A kételkedés hitre vezető folyamata 7. - Az életválság folyamata, s az abból kivezető út Jónás könyve alapján 1.

2003.03.18.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Megpróbálom elkezdeni, teljes együttérzéssel azok iránt, akik állnak, nem tudtak leülni. Arról beszéltünk a múlt héten, hogy mi volna az az öt pont, amiben összefoglalhatjuk azt, hogy egy mélypontunkon – krízisben vagy válsághelyzetben – hogyan tűzhetjük ki azokat a célokat, amelyeket ha elég pontosan tudunk megfogalmazni, akkor azáltal képesek vagyunk azt a picinyke kis akaraterőnket mozgósítani, és képesek vagyunk valamiképpen a hitünket elindítani abba az irányba. Ez pedig sikerélményekhez vezethet, ez megerősít bennünket és így tudnánk fölfelé jutni.



Mondom – csak ismétlésképpen – az első pont az volt, hogy a cél legyen konkrét és ne legyen általános. A második: A cél legyen mérhető, megfigyelhető! A harmadik: A cél legyen elfogadható, méltányolható vagy a saját vagy adott esetben azon emberek részére, akikkel együtt tűzzük ki ezt a célt! Negyedik pont: A cél legyen reális, vagyis megvalósítható! És erről beszéltem igen sokat múltkor, szinte az egész alkalmat erre szántam, és eljutottam oda, hogy szinte mindent kritizáltam már, ami szép és szent. Beleértve, hogy üdvözülni akarunk – ez hogyan, miként lehet a célunk, hogy a föltámadás hogyan lehet a célunk, és a többi. Nem is akarom ezt már ismételni. Egyszerűen csak kifejezni azt, hogy a reális és megvalósítható alá azok a szempontok tartoznak, hogy idő, feltétel, tárgyak, kompetencia, hozzáértés. És ugye ebből adódik, hogy igencsak érdemes átgondolnunk, hogy a föltámadást illetően mennyire vagyunk kompetensek, az üdvösséget illetően, mennyire illetve hogyan vagyunk kompetensek. Mert fontos, hogy a célunkat, ezekkel a dolgokkal kapcsolatban kitűzzük, de helyesen tűzzük ki. Mert ha túllövünk azokon a lehetőségeken, amelyek emberként elénk vannak adva –hogy szépen fejezzem ki magam– , akkor pont a legnemesebb céljaink felé haladva tudunk nagyon nagy marhaságokat csinálni.




Ehhez kapcsolódva eszembe jutott két történet, amit muszáj elmondanom. Talán az lett volna a legjobb, ha a múltkori alkalom végén mondom, de most mondom akkor itt. Ugye abból kiindulva, hogy olyasmit állítok, hogy ne legyen célod az, hogy föl akarsz támadni – merthogy úgyse megy: az Isten az, aki föltámaszt; ezért a föltámadás kapcsán a célodat másképpen fogalmazd meg, úgy, hogy azt teljesíteni is tudd. Na és akkor a két történet az úgy hangzik –az egyik egy haszid történet–, hogy a zsidó rabbi nagy szegénységben él egész családjával együtt. A felesége ezt nehezen bírja. Ez ugye egy alaphelyzet – ma is tapasztalható. És a feleség nyaggatja a férjét. Természetesen kikezdi ott, ahol az ő legkényesebb pontja van: a hiténél. Azt mondja neki: „Idefigyelj, hát te nem látod, hogy miközben te imádkozol Istenhez, és arról beszélsz, hogy ő hogy szeret bennünket, aközben én meg a gyerekeim éheznek? Ez neked smafu?” –mondja az asszony, és aztán azt kéri a férjétől, hogy „Ezért menj, szólj az istenedhez és szórj rá átkot!”. Erre a rabbi azt mondja –mégiscsak, minden szempontból rendes rabbi–: „Jól van, feleségem, úgy csinálom, ahogy te mondod, neked biztos igazad van.”. És akkor kimegy, kinyitja az ajtót, fölnéz az égre, azt mondja: „Az az én kívánságom, Isten (ezt nem így mondja, mert ezt a szót nem ejti ki), az az én kívánságom, hogy ezen a földön mindenkit borítson el a jólét!”. Így hangzik a rabbi átka. Ugye ez a hoztam is, meg nem is. Erre megnyílik az ég és szózat hallatszik onnan föntről: „Amiért megátkoztad az emberiséget, –mondja isten–, azért bezárul végérvényesen az ég számodra, nincs többé helyed a mennyben!”. Erre a rabbi égnek emeli a kezét és azt mondja: „Hála legyen neked, Istenem, ezután végre szabadon szolgálhatlak téged!” Ez az egyik történet, a kríziseken való túljutás egyik –talán legszebb– története.




A másik pedig a szavaimhoz kapcsolódik, hogy ilyen fölháborító dolgokat mondtam nektek. Ez megint csak egy zsidó történet. Azt kérdi a tanítvány a mestertől: „Mondd mester, ha majd eljön a messiás, akkor igazhitű lesz vagy eretnek?”. Ezt ő kicsit viccesen kérdezi, azt gondolja, hogy egyértelmű a válasz. A rabbi nem is sokat késlekedik, azt mondja: „Természetesen eretnek lesz. Azért, mert ha eretnek lesz, akkor az igazak őt így is fölismerik, az eretnekek pedig el fogják őt fogadni. Ha azonban igazhitű volna, az eretnekek nem vennék észre.”.




Az ötös pont. A cél tartalmazzon időbeli határokat! Ez talán a legkézzelfoghatóbb mind közül. Itt a két végletet szeretném nektek hangsúlyozni. Az egyik, hogy vannak olyan élethelyzetek mikor érdemes olyan célt kitűzni, ami a következő pillanatban meg is valósul. Ez igen meg tudja az embert erősíteni. Például szoktam olyan célokat tűzni magam elé bizonyos találkozások kapcsán, hogy az a célom, hogy a következő pillanatban ne robbanjak föl. És eddig ezt mindig sikerült elérnem. Ez aztán némi önbizalmat kölcsönöz nekem, erővel tölt fel, és a következő célom az, hogy mondjuk három percen belül ne robbanjak föl. És ha ez is sikerül, egész normális ember lesz belőlem. Most ez lehet, hogy marhaságnak tűnik, de nem lehet állandóan a nagy célok árnyékában élni. Az egyszerűen elviselhetetlen. Ha nem csinálunk némi ütemezést az életünkben, hogy most elég, ha a mai napot túlélem. Ha élek este, mikor lefekszem, ez bőven elég! Én kifejezetten gyakran, gyakran tűzöm ki ezt a célt, főleg, mikor reggel fölébredek és megnézem a naptáramat. Akkor ilyen minimális, de abban a pillanatban nem kispiskóta célokat tűzök ki: hogy ezt a napot túl szeretném élni. És amikor vége van a napnak, hatalmas sikerélménnyel fekszem le, nem pedig azzal, hogy „Istenem, milyen hullafáradt vagyok, nyomorult, szerencsétlen, holnap is ez lesz!”. Ez nem annyira életvidám perspektíva. Úgyhogy minél fáradtabb vagyok, annál örömtelibben fekszem le, mert ezt tűzöm ki. Ja, tudjátok: az indián bölcs okosságát ismeritek? Mikor kérdezik a bölcs indiánt, hogy „Te, mondd: hogy lehet az, hogy te olyan harmonikusan élsz? Hogy olyan kiegyensúlyozott vagy, hogy akármi nehézség van az életedben, mintha neked meg se kottyanna?”. S erre ő azt mondja: „Ja, hát tudod, az úgy van, hogy a legtöbb ember –itt körülöttünk is az én indián testvéreim– reggel fölnéznek az égre, s azt mondják: Uram, essen ma az eső! Hát aztán vagy esik, vagy nem! De vannak más indiánok, azok fölnéznek az égre, ugyanaznap reggel és azt mondják: Uram, de szeretnék gyönyörű napsütést! Aztán vagy süt a nap, vagy nem! Én ezt nem így csinálom. Reggel fölkelek, fölnézek az égre. Ha látom, hogy gyönyörűen süt a nap, azt mondom: Uram, süssön ma a nap! És süt! Ha esik az eső, azt kérem az Úrtól: Essen még egy kicsit! És esik! Nekem minden kívánságom teljesülni szokott. Ez tehát: időbeli határok.




A másik végletet is szeretném hangsúlyozni: azt pedig, hogy nem árt azért, hogyha vannak olyan céljaink, amelyek túlmutatnak az életünkön, legalábbis, ami a földi részét illeti. Azért, mert hogyha nagyon-nagyon nehéz pillanatokban vagyunk, akkor nagy segítséget jelenthet egy-két olyan cél, amelyeket úgy tűztünk ki, hogy ha a fene fenét eszik is, és ha én bele döglök is, azért akkor is érdemes élni. Ez egy kulcsmomentuma az éltünknek: hogy föl tudsz-e mutatni egy olyan célt, amiért érdemes megdögleni. Ha nincs ilyen célod, akkor te nagyon veszélyeztetett vagy. Akkor lesznek olyan pillanatok, amikor nem fogsz valamibe beledögleni. Pedig pont az kellene ahhoz, hogy az életed továbbmenjen. Mert amikor valaki megpróbálja azt megúszni, egy helyzetet úgy megoldani, hogy ne kelljen beledögleni. Szóval, hogyha ezeket a helyzeteket, amikor nagyon elbizonytalanodunk, és úgy tűnik, hogy most vagy beledöglök, vagy valahogy lavírozok és túlélem; hogyha ezeket rendre úgy oldjuk meg, hogy inkább lavírozok és túlélem, ez –bár túléltem– utána még nagyobb bizonytalansághoz vezet. Mert túléltem, leülök, megvagyok, és kihúzhatok egy értéket, amit többé nem érdemes követni. Mondjam konkrétabban? Hogyha én azt mondom, hogy a hűség nagy érték, és van egy pillanat, amikor megrendül a bizalmam ebben az értékben, és úgy tűnik: nem éri meg. Mert ha hűséges vagyok, abba bele fogok dögleni. Ebben a pillanatban, ha úgy döntesz, hogy „inkább élnék egy kicsit, tudjátok: pénzt vagy életet, hát inkább élnék és a pénzt is kérem.”, szóval ebben a helyzetben, ha úgy döntök: „Á, hagyjuk ezt a hűséget, hát végül is, ha nem vagyok hűséges, akkor még mindig megmarad az élet.”. És akkor túl vagy hűtlenségeden, és akkor a hűséget, mint értéket ki lehet így húzni. Az többé téged meg nem tart! Ez az érték nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy egy nagyon kritikus pillanatban téged tovább segítsen. És úgy tűnik, hogy nagyon sok ember, miután nem tűz ki olyan célokat, amelyek túlmutatnak az életén –a földi világát illetően– ezért mindig az életet választja és közben az összes érték elfogy az életéből. Végül semmi nem marad. Azért nem marad semmi, mert nincsen egyetlen olyan érték vagy cél, amiért hajlandó lenne meghalni. A szónak inkább átvitt értelmében. Mert ezeknek az értékeknek az érték-jellegét, a célnak a hitelességét az bizonyítja végső soron, hogy a legnagyobb sötétségben is hajlandó vagyok a szerint élni és beledögleni. Nem nagyon látom más útját a megerősödésnek, mint hogy folyamatosan megdöglök. Ez a megerősödésnek a királyi útja: hogy vállalom azt, hogy bizonyos dolgokba belehalok. Ha ezt nem vállalom, akkor csak a bizonytalanságom fog erősödni. És hogyha itt elvesztek olyan értékeket szép lassan, amire úgy tűnt, hogy építhetem az életem, nem marad semmi! Már csak élek, de nem tudom, hogy minek. Tulajdonképpen az életünket fölfoghatjuk úgy, hogy állandóan azt keressük, mi volna az a kincs, amiért érdemes megdögleni, ami kiállja ezt a próbát. De nem tudjuk meg, csak akkor, ha meghaltunk érte. Utólag igazolódik. Keresztelőkön szoktam erről beszélni. Nagyon szívesen hallgatnak engem, mikor a halálról és egyéb szimpatikus témákról beszélek. Nagyon. Ezért járnak hozzám annyian keresztelőre. Egyetlen konkrét dolog csak, hogy lemásszak erről a „nagyon komolyan beszélek”- valamiről. Mondjuk, ha azt akarom, hogy: szeretném (ez a célom), hogy elmélyüljön az imaéletem. Ez egy általános „nesze semmi, fogd meg jól”. Ezt ütemezhetném úgy, hogy három mise. Egy hét alatt, nem egy évre elosztva. Egy hét alatt háromszor, ebbe ne essen bele vasárnap, mert akkor muszáj úgy is.




Na, most ezzel elmondtam a cél kitűzésének az öt pontját. És most megint egy-két általános mondatot szeretnék szólni, hogy hogy látom azt: miért éleződött ki a mi életünkben az az élettapasztalat, hogy állandóan válságban vagyunk. Mint az én kedves papnövendék-barátom, akit emlegettem nektek sokszor, akinek a jellemzésében ez szerepelt: „Természetes állapota a válság.”. Aztán fölszentelték pappá. Jól tették egyébként, nagyon jó pap, mert nem kerülte ki ezeket a válságokat, hanem beléjük döglött, És nagyon jól tette, hogy ezt a papság előtt gyakorolta főleg, most tud dolgozni. Ugye nagyon sok papnövendék a papnövendék-élete alatt próbálja ezeket elkerülni, hogy ha sikerül nem nagyon válságba sodródnia az öt-hat év alatt, akkor majd tud életerővel dolgozni odakint. Aztán pont fordítva történik: még leginkább az élete a papnevelő-intézetben ment, s amikor kikerül, akkor döglik meg. Azt mondja tehát, hogy ez az életválság kiéleződése. Ilyen egyszerű dolgokat fogok mondani, közhelyszerűeket, de látom a hasznát mégis, ha ezeket összefoglalom.




Hogy amikor egy egységes világ áll az egyes ember rendelkezésére. Egységes világ abból a szempontból, hogy a vallás, a hit, ezek a tapasztalatok tökéletesen összefüggésben vannak a társadalom egészével, az államhatalom által kívánt értékekkel. Vagyis azt a sok ezer évet emlegetem, ami nagyjából a középkor körül kezdett totálisan megrendülni. Amikor ezek nagyjából egy egészben vannak, akkor ez azt jelenti, hogy az egyénnek nagyon kevés a személyes szabadsága. Mindent meghatároz a hit, a vallás, a társadalom, a jog, az állam és ezek teljesen egyben vannak. Ennek nagyon nagy előnye az, hogy az egyes ember, amikor belekerül a válságos helyzeteibe –ezek a klasszikus életválságok is lehetnek, mint születés, halál, betegség, elválás és a többi–, akkor egy olyan egész áll az ő rendelkezésére (akárhova néz, akárhova nyúl), amelyek életstratégiákat jelentek számára. Amikor ez és ez az élethelyzet van, cselekedj így és így. Ezt kell tenned, azt kell tenned, ilyenkor ez a helyes és az a normális, ez a természetes és ez a jó, ez az egészséges. Egy ilyen világban az a közeg, amiben vagyunk, az embert a válságos pillanataiban tartja és megerősíti. És az ember ebből a szempontból viszonylag nehézségek nélkül át tud menni ezeken a válságos helyzeteken. Természetesen viszonylag nehézségek nélkül. Ennek az ára a szabadság föladása. De ez nagyon sokáig nem is kérdés, mint ahogy például a japán nyelvben ilyen szó, hogy „személyiség” nincs is! Ilyen szót nem termeltek ki magukból, mert nem érték. Nincs, nem számít, a köz számít. Az egység számít, aminek az egyes ember része. És akkor elindul mondjuk ötszáz évvel ezelőtt, vagy megerősödik, vagy kibukik az a tendencia, hogy az egyes ember kéri a saját szabadságát. Szeretné ő eldönteni, hogy neki mi érték és mi nem. És ez azt jelenti, hogy megrendül –ahogy a szociológusok mondják– a hihetőségi horizont. Na, tessék! Nem is tudtátok, hogy ez már ötszáz éve megrendült, ugye? És így éltek ilyen tudatlanul…




Tehát megrendül a hihetőségi horizont, amiben egy adott válságos pillanatban tudom azt, hogy mibe kapaszkodjak, hogy miben higgyek, hogy mi érték még ebben a nehéz pillanatban is. Eltűnik a háttér, nincs senki és semmi, ami szavatolja azt, hogy ezért érdemes megdögleni. Ez szép lassan köddé foszlik. Az emberi személyiség értéke megnő, és én szabadon dönthetek, szabadon választhatok. És itt jön egy nagyon furcsa kényszer: szabadon kell választanom! Muszáj a szabadsággal élnem. És ezt tulajdonképpen nevezhetjük így: a szabadság kényszere. Ez az, amit iszonyatosan nehezen viselünk ma el: a szabadság kényszerét, azt, hogy nagyon sok párhuzamosan futó életlehetőség áll rendelkezésünkre. Régen –hogy ezzel a nagyon primitív kifejezéssel éljek– pontosan meghatározták nekünk azt, hogy mi adja az élet értelmét, hogy mi az élet célja, hogy miben higgyél, hogy mi a távlat. Ezt tudtuk. Ma az egyes embernek minden egyes válsághelyzetben külön-külön neki személyesen magának ki kell termelnie magából az élete értelmét: azt, hogy mi legyen a célja, hogy hogy tudja túlélni, hogy mitől lesz értelmes még így is az élete, stb., stb., hogy mi lehet a célja, hogy miben higgyen. Ez az emberre már-már elviselhetetlen terhet ró. Sőt, mondhatom nyugodtan azt: elviselhetetlen terhet ró azért, mert az egyes ember, ha körbenézünk, nem nőtt föl ehhez a feladathoz. Nincsenek meg az erre való képességeink, nincsenek meg. A legtöbb ember erre nem alkalmas. Ezért történik az meg, hogy rohanunk mindenhova, ahol fölkínálnak nekünk egy ilyen kis mini-hihetőségi horizontot, ahol elhitetik velünk, hogy: „Hidd el, ha nagyobb kocsit veszel, jól jársz!”. És ott állunk a mi személyes krízisünkben, az autószalonban: „Istenem, melyiket vegyem?”. Mert egy év alatt sikerült eldönteni, hogy inkább japánt veszel és nem németet, de ehhez az Internetet elolvastad töviről-hegyire. Mindent. Száznyolcvanhétmillió kis izét kikerestél, már odáig eljutottál, hogy bent vagy a japán autószalonban, mert becsuktad a szemedet és azt mondtad, hogy (elfúló hangon, nevetve) „Nissan”, de tulajdonképpen ez már merő hit, fogalmad sincs, hogy miért nem Toyota. Fogalmad sincs, de mindegy, ott állsz, és akkor: „Háromajtós? Ötajtós? Klasszikus lépcsőshátú?”. Teljesen ki vagy purcanva. És akkor ott áll előtted valaki, aki fölvázolja a hihetőségi horizontot: „Hát, Uram…”. És akkor te megnyugszol. „Hát persze, mindig is a lépcsőshátút, a klasszikus modellt! Hát mindig is ezt akartam, hát persze!” Fizeted a nagy pénzeket és…




Szinte mindenünket odaadjuk, hogy jöjjön valaki és mondja meg, hogy akkor most miben lehet hinni! De persze ez a horizont nagyon szűk ám! Mert ezt meg a mai világ meghatározza. Piac, cuccok, meg ilyenek. Tehát ezen belül válogassál! És ebből a szempontból éljük át a manipulációt. El akartam ezt nektek mondani néhány mondatban, mert jól el tudjuk helyezni magunkat a saját szerencsétlenségünkkel meg tehetetlenségünkkel. Ezt a horizontot –úgy tűnik– muszáj megnyitni, kitágítani, mert az a világ, amiben most vagyunk, állandóan lehetetlen helyzetekbe sodor. Mert hogyha nekem az a célom, hogy kütyüket vegyek, akkor –­ahogy erről a múltkor beszéltem– ennek az ára az lesz, hogy föladom az emberi kapcsolatokat. Muszáj. Mert ha sok kütyüt akarok és új kütyüket, akkor nincs időm veled beszélgetni. Nincsen. Dehogy van időm! Akkor minden erőmet össze kell szednem, hogy ezeket megvehessem. És te ebből a szempontból nem vagy egy nagy érték. Legföljebb, –ahogy a múltkor említettem– ha a céljaim elérésére téged eszközként használhatlak. Más hasznom nincs belőled. De az a következő következménnyel jár: eltűnnek azok az emberek, akik engem meg tudnak erősíteni a válságban. Mert természetesen ők is csak úgy tekintenek rám, hogy hajlandó vagyok-e az ő anyagi céljaik eléréséhez rendelkezésre bocsátani magam. Ezért úgy fest, hogy az egyes ember bizonytalan. Segítség lehetne a család, ami egy elég jó horizontot tud az embernek festeni. De család sincs már – az is megrendült. Na, jó, akkor legyenek kisközösségek! De az sincs. Azok is megszűnnek vagy azok is nagyon ingatagok vagy ilyen végtelenül szűk körre specializálódott kis közösségek vannak. Mondjuk Toyota Supra-barátok köre. Jó, hát ez nagyon szimpatikus, csak mondjuk nem biztos, hogy az életem értelmét ott megtalálom. Nagyobb közösség meg lehetne, ugye, esetleg az állam vagy a nemzet. Vagy a haza. De ez is recseg-ropog. Akkor globalizálódunk. És mire eljutunk a nagy egészig, ott már semmit nem látunk, ami bennünket megerősíthetne. És beledöglünk a szabadságunkba. A szabadság kényszere agyonsújt minket.




Ennyit erről a nagyobb ívről, és most egy érdekes dolgot szeretnék. Szeretném nyolc pontban elmondani azt, hogy az életválság, amikor egy ilyen válságos helyzetben vagyunk, az hogyan folyik le, és hogyan tudunk abból kikerülni. De most nem azokat a szempontokat fogom mondani, ahogyan eddig erről beszéltem, hanem egy klinikailag és tapasztalatilag és empirikusan és mindenhogyan igazolt rendszert szeretnék nektek megmutatni. Ezen gyorsan át fogunk menni, de érdemes ezt hallanotok, mert ezek a pontok nagyon komolyan rendbe szedve, jól leírják ezt a folyamatot.




Az első, ami nagyon lényeges: az ember számára nem csak a negatív történések jelenthetnek válságot, hanem a pozitívak is. Ugye ahogyan eddig arról beszéltünk, hogy maga a válság –amit általában negatívnak tekintünk– az éppen a szabadság korlátozása miatt segíthet nekünk célokat kitűzni és értékeket felfedezni. Most ehhez kapcsolódva mondhatjuk azt, hogy nem csak a negatív helyzetek jelenthetnek válságot (mondjuk a házastárs halála, a szüleink halála, a munkahely elvesztése), hanem a pozitív élethelyzetek is. Ezek is az embert válságba sodorják, azért, mert megrendülnek azok a már kialakított technikáink, ahogyan az életet élni tudjuk. Mondok néhány példát erre, csak azért, mert ezt nem szoktuk így kiélezni.




Összeállítottak egy 43 pontból álló listát, amely az élet legválságosabb helyzeteit tükrözi. A házastárs halála vezet, az kapta itt a 100 pontot, az összes többi ahhoz igazodik. Az első tizenötben öt pozitív történés szerepel, amelyek a ma emberét ugyanúgy válságba sodorják vagy sodorhatják. Nagy esély van arra, hogy válságként éljük át. A hetedik helyen az esküvő áll: komoly krízistényező, 50 pont. A kilencedik helyen egy nagyon érdekes jelenség, a házastársak veszekedés utáni kibékülése. Meg is mondom, hogy miért: mert már úgy megszoktuk, hogy utáljuk egymást. És most képzeljétek el, a házaspár kibékül, és ott ülnek egy-egy fotelben, ki vannak békülve, és most mit kell csinálni? Úgy megszoktuk, hogy az időnk 80 százalékát azzal töltjük, hogy miért rohadék a másik. És erre tessék, most minden jól van. Ez aztán a krízis, mégpedig kilencedik helyen! A tizedik helyen a várva-várt nyugdíj áll. Mikor végre szabad lehetsz… Jó kis krízis! A tizenkettedik, amikor áldott állapotba kerülnek a hölgyek. A tizennegyedik pedig: amikor megszülik a babát. Csak mondom, hogy látszólag milyen sokkal nehezebbnek tűnő helyzeteket előznek meg ezek a pozitív helyzetek: 17. helyre került a közeli barát halála; 23. helyen az, amikor a fiú vagy a lány elhagyja a családi otthont; 30. helyen van csak a nehézség a főnökkel; 43. helyre kerültek a kisebb törvénysértések. Úgy tűnik, ez nekünk smafu: egy kis jogszabálytiprás – mi az nekünk az esküvőhöz képest! Ez csak úgy látlelet, hogy ne gondoljuk csak azt, hogy az úgymond negatív dolgokról van csak szó.




Gyerekek beszélgetnek – ez egy klasszikus hatéves-krízishelyzet, amikor valaki számára addig megnyugtatónak tűnő megoldási lehetőségek bizonytalanná válnak, s a hihetőségi horizont kitágul. A helyzet egy öt- és hatéves gyerek beszélgetése, ténylegesen, néhány nappal azelőtt. A hatéves gyerek ugyanis első osztályos lévén hittanórára jár, ahol az ő drága szeretett hitoktatója többé-kevésbé az első alkalmak egyikén elmondja neki, hogy: „Tudod ám, a világot az Isten teremtette.”. Jó, hát a gyerek ezt hazaviszi hatéves fejjel, tudja, hogy kitágult az élet, van benne Isten. A világot az Isten teremtette. Találkozik az ötéves tesókájával. Azt mondja neki: „Te, tesó! Tudtad te, hogy a világot Isten teremtette?”. Ugye megy büszkén haza, hogy valamit tud, amit a kistesó nem. Kistesó elborzad. Eddig ez nem volt bent a rendszerben. „Micsoda?” Mire a nagyobb kihúzza magát – bejött a dolog, ugye. „Igen, a Panka néni mondta: a világot a Jóisten teremtette!”. És ugye, az öt éves gyerek krízisben van, komoly válság, itt valami megrendült. Eddig helyén voltak a dolgok, de most aztán… Erre földerült az arca, a következőt mondja: „Te, lehet, hogy a világot Isten teremtette, de a többi dolgot nem.”. Ez az első lépése, hogy valahogy új módon értelmezze ezt a helyzetet. Na, most: úgy fogom ezt csinálni, hogy egy olyan dolog kapcsán –egy olyan történés kapcsán– fogom ezt a nyolc pontot elmondani, ami látszólag adott esetben nagyon sokatok számára az egyik talán legfontosabb, legizgalmasabb, legnagyszerűbb dolog. Ez pedig az, hogy az Isten szól hozzád és megmondja, hogy mit kéne csinálni. Ez aztán a nagy krízis! Látszólag, ugye, főleg, ha hívő emberek vagyunk gondolhatnánk azt, hogy ennél jobbat el sem tudunk képzelni, mikor az Isten kopogtat nálunk és azt mondja, hogy „Hahó, én vagyok! Tudod, mit? Holnap csináld ezt!”. Ez látszólag egy nagyon tuti helyzet. Vannak, akik évtizedeken keresztül azért imádkoznak, hogy „Uram, mutasd meg magad! Mondd, hogy mit kell csinálnom!”. És ezt a nyolc pontot most abból a szempontból fogjuk megnézni, hogy mi történne velünk akkor –Jónás próféta útján járva–, ha ezt valóban egyszer megkapnánk. Egy dolog eszembe jut még, mielőtt belekezdenék: egy nagyon kedves ismerősöm mondta azt, hogy egyszer egy nagyon elmélyült imádságban volt, és akkor –azt mondja– annyira hihetővé vált számára, hogy abban az imádságban Isten fog hozzá szólni, hogy azon nyomban megrettent. Azt mondta, hogy „Te jó ég! Ha most az Isten tényleg szólna hozzám –amiért imádkozom ötvennyolc éve–, abba én biztos beledöglenék.”. És ebben a pillanatban elkezdett alkudozni Istennel: „Jó, uram, jó, látom, már mindjárt szólsz nekem. Na, csak óvatosan!”. Ténylegesen ő maga mesélte el. „Tudod, mit? Nehogy a saját hangodon szóljál! Szólj nekem a lelkiatyám hangján! Azt úgy szeretem, azt el bírnám viselni.”. Akkor néhány másodperc és hallja a lelkiatyja hangján azt, ahogyan szól hozzá az Isten. És egy ilyen találkozásban vannak. El is mondom, hogy mit mondott neki az Isten, nem csoda, hogy félt tőle! Azt mondja neki Isten, csak úgy, ukk-mukk-fukk: „Tudod, mi a baj veled? Hogy te hazudsz magadnak, a környezetednek meg nekem is.”. Pont. Na, nem csodálom, hogy ezt a lelkiatyja hangján akarta hallani… Nem egy ilyen mennydörgő szózatot kívánt. Tulajdonképpen a lelkünk is így működik, mert ezért jönnek hozzánk az angyalok meg a szentek meg az egyebek álmunkban. A legdurvább, amikor Jézus jön. Az még valamennyire elviselhető, de a Teremtő Istennel való találkozás, azért azzal csínján bánjunk! Jézus, de amikor jó kedve van. Úgy jöjjön el. Ne a templomi csetepaté után, akkor inkább ne! Úgy, amikor úgy kipihent meg jóllakott, akkor kérnénk, hogy szóljon hozzánk. Erről szeretnék beszélni Jónás próféta kapcsán.




Jónás prófétának a könyve a legrövidebb könyv az egész Szentírásban, vagy az ószövetségiben. Az ószövetségiben, természetesen, mert az újszövetségiben van rövidebb. Az ószövetségiben nincs két oldal sem, úgyhogy el fogom olvasni, de csak részletenként, amikor pont aktuális lesz. Ezeket a pontokat egyébként egy olyan kutató írta le, aki két klasszikus válsághelyzetet elemzett: az egyik a halálos betegségnek a híre, a másik pedig az értelmi fogyatékos gyerek születése. Ezekből állt az ő kutatása. Aztán összevetette más válsághelyzetekkel és így alakította ki ezt a nyolc pontot. Azt mondja: három szakaszt mondott. A három szakasz nyolc lépésre oszlik.




Az első szakasz a racionális, idegen irányítású szakasz. Amit most elmondok, tulajdonképpen minden válsághelyzetre jól használható, mindegyikre. Pozitívra, negatívra, ha szabad ezt így mondani. Halálra, gyászra, mindenre. Azt jelenti, hogy racionális és idegen irányítású, hogy az ember meghallja a hírt. „Kedves asszonyom, önnek daganata van.” Ez a hír. Vagy: Isten szól: „Menj Ninivébe, a nagy városba!”. Ez ugyanaz. Vagy a hatéves kistesó mondja az ötévesnek: „Isten teremtette a világot.”. Vagy a hölgy szól az úrhoz: „Babát várok.”. Ezek ugyanazok a helyzetek, csak kinek mi. Az első lépés a bizonytalanság. Az ember tagadja a hírt. Gondolom, vannak ennek kulturális módjai is, hogy hogyan tagadjuk azt a hírt, hogy kisbabánk lesz. „Nem lehet igaz!” No, de hát, ugye ebbe sok mindent el lehet rejteni, ebbe a mondatba, hogy „Nem lehet igaz!”! És akkor próbálsz mosolyogni: „Jaj, tényleg?”. Az első a bizonytalanság: „Nem hiszem el!”. Lehet, hogy most is itt van az a nagyon kedves orvos ismerősöm, aki éppen a múlt héten mondott el nekem egy történetet, hogy hogy is van az. Meglepődött ezen. Elvitték valamilyen vizsgálatra azt a valakit, akit ő utalt be, és hozta a leleteket és kiderült, hogy nagyon komoly rákos daganat. Amire egyáltalán nem számítottak akkor, amikor őt elküldték vizsgálatra, mert más miatt küldték el. És akkor ez az illető ott van szemben az orvossal és az orvos próbálja valahogy normálisan, megfelelő módon elmondani, hogy miről van szó. És mondja néhány szóval, hogy „Itt egy sejtburjánzásról van szó. Föltehetően műteni kellene, de most még nem látni, hogy műthető-e.”. Szóval, valahogy próbálja megmondani. Erre a kliensnek a következő a reakciója: „Nahát, ez remek, akkor ez azt jelenti, hogy nem kell béltükrözésre mennem!”. Ez a hárításnak, a tagadásnak egy nagyon sajátos formája, mikor a tudatomig a racionalitás szintjén eljut a hír. „Rákos vagyok. Meg fogok halni. Gyerekem lesz. El foglak hagyni. Megcsaltalak. Legyél hívő!” Mindegy, valami ilyesmi. Az első, hogy ezt fölfogom és megpróbálom tagadni. Ilyenkor ösztönösen szoktunk visszakérdezni, hogy „Biztos? Ez már biztos?”. Akkor is, ha gyereket várunk, akkor is hogyha az Isten szól hozzánk, hogy „Nem akarsz pap lenni?”. Hát én is ezt csináltam az Úrral, nehogy azt gondoljátok, hogy az csak úgy ment nekem! Dehogy ment, dehogy! Tojásokon lépkedtem, hogy „Biztos, hogy rólam van szó? Nincs még itt valaki más? Én? Most mi beszélgetünk, ez tuti?”. Ezt éli meg az ember.




A második a bizonyosság. Még ez is a racionalitás szintjén történik, mikor az ember azt mondja: „Na, most már biztos. Elmentem egy másik orvoshoz, az is ugyanazt mondta.”. Két hét múlva kiderült, hogy biztos, hogy így van. Ahogy alkudozok az Istennel, kiderül, hogy tényleg csak én vagyok itt, és nekem szól. De ez a bizonyosság még mindig csak racionális bizonyosság. Ezzel párhuzamosan érzelmileg hárítom. Ez a kettő együtt megy. Tehát azt mondom: „Aha, így van.”, és közben azokat az érzéseket, amiket ez a hír valóban kelt bennem, azokat nem merem megélni, mert azok túl erősek, túl hevesek. Nem tudok velük mit kezdeni. Tehát, ha meghallom, hogy súlyos beteg vagyok, nincs kedvem összeesni, kiborulni, kifakadni, zokogni, dühöngeni. Úgy érzem, hogy ezt nem bírnám el. Érzelmileg hárítom. A környezetem viszont azt látja rajtam, hogy „Milyen keményen fogadta a hírt! Fantasztikus.”. Visszakérdezett, hogy „Biztos, hogy én? Nem cserélték el? –Nem. –Értem.”. Ez nagyon pontos kifejezése a helyzetnek: értem, és semmit nem tudok vele kezdeni. Érzelmileg semmit. Itt szokott egy nagyon fontos jelenség bekövetkezni, hogy a környezet általában megerősít engem abban, hogy én ezt racionálisan lássam be, és érzelmileg ne akadjak ki. A környezetünk általában ezzel a kettős elvárással fordul felénk. Akkor is, ha gyász, akkor is, ha meghívástörténet, akkor is, ha kisbabánk születik és akkor is, ha akármi más. „Elmondom, de ki ne borulj! Ki ne akadj! Óvatosan mondom, nehogy széttörd a szoba-berendezést! ” Ugye, ez megtörténik. Serdülőknél megtörténik ám, mert ők nem úgy csinálják, mint mi. Ugye, épp ott a legkisebb a kontroll, meg a gyerekeknél – illetve az egy sajátos dolog. Mondok egy klasszikus történetet, néhány napja hallottam. Az egyik osztályban –azt hiszem, tizedikesek– valami miatt kirúgták az egyiküket. És akkor meghallják a hírt, hogy az ő szeretett osztálytársukat kirúgták –ugye szünetben jön a hír–, bemennek az osztályterembe, és –ahogy a fiatalember fogalmazott­– „egy kicsit leamortizáltuk a termet”. Ez az, amikor valaki meghallja a hírt, először „Na, ne már! Ne hülyüljél már!” és akkor kiderül, hogy nem hülyül már, hanem tényleg úgy van. Érzelmi reakció a racionális belátás után. De mi nem szoktuk ezt így csinálni, mi kultúremberek vagyunk. Ezért az érzés és az érzelem, az indulat és minden belénkszakad. És a környezetünk ezt megerősíti: „Milyen nagyszerűen csinálod! De jó! De jó, hogy te csak örülsz!”. Házasságkötés kapcsán (ugye nyolcadik helyezett, nem rossz): ott az én papi működésem adott esetben nagyon is határozottan arra irányul, hogy előjöhessenek a jegyes-találkozások kapcsán azok az indulatok, amelyek kísérik ezt a nagyon boldogító történést. Hogy legalább az én óvó-védő jelenlétemben egy kicsit szidhassák egymást. Vagy mondhassák azt –most nagyon óvatosan mondom ezt–, hogy „Te, figyu! Ha te házisárkány leszel, akkor izé-bizé!”. Ilyen óvatosan csak, hogy ki lehessen mondani, hogy azért van bennem némi félelem. Tudjátok, a nők elsárkányosodása… Ez egy nagyon fontos alapmű. A férfiak esetén, mi lenne, Csilla ennek a párja? Azt hiszem, nincs párja… Na, jó. Márti beígért egy rúgdosást, joggal. Egy másik ugyanilyet: jön egy fiatalember néhány nappal az esküvő előtt. Akkor azt mondja, hogy tulajdonképpen ő azért szégyelli magát nagyon-nagyon-nagyon, mert ő néhány nappal ezelőttig önfeledten örült ennek az egésznek. De most így két-három nappal az esküvő előtt, hát eléggé ki van purcanva. Itt jön ez a tipikus kérdés, hogy itt most nincs-e valami baj. Nincs-e vele valami baj, ez nem ciki-e? Szabad-e megházasodni? Persze, hogy szabad, csak ez az a pillanat, amikor belőle elő tudtak jönni –adott esetben egy adagban– azok a félelmek vagy szorongások, harag meg egy csomó minden, ami benne volt. Ilyen lehet például az, amikor kiderül, hogy valaki halálos beteg. És elkezdjük őt kísérni. És megpróbáljuk őt szeretni. Nyilvánvaló, mert az van bennünk: meg fog halni három hónapon belül – föltehetően. Vagy hat hónapon belül. Ezért benyeljük az összes indulatunkat. Majd most pont egy haldoklóval fogok ordibálni? Azért annyira bunkó nem vagyok. Igen ám, csakhogy az sok-sok minden, amit lenyeltünk, az itt bentreked. És amikor az illető meghal, nem tudunk vele mit csinálni, mert addig azt várta el a környezetünk, hogy haldoklóval nem kiabálunk. Hát miért ne kiabálhatnánk, ha megérdemli? A második: amikor meg meghal, akkor meg még inkább ez a kulturális kötöttség: „Holtakról jót vagy semmit!”. Egy nagy fenét! Nagy fenéket! Tessék megtalálni a helyét, a módját annak, hogy kidühönghesd magad. Emlékeztek arra –bár lehet, hogy azt még a Terézvárosban mondtam–: koporsós temetés. Kint vagyunk, és már leengedték a koporsót. Ilyenkor a szertartáskönyvben a következő előírás áll piros betűvel: „Pap hantot vet a koporsóra.”. Puff. Jönnek az emberek és akkor egy ilyen klasszikusabb temetés: hantot vetnek a koporsóra. Jön valaki, fogja a hantot és úgy odavágta a koporsóhoz, hogy csak úgy koppant. Jól tette. Jól tette, mert ő ott tartott. Mondom a másik történetet, amikor –mindegy, most már elmondom– temetés, ravatalozó. Nem az, amit a múltkor mondtam, az a pikáns. Ez nem annyira pikáns. Búcsúbeszéd, hát a pap nyilván ahelyett, hogy a föltámadásról beszélne –az egy tuti üzlet, azzal nem nagyon lehet törököt fogni, de nem–, ő elkezdte dicsérni az elhunytat. Hát ez legalábbis kétértékű, -érvényű, mert vagy igaz vagy nem. De hát ő gondolta, hogy ebből nem lesz baj, inkább dicsérjem, mint szidjam, abból nem lesz baj. Aztán lett. Mert mondja, hogy: így anya, úgy feleség, úgy gyönyörű szép, úgy tündöklő. Mire valaki megszólal ott a ravatalozóban, nagy gyászában: „Na, szentté ne avassa azt a kurvát!”. Pap előtt lepereg az élete, maradtam volna a kaptafánál, jobb üzlet lett volna a feltámadás, de hát… Szóval ilyen helyzetekben, válsághelyzetekben szalonképtelen indulatok jönnek. És a környezetünk így-úgy-amúgy szeretné velünk beláttatni, hogy legyünk okosak. Ugye hát, ezért vagyunk mi emberek! Okosak vagyunk, nem törünk ki, nem dühöngünk.




A második pont után olvasok. Nézzük meg ennek az első két pontnak a megvalósulását akkor, amikor valaki a várva-várt Istennel való találkozásban részesül. Az Úr szózatot intézett Jónáshoz, Amittáj fiához: „Kelj útra, menj el Ninivébe, a nagy városba! Hirdesd neki, hogy gonoszsága színem elé jutott!” Ugye, ez a hír. Reakció a következő –ez az egyik kedvencem, a következő mondat–: Jónás el is indult – Tarziszba, hogy meneküljön az Úr színe elől. Ugye, itt nem akárkiről van szó, nem a sarki fűszeresnek szóltak, aki ezen meglepődött, hogy „Én?”, hanem a prófétának mondják: „Idefigyelj, dolgod van!”. Elvileg ő föl volt erre készülve. Elit csapathoz tartozott, légionárius volt, tudta hogy mit kell csinálni, hogyha gyilkolni kell. Ez neki nem esett volna nehezére, de mégis: itt van, tehát: Jónás el is indult – Tarziszba, hogy meneküljön az Úr színe elől. Ugye, ez a tagadás: „Ez nem lehet!”. Aztán: Lement Jaffába, és talált is egy hajót, amely Tarziszba készült. Megfizette az útiköltséget, és beszállt, hogy elmenjen velük Tarziszba, az Úr színe elől. Ugye: „Ez nem lehet igaz. Ez nem.”. Az Úr azonban nagy szelet támasztott a tengeren. Hatalmas vihar támadt a tengeren, a hajó már-már összezúzódott. A hajósok megrémültek, és isteneikhez imádkoztak. A hajó rakományát mind a tengerbe dobálták, csak hogy könnyítsenek rajta. Ez nagyon izgalmas, mert az van benne, hogy most felfoghatjuk így is ezt a történetet, hogy a környezet nem hárít. A környezet látja, hogy miről van szó, valahogy próbál reagálni. Azt mondja: Jónás lement a hajó orrába és mélyen elaludt. Ez egy jó kis klasszikus hárítás. Ugye, abszurd, teljesen irreális, irracionális! Mindenki mentené az életét, ő meg szundikál. Azt mondja: A hajóskapitány megszólította: Most az elkövetkező mondatokat úgy is fölfoghatjuk, hogy szimbolikus történet: minden szereplő Jónásnak egy lélek-része. Ha így olvassuk, nagyon izgalmas párbeszéd lesz, mert a saját belső hangjainkat képviselik ezek a szereplők, amikor egy ilyen krízisben vagyunk. Azt mondja a kapitány; ugye ki a kapitány? Akinek még megmaradt a józan esze. Tehát az én személyiségemben az a valaki, aki próbálja az irányítást fönntartani. Aki azt mondja, hogy „Jó, jó, jó, nem lesz ebből nagy baj, csak menjünk előre, majd lesz valami – ez a kapitány. Azt mondja: „Miért alszol? Kelj föl, és imádkozz istenhez. Talán megemlékezik rólunk, és nem kell elvesznünk.” Ugye: elvesznünk. Az ember azt éli át ebben a kritikus helyzetben, hogy „Nem tudok mit csinálni, el fogok veszni!”. Majd így szóltak egymáshoz: „Vessünk sorsot, hogy megtudjuk, ki miatt ért bennünket ez a veszedelem!”. Sorsot vetettek, és a sors Jónásra esett. Persze, ki másra? Tehát, ez az a klasszikus dolog, mikor az ember azt mondja: „Nem én! Talán nem én. Elcserélték a leleteket. Talán nem nekem kell Ninivébe menni, hanem annak a másiknak, csak úgy hallottam, hogy Jónás. De biztos nem ezt mondta, hanem Joélt, csak biztos akkor is aludtam. Talán másvalakinek a sorsa ez, nem pedig az enyém.”. Jó, így folytatódik: Erre megkérdezték tőle: „Kérünk, mondd el nekünk, miért tört ránk ez a szerencsétlenség! Mi a foglalkozásod, honnan jöttél? Hol a hazád? Melyik néphez tartozol?”. Így felelt: „Héber vagyok. Az Urat, az egek istenét tisztelem, aki a tengert és a földet teremtette.”. Ugye, de nem az összes többit, beleértve engemet… Nagy félelem fogta el az embereket. Ugye, ezek az egzisztenciális kérdések. Megrendül az ürge, azt sem tudja, mit csináljon. Nem a hajón lévő emberek kérdezik ezt tőled, te magadnak teszed fel pontosan ugyanezeket a kérdéseket. „Hát, ki is vagyok én? Hát honnan jövök én? És hova megyek? És miért vagyok most itt ezen a hajón? És ki is az én istenem? Egyáltalán van nekem istenem? Az a Teremtő Isten, vagy ki az, aki az én istenem? Ezeket én teszem föl magamnak.




Na most, akkor jöjjön a harmadik pont! A második szakasz: érzelmi, irányítatlan szakasz. Vagyis kiderül, hogy a kapitánynak semmi esélye. Jónás történetéből ez világosan kiderül. Ameddig Jónás rajtamarad a hajón, a kapitánynak nincs esélye. Ez az, amikor az életstratégiák, az addig bevált módszerek csődöt mondanak. A hajó irányíthatatlanná válik. Ilyenkor kitörnek az érzések és az érzelmek. Eddig racionálisan beláttuk a dolgot, és hárítottuk az érzéseket. Most fordul a kocka: nem érdekel minket semmi, most aztán dühöngünk. Megjelennek irányítatlanul és irányíthatatlanná téve bennünket ezek az indulatok. Itt megint egy nagyon fontos dolog, amit említeni kell: a környezet megint csak nem abban segít minket a legtöbb esetben, hogy mi megfelelő módon átmenjünk a válságnak a lépésein és eljussunk egy jó célig és megerősödjön a hitünk, hanem –ahogy az első két pontban is pont ellene hatott, itt a harmadik pontban is– ellene hat, mert tiltakozik az indulatainkkal szemben. Mert nem illik, mert tilos, mert nem szabad. Ez a tiltakozás természetesen bennünk is bennünk van, de mi elvesztjük az eszünket. Kifakadunk, és ilyenkor történik megint egy nagyon sajátos jelenség: bűntudat. „Végre-valahára megmondtam a férjemnek, hogy ha nem hajlandó legalább kéthetente a büdös zoknijait betenni a szennyeszsákba, én valószínű, hogy tíz éven belül megőrülök. Vagy ilyen illatmérgezést kapok.” Tehát, mikor egy kérést meg mersz fogalmazni. „Nem-e lehetne-e-e-e-e, hogy…” Kirobban belőled az indulat. És akkor a másik azt mondja –ugye visszavág–: „Miért, és te?” Na, erre összezsugorodsz picivé. Az szokott ilyenkor történni, hogy az, aki az indulatát kifejezte –akár az Istennel szemben is–, ahogy Pio atya… Ez egy olyan fontos történet:




Stigmatizált szent, aki imádkozik Istenhez, és azt mondja az ő története –ez nem mese-mese mátka, a huszadik században vagyunk–, hogy nagyon sok emberért imádkozva közben tudott járni az Istennél azért, hogy emberek meggyógyuljanak. Mert tudott valamit adni. Na, most ennek a dolgába nem akarok belemenni, csak a jelenség szintjén. És akkor egyszer csak hallja ­–ugye, jön a hír–, hogy egy kedves barátja meghalt. És erre mit csinál? Nem azt mondja, hogy „Nem, ez nem lehet igaz!”, nem azt mondja, hogy „Elfogadom, de csöndben vagyok.”. Bemegy a szobájába, és a környezete hallja, hogy üvöltözik az Istennel. Üvöltözik vele, azt üvöltözte Istennek, hogy „Idefigyelj –mint hogyha a kölykével beszélne–, te ezt direkt csináltad! Direkt nem mondtad meg nekem, hogy haldoklik! Mert tudtad, hogy én kiimádkoztam volna, hogy még éljen! Te, piszok! Te ezt csináltad velem!”. Így üvöltözik kedveskén az istenével. A kérdés azonban az, hogy Pio atyának van-e bűntudata, miután kiüvöltözte magát. Az én válaszom –bár, mit tudom én– az, hogy nincs. Mert elég jóban van Istennel ahhoz, hogy megengedhesse magának, hogy üvöltözzék egy kicsit. Ha másért nem –most ezt értsétek jól– azért, mert mutathatja a kezét, az oldalát meg a lábát, amin Krisztus sebei vannak. És mondhatja azt: „Uram, mi elég jóban vagyunk egymással. Én is kaptam tőled, hát én is adok neked.”. De az nem azt jelenti, hogy bűntudat, hogy adok-kapok, hogy bosszú. Ez valami egészen más dolog. Ahogyan jó pár évvel ezelőtt beszéltünk erről, hogy egy kapcsolat elmélyülésének lényegi mozzanata, amikor merünk egymással konfrontálódni. Ez történik. Ezért nem értek egyet azokkal, akik az Ószövetségi Szentírásnak ezeket a durva dolgait szeretnék kiradírozni belőle. Dehogyis! Az Ószövetségi Szentírás egy óriási kincsesbánya. Mert benne az ember indulatai, érzései a maguk eredeti módján felfakadnak. És ez ott benne van. Hála Istennek! És ezt így olvashatjuk, hogy ez így lehetséges! Hogy az Isten nem torolja azt meg, hogy amikor te azt mondod, hogy „Uram, legszívesebben kitekerném a nyakad!”. Ezt lehet. Lehet. Más kérdés, mi van a másik oldalon. Hogy az Úrnak megengeded-e, hogy néha ő kitekerje a te nyakadat. Mert, ha megengeded, akkor kvittek vagytok. Akkor működik a dolog. Még csak egy záró gondolta itt a bűntudathoz: nemcsak én élem át a bűntudatot, miután kifakadtam, hanem a környezetem is bűntudatot él át, amiért engem leállított. És ez, amikor kialakul ez a rendszer, akkor ez megint nagyon gátolja azt, hogy a válságból hitre vezető út legyen. Mert bűntudattal nézek rád, mert megbántottalak. Te bűntudattal nézel rám, mert te vagy a bajban én meg üvöltöztem veled. Hát te vagy a haldokló, én meg azt mondtam neked, hogy „Most már azért hagyd abba! Ne sajnáltasd már magadat! Bizony te Is tehetnél már valamit!”. És akkor ilyen kölcsönös szorongásban, bűntudatban vagyunk egymással, és már nem tud nyílt beszélgetés történni. Már nem tudnak az érzések, az érzelmek, a melléállás megtörténni. Kerüljük egymást, ez történik. Kerülöm az Istent, kerülöm a másikat, végül teljesen izolálódok, és már mindenkit kerülök, hiszen olyan ciki dolgokat csináltam.




A negyedik lépés: az ember elkezd alkudozni: „Még ne!”, „Jól van, Uram, elmegyek, de nem ma, majd holnap. Most olyan csúnyán esik az eső. Majd holnap.”. Vagy azt mondom: „Jól van, Uram, meg kell halnom, de adj még két évet!”, „Jó, rendben van, rendet rakok a lakásban, majd a szülinapomon.”. Mindegy, a lényeg hogy alkudozunk a sorssal, az Istennel, az élettel, az orvossal, bárkivel. A mi kutatónk –Suchard-nak (? – 01:08:23) hívják, halálos betegekkel kapcsolatban végezte a kutatásainak a nagy részét– a következő megállapításra jutott: ezek a kliensek átlag huszonhárom orvoshoz mentek el. Huszonhárom orvos. Ez az alkudozás. Ha ez nem, akkor az, ha az nem, akkor az. Mondjuk, válságba kerül a párkapcsolat, a párkapcsolatod. És akkor –ne kelljen már, hogy az derüljön ki, hogy nekem kéne valamit másképp csinálni, ne már, az annyira munkás dolog– elmész a barátnődhöz/barátodhoz. Elmész hozzá. Ugye, milyen piszok disznó, elmondod öt órában összefoglalva, egészen röviden (zanza), milyen aljadék a te barátod. S várod, hogy ő megerősítsen téged: „Bizony, bizony. Nagy aljadék! Neked van igazad, a másiknak kéne megváltozni!”. Ha a másik azt mondja, hogy „Te, igen egy nagy aljadék, de azért egy picit-picit-picit te nem csinálhatnál valamit másképp?”. Te megsértődsz és mész a következőhöz, aki majd megért téged. Aki majd mindenben igazat ad neked. Akármi is ez, alkudozunk, hogy „Csak ne!”. A kliensek kétharmada elment zarándokútra. Zarándokút: ez is az alkudozás egy tipikus fajtája. Ez nem baj, hogyha a zarándokút az illetőt segíti ahhoz, hogy ebből a válságból jól kerüljön ki. Hogy megtalálja azokat a célokat, amelyek a halálán túl vezetnek. Menjen zarándokútra! Ugye, nagyon sokan azonban elmennek zarándokútra, és nem gyógyulnak meg! És akkor ott jön az ötödik fázis, amit most nem mondok. Ehhez a csődhöz (csődélményhez) igen gyakran anyagi csőd társul. Mert, ugye a huszonhárom orvos huszonháromszor ötezer forint. Az nem pite. Satöbbi, satöbbi. És az illető, amikor oda jutna, hogy, mondjuk, érzelmileg-lelkileg valahogy kezdene fölfelé menni, akkor anyagilag van annyira rossz helyzetben, hogy az húzza őt le. (Hű, az idő! )




Akkor most olvasom Jónást: azokat a részeket, amelyek még ide tartoznak. Tehát: agresszió, az indulatok kifakadnak, a harmadik lépés, és az alkudozás. Hogy történik ez itt meg? Azt mondja: Nagy félelem fogta el az embereket. Megkérdezték tőle: „Miért tetted ezt?”. Az emberek ugyanis megtudták, hogy az Úr színe elől menekül, mert elbeszélte nekik. Azután megkérdezték tőle: „Mit tegyünk veled, hogy a tenger lecsendesedjék?”. Ugye, nagyon fontos kérdés. Félnek, bizonytalanság: „Mit tegyünk?”. Azt felelte nekik: „Fogjatok meg, és vessetek a tengerbe! Akkor lecsendesedik a tenger. Tudom ugyanis, hogy miattam tört rátok ez a hatalmas vihar.”. A férfiak evezni próbáltak, hogy visszatérjenek a szárazföldre, de nem sikerült, mert a tenger zúgott és háborgott. Ez a mondat egy nagyon fontos szimbolikus mondat. Megpróbáltak saját erőből visszaevezni. Ugye értitek, mi van ebben a mondatban? Saját erőből meg nem történtté tenni ezt az egészet, visszanyúlni azokhoz a lehetőségekhez, amelyek még a krízis előtt rendelkezésre álltak. A dolog természetesem nem megy. Erre az úrhoz kiáltottak: „Kérünk, Urunk, ne vesszünk el e miatt az ember miatt! Ne szálljon ránk igaz ember vére! Hiszen Te vagy az Úr, aki úgy tettél, amint neked tetszett!”. Aztán megfogták Jónást, és a tengerbe vetették. A tengernek azonnal megszűnt a háborgása. Az embereket elfogta az Úrtól való félelem. Áldozatot mutattak be az Úrnak, fogadalmi ajándékokat szenteltek neki. Mi más ez, mint nem a bűntudat? Jónás gátlástalanul életveszélybe sodorja az egész hajót, majd rádöbben, mit tett, és azt mondja: „Nekem vesznem kell!”. De a hajón lévők is arra döbbennek rá, hogy „Kinyírtuk Jónást!”. Ezért az Úrhoz folyamodnak, hogy mentse őket meg! És áldozatot kell bemutatni, hogy az egyensúly helyreálljon. Vagyis odamegyek hozzád: „Jaj, ne haragudj! Olyan csúnyán szóltam hozzád! Egy barom, hülye vagyok, jaj-jaj-jaj-jaj!”. Pedig nem: lehet, hogy én voltam az egyetlen, aki megmondta azt, amit kellett volna. Az Úr odarendelt egy nagy halat, hogy nyelje el Jónást! Jónás három nap és három éjjel a hal gyomrában volt. Természetesen nagyon erősen szimbolikus dolog: be kell menni a mélyre, a sötétbe. Nincs mese. Az ember azt éli át, hogy ez a helyzet, amiben van, ez őt elnyeli. Nincs semmi esély.




Befejezem. Elmondom azt az imát –ez a vége–, amit Jónás intéz a hal gyomrában az Úrhoz. Szorongattatásomban az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott. Az alvilág gyomrából kiáltottam és ő meghallotta hangom. A mélybe vetettél, a tenger mélyére, körülvett az áradat, örvényeid és hullámaid összecsaptak fölöttem. Így szóltam: Elvetettél színed elől, bárcsak meglátnám még szent templomod! Alkudozás. A vizek torkomig hatoltak, körülvett a mélység. Hínár borítja fejemet a hegyek tövében. Leszálltam a föld alatti országba, a régmúlt idők népei közé. Ez az, amikor az ember a helyzetbe beledöglik. De te kimentetted a pusztulásból életem! Uram, én Istenem, amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra emlékeztem, és imám eljutott színed elé, szent templomodba. Akik a mihaszna bálványokat szolgálják, elfordulnak az irgalmasságtól. Én azonban a dicséret szavát mutatom be neked áldozatul. Teljesítem, amit fogadtam, mert az Úrtól jön a szabadulás. Az Úr szólt a halnak, és az kivetette Jónást a szárazra. Ez egy nagyon érdekes dolog: Jónás egyrészt elmondja a belső érzéseit –nagyon hitelesen–, másrészt azonban, amit az Istennek mond, az kamu. Betanult ima. Ebben a helyzetben ugyanis nincs személyes szó. „Mi atyánk, aki a mennyekben vagy…”, „Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes…”. Ezeket a szavakat mondja el. Ugye érzitek ennek az imának a megírt jellegét? Hát kamu az egész! Igen ám, de az van benne, hogy ő, aki bele tud kapaszkodni ezekbe a hitvallás-szerű dolgokba, ezek legalább azt a pici erőt adják neki, hogy tudatosul benne, nincs egyedül, és valahogy ki tud kerülni ebből a nagyon mélységes sötétből. Ami ennek az imának a személyes része, az az, amikor azt mondja, hogy „elnyelt engem a sötétség”. És „beledöglöttem” – ez személyes, a többi nem. Megírt, ordít róla. Itt szeretném befejezni.




Hű, elfelejtettem az ötven évig házas asszony harmadik pontját! És látjátok, a tudatalatti milyen nagy hatalom! Beprogramoztam magam, hogy jusson eszembe. Gyorsan elmondom: ha emlékeztek erre, de körülbelül húszan jöttek oda hozzám, hogy nem mondtam el a harmadik bölcsességét. A harmadik bölcsesség így hangzik, az ötven évig házas ember bölcsessége: „Rájöttem arra, hogy az ember nagyon sok mindent megkíván az életben, de nagyon kevés mindenre van szüksége.”. Ezt egy asszony mondja!




Akkor van-e valaki, aki szeretne hirdetni? (78:38)

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm
Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Megpróbálom elkezdeni, teljes együttérzéssel azok iránt, akik állnak, nem tudtak leülni. Arról beszéltünk a múlt héten, hogy mi volna az az öt pont, amiben összefoglalhatjuk azt, hogy egy mélypontunkon – krízisben vagy válsághelyzetben – hogyan tűzhetjük ki azokat a célokat, amelyeket ha elég pontosan tudunk megfogalmazni, akkor azáltal képesek vagyunk azt a picinyke kis akaraterőnket mozgósítani, és képesek vagyunk valamiképpen a hitünket elindítani abba az irányba. Ez pedig sikerélményekhez vezethet, ez megerősít bennünket és így tudnánk fölfelé jutni.



Mondom – csak ismétlésképpen – az első pont az volt, hogy a cél legyen konkrét és ne legyen általános. A második: A cél legyen mérhető, megfigyelhető! A harmadik: A cél legyen elfogadható, méltányolható vagy a saját vagy adott esetben azon emberek részére, akikkel együtt tűzzük ki ezt a célt! Negyedik pont: A cél legyen reális, vagyis megvalósítható! És erről beszéltem igen sokat múltkor, szinte az egész alkalmat erre szántam, és eljutottam oda, hogy szinte mindent kritizáltam már, ami szép és szent. Beleértve, hogy üdvözülni akarunk – ez hogyan, miként lehet a célunk, hogy a föltámadás hogyan lehet a célunk, és a többi. Nem is akarom ezt már ismételni. Egyszerűen csak kifejezni azt, hogy a reális és megvalósítható alá azok a szempontok tartoznak, hogy idő, feltétel, tárgyak, kompetencia, hozzáértés. És ugye ebből adódik, hogy igencsak érdemes átgondolnunk, hogy a föltámadást illetően mennyire vagyunk kompetensek, az üdvösséget illetően, mennyire illetve hogyan vagyunk kompetensek. Mert fontos, hogy a célunkat, ezekkel a dolgokkal kapcsolatban kitűzzük, de helyesen tűzzük ki. Mert ha túllövünk azokon a lehetőségeken, amelyek emberként elénk vannak adva –hogy szépen fejezzem ki magam– , akkor pont a legnemesebb céljaink felé haladva tudunk nagyon nagy marhaságokat csinálni.




Ehhez kapcsolódva eszembe jutott két történet, amit muszáj elmondanom. Talán az lett volna a legjobb, ha a múltkori alkalom végén mondom, de most mondom akkor itt. Ugye abból kiindulva, hogy olyasmit állítok, hogy ne legyen célod az, hogy föl akarsz támadni – merthogy úgyse megy: az Isten az, aki föltámaszt; ezért a föltámadás kapcsán a célodat másképpen fogalmazd meg, úgy, hogy azt teljesíteni is tudd. Na és akkor a két történet az úgy hangzik –az egyik egy haszid történet–, hogy a zsidó rabbi nagy szegénységben él egész családjával együtt. A felesége ezt nehezen bírja. Ez ugye egy alaphelyzet – ma is tapasztalható. És a feleség nyaggatja a férjét. Természetesen kikezdi ott, ahol az ő legkényesebb pontja van: a hiténél. Azt mondja neki: „Idefigyelj, hát te nem látod, hogy miközben te imádkozol Istenhez, és arról beszélsz, hogy ő hogy szeret bennünket, aközben én meg a gyerekeim éheznek? Ez neked smafu?” –mondja az asszony, és aztán azt kéri a férjétől, hogy „Ezért menj, szólj az istenedhez és szórj rá átkot!”. Erre a rabbi azt mondja –mégiscsak, minden szempontból rendes rabbi–: „Jól van, feleségem, úgy csinálom, ahogy te mondod, neked biztos igazad van.”. És akkor kimegy, kinyitja az ajtót, fölnéz az égre, azt mondja: „Az az én kívánságom, Isten (ezt nem így mondja, mert ezt a szót nem ejti ki), az az én kívánságom, hogy ezen a földön mindenkit borítson el a jólét!”. Így hangzik a rabbi átka. Ugye ez a hoztam is, meg nem is. Erre megnyílik az ég és szózat hallatszik onnan föntről: „Amiért megátkoztad az emberiséget, –mondja isten–, azért bezárul végérvényesen az ég számodra, nincs többé helyed a mennyben!”. Erre a rabbi égnek emeli a kezét és azt mondja: „Hála legyen neked, Istenem, ezután végre szabadon szolgálhatlak téged!” Ez az egyik történet, a kríziseken való túljutás egyik –talán legszebb– története.




A másik pedig a szavaimhoz kapcsolódik, hogy ilyen fölháborító dolgokat mondtam nektek. Ez megint csak egy zsidó történet. Azt kérdi a tanítvány a mestertől: „Mondd mester, ha majd eljön a messiás, akkor igazhitű lesz vagy eretnek?”. Ezt ő kicsit viccesen kérdezi, azt gondolja, hogy egyértelmű a válasz. A rabbi nem is sokat késlekedik, azt mondja: „Természetesen eretnek lesz. Azért, mert ha eretnek lesz, akkor az igazak őt így is fölismerik, az eretnekek pedig el fogják őt fogadni. Ha azonban igazhitű volna, az eretnekek nem vennék észre.”.




Az ötös pont. A cél tartalmazzon időbeli határokat! Ez talán a legkézzelfoghatóbb mind közül. Itt a két végletet szeretném nektek hangsúlyozni. Az egyik, hogy vannak olyan élethelyzetek mikor érdemes olyan célt kitűzni, ami a következő pillanatban meg is valósul. Ez igen meg tudja az embert erősíteni. Például szoktam olyan célokat tűzni magam elé bizonyos találkozások kapcsán, hogy az a célom, hogy a következő pillanatban ne robbanjak föl. És eddig ezt mindig sikerült elérnem. Ez aztán némi önbizalmat kölcsönöz nekem, erővel tölt fel, és a következő célom az, hogy mondjuk három percen belül ne robbanjak föl. És ha ez is sikerül, egész normális ember lesz belőlem. Most ez lehet, hogy marhaságnak tűnik, de nem lehet állandóan a nagy célok árnyékában élni. Az egyszerűen elviselhetetlen. Ha nem csinálunk némi ütemezést az életünkben, hogy most elég, ha a mai napot túlélem. Ha élek este, mikor lefekszem, ez bőven elég! Én kifejezetten gyakran, gyakran tűzöm ki ezt a célt, főleg, mikor reggel fölébredek és megnézem a naptáramat. Akkor ilyen minimális, de abban a pillanatban nem kispiskóta célokat tűzök ki: hogy ezt a napot túl szeretném élni. És amikor vége van a napnak, hatalmas sikerélménnyel fekszem le, nem pedig azzal, hogy „Istenem, milyen hullafáradt vagyok, nyomorult, szerencsétlen, holnap is ez lesz!”. Ez nem annyira életvidám perspektíva. Úgyhogy minél fáradtabb vagyok, annál örömtelibben fekszem le, mert ezt tűzöm ki. Ja, tudjátok: az indián bölcs okosságát ismeritek? Mikor kérdezik a bölcs indiánt, hogy „Te, mondd: hogy lehet az, hogy te olyan harmonikusan élsz? Hogy olyan kiegyensúlyozott vagy, hogy akármi nehézség van az életedben, mintha neked meg se kottyanna?”. S erre ő azt mondja: „Ja, hát tudod, az úgy van, hogy a legtöbb ember –itt körülöttünk is az én indián testvéreim– reggel fölnéznek az égre, s azt mondják: Uram, essen ma az eső! Hát aztán vagy esik, vagy nem! De vannak más indiánok, azok fölnéznek az égre, ugyanaznap reggel és azt mondják: Uram, de szeretnék gyönyörű napsütést! Aztán vagy süt a nap, vagy nem! Én ezt nem így csinálom. Reggel fölkelek, fölnézek az égre. Ha látom, hogy gyönyörűen süt a nap, azt mondom: Uram, süssön ma a nap! És süt! Ha esik az eső, azt kérem az Úrtól: Essen még egy kicsit! És esik! Nekem minden kívánságom teljesülni szokott. Ez tehát: időbeli határok.




A másik végletet is szeretném hangsúlyozni: azt pedig, hogy nem árt azért, hogyha vannak olyan céljaink, amelyek túlmutatnak az életünkön, legalábbis, ami a földi részét illeti. Azért, mert hogyha nagyon-nagyon nehéz pillanatokban vagyunk, akkor nagy segítséget jelenthet egy-két olyan cél, amelyeket úgy tűztünk ki, hogy ha a fene fenét eszik is, és ha én bele döglök is, azért akkor is érdemes élni. Ez egy kulcsmomentuma az éltünknek: hogy föl tudsz-e mutatni egy olyan célt, amiért érdemes megdögleni. Ha nincs ilyen célod, akkor te nagyon veszélyeztetett vagy. Akkor lesznek olyan pillanatok, amikor nem fogsz valamibe beledögleni. Pedig pont az kellene ahhoz, hogy az életed továbbmenjen. Mert amikor valaki megpróbálja azt megúszni, egy helyzetet úgy megoldani, hogy ne kelljen beledögleni. Szóval, hogyha ezeket a helyzeteket, amikor nagyon elbizonytalanodunk, és úgy tűnik, hogy most vagy beledöglök, vagy valahogy lavírozok és túlélem; hogyha ezeket rendre úgy oldjuk meg, hogy inkább lavírozok és túlélem, ez –bár túléltem– utána még nagyobb bizonytalansághoz vezet. Mert túléltem, leülök, megvagyok, és kihúzhatok egy értéket, amit többé nem érdemes követni. Mondjam konkrétabban? Hogyha én azt mondom, hogy a hűség nagy érték, és van egy pillanat, amikor megrendül a bizalmam ebben az értékben, és úgy tűnik: nem éri meg. Mert ha hűséges vagyok, abba bele fogok dögleni. Ebben a pillanatban, ha úgy döntesz, hogy „inkább élnék egy kicsit, tudjátok: pénzt vagy életet, hát inkább élnék és a pénzt is kérem.”, szóval ebben a helyzetben, ha úgy döntök: „Á, hagyjuk ezt a hűséget, hát végül is, ha nem vagyok hűséges, akkor még mindig megmarad az élet.”. És akkor túl vagy hűtlenségeden, és akkor a hűséget, mint értéket ki lehet így húzni. Az többé téged meg nem tart! Ez az érték nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy egy nagyon kritikus pillanatban téged tovább segítsen. És úgy tűnik, hogy nagyon sok ember, miután nem tűz ki olyan célokat, amelyek túlmutatnak az életén –a földi világát illetően– ezért mindig az életet választja és közben az összes érték elfogy az életéből. Végül semmi nem marad. Azért nem marad semmi, mert nincsen egyetlen olyan érték vagy cél, amiért hajlandó lenne meghalni. A szónak inkább átvitt értelmében. Mert ezeknek az értékeknek az érték-jellegét, a célnak a hitelességét az bizonyítja végső soron, hogy a legnagyobb sötétségben is hajlandó vagyok a szerint élni és beledögleni. Nem nagyon látom más útját a megerősödésnek, mint hogy folyamatosan megdöglök. Ez a megerősödésnek a királyi útja: hogy vállalom azt, hogy bizonyos dolgokba belehalok. Ha ezt nem vállalom, akkor csak a bizonytalanságom fog erősödni. És hogyha itt elvesztek olyan értékeket szép lassan, amire úgy tűnt, hogy építhetem az életem, nem marad semmi! Már csak élek, de nem tudom, hogy minek. Tulajdonképpen az életünket fölfoghatjuk úgy, hogy állandóan azt keressük, mi volna az a kincs, amiért érdemes megdögleni, ami kiállja ezt a próbát. De nem tudjuk meg, csak akkor, ha meghaltunk érte. Utólag igazolódik. Keresztelőkön szoktam erről beszélni. Nagyon szívesen hallgatnak engem, mikor a halálról és egyéb szimpatikus témákról beszélek. Nagyon. Ezért járnak hozzám annyian keresztelőre. Egyetlen konkrét dolog csak, hogy lemásszak erről a „nagyon komolyan beszélek”- valamiről. Mondjuk, ha azt akarom, hogy: szeretném (ez a célom), hogy elmélyüljön az imaéletem. Ez egy általános „nesze semmi, fogd meg jól”. Ezt ütemezhetném úgy, hogy három mise. Egy hét alatt, nem egy évre elosztva. Egy hét alatt háromszor, ebbe ne essen bele vasárnap, mert akkor muszáj úgy is.




Na, most ezzel elmondtam a cél kitűzésének az öt pontját. És most megint egy-két általános mondatot szeretnék szólni, hogy hogy látom azt: miért éleződött ki a mi életünkben az az élettapasztalat, hogy állandóan válságban vagyunk. Mint az én kedves papnövendék-barátom, akit emlegettem nektek sokszor, akinek a jellemzésében ez szerepelt: „Természetes állapota a válság.”. Aztán fölszentelték pappá. Jól tették egyébként, nagyon jó pap, mert nem kerülte ki ezeket a válságokat, hanem beléjük döglött, És nagyon jól tette, hogy ezt a papság előtt gyakorolta főleg, most tud dolgozni. Ugye nagyon sok papnövendék a papnövendék-élete alatt próbálja ezeket elkerülni, hogy ha sikerül nem nagyon válságba sodródnia az öt-hat év alatt, akkor majd tud életerővel dolgozni odakint. Aztán pont fordítva történik: még leginkább az élete a papnevelő-intézetben ment, s amikor kikerül, akkor döglik meg. Azt mondja tehát, hogy ez az életválság kiéleződése. Ilyen egyszerű dolgokat fogok mondani, közhelyszerűeket, de látom a hasznát mégis, ha ezeket összefoglalom.




Hogy amikor egy egységes világ áll az egyes ember rendelkezésére. Egységes világ abból a szempontból, hogy a vallás, a hit, ezek a tapasztalatok tökéletesen összefüggésben vannak a társadalom egészével, az államhatalom által kívánt értékekkel. Vagyis azt a sok ezer évet emlegetem, ami nagyjából a középkor körül kezdett totálisan megrendülni. Amikor ezek nagyjából egy egészben vannak, akkor ez azt jelenti, hogy az egyénnek nagyon kevés a személyes szabadsága. Mindent meghatároz a hit, a vallás, a társadalom, a jog, az állam és ezek teljesen egyben vannak. Ennek nagyon nagy előnye az, hogy az egyes ember, amikor belekerül a válságos helyzeteibe –ezek a klasszikus életválságok is lehetnek, mint születés, halál, betegség, elválás és a többi–, akkor egy olyan egész áll az ő rendelkezésére (akárhova néz, akárhova nyúl), amelyek életstratégiákat jelentek számára. Amikor ez és ez az élethelyzet van, cselekedj így és így. Ezt kell tenned, azt kell tenned, ilyenkor ez a helyes és az a normális, ez a természetes és ez a jó, ez az egészséges. Egy ilyen világban az a közeg, amiben vagyunk, az embert a válságos pillanataiban tartja és megerősíti. És az ember ebből a szempontból viszonylag nehézségek nélkül át tud menni ezeken a válságos helyzeteken. Természetesen viszonylag nehézségek nélkül. Ennek az ára a szabadság föladása. De ez nagyon sokáig nem is kérdés, mint ahogy például a japán nyelvben ilyen szó, hogy „személyiség” nincs is! Ilyen szót nem termeltek ki magukból, mert nem érték. Nincs, nem számít, a köz számít. Az egység számít, aminek az egyes ember része. És akkor elindul mondjuk ötszáz évvel ezelőtt, vagy megerősödik, vagy kibukik az a tendencia, hogy az egyes ember kéri a saját szabadságát. Szeretné ő eldönteni, hogy neki mi érték és mi nem. És ez azt jelenti, hogy megrendül –ahogy a szociológusok mondják– a hihetőségi horizont. Na, tessék! Nem is tudtátok, hogy ez már ötszáz éve megrendült, ugye? És így éltek ilyen tudatlanul…




Tehát megrendül a hihetőségi horizont, amiben egy adott válságos pillanatban tudom azt, hogy mibe kapaszkodjak, hogy miben higgyek, hogy mi érték még ebben a nehéz pillanatban is. Eltűnik a háttér, nincs senki és semmi, ami szavatolja azt, hogy ezért érdemes megdögleni. Ez szép lassan köddé foszlik. Az emberi személyiség értéke megnő, és én szabadon dönthetek, szabadon választhatok. És itt jön egy nagyon furcsa kényszer: szabadon kell választanom! Muszáj a szabadsággal élnem. És ezt tulajdonképpen nevezhetjük így: a szabadság kényszere. Ez az, amit iszonyatosan nehezen viselünk ma el: a szabadság kényszerét, azt, hogy nagyon sok párhuzamosan futó életlehetőség áll rendelkezésünkre. Régen –hogy ezzel a nagyon primitív kifejezéssel éljek– pontosan meghatározták nekünk azt, hogy mi adja az élet értelmét, hogy mi az élet célja, hogy miben higgyél, hogy mi a távlat. Ezt tudtuk. Ma az egyes embernek minden egyes válsághelyzetben külön-külön neki személyesen magának ki kell termelnie magából az élete értelmét: azt, hogy mi legyen a célja, hogy hogy tudja túlélni, hogy mitől lesz értelmes még így is az élete, stb., stb., hogy mi lehet a célja, hogy miben higgyen. Ez az emberre már-már elviselhetetlen terhet ró. Sőt, mondhatom nyugodtan azt: elviselhetetlen terhet ró azért, mert az egyes ember, ha körbenézünk, nem nőtt föl ehhez a feladathoz. Nincsenek meg az erre való képességeink, nincsenek meg. A legtöbb ember erre nem alkalmas. Ezért történik az meg, hogy rohanunk mindenhova, ahol fölkínálnak nekünk egy ilyen kis mini-hihetőségi horizontot, ahol elhitetik velünk, hogy: „Hidd el, ha nagyobb kocsit veszel, jól jársz!”. És ott állunk a mi személyes krízisünkben, az autószalonban: „Istenem, melyiket vegyem?”. Mert egy év alatt sikerült eldönteni, hogy inkább japánt veszel és nem németet, de ehhez az Internetet elolvastad töviről-hegyire. Mindent. Száznyolcvanhétmillió kis izét kikerestél, már odáig eljutottál, hogy bent vagy a japán autószalonban, mert becsuktad a szemedet és azt mondtad, hogy (elfúló hangon, nevetve) „Nissan”, de tulajdonképpen ez már merő hit, fogalmad sincs, hogy miért nem Toyota. Fogalmad sincs, de mindegy, ott állsz, és akkor: „Háromajtós? Ötajtós? Klasszikus lépcsőshátú?”. Teljesen ki vagy purcanva. És akkor ott áll előtted valaki, aki fölvázolja a hihetőségi horizontot: „Hát, Uram…”. És akkor te megnyugszol. „Hát persze, mindig is a lépcsőshátút, a klasszikus modellt! Hát mindig is ezt akartam, hát persze!” Fizeted a nagy pénzeket és…




Szinte mindenünket odaadjuk, hogy jöjjön valaki és mondja meg, hogy akkor most miben lehet hinni! De persze ez a horizont nagyon szűk ám! Mert ezt meg a mai világ meghatározza. Piac, cuccok, meg ilyenek. Tehát ezen belül válogassál! És ebből a szempontból éljük át a manipulációt. El akartam ezt nektek mondani néhány mondatban, mert jól el tudjuk helyezni magunkat a saját szerencsétlenségünkkel meg tehetetlenségünkkel. Ezt a horizontot –úgy tűnik– muszáj megnyitni, kitágítani, mert az a világ, amiben most vagyunk, állandóan lehetetlen helyzetekbe sodor. Mert hogyha nekem az a célom, hogy kütyüket vegyek, akkor –­ahogy erről a múltkor beszéltem– ennek az ára az lesz, hogy föladom az emberi kapcsolatokat. Muszáj. Mert ha sok kütyüt akarok és új kütyüket, akkor nincs időm veled beszélgetni. Nincsen. Dehogy van időm! Akkor minden erőmet össze kell szednem, hogy ezeket megvehessem. És te ebből a szempontból nem vagy egy nagy érték. Legföljebb, –ahogy a múltkor említettem– ha a céljaim elérésére téged eszközként használhatlak. Más hasznom nincs belőled. De az a következő következménnyel jár: eltűnnek azok az emberek, akik engem meg tudnak erősíteni a válságban. Mert természetesen ők is csak úgy tekintenek rám, hogy hajlandó vagyok-e az ő anyagi céljaik eléréséhez rendelkezésre bocsátani magam. Ezért úgy fest, hogy az egyes ember bizonytalan. Segítség lehetne a család, ami egy elég jó horizontot tud az embernek festeni. De család sincs már – az is megrendült. Na, jó, akkor legyenek kisközösségek! De az sincs. Azok is megszűnnek vagy azok is nagyon ingatagok vagy ilyen végtelenül szűk körre specializálódott kis közösségek vannak. Mondjuk Toyota Supra-barátok köre. Jó, hát ez nagyon szimpatikus, csak mondjuk nem biztos, hogy az életem értelmét ott megtalálom. Nagyobb közösség meg lehetne, ugye, esetleg az állam vagy a nemzet. Vagy a haza. De ez is recseg-ropog. Akkor globalizálódunk. És mire eljutunk a nagy egészig, ott már semmit nem látunk, ami bennünket megerősíthetne. És beledöglünk a szabadságunkba. A szabadság kényszere agyonsújt minket.




Ennyit erről a nagyobb ívről, és most egy érdekes dolgot szeretnék. Szeretném nyolc pontban elmondani azt, hogy az életválság, amikor egy ilyen válságos helyzetben vagyunk, az hogyan folyik le, és hogyan tudunk abból kikerülni. De most nem azokat a szempontokat fogom mondani, ahogyan eddig erről beszéltem, hanem egy klinikailag és tapasztalatilag és empirikusan és mindenhogyan igazolt rendszert szeretnék nektek megmutatni. Ezen gyorsan át fogunk menni, de érdemes ezt hallanotok, mert ezek a pontok nagyon komolyan rendbe szedve, jól leírják ezt a folyamatot.




Az első, ami nagyon lényeges: az ember számára nem csak a negatív történések jelenthetnek válságot, hanem a pozitívak is. Ugye ahogyan eddig arról beszéltünk, hogy maga a válság –amit általában negatívnak tekintünk– az éppen a szabadság korlátozása miatt segíthet nekünk célokat kitűzni és értékeket felfedezni. Most ehhez kapcsolódva mondhatjuk azt, hogy nem csak a negatív helyzetek jelenthetnek válságot (mondjuk a házastárs halála, a szüleink halála, a munkahely elvesztése), hanem a pozitív élethelyzetek is. Ezek is az embert válságba sodorják, azért, mert megrendülnek azok a már kialakított technikáink, ahogyan az életet élni tudjuk. Mondok néhány példát erre, csak azért, mert ezt nem szoktuk így kiélezni.




Összeállítottak egy 43 pontból álló listát, amely az élet legválságosabb helyzeteit tükrözi. A házastárs halála vezet, az kapta itt a 100 pontot, az összes többi ahhoz igazodik. Az első tizenötben öt pozitív történés szerepel, amelyek a ma emberét ugyanúgy válságba sodorják vagy sodorhatják. Nagy esély van arra, hogy válságként éljük át. A hetedik helyen az esküvő áll: komoly krízistényező, 50 pont. A kilencedik helyen egy nagyon érdekes jelenség, a házastársak veszekedés utáni kibékülése. Meg is mondom, hogy miért: mert már úgy megszoktuk, hogy utáljuk egymást. És most képzeljétek el, a házaspár kibékül, és ott ülnek egy-egy fotelben, ki vannak békülve, és most mit kell csinálni? Úgy megszoktuk, hogy az időnk 80 százalékát azzal töltjük, hogy miért rohadék a másik. És erre tessék, most minden jól van. Ez aztán a krízis, mégpedig kilencedik helyen! A tizedik helyen a várva-várt nyugdíj áll. Mikor végre szabad lehetsz… Jó kis krízis! A tizenkettedik, amikor áldott állapotba kerülnek a hölgyek. A tizennegyedik pedig: amikor megszülik a babát. Csak mondom, hogy látszólag milyen sokkal nehezebbnek tűnő helyzeteket előznek meg ezek a pozitív helyzetek: 17. helyre került a közeli barát halála; 23. helyen az, amikor a fiú vagy a lány elhagyja a családi otthont; 30. helyen van csak a nehézség a főnökkel; 43. helyre kerültek a kisebb törvénysértések. Úgy tűnik, ez nekünk smafu: egy kis jogszabálytiprás – mi az nekünk az esküvőhöz képest! Ez csak úgy látlelet, hogy ne gondoljuk csak azt, hogy az úgymond negatív dolgokról van csak szó.




Gyerekek beszélgetnek – ez egy klasszikus hatéves-krízishelyzet, amikor valaki számára addig megnyugtatónak tűnő megoldási lehetőségek bizonytalanná válnak, s a hihetőségi horizont kitágul. A helyzet egy öt- és hatéves gyerek beszélgetése, ténylegesen, néhány nappal azelőtt. A hatéves gyerek ugyanis első osztályos lévén hittanórára jár, ahol az ő drága szeretett hitoktatója többé-kevésbé az első alkalmak egyikén elmondja neki, hogy: „Tudod ám, a világot az Isten teremtette.”. Jó, hát a gyerek ezt hazaviszi hatéves fejjel, tudja, hogy kitágult az élet, van benne Isten. A világot az Isten teremtette. Találkozik az ötéves tesókájával. Azt mondja neki: „Te, tesó! Tudtad te, hogy a világot Isten teremtette?”. Ugye megy büszkén haza, hogy valamit tud, amit a kistesó nem. Kistesó elborzad. Eddig ez nem volt bent a rendszerben. „Micsoda?” Mire a nagyobb kihúzza magát – bejött a dolog, ugye. „Igen, a Panka néni mondta: a világot a Jóisten teremtette!”. És ugye, az öt éves gyerek krízisben van, komoly válság, itt valami megrendült. Eddig helyén voltak a dolgok, de most aztán… Erre földerült az arca, a következőt mondja: „Te, lehet, hogy a világot Isten teremtette, de a többi dolgot nem.”. Ez az első lépése, hogy valahogy új módon értelmezze ezt a helyzetet. Na, most: úgy fogom ezt csinálni, hogy egy olyan dolog kapcsán –egy olyan történés kapcsán– fogom ezt a nyolc pontot elmondani, ami látszólag adott esetben nagyon sokatok számára az egyik talán legfontosabb, legizgalmasabb, legnagyszerűbb dolog. Ez pedig az, hogy az Isten szól hozzád és megmondja, hogy mit kéne csinálni. Ez aztán a nagy krízis! Látszólag, ugye, főleg, ha hívő emberek vagyunk gondolhatnánk azt, hogy ennél jobbat el sem tudunk képzelni, mikor az Isten kopogtat nálunk és azt mondja, hogy „Hahó, én vagyok! Tudod, mit? Holnap csináld ezt!”. Ez látszólag egy nagyon tuti helyzet. Vannak, akik évtizedeken keresztül azért imádkoznak, hogy „Uram, mutasd meg magad! Mondd, hogy mit kell csinálnom!”. És ezt a nyolc pontot most abból a szempontból fogjuk megnézni, hogy mi történne velünk akkor –Jónás próféta útján járva–, ha ezt valóban egyszer megkapnánk. Egy dolog eszembe jut még, mielőtt belekezdenék: egy nagyon kedves ismerősöm mondta azt, hogy egyszer egy nagyon elmélyült imádságban volt, és akkor –azt mondja– annyira hihetővé vált számára, hogy abban az imádságban Isten fog hozzá szólni, hogy azon nyomban megrettent. Azt mondta, hogy „Te jó ég! Ha most az Isten tényleg szólna hozzám –amiért imádkozom ötvennyolc éve–, abba én biztos beledöglenék.”. És ebben a pillanatban elkezdett alkudozni Istennel: „Jó, uram, jó, látom, már mindjárt szólsz nekem. Na, csak óvatosan!”. Ténylegesen ő maga mesélte el. „Tudod, mit? Nehogy a saját hangodon szóljál! Szólj nekem a lelkiatyám hangján! Azt úgy szeretem, azt el bírnám viselni.”. Akkor néhány másodperc és hallja a lelkiatyja hangján azt, ahogyan szól hozzá az Isten. És egy ilyen találkozásban vannak. El is mondom, hogy mit mondott neki az Isten, nem csoda, hogy félt tőle! Azt mondja neki Isten, csak úgy, ukk-mukk-fukk: „Tudod, mi a baj veled? Hogy te hazudsz magadnak, a környezetednek meg nekem is.”. Pont. Na, nem csodálom, hogy ezt a lelkiatyja hangján akarta hallani… Nem egy ilyen mennydörgő szózatot kívánt. Tulajdonképpen a lelkünk is így működik, mert ezért jönnek hozzánk az angyalok meg a szentek meg az egyebek álmunkban. A legdurvább, amikor Jézus jön. Az még valamennyire elviselhető, de a Teremtő Istennel való találkozás, azért azzal csínján bánjunk! Jézus, de amikor jó kedve van. Úgy jöjjön el. Ne a templomi csetepaté után, akkor inkább ne! Úgy, amikor úgy kipihent meg jóllakott, akkor kérnénk, hogy szóljon hozzánk. Erről szeretnék beszélni Jónás próféta kapcsán.




Jónás prófétának a könyve a legrövidebb könyv az egész Szentírásban, vagy az ószövetségiben. Az ószövetségiben, természetesen, mert az újszövetségiben van rövidebb. Az ószövetségiben nincs két oldal sem, úgyhogy el fogom olvasni, de csak részletenként, amikor pont aktuális lesz. Ezeket a pontokat egyébként egy olyan kutató írta le, aki két klasszikus válsághelyzetet elemzett: az egyik a halálos betegségnek a híre, a másik pedig az értelmi fogyatékos gyerek születése. Ezekből állt az ő kutatása. Aztán összevetette más válsághelyzetekkel és így alakította ki ezt a nyolc pontot. Azt mondja: három szakaszt mondott. A három szakasz nyolc lépésre oszlik.




Az első szakasz a racionális, idegen irányítású szakasz. Amit most elmondok, tulajdonképpen minden válsághelyzetre jól használható, mindegyikre. Pozitívra, negatívra, ha szabad ezt így mondani. Halálra, gyászra, mindenre. Azt jelenti, hogy racionális és idegen irányítású, hogy az ember meghallja a hírt. „Kedves asszonyom, önnek daganata van.” Ez a hír. Vagy: Isten szól: „Menj Ninivébe, a nagy városba!”. Ez ugyanaz. Vagy a hatéves kistesó mondja az ötévesnek: „Isten teremtette a világot.”. Vagy a hölgy szól az úrhoz: „Babát várok.”. Ezek ugyanazok a helyzetek, csak kinek mi. Az első lépés a bizonytalanság. Az ember tagadja a hírt. Gondolom, vannak ennek kulturális módjai is, hogy hogyan tagadjuk azt a hírt, hogy kisbabánk lesz. „Nem lehet igaz!” No, de hát, ugye ebbe sok mindent el lehet rejteni, ebbe a mondatba, hogy „Nem lehet igaz!”! És akkor próbálsz mosolyogni: „Jaj, tényleg?”. Az első a bizonytalanság: „Nem hiszem el!”. Lehet, hogy most is itt van az a nagyon kedves orvos ismerősöm, aki éppen a múlt héten mondott el nekem egy történetet, hogy hogy is van az. Meglepődött ezen. Elvitték valamilyen vizsgálatra azt a valakit, akit ő utalt be, és hozta a leleteket és kiderült, hogy nagyon komoly rákos daganat. Amire egyáltalán nem számítottak akkor, amikor őt elküldték vizsgálatra, mert más miatt küldték el. És akkor ez az illető ott van szemben az orvossal és az orvos próbálja valahogy normálisan, megfelelő módon elmondani, hogy miről van szó. És mondja néhány szóval, hogy „Itt egy sejtburjánzásról van szó. Föltehetően műteni kellene, de most még nem látni, hogy műthető-e.”. Szóval, valahogy próbálja megmondani. Erre a kliensnek a következő a reakciója: „Nahát, ez remek, akkor ez azt jelenti, hogy nem kell béltükrözésre mennem!”. Ez a hárításnak, a tagadásnak egy nagyon sajátos formája, mikor a tudatomig a racionalitás szintjén eljut a hír. „Rákos vagyok. Meg fogok halni. Gyerekem lesz. El foglak hagyni. Megcsaltalak. Legyél hívő!” Mindegy, valami ilyesmi. Az első, hogy ezt fölfogom és megpróbálom tagadni. Ilyenkor ösztönösen szoktunk visszakérdezni, hogy „Biztos? Ez már biztos?”. Akkor is, ha gyereket várunk, akkor is hogyha az Isten szól hozzánk, hogy „Nem akarsz pap lenni?”. Hát én is ezt csináltam az Úrral, nehogy azt gondoljátok, hogy az csak úgy ment nekem! Dehogy ment, dehogy! Tojásokon lépkedtem, hogy „Biztos, hogy rólam van szó? Nincs még itt valaki más? Én? Most mi beszélgetünk, ez tuti?”. Ezt éli meg az ember.




A második a bizonyosság. Még ez is a racionalitás szintjén történik, mikor az ember azt mondja: „Na, most már biztos. Elmentem egy másik orvoshoz, az is ugyanazt mondta.”. Két hét múlva kiderült, hogy biztos, hogy így van. Ahogy alkudozok az Istennel, kiderül, hogy tényleg csak én vagyok itt, és nekem szól. De ez a bizonyosság még mindig csak racionális bizonyosság. Ezzel párhuzamosan érzelmileg hárítom. Ez a kettő együtt megy. Tehát azt mondom: „Aha, így van.”, és közben azokat az érzéseket, amiket ez a hír valóban kelt bennem, azokat nem merem megélni, mert azok túl erősek, túl hevesek. Nem tudok velük mit kezdeni. Tehát, ha meghallom, hogy súlyos beteg vagyok, nincs kedvem összeesni, kiborulni, kifakadni, zokogni, dühöngeni. Úgy érzem, hogy ezt nem bírnám el. Érzelmileg hárítom. A környezetem viszont azt látja rajtam, hogy „Milyen keményen fogadta a hírt! Fantasztikus.”. Visszakérdezett, hogy „Biztos, hogy én? Nem cserélték el? –Nem. –Értem.”. Ez nagyon pontos kifejezése a helyzetnek: értem, és semmit nem tudok vele kezdeni. Érzelmileg semmit. Itt szokott egy nagyon fontos jelenség bekövetkezni, hogy a környezet általában megerősít engem abban, hogy én ezt racionálisan lássam be, és érzelmileg ne akadjak ki. A környezetünk általában ezzel a kettős elvárással fordul felénk. Akkor is, ha gyász, akkor is, ha meghívástörténet, akkor is, ha kisbabánk születik és akkor is, ha akármi más. „Elmondom, de ki ne borulj! Ki ne akadj! Óvatosan mondom, nehogy széttörd a szoba-berendezést! ” Ugye, ez megtörténik. Serdülőknél megtörténik ám, mert ők nem úgy csinálják, mint mi. Ugye, épp ott a legkisebb a kontroll, meg a gyerekeknél – illetve az egy sajátos dolog. Mondok egy klasszikus történetet, néhány napja hallottam. Az egyik osztályban –azt hiszem, tizedikesek– valami miatt kirúgták az egyiküket. És akkor meghallják a hírt, hogy az ő szeretett osztálytársukat kirúgták –ugye szünetben jön a hír–, bemennek az osztályterembe, és –ahogy a fiatalember fogalmazott­– „egy kicsit leamortizáltuk a termet”. Ez az, amikor valaki meghallja a hírt, először „Na, ne már! Ne hülyüljél már!” és akkor kiderül, hogy nem hülyül már, hanem tényleg úgy van. Érzelmi reakció a racionális belátás után. De mi nem szoktuk ezt így csinálni, mi kultúremberek vagyunk. Ezért az érzés és az érzelem, az indulat és minden belénkszakad. És a környezetünk ezt megerősíti: „Milyen nagyszerűen csinálod! De jó! De jó, hogy te csak örülsz!”. Házasságkötés kapcsán (ugye nyolcadik helyezett, nem rossz): ott az én papi működésem adott esetben nagyon is határozottan arra irányul, hogy előjöhessenek a jegyes-találkozások kapcsán azok az indulatok, amelyek kísérik ezt a nagyon boldogító történést. Hogy legalább az én óvó-védő jelenlétemben egy kicsit szidhassák egymást. Vagy mondhassák azt –most nagyon óvatosan mondom ezt–, hogy „Te, figyu! Ha te házisárkány leszel, akkor izé-bizé!”. Ilyen óvatosan csak, hogy ki lehessen mondani, hogy azért van bennem némi félelem. Tudjátok, a nők elsárkányosodása… Ez egy nagyon fontos alapmű. A férfiak esetén, mi lenne, Csilla ennek a párja? Azt hiszem, nincs párja… Na, jó. Márti beígért egy rúgdosást, joggal. Egy másik ugyanilyet: jön egy fiatalember néhány nappal az esküvő előtt. Akkor azt mondja, hogy tulajdonképpen ő azért szégyelli magát nagyon-nagyon-nagyon, mert ő néhány nappal ezelőttig önfeledten örült ennek az egésznek. De most így két-három nappal az esküvő előtt, hát eléggé ki van purcanva. Itt jön ez a tipikus kérdés, hogy itt most nincs-e valami baj. Nincs-e vele valami baj, ez nem ciki-e? Szabad-e megházasodni? Persze, hogy szabad, csak ez az a pillanat, amikor belőle elő tudtak jönni –adott esetben egy adagban– azok a félelmek vagy szorongások, harag meg egy csomó minden, ami benne volt. Ilyen lehet például az, amikor kiderül, hogy valaki halálos beteg. És elkezdjük őt kísérni. És megpróbáljuk őt szeretni. Nyilvánvaló, mert az van bennünk: meg fog halni három hónapon belül – föltehetően. Vagy hat hónapon belül. Ezért benyeljük az összes indulatunkat. Majd most pont egy haldoklóval fogok ordibálni? Azért annyira bunkó nem vagyok. Igen ám, csakhogy az sok-sok minden, amit lenyeltünk, az itt bentreked. És amikor az illető meghal, nem tudunk vele mit csinálni, mert addig azt várta el a környezetünk, hogy haldoklóval nem kiabálunk. Hát miért ne kiabálhatnánk, ha megérdemli? A második: amikor meg meghal, akkor meg még inkább ez a kulturális kötöttség: „Holtakról jót vagy semmit!”. Egy nagy fenét! Nagy fenéket! Tessék megtalálni a helyét, a módját annak, hogy kidühönghesd magad. Emlékeztek arra –bár lehet, hogy azt még a Terézvárosban mondtam–: koporsós temetés. Kint vagyunk, és már leengedték a koporsót. Ilyenkor a szertartáskönyvben a következő előírás áll piros betűvel: „Pap hantot vet a koporsóra.”. Puff. Jönnek az emberek és akkor egy ilyen klasszikusabb temetés: hantot vetnek a koporsóra. Jön valaki, fogja a hantot és úgy odavágta a koporsóhoz, hogy csak úgy koppant. Jól tette. Jól tette, mert ő ott tartott. Mondom a másik történetet, amikor –mindegy, most már elmondom– temetés, ravatalozó. Nem az, amit a múltkor mondtam, az a pikáns. Ez nem annyira pikáns. Búcsúbeszéd, hát a pap nyilván ahelyett, hogy a föltámadásról beszélne –az egy tuti üzlet, azzal nem nagyon lehet törököt fogni, de nem–, ő elkezdte dicsérni az elhunytat. Hát ez legalábbis kétértékű, -érvényű, mert vagy igaz vagy nem. De hát ő gondolta, hogy ebből nem lesz baj, inkább dicsérjem, mint szidjam, abból nem lesz baj. Aztán lett. Mert mondja, hogy: így anya, úgy feleség, úgy gyönyörű szép, úgy tündöklő. Mire valaki megszólal ott a ravatalozóban, nagy gyászában: „Na, szentté ne avassa azt a kurvát!”. Pap előtt lepereg az élete, maradtam volna a kaptafánál, jobb üzlet lett volna a feltámadás, de hát… Szóval ilyen helyzetekben, válsághelyzetekben szalonképtelen indulatok jönnek. És a környezetünk így-úgy-amúgy szeretné velünk beláttatni, hogy legyünk okosak. Ugye hát, ezért vagyunk mi emberek! Okosak vagyunk, nem törünk ki, nem dühöngünk.




A második pont után olvasok. Nézzük meg ennek az első két pontnak a megvalósulását akkor, amikor valaki a várva-várt Istennel való találkozásban részesül. Az Úr szózatot intézett Jónáshoz, Amittáj fiához: „Kelj útra, menj el Ninivébe, a nagy városba! Hirdesd neki, hogy gonoszsága színem elé jutott!” Ugye, ez a hír. Reakció a következő –ez az egyik kedvencem, a következő mondat–: Jónás el is indult – Tarziszba, hogy meneküljön az Úr színe elől. Ugye, itt nem akárkiről van szó, nem a sarki fűszeresnek szóltak, aki ezen meglepődött, hogy „Én?”, hanem a prófétának mondják: „Idefigyelj, dolgod van!”. Elvileg ő föl volt erre készülve. Elit csapathoz tartozott, légionárius volt, tudta hogy mit kell csinálni, hogyha gyilkolni kell. Ez neki nem esett volna nehezére, de mégis: itt van, tehát: Jónás el is indult – Tarziszba, hogy meneküljön az Úr színe elől. Ugye, ez a tagadás: „Ez nem lehet!”. Aztán: Lement Jaffába, és talált is egy hajót, amely Tarziszba készült. Megfizette az útiköltséget, és beszállt, hogy elmenjen velük Tarziszba, az Úr színe elől. Ugye: „Ez nem lehet igaz. Ez nem.”. Az Úr azonban nagy szelet támasztott a tengeren. Hatalmas vihar támadt a tengeren, a hajó már-már összezúzódott. A hajósok megrémültek, és isteneikhez imádkoztak. A hajó rakományát mind a tengerbe dobálták, csak hogy könnyítsenek rajta. Ez nagyon izgalmas, mert az van benne, hogy most felfoghatjuk így is ezt a történetet, hogy a környezet nem hárít. A környezet látja, hogy miről van szó, valahogy próbál reagálni. Azt mondja: Jónás lement a hajó orrába és mélyen elaludt. Ez egy jó kis klasszikus hárítás. Ugye, abszurd, teljesen irreális, irracionális! Mindenki mentené az életét, ő meg szundikál. Azt mondja: A hajóskapitány megszólította: Most az elkövetkező mondatokat úgy is fölfoghatjuk, hogy szimbolikus történet: minden szereplő Jónásnak egy lélek-része. Ha így olvassuk, nagyon izgalmas párbeszéd lesz, mert a saját belső hangjainkat képviselik ezek a szereplők, amikor egy ilyen krízisben vagyunk. Azt mondja a kapitány; ugye ki a kapitány? Akinek még megmaradt a józan esze. Tehát az én személyiségemben az a valaki, aki próbálja az irányítást fönntartani. Aki azt mondja, hogy „Jó, jó, jó, nem lesz ebből nagy baj, csak menjünk előre, majd lesz valami – ez a kapitány. Azt mondja: „Miért alszol? Kelj föl, és imádkozz istenhez. Talán megemlékezik rólunk, és nem kell elvesznünk.” Ugye: elvesznünk. Az ember azt éli át ebben a kritikus helyzetben, hogy „Nem tudok mit csinálni, el fogok veszni!”. Majd így szóltak egymáshoz: „Vessünk sorsot, hogy megtudjuk, ki miatt ért bennünket ez a veszedelem!”. Sorsot vetettek, és a sors Jónásra esett. Persze, ki másra? Tehát, ez az a klasszikus dolog, mikor az ember azt mondja: „Nem én! Talán nem én. Elcserélték a leleteket. Talán nem nekem kell Ninivébe menni, hanem annak a másiknak, csak úgy hallottam, hogy Jónás. De biztos nem ezt mondta, hanem Joélt, csak biztos akkor is aludtam. Talán másvalakinek a sorsa ez, nem pedig az enyém.”. Jó, így folytatódik: Erre megkérdezték tőle: „Kérünk, mondd el nekünk, miért tört ránk ez a szerencsétlenség! Mi a foglalkozásod, honnan jöttél? Hol a hazád? Melyik néphez tartozol?”. Így felelt: „Héber vagyok. Az Urat, az egek istenét tisztelem, aki a tengert és a földet teremtette.”. Ugye, de nem az összes többit, beleértve engemet… Nagy félelem fogta el az embereket. Ugye, ezek az egzisztenciális kérdések. Megrendül az ürge, azt sem tudja, mit csináljon. Nem a hajón lévő emberek kérdezik ezt tőled, te magadnak teszed fel pontosan ugyanezeket a kérdéseket. „Hát, ki is vagyok én? Hát honnan jövök én? És hova megyek? És miért vagyok most itt ezen a hajón? És ki is az én istenem? Egyáltalán van nekem istenem? Az a Teremtő Isten, vagy ki az, aki az én istenem? Ezeket én teszem föl magamnak.




Na most, akkor jöjjön a harmadik pont! A második szakasz: érzelmi, irányítatlan szakasz. Vagyis kiderül, hogy a kapitánynak semmi esélye. Jónás történetéből ez világosan kiderül. Ameddig Jónás rajtamarad a hajón, a kapitánynak nincs esélye. Ez az, amikor az életstratégiák, az addig bevált módszerek csődöt mondanak. A hajó irányíthatatlanná válik. Ilyenkor kitörnek az érzések és az érzelmek. Eddig racionálisan beláttuk a dolgot, és hárítottuk az érzéseket. Most fordul a kocka: nem érdekel minket semmi, most aztán dühöngünk. Megjelennek irányítatlanul és irányíthatatlanná téve bennünket ezek az indulatok. Itt megint egy nagyon fontos dolog, amit említeni kell: a környezet megint csak nem abban segít minket a legtöbb esetben, hogy mi megfelelő módon átmenjünk a válságnak a lépésein és eljussunk egy jó célig és megerősödjön a hitünk, hanem –ahogy az első két pontban is pont ellene hatott, itt a harmadik pontban is– ellene hat, mert tiltakozik az indulatainkkal szemben. Mert nem illik, mert tilos, mert nem szabad. Ez a tiltakozás természetesen bennünk is bennünk van, de mi elvesztjük az eszünket. Kifakadunk, és ilyenkor történik megint egy nagyon sajátos jelenség: bűntudat. „Végre-valahára megmondtam a férjemnek, hogy ha nem hajlandó legalább kéthetente a büdös zoknijait betenni a szennyeszsákba, én valószínű, hogy tíz éven belül megőrülök. Vagy ilyen illatmérgezést kapok.” Tehát, mikor egy kérést meg mersz fogalmazni. „Nem-e lehetne-e-e-e-e, hogy…” Kirobban belőled az indulat. És akkor a másik azt mondja –ugye visszavág–: „Miért, és te?” Na, erre összezsugorodsz picivé. Az szokott ilyenkor történni, hogy az, aki az indulatát kifejezte –akár az Istennel szemben is–, ahogy Pio atya… Ez egy olyan fontos történet:




Stigmatizált szent, aki imádkozik Istenhez, és azt mondja az ő története –ez nem mese-mese mátka, a huszadik században vagyunk–, hogy nagyon sok emberért imádkozva közben tudott járni az Istennél azért, hogy emberek meggyógyuljanak. Mert tudott valamit adni. Na, most ennek a dolgába nem akarok belemenni, csak a jelenség szintjén. És akkor egyszer csak hallja ­–ugye, jön a hír–, hogy egy kedves barátja meghalt. És erre mit csinál? Nem azt mondja, hogy „Nem, ez nem lehet igaz!”, nem azt mondja, hogy „Elfogadom, de csöndben vagyok.”. Bemegy a szobájába, és a környezete hallja, hogy üvöltözik az Istennel. Üvöltözik vele, azt üvöltözte Istennek, hogy „Idefigyelj –mint hogyha a kölykével beszélne–, te ezt direkt csináltad! Direkt nem mondtad meg nekem, hogy haldoklik! Mert tudtad, hogy én kiimádkoztam volna, hogy még éljen! Te, piszok! Te ezt csináltad velem!”. Így üvöltözik kedveskén az istenével. A kérdés azonban az, hogy Pio atyának van-e bűntudata, miután kiüvöltözte magát. Az én válaszom –bár, mit tudom én– az, hogy nincs. Mert elég jóban van Istennel ahhoz, hogy megengedhesse magának, hogy üvöltözzék egy kicsit. Ha másért nem –most ezt értsétek jól– azért, mert mutathatja a kezét, az oldalát meg a lábát, amin Krisztus sebei vannak. És mondhatja azt: „Uram, mi elég jóban vagyunk egymással. Én is kaptam tőled, hát én is adok neked.”. De az nem azt jelenti, hogy bűntudat, hogy adok-kapok, hogy bosszú. Ez valami egészen más dolog. Ahogyan jó pár évvel ezelőtt beszéltünk erről, hogy egy kapcsolat elmélyülésének lényegi mozzanata, amikor merünk egymással konfrontálódni. Ez történik. Ezért nem értek egyet azokkal, akik az Ószövetségi Szentírásnak ezeket a durva dolgait szeretnék kiradírozni belőle. Dehogyis! Az Ószövetségi Szentírás egy óriási kincsesbánya. Mert benne az ember indulatai, érzései a maguk eredeti módján felfakadnak. És ez ott benne van. Hála Istennek! És ezt így olvashatjuk, hogy ez így lehetséges! Hogy az Isten nem torolja azt meg, hogy amikor te azt mondod, hogy „Uram, legszívesebben kitekerném a nyakad!”. Ezt lehet. Lehet. Más kérdés, mi van a másik oldalon. Hogy az Úrnak megengeded-e, hogy néha ő kitekerje a te nyakadat. Mert, ha megengeded, akkor kvittek vagytok. Akkor működik a dolog. Még csak egy záró gondolta itt a bűntudathoz: nemcsak én élem át a bűntudatot, miután kifakadtam, hanem a környezetem is bűntudatot él át, amiért engem leállított. És ez, amikor kialakul ez a rendszer, akkor ez megint nagyon gátolja azt, hogy a válságból hitre vezető út legyen. Mert bűntudattal nézek rád, mert megbántottalak. Te bűntudattal nézel rám, mert te vagy a bajban én meg üvöltöztem veled. Hát te vagy a haldokló, én meg azt mondtam neked, hogy „Most már azért hagyd abba! Ne sajnáltasd már magadat! Bizony te Is tehetnél már valamit!”. És akkor ilyen kölcsönös szorongásban, bűntudatban vagyunk egymással, és már nem tud nyílt beszélgetés történni. Már nem tudnak az érzések, az érzelmek, a melléállás megtörténni. Kerüljük egymást, ez történik. Kerülöm az Istent, kerülöm a másikat, végül teljesen izolálódok, és már mindenkit kerülök, hiszen olyan ciki dolgokat csináltam.




A negyedik lépés: az ember elkezd alkudozni: „Még ne!”, „Jól van, Uram, elmegyek, de nem ma, majd holnap. Most olyan csúnyán esik az eső. Majd holnap.”. Vagy azt mondom: „Jól van, Uram, meg kell halnom, de adj még két évet!”, „Jó, rendben van, rendet rakok a lakásban, majd a szülinapomon.”. Mindegy, a lényeg hogy alkudozunk a sorssal, az Istennel, az élettel, az orvossal, bárkivel. A mi kutatónk –Suchard-nak (? – 01:08:23) hívják, halálos betegekkel kapcsolatban végezte a kutatásainak a nagy részét– a következő megállapításra jutott: ezek a kliensek átlag huszonhárom orvoshoz mentek el. Huszonhárom orvos. Ez az alkudozás. Ha ez nem, akkor az, ha az nem, akkor az. Mondjuk, válságba kerül a párkapcsolat, a párkapcsolatod. És akkor –ne kelljen már, hogy az derüljön ki, hogy nekem kéne valamit másképp csinálni, ne már, az annyira munkás dolog– elmész a barátnődhöz/barátodhoz. Elmész hozzá. Ugye, milyen piszok disznó, elmondod öt órában összefoglalva, egészen röviden (zanza), milyen aljadék a te barátod. S várod, hogy ő megerősítsen téged: „Bizony, bizony. Nagy aljadék! Neked van igazad, a másiknak kéne megváltozni!”. Ha a másik azt mondja, hogy „Te, igen egy nagy aljadék, de azért egy picit-picit-picit te nem csinálhatnál valamit másképp?”. Te megsértődsz és mész a következőhöz, aki majd megért téged. Aki majd mindenben igazat ad neked. Akármi is ez, alkudozunk, hogy „Csak ne!”. A kliensek kétharmada elment zarándokútra. Zarándokút: ez is az alkudozás egy tipikus fajtája. Ez nem baj, hogyha a zarándokút az illetőt segíti ahhoz, hogy ebből a válságból jól kerüljön ki. Hogy megtalálja azokat a célokat, amelyek a halálán túl vezetnek. Menjen zarándokútra! Ugye, nagyon sokan azonban elmennek zarándokútra, és nem gyógyulnak meg! És akkor ott jön az ötödik fázis, amit most nem mondok. Ehhez a csődhöz (csődélményhez) igen gyakran anyagi csőd társul. Mert, ugye a huszonhárom orvos huszonháromszor ötezer forint. Az nem pite. Satöbbi, satöbbi. És az illető, amikor oda jutna, hogy, mondjuk, érzelmileg-lelkileg valahogy kezdene fölfelé menni, akkor anyagilag van annyira rossz helyzetben, hogy az húzza őt le. (Hű, az idő! )




Akkor most olvasom Jónást: azokat a részeket, amelyek még ide tartoznak. Tehát: agresszió, az indulatok kifakadnak, a harmadik lépés, és az alkudozás. Hogy történik ez itt meg? Azt mondja: Nagy félelem fogta el az embereket. Megkérdezték tőle: „Miért tetted ezt?”. Az emberek ugyanis megtudták, hogy az Úr színe elől menekül, mert elbeszélte nekik. Azután megkérdezték tőle: „Mit tegyünk veled, hogy a tenger lecsendesedjék?”. Ugye, nagyon fontos kérdés. Félnek, bizonytalanság: „Mit tegyünk?”. Azt felelte nekik: „Fogjatok meg, és vessetek a tengerbe! Akkor lecsendesedik a tenger. Tudom ugyanis, hogy miattam tört rátok ez a hatalmas vihar.”. A férfiak evezni próbáltak, hogy visszatérjenek a szárazföldre, de nem sikerült, mert a tenger zúgott és háborgott. Ez a mondat egy nagyon fontos szimbolikus mondat. Megpróbáltak saját erőből visszaevezni. Ugye értitek, mi van ebben a mondatban? Saját erőből meg nem történtté tenni ezt az egészet, visszanyúlni azokhoz a lehetőségekhez, amelyek még a krízis előtt rendelkezésre álltak. A dolog természetesem nem megy. Erre az úrhoz kiáltottak: „Kérünk, Urunk, ne vesszünk el e miatt az ember miatt! Ne szálljon ránk igaz ember vére! Hiszen Te vagy az Úr, aki úgy tettél, amint neked tetszett!”. Aztán megfogták Jónást, és a tengerbe vetették. A tengernek azonnal megszűnt a háborgása. Az embereket elfogta az Úrtól való félelem. Áldozatot mutattak be az Úrnak, fogadalmi ajándékokat szenteltek neki. Mi más ez, mint nem a bűntudat? Jónás gátlástalanul életveszélybe sodorja az egész hajót, majd rádöbben, mit tett, és azt mondja: „Nekem vesznem kell!”. De a hajón lévők is arra döbbennek rá, hogy „Kinyírtuk Jónást!”. Ezért az Úrhoz folyamodnak, hogy mentse őket meg! És áldozatot kell bemutatni, hogy az egyensúly helyreálljon. Vagyis odamegyek hozzád: „Jaj, ne haragudj! Olyan csúnyán szóltam hozzád! Egy barom, hülye vagyok, jaj-jaj-jaj-jaj!”. Pedig nem: lehet, hogy én voltam az egyetlen, aki megmondta azt, amit kellett volna. Az Úr odarendelt egy nagy halat, hogy nyelje el Jónást! Jónás három nap és három éjjel a hal gyomrában volt. Természetesen nagyon erősen szimbolikus dolog: be kell menni a mélyre, a sötétbe. Nincs mese. Az ember azt éli át, hogy ez a helyzet, amiben van, ez őt elnyeli. Nincs semmi esély.




Befejezem. Elmondom azt az imát –ez a vége–, amit Jónás intéz a hal gyomrában az Úrhoz. Szorongattatásomban az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott. Az alvilág gyomrából kiáltottam és ő meghallotta hangom. A mélybe vetettél, a tenger mélyére, körülvett az áradat, örvényeid és hullámaid összecsaptak fölöttem. Így szóltam: Elvetettél színed elől, bárcsak meglátnám még szent templomod! Alkudozás. A vizek torkomig hatoltak, körülvett a mélység. Hínár borítja fejemet a hegyek tövében. Leszálltam a föld alatti országba, a régmúlt idők népei közé. Ez az, amikor az ember a helyzetbe beledöglik. De te kimentetted a pusztulásból életem! Uram, én Istenem, amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra emlékeztem, és imám eljutott színed elé, szent templomodba. Akik a mihaszna bálványokat szolgálják, elfordulnak az irgalmasságtól. Én azonban a dicséret szavát mutatom be neked áldozatul. Teljesítem, amit fogadtam, mert az Úrtól jön a szabadulás. Az Úr szólt a halnak, és az kivetette Jónást a szárazra. Ez egy nagyon érdekes dolog: Jónás egyrészt elmondja a belső érzéseit –nagyon hitelesen–, másrészt azonban, amit az Istennek mond, az kamu. Betanult ima. Ebben a helyzetben ugyanis nincs személyes szó. „Mi atyánk, aki a mennyekben vagy…”, „Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes…”. Ezeket a szavakat mondja el. Ugye érzitek ennek az imának a megírt jellegét? Hát kamu az egész! Igen ám, de az van benne, hogy ő, aki bele tud kapaszkodni ezekbe a hitvallás-szerű dolgokba, ezek legalább azt a pici erőt adják neki, hogy tudatosul benne, nincs egyedül, és valahogy ki tud kerülni ebből a nagyon mélységes sötétből. Ami ennek az imának a személyes része, az az, amikor azt mondja, hogy „elnyelt engem a sötétség”. És „beledöglöttem” – ez személyes, a többi nem. Megírt, ordít róla. Itt szeretném befejezni.




Hű, elfelejtettem az ötven évig házas asszony harmadik pontját! És látjátok, a tudatalatti milyen nagy hatalom! Beprogramoztam magam, hogy jusson eszembe. Gyorsan elmondom: ha emlékeztek erre, de körülbelül húszan jöttek oda hozzám, hogy nem mondtam el a harmadik bölcsességét. A harmadik bölcsesség így hangzik, az ötven évig házas ember bölcsessége: „Rájöttem arra, hogy az ember nagyon sok mindent megkíván az életben, de nagyon kevés mindenre van szüksége.”. Ezt egy asszony mondja!




Akkor van-e valaki, aki szeretne hirdetni? (78:38)