nagy dolog. Adott esetben az, hogy az ember a kételyéből ki tud lépni, és elindul valamerre. Itt tartunk, és az első két pont az volt, hogy ha az Úr törvénye felől nézzük ezt a folyamatot, akkor ragaszkodom és szilárd vagyok az Úr törvényében. Ez volt az első pont. Emlékeztek az 50 évig házas asszonyra, aki azt mondta, hogy ehhez az 50 évhez tartás kell. Ez a tartás pedig, ha egy keresztény embert veszünk, akkor nagyon jól összefüggésbe hozható azzal, hogy tartása annak van, akiben az Úr törvénye olyan szilárd, mint a gerince. Ugye a gerincvelőjében ott van az Úr törvénye, és ez megadja neki a tartást. Az Úr törvényéből adódott az erkölcsi rend, ami már megenged egyfajta rugalmasságot. Emlékeztek úgy beszéltem erről, hogy minél szilárdabb vagyok az Úr törvényében, annál inkább elmehetek az erkölcsi rendet illetően annak a rugalmasságnak a széléig, hogy itt hogyan is dönthetek egy adott helyzetben. De minél bizonytalanabb vagyok az Úr törvényében, annál óvatosabb lennék abban, hogy mondjuk az erkölcsi rendet illetően nagyon ugrándozzak. A kettő nagyon szoros összefüggésben van egymással. Ha azt tapasztalom magamon, hogy kételyeim vannak az Úr törvényét illetően meg a vele való viszonyomat illetően, akkor érdemes nagyon szilárdnak lennem az erkölcsök terén. Ez fordítva is igaz, ha azt látom, hogy na most aztán igazán szilárd vagyok, akkor szabad nagyon finomnak és rugalmasnak lennem az erkölcsi dolgokat illetően.

Ide tartozott az is, és ezzel fejeztük be, hogy amikor felfedezem azt, hogy túlzottan is rugalmas voltam az erkölcsöket illetően, és ennek nyomán mondjuk elkövettem egy-két gazemberséget, vagyis bűnt, akkor éppenséggel ezután szabad nekem bűnbánatot tartani. Itt pedig nagyon nagy különbség van aközött, hogy szégyent élek át, vagy aközött, hogy bűntudatom van. Mert a szégyennek kimutatható és egyértelmű összefüggése van az agresszióval vagy a levertséggel, és a helyes bűntudatnak pedig egyértelmű összefüggése van az empátiával. Mert amikor a szégyent élem át, akkor azon vívódok, hogyan látsz engem, amikor pedig bűntudatot élek át, akkor nem arra figyelek, hogy te engem hogy ítélsz meg, és hogy látsz, és hogy én most gazember vagyok-e a szemedben vagy nem, hanem a bűntudat arra indít engem, hogy azzal foglalkozzam, hogy milyen kárt okoztam és azt, hogyan tehetném jóvá. Ez pedig eleve érzelmi és értelmi empátiához segít engem.

Hallottátok már ezt, hogy értelmi empátia? Ezt én is csak most hallottam néhány nappal ezelőtt, ugyanis vizsgáztam éppen, és az volt a tétel címe, hogy A lelkigondozó személyisége. Akkor pedig mondtam, amit csak bírtam, és akkor mondtam, hogy a lelkigondozónak, ha nem akar teljesen béna lenni, akkor egy kis empátiára szüksége van. Ekkor pedig a vizsgáztató szúrós szemmel rám kérdezett, hogy tudom-e, hogy mit jelent az, hogy empátia? Ugye itt kezdődnek a bajok, amikor valamit meg kellene magyarázni. Na és akkor én hangsúlyoztam az érzéseket, meg az érzelmeket, hogy együtt érzek vele, hogy átveszem tőle, az érzelmek mentén haladunk együtt. Ilyen szépeket mondtam neki, persze ez nem volt elég. Azt mondta, hogy ez nem csak ez! Ekkor derült ki, és milyen jó hogy elmentem vizsgázni, hogy van olyan, hogy értelmi empátia. Ez semmi mást nem jelent, mint hogy belehelyezem magam a te helyzetedbe, és onnan nézem a dolgokat. Na, de legalább kiderült, hogy így hívják.

Tehát ez az empátia következik, és szoros összefüggésben van a bűnbánattal.

Akkor most következzen a harmadik. Ha megvan az Isten törvénye, az szilárd, vagyis ezek az értékek. Az értékekből pedig következnek normák, ez az erkölcs világa. Ebből pedig következik a magatartásmód, vagy a magatartásformák. A magatartásformáinkban még nagyobb rugalmasságunk lehet, még sokkal nagyobb, de itt is minél bizonytalanabb vagyok az Isten törvényében, és minél bizonytalanabb vagyok az erkölcsöket illetően, nyilván a személyes viszonyom és a cselekvésem tekintetében, azért annál jobb volna, hogyha a magatartásformákban azokhoz ragaszkodnék, ami már bejött egyszer.

Mondanék egy nagyon szomorú példát a saját életemből. Most vasárnap történt meg velem. Elmentem lakást szentelni, ez eddig még nem szomorú dolog. Óriási család, és egy sereg gyerek várt, és az egyik gyerkőc, amikor elővettem a szenteltvíz hintőt, akkor úgy döntött – legalábbis én azt gondoltam -, hogy ez egy jópofa játék, és elbújt előlem. Azt mondta, hogy én őt ne hintsem meg a szenteltvízzel. De ahogy ott bújócskázott, én azt gondoltam, hogy ez játék. Arra gondoltam, hogy ez most egy milyen izgalmas helyzet, és most én nagyon rugalmasan kezelem ezt a szituációt, és akkor, miután megszenteltem a lakást, őt is megszenteltem ripsz-ropsz. Nem bírt elbújni! Azt gondoltam én, hogy ez egy marha jó játék neki, és gondoltam nagyjából ezt még egy fél percig, mert a gyerek eltűnt. Bevonult a szobájába, magára csukta az ajtót, és nagyjából egy olyan tíz perc múlva kijelentette a szüleinek, hogy le fogja bontani a templomot, amiben én vagyok, és azon ötlet fogalmazódott meg benne, hogy esetleg egy ABC áruházat épít oda. Majd elmondta a szüleinek, hogy ezt úgy fogja csinálni, hogy amikor én reggel megyek misézni, akkor én egy iszonyú nagyot koppanjak. Tehát mindezt egy éjszaka alatt fogja csinálni. Megyek majd, ott gondolván a templomot a helyén, de már egy ABC-vel fogok találkozni. Ennek nyomán ugye bűnbánatot tartottam, és átgondoltam azt, hogy itt túl rugalmas voltam. Arra a nagyon egyszerű következtetésre jutottam, hogy ha mondjuk jobban kötöttem volna magamat azokhoz a biztos értékekhez, amelyek egy lakásszenteléskor mondjuk elém adatnak, akkor talán elkerülhettem volna ezt a marhaságot, amit csináltam. Így aztán fel kellett hívnom a gyerkőcöt este, és az derült ki, hogy még este is azt fontolgatja, hogyan tudná lebontani a templomot. Így csak érdemben az anyukájával tudtam beszélni, akivel megállapodtunk abban, hogy ha tudnék valamit tenni a gyermekért, akkor majd felhív.  Most azt hiszem, hogy a gyermeke nem nagyon óhajtozik, hogy én tegyek érte valamit, mert ugye ez elég volt neki egy életre. De most azért izgatottan várom a vasárnapot! J Már nem azért, hogy a templom ott lesz-e, hanem, hogy ott lesz-e ez a gyerkőc, ez a nagy kérdés. Vagy lebontja-e magát abból a templomból.

Ez a példa jól mutatja azt, hogy mit jelent az, amikor valaki túl rugalmas a magatartásformákat illetően. Bizony, hogyha csak tartottam volna magamat ahhoz, ami biztos, hogy jó és ahhoz, ahogyan azt a jót jól lehet csinálni biztosan, akkor ez a dolog nem történt volna meg. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy ne kezdeményezzünk, hogy ne legyünk frissek, meg rugalmasok, hanem egyszerűen ezt a nagyon szívbemarkoló élményemet akartam megosztani veletek, amiből ez a következtetés fakad.

Na most ezt úgy fogalmaztam még meg, hogy ha valaki elég szilárd, az Isten törvényéhez való viszonyában, és ennek kapcsán megfelelően rugalmas az erkölcs terén, akkor ebből az fog adódni, hogy hihetetlen sok energiája marad arra, hogy megtalálja azt, hogy a jót, hogyan csinálja jól. Ugye, ha bizonytalan vagyok abban, hogy mi a jó és hogy ki mondja meg, hogy mi a jó, és egyáltalán van-e valaki, aki eldöntheti azt, hogy mi a jó, akkor minden egyes pillanatban, állandóan az elé a kérdés elé kerülök, hogy nemcsak azt kell eldöntenem, hogy a jót hogyan kellene csinálnom, hanem egyáltalán most mi is itt a jó? Tényleg az a jó? Nem az a jó? Ez pedig rengeteg energiát elvesz az embertől. Adott estben cselekvésképtelenné tesz minket. Ha elég biztos vagyok abban, hogy van olyan ember, aki megmondja nekem, hogy mi a jó, utána pedig tudhatom azt, hogy ebből milyen erkölcsi elvek származnak, akkor szabad vagyok abban, hogy a jó értelemben vett végletekig elmenjek azzal kapcsolatban, hogy hogyan csináljam ezt a jót.

Most eszembe jutott egy ilyen családgondozó történet. Néha, ritkán, van olyan, hogy beszélgetek egy házaspárral, és valami olyan megoldás születne, ami gyökeresen ellentmond az én erkölcsi elveimnek, és adott esetben ellent mond az alapvető értékeimnek is. Ilyenkor ez hihetetlenül bizonytalanná tud tenni. Ez mindig egy nagyon kiélezett helyzet, amikor muszáj megállnom és azt mondanom, hogy nekem itt van a határ, én ekkora rugalmasságot nem tudok megengedni magamnak. Tehát lehet, hogy egy pszichiáter azt ajánlja mondjuk a kliensének, hogy szedjen fel minél több nőt, és fektesse őket ágyba, mert ez az ő gátlásait fel fogja oldani. De számomra ez már túl van a határokon. Amikor pedig azt érzem, hogy túl vagyok a határokon, akkor ott mindig hihetetlen nagy bizonytalanság jön. Azt hiszem, pontosan azt a bizonytalanságot élem meg, amit az a valaki egyébként, aki nem tudja, hogy hol vannak a határok. Ha nincs Isten törvénye fixen, és nincs erkölcsi törvény, amely abból adódik, akkor a magatartásmódomban hihetetlenül elbizonytalanodhatom. Ezt, azt hiszem, most már eléggé elmondtam. Ezért lehet látszólag olyan könnyű élete annak, aki az első kettőben megfelelően szilárd, mert az rutinból tud rengeteg jót tenni és azt jól is tudja csinálni. Ebből pedig az fog fakadni, hogy a kapcsolatok végtelen sokszínűsége adódik. Ez az, ahol a legrugalmasabbak lehetünk. Amennyire szilárdnak kellene, vagy volna érdemes lennünk az Isten törvényéhez való viszonyunkban, annyira rugalmasak és sokszínűek lehetnénk a kapcsolatot illetően. Ahogyan egyfajta alapelv ez, amikor tanultam a családterápiát és a családgondozást, hogy ne akarjam megmondani, hogy annak a két embernek hogyan lesz a legjobb a párkapcsolata. Annak a családnak pedig ne mondjam meg, hogyan fog a legboldogabbá alakulni a maga rendszere. Ezt én nem tudhatom! Lehet a fejemben egy csomó elv, tudhatok rengeteg igazságot, láthatok tendenciákat, statisztikákat, lehet tapasztalatom, bölcsességem, mindenem lehet, de mégis, amikor előttem ül az a két ember, vagy három vagy négy, akkor induljak ki mindig abból, hogy a következő pillanatban nem tudhatom, hogy nekik kettejüknek, hármójuknak vagy négyüknek mi lehet a legjobb. Ezt én nem tudhatom! Ezt csak ők tudhatják! Az én szerepem pusztán csak az, hogy segítsem őket abban, hogy ők rájöjjenek arra, hogy nekik mi volna a legjobb. Természetesen én ezt összekötöm azzal, hogy mit tudok a magatartásmódról, mit tudok az erkölcsről, és mit tudok az Isten törvényéről. Ez bennem van, de mégis a lehető legnagyobb szabadságot kell adni annak a két embernek, hogy ő azt hogy akarja csinálni.

Most megnézhetjük ezt a két végpontot, hogy ha én eléggé szilárdan állok az Isten törvényében, akkor megengedhetem ezt a végtelen rugalmasságot ennek a házaspárnak, vagy jegyespárnak. Persze ez még izgalmasabb, ha magamról mondom, vagy egy házaspár magáról mondja. Tehát ha eléggé tudom azt, hogy melyek az alapvető elveim és értékeim, amelyeket én az Istentől tanulok, akkor ebből az is adódik, hogy hihetetlenül rugalmas lehetek abban, hogy a következő napon vagy órában, hogyan alakuljon a kapcsolatunk. Akkor erre nézve nem kell merev, bebetonozott elveket, minden marhaságot kitalálni. Nézzük meg, hogy mi történik akkor, ha ez az egész a feje tetejére áll? Azt látjuk, hogy a szilárdságra szükség van, a tartásra is szükség van, mert különben teljesen szétesünk. De gyakran az történik, hogy az Isten törvényét illetően teljes rugalmasság, vagy úgy is kifejezhetném, hogy teljes bizonytalanság van. Éppen ezért mit kell csinálni az illetőnek? A kapcsolatban szinte minden dolgot be kell betonozni! Bizonyára van ilyen tapasztalatotok, amikor a másik meg akarja mondani nektek, és percről percre meg akarja határozni, hogy abban a kapcsolatban minek hogyan kell lennie. Például, hogy a fogpaszta tubusát, hol kell megnyomni, hogy amikor bejön a házastársad a lakásba, akkor a kabátot melyik kis akasztóra kell felakasztania, mert jobbról a második az övé. Tehát ne akassza azt a kabátot a gyerek kabátjának a helyére, mert a gyerek hazajön, és bizonytalanná válik, hogy talán nem fogadják ma őt szeretettel. Ha szabad ezt mondanom, akkor végtelen számú esztelen elvet gyárthatunk, hogy a kapcsolatnak milyennek kell lennie. Hogy a nő hány centisre vágja a haját, mert ha egy kicsit rövidebbre vágatja, akkor már nem is szeret, ha hosszabbra, akkor meg már nem szeret. Hogy lakozza a körmét? Ezt ellenőrzöd este! Nem lett egy kicsit pirosabb? Nem, drágám, jó a vérkeringésem, attól olyan! Ez elviselhetetlen! Tehát, amikor a kapcsolatokat a rendszabályok börtönébe zárjuk, akkor az elviselhetetlenné válik! Annyi kell csak, amennyi éppen szükséges, és minél fixebbek vagyunk az Isten törvényében, ebből adódik az erkölcs, a magatartásmód, és akkor engedhetjük egymást.

Hadd hozzak most egy olyan történetet, amiben végignézhetjük ezt a dolgot. Jön hozzám egy házaspár, és arról beszélnek, hogy megrendült a kapcsolatuk egymással, a szakadék szélén van a házasságuk, de azért van vagy négy gyerekük, és most nézzünk meg egy pontot, ami jól kifejezi azt, hogy mi is van most köztük. Akkor pedig elmondja azt a férfi vagy a nő, hogy a házastársam hat évvel ezelőtt hazudott nekem. Ekkor pedig őbenne egy teljes világ omlott össze! Miért? Azért, mert megrendült a bizalma a társában. Itt vagyunk most a negyedik pontnál, a kapcsolatnál. A kapcsolatukat az jellemzi, hogy megrendült a bizalmuk egymásban. Sőt, azt gondolják, vagy az egyik fél azt gondolja, hogy totálisan megrendült a bizalma ebben a kapcsolatban. Nem tudja most eldönteni, hogy benne maradjon, vagy pedig kimenjen belőle. Ugye most lehetne azt csinálni, hogy elkezdünk a magatartásról beszélni. Mondjuk, hogy így a hazugság, meg úgy a hazugság, mikor kell őszintének lenni, mikor érdemes hazudni, belemehetnénk az erkölcsbe, lehetne moralizálni is. Hogy hát nem szabad hazudni, és a többi. De nem érdemes itt megragadni! Megkérdezem ilyenkor tőlük, hogy miért hazudtál?  Mert nem döntöm én el, hogy ő miért hazudott, ez most itt egy kérdés. Miért? Ekkor pedig legalább kell egy fél óra, amíg azt mondja az egyik vagy a másik, hogy tulajdonképpen azért hazudtam, mert féltem, hogy ha megmondom az igazat, akkor ne fogsz szeretni, és ha nem fogsz szeretni, akkor el fogsz hagyni, vagyis tönkremegy a kapcsolatunk. Ez nem egy légből kapott valami, amikor valaki azért hazudik, mert fél, hogy ha a társának megmondja az igazat, akkor az őt nem fogja szeretni, adott esetben tönkremegy a kapcsolatuk. Hazudni fog, mert többet ér neki a kapcsolat, mint az, hogy őszinte legyen, hogy igazat mondjon. Mert ha a serpenyő egyik oldalán az van, hogy legyek becsületes ember, aki őszinte, és a másik oldalon pedig az van, hogy elveszíthetem a házastársamat, hát akkor inkább leszek egy kicsit becstelen, de hadd maradjon meg a feleségem! Egyértelmű, és erre nehéz lenne bármit is mondani. Ha így áll föl a helyzet, akkor nehéz rá bármit is mondani. Igen ám, csakhogy akkor ez egy ördögi kör lesz, ugyanis ha az illető hazudik, akkor elveszti a házastársát. Ha pedig nem hazudik, akkor is elveszíti a házastársát. Puff neki! Eljutottunk ide, ebben a beszélgetésben. Vagyis, hogy most akkor mi is van köztetek? Az illető csinált valami olyasmit, amire te valamikor 23 évvel ezelőtt azt mondtad, hogy ha te ezt megcsinálod veled, én azt nem bocsátom meg neked, és elhagylak. Ebben a helyzetben ellehetetlenültek. Mert nincs jó megoldás. Most jutottunk el az Isten törvényéhez! Ugyanis, ha az Isten törvénye nekem azt mondja, hogy akármi is történik, én szilárd vagyok abban, hogy igent mondtam a másiknak, ő az én férjem, vagy feleségem, akit szeretni akarok, bármi történjék is. Vagyis, nem lehetséges olyan helyzet, ami engem arra visz, hogy én őt elhagyom! Ez most nem azt jelenti, hogy az életedben nem történhet valami, amire ő azt mondja adott esetben, hogy én most ezt nem bírom. Ez egy másik kérdés, hogy hogyan állok neki a dolognak! Mert, ha én itt elég szilárd vagyok, és azt mondom, hogy nem történhet ilyen, akkor ebből következik az erkölcs, és ebből az fog következni, hogy amikor felteszem a kérdést, hogy most hazudjak-e, vagy ne hazudjak, akkor nem áll fenn ez a dilemma! Hanem azt mondom, hogy majd hülye lennék hazudni. Mert ebben az esetben a serpenyő két részében az van, hogy hazudok és bűnt követek el, vagy pedig igazat mondok, és vállalom a nehézségeket. De nem az van ott, hogy akkor tönkremegy a kapcsolat! Ezért az fog történni, hogy ez meghatározza a magatartásomat, és ez meg fogja határozni a kapcsolatot is. Ezért aztán nem csodálom, hogy nagyon sok családterápiának, házassággondozásnak törvényszerűen az a vége, hogy a felek elválnak egymástól.  Ugyanis a segítő éles szemmel rámutat arra, hogy hogyan állt fel az a rendszer, amiben ők vannak. Mondjuk kimutatja ezt, hogy kérem szépen ez az a helyzet, amelyben a férj nem tehetett semmi jót. Erre pedig azt mondják, hogy köszönjük szépen, akkor úgy tűnik, hogy ennek itt vége van. És ekkor kezdenek valami újat. Kivéve akkor, ha azt mondják, hogy ez egy Misztérium! Úgy tűnik, hogy nem ennek van vége, hanem annak a rendszernek van vége, amit eddig csináltunk, meg ahogy csináltuk! Fel kell állítani egy új rendszert, és akkor nézzük meg, hogy mi az, ami szilárd, és mi az, ami rugalmas lehet! El kell dönteni. Vagy ahhoz ragaszkodom, hogy inkább hazudok, csak ki ne derüljön, vagy pedig ahhoz ragaszkodom, hogy inkább mondd meg az igazat, és majd kezdünk vele valamit.
Itt akarnám mondani, azt a nagyon egyszerű mondatot, hogy ezért, ahogy a Katolikus Egyház beszél a házasságról, az nem egy elvi, meg elméleti dolog, nem egy szép ideál, hanem olyan egyértelmű és konkrét következményei vannak a kapcsolatra és a gyakorlatra, ahogyan ezt most talán meg tudtam nektek fogalmazni. Ugyanis a házasság egy misztérium, úgy ahogy van. Vagyis, amikor belemegyek, akkor eleve tudom, hogy lesznek ilyen helyzetek. Eleve tudom, hogy most, ahogy csináljuk a kapcsolatot, ez valamikor elégtelennek fog bizonyulni, és lesz egy krízis, amin át kell menni, és még lesz sok ilyen krízis, ami utána következik. Ezt eleve tudom, hogy így van. Ha ezt tudom, akkor pedig lehet egy tartás bennem. Azért, mert ezt eleve tudom, és ezzel együtt bennem van valami, ami szilárd, és kettőnk között szilárd. Ehhez pedig ragaszkodhatom, és ha ehhez ragaszkodom, akkor elviselem a krízist. Kicsúszhat a lábam alól a talaj, vehetjük ezt a képet is. Ha ez pedig így van, és a házasság nem misztérium, akkor én pofára estem. Ha pedig a házasság misztérium, akkor amikor kicsúszott a lábam alól a talaj, akkor én belekapaszkodok az Égbe! Persze van egy hét, egy hónap vagy egy év, sőt még több, amikor nincs a lábam a talajon. Ekkor még arról sincs fogalmam, hogy kell élni, de nem veszek el, mert fölfelé kapaszkodom! Ez lehet, hogy egy primitív kép, de lehet, hogy most mondtam a legjobbat, mert az összes többi csak okoskodás volt. Ha nem misztérium, akkor puff neki!

A következő. Az volt az ötös pontnak a kérdése, hogy mi vezetett a kétely kialakulásához? Arra szerettem volna itt utalni, hogy lehet, hogy ehhez a konkrét, ebben a pillanatban megfogalmazható kételyhez, tulajdonképpen az vezetett, hogy nem volt meg a szilárd kapcsolatom fölfelé. Nem voltam elég szilárd az Isten törvényében!

A hatodik pont. Merre vezet a kétely? Mi lesz a következménye, ha a kételyem alapján fogok élni? Akarok-e erre menni? Ez egy amolyan közbevetett dolog, mert lehetséges az, hogy teljesen beleszorultam a kételkedésembe, és azt mondom, hogy hát én ebből ki akarok lépni. Egye meg a fene ezt a papságot, úgy ahogy van! Ez van bennem, semmi más nincs bennem, csak az van, hogy hát én úgy kilépek, mint a sicc! Ekkor pedig megkérdezem magamtól, hogy rendben van, kilépsz, mint a sicc, de akkor mit fogsz csinálni? Merrefelé fogsz menni? Milyen lépéseket fogsz tenni? Hogy fog alakulni az életed? Amikor pedig elképzeled ezt magadnak, akkor tedd föl magadnak azt a kérdést, hogy te ezt valóban akarod? Vagy pedig: ezt akarod?

Volt egyszer pont egy ilyen beszélgetésem valakivel. Jött hozzám, és mondta, mondta, mondta, nagyon hosszan. Hogy ő most kilép, mert neki elege van az Egyházból, a papságból. Még a burája is tele volt az egésszel. Persze én nem tiltakoztam, mert nagy dolog a kétely, csak egyszerűen elkezdtem feltenni ezeket a kérdéseket. Jól van, és akkor mit fog csinálni? Ekkor pedig kiderült, hogy ahogy elkezdte ezt mondani, egyre jobban bejött a csőbe. Mert ekkor elkezdte mondani nekem, hogy megpróbálna valami nagyon hasznosat és érdekese csinálni, valami olyasmit csinálna, hogy mindenképpen emberekkel legyen kapcsolata, mert hát ahhoz ért. Szépen lassan pedig kiderült, hogy papnak szeretne menni! J ilyen nagyon egyszerűen. De ez a házassággal is ugyanígy lejátszható.

Emlékeztek? Egyszer beszéltem Asztrik atyáról, akihez bement a 16 éves serdülő, és elmondta, hogy most még igaz, hogy beszélgetnek egymással, de ahogy ő kilép innen, megy és menten öngyilkos lesz. Mert az ő életének semmi értelme. (Emlékeztek erre? Nem? Nahát… Akkor elmondom.) Ekkor, pedig Asztrik atya azt mondta, hogy jól van, de addig igyunk egy finom teát, ígérem jó lesz, ha már ez az utolsó tea, akkor legyen jó. Nem tiltakozott ő ennek a serdülőnek a kételyével szemben, sőt még rátett egy lapáttal! Azt mondta neki, hogy hát gyere szépen, iszogassuk ezt a teát, úgysincs már semmi dolgunk, úgyis öngyilkos leszel, belefér ez a beszélgetés, mert te már úgy is tudod, ezután mit fogsz csinálni. De azért nézzük meg, hogy ha meghaltál, akkor mi lesz utána. -Nyilván eltemetnek, mondja ez a serdülő srác. -De nézzük meg, hogy az hogyan is lesz, mondta az atya. –Hát nyilván majd ott döglődöm a koporsóban, majd ott ki leszek nyúlva. – Na jól van, és akkor mi lesz. – Hát elképzelem, hogy egész pannonhalma kivonul az én temetésemre, hát mégis csak itt öltem meg magam valamelyik szobában, hát csak ott lesz mindenki. –Ott akkor még mi fog történni? –Hát sírnak, rínak majd, mint a fene! Hát nyilván ez lesz, hát jó csávó vagyok azért. Ki lesz mindenki purcanva, az osztályfőnököm pedig padlót fog fogni. –Na és mégis ki lesz a legszomorúbb? Na ő is bement erre a csőbe! Végigmondta az egészet, és a végén rájött, hogy ő egy fontos ember, hogy egy csomó ember szereti őt, egész pannonhalma ott tipródna az ő koporsójánál. –Hát akkor még ráhúzok egy napot! Szóval nem butaság megkérdezni magunktól, hogy hát jó, ezt fogom csinálni, de végső soron valóban ezt akarom-e? Vagy pedig mégis mi lesz akkor?

Egy másik. Beszélgetek egy pár éve felszentelt atyával, és azt mondja nekem, hogy ő most pedig ezt abbahagyja. Mert, hogy amióta pap lett, ez csak annál rosszabb. Na jó, hát akkor beszélgessünk el egy kicsit erről, gondoltam. Erre azt mondja, hogy miután már két éve szeretne kilépni, pont azóta, amióta felszentelték, azért volt ideje átgondolni, hogy hát tulajdonképpen csak úgy nem lépne ki. Hanem arra gondolt, hogy úgy kellene kilépnie, hogy akkor már úgy elrendezze maga körül az életet, hogy legyen mégis hova mennie. Erre pedig azt kérdeztem tőle, hogy na és, tettél lépéseket ebbe az irányba? Erre mondja, hogy nem tett még semmit, mert neki ahhoz azért semmi kedve, mert azt azért mégsem akarná, hogy ezt így csinálja, és közben meg beiratkozik a Közgázra, mert menedzser szeretne lenni. Ez volt az a pont, amikor őbenne tudatosult valami! Hogy miközben meghatározta magának, hogy csak úgy fog kilépni, hogy megcsinálja a lépéseket, mert a semmibe nem megy bele, mert azért nem szeretne ott állni papként, úgy hogy nem ért semmihez, és akkor ott a nagy élet, de azért ezeket a lépéseket nem akarja megtenni. Tehát mégis van valami, ami miatt szeretne mégis maradni.

Tehát, merre vezet a kétely? Akarok-e arra menni?

Akkor mondok egy ilyen házaspáros történetet is. Van egy férfi, egy nő meg sok gyerek. Ez volt a felállás. Kérdeztem az asszony, hogy ha most rajta múlna, akkor most mit csinálna? Azt válaszolta, hogy ő szíve szerint most úgy lelépne, mint a fene. Na jól van, mondtam én erre, de azért most nézzük át, hogy milyen érzéseid lennének utána? Tehát mondjuk egy, öt vagy tíz év múlva. Erre elkezdte mondani, hogy azt hiszi, hogy az elején nagyon felszabadulna, és marha jól érezné magát, vége van ennek a szörnyűségnek, végre lelépett, végre élheti az életét. -Jól van ez lenne egy vagy két hétig, de egy év múlva mi lenne? –Hát azért az már egy kicsit gázosabb lenne. Amikor pedig eljutottunk, hogy mi lenne öt év múlva, azt válaszolta, hogy azt hiszi, hogy tele lenne szorongással, lenne benne egy csomó bűntudat, hogy a gyerekei elvált szülők gyerekei lennének. Elég volt pusztán csak ezt végiggondolnia az érzések mentén! Arra jutott végül, hogy ő ezeket az érzéseket nem akarja átélni! Ez pedig már elég is!

Néha, ahogyan Gyökössy Bandi bácsi mondja, meg aztán Nemes Ödön atya mondja, hogy „a papnak a szava olyan, mint egy sebész kése, egész brutális, vág, mint a fene.” Ezt én csak nagyon ritkán engedem meg magamnak, csak nagyjából úgy fél évente egyszer, hogy úgy mondjak egy komolyabbat. Most pedig egy ilyet szeretnék felidézni, ami ugyancsak egy ilyen válási közeli helyzetben történt. Ugye át tudom nektek adni azt, hogy én most nem a válás ellen mondok ilyen erkölcsi beszédet, nem ezt mondom!

Jön hozzám a férfi, már megvan x éve a kapcsolata, és már azt gondolja, hogy az sokkal jobb, és a többi. De hát azért mégis csak vívódik. Beszélgetünk, és én csak hagyom, hogy mondja el, hogy mi van. Erre pedig felteszi nekem a kérdést, hogy: „Te, és mond Feri, hogy szerinted a gyerekek tényleg megsínylenék, hogy ha elválnék? Mert tudod, én annyira jól csinálnám ezt azzal a másik kapcsolatban, annyira profi lennék benne. Csinálnánk egy ilyen klassz, új házasságot és a gyerekek marha boldogok lennének. Te tényleg így van ez, megsínylenék?” Na akkor ez az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy: Igen! Azt ők megsínylenék! Erre kérdezte, hogy ezt nem lehet kikerülni? Mondtam neki, hogy ezt aztán nem. Nem azt mondom, hogy én ilyenkor ilyen kéjes érzéssel ülök ott a fotelben, mégsem vagyok egy szadista, csak azt gondolom, hogy lehet, hogy ez az a pillanat, amikor vágni kell. Amikor ő azt mondja, hogy hát, ha ők megsínylenék, akkor azt én nem akarom!

A következő. Mit nyerek, és mit veszítek a kétellyel, illetve mit veszítek a hittel? Vagyis, mit nyerek a kétellyel, és mit veszítek a hittel? Milyen előnyeim származnak abból, ha tovább kételkedem? Mert lehet, hogy ezek az előnyök, olyan szimpatikusak nekem, hogy nincs kedvem hinni. Az is lehet, hogy a hittel pedig olyan veszteségeim lennének, hogy nincs kedvem hinni. Ezt érdemes nagyon átgondolni! Egyszer egy ifjú úr mondta azt, hogy ő nem tudja, hogy most van egy barátnője, de most ez az igazi, vagy nem ez az igazi? Tudjátok ez az a kérdés, hogy hogyan kell eldönteni, hogy ő az igazi vagy pedig nem? Ezeket a kérdéseket hagyni szoktam. Hú! Akkor pedig kiderül, hogy ő igazából azt gondolja, hogy ha ő elhinné, vagy elfogadná azt, hogy ez az igazi, akivel mondjuk 15 éve jegyesek, akkor hát ebből az a vesztesége származna, hogy nem nézhetné meg a többi nőt az utcán. Azon fantáziálva, hogy hátha az lenne az igazi. Ez most így lehet, hogy röhejesen hangzik, de az illetőnek valóban ez volt a vesztesége! Tehát egészen konkrétan, ő szeret megfordulni az utcán, egy kicsit lefelé nézni, és akkor ott a gömbölyded formákat stírölni. Azt ő nagyon szereti! Na de hát, ha most ő elfogadja, hogy megtalálta az igazit, akkor be kell érnie csak ezekkel a domborulatokkal. De hát ezen kívül annyiféle domborulat van még! J Ez egy komoly veszteség! J Nem arról volt szó tehát, hogy ő most igazából azon vívódott, hogy megtalálta-e az igazit, vagy nem, és akkor az most, hogy dönthető el, hanem neki fontos volt 3 milliárd nőnek a hátsó része. Ez mind fontos volt neki, ezeket nem akarta elveszíteni, egy hátsó félért!

A másik. Meghívtak egy házas közösségbe, hogy ott csináljunk valamit, annak az érdekében, hogy megújuljon ez a közösség. Ezért hívtak ide, hogy egy ideig járjak el hozzájuk, és akkor majd egyszer csak megújul ez a közösség. Hát ez persze nem így megy! Elmondták, hogy arról van szó, hogy 78 éve ugyanazt csinálják, és hát ez egy picit unalmas már. Mit szólna ez a közösség ahhoz, ha már egy picit mást csinálnának? Mondjuk nem maradnának meg mindig azon a szinten, hogy szép idő volt-e ma vagy nem, hanem megkérdeznénk azt, hogy ez most jólesett-e neked, vagy nem. Nagyon örültem ennek, mert ez mégis csak egy hívő közösség, azért érdemesebb egy kicsit mélyebbre menni. Ezért most beszélgessünk egy kicsit arról, hogy jólesett-e nekem, hogy esett a hó vagy nem? Eltelik három ilyen alkalom, de ilyen végtelen egyszerű történetek jönnek elő, tehát ilyesmiket kérdeztem, hogy mondjuk ma Farsang van, akkor mindenki mondja el, hogy neki mi okozott ma örömet. Tehát nagyjából ezt a mélységet céloztuk meg. Akkor a harmadik alkalom után jön hozzám az egyik, aki egy ténylegesen nagyon rendes katolikus apuka, és akkor azt mondja nekem, hogy ő nem tudja, hogy most jó felé megyünk-e. Mert itt egy csomó kétely fakadt fel benne. Tehát igaz, hogy úgy 73 évig nagyon stagnáltak, és már a halál szélére sodródtak. De ő már folyamatosan azon vívódik, hogy amikor neki ez és az okozott örömet, akkor nem bántja-e meg ezzel a házastársát, aki mellette ül? Hogy nem mond-e esetleg valami olyasmit, ami bántó lehet neki? Fölírtam az összes ilyet. Lássuk: Azért is ciki, mert ha azt mondom, hogy nekem például nagyon jól esett az, hogy dolgoztam, akkor atya ez nagyon félreérthető ám, mert ugye, amikor dolgozom, akkor nem vagyunk együtt. Tehát nem fogja-e azt gondolni, hogy én igazából annak örültem, hogy ő nincs ott. Aztán a következő azt mondja, hogy: Az is baj lehet, hogy amikor én megkérdezem tőle, hogy mi esik neki jól, mi okoz neki örömet, akkor ő nincs felkészülve erre a kérdésre. Tehát felkészületlenül esetleg valami olyasmit mond, amit utólag megbánna. Aztán még azt is mondta, hogy: Igazából ezt már alig meri mondani, de hát, ha végül is ma azt mondom, hogy nekem ma az esett jól, hogy amikor jöttem haza, akkor sütött a nap, ez lehet egy rejtett üzenet is, tehát a házastársam gondolhatja azt is, hogy nekem csak addig süt a nap, ameddig nem érek haza. J Azt mondta még, hogy olyan is lehet, hogy olyan mélyre megyek, hogy aztán nem bírok onnan kijönni. Tehát, hogy olyat talál mondani, hogy a végén nem bírja már kezelni azt a helyzetet. Még azt is mondta, hogy a legnagyobb félelme attól van, ahogy én rákérdezek erre, hogy mi okozta a legnagyobb örömet a mai nap, akkor esetleg olyat mond, amit még soha. Hát ez aztán végletesen félelmet keltett benne! Tehát egyszer csak egy ilyen brutálisan nyílt közegben, ahol heten ülünk, kiderül, hogy 73 év alatt egyszer sem mondta azt, hogy örömet okoz neki, ha a szomszédomnak, a munkatársamnak a Népszabadságából elolvasok három sort. Lehet, hogy egy világ dől össze az ő polgártárs feleségébe, hogy ő neki szokott az örömet okozni, ha elolvassa a fejlécet a Népszabadságból. Most ezt egy kicsit kiéleztem, de ennek a valakinek ezek a kételyei, reális kételyek! Tehát ő egyszer csak valóban belement ebbe a folyamatba, és rájött arra, hogy ebből tényleg egy csomó minden előpattanhat! Itt kezdődik a dolognak az izgalmas része. Hogy most megállok, vagy elkezdek ezzel dolgozni, hogy akkor most mi van? Ha azt mondom, hogy túl nagy a veszteség, akkor azt mondom, hogy nekem ez nem éri meg. Tehát inkább még udvariaskodom még 107 évig a férjemmel, de az legalább biztos. Vagy pedig vállaljuk a bizonytalant, de abban lehetnek veszteségek. Mondjuk, összedől benne egy világ, hogy én a Népszabadságnak a fejlécét el szoktam olvasni. Akkor pedig ezzel valamit kezdeni kell. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ezzel a közösséggel, majd beszámolok nektek róla.

Érdemes tehát meggyászolni a veszteségeket. Amikor az ember úgy dönt, hogy inkább hinni fog, és hagyja a kételyt, akkor ez biztos, hogy veszteségekkel is jár. Azt lehet, hogy meg kell siratni.

A következő pont, egy nagyon fontos pont lesz. Megint csak valami lényegi pillanat. Hogyan lehetne erőforrás a kételyem? Ez a nagy kérdés. Nemes Ödön, jezsuita atya ezt úgy fogalmazza meg, hogy mi a nehézségben a kincs? Ő házaspárokkal foglalkozott, és ezt a kérdést tette fel nekik, akkor, amikor ők krízisben voltak. Rendben van, lóg a beletek, lóg a nyelvetek, kigúvadt a szemetek, de mégis mi lehet ennek a helyzetnek a kincse? Ez a kincs el van rejtve, el van ásva, és valahogyan ki kellene ásni, meg kellene találni! Mi lehet ez? Pilinszky János: Mélypont ünnepélye. Ezen a mélyponton, mi lehetne az ünnepi pillanat? Mi lehetne itt ebben a helyzetben az ünnep? Csíkszentmihályi Mihály ugyanezt úgy fogalmazza meg, hogy hogyan játszhatnánk ki a káoszt?

Egy történetet mondanék ide. Mondtam azt a lelkigondozót, aki a kórházban lelkigondoz, és kiszolgáltatja a Szentségeket? Gyóntat, áldoztat, egy pszichiátriai osztályon, és közben kiderül, hogy a betegeknek egy nagy része állandó, visszatérő kliens. Mondtam ezt nektek? Nem? Akkor összeülnek az orvosok, és arról beszélnek, hogy mi az, amit ők rosszul csinálnak. Valamit rosszul csinálnak, ez egész biztos, és nemcsak a rendszerből adódik ez, hanem egy csomó ember nem gyógyul meg. Tehát úgy tűnik, hogy ilyen felületi kezelés folyik, mert ezek a kliensek állandóan visszajönnek. Éppen ezen tépelődnek. A pap meg szinte hagyományos módon teszi a dolgát. Ő egyszerűen csak bemegy valamelyik kórterembe, és megkérdezi, hogy akar-e gyónni, ha nem akar, akkor otthagyja, ha akar, akkor meggyóntatja, ha meggyónt, megáldoztatja. Aztán meg elmegy. Ez a dolga. Akkor pedig jön vele szembe a főorvos. (Ez valós történet! P.F.) Megörül egyszer csak, mert látja azt, hogy ez a pap is tulajdonképpen egy munkatársuk, végül is, ő is benne van ebben a dologban, mivel főállású lelkigondozója az osztálynak. Megkérdezi tőle, hogy ők éppen erről beszéltek. Megkérdezi azt is, hogy mit is csinál pontosan? Erre az atya egyszerűen azt feleli, hogy ő gyóntat, áldoztat, és ezt csinálja. Erre az orvos a következő kérdést teszi fel, nem minden él nélkül, de nem bántó szándékkal: Más ajánlatod nincs? Ez a mondat szíven találja a papot. Aztán később rájöhetett arra, hogy ez az orvos ezt biztos nem rossz szándékkal tette fel. Nem azért tette föl, mert nulla, amit csinál, hanem tényleg kíváncsi volt rá, hogy ezt ő csak így tudja csinálni, más ajánlata nincs? Ez az egyetlen mondat olyan erőt adott az atyának, hogy elkezdett ezzel az egésszel foglalkozni. Lehet, hogy másképp is tudja csinálni! Később egy profi lett belőle, aki ezen a területen a legjobb lett. Míg addig bejárt, és gyóntatott és áldoztatott. Ide eszembe jutott egy történet. Felszenteltek egy papot, és megkérdezték az elöljáróit, hogy mit gondolnak, milyen pap lesz belőle?  Erre elmosolyodott a vezető, és azt mondta, hogy: „Hát nem ő fogja megváltani az Egyházat!” A mi estünkben is egy nagyjából ilyen kvalitású emberből lett egy profi szakember! Ugye ez egy jó példa arra, hogy az a kétely, amely őt az egész munkájában érintette meg, mégis ez a mondat, ez erőforrássá lett! Amikor pedig ő elbizonytalanodott, akkor vissza tudott térni ehhez a mondathoz. Ez pedig neki erőt adott, hogy lehet hogy van más is!

A lelkipásztori napokon járván, néhány héttel ezelőtt, éppen a lelkigondozás, a lelkivezetés volt a téma. Ott az egyik atya, hihetetlen keményen megszabta a dolgokat, hogy mit, hogyan kell és lehet csinálni. Teljesen igaza volt egyébként. Erre pedig jött egy szuper pap, tényleg Magyarországon van nagyjából öt, hozzá fogható. Ennek a korrekt és nagyon kemény előadásnak a befejezése után szólalt ő fel. Ezzel kezdte az előadását, aki egyébként egy idős bácsi volt: „Hát, kedves testvérek, én azért jöttem, mert felkértek, hogy tartsam meg az előadásomat itt Lelkivezetés címen, és arra gondoltam, hogy elmondom azt, amit én ezzel kapcsolatban tudok. (Nagyjából 30-an lettek az ő köréből papok, szerzetesek, és apácák! P.F.) De most, hogy meghallgattam a paptársamnak az előadását, azt gondolom, hogy én ezt az egész életemben rosszul csináltam.” De ezt ő nem gúnnyal mondta, hanem mint aki ott előadóként szembesült ezzel, és néhány perc elég volt neki ahhoz, hogy az egész addigi működésmódját megkérdőjelezze. Majd pedig ezzel a megkérdőjelezéssel kiállt egy csomó ember elé, akiknek ő előadást fog tartani, mint egy tekintélyes ember. Na ez a mestermunka! Amikor valakinek néhány perc elég ahhoz, hogy egy ilyen folyamaton végigmenjen. Ez a kételye pedig nyolcvanvalahány évesen is arra indítsa, hogy ezt akkor én a következő megnyilatkozásomtól kezdve jobban is csinálhatnám.

Mondok megint egy saját történetet. Majdnem pofára estem! Ez a történet címe. De majdnem nagyon! Hogy hogyan lehet a kétely erőforrás? Inkább csak azt mondom, hogy nagy mákom volt. Ugyanis készültem erre a vizsgára, tudjátok erre az Alkalmazott lélektanra. Van egy ilyen tételcím: Atirandikus szuperego. Ez volt a tétel címe. Ugye, nagyon szimpatikus? Elolvastam én is, és éreztem, hogy külön-külön még értem is a szavakat, de így együtt már egy kicsit nehezebb lesz. Nekiálltam azért értelmezni. A szuperego az a felettes én, most a tirandikus az nyilván egy olyan felettes én, ami egy ilyen kegyetlen, zsarnoki, engem állandóan megnyomorító hangokat hallató, belső és felső hang. Az atirandikus meg nyilván a fosztóképző miatt, ez azt jelentheti, hogy nem egy zsarnoki felettes énről van szó. Hát némi kételyem támadt azért! Ez tipikus esete az alulzsúfolt teremnek. Hogy akkor most ezt miért kell ilyen körmönfontan? (Értem én, hogy posztgraduális képzés, meg vizsga, meg minden, és biztosan nagyon így kell ezt csinálni. J) Hát persze ilyet nem találtam sehol, de gondoltam magamban, hogy nem vagyok én olyan hülye gyerek, mert szépen kigondoltam, ha ezt kihúzom, akkor mit fogok mondani. Összeraktam én szépen a képet. Ahogyan ülünk ott a vizsgára várva, és még nem engem szólítanak, és akkor két vizsgázóval ott ücsörgök. Tudjátok, ilyenkor megy a duma, hogy ez a tétel, meg az a tétel. Akkor pedig tipródtam azon, hogy most megkérdezzem-e vagy ne, mert féltem tőle, hogy most leégetem magam, hogy még ezt sem tudom, hogy mi az az atirandikus szuperego. Hát azért ennyire balfácán nem lehetek. De hát a jó lelkigondozó mer segítséget kérni, és akkor megkérdezem tőlük, hogy tudják-e, hogy mi az az atirandikus szuperego? Azt mondják erre nekem, hogy én nem vagyok normális, mert a tétel leírásában kihagytak egy kis közt, és ez úgy szól, hogy A tirandikus szuperego. J Kár, hogy ez a történet nem azzal fejeződött be, hogy kihúztam ezt a tételt, mondjuk a feltett kérdésem előtt, és elkezdem magyarázni a vizsgáztatónak, hogy mi is az atirandikus szuperego. Az egy szép pillanat lett volna! J Ezt azért mondtam el, hogy a kétely, hogyan válhat erőforrássá, és hogyan uralkodhatunk a bennünk lévő káoszon, majd pedig hogyan ösztönözhet az aztán minket.

Mondanék akkor most egy komolyabbat is. Amikor valaki átmegy ezen a folyamaton. Jött hozzám egy feleség, és elmondta nekem, hogy ő most az életének az egyik legnagyobb problémájában van. Erre beszélgettem a férjével is. Akkor az meg azt mondta, hogy elment azért egy ügyvédhez, és megkérdeztem, hogy ha a feleségem ki akar semmizni, akkor mit kell csinálnom. Tehát, mondjuk elég nagy a baj! Nagyjából találkoztunk háromszor, és egyszer csak egész jól van, ahogy jön ez a feleség. Kérdezem tőle, hogy mi történt? Erre azt mondja, hogy képzeljem el, hogy ő rájött valamire. Arra jött rá, hogy tulajdonképpen az ő életének a legnagyobb feladata, a házasság. Aztán rájöttem arra, hogy az életem legnagyobb kihívása, a házasság. Aztán rájöttem arra, hogy ez az én igazi művem, ebben az életben. Hát majd hülye leszek abbahagyni! Ez valami olyasmi, amikor abból indul ki, hogy ez értelmetlen, szörnyű, van itt egy elviselhetetlen helyzet, egy megoldhatatlan probléma, és megtalálja ennek a helyzetnek a kulcsát, ahogy kijátszhatja ezt a káoszt, ami benne van. Erre pedig azt mondja, hogy ez az ő életének a legnagyobb lehetősége. Ez nagyon jó! Elvégezte a munka zömét! A többi már csak néhány év! J

Aztán van egy idős néni, akihez a Szociális Otthonba szoktam járni. Kérdezem tőle, hogy hát Panni néni, hogy van? Nagyjából egy 90 éves idős asszonyról beszélünk. Akkor azt mondja a Panni néni: „Jaj atya, hát tudod, én minden nap hálát adok az Istennek, hogy milyen nagyszerű az én életem. Hát hálát adok azért, hogy még élek, aztán hálát adok azért, hogy még egészséges vagyok, aztán hálát adok azért, hogy van mit ennem, van meleg helyem. Hát olyan szép az én életem!” Erre két mondat múlva a következőt mondja: „Hát igaz, elég nehéz, hogy vak vagyok, de hát azért én meg tudom ezt oldani!” Puff neki! Tehát ő a következőt mondja, hogy ő egészséges, az mondjuk igaz, hogy nem látok. De hát az egy másik kérdés! Tehát minden helyén van, rendjén van! Ez az, amikor valaki ebből a sötétségből, világosságot tudott csinálni!

Egy rövidke történet, Csuang-Ce története. Sok évvel ezelőttről, Kínából.

„Kung-Ven-Kiem megpillantott egy embert, akinek a bal lába le volt vágva. Döbbenten felkiáltott: Szegény ember! Vajon miért nyomorék? Az Ég tette ilyenné, vagy az emberek? És aztán hozzáfűzte: Az Ég tette, nem az emberek. Az Ég okozta, hogy csak egy legyen neki.”

Ez az, amit érdemes jól érteni!  Ha én a magam dolgára azt tudom mondani, hogy az Ég tette, valamiképpen ez egy misztérium. Ugye ezt jelenti az, hogy az Ég tette. Ez a dolog engem összeköt az Istennel. Akkor sokkal jobb helyzetbe kerülök, mintha azt mondanám, hogy emberek tették, azok a piszkok, azok a nyomorultak. Ekkor egy életen keresztül ezen szenvednék, vagy ezen sajnálkoznék! Nyilván soha nem mernék ilyet mondani a másiknak, ránézvén valakire, akinek csak fél lába van, és annak azt mondani, hogy az Ég tette: Isten akarata volt, nyugodj meg benne! Dehogyis! De én magamból kitermelhetem magamnak ezt a választ. De nem úgy, hogy az Isten csinálta nekem, és akkor… Nem így!

Azt hiszem, hogy most itt befejezem.

Ennek a pontnak a kifejtését a következő alkalomra hagyom. Ez egy nagyon izgalmas dolog. 

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari 

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Visszakanyarodnék oda, hogy annak a lépéseit, megfontolásait járjuk körbe, hogy ha egy kétely föltámad bennünk, adott esetben ez a kétely lehet nagyon erőteljes kétely, igazán a szívünkbe, meg az életünkbe markoló. Akkor abból indultunk ki, hogy ez a kétely nem egy rossz dolog, hanem eleve feltételezzük azt, és így indulunk ki, és ez már a hitünk megerősödését is magunk után vonhatja, hogy a kétely az életünk alakulása szempontjából egy fontos és pozitív dolog. Ebből indultunk ki. Azt nézegetjük meg, hogy mit is lehetne csinálni. Most egy újabb fázisnál tartunk. Bár ezeket az egymásra következő pontokat nem akartam én nagyon merev folyamatkánt leírni, hogy az egyik után rögtön a másik jön, és csak az jöhet, és ebből az következik hogy. Ezt kezeljétek lazán, kérlek titeket! De minden esetre ott tartottunk, és pontosan valaminek a kellős közepén hagytam abba, hogy azt a kérdést tehetjük fel magunknak, amennyiben ez szükséges, mert ezt a kérdést nyugodtan ki is lehet hagyni, hogy ha nem szükséges, de ha igen, akkor a kérdés így hangzik: Mi vezetett a kétely kialakulásához? Nyilván akkor érdemes feltenni ezt a kérdést, hogyha újból és újból eljutottam ugyanahhoz a krízishez, vagy mélyponthoz. Tehát érdemes utána nézni, hogy adott esetben mit csinálok következetesen és rutinszerűen rosszul. Talán emlékeztek, hogy a Szentírásból azt a történetet vettük elő, amikor Mária és József a kis Jézust fogják, és elviszik a templomba. Egyfelől annak a történetnek az elején folyamatosan azt halljuk, hogy az Úr törvénye szerint, ez van az egyik oldalon. A másik oldalon pedig ott van az agg Simeon, aki pedig nem az Úr törvénye szerint, hanem ahogy a Szentírás hangsúlyozza, a Lélek indítására és ösztönzésére van ott jelen. Ebből jön pedig össze egy nagyon fontos esemény, megjelenik a Misztérium. Ez a két, látszólag néha egymásnak mintha ellentmondó dolog lenne, hogy az Úr törvénye, ami ez és ez, és megfellebbezhetetlen, és a Lélek indítása, ami hihetetlenül egyéni és rugalmas, és csak nekem szól abban a pillanatban, senki másnak; ez a kettő, ha összejön, akkor születhet belőle valami nagyon nagy dolog. Adott esetben az, hogy az ember a kételyéből ki tud lépni, és elindul valamerre. Itt tartunk, és az első két pont az volt, hogy ha az Úr törvénye felől nézzük ezt a folyamatot, akkor ragaszkodom és szilárd vagyok az Úr törvényében. Ez volt az első pont. Emlékeztek az 50 évig házas asszonyra, aki azt mondta, hogy ehhez az 50 évhez tartás kell. Ez a tartás pedig, ha egy keresztény embert veszünk, akkor nagyon jól összefüggésbe hozható azzal, hogy tartása annak van, akiben az Úr törvénye olyan szilárd, mint a gerince. Ugye a gerincvelőjében ott van az Úr törvénye, és ez megadja neki a tartást. Az Úr törvényéből adódott az erkölcsi rend, ami már megenged egyfajta rugalmasságot. Emlékeztek úgy beszéltem erről, hogy minél szilárdabb vagyok az Úr törvényében, annál inkább elmehetek az erkölcsi rendet illetően annak a rugalmasságnak a széléig, hogy itt hogyan is dönthetek egy adott helyzetben. De minél bizonytalanabb vagyok az Úr törvényében, annál óvatosabb lennék abban, hogy mondjuk az erkölcsi rendet illetően nagyon ugrándozzak. A kettő nagyon szoros összefüggésben van egymással. Ha azt tapasztalom magamon, hogy kételyeim vannak az Úr törvényét illetően meg a vele való viszonyomat illetően, akkor érdemes nagyon szilárdnak lennem az erkölcsök terén. Ez fordítva is igaz, ha azt látom, hogy na most aztán igazán szilárd vagyok, akkor szabad nagyon finomnak és rugalmasnak lennem az erkölcsi dolgokat illetően.

Ide tartozott az is, és ezzel fejeztük be, hogy amikor felfedezem azt, hogy túlzottan is rugalmas voltam az erkölcsöket illetően, és ennek nyomán mondjuk elkövettem egy-két gazemberséget, vagyis bűnt, akkor éppenséggel ezután szabad nekem bűnbánatot tartani. Itt pedig nagyon nagy különbség van aközött, hogy szégyent élek át, vagy aközött, hogy bűntudatom van. Mert a szégyennek kimutatható és egyértelmű összefüggése van az agresszióval vagy a levertséggel, és a helyes bűntudatnak pedig egyértelmű összefüggése van az empátiával. Mert amikor a szégyent élem át, akkor azon vívódok, hogyan látsz engem, amikor pedig bűntudatot élek át, akkor nem arra figyelek, hogy te engem hogy ítélsz meg, és hogy látsz, és hogy én most gazember vagyok-e a szemedben vagy nem, hanem a bűntudat arra indít engem, hogy azzal foglalkozzam, hogy milyen kárt okoztam és azt, hogyan tehetném jóvá. Ez pedig eleve érzelmi és értelmi empátiához segít engem.

Hallottátok már ezt, hogy értelmi empátia? Ezt én is csak most hallottam néhány nappal ezelőtt, ugyanis vizsgáztam éppen, és az volt a tétel címe, hogy A lelkigondozó személyisége. Akkor pedig mondtam, amit csak bírtam, és akkor mondtam, hogy a lelkigondozónak, ha nem akar teljesen béna lenni, akkor egy kis empátiára szüksége van. Ekkor pedig a vizsgáztató szúrós szemmel rám kérdezett, hogy tudom-e, hogy mit jelent az, hogy empátia? Ugye itt kezdődnek a bajok, amikor valamit meg kellene magyarázni. Na és akkor én hangsúlyoztam az érzéseket, meg az érzelmeket, hogy együtt érzek vele, hogy átveszem tőle, az érzelmek mentén haladunk együtt. Ilyen szépeket mondtam neki, persze ez nem volt elég. Azt mondta, hogy ez nem csak ez! Ekkor derült ki, és milyen jó hogy elmentem vizsgázni, hogy van olyan, hogy értelmi empátia. Ez semmi mást nem jelent, mint hogy belehelyezem magam a te helyzetedbe, és onnan nézem a dolgokat. Na, de legalább kiderült, hogy így hívják.

Tehát ez az empátia következik, és szoros összefüggésben van a bűnbánattal.

Akkor most következzen a harmadik. Ha megvan az Isten törvénye, az szilárd, vagyis ezek az értékek. Az értékekből pedig következnek normák, ez az erkölcs világa. Ebből pedig következik a magatartásmód, vagy a magatartásformák. A magatartásformáinkban még nagyobb rugalmasságunk lehet, még sokkal nagyobb, de itt is minél bizonytalanabb vagyok az Isten törvényében, és minél bizonytalanabb vagyok az erkölcsöket illetően, nyilván a személyes viszonyom és a cselekvésem tekintetében, azért annál jobb volna, hogyha a magatartásformákban azokhoz ragaszkodnék, ami már bejött egyszer.

Mondanék egy nagyon szomorú példát a saját életemből. Most vasárnap történt meg velem. Elmentem lakást szentelni, ez eddig még nem szomorú dolog. Óriási család, és egy sereg gyerek várt, és az egyik gyerkőc, amikor elővettem a szenteltvíz hintőt, akkor úgy döntött – legalábbis én azt gondoltam -, hogy ez egy jópofa játék, és elbújt előlem. Azt mondta, hogy én őt ne hintsem meg a szenteltvízzel. De ahogy ott bújócskázott, én azt gondoltam, hogy ez játék. Arra gondoltam, hogy ez most egy milyen izgalmas helyzet, és most én nagyon rugalmasan kezelem ezt a szituációt, és akkor, miután megszenteltem a lakást, őt is megszenteltem ripsz-ropsz. Nem bírt elbújni! Azt gondoltam én, hogy ez egy marha jó játék neki, és gondoltam nagyjából ezt még egy fél percig, mert a gyerek eltűnt. Bevonult a szobájába, magára csukta az ajtót, és nagyjából egy olyan tíz perc múlva kijelentette a szüleinek, hogy le fogja bontani a templomot, amiben én vagyok, és azon ötlet fogalmazódott meg benne, hogy esetleg egy ABC áruházat épít oda. Majd elmondta a szüleinek, hogy ezt úgy fogja csinálni, hogy amikor én reggel megyek misézni, akkor én egy iszonyú nagyot koppanjak. Tehát mindezt egy éjszaka alatt fogja csinálni. Megyek majd, ott gondolván a templomot a helyén, de már egy ABC-vel fogok találkozni. Ennek nyomán ugye bűnbánatot tartottam, és átgondoltam azt, hogy itt túl rugalmas voltam. Arra a nagyon egyszerű következtetésre jutottam, hogy ha mondjuk jobban kötöttem volna magamat azokhoz a biztos értékekhez, amelyek egy lakásszenteléskor mondjuk elém adatnak, akkor talán elkerülhettem volna ezt a marhaságot, amit csináltam. Így aztán fel kellett hívnom a gyerkőcöt este, és az derült ki, hogy még este is azt fontolgatja, hogyan tudná lebontani a templomot. Így csak érdemben az anyukájával tudtam beszélni, akivel megállapodtunk abban, hogy ha tudnék valamit tenni a gyermekért, akkor majd felhív.  Most azt hiszem, hogy a gyermeke nem nagyon óhajtozik, hogy én tegyek érte valamit, mert ugye ez elég volt neki egy életre. De most azért izgatottan várom a vasárnapot! J Már nem azért, hogy a templom ott lesz-e, hanem, hogy ott lesz-e ez a gyerkőc, ez a nagy kérdés. Vagy lebontja-e magát abból a templomból.

Ez a példa jól mutatja azt, hogy mit jelent az, amikor valaki túl rugalmas a magatartásformákat illetően. Bizony, hogyha csak tartottam volna magamat ahhoz, ami biztos, hogy jó és ahhoz, ahogyan azt a jót jól lehet csinálni biztosan, akkor ez a dolog nem történt volna meg. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy ne kezdeményezzünk, hogy ne legyünk frissek, meg rugalmasok, hanem egyszerűen ezt a nagyon szívbemarkoló élményemet akartam megosztani veletek, amiből ez a következtetés fakad.

Na most ezt úgy fogalmaztam még meg, hogy ha valaki elég szilárd, az Isten törvényéhez való viszonyában, és ennek kapcsán megfelelően rugalmas az erkölcs terén, akkor ebből az fog adódni, hogy hihetetlen sok energiája marad arra, hogy megtalálja azt, hogy a jót, hogyan csinálja jól. Ugye, ha bizonytalan vagyok abban, hogy mi a jó és hogy ki mondja meg, hogy mi a jó, és egyáltalán van-e valaki, aki eldöntheti azt, hogy mi a jó, akkor minden egyes pillanatban, állandóan az elé a kérdés elé kerülök, hogy nemcsak azt kell eldöntenem, hogy a jót hogyan kellene csinálnom, hanem egyáltalán most mi is itt a jó? Tényleg az a jó? Nem az a jó? Ez pedig rengeteg energiát elvesz az embertől. Adott estben cselekvésképtelenné tesz minket. Ha elég biztos vagyok abban, hogy van olyan ember, aki megmondja nekem, hogy mi a jó, utána pedig tudhatom azt, hogy ebből milyen erkölcsi elvek származnak, akkor szabad vagyok abban, hogy a jó értelemben vett végletekig elmenjek azzal kapcsolatban, hogy hogyan csináljam ezt a jót.

Most eszembe jutott egy ilyen családgondozó történet. Néha, ritkán, van olyan, hogy beszélgetek egy házaspárral, és valami olyan megoldás születne, ami gyökeresen ellentmond az én erkölcsi elveimnek, és adott esetben ellent mond az alapvető értékeimnek is. Ilyenkor ez hihetetlenül bizonytalanná tud tenni. Ez mindig egy nagyon kiélezett helyzet, amikor muszáj megállnom és azt mondanom, hogy nekem itt van a határ, én ekkora rugalmasságot nem tudok megengedni magamnak. Tehát lehet, hogy egy pszichiáter azt ajánlja mondjuk a kliensének, hogy szedjen fel minél több nőt, és fektesse őket ágyba, mert ez az ő gátlásait fel fogja oldani. De számomra ez már túl van a határokon. Amikor pedig azt érzem, hogy túl vagyok a határokon, akkor ott mindig hihetetlen nagy bizonytalanság jön. Azt hiszem, pontosan azt a bizonytalanságot élem meg, amit az a valaki egyébként, aki nem tudja, hogy hol vannak a határok. Ha nincs Isten törvénye fixen, és nincs erkölcsi törvény, amely abból adódik, akkor a magatartásmódomban hihetetlenül elbizonytalanodhatom. Ezt, azt hiszem, most már eléggé elmondtam. Ezért lehet látszólag olyan könnyű élete annak, aki az első kettőben megfelelően szilárd, mert az rutinból tud rengeteg jót tenni és azt jól is tudja csinálni. Ebből pedig az fog fakadni, hogy a kapcsolatok végtelen sokszínűsége adódik. Ez az, ahol a legrugalmasabbak lehetünk. Amennyire szilárdnak kellene, vagy volna érdemes lennünk az Isten törvényéhez való viszonyunkban, annyira rugalmasak és sokszínűek lehetnénk a kapcsolatot illetően. Ahogyan egyfajta alapelv ez, amikor tanultam a családterápiát és a családgondozást, hogy ne akarjam megmondani, hogy annak a két embernek hogyan lesz a legjobb a párkapcsolata. Annak a családnak pedig ne mondjam meg, hogyan fog a legboldogabbá alakulni a maga rendszere. Ezt én nem tudhatom! Lehet a fejemben egy csomó elv, tudhatok rengeteg igazságot, láthatok tendenciákat, statisztikákat, lehet tapasztalatom, bölcsességem, mindenem lehet, de mégis, amikor előttem ül az a két ember, vagy három vagy négy, akkor induljak ki mindig abból, hogy a következő pillanatban nem tudhatom, hogy nekik kettejüknek, hármójuknak vagy négyüknek mi lehet a legjobb. Ezt én nem tudhatom! Ezt csak ők tudhatják! Az én szerepem pusztán csak az, hogy segítsem őket abban, hogy ők rájöjjenek arra, hogy nekik mi volna a legjobb. Természetesen én ezt összekötöm azzal, hogy mit tudok a magatartásmódról, mit tudok az erkölcsről, és mit tudok az Isten törvényéről. Ez bennem van, de mégis a lehető legnagyobb szabadságot kell adni annak a két embernek, hogy ő azt hogy akarja csinálni.

Most megnézhetjük ezt a két végpontot, hogy ha én eléggé szilárdan állok az Isten törvényében, akkor megengedhetem ezt a végtelen rugalmasságot ennek a házaspárnak, vagy jegyespárnak. Persze ez még izgalmasabb, ha magamról mondom, vagy egy házaspár magáról mondja. Tehát ha eléggé tudom azt, hogy melyek az alapvető elveim és értékeim, amelyeket én az Istentől tanulok, akkor ebből az is adódik, hogy hihetetlenül rugalmas lehetek abban, hogy a következő napon vagy órában, hogyan alakuljon a kapcsolatunk. Akkor erre nézve nem kell merev, bebetonozott elveket, minden marhaságot kitalálni. Nézzük meg, hogy mi történik akkor, ha ez az egész a feje tetejére áll? Azt látjuk, hogy a szilárdságra szükség van, a tartásra is szükség van, mert különben teljesen szétesünk. De gyakran az történik, hogy az Isten törvényét illetően teljes rugalmasság, vagy úgy is kifejezhetném, hogy teljes bizonytalanság van. Éppen ezért mit kell csinálni az illetőnek? A kapcsolatban szinte minden dolgot be kell betonozni! Bizonyára van ilyen tapasztalatotok, amikor a másik meg akarja mondani nektek, és percről percre meg akarja határozni, hogy abban a kapcsolatban minek hogyan kell lennie. Például, hogy a fogpaszta tubusát, hol kell megnyomni, hogy amikor bejön a házastársad a lakásba, akkor a kabátot melyik kis akasztóra kell felakasztania, mert jobbról a második az övé. Tehát ne akassza azt a kabátot a gyerek kabátjának a helyére, mert a gyerek hazajön, és bizonytalanná válik, hogy talán nem fogadják ma őt szeretettel. Ha szabad ezt mondanom, akkor végtelen számú esztelen elvet gyárthatunk, hogy a kapcsolatnak milyennek kell lennie. Hogy a nő hány centisre vágja a haját, mert ha egy kicsit rövidebbre vágatja, akkor már nem is szeret, ha hosszabbra, akkor meg már nem szeret. Hogy lakozza a körmét? Ezt ellenőrzöd este! Nem lett egy kicsit pirosabb? Nem, drágám, jó a vérkeringésem, attól olyan! Ez elviselhetetlen! Tehát, amikor a kapcsolatokat a rendszabályok börtönébe zárjuk, akkor az elviselhetetlenné válik! Annyi kell csak, amennyi éppen szükséges, és minél fixebbek vagyunk az Isten törvényében, ebből adódik az erkölcs, a magatartásmód, és akkor engedhetjük egymást.

Hadd hozzak most egy olyan történetet, amiben végignézhetjük ezt a dolgot. Jön hozzám egy házaspár, és arról beszélnek, hogy megrendült a kapcsolatuk egymással, a szakadék szélén van a házasságuk, de azért van vagy négy gyerekük, és most nézzünk meg egy pontot, ami jól kifejezi azt, hogy mi is van most köztük. Akkor pedig elmondja azt a férfi vagy a nő, hogy a házastársam hat évvel ezelőtt hazudott nekem. Ekkor pedig őbenne egy teljes világ omlott össze! Miért? Azért, mert megrendült a bizalma a társában. Itt vagyunk most a negyedik pontnál, a kapcsolatnál. A kapcsolatukat az jellemzi, hogy megrendült a bizalmuk egymásban. Sőt, azt gondolják, vagy az egyik fél azt gondolja, hogy totálisan megrendült a bizalma ebben a kapcsolatban. Nem tudja most eldönteni, hogy benne maradjon, vagy pedig kimenjen belőle. Ugye most lehetne azt csinálni, hogy elkezdünk a magatartásról beszélni. Mondjuk, hogy így a hazugság, meg úgy a hazugság, mikor kell őszintének lenni, mikor érdemes hazudni, belemehetnénk az erkölcsbe, lehetne moralizálni is. Hogy hát nem szabad hazudni, és a többi. De nem érdemes itt megragadni! Megkérdezem ilyenkor tőlük, hogy miért hazudtál?  Mert nem döntöm én el, hogy ő miért hazudott, ez most itt egy kérdés. Miért? Ekkor pedig legalább kell egy fél óra, amíg azt mondja az egyik vagy a másik, hogy tulajdonképpen azért hazudtam, mert féltem, hogy ha megmondom az igazat, akkor ne fogsz szeretni, és ha nem fogsz szeretni, akkor el fogsz hagyni, vagyis tönkremegy a kapcsolatunk. Ez nem egy légből kapott valami, amikor valaki azért hazudik, mert fél, hogy ha a társának megmondja az igazat, akkor az őt nem fogja szeretni, adott esetben tönkremegy a kapcsolatuk. Hazudni fog, mert többet ér neki a kapcsolat, mint az, hogy őszinte legyen, hogy igazat mondjon. Mert ha a serpenyő egyik oldalán az van, hogy legyek becsületes ember, aki őszinte, és a másik oldalon pedig az van, hogy elveszíthetem a házastársamat, hát akkor inkább leszek egy kicsit becstelen, de hadd maradjon meg a feleségem! Egyértelmű, és erre nehéz lenne bármit is mondani. Ha így áll föl a helyzet, akkor nehéz rá bármit is mondani. Igen ám, csakhogy akkor ez egy ördögi kör lesz, ugyanis ha az illető hazudik, akkor elveszti a házastársát. Ha pedig nem hazudik, akkor is elveszíti a házastársát. Puff neki! Eljutottunk ide, ebben a beszélgetésben. Vagyis, hogy most akkor mi is van köztetek? Az illető csinált valami olyasmit, amire te valamikor 23 évvel ezelőtt azt mondtad, hogy ha te ezt megcsinálod veled, én azt nem bocsátom meg neked, és elhagylak. Ebben a helyzetben ellehetetlenültek. Mert nincs jó megoldás. Most jutottunk el az Isten törvényéhez! Ugyanis, ha az Isten törvénye nekem azt mondja, hogy akármi is történik, én szilárd vagyok abban, hogy igent mondtam a másiknak, ő az én férjem, vagy feleségem, akit szeretni akarok, bármi történjék is. Vagyis, nem lehetséges olyan helyzet, ami engem arra visz, hogy én őt elhagyom! Ez most nem azt jelenti, hogy az életedben nem történhet valami, amire ő azt mondja adott esetben, hogy én most ezt nem bírom. Ez egy másik kérdés, hogy hogyan állok neki a dolognak! Mert, ha én itt elég szilárd vagyok, és azt mondom, hogy nem történhet ilyen, akkor ebből következik az erkölcs, és ebből az fog következni, hogy amikor felteszem a kérdést, hogy most hazudjak-e, vagy ne hazudjak, akkor nem áll fenn ez a dilemma! Hanem azt mondom, hogy majd hülye lennék hazudni. Mert ebben az esetben a serpenyő két részében az van, hogy hazudok és bűnt követek el, vagy pedig igazat mondok, és vállalom a nehézségeket. De nem az van ott, hogy akkor tönkremegy a kapcsolat! Ezért az fog történni, hogy ez meghatározza a magatartásomat, és ez meg fogja határozni a kapcsolatot is. Ezért aztán nem csodálom, hogy nagyon sok családterápiának, házassággondozásnak törvényszerűen az a vége, hogy a felek elválnak egymástól.  Ugyanis a segítő éles szemmel rámutat arra, hogy hogyan állt fel az a rendszer, amiben ők vannak. Mondjuk kimutatja ezt, hogy kérem szépen ez az a helyzet, amelyben a férj nem tehetett semmi jót. Erre pedig azt mondják, hogy köszönjük szépen, akkor úgy tűnik, hogy ennek itt vége van. És ekkor kezdenek valami újat. Kivéve akkor, ha azt mondják, hogy ez egy Misztérium! Úgy tűnik, hogy nem ennek van vége, hanem annak a rendszernek van vége, amit eddig csináltunk, meg ahogy csináltuk! Fel kell állítani egy új rendszert, és akkor nézzük meg, hogy mi az, ami szilárd, és mi az, ami rugalmas lehet! El kell dönteni. Vagy ahhoz ragaszkodom, hogy inkább hazudok, csak ki ne derüljön, vagy pedig ahhoz ragaszkodom, hogy inkább mondd meg az igazat, és majd kezdünk vele valamit.
Itt akarnám mondani, azt a nagyon egyszerű mondatot, hogy ezért, ahogy a Katolikus Egyház beszél a házasságról, az nem egy elvi, meg elméleti dolog, nem egy szép ideál, hanem olyan egyértelmű és konkrét következményei vannak a kapcsolatra és a gyakorlatra, ahogyan ezt most talán meg tudtam nektek fogalmazni. Ugyanis a házasság egy misztérium, úgy ahogy van. Vagyis, amikor belemegyek, akkor eleve tudom, hogy lesznek ilyen helyzetek. Eleve tudom, hogy most, ahogy csináljuk a kapcsolatot, ez valamikor elégtelennek fog bizonyulni, és lesz egy krízis, amin át kell menni, és még lesz sok ilyen krízis, ami utána következik. Ezt eleve tudom, hogy így van. Ha ezt tudom, akkor pedig lehet egy tartás bennem. Azért, mert ezt eleve tudom, és ezzel együtt bennem van valami, ami szilárd, és kettőnk között szilárd. Ehhez pedig ragaszkodhatom, és ha ehhez ragaszkodom, akkor elviselem a krízist. Kicsúszhat a lábam alól a talaj, vehetjük ezt a képet is. Ha ez pedig így van, és a házasság nem misztérium, akkor én pofára estem. Ha pedig a házasság misztérium, akkor amikor kicsúszott a lábam alól a talaj, akkor én belekapaszkodok az Égbe! Persze van egy hét, egy hónap vagy egy év, sőt még több, amikor nincs a lábam a talajon. Ekkor még arról sincs fogalmam, hogy kell élni, de nem veszek el, mert fölfelé kapaszkodom! Ez lehet, hogy egy primitív kép, de lehet, hogy most mondtam a legjobbat, mert az összes többi csak okoskodás volt. Ha nem misztérium, akkor puff neki!

A következő. Az volt az ötös pontnak a kérdése, hogy mi vezetett a kétely kialakulásához? Arra szerettem volna itt utalni, hogy lehet, hogy ehhez a konkrét, ebben a pillanatban megfogalmazható kételyhez, tulajdonképpen az vezetett, hogy nem volt meg a szilárd kapcsolatom fölfelé. Nem voltam elég szilárd az Isten törvényében!

A hatodik pont. Merre vezet a kétely? Mi lesz a következménye, ha a kételyem alapján fogok élni? Akarok-e erre menni? Ez egy amolyan közbevetett dolog, mert lehetséges az, hogy teljesen beleszorultam a kételkedésembe, és azt mondom, hogy hát én ebből ki akarok lépni. Egye meg a fene ezt a papságot, úgy ahogy van! Ez van bennem, semmi más nincs bennem, csak az van, hogy hát én úgy kilépek, mint a sicc! Ekkor pedig megkérdezem magamtól, hogy rendben van, kilépsz, mint a sicc, de akkor mit fogsz csinálni? Merrefelé fogsz menni? Milyen lépéseket fogsz tenni? Hogy fog alakulni az életed? Amikor pedig elképzeled ezt magadnak, akkor tedd föl magadnak azt a kérdést, hogy te ezt valóban akarod? Vagy pedig: ezt akarod?

Volt egyszer pont egy ilyen beszélgetésem valakivel. Jött hozzám, és mondta, mondta, mondta, nagyon hosszan. Hogy ő most kilép, mert neki elege van az Egyházból, a papságból. Még a burája is tele volt az egésszel. Persze én nem tiltakoztam, mert nagy dolog a kétely, csak egyszerűen elkezdtem feltenni ezeket a kérdéseket. Jól van, és akkor mit fog csinálni? Ekkor pedig kiderült, hogy ahogy elkezdte ezt mondani, egyre jobban bejött a csőbe. Mert ekkor elkezdte mondani nekem, hogy megpróbálna valami nagyon hasznosat és érdekese csinálni, valami olyasmit csinálna, hogy mindenképpen emberekkel legyen kapcsolata, mert hát ahhoz ért. Szépen lassan pedig kiderült, hogy papnak szeretne menni! J ilyen nagyon egyszerűen. De ez a házassággal is ugyanígy lejátszható.

Emlékeztek? Egyszer beszéltem Asztrik atyáról, akihez bement a 16 éves serdülő, és elmondta, hogy most még igaz, hogy beszélgetnek egymással, de ahogy ő kilép innen, megy és menten öngyilkos lesz. Mert az ő életének semmi értelme. (Emlékeztek erre? Nem? Nahát… Akkor elmondom.) Ekkor, pedig Asztrik atya azt mondta, hogy jól van, de addig igyunk egy finom teát, ígérem jó lesz, ha már ez az utolsó tea, akkor legyen jó. Nem tiltakozott ő ennek a serdülőnek a kételyével szemben, sőt még rátett egy lapáttal! Azt mondta neki, hogy hát gyere szépen, iszogassuk ezt a teát, úgysincs már semmi dolgunk, úgyis öngyilkos leszel, belefér ez a beszélgetés, mert te már úgy is tudod, ezután mit fogsz csinálni. De azért nézzük meg, hogy ha meghaltál, akkor mi lesz utána. -Nyilván eltemetnek, mondja ez a serdülő srác. -De nézzük meg, hogy az hogyan is lesz, mondta az atya. –Hát nyilván majd ott döglődöm a koporsóban, majd ott ki leszek nyúlva. – Na jól van, és akkor mi lesz. – Hát elképzelem, hogy egész pannonhalma kivonul az én temetésemre, hát mégis csak itt öltem meg magam valamelyik szobában, hát csak ott lesz mindenki. –Ott akkor még mi fog történni? –Hát sírnak, rínak majd, mint a fene! Hát nyilván ez lesz, hát jó csávó vagyok azért. Ki lesz mindenki purcanva, az osztályfőnököm pedig padlót fog fogni. –Na és mégis ki lesz a legszomorúbb? Na ő is bement erre a csőbe! Végigmondta az egészet, és a végén rájött, hogy ő egy fontos ember, hogy egy csomó ember szereti őt, egész pannonhalma ott tipródna az ő koporsójánál. –Hát akkor még ráhúzok egy napot! Szóval nem butaság megkérdezni magunktól, hogy hát jó, ezt fogom csinálni, de végső soron valóban ezt akarom-e? Vagy pedig mégis mi lesz akkor?

Egy másik. Beszélgetek egy pár éve felszentelt atyával, és azt mondja nekem, hogy ő most pedig ezt abbahagyja. Mert, hogy amióta pap lett, ez csak annál rosszabb. Na jó, hát akkor beszélgessünk el egy kicsit erről, gondoltam. Erre azt mondja, hogy miután már két éve szeretne kilépni, pont azóta, amióta felszentelték, azért volt ideje átgondolni, hogy hát tulajdonképpen csak úgy nem lépne ki. Hanem arra gondolt, hogy úgy kellene kilépnie, hogy akkor már úgy elrendezze maga körül az életet, hogy legyen mégis hova mennie. Erre pedig azt kérdeztem tőle, hogy na és, tettél lépéseket ebbe az irányba? Erre mondja, hogy nem tett még semmit, mert neki ahhoz azért semmi kedve, mert azt azért mégsem akarná, hogy ezt így csinálja, és közben meg beiratkozik a Közgázra, mert menedzser szeretne lenni. Ez volt az a pont, amikor őbenne tudatosult valami! Hogy miközben meghatározta magának, hogy csak úgy fog kilépni, hogy megcsinálja a lépéseket, mert a semmibe nem megy bele, mert azért nem szeretne ott állni papként, úgy hogy nem ért semmihez, és akkor ott a nagy élet, de azért ezeket a lépéseket nem akarja megtenni. Tehát mégis van valami, ami miatt szeretne mégis maradni.

Tehát, merre vezet a kétely? Akarok-e arra menni?

Akkor mondok egy ilyen házaspáros történetet is. Van egy férfi, egy nő meg sok gyerek. Ez volt a felállás. Kérdeztem az asszony, hogy ha most rajta múlna, akkor most mit csinálna? Azt válaszolta, hogy ő szíve szerint most úgy lelépne, mint a fene. Na jól van, mondtam én erre, de azért most nézzük át, hogy milyen érzéseid lennének utána? Tehát mondjuk egy, öt vagy tíz év múlva. Erre elkezdte mondani, hogy azt hiszi, hogy az elején nagyon felszabadulna, és marha jól érezné magát, vége van ennek a szörnyűségnek, végre lelépett, végre élheti az életét. -Jól van ez lenne egy vagy két hétig, de egy év múlva mi lenne? –Hát azért az már egy kicsit gázosabb lenne. Amikor pedig eljutottunk, hogy mi lenne öt év múlva, azt válaszolta, hogy azt hiszi, hogy tele lenne szorongással, lenne benne egy csomó bűntudat, hogy a gyerekei elvált szülők gyerekei lennének. Elég volt pusztán csak ezt végiggondolnia az érzések mentén! Arra jutott végül, hogy ő ezeket az érzéseket nem akarja átélni! Ez pedig már elég is!

Néha, ahogyan Gyökössy Bandi bácsi mondja, meg aztán Nemes Ödön atya mondja, hogy „a papnak a szava olyan, mint egy sebész kése, egész brutális, vág, mint a fene.” Ezt én csak nagyon ritkán engedem meg magamnak, csak nagyjából úgy fél évente egyszer, hogy úgy mondjak egy komolyabbat. Most pedig egy ilyet szeretnék felidézni, ami ugyancsak egy ilyen válási közeli helyzetben történt. Ugye át tudom nektek adni azt, hogy én most nem a válás ellen mondok ilyen erkölcsi beszédet, nem ezt mondom!

Jön hozzám a férfi, már megvan x éve a kapcsolata, és már azt gondolja, hogy az sokkal jobb, és a többi. De hát azért mégis csak vívódik. Beszélgetünk, és én csak hagyom, hogy mondja el, hogy mi van. Erre pedig felteszi nekem a kérdést, hogy: „Te, és mond Feri, hogy szerinted a gyerekek tényleg megsínylenék, hogy ha elválnék? Mert tudod, én annyira jól csinálnám ezt azzal a másik kapcsolatban, annyira profi lennék benne. Csinálnánk egy ilyen klassz, új házasságot és a gyerekek marha boldogok lennének. Te tényleg így van ez, megsínylenék?” Na akkor ez az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy: Igen! Azt ők megsínylenék! Erre kérdezte, hogy ezt nem lehet kikerülni? Mondtam neki, hogy ezt aztán nem. Nem azt mondom, hogy én ilyenkor ilyen kéjes érzéssel ülök ott a fotelben, mégsem vagyok egy szadista, csak azt gondolom, hogy lehet, hogy ez az a pillanat, amikor vágni kell. Amikor ő azt mondja, hogy hát, ha ők megsínylenék, akkor azt én nem akarom!

A következő. Mit nyerek, és mit veszítek a kétellyel, illetve mit veszítek a hittel? Vagyis, mit nyerek a kétellyel, és mit veszítek a hittel? Milyen előnyeim származnak abból, ha tovább kételkedem? Mert lehet, hogy ezek az előnyök, olyan szimpatikusak nekem, hogy nincs kedvem hinni. Az is lehet, hogy a hittel pedig olyan veszteségeim lennének, hogy nincs kedvem hinni. Ezt érdemes nagyon átgondolni! Egyszer egy ifjú úr mondta azt, hogy ő nem tudja, hogy most van egy barátnője, de most ez az igazi, vagy nem ez az igazi? Tudjátok ez az a kérdés, hogy hogyan kell eldönteni, hogy ő az igazi vagy pedig nem? Ezeket a kérdéseket hagyni szoktam. Hú! Akkor pedig kiderül, hogy ő igazából azt gondolja, hogy ha ő elhinné, vagy elfogadná azt, hogy ez az igazi, akivel mondjuk 15 éve jegyesek, akkor hát ebből az a vesztesége származna, hogy nem nézhetné meg a többi nőt az utcán. Azon fantáziálva, hogy hátha az lenne az igazi. Ez most így lehet, hogy röhejesen hangzik, de az illetőnek valóban ez volt a vesztesége! Tehát egészen konkrétan, ő szeret megfordulni az utcán, egy kicsit lefelé nézni, és akkor ott a gömbölyded formákat stírölni. Azt ő nagyon szereti! Na de hát, ha most ő elfogadja, hogy megtalálta az igazit, akkor be kell érnie csak ezekkel a domborulatokkal. De hát ezen kívül annyiféle domborulat van még! J Ez egy komoly veszteség! J Nem arról volt szó tehát, hogy ő most igazából azon vívódott, hogy megtalálta-e az igazit, vagy nem, és akkor az most, hogy dönthető el, hanem neki fontos volt 3 milliárd nőnek a hátsó része. Ez mind fontos volt neki, ezeket nem akarta elveszíteni, egy hátsó félért!

A másik. Meghívtak egy házas közösségbe, hogy ott csináljunk valamit, annak az érdekében, hogy megújuljon ez a közösség. Ezért hívtak ide, hogy egy ideig járjak el hozzájuk, és akkor majd egyszer csak megújul ez a közösség. Hát ez persze nem így megy! Elmondták, hogy arról van szó, hogy 78 éve ugyanazt csinálják, és hát ez egy picit unalmas már. Mit szólna ez a közösség ahhoz, ha már egy picit mást csinálnának? Mondjuk nem maradnának meg mindig azon a szinten, hogy szép idő volt-e ma vagy nem, hanem megkérdeznénk azt, hogy ez most jólesett-e neked, vagy nem. Nagyon örültem ennek, mert ez mégis csak egy hívő közösség, azért érdemesebb egy kicsit mélyebbre menni. Ezért most beszélgessünk egy kicsit arról, hogy jólesett-e nekem, hogy esett a hó vagy nem? Eltelik három ilyen alkalom, de ilyen végtelen egyszerű történetek jönnek elő, tehát ilyesmiket kérdeztem, hogy mondjuk ma Farsang van, akkor mindenki mondja el, hogy neki mi okozott ma örömet. Tehát nagyjából ezt a mélységet céloztuk meg. Akkor a harmadik alkalom után jön hozzám az egyik, aki egy ténylegesen nagyon rendes katolikus apuka, és akkor azt mondja nekem, hogy ő nem tudja, hogy most jó felé megyünk-e. Mert itt egy csomó kétely fakadt fel benne. Tehát igaz, hogy úgy 73 évig nagyon stagnáltak, és már a halál szélére sodródtak. De ő már folyamatosan azon vívódik, hogy amikor neki ez és az okozott örömet, akkor nem bántja-e meg ezzel a házastársát, aki mellette ül? Hogy nem mond-e esetleg valami olyasmit, ami bántó lehet neki? Fölírtam az összes ilyet. Lássuk: Azért is ciki, mert ha azt mondom, hogy nekem például nagyon jól esett az, hogy dolgoztam, akkor atya ez nagyon félreérthető ám, mert ugye, amikor dolgozom, akkor nem vagyunk együtt. Tehát nem fogja-e azt gondolni, hogy én igazából annak örültem, hogy ő nincs ott. Aztán a következő azt mondja, hogy: Az is baj lehet, hogy amikor én megkérdezem tőle, hogy mi esik neki jól, mi okoz neki örömet, akkor ő nincs felkészülve erre a kérdésre. Tehát felkészületlenül esetleg valami olyasmit mond, amit utólag megbánna. Aztán még azt is mondta, hogy: Igazából ezt már alig meri mondani, de hát, ha végül is ma azt mondom, hogy nekem ma az esett jól, hogy amikor jöttem haza, akkor sütött a nap, ez lehet egy rejtett üzenet is, tehát a házastársam gondolhatja azt is, hogy nekem csak addig süt a nap, ameddig nem érek haza. J Azt mondta még, hogy olyan is lehet, hogy olyan mélyre megyek, hogy aztán nem bírok onnan kijönni. Tehát, hogy olyat talál mondani, hogy a végén nem bírja már kezelni azt a helyzetet. Még azt is mondta, hogy a legnagyobb félelme attól van, ahogy én rákérdezek erre, hogy mi okozta a legnagyobb örömet a mai nap, akkor esetleg olyat mond, amit még soha. Hát ez aztán végletesen félelmet keltett benne! Tehát egyszer csak egy ilyen brutálisan nyílt közegben, ahol heten ülünk, kiderül, hogy 73 év alatt egyszer sem mondta azt, hogy örömet okoz neki, ha a szomszédomnak, a munkatársamnak a Népszabadságából elolvasok három sort. Lehet, hogy egy világ dől össze az ő polgártárs feleségébe, hogy ő neki szokott az örömet okozni, ha elolvassa a fejlécet a Népszabadságból. Most ezt egy kicsit kiéleztem, de ennek a valakinek ezek a kételyei, reális kételyek! Tehát ő egyszer csak valóban belement ebbe a folyamatba, és rájött arra, hogy ebből tényleg egy csomó minden előpattanhat! Itt kezdődik a dolognak az izgalmas része. Hogy most megállok, vagy elkezdek ezzel dolgozni, hogy akkor most mi van? Ha azt mondom, hogy túl nagy a veszteség, akkor azt mondom, hogy nekem ez nem éri meg. Tehát inkább még udvariaskodom még 107 évig a férjemmel, de az legalább biztos. Vagy pedig vállaljuk a bizonytalant, de abban lehetnek veszteségek. Mondjuk, összedől benne egy világ, hogy én a Népszabadságnak a fejlécét el szoktam olvasni. Akkor pedig ezzel valamit kezdeni kell. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ezzel a közösséggel, majd beszámolok nektek róla.

Érdemes tehát meggyászolni a veszteségeket. Amikor az ember úgy dönt, hogy inkább hinni fog, és hagyja a kételyt, akkor ez biztos, hogy veszteségekkel is jár. Azt lehet, hogy meg kell siratni.

A következő pont, egy nagyon fontos pont lesz. Megint csak valami lényegi pillanat. Hogyan lehetne erőforrás a kételyem? Ez a nagy kérdés. Nemes Ödön, jezsuita atya ezt úgy fogalmazza meg, hogy mi a nehézségben a kincs? Ő házaspárokkal foglalkozott, és ezt a kérdést tette fel nekik, akkor, amikor ők krízisben voltak. Rendben van, lóg a beletek, lóg a nyelvetek, kigúvadt a szemetek, de mégis mi lehet ennek a helyzetnek a kincse? Ez a kincs el van rejtve, el van ásva, és valahogyan ki kellene ásni, meg kellene találni! Mi lehet ez? Pilinszky János: Mélypont ünnepélye. Ezen a mélyponton, mi lehetne az ünnepi pillanat? Mi lehetne itt ebben a helyzetben az ünnep? Csíkszentmihályi Mihály ugyanezt úgy fogalmazza meg, hogy hogyan játszhatnánk ki a káoszt?

Egy történetet mondanék ide. Mondtam azt a lelkigondozót, aki a kórházban lelkigondoz, és kiszolgáltatja a Szentségeket? Gyóntat, áldoztat, egy pszichiátriai osztályon, és közben kiderül, hogy a betegeknek egy nagy része állandó, visszatérő kliens. Mondtam ezt nektek? Nem? Akkor összeülnek az orvosok, és arról beszélnek, hogy mi az, amit ők rosszul csinálnak. Valamit rosszul csinálnak, ez egész biztos, és nemcsak a rendszerből adódik ez, hanem egy csomó ember nem gyógyul meg. Tehát úgy tűnik, hogy ilyen felületi kezelés folyik, mert ezek a kliensek állandóan visszajönnek. Éppen ezen tépelődnek. A pap meg szinte hagyományos módon teszi a dolgát. Ő egyszerűen csak bemegy valamelyik kórterembe, és megkérdezi, hogy akar-e gyónni, ha nem akar, akkor otthagyja, ha akar, akkor meggyóntatja, ha meggyónt, megáldoztatja. Aztán meg elmegy. Ez a dolga. Akkor pedig jön vele szembe a főorvos. (Ez valós történet! P.F.) Megörül egyszer csak, mert látja azt, hogy ez a pap is tulajdonképpen egy munkatársuk, végül is, ő is benne van ebben a dologban, mivel főállású lelkigondozója az osztálynak. Megkérdezi tőle, hogy ők éppen erről beszéltek. Megkérdezi azt is, hogy mit is csinál pontosan? Erre az atya egyszerűen azt feleli, hogy ő gyóntat, áldoztat, és ezt csinálja. Erre az orvos a következő kérdést teszi fel, nem minden él nélkül, de nem bántó szándékkal: Más ajánlatod nincs? Ez a mondat szíven találja a papot. Aztán később rájöhetett arra, hogy ez az orvos ezt biztos nem rossz szándékkal tette fel. Nem azért tette föl, mert nulla, amit csinál, hanem tényleg kíváncsi volt rá, hogy ezt ő csak így tudja csinálni, más ajánlata nincs? Ez az egyetlen mondat olyan erőt adott az atyának, hogy elkezdett ezzel az egésszel foglalkozni. Lehet, hogy másképp is tudja csinálni! Később egy profi lett belőle, aki ezen a területen a legjobb lett. Míg addig bejárt, és gyóntatott és áldoztatott. Ide eszembe jutott egy történet. Felszenteltek egy papot, és megkérdezték az elöljáróit, hogy mit gondolnak, milyen pap lesz belőle?  Erre elmosolyodott a vezető, és azt mondta, hogy: „Hát nem ő fogja megváltani az Egyházat!” A mi estünkben is egy nagyjából ilyen kvalitású emberből lett egy profi szakember! Ugye ez egy jó példa arra, hogy az a kétely, amely őt az egész munkájában érintette meg, mégis ez a mondat, ez erőforrássá lett! Amikor pedig ő elbizonytalanodott, akkor vissza tudott térni ehhez a mondathoz. Ez pedig neki erőt adott, hogy lehet hogy van más is!

A lelkipásztori napokon járván, néhány héttel ezelőtt, éppen a lelkigondozás, a lelkivezetés volt a téma. Ott az egyik atya, hihetetlen keményen megszabta a dolgokat, hogy mit, hogyan kell és lehet csinálni. Teljesen igaza volt egyébként. Erre pedig jött egy szuper pap, tényleg Magyarországon van nagyjából öt, hozzá fogható. Ennek a korrekt és nagyon kemény előadásnak a befejezése után szólalt ő fel. Ezzel kezdte az előadását, aki egyébként egy idős bácsi volt: „Hát, kedves testvérek, én azért jöttem, mert felkértek, hogy tartsam meg az előadásomat itt Lelkivezetés címen, és arra gondoltam, hogy elmondom azt, amit én ezzel kapcsolatban tudok. (Nagyjából 30-an lettek az ő köréből papok, szerzetesek, és apácák! P.F.) De most, hogy meghallgattam a paptársamnak az előadását, azt gondolom, hogy én ezt az egész életemben rosszul csináltam.” De ezt ő nem gúnnyal mondta, hanem mint aki ott előadóként szembesült ezzel, és néhány perc elég volt neki ahhoz, hogy az egész addigi működésmódját megkérdőjelezze. Majd pedig ezzel a megkérdőjelezéssel kiállt egy csomó ember elé, akiknek ő előadást fog tartani, mint egy tekintélyes ember. Na ez a mestermunka! Amikor valakinek néhány perc elég ahhoz, hogy egy ilyen folyamaton végigmenjen. Ez a kételye pedig nyolcvanvalahány évesen is arra indítsa, hogy ezt akkor én a következő megnyilatkozásomtól kezdve jobban is csinálhatnám.

Mondok megint egy saját történetet. Majdnem pofára estem! Ez a történet címe. De majdnem nagyon! Hogy hogyan lehet a kétely erőforrás? Inkább csak azt mondom, hogy nagy mákom volt. Ugyanis készültem erre a vizsgára, tudjátok erre az Alkalmazott lélektanra. Van egy ilyen tételcím: Atirandikus szuperego. Ez volt a tétel címe. Ugye, nagyon szimpatikus? Elolvastam én is, és éreztem, hogy külön-külön még értem is a szavakat, de így együtt már egy kicsit nehezebb lesz. Nekiálltam azért értelmezni. A szuperego az a felettes én, most a tirandikus az nyilván egy olyan felettes én, ami egy ilyen kegyetlen, zsarnoki, engem állandóan megnyomorító hangokat hallató, belső és felső hang. Az atirandikus meg nyilván a fosztóképző miatt, ez azt jelentheti, hogy nem egy zsarnoki felettes énről van szó. Hát némi kételyem támadt azért! Ez tipikus esete az alulzsúfolt teremnek. Hogy akkor most ezt miért kell ilyen körmönfontan? (Értem én, hogy posztgraduális képzés, meg vizsga, meg minden, és biztosan nagyon így kell ezt csinálni. J) Hát persze ilyet nem találtam sehol, de gondoltam magamban, hogy nem vagyok én olyan hülye gyerek, mert szépen kigondoltam, ha ezt kihúzom, akkor mit fogok mondani. Összeraktam én szépen a képet. Ahogyan ülünk ott a vizsgára várva, és még nem engem szólítanak, és akkor két vizsgázóval ott ücsörgök. Tudjátok, ilyenkor megy a duma, hogy ez a tétel, meg az a tétel. Akkor pedig tipródtam azon, hogy most megkérdezzem-e vagy ne, mert féltem tőle, hogy most leégetem magam, hogy még ezt sem tudom, hogy mi az az atirandikus szuperego. Hát azért ennyire balfácán nem lehetek. De hát a jó lelkigondozó mer segítséget kérni, és akkor megkérdezem tőlük, hogy tudják-e, hogy mi az az atirandikus szuperego? Azt mondják erre nekem, hogy én nem vagyok normális, mert a tétel leírásában kihagytak egy kis közt, és ez úgy szól, hogy A tirandikus szuperego. J Kár, hogy ez a történet nem azzal fejeződött be, hogy kihúztam ezt a tételt, mondjuk a feltett kérdésem előtt, és elkezdem magyarázni a vizsgáztatónak, hogy mi is az atirandikus szuperego. Az egy szép pillanat lett volna! J Ezt azért mondtam el, hogy a kétely, hogyan válhat erőforrássá, és hogyan uralkodhatunk a bennünk lévő káoszon, majd pedig hogyan ösztönözhet az aztán minket.

Mondanék akkor most egy komolyabbat is. Amikor valaki átmegy ezen a folyamaton. Jött hozzám egy feleség, és elmondta nekem, hogy ő most az életének az egyik legnagyobb problémájában van. Erre beszélgettem a férjével is. Akkor az meg azt mondta, hogy elment azért egy ügyvédhez, és megkérdeztem, hogy ha a feleségem ki akar semmizni, akkor mit kell csinálnom. Tehát, mondjuk elég nagy a baj! Nagyjából találkoztunk háromszor, és egyszer csak egész jól van, ahogy jön ez a feleség. Kérdezem tőle, hogy mi történt? Erre azt mondja, hogy képzeljem el, hogy ő rájött valamire. Arra jött rá, hogy tulajdonképpen az ő életének a legnagyobb feladata, a házasság. Aztán rájöttem arra, hogy az életem legnagyobb kihívása, a házasság. Aztán rájöttem arra, hogy ez az én igazi művem, ebben az életben. Hát majd hülye leszek abbahagyni! Ez valami olyasmi, amikor abból indul ki, hogy ez értelmetlen, szörnyű, van itt egy elviselhetetlen helyzet, egy megoldhatatlan probléma, és megtalálja ennek a helyzetnek a kulcsát, ahogy kijátszhatja ezt a káoszt, ami benne van. Erre pedig azt mondja, hogy ez az ő életének a legnagyobb lehetősége. Ez nagyon jó! Elvégezte a munka zömét! A többi már csak néhány év! J

Aztán van egy idős néni, akihez a Szociális Otthonba szoktam járni. Kérdezem tőle, hogy hát Panni néni, hogy van? Nagyjából egy 90 éves idős asszonyról beszélünk. Akkor azt mondja a Panni néni: „Jaj atya, hát tudod, én minden nap hálát adok az Istennek, hogy milyen nagyszerű az én életem. Hát hálát adok azért, hogy még élek, aztán hálát adok azért, hogy még egészséges vagyok, aztán hálát adok azért, hogy van mit ennem, van meleg helyem. Hát olyan szép az én életem!” Erre két mondat múlva a következőt mondja: „Hát igaz, elég nehéz, hogy vak vagyok, de hát azért én meg tudom ezt oldani!” Puff neki! Tehát ő a következőt mondja, hogy ő egészséges, az mondjuk igaz, hogy nem látok. De hát az egy másik kérdés! Tehát minden helyén van, rendjén van! Ez az, amikor valaki ebből a sötétségből, világosságot tudott csinálni!

Egy rövidke történet, Csuang-Ce története. Sok évvel ezelőttről, Kínából.

„Kung-Ven-Kiem megpillantott egy embert, akinek a bal lába le volt vágva. Döbbenten felkiáltott: Szegény ember! Vajon miért nyomorék? Az Ég tette ilyenné, vagy az emberek? És aztán hozzáfűzte: Az Ég tette, nem az emberek. Az Ég okozta, hogy csak egy legyen neki.”

Ez az, amit érdemes jól érteni!  Ha én a magam dolgára azt tudom mondani, hogy az Ég tette, valamiképpen ez egy misztérium. Ugye ezt jelenti az, hogy az Ég tette. Ez a dolog engem összeköt az Istennel. Akkor sokkal jobb helyzetbe kerülök, mintha azt mondanám, hogy emberek tették, azok a piszkok, azok a nyomorultak. Ekkor egy életen keresztül ezen szenvednék, vagy ezen sajnálkoznék! Nyilván soha nem mernék ilyet mondani a másiknak, ránézvén valakire, akinek csak fél lába van, és annak azt mondani, hogy az Ég tette: Isten akarata volt, nyugodj meg benne! Dehogyis! De én magamból kitermelhetem magamnak ezt a választ. De nem úgy, hogy az Isten csinálta nekem, és akkor… Nem így!

Azt hiszem, hogy most itt befejezem.

Ennek a pontnak a kifejtését a következő alkalomra hagyom. Ez egy nagyon izgalmas dolog. 

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari