A kételkedés hitre vezető folyamata 4.

Isten hozott benneteket! Mindenkit nagyon köszöntök!

A mélypont ünnepélyénél tartottunk. Tehát arról beszélünk, meg azon töprengünk, hogy hogyan volna lehetséges, hogy a kételyt, adott esetben egy nagyon súlyos kételyt a hitünk megerősödésének az állomásává tegyük. Hogy a kétely, az ne a hit ellentéte legyen bennünk, hanem inkább annak a lehetősége, adott esetben elkerülhetetlen lehetősége, hogy a hitünk, de csak meglegyen, hanem, hogy minőségileg mélyüljön is. Ahogy erről beszélünk, eljutottunk oda, hogy ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy hogyan lehetne a mélypontjainkat ünnepéllyé tenni. Hadd olvassam el nektek Pilinszky Jánostól, az idevágó szavakat, hátha valaki nem ismeri.

„Az ólak véres melegében, ki mer olvasni, és ki mer a lemenő nap szálkamezejében az Ég dagálya és a föld apálya idején útra kelni, akárhová.

Ki mer csukott szemmel megállani ama mélyponton, ott, ahol mindig akad egy utolsó legyintés, háztető, gyönyörű arc, vagy akár egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat.

Ki tud nyugodt szívvel belesimulni az álomba, mely túlcsap a gyerekkor keservein, és a tengert marék vízként arcához emeli.”

Ez az, ahogyan Pilinszky János látja, ama mélypontot, és azt a kételyt, amiben az embernek mégiscsak van cselekvési lehetősége. A kétely nyomán pedig felfakadhat az a hit, amire éppen annyira vágyunk. Ez a hit természetesen, ahogy beszélek róla, nem feltétlenül vallásos hitet jelent, hanem egyáltalán egy bizalmat az életben. Itt tartunk tehát, és most rengeteg mondanivalóm volna. Remélem, hogy kijön belőlem! Mert az nem elég, hogy akarom, más is kell hozzá.

Mondanék egy már-már egyszerű, amolyan primitív történetet. Egy pici kétely, pici mélypont, kicsi ünnepi dolgot. Ahogy leestek ezek a nagy havak, akkor arra kellett eszmélnem, hogy túl nagy a plébánia, nagy a kerülete. Úgyhogy, nekiálltam havat lapátolni. Ahogy lapátolom a havat, azért volt egy-két csúnya gondolatom, nem mondhatnám, hogy nem, és ez egy kicsiny mélypontra segített engem. Miért is kell ezt nekem csinálni, lenne nekem jobb dolgom is, és ahol már elhánytam, ott már megint esik a hó. Szóval így dühöngök, reálisan magamban, és akkor arra gondoltam, bár ez azt hiszem nem volt ilyen tudatos, hogy hogyan lehetne élvezetes dologgá tenni a kínlódást? Ugye Csíkszentmihályi Mihály fogalmaz, valahogy így: Amikor az ember a szerencsétlenséget, kalanddá alakítja, ez a művészet. Ahogy ott lapátoltam a havat, arra gondoltam, hogy mondjuk jön itt valaki, talán egy ateista, és akkor látja, hogy a plébánia körül milyen szépen el van lapátolva a hó. Hát ez egy misszió! Ahogy pedig ott lapátolok, már nem is lapátolok csak, hanem missziós tevékenységet folytatok. Az üdvtörténet egy fontos állomása jelenik meg, ott Óbudán! Szóval, egész jó kedvem lett. A dolog pedig attól lett pikáns, hogy rájöttem, hogy mindig a szabadnapomon esik a legtöbb hó. Ez pedig az én missziós tevékenységemet, igazi áldozattá tette, komoly értékké! J Na ez most össze lett foglalva, nagyon primitíven, amiről persze most szeretnék sokkal komolyabban és érdemlegesebben beszélni.

Volt aztán egy nagy mélypontom, akkor, amikor magam sem tudom hogy, de valahogy hívő ember lettem. Erről szeretnék néhány mondatot mondani. Ez a folyamatnak az a része, amikor mindazok az értékek, amelyekre egyértelműen azt tudtam mondani, hogy ez jó és ez rossz, már nem voltak jók, és amikre azt mondtam, hogy rosszak, azok már nem voltak rosszak. Az új értékrendem pedig még csak a fejemben létezett. Ott sem tudtam pontosan, hogy amit ott jónak tartok, az tényleg jó, amaz meg tényleg rossz. Vagyis eljutottam oda, hogy azt tudtam magam előtt kimondani, hogy fogalmam sincs semmiről sem, és egyetlen dologra sem tudom azt mondani, hogy ebben biztos vagyok. Hát a jót és a rosszat illetően meg pláne nem! De ez a legkisebb dolgoktól a legnagyobbakig így volt. Ez iszonyatosan megterhelő, és lehetetlen helyzet. Mert akkor azt éltem meg, hogy akkor a következő lépésemet hova is tegyem? Semmiről, semmit sem tudok biztosan. Világosan emlékszem, hogy mentem le a metróba, és ott álltam a peronon. Ahogy pedig ezen vívódtam magamban, hogy én semmiről, semmit sem tudok, és fogalmam sincs semmiről. Erre egyszer csak azt látom, hogy mellettem egy pár veszekszik egymással és vitatkoznak. Akkor elkezdetem őket figyelni. Feltettem magamban ezeket a kérdéseket, hogy most ebben, amit én itt látok, van-e olyasmi, amire azt tudom mondani, hogy ez nem jó? És van-e olyasmi, amire azt tudom mondani, hogy ez jó? Olyan választ nem kaptam azonban, hogy ez jó. Nem azért, mert annyira csúnyán veszekedtek, hanem, mert én még nem tartottam ott. Viszont egyszer csak az egyik, elkezdett nagyon csúnyán beszélni a másikkal, és akkor ez volt az a pillanat, amikor valamit megragadtam, miközben semmiről, semmit sem tudtam biztosan. Akkor pedig egyetlen mondat született meg bennem: Abban egészen biztos vagyok, hogy rossz az, ha ártok valakinek. Aztán hetek és hónapok teltek úgy el, hogy ebbe a mondatba kapaszkodtam. Fogalmam sincs, hogy mit kell csinálni, dunsztom sincs róla, de egy valamit tudok, hogy nem akarok ártani senkinek! Ez pedig már egy kicsit kilendített ebből a mélypontból. Aztán pedig töprengtem azon, hogyan tudom ezt megfogalmazni pozitívan, mert éreztem, hogy ez így nem elég. Majd hetek teltek el, amikor először azt tudtam mondani, hogy ha egy szomjazó embernek adok inni, azért ez jó, ha egy éhező embernek adok enni, azért erre merem kimondani, hogy jó. De többet nem tudtam kimondani, csak ezeket a legegyszerűbb dolgokat. Ezek elvitték az életemet egy irányba! Semmi mást nem akartam, csak ezekben a nagyon egyszerű helyzetekben, enni adni valakinek, aki éhes, és inni adni valakinek, aki szomjas, és ezen kívül pedig, az összes dologban, amiben nem tudtam, hogy mit kell csinálni, azokban pedig nem ártani. Erre a nagyon egyszerű mondatra felépítettem az életem: Nem akarok ártani! Aztán pedig arra, hogy adjak enni az éhezőnek, és inni a szomjazónak. De ezt a szó szoros értelmében csináltam. Annyira bizonytalan voltam, hogy nem tudtam elvonatkoztatni ettől a gondolattól. Tehát elmentem egy hajléktalanszállóra, és enni adtam, meg inni adtam, meg ruhát osztottam, mert azt tudtam, hogy amikor ezt csinálom, akkor valami olyasmit csinálok, amiről legalább minimális bizonyosságom van, hogy ez jó. Most pedig, amikor már túl vagyok ezen az élményen, most tudom azt, hogy az életemnek ez a szakasza, milyen nagyon meghatározó volt. Ehhez azóta többször vissza tudtam nyúlni! Amikor kezdtem egy hasonló mélypontra elérkezni, akkor már nem kellett megint kitalálni ezt az egészet, hanem visszahoztam ezt az emlékemet, hogy ne árts, és adj enni, és adj inni. Ekkor pedig már fel tudtam ismerni egy kicsit árnyaltabb helyzetekben is, ezeket a szituációkat.

Interjúkat készítettek Olaszországban, olyan emberekkel, akik végtagbénultságban szenvednek, méghozzá kétoldali végtagbénultságban.  Olyanokkal, akik egészségesen születtek, és valamilyen baleset, vagy bármi más folytán ez bekövetkezett az életükben. Azt kutatták, hogy vajon ők milyen értékek mentén élnek? Mi az, mai számukra ebben a helyzetben örömet okoz, és mi az, ami nem? Kiderült az – és a kutatók lepődtek meg a legjobban -, hogy ezek az emberek, akik nagyon tehetetlen helyzetben vannak, arról számoltak be, hogy a balesetüknek a történését, nemcsak életük legrosszabb, hanem életük egyik legjobb eseményének is tartják. Az interjúkból olvastam, és ti is elolvashatjátok Csíkszentmihályi Mihály könyvében. Például: „Az életemben volt nagyon sok bizonytalanság, nem tudtam, hogy mi az életem értelme, és mit is kellene csinálnom, persze úgy éltem, mint mindenki más. Amikor pedig ez a baleset bekövetkezett, akkor kezdett kitisztulni a kép, hogy mit is kellene csinálnom, hogy miért is érdemes élnem. Ezért számomra ez az esemény egyáltalán nem csak a legrosszabb, hanem tulajdonképpen ettől kezdve tudom pontian megfogalmazni azt, hogy miért érdemes élnem. Ezért én nagyon sokat köszönhetek ennek az eseménynek.”

Azért akarom ezt nektek mondani, hogy ne úgy jöjjenek át a szavaim, hogy amiről beszélek, ez csak egy belső, önmagunk meggyőzése, és ön-szuggesszió volna pusztán. Mert úgy tűnik, hogy jól leírható szempontok sorakoznak nagyon jól fel, egy-egy ilyen mélyponton, amelyek a mi szubjektív dolgainktól függetlenül is lehetővé teszik, hogy egy ilyen helyzet a hitünk és az életünk megerősödéséhez vezessen bennünket. Erről fogom majd részletesen beszélni.

Lénárd Ödön atya, aki jelenleg az a pap, aki a legtöbbet ült börtönben, majdnem 18 évet, ő azt nyilatkozta, amikor megkérdezték, hogy életében mikor volt a legboldogabb, azt mondta, hogy: A börtönévek alatt! Na majd elemezzük, hogy miért?

Egy utolsó történetet engedjetek meg. De ezt most felolvasom, és utána belecsapok a témánk részletezésébe! Dosztojevszkij, A Karamazov testvérek című regényből való a következő részlet. Arról fog szólni, hogy hogyan válhat egy nagyon komoly mélypont, egy krízis, egy igazi ünnepéllyé. Az előtörténet az, hogy a Karamazov testvérekben van Zsoszima sztarec, a mester, aki egy szent, mondjuk így, nagyon egyszerűen, és ő tesz egy vallomást a gyerekkoráról. Innen olvasok másfél oldalt. Egy katonatiszt volt egyébként, mielőtt szent lenne, és elszeretik, elhódítják a szerelmét, és ő hihetetlen krízisbe jut ez által, és keresi az alkalmat, hogyan tudna a másik férfin elégtételt venni. Ezért pedig egy megfelelő pillanatban, mivel az is katona, megsérti őt, és kihívja egy párbajra. Ahol most bekapcsolódunk a regénybe, ez azon este lesz, amikor másnap párbajozni akar a nagy riválisával, aki közben már feleségül is vette az ő nagy szerelmét.

„Este, mikor otrombán, dühöngve hazamentem, hirtelen megharagudtam tiszti szolgámra, Afanaszijra, és teljes erőmből úgy az arcába vágtam, hogy elborította a vér. Bárcsak nemrég szolgált nálam, máskor is előfordult, hogy megütöttem, de ilyen vadállati kegyetlenséggel még soha. Higgyétek el kedveseim, bár azóta negyven év telt el, még most is szégyenkezve, gyötrelemmel gondolok vissza rá. Lefeküdtem, aludtam vagy három órát, és amikor felébredtem, már pirkadt. Hirtelen fölkeltem, nem volt kedvem tovább aludni. Odamentem az ablakhoz, a kertre nyílt, kinyitottam, és látom, hogy kél a nap, gyönyörű, enyhe idő van, rázendítenek a madarak. Mi ez? Gondoltam. Mintha valami szégyenletes és alja dolog bántaná a lelkem. Nem azért-e, mert vérontásra készülök? Nem, állapítottam meg, bizonyára nem attól van. Nem azért-e, mert félek a haláltól, félek, hogy agyonlőnek? Nem, egyáltalán nem. Még csak nem is ez az oka. És akkor hirtelen ráébredtem, mi a baj. Az, hogy este megvertem Afanaszijt. Hirtelen megelevenedett, szinte újra lejátszódott az egész. Ott állt előttem, én meg teljes erőmből, egyenest az arcába csapok. Ő meg a kezét a nadrágja varrásán, a fejét egyenesen tartja, a szemét kidülleszti, mintha vigyázban állna, minden ütésemre megremeg, de még fel sem meri emelni a kezét, hogy eltakarja az arcát. Idáig tud jutni az ember: az ember üt-ver egy másik embert. Micsoda gazság? Mintha hegyes tűvel keresztül szúrták volna a lelkem. Úgy állok ott kábán, a napocska meg ragyog, a kis levelek csillogva örvendeznek, a madárkák, pedig magasztalják Istent. Eltakartam az arcomat, mind a két tenyeremmel, lerogytam az ágyra, és zokogásra fakadtam. Ekkor eszembe jutott Markel, a bátyám, és azok a szavai, amelyeket halála előtt a cselédeknek mondott: „Kedveseim, drágáim, miért szolgáltok, miért szerettek engem? Hát megérdemlem én azt, hogy szolgáljatok? Hát megérdemlem én?” Villant hirtelen az eszembe. Valóban, mivel érdemeltem én ki azt, hogy egy másik ember, ugyanolyan, mint én, az Isten képmása, engem szolgáljon? Életemben akkor nyílalt az agyamba először ez a kérdés. Édesanyám, drága vérem, valóban mindenki bűnös mindenkivel szemben is, és mindenkiért? Csak ezt nem tudják az emberek. Mert, ha tudnák, mindjárt Paradicsom lenne itt. Uram, Isten, hát ez sose volna igaz, gondoltam sírva, hát ha valóban bűnösebb vagyok mindenkinél, és én vagyok a legrosszabb ember a világon? És akkor teljes fényében, hirtelen feltárult előttem a teljes igazság. Mire is készülök én? Egy embert készülök megölni. Egy nemes lelkű, jó és okos embert, aki semmit sem vétett ellenem. A hitvesét pedig ezzel örökre megfosztom boldogságától. Agyongyötröm, és tönkreteszem. Így feküdtem az ágyon, arcomat a párnába fúrva, és észre se vettem az idő múlását. Egyszer csak jön értem a bajtársam, a főhadnagy a pisztolyokkal. –No, lám – mondja -, nagyon jó, hogy már fölkeltél, ideje indulnunk! Erre teljesen zavarba estem. Ide-oda kapkodtam, aztán mégis kimentünk, hogy beszálljunk a kocsiba. –Várj itt egy kicsit! –mondtam neki. Egy pillanatra beszaladok, ott felejtettem a pénztárcám. Egyedül visszafutottam a lakásba, egyenesen Afanaszij kis szobájába. –Afanaszij –kezdtem -, tegnap kétszer arcul ütöttelek. Bocsáss meg! A legény összerezzent, szinte megrémült, és csak bámult rám. Látom ez kevés, kevés. Erre hirtelen úgy, ahogy voltam, vállrojtosan, homlokommal a földet érintve, a lába elé borultam. –Bocsáss meg nekem! – mondtam. Erre végképp megdermedt. –Tekintetes úr, drága, jó uram, mit csinál? Hát megérdemlem én? És egyszeriben sírva fakadt. Ugyanúgy, mint az imént én. Mindkét kezével eltakarta arcát, az ablak felé fordult, egész testét csak úgy rázta a sírás. Én meg visszaszaladtam a bajtársamhoz, beugrottam a kocsiba. –Gyerünk! – kiáltottam. Láttál már győztest? – folytattam kiabálva. Itt van előtted?”

Mindez a XIX. Század közepén. Ez a dosztojevszkiji változat. Szívesen nekiállnék egy picit elemezni, de az szörnyű lenne. Úgyhogy ti tegyétek ezt meg!

Pontokba szedtem azt, hogy amikor a mélyponton vagyunk, akkor hogyan rugaszkodhatunk el, erről a mélypontról? Mit csináljunk, mire figyeljünk? Hogyan cselekedjünk? Megint csak megjegyzéskánt mondom, hogy ne vegyétek szigorúan ezeket a pontokat. Nem egy rendszer ez, amit akarok mondani, csak valahogy össze szerettem volna szedni, mindazt, amit tudok.

Az első. Ezek azok a helyzetek, amelyekre kimondhatjuk azt, ahogy erről már beszéltünk, hogy ez nem egy probléma, hanem misztérium. Úgy, ahogy van, egy misztérium kellős közepén vagyunk. Ha pedig ez egy misztérium, akkor nem uralkodhatok felette. Ez egy nagyon fontos következtetés, anonim alkoholisták pontjai közül. Egy misztérium közepén vagyok, tehetetlen vagyok, ezért ebben a helyzetben, nem uralkodok ezen helyzet fölött. Most pedig amiket fogok mondani, csupa ellentmondás lesz, illetve azt mondom, hogy csupa paradoxon. És ezekben a paradoxonokban van a lényeg! Hogy a kettő, látszólag egymást kioltó szempont, egyszerre igaz. Ha pedig tudom, hogy ez egyszerre igaz, akkor vagyok képes kijönni a mélypontból. Ha ez egy olyan helyzet, ami misztérium, és nincs a kezemben, és nem tudom uralni, akkor valami másra kell összpontosítanom, nem magamra. Mert ebben az esetben, az én erőim, nem elegendőek. Valami vagy valaki másra kell figyelnem, nem magamra! Most mondom a paradoxon másik részét: miközben magamat akarom megmenteni, mert rólam van szó, én vagyok ezen a mélyponton, majd belehalok. De rájövök arra, hogy nem tehetek semmit sem magamért, máshonnan kell, hogy jöjjön az erő, ezért másra kell összpontosítanom és figyelnem. De ezáltal tudom megmenteni magam. De nem figyelhetek magamra! Itt jön egy másik paradoxon is. Miközben tehetetlen vagyok, és nem tudok semmit sem tenni, aközben meg kell keresnem azt, hogy mit csinálhatnék. A mélypontnak pedig megvan ez a varázs vagy csodája, hogy tehetetlen vagyok és képtelen vagyok bármit is tenni, és közben van valami, amit csinálhatnék. Magamért semmit sem tudok csinálni, vagy tenni, és mégis tehetek valamit magamért. Hadd idézzek egy olyan fiatalembert, aki benne volt abban a megkérdezésben, a kétoldali végtagbénultak közül, aki leírta azt, hogyan változott meg az élete. A következőt mondja: „Meg kellett tanulnom öltözködni, és többet használni a fejem. Úgy kellett a környezetem részévé válni, hogy nem próbálhattam meg uralkodni felette.” Vagyis a mélyponton átéljük azt, hogy nem uralkodhatunk a környezetünk felett, mert semmi erőnk nincs hozzá. Látszólag azonban akkor tudnánk kijönni, ha csak egy picit is tudnánk a helyzet fölött uralkodni. De nem tudunk! Ekkor jön az a trükk, hogy a figyelmünket nem magunkra, hanem másra kell összpontosítani. Mert ha az ember a figyelmét másra összpontosítja, és nem magára, ezzel a következő fog történni: egyszer csak részévé válok annak a környezetnek, egy dinamikus viszonyba kerülök azzal a világgal, ami fölött egyáltalán nem tudok uralmat gyakorolni. Miközben én a figyelmemmel a világ felé fordulok, és eközben megteremtem a kapcsolatot, köztem, meg a világ között, ez valamin harmóniát fog jelenteni, valami kapcsolat fog kialakulni. Ebben a pillanatban létrejön egy csatorna, köztem meg a világ között. Ez lehet akár egy ember is, vagy lehet egy tárgy, lehet a madár, lehet a nap, bármi lehet. Ez az a pillanat, amikor valahonnan erő áramlik belém. Ez nem az én erőm. Azáltal jön belém az erő, hogy másra tudtam figyelni, de a figyelmem révén máris kapcsoltba kerültem valamivel vagy valakivel. Ez az erő pedig átjár engem. Ezért ez az erő, bizonyos szempontból kívülről van, de egy bizonyos szempontból azonban belülről, ezáltal a kapcsolatfelvétel által. Most itt szeretnék megállni, és elmondani azt a kört, amit azt hiszem én is bejártam már. Meg úgy tűnik nekem, hogy a ma embere, akarva akaratlanul bejárja ezt. Ez az, amikor elkezdünk egy én-központú vagy ön-központú életet élni. Szeretném ennek a jellemzőit felvázolni, hogy hogyan áll fel ez a rendszer. Kimondva és kimondatlanul azt gondolom, hogy semmi más nem biztos ebben a világban, mint az, hogy én. Egy én-központú életet élek, ami a következőt jelenti. Tulajdonképpen szinte minden bizonytalan, egy valami biztos, hogy itt vagyok, és én boldog akarok lenni. Legalább legyen velem valami! Ez az, amikor eltűnik az a mérce, hogy Isten törvénye. Nincs ilyen mérce, nem mérem már magamat semmihez és senkihez. Én vagyok a mérce. Ez az, amikor valaki én-központú életet él, ekkor ő a mérce. Na már most, ha én vagyok a mérce, akkor ez azt jelenti, hogy magam előtt is bizonyítanom kell azt, hogy én egy jó mérce vagyok. Hát azért, ha egy kicsit józan vagyok és egy kicsit normális, akkor belátom magamról azt, hogy nem mindig vagyok tökéletes. Ezért aztán, ha én vagyok a mérce, és így élek, és mindent magamhoz viszonyítok, minden értem van, minden velem kapcsolatban nyeri el az értékét, meg az értelmét, akkor nekem kimondva és kimondatlanul, tökéletesnek kell lennem. Egyszerűen muszáj, hogy tökéletes legyek, mert különben olyan ordító ellentmondásba kerülök, hogy nem lehetek többé a mérce. Ez mihez vezet? Egy maximalizmushoz. Ha tökéletesnek kell lennem, akkor olyan elvárásokat állítok magam elé, amelyeknek nem tudok megfelelni. De természetesen ezeket az elvárásokat a környezetem felé is felállítom, ezért az emberi kapcsolataim meg fognak rendülni. Mert a maximalizmusomban olyasmiket kérek számon másokon, amiket ők nem tudnak teljesíteni, mert lehetetlen. Ha éppen rossz kedvem van, akkor mindig lesz mire hivatkozni, vagy belekötni. Mindig fogok találni bennetek valamit, amiért belétek rúghatok. Emiatt pedig a kapcsolataim meg fognak rendülni, és nem jön az erő. Ha magam felé nézek, ha be kellene ismernek, hogy nem lehetek az életem mércéje, akkor ezzel, ezt az egész dolgot meg kellene változtatni. De ehhez még nincs erőm! Mert még nem vagyok elég mélyen. Ezért elkezdek hazudozni. Muszáj, hogy hazudjak magamnak, meg muszáj, hogy hazudjak neked, mert tökéletes nem tudok lenni, és akkor el kell fednek azt, hogy nem vagyok tökéletes. Áltatnom kell magamat és be kell csapnom magamat, meg persze téged is, ha csak lehet. Vagy ha olyan helyzetbe kerülnék, ahol kiderülne, hogy nem vagyok tökéletes, abból kimenekülök. Ezért fel fogom bontani a kapcsolataimat, azokat a kapcsolatokat, amelyekre igazán vágyom. Mert végre valaki szeret engem, végre valaki nagyjából elfogadott! Igen ám, de ahogy közel kerültünk egymáshoz, kiderülnek a gyengéim. De ezt leverem rajtad! Így aztán az ember, mihez tud fordulni? Elkezdi keresni a pillanatnak az élvezeteit, mert az legalább biztos. Megpróbálunk ezekbe kapaszkodni, és ezek semmi másra nem jók, - mint ahogy erről beszéltünk is -, mint arra, hogy az élet stagnálni tud általuk. Ugye az öröm elmélyíti az életet, gazdagítja a személyiséget, az élvezet azonban nem, mert az élvezet csak a meglévő erőkkel tud gazdálkodni, azok között tud csak valami pici harmóniát teremteni. Az ember pedig így kezd fogyni, és egyre fogyni. A tekintélyszemélyekkel kapcsolatban pedig, akik egyáltalán valami útmutatást tudnának nekem adni, már régen összevesztem. Hát már régen lesöpörtem őket! És így az ember eljut egy mélypontra. Valahogy így! Kinek, mi az, amiben megfogalmazza, hogy leginkább összetört az élete. A kimászás ebből pedig nem nagyon lehetséges másképp, csak úgy, hogy elengedem ezt az én-központú életvitelt, és kifelé fordítom a figyelmemet. Ezáltal pedig már, hajlandó vagyok – persze ez élet-halál kérdés -, hogy együtt működjek a környezetemmel. Most ilyen nagyon egyszerűen mondom, muszáj figyelnem a környezetemre, ez ember is lehet, bármi lehet, akár közösség, munkahelyek, tárgyak. Együtt kell működnöm velük. Ahogy pedig megszületik ez, akkor kezdenek megint áramlani az erők. Ez az, amit Jézus úgy fogalmazott meg, hogy aki meg akarja menteni magát, az elveszíti. De ha hajlandó vagyok az összpontosításomra másra figyelni, adott esetbe teljesen alárendelni magamat, az akaratommal mással együttműködni a másik javára, akkor egyszer csak elkezd erősödni az én, és ténylegesen ez történik. Tehát az a valaki, aki a napját arra szánja, hogy más embereknek az életét szolgálja, és önmaga még csak eszébe sem jut, az ilyen ember hihetetlen erőssé válik. Miközben egyetlen konkrét mozzanatot sem tett azért, hogy önmaga erős legyen. Semmit nem csinált érte, semmit! Mégis, nagyon erős lett!

Akkor folytatom. Ezzel most csak le akartam írni ezt a helyzetet.

Egy újabb paradoxont szeretnék mondani. Ahogy itt a mélyponton vagyok, akkor fontos, hogy kijelentsem, hogy megszülessen ez a tudatos döntés bennem, hogy képes vagyok kikerülni ebből a helyzetből, és az életemet meggyógyítani. De rögtön hozzá kell tennem, hogy ez a képességem nem magamtól származik. Valójában nem én vagyok rá képes, de mégis képes vagyok rá. Talán érthető ez a mondat. Nem én vagyok rá képes, de képes vagyok rá! Ezt a kettőt egyszerre fontos, hogy lássuk, mert itt megint el lehet csúszni. Nem elég csak arról beszélni – ezt nagyon sokszor hallottam -, hogy valaki 25 éven keresztül ül a kútnak a mélyén, és azt mondja, hogy most 625-szörösen átadtam az életemet Istennek, én már tehetetlen vagyok, rajtam már csak az Isten segíthet. Ez tévedés! Egyoldalú, mert ő nem csinál semmit. A 26 éve beteg ember, ott a Bethesda fürdőnél. –Akarsz meggyógyulni? –kérdezi Jézus. –Jaj, Uram, nincs, aki nekem segítsen! Én tehetetlen vagyok, ameddig nem jön, és nem segít valaki rajtam, addig semmit sem tehetek! 26 éve beteg. De nemcsak azért, mert nem gyógyulhat meg, hanem mert azt gondolja, hogy azért, mert tehetetlen, nem csinálhat semmit. Ugye ez ugyanaz, hogy azért, mert valami ingyen van, azt nem biztos, hogy ingyen adják. Azért, mert tehetetlen vagyok, még tehetek valamit! Az erő tehát nem éntőlem van, de ez az erő bennem fog megjelenni, és én tehetek valamit ezért.

Megint egy paradoxon. Miközben alárendelődök, már abban a gesztusomban alárendelődök, hogy a figyelmemet kifelé fordítom, aközben magabiztos vagyok. Tehát, miközben alárendelődök, és ez látszólag annak a jele, hogy tehetetlen vagyok, gyönge vagyok, nem tudom megoldani a helyzetemet, ezért alá kell rendelődnöm egy nálamnál nagyobb erőnek, eközben folyamatosan kifejezem azt, és ez azt jelenti, hogy egyre magabiztosabbá válok. Valóban, így is van! Nagyon furcsának tűnik, hogy azt látjuk a végén, hogy van egy Szent, aki az életében teljesen alárendelődött, és közben olyan magabiztos, hogy szinte pofátlanságnak tűnik. Tehát olyan dolgokba belemegy, hogy abba élő, normális ember nem menne bele. Úgy tűnik, hogy vakmerőség, pimaszság, amit csinál. Olvassátok el Bosco Szent János életét! Amit ő csinált, az arcpirító pimaszság volt, ezzel a rendes társadalommal szemben. Pimasz dolgok sorozata. Azt mondhatnánk így kívülről, hogy mekkora önbizalom, micsoda magabiztosság. Közben, valóban így is van, de ennek az előfeltétele egy folyamatos alárendelődés. Annak pedig a folyamatos beismerése, hogy az erő nem tőlem van. 

Itt jönne egy nagyon fontos dolog, amit szeretnék igen bőségesen kifejteni. Amikor itt a mélyponton vagyok, és keresem az életem értelmét, - és ez a mélypont nem is biztos, hogy annyira mélypont, ez egy kisebb mélypont is lehet -, akkor fontos, hogy meg tudjam fogalmazni magamnak azt, hogy mi a célom ezzel kapcsolatban? Hogyan tudunk örömteli életet élni? Már sokat beszéltem arról, de még nem mentem bele elég mélyen abba, hogy mit is jelent célt kitűzni? De most belemegyek, mert ez egy nagyon jelentős dolog. Tehát ki kell tűznöm valamilyen olyan célt, ami ebben a pillanatban is számomra megvalósítható. Abból a felismerésből, hogy nem akarok ártani, és ebből gyártok egy célt magamnak. Ez azt jelenti, hogy én pontosan ugyanezt csináltam, bár fogalmam sem volt, hogy ezt csináltam. A halálveszély az embert sok mindenre megtanítja. Ott láttam veszekedni ezt a párt, és azt gondoltam, hogy számomra ez nem pusztán egy elvi kijelentés volt, amit Buddha tanításából vettem, hogy ne árts, hanem, hogy ne árts, ez azt jelenti, hogy amikor valakivel beszélgetek, akkor azt a mondatot, hogy te barom, nem fogom kiejteni a számon. Ez ezt jelenti! Ez pedig egy nagyon határozott és konkrét cél, amiért lehet cselekedni. Utána már csak figyelni kell a környezetemet, a párbeszédeket, és megfigyelni azokat a mondatokat, amelyeket nem fogok kimondani. Utána pedig már csak erre kell figyelnem. Miközben pedig erre figyelek, egyszer csak kezdek megerősödni.

Már egyszer mondtam nektek, hogy Ottlik Gézát is egyszer megkérdezték, hogy mikor volt életében a legboldogabb? Akkor azt mondta, hogy akkor voltam a legboldogabb, amikor háború volt. Erre kérdezte a riporter, hogyan lehet ez? Erre azt válaszolta, hogy azért, mert akkor pontosan tudtam, hogy mit kell csinálni: Túl kellett élni. Ez az, amiről a balesetek, és egyéb szerencsétlenségek túlélői is beszélnek, akkor is, ha maradandó egészségkárosodást is szenvedtek. Hogy éppen ez a helyzet tanította meg őket arra, hogy a helyzet hozta magával a célt. Ők maguk, amikor szabadok voltak abban, hogy kitűzhetnek értelmes célokat maguk elé, akkor erre ne voltak képesek. De egy olyan helyzetben, amikor át kell gondolnom, hogyan tudok felöltözni, mert egyik kezem sem működik, csak a lábam, ez kijelöli számomra egész konkrétan és határozottan a célt. Erre tudok figyelni, sőt nagyon kell összpontosítanom, ezért tudok cselekedni. Miközben pedig ezt csinálom, helyre kerül az életem.

Itt megint jön egy paradoxon. Amikor még viszonylag jól vagyunk, akkor ki tudunk tűzni célokat magunk elé. Mondok egy ilyen klasszikus célt, bár ez nem mindenkire lesz érvényes már: Meg szeretném találni az igazit. Aztán erre beveted magad! Ezért szerintem az ifjúkor, viszonylag könnyen telik, mert ez a cél nagyjából meghatároz bennünket. Abból, hogy meg kell találni az igazit, ebből egy csomó ilyen konkrét dolog származik. Ugye itt is jól lehet látni, hogyha valaki ezt egy általános szinten mondogatja csak magában, nem sokra jut, mert ezt le kell bontani konkrétumokra. Ez elég jó életfeladatot ad, egészen addig, amíg az oltár előtt ki nem mondjuk azt, hogy: Akarom, meg akarom. Amikor pedig ez a két ember kimondja ezt a szót, hogy akarom, meg akarom, na itt kezdődnek a bajok! Azért, mert látszólag ez a kedves ifjú pár, révbe jutott, a céljukat elérték. Hoppá! A céljukat elérték, és nem biztos, hogy kitűznek egy újabb célt maguk elé. Ez agy primitíven hangozhat, de tulajdonképpen azt a célt, hogy én megtaláltam az igazit, miután kimondtam, hogy akarom, meg akarom, nem kell megváltoztatni, hanem továbbra is úgy kellene élni, hogy amikor a másikra nézek, azt lássam, hogy ő az igazi. Tehát folyamatosan ugyanúgy kellene cselekednem, mint előtte. Újból és újból meg kell keresnem, hogy ő az igazi, és úgy is kell csinálnom! Nagyon sokan úgy vannak ezzel, ahogy az én lelki atyám mondta ezt, mondjuk 15 évvel ezelőtt, hogy megházasodnak, akkor révbe értek, befutott a hajó, lerohad a vitorla! Ő így fejezte ki a párkapcsolat dinamikáját. Egy pszichológustól tanultam a következőt, amit most elmondok nektek. Hogyan is néz ki három pontban a párkapcsolat fejlődése? Házasságkötés előtt a férfi beszél, és a nő hallgatja. Házasságkötés után, a nő beszél, és a férfi hallgatja. Öt év múlva, a nő is, meg a férfi is beszél, és a szomszédok hallgatják. Szóval, amikor mondjuk az addig bennünket inspiráló, és a mindennapjainkat meghatározó cél kezd elhomályosulni a szemünk előtt, mert esetleg abban az illúzióban vagyunk, hogy a célt elértük, akkor elképzelhető, hogy kezdünk nem úgy nézni a másikra, hogy ő az igazi. Ennek a következményeit ismerjük. Itt jön be, ez a nagyon fontos trükk, amit érdemes bevetni! Ez elsősorban azokra a helyzetekre érvényes, ahol tudván tudom, hogy a már kitűzött cél, az már helyes, nem kell módosítani, csak kételyeim vannak, csupán elbizonytalanodtam. Ezekben az esetekben ugye idáig az történt, hogy pontosan tudtam, hogy a célom jó, és erőfeszítéseket tettem érte, azért, mert tudtam, hogy a célom jó. Ilyenkor a dolgot meg kell fordítani. Azt kell mondani, hogy fogalmam sincs, hogy ő-e az igazi, mert ma például utálom. Ezért, hogy ő volna-e az igazi, a legnagyobb kételyeim vannak ezzel kapcsolatban. Mit kell csinálni? Azt, hogy úgy cselekszem, hogy megteszem ugyanazokat az erőfeszítéseket, mintha ő volna az igazi. Ilyenkor megfordul az a kör, és nem a cél igazolja az erőfeszítést, hanem az erőfeszítés fogja igazolni a cél. Mert miközben élek-halok valamiért, vagy valakiért, aközben kikerülök a mélypontról, mert cselekszem, - bár, elvileg tehetetlen vagyok, és fogalmam sincs, mit kellene csinálni, de mégis tudom, hogy csinálhatok valamit -, és az a sok erőfeszítés, amit befektetek, egy nap, hónap vagy év, egyszer csak megint tündöklővé teszi a célt. Így megint helyreáll a rend, rájövök, hogy már most nem az erőfeszítés felől közelítek, és az igazolja a célt, hanem megjönnek azok a pillanatok, amikor az erőfeszítésem révén is igazolódik előttem, hogy jó célt választottam. Nagyon sokan ott tévednek el, hogy amikor jön a kétely, abbahagyják az erőfeszítést. Amikor abbahagyják az erőfeszítést, elmélyül a kétely, gyöngül az akarat, jönnek a rossz érzések, a figyelem másra kezd összpontosulni. Ez minden olyan helyzetben nagyon jól alkalmazható módszer, ahol tudom, hogy a célom helyes.

Valakivel, lehet, hogy itt ül, de nem tudom, mert nem látom, egyszer beszélgettünk egy ilyen dologról, és akkor a következőt mondja: Aha, értem már Feri! Akkor ez azt jelenti, hogy néha a gombhoz varrom a kabátot! Tehát néha már semmi sincs az egész házasságból, csak egy gomb, és akkor ehhez kell hozzávarrnom a kabátot.

A Zorba, a görög című filmben pedig ez úgy fogalmazódik meg, hogy táncolni kell, a zene meg majd csak megjön valahonnan! Ha az ember kitartóan táncol, előbb-utóbb hallja a zenét.

Most jöjjön egy történet, ami arról szól, amikor próbáltam gyerekeknek beszélni erről. Sose lehet elég korán kezdeni! Már egy kisgyerek is lehet krízisben, ez nagyon izgalmas, és én segítek neki. J  Az történt, hogy beszélgetek velük, és abban a kérdésben, hogy szerintetek mikor tudtok a leggyorsabban futni? Mi kell ahhoz, hogy ebben a pillanatban, ahogy most vagytok a leggyorsabban fussatok? Erre a kissrác jelentkezik, és a következőt mondja: Hát szerintem a legjobb módszer az, hogy előbb kell indulni, mint a többiek, mert akkor én leszek a leggyorsabb. Erre én azt válaszoltam, neki, hogy én nem pont ezt kérdeztem, mert itt az a lényeg, hogy egyedül vagy. De nagyon gyorsan kitalálták így is. Az egyik azt mondta, hogy szerinte akkor tudna a leggyorsabban futni, ha üldözné az oroszlán. Mondtam, hogy én is valami ilyesmire gondoltam, mert ha ezt elvontan fogalmazzuk meg, akkor azt mondhatnánk, hogy minél tisztább a cél, annál gyorsabban tudunk futni. Ha az életben maradás a cél, akkor ez nagyon ösztönzően hat a teljesítményünkre. Most ez látszólag megint nagyon primitív, de ha ezt kivetítjük az életünkre, akkor ebből nagyon fontos következtetéseket vonhatunk le. Nagyon sok embernek – emlékeztek Popper Péter mondta -, ez volt a sláger, és a legtöbb ember ezzel fordult segítségért a szakemberhez a 60-as években, hogy minden jól volna, tulajdonképpen rendben vagyok, csak gyönge az akaraterőm. Most mi éppen itt ragadhatjuk torkon ezt a dolgot. Mert persze, hogy gyönge az embernek az akaratereje, így éri meg, ha nincsenek előtte olyan célok, amelyek elég egyértelműen kijelölik azt, hogy mit kellene csinálnia. Nem az akaraterővel van a baj, hanem azzal, hogy nincs cél! Múltkor beszélgettem valakivel, aki azt mondta nekem, hogy vannak olyan napjai, hogy fel sem bír kelni, teljesen tehetetlenül van otthon, szinte alig eszik. Akkor erre én kérdeztem tőle, hogy tudna-e egy olyan helyzetet mondani, amikor egy ilyen pár napos dologból kikerül. Erre azt mondta, hogy a múltkor is volt egy ilyen, felhívta egy barátja, és megkérte, hogy segítsem neki. Majd erre felöltöztem, elmentem, és majdnem egy egész napot végigdolgoztam úgy, már két napot, hogy éjszaka nem is aludtam. Utána pedig hálálkodott neki, hogy ő milyen jó barátja. Egyszerűen a szeme elé került egy olyan cél, amiért érdemes volt felkelnie. Azt azért elég lehetetlen dolognak tartom, hogy fekszem az ágyamban, és azt mondom, hogy muszáj felkelnem, akarok felkelni… Olyan jókat hallottam valakitől, olyan jó dolgokat mondott, hogy ő miket szokott csinálni, egyszerűen zseniális dolgokat. Egyszerű célokat tűz ki. Olyanokat mondanak például nekem, hogy ő azt csinálja, hogy olyan messze rakja a vekkerórát magától, hogy ne érje el. Ne nézzük le az illetőt! Nagy az ő bölcsessége! Nem elég olyan vekkerórát tartani, ami ilyen lágy zenét kapcsol be, olyan óra kell, hogy meg kelljen tőle zavarodni.

A másik megjegyzésem ide, hogy a szabadság nagyon nagy terhet ró ránk. Azért, mert rengeteg jó célunk lehet, és kívülről senki sem mondja meg nekünk, hogy melyik célt kellene választani. Mert ténylegesen lehetséges az, hogy folyton-folyvást több jó dolgot csinálhatnék. Nagyon sok ember pedig azért tehetetlen, azért éli azt át, hogy gyönge az akaratereje, mert nem választ az általa jó és megfelelő célok között. Ez ugye rögtön elénk hozza az önismeretnek a kérdését. Főleg akkor, ha az illető egoista. Mert, ha egoista, akkor nem érdekli őt, hogy a mestere mit mond neki, mert nincs is mestere. Akkor magát kell mesterré alakítania: Tessék magamnak megmondani, hogy mi a legjobb cél! Választani kell jó célok között! Ahogy az én kedves protestáns lelkésznő ismerősöm mondta, hogy amikor a gyerekét a kocsit vezetve az anyósülésen próbálta arra szoktatni három éves korában, hogy ne egye le magát a pürével, akkor jött rá, hogy el kellene döntenie, hogy x falunak a lelkipásztora, vagy a három gyerekét neveli fel. Azért, mert mind a két dolog jó és jó célt jelenthet! Mind a kettőbe bele vetheti magát. Néha azért válunk tehetetlenné, mert két, adott esetben egymásnak ellentmondó cél közül nem választunk, de mind a kettőbe belefektetjük az energiáinkat. Vagy kifulladunk, mint a fene, vagy ezek elkezdenek ütközni egymással, és valahogyan mind a kettő kezd ettől értéktelenné válni, mert úgy tűnik, hogy nem követhető, nem valósítható. Néha a jó célok között egyszerűen választanunk kell, és persze nem kell attól leértékelni a másik dolgot, mert azt mondtuk, hogy nem azt csináljuk, vagy nem azt követjük. Ugye itt most visszautalhatok a végtagbénult emberekre, lehet utalni a börtönben élő emberekre, a háború alatt történtekre, a koncentrációs táboros helyzetekre. Annyira világossá válik a cél, hogy az embernek nincsen szabadsága ahhoz, hogy túl sok lehetősége legyen kavarni. Hogy mit is egyek máma? Legyen esetleg rohadt krumpli, vagy rohadt krumpli? Mert ha rohadt krumpli van, azt kell enni. Ez nagyon leegyszerűsíti az életet, és ebből nagyon sok áldás fakad.

Itt egy másik dolog, a vasárnapi neurózis, amit szoktam nektek emlegetni. Jövök a kocsival, vezetek, és akkor hallom ám azt, amit rengetegszer hallok, szinte mindegy, hogy melyik rádiót hallgatom. Kedd van, és azt hallom: Ma még csak kedd van, de fel a fejjel, nemsokára szerda lesz, az már a hét közepe, ha szombathoz viszonyítunk, még inkább, ha péntek délutánhoz. Ha pedig már nemsokára hét közepe van, akkor mindjárt itt a hétvége, és akkor ránk virrad az áldott szabadság, amikor nem kell dolgozni. Nahát, ezzel a jó üzenettel hallgassuk meg mondjuk Záray-Vámosi egyik dalát… Na ez az a pillanat, amikor eltekerem a rációt, de nem ezért, hanem emiatt a szöveg miatt, ami egy nagy hülyeség! Azért, mert az élet ezt nem igazolja, és mégis azt gondoljuk, hogy amikor ránk virrad a szombat, meg a vasárnap, akkor jaj, de marha jó lesz, és akkor sokkal boldogabbak leszünk, örömteli lesz minden. De dehogy van ez így! Mert ekkor van időd összeveszni a másikkal, vagy fogalmad sincs, hogy mit kellene csinálnod, akkor ha valamit csinálni akarsz, a feleséged valami mást akar csinálni, ezen jól összevesztek, mert mindkettőtöknek ez az egy hétvégéje van, ezen a héten. J Szörnyű! Azt élitek meg, hogy a legelemibb céljaitokat brutális módon akadályozza, az az ember, aki azért van, hogy téged szeressen. Szóval az élet a legszörnyűbb hétvégente, valamint a karácsony napjaiban. Most ezt azért mondom így, mert átélem ezt szerdánként, hogy fekszem az ágyikómban, szerda délelőtt, nincs semmi dolgom, milyen szép az élet 10 órakor. Feszem az ágyon 11 órakor, milyen szép az élet, nem csinálok semmit… És ha ezt sokáig csinálom, olyan ideges leszek, hogy fekszem az ágyikómon…rohadt szerda, előveszem a naptáramat, és látom hogy de jó, csütörtökön van valami dolgom! Akkor ugye rájövök, hogy attól, hogy szabadnap van, szabad még valamit csinálni! Főleg, miután egész nap semmit nem csináltam, eldönthetem azt, hogy este azért néhány oldalt olvasgathatnék esetleg, ha volna hozzá kedvem. Esetleg azt is kitalálhatnám, hogy melyik könyvet olvasgassam, ha persze nem esik nagyon nehezemre szerdán. J Szóval, ez egy nagy marhaság, hogy várjuk a hétvégét, mert akkor jön az élet. Dehogyis!

Ugye nem is mondtam pontokat? Teljesen elveszítettem a fonalat, csak úgy beszéltem bele a világba. Mert most nézem, hogy következik a hatodik pont. J

A hatodik pont az lenne, hogy ha már felismerted a célodat, akkor cselekedj úgy! Ugye elég primitíven hangzik, de annál reálisabb viszont. Vasárnap, néhány héttel ezelőtt arra a következtetésre jutottam, hogy milyen érdekes, hogy nagyon sokan vannak, akik szeretnének üdvözülni. Ez nem egy rossz cél, egyébként! Vannak olyanok, akik egészségesek szeretnének lenni. Aztán vannak olyanok is, akik vágyva vágynak arra, hogy boldogok legyenek. Ismertek ilyen embereket? Egy pár ilyen van. Miközben ő vágyva vágyik erre, és ezt nagyon szeretné, így volna jó, aközben, ha megkérdeznénk tőle, hogy és ezt akarod-e, akkor kiderülne az, hogy nem. Mert, hogy ő ezt akarja-e vagy nem, ennek van egy biztos jele, mégpedig az, hogy csinál érte valamit. Ha én akarok valamit, azért teszek is valamit! Jaj, de gáz, hogy ilyeneket beszélek. Ez annyira primitív, hogy engem szíven ütött, mert rájöttem arra, hogy nagyon sokszor van az, hogy valaki úgy éli le az életét, hogy ő bizony nagyon szeretne üdvözülni, csak éppen nem akar üdvözülni. Mert a gyakorlatban az üdvözüléséért nem tesz semmit! Vagy, amikor kellene érte csinálni valamit, akkor nem csinál érte semmit. Ezért az illetőt azzal kellene szembesíteni, és a legjobb volna, ha magát szembesítené vele, hogy ő tulajdonképpen nagyon szeretne üdvözülni, csak éppen nem akar. Marha hülyén hangzik ugye? Hogy például szeretnék nagyon egészséges lenni, de akarni nem akarok, mert nem csinálok érte semmit. Boldogság, béke, és a többi. A békét azt meg nagyon szeretnénk, csak nem csinálunk érte semmit.

A régiek bölcsessége, hogy reggel, amikor felébredtek, nem kérdezték meg maguktól, hogy akarnak-e felkelni. A régiek nagyon bölcsek voltak, mert ha felébredtek, akkor fel is keltek. Nem iktatták be ezt a reflektív mozzanatot, hogy: Kezét csókolom Pál Feri, akarsz-e felkelni vagy nem? Hogy gondolod ezt a dolgot? Milyen érzéseid vannak? Akarsz-e beszélni róla, vagy sem, hogy utána mi lesz? Hát nem akarok róla beszélni, ha felkeltem, akkor fel is kelek, utána meg lehet róla gondolkozni.

Tirolnak az olaszországi részében jártak be olyan falvakat, ahol 5-15, általában még idős asszony a sok száz évvel ezelőtt, még meghatározó kultúra, értékrend, és szokások alapján élt. Megnézték azt, hogyan is élnek, mennyire boldogok, milyen céljaik vannak, mi okoz nekik örömet, és a többi. Kiderült, ahogy beszélgettek velük, egy nagyon izgalmas következtetés vagy jellemző. Nem tudtak különbséget tenni szabadidő és munkaidő között, mert a kettő számukra tulajdonképpen egy volt. Amikor megkérdezték tőlük, hogy dolgoznának-e kevesebbet, ha lehetne, akkor azt mondták, hogy nem. Mert tulajdonképpen nem gondolták azt, hogy ők dolgoznak, ezért nem is dolgoztak volna kevesebbet. Amikor megkérdezték tőlük, hogy csinálnának-e valami mást, minthogy minden nap 3 órakor kell kelni, trágyázni és a többi estig. Azt mondták erre, hogy nem volna kedvük mást csinálni. Amikor pedig megkérdezték tőlük, hogy mi a legörömtelibb az életükben, akkor azt mondták, hogy tehenet fejni, kaszálni és stoppolni. Akkor pedig nézték, ha nekik van családjuk, akkor általában a gyerekeik és az unokáik már egészen biztos, hogy más értékrend és szokás alapján éltek. Tehát, ha lehetne, akkor mást dolgoznának, ha lehetne, akkor kevesebbet dolgoznának, pontosan tudják, hogy mi a munka és mi a szabadidő, a munka részét szeretnék minél jobban megúszni, szeretnének minél többet lazítani a szabadidejükben. Ebből az egészből pedig az jön ki, hogy marhára boldogtalanok. Emezek meg, jól érzik magukat. Ezért fogalmaztam így meg, hogy a régiek bölcsessége, hogy amikor felkelnek reggel, akkor fel is kelnek.

A WHO szerint, az előrejelzések alapján 2010-ben a munkaképesség csökkenésének vagy a munkaképtelenségnek az elsődleges oka, a depresszió lesz. Jelenleg a depresszió még csak a második helyen van, mert az első a szív-és érrendszeri betegségek. De 2010-ben a depresszió lesz! Nagyon jól mutatja ezt a folyamatot.

Akkor pedig következzék egy utolsó élmény! Amikor asztalosként dolgoztam, akkor én is azt gondoltam 19 éves fejjel, hogy a legszebb idő minden nap a 2 óra 30 perc, mert akkor már a jó Pál Feri nincs a műhelyben, hanem éppen slattyog a zuhanyzó felé. Ettől kezdődik az élet! Egyszer csak találkoztam egy bácsival, aki nyugdíjasként dolgozott a Fővárosi Faipari-és Kiállítás kivitelező Vállalatnál, ahol én is. Akkor pedig ez az idős bácsi lenyűgözött engem. Olyan örömmel dolgozott, hogy ezt nem lehetett nem észrevenni, mert kirítt az összes munkás közül. Arra gondoltam én a magam eszével akkor, hogy egyrészt jó lenne vele megismerkedni, mert szeretnék vele megismerkedni. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült az hogy 70 éves kor körüli volt, és még mindig bejárt dolgozni. Valamikor fiatalkorában, még a háború előtt ő is atletizált, mint én. Ekkor pedig arra gondoltam, hogy én ennek a bácsinak örömet fogok okozni, mert hát milyen nyomorult ez a bácsi - gondoltam én -, hogy 70 évesen azt csinálja, amit én 2 óra 30 perckor olyan örömmel hagyok ott, mint a csuda. Na azért szerettem csinálni, most egy kicsit kiélezem. Akkor arra gondoltam, hogy ez nagyszerű, mert lesz a fedett pályás országos bajnokság, és én erre az eseményre fogok egy jegyet venni a bácsinak, és odaadom neki, hogy menjen rá el. Azt hittem, hogy ez egy eszméletlen jó ötlet lesz, és akkor ő velem együtt ott fog majd ülni a lelátón, és nézzük az atlétákat, és ő ezt mennyire fogja élvezni, és végre szabad lesz. Az történt, hogy mondtam neki, ilyen izgalomtól kipirult arccal, hogy Pista bácsi, én arra gondoltam, hogy hozok egy jegyet, és elmegyünk együtt és a BS-ben megnézzük az Országos Bajnokságot. Erre rám nézett, egy kicsit megriadt, és azt mondta, hogy de hát vasárnap én dolgozom, ne haragudj Feri, de én vasárnap nem érek rá, hát fólia van otthon, hát azt nem lehet ott hagyni. Akkor én azt gondoltam, hogy ez az ember reménytelen, hogy ez egy nyomorult, szerencsétlen ürge, akivel még csak jót sem lehet tenni, én meg észrevettem ebben a szocialista nyomorban, és én megpróbáltam fölemelni, a kulturális örömös szintjére. És ő pedig fóliázni megy vasárnap! J Dühös lettem rá nagyon, azt gondoltam, hogy egy ilyen beszűkült, nyomorult, akin segíteni sem lehet, a szocializmusnak a terméke. Most már nem így látom! Abszolút nem így látom, egészen máshogy látom! Nem kellett az egyre kifinomultabb, rafináltabb élvezetek útvesztőjében találni valamit, ami neki még egy kicsi örömet okoz. Nem volt rá szüksége! Az uborkák között nagyon boldog volt, köszönte szépen.

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari