A kételkedés hitre vezető folyamata 6.

2003.03.11.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit! Hű… Én vagyok az ne féljetek! (Nevetés, bekiabálások.) Én bele kezdek és aztán remélem valahogy, valahogy el tudtok helyeződni. Alig fértem be. Nagyon nehezen értem ide. Arról… Arról van szó, hogy… húha! Na! Tehát arról van szó hogyan tudnánk megfogalmazni azt az öt legfontosabb szempontot, amelyek arra utalnak, hogy egy nagyon nehéz élethelyzetben hogyan tűzzünk ki célokat. Vagyis ez az öt pont arra vonatkozik, hogy ha megfelelő módon szeretnénk egy nehéz élethelyzetben célokat kitűzni akkor milyen szempontok alapján tegyük ezt.

Az első az az volt, hogy a cél legyen konkrét és egyértelmű. Ma reggel szólt a telefon. Még a mise előtt történt - vannak akik nagyon bölcsen ezt az időt választják mikor szeretnék aludni… (Nevetés.) És szól a telefon ¾ 7, egy nagyon kedves valaki szól a … másik végén és azt mondja: szia Feri, te nem bírok aludni (Nevetés.) - ennek rögtön megörültem hogy és akkor ezért felhív engem hogy ezt elmondja – nem bírok aludni, mer’ rájöttem, hogy most hogyan is fogok kikerülni a depressziómból! Mondom ó hát ez remek, de esetleg várhatott volna a közléssel egy picit. De nem ő, hát ez ez az öröm különben aludna 11-ig és akkor most meg rögtön álmatlan lett. Ez aztán a gyógyulás! És akkor azt mondja, hogy: tehát tudod, évek óta az egyik legnagyobb, legnagyobb fájdalmat, ami a depresszív helyzetemet újból és újból ilyen ördögi körként meghatározza az az, hogy mikor reggel fölkelek, nem! Fölébredek. Fölébredek, mer’ nem kel föl. Fölébredek, körbe nézek a lakásba’ s amit látok az valami szörnyű! S amikor látom hogy milyen iszonyatos rendetlenség van nálam, hát akkor már nem kelek föl. Na hát ebbe’ a rendetlenségbe’ kezdjem el a napom? Hát hülye nem vagyok azé’, van nekem szépérzékem! S akkor álmodik inkább. Na és azt mondja, hogy: te hát én rájöttem mit kell csinálni. Itt fekszem az ágyamban és rájöttem, hogy hát azt kell csinálni, hogy azt mondom magamnak: a rend érdekében tégy 20 műveletet! És akkor: ezt fogom csinálni! Ezt aztán úgy mondta, hogy már én rájöttem és már gyakoroltam is és ez működik, hogy 20 műveletet csinálok. És amikor vége van a 20-nak akkor abba hagyom és visszafekszek aludni. Ez persze úgy szokott működni, hogy ilyenkor már nincs kedved visszafeküdni, mert egész jól belejössz. No ez az, amikor valaki konkréttá tudja tenni a célt és ezt így fogalmazza meg magának: 20 műveletet teszek.

A második, hogy a cél legyen mérhető és megfigyelhető. Azért, hogy legyen számunkra visszajelzés és ez megerősítsen minket.

A harmadik pedig, amibe belekezdtem, hogy a cél legyen elfogadható, méltányolható. Ha több ember akar egy közös célt kitűzni, akkor ez azt jelenti, ez az elv, hogy legalábbis minden tag tudja azt elfogadni. Nem kell, hogy teljes mértékben azonosuljon vele, adott esetben az sem kell, hogy egyet értsen vele. Tudja azt elfogadni, méltányolni, hogy ezért a célért fogunk valamit csinálni. Az izgalmasabb része azonban egyáltalán nem ez, hanem az, hogy én tudom-e, hogy nekem milyen céljaim vannak, amelyeket én magam képes vagyok méltányolni és elfogadni. Ez látszólag sokkal könnyebb, valójában egy sokkal nehezebb téma. Mert éppen a nagyon nehéz élethelyzetekben szokott rólunk lefoszlani egy csomó olyan cél, amire azt gondoltuk, hogy ez az én célom. És amikor egy krízisben vagyok akkor rájövök, hogy amiért olyan sok energiát fektettem be, annak úgy látom semmi értelme. Ez a cél nem állta meg ennek a nehéz helyzetnek a próbáját. Valami olyan célt kell keresnem, ami még ebben a nehéz helyzetben is cél lehet. Mert ez többé nem lehet olyan cél. És ilyenkor derülhet az ki, hogy valaki… Szia Márti! Isten hozott! A… Ilyen helyzetben derülhet az ki, hogy valóban az, amit én eddig az életem céljának tekintettem kimondva vagy kimondatlanul, nem méltó arra. Tulajdonképpen nem is ez volt az én célom. Erről szeretnék akkor most szólni. És kezdetül Hamvas Béla Antológia humana című kötetéből Benjamin Franklinnak egy rövidke írását szeretném elmondani nektek. Hogy ő ezt hogy csinálta. Minden benne lesz, ez a három pont amiről eddig beszéltünk.

„Abban az időben fogalmazódott meg bennem a merész és lelkes terv, hogy erkölcsi tökéletességre küzdöm fel magam. – Ez így egy jó általános, szép, kivitelezhetetlen valami. - Az volt az óhajtásom, úgy éljek, hogy soha semmi hibát ne kövessek el, és hogy legyőzzem mindazokat a vétkeket, amire természetes hajlam, szokás, társaság csábíthat. Minthogy ismertem, vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy ismerem, mi a jó és mi rossz, nem képzeltem el, miért ne tenném meg mindig az előbbit, s miért ne kerülném ki az utóbbit. De csakhamar rájöttem, hogy fejszémet keményebb fába vágtam, mintsem hittem. Mert mialatt figyelmem az egyik hiba iránt felébredt és minden igyekezetem annak elkerülésére irányult, ezalatt bizony meglepett a másik. A lankadt figyelmen a szokás lett úrrá és az sokszor erősebb volt, mint a józan belátás. Végre is arra a következtetésre jutottam: az a merő értelmes meggyőződés, hogy érdekünk a tökéletes erényesség, nem elég arra, hogy megóvjon a botlástól. Hogy az ember az ellenkező szokásokat letörje, jó szokásokat kell felvenni, és azokat meg kell gyökereztetni, mielőtt állandó, egyenletes viselkedésükben megbíznánk. Erre a célra aztán a következő módszert próbáltam meg: az erények, az erkölcsi jócselekedetek különböző felsorolásaiban, amelyekkel olvasmányaim közben találkoztam, ezek lajstromát többé-kevésbé hosszúnak találtam, aszerint, hogy a különböző írók több vagy kevesebb erkölcsi eszmét foglaltak-e össze egy azon név alatt. Így például a mértékletesség fogalmát némelyek csak, evésre-ivásra korlátozták, míg a többiek kiterjesztették minden más élvezet, vágy, hajlam, szenvedély mérséklésére is. A világosság okából elhatároztam, hogy inkább több nevet, de kevesebb eszmei tartalmat veszek föl. Tizenhárom név alatt foglaltam össze az erényeket, amelyeket ebben az időben szükségesnek vagy kívánatosnak tartottam, s mindegyikhez rövid parancsot fűztem, amely teljesen kifejezte, hogy milyen értelmet és terjedelmet adok neki. Ezek az erények és erkölcsi parancsok a következők voltak:”

Most ezt nem mondom el. Majd elmondom mindjárt csak… Ezután a következőt mondja: „Minthogy az volt a szándékom, hogy mindezek az erények szokásommá váljanak, úgy véltem nem lesz jó, ha figyelmemet szétszórom azzal, hogy valamennyit egyszerre kísérlem meg, hanem tanácsosabb, ha egyszerre csak egyre összpontosítom törekvésem, s ha már ezen úrrá lettem, akkor térek át a másikra, és így tovább, amíg át nem dolgoztam magamat mind a tizenhármon.„

És így kiválasztotta azt, amire azt gondolta, hogy ha azt megtette ez alapja lehet annak, hogy a következőre jusson. És így fogalmazott: „A legfontosabb erény, mindennek az alapja a mértékletesség.” És utána egyetlen mondatban összefoglalta: ”Ne tömd magad tele étellel, ne igyál mértéken túl!” Kész.

Második: „Hallgatás. – Csak olyat beszélj, ami mások vagy magad hasznára lehet; kerüld az üres fecsegést.”

Harmadik: „A rend. -Tégy mindent a helyére, minden dolognak szentelj kellő időt!” Elmondom még a negyediket, mer’ utána már ez egy olvasói est is lehetne. „Határozottság. – Tökéld el, hogy véghez viszed, amit meg kell tenned, és vidd végbe múlhatatlanul, amit eltökéltél!”

Szinte pontról-pontra végigjárja azt a folyamatot, amit egészen más kontinensen mások összeszednek és ugyanarra a következtetésre jutnak. Tehát. Hogy a célom legyen elfogadható a magam számára. Amikor krízisben vagyunk akkor úgy szerte foszlanak ezek a célok, akkor ébredhet rá valaki, hogy mi is az ő igazi célja, ami valóban az ő célja. És ebből a szempontból az a világ vagy az a kultúra, ami körülvesz minket nagyon megterhel bennünket. És kialakít bennünk egy olyan elképzelést, hogy azok a... adott kultúrának az értékei, amelyek felé törekszünk, ezek a mi értékeink és a mi céljaink és még inkább ez az én személyes életcélom. És aztán kiderül, hogy dehogy van így! Dehogyis. Egy nagyon szimpatikus valakivel beszélgettem néhány napja s a következőt mondja: Körülbelül tíz éve küzdök azon, hogy végre azt csinálhassam, amit szeretek. Tíz éve küzd azon, hogy mindazt a nevelésbeli, kulturális, hagyománybeli, a családban elfogadott, a szűkebb-tágabb környezetben méltányolt dolgokat valahogy letegye. És végre azt csinálja, amit már tíz éve fölismert, hogy tulajdonképpen ezt választaná ő szívesen célnak. És erről beszélgettünk, hogy hogyan jutott el ő oda, hogy olyan életcélokért küzdött, több mint harminc éven keresztül, amelyek nem az ő céljai. De el kellett múlnia harminc évesnek, míg egyáltalán az a lehetőség kibontakozott előtte, hogy ő ezt fölismerje, hogy ő eddig az ő szűkebb-tágabb környezetének a céljait tűzte ki maga elé és ezek nem az ő céljai. Egy másik jegyespárra gondolok, akikkel mikor beszélgettünk a következőt mondják, hogy az ő egyik legnagyobb konfliktusuk a családjaik felé, hogy ők nagyon nagyra értékelik azt, hogy a pénzüket arra költik, hogy elmennek külföldre utazni. Adott esetben messze mennek külföldre sok pénzért. És a családjaik hihetetlenül tiltakoznak az ellen, hogy ők a pénzt erre költsék. Mert a rendes ember nem veri el a pénzt mindenféle utazásra, hanem nagyobb kocsit vesz. Ez volt az ő egyik legmarkánsabb problémájuk a családjukkal kapcsolatban. Ugye ebben az a megdöbbentő, hogy ez a cél épp csak egy picit más, mint az a sajátos kis kultúra, ami abban a családban elfogadható volt. És ez a minimális eltérés a családnak óriási ellenállását váltotta ki. És ők szinte meg fognak dicsőülni akkor, hogyha mernek a pénzükből utazni és nem kocsit venni. Hol van ez még attól, hogy mi valóban rájöjjünk arra, hogy mi is a mi, a mi személyre szabott célunk! Ugye itt hozhatnám azt a nagy különbséget, hogyha valaki egy olyan sajátos kultúrában nő föl, ahol mondjuk az Isten egyáltalán nem jelenik meg értékes célként. Hogy ő képes-e megküzdeni azért, hogy saját életcéllá tegye az Istennel való kapcsolatot. Hogy adott esetben mi minden nehézségen kell neki átmennie, hogy a megszokotthoz képest egy ilyen célt merjen választani, ami hitem szerint az embernek reális célja. Olyan valami, ami minden embernek ahhoz, hogy ő jól érezze magát a bőrében előbb-utóbb célja lesz. Márti, hihetetlen vagy! Képzeljétek el, hogy ezt a dobozt arra használja, hogy a lábát nyugtatja rajta! Ez hihetetlen. (Nevetés.) Nagyon zseniális. Ööö. Most még had maradjak itt. Az átkosban nagyon is megszoktuk azt, hogy kívülről és felülről megmondták nekünk, hogy mi lesz nekünk a jó cél. És, és ez adott esetben, ahogy ezt szokták mondani elidegenített minket magunktól. Ténylegesen ez történt. Az egyik leg… mondjuk, mondjuk látványosabb példa talán az lehet, amikor áll a hosszú sor, és az a te célod, hogy sikerüljön megvenni azt az egyfajta konzervet, ami a célban rád vár. És ez az egész folyamat, amibe te belekényszerültél tulajdonképpen nem a te valódi célod. És ezt lehet nap-nap után csinálni és pörgetni. És jelenleg szerintem megint egy olyan világban élünk, ahol iszonyatos nagy erővel közvetítik számunkra azt, hogy akkor vagyunk rendes emberek, ha ilyen és ilyen célokat tűzünk ki magunk elé. És lehet, hogy te már régen azt gondolod a szíved mélyén, hogy te talán tudnál rendes ember lenni akkor is, hogyha… És akkor nem folytatom a mondatot. Hogyha más célokat választanál. De nagyon nagy lehet a külső nyomás. Egy történet. Felolvasom, mer’ olyan szép. Csuang-ce. „Csuang-ce halászgatott egyszer a Pu folyóban. Ott talált rá Csu királynak két küldötte, két főhivatalnok, akik azt az üzenetet hozták, hogy a király szeretné rábízni országának kormányzását. Csuang-ce fogta tovább a horgászbotot és hátra sem pillantva válaszolt: Hallottam, hogy Csunak van egy isteni teknősbékája, mely 3000 évvel ezelőtt halt meg. A király selyemmel bélelt kosárba helyezte és eltette a templom csarnokába. Nos, ez a teknősbéka vajon annak örül-e jobban, hogy halott és hátrahagyott csontjait így megtisztelik vagy jobban örülne, ha élhetne és farkát az iszapban vonszolhatná? A két főhivatalnok így felelt: Jobban örülne, ha élhetne és farkát az iszapban vonszolhatná. Csuag-ce erre ezt mondta: Menjetek hát utatokra, én is inkább a farkamat vonszolom az iszapban.” (Kuncogás.) A történet tanulsága tehát az, ha van kedvünk a farkunkat vonszolni az iszapban, hét tegyük meg! (Nevetés.) A saját életemből is hozok azért olyasmit, ami, amiben benne van a vívódás. Mikor rájöttem arra, miután mondjuk tizennégy évet atlétizáltam, hogy eljött az a pillanat, mikor úgy gondolom, hogy életemnek nem a legfontosabb célja, hogy minél jobb magasugró legyek, akkor, ez még így hagyján volt, hogy én ezért magamban megküzdöttem és szembe néztem azzal, hogy egy csomó lehetőséget így ki fogok hagyni, ami még ezen a pályán rám várt volna. Igen ám, csakhogy ezt a környezetemmel is el kellett fogadtatni. És ez bizonyos szempontból a nehezebb dió volt. És most is emlékszem arra, hogy, hogy hónapokig gyötrődtem azon, amikor, amikor, miután katona voltam át kellett igazolni a Honvédba és új edzőm lett ennek kapcsán. És azon vívódtam, hogy az edzőm a maga módján az életét arra tette föl, hogy sikereket érjen el a tanítványai által. Igen ám, csak hogyha őneki ez a célja, akkor én erre nem vagyok jó alany. Mert nekem meg, ebben a pillanatban már nem az a célom, hogy minden áron sikereket érjek el. Számomra ezek a sikerek másod, harmad, negyedlegesek lettek. Miközben azonban ebből éltem. És akkor hónapokig vívódtam, hogy, hogy most legyek becsületes és mondjam meg, hogy én nem az az ember vagyok, akire ő gondol. Vagy pedig, vagy pedig kamuzzak és akkor csináljak úgy, minthogyha nekem ez az életem nagy célja volna. És aztán hónapok gyötrődése után odaálltam elé és elmondtam neki, hogy, hogy én nem tudom, hogy ennek most mi lesz a következménye, de én őszintén bevallom neki, hogy nekem a magasugrás már soha nem lesz az első. És, hogy ez természetesen mindenen meg fog látszani. Adott esetben fáradtan fogok jönni edzésre, adott esetben lehet, hogy nem fogok tudni úgy figyelni, ahogy kellene, adott esetben ez és ez és ez… És, hogy ő így hajlandó-e engem vállalni? Nagyon érdekes volt és azért féltem is, mer’ ugye katona voltam. Ha ő, ha ő azt mondja, hogy hát egy ilyen emberrel nem, akkor engem úgy kirúgtak volna, mint a sicc. De jó fej volt és azt mondta, hogy: Jó, rendben van, elfogadom, hogy így gondolod, nézzük meg, hogy ebből mit tudunk kihozni. Nagyon sokat köszönhetek ennek az edzőmnek, hogy ő ezt így el tudta fogadni. Soha nem kérte ezt rajtam számon. Egyetlen egyszer se mondta azt, hogy de hát Feri üljünk már le ezt most, ezt most beszéljük meg. Hát itt te valamit elrontasz, tévedsz. Magyarázd ezt meg nekem, hogy ezt miért! Azt mondta, hogy ha te ezzel így vagy én ezt elfogadom.




Egy másik, ami nem velem történt, de valakinek a nyűglődése, hogy, hogy kitalálhassa és követhesse a saját célját. Mikor a Terézvárosban voltam, akkor fölújították a templomot. És ott nagyon sok olyan munka is volt, ami kőfaragással kapcsolatos. És szinte már minden munkás levonult ott az építkezésről vagy a fölújításról, kivéve egy kőfaragót. És én láttam őt, ahogy nap-nap után mentem át a templomba, meg a templomból a plébániára, hogy ez az ürge, ez ilyen, ilyen meglepő odafigyeléssel meg, meg, meg ööö meg nem is tudom, szóval ilyen át, átszellemülten faragja ott a köveket. És ordított róla, hogy ez, ez nem egy bérmunkás. S akkor egyszer odamentem hozzá és megkérdeztem őt erről, hogy már mindenki elvonult, maga meg itt farigcsál, és hát ez itt egy templomnak itt ezek az alapkövei hát mi... És akkor azt mondja… Na és elkezdtünk erről beszélgetni azt mondta, hogy ő számára itt volt egy-két olyan érdekes mozzanat, ami miatt elvállalta ezt a munkát, hogy tulajdonképp egy kőfaragó mester és…, de megtisztelteltetés volt számára, hogy egy templomnál dolgozhat. És akkor ahogy elkezdünk beszélgetni egyszer csak azt mondja, hogy: Atya tud… volna nekem egy kérdésem. Ez az én nagy, nagy nehézségem mostanában. Én elmultam mittom harminc valahány éves és én, én azt gondolom, hogy én nem akarok megházasodni. És mondd atya, hát te is valami hasonló helyzetben vagy, szerinted ez normális? Szerinted én élhetek így? Mer’ én nem akarok pap lenni. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy az én hivatásom a kőfaragás. Én reggel hétkor kezdtem el itt a terézvárosi templomnál a követ faragni, most az esti hatos mise után vagyunk, este hét van. Én még itt amíg le nem megy a nap elfarigcsálok majd elmegyek vidékre, mert ott lakom és otthon is van még egy-két klassz munkám. Azt hiszem ezt egy nő nem nagyon bírná elviselni. És nyilván én sem bírnék elviselni egy olyan nőt, aki ezt nem bírja elviselni. És különben is azt gondolom, hogy nekem ez a hivatásom. De nem tudom, hogy én, én őrült vagyok-e, hogyha ezt ki merem magam előtt mondani. Hát én mondtam neki, hogy szerintem nem őrült. Nem tudom, hogy azóta mi lett vele. Nem tudom. De, szóval nem felejtem azér’ azt el ahogy, ahogy ő azt modta, hogy én, én évek óta ezen vívódom. Hogy be kellene nekem állni a sorba? Tényleg csak kétféle rendes ember létezik a házas meg a pap? Má-má-más nem létezik itt? Ez, ez… A szerzetes a paphoz való. (Nevetés.) Igen, szoktak lenni itt szerzetesek csak azér’.




A másik, ez az utolsó és akkor nagyjából lezárom ezt, hogy, hogy nem is annyira egyértelmű, hogy én méltányolom-e azokat a célokat, amelyeket azt gondolom, hogy az én céljaim. Gyerek lelkinap a plébánián 10-től este 7-ig. Remek dolog! Na most! Az első ugye, pozitív célokat fogalmaztam meg, hat célba sűrítettem bele azt, hogy mi a lelkinapnak a lényege, amit aztán tovább lehetne vinni Nagyböjtre. És az első ez volt, jézusi kijelentések nyomán ment: Gyere és kövess engem! Ez. És akkor erről kezdtünk el beszélgetni, hogy hogyan kellene Jézust követni? És akkor odáig jutottunk, hogy Jézust akkor tudjuk csak követni, ha egészen konkrétan látjuk azt, hogy Ő bizonyos helyzetekben mit csinálna. És akkor azt a játékot játszottuk, hogy mondjunk egy foglalkozást és egészen konkrétan mondjuk azt meg, hogy Ő abban a foglalkozásban egy helyzetet hogy oldana meg. Nagyon élvezték és aztán a következőig jutottunk: ha Jézus focista lenne és azon belül is nem egy pökhendi csatár, aki minden áron gólt akar rúgni, hanem egy munkás hátvéd. Tehát Jézus hátvéd volna és… ezt csak föltételezem nem biztos, lehet hogy csatár ezt nem tudom, de mondjuk, hogy hátvéd lenne. És egy nagyon gyors csatár próbálna elmenni mellette és, ha Jézus, ha nem Jézus ez a csatár gyorsabb, mint ahogy ő meg tud fordulni, a kérdésem az volt a gyerekek felé: utána rúgna-e a csatárnak Jézus vagy nem? (Nevetés.) Ez bizony a teológiát lényegileg érintő kérdés. Valóban így van! És akkor… Nahát elindult egy, egy ilyen lázas eszmecsere. Hogy így rúg, úgy rúgna ut…, nagyon óvatosan rúgna utána meg… (Nevetés.) Hogy ha ő a messiás, akkor úgy rúgna utána, hogy nem sérülne meg, meg hát … Tehát, amit el tudtok képzelni. Akkor persze a picik azok kis, kis aranyosak voltak, hát azok tudják, Jézus nem rúgna utána! Nahát a… Hát azt el se bírják képzelni, ugye… (Nevetések.) Nagyon aranyosak voltak. A nagyobbak azok taktikusak, tudod. Néztek rám veszettül, vajon mi a jó válasz? (Nagy nevetés.) Ez a keresztény egzisztencia egyik fontos kérdése! Na és akkor, ugye, a bátrabbak azt gondolták, hogy ez a, ez a Feri atya biztos egy nagyon furfangos izé, ez biztos azt akarja hallani, hogy utána rúgnnn… Na akkor egy-ketten ezt próbálták képviselni. Na, azt gondoltam miután a kicsikkel voltak a nagyok is, gimis vezetőik a kisebbeknek, hogy akkor most ezt egy teszt formájában vagy mi ez, közvéleménykutatást fogok tartani és akkor mindenkinek fel kellett tennie a kezét. Nagyon érdekes volt, az összes olyan gyerkőc, aki már elmúlt tizennégy éves arra tette föl a kezét, hogy Jézus utána rúgna a csatárnak. Mindegyik egytől-egyig. Számomra ez azt mutatja, hogy tizennégy éves korra nagyjából befejeződik ez a szocializáció és többé-kevésbé mondjuk, mondjuk azokat a lépéseket, hogy, hogy ha Jézus nem rúgna utána akkor ebből mi lenne és akkor abból mi következne, mert annyira elég okosak, hogy világos, ha Jézus nem rúg utána a csatárnak, következő meccsen már nem kezdő. Még egy-két, egy-két hétig ott ül a cserepadon (Nevetés.) aztán utána elveszti az állását. Ugyebár többé-kevésbé ez nézne ki neki, ez világos. Kivéve mondjuk, hogyha megbetegszik az összes jobbhátvéd vagy ilyesmi, akkor esetleg beteszik. Ezt egy tizennégy éves kölyök pontosan érzékeli és azt gondolja, hogy hát a kereszténység nem balekság. Hát nyilván Jézus is átvenné a kor szokásait. Hát ha rúgni kell rúgunk, hát… Most persze, ki vagyok én, hogy, hogy azt gondoljam, hogy Jézus ebben a helyzetben ezt vagy azt tenne. Szerintem csinálna egy másik ligát. Tehát kitalálná azt, hogy ebben a ligában úgy van, hogy tilos utána rúgni, de lehet. Ő csinálna egy olyan ligát, ahol éppenséggel nem tilos, de nem rúgunk egymás után. Hogy ebbe’ a játékba’ az vesz részt, aki nem rúg utána. Szinte szabály sem kell hozzá, mer’ itt így játszunk.




A negyedik pont: a cél legyen reális vagyis megvalósítható. Mondok nektek egy teljesen irreális célt, egy négy éves gyerek tűzte ki maga elé, a kis pöttyöm, aranyos, a következő: vége van a fél tizes misének, nagy kerek arccal jön az egyik anyuka és azt mondja: te Feri, mondok neked egy aranyos történetet. Képzeld el, hogy valamelyik nap arról beszélgetek a fiaimmal, hogy mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek? Erre megkérdezem a négy éves fiamat, hogy: na mondd csak Pistike, te mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Azt mondja: én Feri atya szeretnék lenni. (Nagy nevetés.) Na, a gondos anyuka ugye, próbálta ezt az igen konkrét célt egy kicsit mondjuk, a megvalósíthatóság irányába terelni és akkor mondja a Pistinek: jó Pistike, tehát akkor azt érted ez alatt, hogy hát pap szeretnél lenni. Mire a kisgyerek: nem én Feri atya szeretnék lenni. (Nagy nevetés.) Ez a cél bár igen konkrét, nehezen megvalósítható. Kivéve, ha az illetőt Ferinek hívják vagy pedig… De hát nyilván nem erről van szó. Tehát. A cél legyen reális és miközben ezt mondom rögtön gondolhatjátok azt, hogyha erről a témáról öt percnél többet beszélek, akkor kiutáltok innen, mer’ hogy… Pedig fogok bizony! Azt mondja, lehet, hogy az egész időt erre szánom. Mondom is, hogy miért. A realitáshoz a következő szempontok tartoznak: Idő. Feltétel. Tárgyak. Kompetencia. Hozzáértés. Satöbbi. Azt ne felejtsük el! Mondom a mondatokat és aztán megfogalmazom konkrétan. Persze ezek az én konkrét megfogalmazásaim, ti ugyanezt másképp fogalmazhatjátok meg.

Úgy szeressük egymást, ahogy most! Ne csökkenjen a szerelmed irántam! Nem akarok dühös lenni. Nem akarom, hogy szomorú legyél. Klasszikus célok, egyik rosszabb, mint a másik. Mindjárt mondom úgy, ahogy mondjuk én ezt átfogalmazom magamnak.

Ugye az első így volt: úgy szeressük egymást, ahogy most. Azt mondom magamnak egy ilyen helyzetben: számomra nehéz helyzetben is figyelni akarok arra hogyan tudom kimutatni azt, hogy szeretlek téged. Ezt nem nagyon tudtam egyszerűbben, elmondom még egyszer: egy számomra nehéz helyzetben is figyelni akarok arra hogyan tudom kimutatni, hogy szeretlek téged. Minden eleme fontos, de azért nem akarnám túlzottan elemezni, mer’ akkor úgy tűnne, mint valami fontos mondat. Mer’ annyira nem fontos. Csak ennek az általános kijelentésnek egy konkrét megfogalmazása. Engem bizonyos helyzetekben emberek hihetetlenül tudnak irritálni. Ugye milyen furcsa, ti biztos nem vagytok ezzel így, én azonban egy gyarló paponc vagyok. És ezért nekem nagyon gyorsan felmegy a pulzusom meg a vérnyomásom bizonyos pillanatokban. És ilyenkor ezt, többek között ezt a módszert szoktam alkalmazni. Mert nem elég az, a dolognak csak az első fele, hogy ilyenkor azt csinálom, hogy addig nézem, míg rá nem jövök, hogy mit bírok benne szeretni. Mer’… De ez is egy jó módszer, így kezdődik, hogy, hogy valahogy más szemmel nézem őt, de ez nem elég még. Mer’ el kellene odáig vinni ezt az egészet, hogy ugyanis én a… a… ebben az irritációban én mindjárt felrobbanok, tulajdonképpen ellehetetlenültem, tehetetlen vagyok. Nem tudok mit csinálni. Tehát az egész folyamatot odáig kéne vinni, hogy mit tudnék csinálni? És akkor azt szoktam magamban tenni, hogy meg kell fogalmaznom magam számára azt, hogy hogyan tartom értéknek azt a dolgot, amitől most éppen meg tudnék bolondulni. Ezért például folyamatosan dicsérem azokat az embereket, akik körülöttem vannak és bizonyos dolgoknak az adminisztrációjával, ügyintézésével és egyebekkel foglalkoznak. Ez a téma belőlem olyan ellenállást tud kiváltani, hogy legszívesebben hanyat-homlok menekülnék. Megmondom mondjuk, hogy miért.

Le kellett adni a megfelelő helyre az idei költségvetést. Az idei költségvetés elkészítésében bizonyos hiányosságokat mutattunk föl, amiért is az illetékes elvtárs visszahívott az érsekségről és azt mondta, hogy: hát Ferenc atya, hát légyszives ezt tisztességesen javítsd ki és akkor csináljátok meg. Kérdezem, hogy akkor ez konkrétan mit jelent? Mi az, hogy tisztességesen csináljuk meg? Erre azt mondja, hogy: nézd, úgy csináltátok, hogy van ott az a lista, ahol számok vannak. Ez ugye pénzre utal és akkor ti fölülre írtátok azt, hogy az értékek ezer forintban értendők. Ugye egy éves költségvetés. Hát Ferenc atya, hát ezt így nem lehet. Ki kell írni a három nullát! Mindenhol rendesen! Hát így ránézek és azt látom, hogy 15. Hát ez nem. 15’000. Ne egyszerűsítsük ezt a dolgot! Nem! Ne írjuk oda fölé, hogy ezer forintban értendő! Hát mi, hova gondolsz? Nézd csak meg, hogy az elődöd hogy csinálta! Az nem talált ki erre ilyen trükköket. Megspórolja a nullákat. Úgyhogy visszaadták az egész anyagot és most azt kell csinálni, hogy mindenhova a három nullát így odarakom, így. Majd visszaadom és akkor meg fogják simogatni a kis buckómat. Nos ezek miatt a helyzetek miatt tudok egy pillanat alatt az agyérelpattanás határára jutni és a munkatársaim természetesen azért foglalkoznak pénzügyekkel és adminisztrációval, mert ők éreznek affinitást a három nulla kiírása iránt és amikor mondjuk egy ilyen dialógus történik köztünk, hogy: hát Ferenc atya hát… hát tényleg igazuk volt! Te nagyon aranyos pap vagy, de hát ki kellett volna írni a nullákat! Na akkor… Ilyenkor a következőt szoktam csinálni: megdicsérem őket. Nyomban, most már ösztönösen mondom nekik: milyen jó, hogy ti vagytok! De ezt most nem gúnnyal, ténylegesen! Hogyha ti nem volnátok és nem szekálnátok engem és nem mondanátok, hogy ezt így, meg úgy és, hogy ezt ne felejtsd el és három napja kellett volna beadni, én már rég atomjaimra hullottam volna szét. Én olyan hálás vagyok nektek, ki se tudom fejezni! Ezeket mondom és ahogy mondom ezeket, most, hogy egy kicsit csúnyán fogalmazzam: magam is elhiszem. De, de tényleg így van, azt gondolom, miután ezeket már jópárszor elmondtam nekik, hogy ez tényleg így van! Hát így van, hát hülye leszek dühös lenni rájuk! Hát örülök, hogy, hogy ezekben segítenek, meg a figyelmemet felhívják. Ez számomra egy olyan nehéz helyzet, amiben igen nehéz kifejeznem azt, hogy mondjuk az adminisztrátort szeretem. Pedig szeretem úgy egyébként, ha éppen nem a három nulláról van szó. De ilyen… Na.

Második. Ugye: ne csökkenjen a szerelmed irántam! Mondanám inkább úgy, hogy: tudom, hogy a szerelem egyik előfeltétele, hogy úgy tekintek rád, mint az igazira. Ezt a nézőpontot mindennap tudatosítom magamban. Ezt még konkrétabbá kell tenni, tehát reggel, amikor fölébredek, akkor megnézem a csomót a pizsamám ujján, ami arra emlékezetet, hogy arra gondoljak, hogy te vagy az igazi. Ezt valahogy így kell, ennyire konkrétan. Múltkor azt mondtam nektek, hogy a lelki atyám mondta mindig házaspároknak, hogy legyen két-három olyan történet az emlékezetetekben, amire a legnehezebb helyzetekben is vissza tudtok gondolni! Ezeket nagyon tudatosan szedjétek elő! Mondtam ezt múltkor? Nem? Az én lelki atyám ezt nyilván az ószövetségi ember hitvilágából merítette. Mert a zsidó embernek a, az egyik zsenialitása az, hogy nagyon tudatosan emlékezik. Nem arra emlékezik csak, ami eszébe jut, hanem arra, amire akar. Ez, ennek nagyon nagy előnyei, meg hátrányai vannak, de minden esetre itt most az előnyöket akarom kidomborítani. Az embernek az eszében legyen a másikkal kapcsolatban legalább egy olyan történet, amikor szerettem őt, hálás voltam neki, könnyű volt vele együtt élni és láttam az értékeit. És erre tudatosan emlékezzünk vissza! Ez egy nagyon jó konkrét módszer. A szerelemben pedig hát, őrá úgy kellene tekinteni, mint a tutira.

A harmadik így szólt: nem akarok dühös lenni. Ugye most nem megyek má’ bele abba, hogy mér’ irreális ez. Hát érzéseket akarni, nem akarni irreális, ezt már nem is ragozom. Ha dühös vagyok nem fogom felróni a múlt sérelmeit, hanem a jelen állapotomról beszélek. Tehát, ha dühös lettem rád, nem rovom fel dühömben a múlt sérelmeit, hanem a jelen érzelmi állapotáról beszélek neked. Férfiak szoktak ettől nagyon-nagyon szenvedni, hogy, hogy amikor az asszony kiakad, akkor visszamenőlegesen egy pár emberöltőre hozza a történeteket, nagyon, nem felejtenek. Nem. Olyan jó a memóriájuk. A férfiak ebből a szempontból általában másképp működnek. Nem is emlékeznek rá vissza, már csak azért tudatosul bennük, már huszonöt év alatt egy párszor hallották. Ezért, de egyébként nem emlékeznének rá vissza. Ez tehát a hölgyek felé egy jó tanács. Ne... Most végül is, ha rosszul vagy, rosszul vagy akkor is, ha a múltban történt veled valami, meg akkor is, ha nem. Most miért kell ez a múltbeli sérelem neked ahhoz hogy rosszul legyél? Nincs rá szükséged, hát épp elég rosszul vagy így is. Nem? Nem kell még azt idehozni. Beszélhetsz nyugodtan arról, hogy most ebben a pillanatban milyen átkozottul rosszul érzed magad. És akkor ezzel már lehet valamit kezdeni.

A negyedik. Ugye ez úgy szólt, hogy nem akarom, hogy szomorú legyél. Ha látom, hogy szomorú vagy időt szánok rá, hogy elmondhasd, ami bánt. Ezt elmondom még egyszer. Ha látom, hogy szomorú vagy időt szánok rá, hogy elmondhasd mi az, ami bánt. El elég konkrét, elég megvalósítható. Na most. Szeretném… Itt most főleg az érzésekről volt szó, szinte kizárólag ezzel kapcsolatos általános célokról, amelyeket így nem, nem tudunk normálisan megvalósítani. Próbáltam egy picit összeszedni és megfogalmazni azt, hogy hogyan tudjuk ezt még rosszul csinálni. Tehát. Amit eddig kimerítettünk: nem reális cél az, ha érzést akarok magamtól várni vagy elvárni, vagy érzést akarok tőled várni vagy elvárni. Az ilyen célokat felejtsük el egy egész életre! Nem akarom, hogy szomorú legyél, nem akarok dühös lenni. Ezt felejtsük el! Nyilván, fogalmazzuk azt meg, hogy mit tegyünk akkor, ha dühösek vagyunk! Fogalmazzuk meg azt, hogy mit tegyek akkor, ha te szomorú vagy! Tehát a helyzettel tudunk valamit kezdeni, csak konkrétan azzal nem, hogy düh, meg szomorúság.

A másik. Megyünk tovább. Érzelem. Az érzelmekkel kapcsolatosan is ugyanez a helyzet, de… Erről beszéltünk tavaly. Az érzelmekben mindig van gondolati elem. Mindig van! Nincsen érzelem gondolat nélkül. Ezért aztán az érzelmekkel kapcsolatosan tűzhetünk ki célokat, de csak annak a gondolati tartalmára vonatkozóan. Ez lehetséges, mondok egy példát. Azt nem kérhetem tőled, hogy legyél mellettem boldog. Nem kérhetem tőled. De azt, hogy egy helyzetben, ami neked nehézséget okoz, ezt a helyzetet nézd pozitívan vagy máshonnan vagy onnan ahonnan én nézem, hogy nézd meg ezt a helyzetet az én nézőpontomból, ezt kérhetem tőled. Azért, mert a boldogságnak ez a gondolati részéhez tartozik. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok akik sírnak, mert majd vigasztalást nyernek.” Nem kérhetem tőled, hogy legyél boldog, de azt igen, hogy amikor szomorú vagy keresd meg azt, hogy ebben a szomorúságban mi okoz neked mégis valami boldogságot. Van-e ennek a szomorúságnak valami jó része neked? Ezt kérhetem tőled, hogy kérlek nézd ezt meg! Vagy beszéljünk erről! Vagy had mondhassam el, hogy én mit godolok erről, hogy a te szomorúságodnak mi a jó része. Ez a gondolati rész. Ilyesmire az érzelmekkel kapcsolatosan gondolhatunk és tűzhetünk ki célokat. Vagy kérhetjük, hogy a másik tegyen valamit.

A harmadik. Nem lehet reális cél az, hogy én az érzésnek vagy érzelemnek valamilyen jelét kérem tőled. Tehát például én arra vágyom, hogy amikor haza megyek fáradtan a munkából, te legyél boldog és nevess rám! Légy vidám és mosolyogjál! Mer’ én, tudod akkor tudom kipihenni a nehéz napot, hogy ha haza megyek és te mosolyogsz rám. Lehet, hogy ha ezt mondom a másik rögtön elkezd mosolyogni, mer… ekkora marhaságot! De ezt egyszer lehet csak elsütni. Szóval ezeket a jeleket nem tűzhetjük ki célul! Mert ebből rögtön-rögtön hazugság, önámítás, másik áltatása, hiteltelenség, bizalmatlanság és minden következik majd.

A következő. Nem tűzhetem ki célul azt, hogy a te értékrended megváltozzon! Nem. Ezt azért mondom, mert a párkapcsolatnak egy klasszikus eleme szokott ez lenni. Azt írtam ide példának, hogy azt szeretném és ez az én célom, hogy neked Isten fontos legyen! Ajajajajajajaj. Ez egy teljesen irreális cél. Nem azért, mert hogy neked adott esetben az Isten valamikor majd nem lehet fontos, mer’ lehet! De ez nekem célként, abszurdum. Abszurdum! Ne, ilyen célokat ne tűzzünk ki! Mert ez az ő értékrendjének a megváltoztatását jelenti és ez nincs az én kezemben. Nem az én kompetenciám a te értékrended! Túlmutat a kompetenciahatáraimon. Az más kérdés, hogy nekem hatalmas örömet okozna az, ha látnám, hogy te szereted Istent. Világos, ezt lehet mondani! Ez-nekem-nagy-örömet-okozna. Akkor ezt fogalmazd meg úgy, hogy hogyan tudnám megfogalmazni célként azt, hogy mit kell nekem csinálnom ahhoz, hogy te a szabadságoddal élve közelebb kerülhess Istenhez. De ez egész más, mintha én éveken, évtizedeken keresztül téged macerállak. És akkor ugye, ó ezt nagyon óvatosan csinálom ám! Te csak azt tapasztalod, hogy én minden nap szomorúan megyek el a szentmisére. (Nevetés.) S persze ebből tudhatod szomorúságom oka az, hogy te csak vasárnap mész misére. És amikor mi nem tudunk együtt a szentmisére menni kedden, az olyan szomorúság! De, nem akarom, hogy megváltozz, én csak szomorú vagyok. (Nevetések.) Hát, namár! Ennek elejétől a végéig semmi értelme nincs. Megfogalmazhatjuk úgy is… ezek a kedvenceim mikor, de tényleg… Ilyenkor úgy.. mindig jön már a gyomrom felől egy kis szégyenérzet, hogy nehogy valakit… Látjátok ezt például… Na milyen jó, kimondtam a marhaságot! Ugye azt akartam mondani, nehogy valakit megbántsak. Egy tipikusan tragikus cél. Egy lehetetlen abnormális cél, amitől rögtön rosszul leszek. Tehát nyugodtan bántódjatok meg, mit bánom én! A… Nyilván arra kellene figyelnem, hogy úgy fogalmazzam meg, hogy az lehetőleg ne bántson benneteket, aztán ezen túl meg megbántódhattok! De… Szóval. Elfelejtettem mit akartam mondani… Ja tudom! Nahát, milyen jó, hogy valaki belül súg! Azt mondja, hogy mikor mondjuk az egyiknek - már ilyen párkapcsolatra gondolok - az a mániája, hogy sziklamászó. Ez ma nagyon divatos, hú ez nagyon megy! Sziklamászik. A társa nem sziklamászó alkat. (Nevetés.) Nem, nem annyira, hiányoznak az ujjai, ilyesmi (Nevetés.). Ilyen… Nehezebben tudná ezt kiművelni. És akkor, mondjuk a jegyesoktatáson előkerül az, hogy, hogy én, én azt gondolom, hogy a mi párkapcsolatunk akkor érne révbe, hogyha mi együtt hódíthatnánk meg a sziklákat. (Nevetés.) Hááát. Szóval… Ilyen célokat nem érdemes, nem érdemes. Most azt lehet például, hogy hozzad ki a tízórait oda és akkor… De ez se lehet cél. Na.


A következő. Nem lehet célom az, hogy téged mi érdekeljen. Ez így primitíven hangozhat, ha nem hallanám nap, mint nap. Hogy évek és évtizedek óta, amiatt nem vagyok boldog, mert téged nem érdekel a foci. Mondja a férfi három sör után a kocsmában, miután megint összeveszett a feleségével, aki megint nem nézte végig vele a BL döntőt. Pedig ő azt gondolta még tizenkilenc évesen mikor a leendő felesége egyszer végig nézett egy félidőt vele – miközben horgolt -, hogy (Nevetés.), hogy talán lesz ebből boldog házasság. S ahogy telnek, múlnak az évek ez egyre rosszabb. Jaj az anyukám jutott eszembe! Az anyukám odáig jutott ezzel kapcsolatban, hogy a spórolt pénzéből apukámnak színes tv-t vett a vb-re. Képzeljétek el! Ez nem jelentette azt, hogy ő szerette a focit. Abszolút nem, utálta. De tudta, hogy apukám meg szereti, ezért aztán… annyira világosan emlékszem erre, hogy meglepte apukámat a foci vb-re, kicseréltük a Junoszty, Junoszty, azt tudjátok, amit felülről kellett ütni (Nevetés.), mer’ így mindig forgott a kép. Ilyen végtelenített kép volt benne. Ilyen mőbiusz szalag vagy mi. Ez, ez egy nagyon jó készülék volt. S akkor képzeljétek, s akkor vettünk Videoton színes tv-t. Az, azon néztük a nem tudom melyik vb-t. Aztán.

Összefoglalva: irreális cél az, ami rád vonatkozik. Így, nagy általánosságban merem ezt elmondani. Ne tűzzünk ki olyan célokat, amely arra vonatkozik, hogy TE változz, legyél ilyen, legyél olyan, csináld ezt, akard azt, érezd ezt vagy érezd azt. Minden ilyen cél irreális azért, mert nem tartozik az én illetékességi körömbe. Nem tartozik oda! Ez nem az én célom. Az én célom lehet az, hogy segítselek téged abban, hogy… Te csináld így, úgy vagy amúgy. Ugye az előbb klasszikusan elrontottam és akkor ezt így is lehetne, hogy például eléggé értelmetlen cél kitűzni azt, egy ilyen találkozásban, hogy az a célom, hogy ti értsétek meg, amit én gondolok. Hát hogy ti megértitek-e vagy nem, ez rajtatok múlik. Rajtam az múlik, hogy a tehetségemhez képest érthetően beszélek-e, megtalálom-e azt a nyelvet, ami leginkább segít nektek abban, hogy értsétek azt, amit szeretnék elmondani. Ez lehet az én célom. De az, hogy ti értsétek meg az nem. Ugye ez ám egy templomi szituációban is élet-halál kérdés. Mert simán ki lehet szúrni száz, kétszáz, négyszáz emberből egy valakit, aki horgol. Minden… (Nevetés.) Márti kinyújtotta a nyelvét. Ezt csinálta vele. Hogy, tehát… Végül is körbe nézek és mindig lesz valaki, akiről én azt gondolhatom, hogy az illetőnek ez most pont marhára nem tetszik, amit mondok. És akkor átfuthat rajtam a hideg, úúúh elrontottam, rosszul mondtam, nem értette meg, bakot lőttem, tehetségtelen vagyok, béna hülye. Ennek így semmi értelme nincs, hogyha nekem az a célom, hogy ti értsétek meg. Finom a különbség. Látszólag tán azt mondhatnátok, hogy zsonglőrködés a szavakkal, hogy ez hülyeség. Pedig világok vannak a kettő között!

Egy olyan terület, amihez ti lehet, hogy nagyon jól értetek. Mondjuk valaki, akinek az a dolga, mondjuk B52-es ügynökként, hogy minél több kütyüt adjon el. Ez az ő célja. Minél több kütyüt adjak el! És ha én azt tűzöm ki célul, hogy te vedd meg azt a cuccot, amit én árulok! Nem tudom, hogy ez jó, jó felé viszi-e az emberiséget? Tartok tőle, hogy nem. Akkor, amikor én olyan célokat tűzök ki, amely arra vonatkozik, hogy te mit csinálj, hogy mit vegyél, hogy hogyan légy boldog, hogy milyen vallású legyél, hogy mit tarts igaznak és az összes többi, nagyon nehezen tudom meghúzni a határt, ami ott húzodik, hogy és közben meg tiszteletben tartottam a szabadságodat, vagy ott, hogy elkezdtelek manipulálni. Rászedtelek, átvágtalak, erőszakot alkalmaztam, megzsaroltalak, befolyásoltalak és az összes többi. Meg lehet tanítani mindenféle tréningeken azt, hogy hogy lehet a másikat befolyásolni, manipulálni, rávenni arra, hogy megvegye a kütyüt. Nagyon szkeptikus vagyok ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, nagyon! Végtelenül. Bele értve azt, hogy én azt akarom, hogy te boldog légy, azt akarom, hogy hívő légy, hogy keresztény legyél… dehogy akarom! Nem akarom. Nem lehet ez célom. Mert ha nekem az a célom, hogy te keresztény legyél, ebben a pillanatban meg tudom-e állni azt, hogy ne vegyek igénybe olyan módszereket, amelyek éppen az ellen hatnak, hogy te szívvel-lélekkel keresztény legyél. Szerintem az ember erre nem nagyon alkalmas. Nem nagyon. Hihetetlen mértékletesség kell ahhoz, hogy ha én egy ilyen célt tűzök ki, hogy minél több keresztény ember legyen a Földön – eleve nem tudom, hogy ez mér’ olyan jó, de mindegy -, hogy, hogy akkor megtartsam a helyes mértéket. Sokkal jobb volna, hogyha normálisabb célokat tűznék ki. Például magammal törődnék és azt mondanám, hogy én kereszténynek tartom magam, ezért a Krisztushoz való tartozásomat igyekszem megfelelő módon kifejezni. Minden adott helyzetben megfelelő módon. Ez még így elég általános csak most mondtam valamit. És hogy te keresztény leszel-e vagy nem, ezt rád bízom. Rád bízom. Nem keresztelünk slaggal, mint a középkorban. (Nevetés.) Akit ért az már keresztény lett. Utána meg ütöttük, vágtuk, hogy miér’ nem él úgy. Hát ennek aztán nem sok jó… Ha így meg tudom fogalmazni a célokat, hogy az rám vonatkozzon, mert hiszen az én célom, akkor elejét veszem nagyon sok bűnnek. Nagyon sok erkölcstelenségnek, jó szándékból elkövetett halálos bűnöknek. Például. És egyéb ilyen hatalmas világoknak.

A következő. Nem lehet célom az, hogy ti üdvözüljetek. Ez nyilván az eddig elmondottakból is adódik. Nem célom az, hogy te üdvözüljél. Had olvassak föl egy olyan rövid részletet, ami engem, amikor elolvastam hihetetlenül fejbe kólintott. És aztán némi világosságot gyújtott bennem. Hamvas Béla: Patmosz II. „Az európai szentekkel bizalmatlan vagyok. Nem csak azért, mert akaratukat váltják meg csupán, és így a szentség ezeknél a lényeknél, ha magasrendű is, de mindig a fönséges képmutatás benyomását kelti. Kényszer alatt cselekszenek, ha ezt a kényszert önmaguk gyakorolják is önmaguk fölött. S ha ez a kényszer lenyűgöző is. Nem szabad emberek. Sok szentnél a szentség rögeszme. Maszk és mánia. Ez azonban csak pszichológiai és egzisztenciális kritika. Az abszolút hiba, amit elkövetnek az, amit Csuang-ce vet szemükre, amikor azt mondja, hogy a szenteket éppúgy el kell vetni, mint a zsiványokat. Én a magam számára ezt úgy fogalmaztam meg, hogy az európai szenteknek a normális emberről helytelen, kizárólag vallásos képzetük van. Amit az életükkel realizálnak az éppen úgy eltér a normálistól, mint a zsiványság, csak az ellenkező oldalon. Bevallom épp oly kevésbé szeretnék együtt élni szentekkel, mint haramiákkal. Feszélyeznének oly tökéletességgel, amely annál kihívóbb minél szerényebb. És annál egocentrikusabb, minél önfeláldozóbbnak látszik. Ezért helyt adok az olyan emberek gyanújának, akik a szentség misztikáját ijesztő önzéssel hozzák kapcsolatba. Itt most a szentek csaknem általános üdvgörcséről nem beszélek, mert e motívum vizsgálata messzire vezetne.” Ezt a szót, hogy üdvgörcs hallottátok már tőlem, Hamvas Bélától tanultam. És azért akartam ezt elmondani, mert még odáig talán rendjén van, hogy nem célom az, mert irreális, hogy ti üdvözüljetek. Azonban azt gondolom, hogy még az a cél is irreális, hogy én üdvözüljek. Szerintem nem, nem reál… (Bekiabálás, nevetés.) Egy teológus van közöttünk. Majd mindjárt kiderül, hogy miért - a jobbik fajtából - hogy miért mondom azt, hogy nem reális cél az, ha kitűzöm magam elé, azt hogy üdvözüljek és üdvözülni akarok. Azért, mert az üdvösség Isten ajándéka. Akkor is, ha én a világ legszentebb embere vagyok. Akkor is. Az üdvösség Isten ajándéka. És ez azt jelenti, hogy ha az üdvösséggel az embert csak megajándékozni lehet, akkor az üdvösség az embernek nem lehet célja. Az embernek lehet az célja, hogy mindent megtegyen azért, hogy az Isten őt örömmel üdvözítse. Például. Ez lehet. De hogyha nekem az a célom, hogy én üdvözüljek máris görcsössé válik a kezem. Mert innen már csak egy lépés, hogy minden áron, minden áron üdvözülni… Ugye ez marha nehéz, tehát akkor legyen az, hogy minden áron te üdvözüljél, ezért már könnyebb nekem megcsinálni, hogy te üdvözüljél minden áron, és ebben a pillanatban ütlek-váglak, amíg meg nem üdvözülsz. Vagy nemtom én hogy hogy lesz az veled. Nagyon könnyen lezajlódik ez a folyamat. Nagyon nagy különbs… Húha. Hogy… A… Ha nézzük a Szentírást, akkor több helyen beszélnek arról a szentírók, hogy Jézus Krisztus föltámadt a halálból. A föltámadással kapcsolatos kijelentések minél közelebb vannak Jézus történelmi halálához, annál inkább a következő módon fogalmazódnak meg: Jézust az Atyaisten feltámasztotta a halálból. A páli levelekben, Pál apostol leveleiben, tesszaloniki levelek, főleg ezekben - ezek a legelső iratok negyvenöt körül íródnak - huhh, most ezt elmondtam nektek! Meg vagyok magammal elégedve. Hogy ezekben Jézus Krisztust az Atyaisten föltámasztotta a halálból. El kell telnie több évtizednek, míg először le merik írni azt, hogy Jézus Krisztus a halálból föltámadt. Mert a kettő között óriási különbség van. Nem csak az a dolgok lényege, hogy Jézus föltámadt-e vagy nem, hanem hogy föltámasztották? Vagy föltámadt? És egy emberöltő telik el míg a keresztény ember ki meri mondani, hogy Jézust nem kellett föltámasztani, hanem ő alanyi jogon föltámadt. Mert ő Isten fia. Ha ő Isten fia, nem szorul arra rá, hogy az Atyaisten őt föltámassza. Ő tehát a halálból föltámadt. A kérdésem az az, hogy te föl fogsz-e támadni. Ha most azt mondom, hogy ti egytől-egyig, egyikőtök se fog föltámadni, akkor nem tévedtem. Titeket az Atyaisten föl fog támasztani. Mindnyájatokat. Egytől-egyig. De föltámadni azt nem fogtok. Azér’ mer’ nem vagytok hozzá elég combosak. (Nevetés.) Nem. Nem tudtok annyit edzeni, hogy odáig ugorjatok. Nem, nem. Ezért nem nagyon látom értelmét, hogy te ezt a célt tűzd ki magad elé. És ugye, hogyha én azt a célt tűzöm ki magam elé, hogy szeretném, ha az Atyaisten örömmel üdvözítene engem, valahogy sokkal jobban kezdem érezni magam. És utána megmondom, hogy én ezért mit akarok csinálni. De különben, különben… Bele folyunk egy olyan… Ugye most erről beszélnek a tudósok, hogy a XXI. században új vallási kultúrformák alakulnak ki. Ez egyébként nem rossz kifejezés. Ha jutja, vagy futja az időből az idén még lehet, hogy akarnék erről beszélni. Az ún. új vallási kultúrformáknak az egyik általános jellemzője az, hogy ott az ürgék iszonyat erővel akarnak föltámadni. Nagyon. Aztán a józanabb rész az rájön arra, hogy hát ez úgyse megy. Akkor ezt a kérdést azzal oldja meg, hogy: ja hát akkor ez megy a nélkül is, hogy bármit csinálnánk. Tehát, hogy tulajdonképpen semmilyennek nem kell lenni, még jó embernek se, meg semmiyennek. Egy szalmaszálat nem kell odébb tenni, az ember puff már fel is támadt, már üdvözültünk oszt csacsogunk az Úrral, hogy na mit is rontottunk el, de úgy egyébként nem lesz semmi nehézség. Ez egy teljesen torz vallásosság. Teljesen tévút. Ha az ember megmarad annál a józanságnál, hogy nem fog föltámadni, hanem föltámasztatik, akkor ez máris jó útra terel minket. Puff, leesett. Ezt most akkor befejeztem. A, az ötödik pontba akkor nem megyek bele, hanem, hanem akkor itt lezártam ezt. Van-e valakinek hirdetnivalója? És akkor, amíg kijössz, köszönöm a figyelmeteket! (71:03)