Az életválság folyamata s az abból kivezető út Jónás könyve alapján 3. - A válság paradoxonjai és jelentőségük a hit szempontjából 1.

2003.04.01.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott Benneteket, köszöntök mindenkit.

A válságaink, nehéz pillanatain ünnepéllyé alakításáról beszélünk most már elég rég óta. És ahogyan egy ilyen folyamat általában végbemegy, ezt 8 pontba tudtuk összefoglalni. A múltkori alkalommal eljutottunk az első ötig. Csak egy-egy szavas ismétlés.

Bizonytalanság

Bizonyosság

Indulatok

Alkudozás

Depresszió, a lehangoltás bizonyos foka. A depresszióról beszéltem hosszan-hosszan múltkor, azért, mert a két legáltalánosabb nehézségünk, hogy a mélypontokat ünnepéllyé tegyük, hogy a kríziseinket hitünk elmélyülésének egyik forrásává avassuk, ennek ez a két súlyos ellenereje van. Az egyik, amikor bejutunk a neurózisnak az általános köreibe. A másik pedig, amikor bejutunk a depresszió általános köreibe. Ezért választottam a múltkor a neurotikus depressziót. Hogy mindenki jól lakjon.

És idáig jutottunk el. Az volt talán az utolsó mondatom, ami közvetlenül ehhez kapcsolódott: Az emberek általában két-harmad része ebből a negyedik-ötödik lépésből nem jut soha tovább. Hanem mindig megmarad ott, hogy feltörnek az indulatai, azután ezeket elfolytja, emiatt bűntudatot érez. Aztán próbál alkudozni, köt egypár rossz alkut, ettől még rosszabbul lesz, akkor depresszív lesz, lehangolt, akkor valahogy kijön belőle. Akkor próbál egy újabb alkut kötni, az se sikerül. Megint jön egy indulat, ezt kifejezi, ettől megint depressziós lesz, mert jön a bűntudata. Szóval ebbe így „jól elvan”.




Nézzük akkor a harmadik szakaszt és ennek a három lépését. Ez a szakasz a cselekvő önmaga által irányított szakasz.




Az elfogadás

Mit lehet tenni azzal, ami még van? Vagy mit kezdhetek magammal, aki még vagyok? Mi áll rendelkezésemre ? Gyakorta erősít engem ilyen pillanatban az a tudat, amikor mélypontra kerülök és felmerül bennem, hogy amit csinálok, az nem jó. Mondjuk úgy ahogy van nem jó. Valamit teljesen elrontottam. Ezekben a pillanatokban visszakanyarodok oda, hogy de van két kezem. És a két kezemből, akármi is történik én meg tudok élni. Szépen jelentkezem egy vállalatnál, vagy akárhol és elkezdek széklábadakat farigcsálni. És ennek a tudata, „hogy van két kezem, és ezzel meg tudom teremteni magamnak a kenyeremet” Ez nagyon jelentős szokott lenni ezekben a pillanatokban. El tudom képzelni, hogy nektek is meglegyen az a néhány dolog, amire vissza tudtok gondolni, vagy emlékezni akkor, amikor ezekben a mélypontokban vagytok. Lehet, hogy ez sincs és ez sincs, és ez sincs, de van két kezem. Vagy valami más és ezt itt tudjátok folytatni.

Szabadon dönthetek amellett, amim még van, vagy ami még megmaradt nekem. Vagyis szabadon dönthetek egy kritikus pillanatban amellett, hogy szabadon választom-e azt, ami megmásíthatatlan, vagy harcolok és küzködök benne, és akkor is megmásíthatatlan lesz. Vagyis hogy mit kell akkor csinálnom, ha a házastársam nem változik meg. Ez ez a pillanat. Amikor felismerem, hogy van azután is élet, hogy rájöttem sose lesz olyan, amilyennek akarom. És mégis érdemes vele maradnom. Ez a hatodik lépés.




Egy kedves ismerősömet szeretném ide hozni. Nem él már. Bélának hívják. Biztos odaát is. Azért mondom így, mert miért hívták ? Most is így hívják. Ő az a valaki volt, akivel a mozgás és légzésbénultak között ismerkedtem meg. Vastüdős volt, ahogy ezt szokták mondani. Ha láttatok ilyen embert, akkor azt mondom kár, hogy nem fogtátok meg. Mert az ő háta, a harmincvalahány év folyamatos fekvéstől ilyen egyenes lett, mint az ágynak a lapja. Ha nem én fogom meg, és teszem be őt egyszre-kétszer az ágyba, akkor nem hiszem el, hogy az embernek a bordái lehetnek ilyen egyenesek. Pedig lehetnek, mert az ő bordái ilyenek voltak, ilyen egyenesek, mint a vonalzó. Annyira kilapultak, ahogy feküdt az ágyon. Tökéletesen béna volt, a légzésrendszere is béna volt. Egyetlen dologra volt képes: A nyakát tudta egy picit mozgatni. Ennyi. Semmi. A keze az így feküdt harmincvalahány éven keresztül. Így, ahogy lerakták az ágyra. De miért fontos ő ? Azért mert ő látszólag az a valaki, akitől az élet mindent megtagadott. Aki teljes tehetetlenségben fekszik az ágyon. És vele történt az meg, hogy egyszer, miközben ő rá volt a kapcsolva a lélegeztető gépre, eközben kiment az áram. Ez egy szép pillanat. Ilyenkor ezekben az intézményekben nem sok volt, de van tartalék áramkör, de az se működött. És ő egy olyan hat-hét-nyolc percen keresztül átment oda túloldalra. Elköltözött egy kicsit. Ezt ő maga mesélte el nekem. Találkozott Jézussal és megbeszélték egymással, hogy ő mégiscsak visszajön. Neki annyi dolga van még itt, úgyhogy ő visszajön. Vissza is jött, és attól kezdve azt mondta, hogy az az én életem célja, hogyha valaki véletlenül ebbe a kórházba téved, és én meg tudom őt szólítani, akkor elmesélem neki, hogy én találkoztam Jézussal és megbeszéltük, hogy én visszajövök. Ezt tekintette élete céljának, én is így találkoztam vele, hogy ezt nekem elmondta : „tudod én nem voltam hívő ember, eszem ágában sem volt. De aztán találkoztam valakivel, akiben nem hittem és ez egy kicsit megváltoztatta az életemet. És most, hogy visszajöttem, méginkább látom, hogy mi az értelme annak, hogy vagyok.” Ha valaki olyan helyzetbe került mellette, akkor neki ezt elmondta. Ez az a hatodik lépés, ha valaki százszorta igazán mondhatná, mint mi, talán valamikor is életünk során, hogy „nincs értelme”. És mégis ő ebben a „nincs-értelmé”-ben felfedezett valamit, ami miatt mégiscsak volt értelme.



az elfogadás után a cselekvés

A másképpen gondolkozás is cselekvés. Azt ide szeretném tenni. Mikor rájövök, hogy lehet, hogy nem tudok semmit sem tenni, de másképpen tudok gondolkodni. Ez a cselekvésnek az egyik legkirályibb módja. Ugye ez az: A hatodik lépésben rájöttem, hogy még van értelme együtt élnem a feleségemmel. Akkor is, ha nem változik meg, és a hetedik lépés az az, hogy rájövök, hogy hogy.


8. az együttérzés


Ez az, amikor már végre az érzelmeimnek, az érzelmi állapotomnak, a lelki állapotomnak a szintjén is túljutottam azon, hogy csak magammal tudok foglalkozni. És elkezdek együtt érezni másokkal. És szép lassan a cselekvésem köre kitágul, már nemcsak magamra érvényes, hanem olyanokra, akik esetleg ugyanolyan helyzetben voltak, vagy vannak, mint én, vagy még rosszabban. És ez akkor is lehetséges, ha az én helyzetem nem változott meg. Lehet, hogy semmit sem változott, sőt pontosan tudom, hogy folyamatosan romlani fog a helyzetem. És én mégis egyre aktívabbá tudok válni. És egyre kevésbé foglalkozom azzal, hogy az én helyzetem egyre rosszabb lesz. És egyre nyitottabb leszek és együttérzőbb azzal, hogy a te helyzeteddel mi van. Ez a nyolcadik lépés.




Ennek a folyamatnak az egyik kulcsa, a találkozásban rejlik. Hogy találkozásban vagyunk egymással. És a folyamatos kommunkiáciban, vagy hát beszélgetésben válok képessé egyik lépésről a másikra jutni. Ha ezt egyedül próbálnám végigcsinálni, nem nagyon megy.




Hadd utaljak itt Jónás történetére. Jónás történetében az a szép, hogy a hatodik, hetedik, nyolcadik lépést nem Jónás teszi meg, hanem az Isten. Azért olyan izgalmas, mert az Ószövetségben vagyunk. És az Ószövetség világában nem olyan egyértelmű, hogy az Isten az, aki hihetetlen együttérző módon cselekszik azokért, akik egyébként bűnösek, és éppen az ő igazságai ellen éltek vagy élnek. De Jónás történetében kristálytisztán hozza Isten ezeket a szempontokat. Isten az, aki elfogadja Ninive lakóit és Jónás az, aki nem fogadja el őket. Isten az, aki elkezd cselekedni a bűnös emberért. Prófétát küld hozzájuk, majd mindent megtesz azért, hogy őket megmentse. Sőt ő az, aki Jónásért is cselekszik. Mert mondhatná azt, hogy Jónás a veszteséglistára, Ninive lakói meg a győzelem listára. De nem, mert azt halljuk, hogy az egyetlen ember, aki ebben a helyzetben nem érzi jól magát, az Jónás. És akkor Isten odalép Jónáshoz és vele foglalkozik, cselekszik érte. Az együttérzésről pedig gyönyörű mondatokat olvashattunk, ezt nem ismétlem már el, vagy mégiscsak elismétlem: „Hát akkor én ne irgalmazzak Ninivének, a nagy városnak, amelyben több, mint százhúszezer olyan ember van, aki még nem tud különbséget tenni a jobb és a bal keze között ? „ Ebben a történetben Isten az, aki együtt érez. És azért is olyan szép, mert nyitva hagyja. Pont ott marad nyitva ez a történet, ahol az emberiség legnagyobb része számára ez a történet valóban nyitva van. Vagy átlépek-e a harmadik szakaszba ? Az elfogadás, együttérzés, cselekvés szakaszába. És itt Isten mutatja meg a példát, hogy ezt hogyan tehetném meg. És a legszebb benne az, hogy olyanokkal kapcsolatban mutatja meg az utat, aki elvileg szembenállnak az ő prófétájával. Akik éppen nem olyan igazak, mint a próféta. Éppen nem olyan erkölcsösek, és az összes többit lehetne mondani. Ennyit a jónási történet szépségeiről.




Most akkor egy olyasmi, ami szervesen kapcsolódik ahhoz, amiről eddig beszétünk. Így írtam fel címnek:

A válság paradoxonjai és jelentőségük a hit szempontjából

Amikor egy ilyen nehéz élethelyzetben vagyok, ebben a válságban valahogy, magam sem tudom miért mindig paradoxonokig jutok el. Ezekről már tettem említést, amikor arról beszéltem, hogy hogyan jöjjünk ki belőle. De most már egy kicsit madártávlatból szeretném leírni azt, hogy miért is válik a hit elmélyülésének lehetőségévé egy válság. Rengeteg pontot írtam, de nem fogok sokat időzni egyiknél másiknál, de izgalmasnak tartom, hogy ezeket fejezzük ki, fogalmazzuk meg.

A bizonytalanság vezet a bizonyossághoz.

Miközben egyre kevesebb dolog van, amibe belekapaszkodhatnék, aközben egyre inkább érzem azt, hogy muszáj, hogy találjak valamit, ami még ad nekem valami biztonságérzetet. Azt az egyetlen mondatot, ami még hitelt érdemel számomra. És ahogy pörgök így lefelé egyre bizonytalanabb vagyok. Egyre kevésbé tudok bármibe is belekapaszkodni. És úgy tűnik, hogy néha csak akkor találok meg egy igazi kapaszkodót, hogyha ennek a folyamatnak a legmélyére süllyedtem. Akkor, amikor már semmibe se tudok belekapaszkodni, utána jövök csak rá, hogy mi az, amibe mégis bele lehet kapaszkodni. Ez az, amit így fogalmaztam meg, hogy a bizonytalanság vezet a bizonyossághoz. Ha azt az érzelmi, vagy lelki állapotot kéne leírnom, amit átélek, akkor ugye ez az, hogy már magamban se vagyok biztos és bizonyos, már nincs semmi amivel magamat tudnám azonosítani. Már semmi, amire azt tudnám mondani, hogy ez én vagyok. Egyetlen érzés, egyetlen gonolat, egyetlen vágy, az ösztönnek egyetlen sugara sem olyan, amire azt tudnám mondani, hogy ez „én vagyok”. És miközben ezt átélem egyszercsak jön egy élmény, hogy miközben ezt gondolom, sőt nemcsak gondolom, ezt élem át, van bennem valaki, vagy van bennem valami, ami olyan rezzenéstelenül van, mint egy nagyon nyugodt tónak a tükre. Miközben az „én” szertefoszlott, már semmi nincs, amire azt tudnám mondani, hogy ez vagyok én, rájövök arra, hogy : ki vagyok önmagam. Hogy ki az, aki az énen túl van bennem, aki vagy ami nem az „én”, hanem annál sokkal több. Miközben fogalmam sincs ki vagyok én, mégiscsak vagyok. Ez egyrészt egy nagyon erőteljes magamra találás. Valóban nem az énemre találtam rá, hanem önmagamra találtam rá egyfelől. Másfelől ez majdnem egyenlő azzal, amikor az ember Istenre rátalál. Miközben én nem vagyok, aközben bennem van valaki aki meg mégiscsak van. És én azáltal vagyok, hogy ez a bennem lévő valaki mégiscsak van. Nem tudom volt-e ilyen élményetek, de muszáj, hogy legyen. Muszáj, különben alig léteznétek, különben csak ilyen szerepeket játszunk.

Igen, lehetne játszani a gondolattal, hogyha levágnák a kezem, akkor ki lennék én. Levágnák a lábam is. Nem tudnék mozogni. Vak lennék. Akkor kire mondanám azt, hogy én. Vagy ezekben a helyzetekben rátalálhatnék magamra.

2. A kapcsolatra való képtelenség egy elszakíthatatlan kapcsolathoz vezet.

Mert ilyenkor ugye az történek, egy nagyon komoly gyászban, veszteségben, hogy képtelenek vagyunk kapcsolatot keresni. Semmi erőnk nincs kimenni hazulról. Nincs erőnk megszólítani a másik embert. Nincs erőnk a telefont se felvenni. Adott esetben egy igazi mélyponton sírni sincs erőnk. Élni sincs erőnk! Főleg nem nekiállni valakivel udvariaskodni, kapcsolatba kerülni vele, elviselni, hogy mondjon két mondatot, amitől rögtön megőrülünk Ez az, amikor átéljük, de hihetetlen mélyen azt, hogy még arra is képtelenek vagyunk, hogy segítséget kérjünk, vagy kapcsolatba kerüljünk. És mikor ezt átéljük, akkor élhetjük meg azt, hogy valaki ebben a pillanatban is van velünk. Nem tudok senkivel sem kapcsolatba kerülni és valaki van velem, akit nem kellett megszólítanom, akit nem kellett hívnom, nem kellett őt kérnem. Nem kellett kiérdemelnem a jelenlétét. Egyszerűen csak velem van. Én ezt persze csak Istennek hívom. Ahogy emlegettem nektek, amikor kirúgtak a papnevelő intézetből és természetesen benne voltam a felfakadó indulatoknak a fázisában, mentem a lelkiatyámhoz, hogy velem mi történt ? „Aljadék az egész világ!” Akkor ő azt mondta és persze ez volt az egésznek a végkicsengése, hogy „egyedül hagytak” Akkor ő rámmosolygott és azt mondta „Hát ez nagyszerű! Ha te egyedül érzed magad, akkor Isten biztos, hogy veled van.” Ugye ő könnyen mosolygott közbe. Én nem mosolyogtam, de azért ez a mondata ez szíven talált engem. Ez a mondata, ezt azóta is hordozom magamban. Ha már annyira egyedül vagyok, hogy ahhoz sincs erőm, hogy ne legyek egyedül, akkor biztos, hogy van velem valaki. Ennek az élményszintű átélése a hitnek olyan szintű megerősödéséhez vezet, hogy ihaj-csuhaj. Hogy ilyen szaktudományos kifejezéssel éljek.

Egy nagyon kedves jezsuita atya jópár évtizedet eltöltött kórházi lelkigondozással ezt úgy fogalmazta meg, haldoklókkal beszélgetve úgy fogalmazta meg, hogy a halál tulajdonképpen az, amikor az Isten az egyik kezéből áttesz minket a másikba. Mi végig Isten kezében vagyunk, csak az egyikből megyünk a másikba. A kérdés azonban az, hogy ezt mi tudjuk-e? Hogy eljutok-e oda ezen fájdalmas veszteséges és krízis során, hogy rájöjjek, ebben a pillanatban, amikor ennél magányosabb már nem is lehetek, hiszen meghalni egyedül fogok. Valakinek a tenyerén vagyok, s amikor meghaltam, akkor is valakinek a tenyerén leszek. És ami a legszebb benne, hogy nem kellett érte semmit sem csinálni. Az ég világon semmit. Meg se kellett moccanni. Csak rájönni arra, hogy valakinek a tenyerében vagyok.

Eszembe jutottak olyan találkozások, mikor az akivel én beszéltem az azt élte meg, hogy őneki hihetetlenül elege van már magából. Hogy ő úgy unja magát, hogy majdnem belepusztul. Szíve szerint nem is mondana nekem egyetlen mondatot sem mert a könyökén jön ki saját magának. Hogy ő egy annyira fárasztó ürge, hogy az szörnyű. Vagy egy annyira fárasztó nő, hogy az elviselhetetlen. Olyan szép ez, mikor valaki úgy egyszer csak megáll miközben mondja és azt mondja: -Feri! Te ezt nem unod?

-Mert én úgy unom. Abba tudnám hagyni. Főleg téged nem untatnálak vele, te annyira rendes muki vagy.

Ha szerepet cserélnénk annyit mondana:- Te ne haragudj, nem érek rá.

Körülbelül ennyit birna mondani és elfutna hetedhét határra. S mikor átéli, én meg nem unom. Kicsit mazoista vagyok, de látjátok ennek is vannak előnyei. Szóval mikor valaki ezt átéli, hogy ő nem beszélgetne velem, az biztos. Főleg nem „mittudomén” hanyadik alkalommal. De természetesen nekem ez nem esik rosszul, nehogy félreértsétek.

A harmadik gondolat paradoxon:

3. Amikor nem vagyok szeretetreméltó, akkor élem át, hogy valaki mégis szeret engem.

Mert ezekben a pillanatokban ugye a depresszió körének az egyik legmarkánsabb élménye, amit utoljára mondtam, és azt mondtam, hogy ez mindent átsző, önértékelési válság. Egy nulla vagyok, egy szerencsétlen tehetetlen alak. Különben, hogy is kerülhettem volna ide! De még ha nem is sújtom magamat nagyon negatív én-gondolatokkal, ahogy erről beszéltünk múltkor, azárt az élményem mégis csak az magamról, hogy egy elveszett szerencsétlen ürge vagyok. És ebből könnyen fakad az, amit a szégyenben átélünk és amiről sokat beszéltem, hogy hát engem nem is lehet akkor szeretni. Főleg, ugye hogyha jó markáns bűntudatom van. Főleg, ha a bűntudatnak alapja is van. Na a szégyenről nem is beszélve. Nem vagyok szeretetreméltó. És ebben a pillanatban élhetem azt át, amit az előbb elfelejtettem mondani, hogy mondtam, hogy két útja van. Az egyiket mondtam csak, mikor nem vagyok képes a kapcsolatra, akkor rájövök, hogy valaki velem van. Ennél a pontnál is ugyanúgy érvényes, hogy amikor a leginkább azt gondolnám, hogy nem vagyok szeretereméltó, egyszer csak találkozom valakivel. Csöng a telefon, és valaki fölhív. Kimegyek az utcára és valaki előzékeny velem. Ilyenkor egészen pici dolgok történhetnek meg velem, amelyekre azonban iszonyatosan ki vagyok éhezve egyrészt, másrészt azt gondolom, hogy én annyit sem érdemlek meg. Nem érdemlem meg azt, hogy nekem mondjuk köszönjön a postáskisasszony. És megyek le, éppen szeretnék beledögleni az életembe és rámköszönnek. Sőt, azt mondja, hogy jó napot. Nem tudom eldönteni, hogy most szemétkedik velem, lerí, az arcomról, hogy pont másfelé megyek, ilyenkor egy jó napot is olyan ,mintha megitatnának, egy pohár vízzel. Emlékeztek a pszichiáterre, az öngyilkos akit kihozott belőle, és akkor azt mondja neki mikor visszamegy, hogy Doktor úr! Nagyon köszönöm azt a mondatot, amit mondott nekem akkor amikor én a padlón voltam. Hát miért, hát nem mondtam magának semmit! Dehogynem! Azt mondta, majd csak lesz valahogy! Egyébként ilyenkor érhetjük tetten magunkon azt, ez amire utaltam múltkor,

egyszer csak nő a fejünk fölé, egy ilyen csipkebokor valami, ugye egyszer csak valami kis árnyék, hogy tudunk ezen dühöngeni! Hogy a fene egye meg, nem dögölhetünk meg! Átéltetek már ilyet? Már olyan jól elképzeltétek, hogy kiléptek ebből az egészből! Vagy annak valamilyen részéből. És akkor egyszer csak valaki szeret. Ez a veszekedés utánikibékülés. Olyan jól elterveztük, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk!

Egy másik idevaló dolog, csak egy teljesen más élmény! Emlékszem életem egyik nagy-nagy sportélménye volt, mikor ugrottam egy versenyen egymás után két korosztályos magyar csúcsot. És hát ez egy nagyon jó élmény. Akkor beszélgetek ott egy sporttárssal, egy lány volt, annyira előttem van az arca, ez milyen furcsa egy ilyen hihetelenül eufórikus élményben, ami eltartott azért szerencsére egy-két napig. Akkor azt éltem meg, ezt mondtam neki (voltam már 18 éves), akkor is elemezgettem magam és mondom neki: Te ez olyan furcsa. Énnekem olyan jól esik most nagyképűsködni! Fölvágni azzal, hogy én egy milyen marha jó alak vagyok! Ezt csináljátok utánam! Közben pedig az volt bennem, hogy ha én megmutatom magamat olyannak, amilyen most vagyok, olyan jól esik büszkének lenni magamra, akkor nem lesz majd az, aki engem szeret! Mert egy ilyen beképzelt, nagyképűsködő alakot, aki kihúzza magát a saját teljesítménye után, hát ki fogja azt szeretni. És erre ez a lány, annyira bennem van, rámmosolygott és azt mondta: Nagyképűsködj csak! De ezt olyan jól tudta mondani, hogy a kedvem elment tőle. Ez meg így van, ha kaptál rá engedélyt, nem olyan izgalmas.

Olvasok nektek egy gyönyörűszépet, ugyanerről. Interjú Szabó Magdával, ez más mint a múltkori, csak úgy látszik egy kicsit leragadtam.

„Ezt mondja a riporter:

-A te személyes családban öntözött, de Isten által növelt hited, maga is olyan történet, amely valamely homályosan látott isteni tervet bontakoztatott ki.

És erre jön Szabó Mária Magdolna, (tudjátok ezt a nevet kapta a keresztségben). Azt mondta az apukája:

-Légy büszke arra, hogy te Mária Magdolna vagy, mert ő volt az első asszony, aki látta a föltámadott Krisztust. Ezért kapta a nevet.

Azt mondja:

-Még egyházi nevelőimmel is úgy áldott meg Isten, hogy számoltak a sajátságos olvasmányok között növekedő kislánnyal. Aki Shakespeare köteteit, a Révay lexikont, a nemzetközi menetrendet, a göttingeni egyetemen végzett esperes nagyapja eszkatológiai könyveit forgatta legszívesebben.

-Betegen kerültem a konfirmációs vizsgán a bizottság elé. A nagytiszteletű urak egy életre gátlásossá tehettek, vagy lámpalázasra szégyeníthettek volna, amikor fölszúrt dobhártyámmal, alig hallva a kérdést, másodszor is belesültem az apostoli hitvallásba.

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Ennyi telt. S a mindent elborító szégyen hallgatása. –Ennek szívből örülünk.-mondta Baja nagytiszteletű úr, megnézte a bekötött fülű, dicstelen külselyű gyereket és aláírta a konfirmációs okmányt.-Csak hidd ezt. Valld meg akkor is, ha a körülmények úgy alakulnak mint Néró korában. Csatlakozz a többiékhez, indulj a templomba és vedd életed legelső úrvacsoráját Magdolna.

-Az egyház úgy emelt át életem első kudarcélményén, mint a pelyhet. A nálunk második szentségnek nevezett úrvacsora úgy megerősítette hitemet, hogy életem első húsz évében szilárdabb volt mint a szikla.

Ugye arra föl hoztam ezt a történetet, hogy amikor azt gondoljuk, nem vagyunk szeretereméltók, mert rondák vagyunk, bekötött fejű kis nyomorult kisgyerekek, akik nem tudjuk elmondani a leckét. Akkor egyszer csak jön valaki és átemel bennünket mint a pelyhet.”

4. A hűség föltétele a hűtlenség. A hűség föltétele a változás és a fejlődés.

Ez az a fölismerés, hogy ha egy hívő ember ráébred arra, hogy ha hűséges akarok lenni Jézushoz, akkor hűtlennek kell lennem ahhoz, ahogy ő szóról- szóra egy, bizonyos helyzetet megoldott. Hogy ami ott és akkor a hűséget jelentette az Isten felé, az itt és most lehet másképpen kell képviselni. Hogy éppen az által leszek hűséges, a változatlan Istenhez, ha képes vagyok nem úgy csinálni, ahogy tegnap. Ahogy tegnapelőtt. Ahogy azelőtt és azelőtt és azelőtt. Hogy a hűségnek az egyik legfontosabb összetevője a épen változásra való képesség és a rugalmasság. Ez az ahol nagyon sok ember hitetlenné válik. Mert közben úgy akar hű maradni, hogy közben merev és rugalmatlan. És 60-70-80 évig csak úgy akar hű lenni, ahogy addig hűséges volt. És szép lassan a világ kimegy alóla. De szép lassan az Isten is kimegy alóla. És ő már egy ponton túl azt éli meg, hogy már semmi más nem marad csak az, hogy ő hűséges önmagához. Illetve nem is. A z énjéhez. Ahhoz hűséges. Semmi máshoz már nem. Egy történetet ide: Egy kedves ismerősöm sok-sok évvel ezelőtt Szlovákiából áttelepült Magyarországra és ott csak egy picit beszélt magyarul, szinte egyáltalán nem, itt tanult meg magyarul, szakma, itt házasodott meg, itt született három gyereke stb. És most hihetetlen belső konfliktusba került, mert ugye nagyjából eljutott 55 éves korára és megrendült az élete. Átél most egy nagy válságot, mint ahogy férfiemberek gyakran átélnek már így idősödve. Meg nők is. Mindenki. Átéli ezt a válságot. Mit csinál természetszerűen? Keresi a gyökereit. Megpróbálja megtalálni azt amihez még érdemes hűnek lenni, ami erőt ad neki. Megy vissza Szlovákiába. És ott már nem találja magát. Az már nem az a Szlovákia. Az már nem az a családi ház. Az már nem az az ország. Átéli ezt és közben próbál belekapaszkodni az apjába, aki persze már régóta meghalt. Azt mondja: „Úgy kell csinálnom mindent, ahogy az apám csinálta. Hűséges akarok lenni ahhoz az örökséghez, amit otthonról hozok. Mert nekem semmi másom nincsen. Már csak az ha kitartok azokban az értékekben, amiket otthonról hozok.”

És a következménye, hogy szép lassan elmenekülnek a környezetéből az emberek. Mert elviselhetetlen, kibírhatatlan, annyira merev. Mert köti az ebet a karóhoz, az csak úgy lehet. Ez az amikor az ő hűsége, fölmorzsolja a saját életét. Jó értelemben vett hűtlenségre volna szükség. Hogy úgy lehetnék hű az apámhoz, hogy nem pont azt csinálom, amit ő csinált. És a többi.

A múlandóság tapasztalata, elvezethet, az örökkévalóság akarásához. A múlandóság tapasztalata azért vezethet el az örökkévalóság akarásához, mert amikor azt élem át, hogy minden kicsúszik alólam, akkor fölfakad bennünk a vágy, hogy valami legyen ami örök és állandó. És lehet, hogy ilyenkor sejtjük meg, hogy ez tényleg van. Ahogy a több alkalommal ezelőtt elmondott történetemben egyetlen mondat: „Ne árts!”Engem valahogy bevitt az örökkévalóságba. Egy pohár víz, amivel az ember ilyenkor találkozik. Válságban az emberek látszólag tudnak hihetetlenül anyagiassá válni. A pénzügyi értelmében. Hanem ilyenkor rájövünk, hogy ami megmaradt, az az, hogy enni kell. Hogy inni kell. Hogy érték az étel. Hogy érték a friss levegő. A napsütés. Ezek maradnak meg. És valahogy ezekben a nagyon egyszerű dolgokban, valami örökérvényűt meg tudunk sejteni.

5. Vágyunk arra, ami válságba sodorhat.

A válságban vágyunk arra ami ismét válságba sodorhat. A legjobb példája ennek a szakítás. Az újraházasodás. Az özvegyasszonynak az újból való megházasodása. Édesanyámra gondoltam rögtön. A válása után sok hónappal a következő mondat jött ki a száján, azt mondta: „Ebbe a lakásba férfi többet nem teszi be a lábát.”

Rögtön magamra néztem, hogy ez most mit jelent, nem valami rejtett üzenet e a részéről, de nem úgy döntöttem, ez az ő mondata, róla szól. Ugye ez. Átélte azt, hogy óriási csalódás, válság és krízis. Miért? Mert beengedtem azt a nyomorult hívet az életembe. És ugye a következő gondolat az, soha többet ilyet. Mert ha még egyszer megházasodom, kiteszem magamat annak a lehetőségének, amit pont most átélek. De a válságban pontosan ez a paradoxon feszít minket szét. Hogy azt mondjuk, hogy nem akarjuk azért folytatni az életet, vagy annak valamilyen területét tovább, mert minél inkább belemegyünk megint abba, hogy bízzunk a másikban, hogy higgyünk neki, hogy tovább éljünk, hogy azt gondoljuk, hogy a munkánknak értelme van, annál nagyobb lesz az esélye annak, hogy megint csalódunk. Rájövünk, hogy még sincs értelme. Hogy be fogsz megint csapni, hogy a hitem megkérdőjeleződik. Amikor ott a mélyponton csücsülünk, azt gondoljuk, hogy ezt még egyszer soha nem akarjuk átélni. És közben elindul egy erő bennünk, hogy de de. Hogy valamiért megéri. Megéri még egyszer újból hitelt adni a másiknak. Megéri megbocsátani, megéri tovább csinálni. Még akkor is, ha x év múlva ugyanitt leszünk. Hogy valami miatt akkor is megéri. És ezt nem is akarom feloldani, de a mélypontokban ezt megélhetjük.

A próféták kínjai. Amikor a próféta él át valami nagyon hasonlót. Mikor azt éli át, hogy ő szívből akart valamit. És ez neki nem sikerült. De az Isten küldte őt erre az útra. És ő ebbe beledöglött. És kijön belőle és azt mondja: „ Uram, te becsaptál engem.” Aki próbál így élni, annak lesz ilyen élménye. Uram te rászedtél engem!” -ezt Szent Ágoston mondja. Gyönyörű ahogy mondja: „Uram te rászedtél engem. És én hagytam, hogy rászedjél.” És amikor kijön ebből az élményből azt mondja: „ És megint hagyom hogy rászedjél! Hagyom, hogy átvágjál. Hogy azt mond: Hú, de jó hívőnek lenni! Elhiszem neked. Közben tudom, hogy nem jó! Mer egy csomószor átélem, hogy a fene egyen meg engem, hogy lépre mentem, és becsületes akarok lenni. Hogy lehetek ilyen őrült. Ez a próféta kínja, mikor másodszor, harmadszor és negyedszer is elindul. Mert az Úr azt mondja, hogy. És a próféta pontosan tudja, hogy „Jaj nekem!”


6. Bűnösségünk beismerése, áldottá tesz.

Bűntudat egy válsághoz törvényszerűen kapcsolódik. Mindenképpen lesz bűntudat, túl sok is egyébként. Általában irreális bűntudatunk is lesz, ezeket érdemes leválasztani az egészséges bűntudatról. És földolgozni őket, hogy nincs mögötte bűn. El kell őket engedni. De mindig fogok olyasmit találni, ami reális bűntudat. “Igen, én vagyok mögötte!” És ilyenkor azt élem át: “Iszonyú gyenge vagyok !“ Kiszolgáltatott, tehetetlen és azt gondolom, legalább a bűntudattól menekülnék meg. Próbálom a bűntudatot elrejteni. Hát épp elég gyönge vagyok, és most azt is ismerjem be, hogy a magam hibájából is kerültem ide ? Ez tűnik elviselhetetlennek. Legalább ezt ne kelljen beismernem. Mert mintha akkor még mélyebbre zuhannék. Közben pedig ugye a folyamat világos: Ha megengedem magamnak, hogy igenis bűnt követtem el, az én hibám, Ebben a pillanatban nyitottam afelé, hogy átélhessem a bűnbánatot. Ha nyitottam már és átélem a bűnbánatot, akkor jön a kegyelem. Átélem a bűnbocsánatot. És miközben benne vagyok és magamra veszem a bűntudatomat, ez egyet jelent azzal, hogy elkezdek azonosulni az áldozattal. Ahogy erről beszéltem. Az azonosulás empátiához vezet az áldozattal, az empátia pedig cselekvőképessé tesz. És kiderült, hogy a bűntudat vált a kulcsává annak, hogy én kikerüljek abból az állapotból, hogy én bűnös vagyok és nincs erőm, meg kedvem tovább létezni. Ahogy ezt így mondani szokták, az egzisztenciális bűntudatnak az átélése, reális bűntudatnak az átélése vezet el a kegyelem megtapasztalásához. És nem csak egy ilyen teológiai kijelentés, mert ahogy én ezt most leírtam, kézzel fogható érzelmi állapotokat tudunk megragadni ennek kapcsán. Hogy föl tudunk szabadulni, amikor merjük magunkat úgy tekinteni, hogy bűnösök vagyunk.

Ehhez a folyamathoz talán még az az egyetlen szó kapcsolódi, hogy felelősség . Amikor nem akarjuk a bűntudatunkat, a bűnösségünket elismerni, ezzel a felelősségünket szeretnénk lerakni. A felelősségünket lerakjuk, nem tudunk felelősen cselekedni. Magunkért sem. Nem tudunk továbblépni. Ezért a felelős cselekvésnek ezekben a pillanatokban a lehetőségi föltétele a bűnösségünknek és a bűntudatunknak a magunkra vétele.

7. A bosszúvágy.

A sértettség, a panasz, az önsajnálat ugye kiútnak tűnik ilyenkor. És ezekről mégis le kell mondani. Így fogalmaztam meg: A másikat - a világot - Istent tagadva, magunkat tagadjuk. Vagyis: Amikor szeretném elverni rajtad a port: Te voltál a hibás, Te vagy az oka. Az Istent is hibáztathatom, a világot is hibáztathatom, a sorsot is. Mikor megpróbállak téged tagadni. Hogy Te vagy a rossz. Én pedig nem. Te csináltad rosszul ezt a folyamatot. A Te bűneid vezettek el oda, hogy most teljesen ki vagyok akadva. Ha ezt csinálom, látszólag megmenekülök. Mert az van bennem: Miközben téged tagadlak, magamat megmentem. Te voltál a hibás, én vagyok az ártatlan. Közben, ha téged tagadlak vagy a folyamatban tagadom magát a folyamatot magát és benne téged. Hogyan lehet egy folyamatot tagadni ? Úgy, hogy azt mondom : Kár volt ezért a két évért! Kár volt azért az ötven évért. Ha vissza lehetne csinálni, pont az ellenkezőjét csinálnám. Nem érte meg, egyetlen hajszál sem volt ott érték. Ez az, amikor egy folyamatot tagadok. És ezzel, miközben azért csinálom, hogy magamat megmentsem, a folyamat tagadásával téged tagadva tulajdonképpen törvényszerűen magamat utasítom el. Magamat fogom tagadni, mert hiszen én voltam veled kapcsolatban. Saját ötven évemről beszélek. A saját életemet minősítem ezzel. Látszólag nem, látszólag téged utasítlak el, valójában törvénszerűen magamat utasítom el. Ez egy óriási paradoxon. Ha megtanulom azt, hogy ne utasítsam el a múltamat, ezt a folyamatot, hogy ne tagadjalak téged, ezzel kapom meg a lehetőséget, hogy magamat is el tudjam fogadni. Amikor bosszút esküdök és ki akarlak téged készíteni, kinyírni téged, mert ezt csináltad velem. Látszólag ellened fordulok, valójában magamat teszem tönkre. Mert az elmúlt életemre mondok nemet. Akkor hol vagyok én ? Hogy lehet úgy élni, hogy az életemből harminc évre azt mondtam, hogy az nulla? Nagyon nehéz tovább élni. És amikor kinyírtalak, akkor sincs felszabadulás. Mert közben az elmúlt harminc évem ugyanaz maradt. Csak Te is megdöglöttél. Nem hoz enyhülést a bosszú, dehogy hoz !

Egy másik paradoxont is írtam ide, ami ugyanezt fejezi ki:

Aki nem mond le az elégtételről, nem kap elégtételt. Ha azt mondom csak akkor lehetek boldog, ha Te odajössz hozzám és bocsánatot kérsz. Ha majd az Isten jön, és ünnepélyesen bocsánatot kér tőlem. Hogy miért nem jó az ének-készségem, akkor hajlandó leszek neki megbocsátani és boldogan élni, de addig haragszom rá. Amikor kiszolgáltatom magamat annak, hogy Te adjál elégtételt. Hahh, máris megállt az életem. Várhatok napestig.

Egy másik találkozás: Valaki bekerült a legklasszikusabb neurotikus depresszió világába. Ez ugye azt jelenti, hogy élete a Kell és a Muszáj között ingadozik. Kétféle ember létezik csak számára. Az egyik, aki csak elvárásokat támaszt, és neki meg kell felelni. A másik pedig, aki őt bántja. Másféle ember nincs. Ugye ez eléggé beszűkíti a találkozási lehetőségek körét. És az illető azonban házas. Ez így elég nehéz helyzet. Jön hozzám a férj: A feleségem ki van nyúlva. Mit kell csinálni. Porcicák ellepték a konyhát. A feleségem meg döglik. Atya itt valami nem stimmel. Most, ha egy éven keresztül nem mondom neki, hogy esetleg fölszippanthatnál drágám egy-egy cicust… Én azért mindent nem birok csinálni. Jó-jó, ott fekszik már három hónapja, nagyon szép… öntözgetem, hogy azért mégse száradjon ki, dehát… Jó beszélgetünk-beszélgetünk és mondom neki: Tehát ez az a tipikus helyzet, hogyha minél inkább látszólag reális igényeket támasztasz felé, és lehetnek valóban reális igények is, el fog menekülni előled. Akkor fogod visszanyerni, ha nem kérsz tőle semmit. Próbáld ki. Visszajött két hét múlva, azt mondja: Te, hát ez nagyon bejött. Befogtam a szám. Se porcica, se főzés, semmi… Feleségem elkezdett korábban hazajárni. Mert ugyanis az volt, hogy maradék erejét összeszedve elment dolgozni. És akkor utána nem volt kedve hazamenni, mert a férje számon kérte rajta a porcicát. Ezért bóklászott, ténfergett, üzleteket nézett, kiábrándultan lődörgött a világban. És amikor hazaért, akkor elnyúlt. És amikor nap-nap után nem szólt a férje semmit, egyszer csak kezdett előbb hazamenni. Aztán elkezdte a férjét felhívogatni, hogy: Te éppen itt vagyok a valamelyik boltban, arra gondoltam, hogy veszek neked egy kütyüt. Te szereted ezeket a kütyüket. És tényleg vett is neki. Jó ez ilyen nagyon-nagyon leegyszerűsítettem a folyamatot, de ez roppant valóságos. Tehát ha nem várok elégtételt, akkor kapok elégtételt.

8. Miközben elvétetik tőlünk valam,i ismerjük fel, hogy mit kaptunk.

De pontosan azon a területen, ahol elvesznek tőlünk valamit, de inkább így mondom, hogy elvétetik. Mikor átélem azt, hogy elvétetik tőlem a múlt – mondjuk elhagy valaki, meghal valaki, kirúgnak az állásomból, valamit másképpen kell csinálnom, mint ahogy eddig – akkor szeretnék ragaszkodni a múlthoz. S minél inkább ragaszkodom a múlthoz, eltűnik a jelen, meg a jövő. S szép lassan semmivé leszek. Minél inkább próbálom megragadni magamat a múltban, eltűnök, semmivé foszlok. Ha elengedem a múltat, azt mondom nézzük csak, mit tehetek most. Egyszer csak a múlt kezd visszjönni. Kezdenek azok az értékek, amelyek a múltban voltak és látszólag már nem lehetnek, egyszercsak kezdek belőlük élni. Egyszercsak nem fájdalommal emlékezem már, hanem jóérzéssel. És azt mondom, hogy: ó, milyen nagyszerű is volt az. Az, ami már nincs többet, és soha többet nem lesz, de milyen szép volt. És ebben a pillanatban kezdem jólérezni magam. Most.

Így is lehetne mondani, ha meg akarom menteni a múltam, akkor el kell kezdenem élni a jövő számára. Itt csak egy közbevetés: Nagyon sokan a múltnak a sebeit, fájdalmait, sérelmeit próbálják elnyomni, nem tudatosítani. Tudjátok, mikor valaki azt mondja, hogy: Felejtsük el ! Nem történt semmi! Persze, egy kanál vízbe folytaná meg, miközben nem történt semmi. Megbocsátasz ? – Már rég elfelejtettem. Ugye és akkor megkérdezed, hogy mit, akkor elkezdi sorolni. Dehogy felejtette el, dehogyis! Jól elásta. Ezért nagyon jól lehet látni, hogy amikor valaki próbál úgy szabadulni a múlttól, hogy azt el akarja felejteni, éppen hogy megmaradnak benne az indulatok, a fájdalmak, a sebzettsége, a haragja, a bosszúvágya. És adott esetben történelmi méretekben, mikor változik valami világpolitikai helyzet, akkor ezek az indulatok iszonyatos erővel fellángolnak. És nem értjük, hogy honnan jöttek. El voltak ásva és most kijönnek ugyanazzal az erővel, mint amikor elástuk, vagy még erősebbel, mert sikerült jól lefojtani. Ezért a felejteni akarás az általában a kiengesztelődés hiányához vezet. A bosszúvágynak, indulatoknak satöbbinek a megmaradásához . Pedig éppen ezt akartuk elkerülni. El akartuk felejteni, hogy ezek ne jöjjenek. Azonban, ha valaki azt mondja: Igen ez történt, és én ezt most tudatosítom magamban. Ez történt velem. Hű de fáj! De utállak. De jó, hogy nem találkozunk. És a többi… Ha ezeket megengedem magamnak, egyszercsak az emlékezésből, persze csak ha jól csinálom, kiengesztelődés fakad, megbékélés jön belőle. Tehát az emlékezés és a megbékélés tartoznak össze.


Ez a Szentírásból való mondat, de nagyon fontos:

9. Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.


Az ember egy ilyen mély ponton átéli a saját vereségét. A saját élethelyzetemet, önmagamat kudarcként élem meg. És miközben átélem önmagamat, hogy én egy merő kudarc vagyok, főleg ha ezzel azonosulok, akkor itt jön egy nagy ellentmondás: Van-e kedvem azonosulni egy csődtömeggel? Hát ugye, ha jóérzésű vagyok, akkor nem szívesen. Azért szeretünk drukkolni a hősöknek, nem? Tehát azért szívesen állunk a győztesek oldalára. Ha lehet választani, inkább a győztesek mellett vagyunk, ha úgy lehet. Amikor belekerülök ebbe a helyzetbe, amikor nem azonosulok a vesztessel, - aki én vagyok – hogyan fogok tovább élni ? Szeretnék a győztessel azonosulni, de az nem én vagyok. Ez elég hülye helyzet. Annak a záloga, hogy győzzek az, hogy azonosulok a vesztessel. Hogy elfogadom, hogy a vesztes én vagyok. Emlékesztek Dosztojevszkijre? Amikor azt mondja a párbajtársának, amikor jön hozzá a kocsival: Láttál már győztest? Én vagyok ! - Emlékeztek erre ? De ennek az előzménye az, hogy beismerte a totális vereségét, amikor Afanaszij pofonvágta. Hajlandó volt elfogadni, hogy ő ez a bűnös, mihaszna, semmirekellő. És ezáltal lett győztes.

Ugye ide tartozik az is, hogy szeretnénk önmagunkat kézbe venni, a saját sorsunkat irányítani, cselekvőnek lenni. És ezt minél inkább csináljuk, annál több lesz a kudarc. Ha én becsületesen, rendesen valóban az életemet a kezembe veszem, annál többször fogom átélni, hogy egy csomó minden nem sikerül. Ezek mind-mind kihívások arra, hogy azonosuljak egy vesztessel, akiből győztes lesz, éppen ezáltal. Mentem hittanórára most délután, ahova nem érkeztem el. Ennek nagyon egyszerű oka volt: kaptam egy defektet. Pont a nagy csúcsforgalom, negyed hat, örütem, hogy le tudtam valahova állni, hogy nem kellett engem kerülgetni. Nézem a kocsit, eszembe jutott az, amiről azt hittem, hogy sohasem fog eszembe jutni, hogy „miért nem a zsigulim van?” régi jó öreg, 18 éves zsiguli. Mert azon ki tudtam cserélni a kereket. De most itt van ez a Toyota, ezzel azt se tudom hányadán állok. Mert ez a rohadék elment 80 000 km-t úgy, hogy nem pukkadt ki. A zsigulim meg 2000 km-enként kipukkadt, mert mindig ezer forintos gumit vettem. Itt meg vettem húszezres gumit. Én, marha ! És az meg kipukkadt, én most ott állok, és nem tudom, egyrészt hol az emelő? Hát a zsiguliban öt emelő volt, mert akárhová nyúltam emelők voltak. Itt meg még azt se tudom, hogy van-e. Kezdem lapozgatni ezt a könyvet, mert az van. A zsiguliban nem volt, ott emelő volt, itt könyv van. Van egy ilyen cím: Vészhelyzetek kezelése. Na ez voltam én. Válsághelyzet. Ez telitalálat, kinyitom, 254. oldal. Tényleg, erre emlékszem, mert belém rögzült, módosult tudatállapotban voltam. Mutatja nekem, lehet ellenőrizni, 2. pont, Évi neked Toyotád van, nézd meg, 2. pont. Az emelő elhelyezése. Kiderült, hogy a hátsó lámpa mellett van. Ott volt az emelő, de ez nekem fél órába telt, mire rájöttem, hogy nekem van ilyen könyvem, annak van egy ilyen cikkelye, van emelőm. Mert addig azt gondoltam, hogy nem merem felemelni a kocsit. Hát nem így, hanem akárhogy, sehogyse. A zsigulinál az olyan egyértelmű, ott egy lyuk van. Itt meg sehol egy lyuk. Hát mit csinálok én? Na akkor felhívtam egy barátomat. Ugye épp az a szép, hogy csúcsforgalom van. Mondtam neki, hogy „Figyelj, itt állok a „Doyodával”, se emelő, semmit nem tudok. Szerencsétlen nyomorult vagyok.” Mindenki ment el mellettem, néztek ilyen aranyosan: „Na..., kereket cserél.”

Szóval ezek a pillanatok, ezek nagyszerű pillanatok. És az volt a szerencsém, hogy miközben a válságot nem lehetett elkerülni, ezt a könyv is tanusította. Ha azt gondoltam volna, hogy uralom a helyzetet, akkor a szalagcím az kiábrándító: Vészhelyzet. És miközben ezt átéltem, közben arra gondoltam, hogy miről fogok nektek beszélni. S mondom, nahát ez itt a mélypont ünnepe lehetne, ha elég ügyes vagyok. És akkor kezdtem átadni magam ennek az élménynek. Hogy kipukkadt a kocsi, hogy én egy tehetetlen alak vagyok, hogy rászorulok valakire, hogy azt se tudom, hogy hol az emelő, azt se tudom, hogy hol kell bedugni... Nem tudok semmit. Hogy emelőnek néztem egy éket, szóval ilyen dolgok történtek. Na és egész jól lettem. Jött a barátom, és azt mondta, hogy „Jajj, hát az emelő az itt van.” A könyvet is ő találta meg egyébként. Én tudtam, hogy van könyvem, csak az nem jutott az eszembe, hogy elő kéne venni. Mert a válsághelyzetben mi az első állomás ? Az, hogy az addig bevált válságkezelő módszereket alkalmazzuk. Az addig bevált válságkezelő módszer az általam ismert emelő elővétele volt. Erre a helyzetre nem volt forgatókönyv.Úgyhogy átéltem ezt az egészet úgy, ahogy kell. Szóval jó volt. És a hittanosok is nagyon élvezték, mert elmaradt a hittanóra. Nem tudom mi lett velük, remélem, hogy rájöttek, hogy nem vagyok ott. Szóval nem is volt ez annyira szörnyű. Tényleg vártam, hogy kiviruljon a bokor fölöttem. Ez volt a barátom kocsit emelő keze, amivel megemelte a kocsimat. Én átmentem abba, hogy hol segíthetnék. Nálam voltak ezek a párnák, amiken ültök. Mondtam: „Van ám párna, parancsolj! Le tudsz ott térdelni, amikor kurblizod.” És akkor letérdelt, és olyan jó volt szerencsétlen hülyének lenni. Ő kitekerte az összes csavart, én mondtam neki, hogy ez már visszafelé nekem menni fog. Visszacsavartam és úgy gondoltam, hogy szép az élet. Hát ennyi telt tőlem, jó van nincs olyan nagy baj.

Egymással ellentétes érzések mögött magamra eszmélek. Ez több dolgot is magában foglal. Egyrészt az önazonosságtudatunknak fontos ismérve az, hogy azonosítjuk magunkat az érzéseinkkel. Természetesen nagyon sok nő alapvetően ebben a működésmódban él. „Az vagyok, amit érzek.” Igen, ez semmivel sem rosszabb, mint a férfiak, akik azt gondolják, hogy „az vagyok, amit gondolok.” Mind a kettő ugyanúgy kissé kívánni valókat hagy maga után. De ha nektek jól esik, csak nyugodtan... És amikor egy ilyen krízisben vagyok, akkor egyrészt átélek olyasmit, hogy egymással hihetetlenül ellentétes, egymást kizárónak ható, de nagyon erőteljes érzések vannak bennem egyszerre. Most akkor tessék mondani, ki vagyok én ?

Tehát mondjuk: Meghal valaki, akit nagyon szerettem. És egyik pillanatban azt kívánnám, hogy „Istenem, jöjjön vissza!” Hogy elmondhassam neki, hogy szeretem, és minden...” Másik pillanatban azt gondolom, hogy követett el ellenem sok bűnt. És akkor azt mondom, hogy ne azért jöjjön vissza, hogy megsimogassam, jöjjön vissza, mert szeretnék neki egy óriási maflást lekeverni. És megfosztott engem a maflás lehetőségétől. Egyik pillanatban gyűlölöm szívemből, hogy hogy csinálhatta meg velem. Másik pillanatban meg mindent megadnék azért, hogy visszajöjjön. És a többi, és a többi, ezek mondhatjuk egymás után ezerszámra. Iszonyatos, látszólag egymást kizáró érzések, és akkor én ki vagyok ? És akkor szétszednek bennünket ezeket az indulatok, akkor megsejthetünk valakit az indulatok mögött: Önmagunkat !

Ugyanennek a jelenségnek egy másik vetülete, mikor olyan indulatokat élek meg magamban, amelyekről addig álmodni se gondoltam volna.

Hogy énbennem van bosszúvágy ?

Dehogyis, én annál sokkal rendesebb keresztény ember vagyok!

De akkor miért pereg egy film előttem, hogy éppen most nyomtam bele a kést a hátába. Aljas módon, hogy ne tudjon védekezni. Ez egy nagyon érdekes film, én vagyok a főhőse.

Ez az, amikor egy ilyen indulatot átélve, amivel addig magunkat nem hogy nem azonosítottuk, tagadtuk, hogy ilyen egyáltalán létezhet bennünk, egyszercsak megjelenik, és köszön: „Haha, én vagyok” És emiatt át kell gondolnunk magunkat.”hogy ki is vagyok én?” Mert ha az ÉN-be beletartozik ez a gyűlöletes indulat, akkor én ezen túl még vagyok valaki ? Vagy egy vagyok ezzel az alakkal, aki a másikat meg tudja fojtani? Most azt kell mondanom ezek után, hogy ez vagyok én, és eddig azt nem tudtam, hogy ez vagyok én? Szoktátok egymásnak is mondani! Azért mondom így, mert én ezt nem mondom senkinek. Mikor azt mondjátok egy veszekedésben: „na most megmutattad az igazi arcodat! Kivillantottad a fogad fehérjéjét ! De nagyon !” Na ez az, amikor a másikkal kapcsolatban, vagy magammal kapcsolatban felmerül, hogy ez vagyok én? És rögtön jön valami, hogy NEM. Nem ez vagyok önmagam, aki most átélem ezt az indulatot. Vagy átélem a szégyent, vagy átélem a félelmet, vagy a fájdalmat. Ezen túl valaki vagyok én! (72:45)

Kövess minket Facebook-on a legújabb bejegyzésekért!

Isten hozott Benneteket, köszöntök mindenkit.

A válságaink, nehéz pillanatain ünnepéllyé alakításáról beszélünk most már elég rég óta. És ahogyan egy ilyen folyamat általában végbemegy, ezt 8 pontba tudtuk összefoglalni. A múltkori alkalommal eljutottunk az első ötig. Csak egy-egy szavas ismétlés.

Bizonytalanság

Bizonyosság

Indulatok

Alkudozás

Depresszió, a lehangoltás bizonyos foka. A depresszióról beszéltem hosszan-hosszan múltkor, azért, mert a két legáltalánosabb nehézségünk, hogy a mélypontokat ünnepéllyé tegyük, hogy a kríziseinket hitünk elmélyülésének egyik forrásává avassuk, ennek ez a két súlyos ellenereje van. Az egyik, amikor bejutunk a neurózisnak az általános köreibe. A másik pedig, amikor bejutunk a depresszió általános köreibe. Ezért választottam a múltkor a neurotikus depressziót. Hogy mindenki jól lakjon.

És idáig jutottunk el. Az volt talán az utolsó mondatom, ami közvetlenül ehhez kapcsolódott: Az emberek általában két-harmad része ebből a negyedik-ötödik lépésből nem jut soha tovább. Hanem mindig megmarad ott, hogy feltörnek az indulatai, azután ezeket elfolytja, emiatt bűntudatot érez. Aztán próbál alkudozni, köt egypár rossz alkut, ettől még rosszabbul lesz, akkor depresszív lesz, lehangolt, akkor valahogy kijön belőle. Akkor próbál egy újabb alkut kötni, az se sikerül. Megint jön egy indulat, ezt kifejezi, ettől megint depressziós lesz, mert jön a bűntudata. Szóval ebbe így „jól elvan”.




Nézzük akkor a harmadik szakaszt és ennek a három lépését. Ez a szakasz a cselekvő önmaga által irányított szakasz.




Az elfogadás

Mit lehet tenni azzal, ami még van? Vagy mit kezdhetek magammal, aki még vagyok? Mi áll rendelkezésemre ? Gyakorta erősít engem ilyen pillanatban az a tudat, amikor mélypontra kerülök és felmerül bennem, hogy amit csinálok, az nem jó. Mondjuk úgy ahogy van nem jó. Valamit teljesen elrontottam. Ezekben a pillanatokban visszakanyarodok oda, hogy de van két kezem. És a két kezemből, akármi is történik én meg tudok élni. Szépen jelentkezem egy vállalatnál, vagy akárhol és elkezdek széklábadakat farigcsálni. És ennek a tudata, „hogy van két kezem, és ezzel meg tudom teremteni magamnak a kenyeremet” Ez nagyon jelentős szokott lenni ezekben a pillanatokban. El tudom képzelni, hogy nektek is meglegyen az a néhány dolog, amire vissza tudtok gondolni, vagy emlékezni akkor, amikor ezekben a mélypontokban vagytok. Lehet, hogy ez sincs és ez sincs, és ez sincs, de van két kezem. Vagy valami más és ezt itt tudjátok folytatni.

Szabadon dönthetek amellett, amim még van, vagy ami még megmaradt nekem. Vagyis szabadon dönthetek egy kritikus pillanatban amellett, hogy szabadon választom-e azt, ami megmásíthatatlan, vagy harcolok és küzködök benne, és akkor is megmásíthatatlan lesz. Vagyis hogy mit kell akkor csinálnom, ha a házastársam nem változik meg. Ez ez a pillanat. Amikor felismerem, hogy van azután is élet, hogy rájöttem sose lesz olyan, amilyennek akarom. És mégis érdemes vele maradnom. Ez a hatodik lépés.




Egy kedves ismerősömet szeretném ide hozni. Nem él már. Bélának hívják. Biztos odaát is. Azért mondom így, mert miért hívták ? Most is így hívják. Ő az a valaki volt, akivel a mozgás és légzésbénultak között ismerkedtem meg. Vastüdős volt, ahogy ezt szokták mondani. Ha láttatok ilyen embert, akkor azt mondom kár, hogy nem fogtátok meg. Mert az ő háta, a harmincvalahány év folyamatos fekvéstől ilyen egyenes lett, mint az ágynak a lapja. Ha nem én fogom meg, és teszem be őt egyszre-kétszer az ágyba, akkor nem hiszem el, hogy az embernek a bordái lehetnek ilyen egyenesek. Pedig lehetnek, mert az ő bordái ilyenek voltak, ilyen egyenesek, mint a vonalzó. Annyira kilapultak, ahogy feküdt az ágyon. Tökéletesen béna volt, a légzésrendszere is béna volt. Egyetlen dologra volt képes: A nyakát tudta egy picit mozgatni. Ennyi. Semmi. A keze az így feküdt harmincvalahány éven keresztül. Így, ahogy lerakták az ágyra. De miért fontos ő ? Azért mert ő látszólag az a valaki, akitől az élet mindent megtagadott. Aki teljes tehetetlenségben fekszik az ágyon. És vele történt az meg, hogy egyszer, miközben ő rá volt a kapcsolva a lélegeztető gépre, eközben kiment az áram. Ez egy szép pillanat. Ilyenkor ezekben az intézményekben nem sok volt, de van tartalék áramkör, de az se működött. És ő egy olyan hat-hét-nyolc percen keresztül átment oda túloldalra. Elköltözött egy kicsit. Ezt ő maga mesélte el nekem. Találkozott Jézussal és megbeszélték egymással, hogy ő mégiscsak visszajön. Neki annyi dolga van még itt, úgyhogy ő visszajön. Vissza is jött, és attól kezdve azt mondta, hogy az az én életem célja, hogyha valaki véletlenül ebbe a kórházba téved, és én meg tudom őt szólítani, akkor elmesélem neki, hogy én találkoztam Jézussal és megbeszéltük, hogy én visszajövök. Ezt tekintette élete céljának, én is így találkoztam vele, hogy ezt nekem elmondta : „tudod én nem voltam hívő ember, eszem ágában sem volt. De aztán találkoztam valakivel, akiben nem hittem és ez egy kicsit megváltoztatta az életemet. És most, hogy visszajöttem, méginkább látom, hogy mi az értelme annak, hogy vagyok.” Ha valaki olyan helyzetbe került mellette, akkor neki ezt elmondta. Ez az a hatodik lépés, ha valaki százszorta igazán mondhatná, mint mi, talán valamikor is életünk során, hogy „nincs értelme”. És mégis ő ebben a „nincs-értelmé”-ben felfedezett valamit, ami miatt mégiscsak volt értelme.



az elfogadás után a cselekvés

A másképpen gondolkozás is cselekvés. Azt ide szeretném tenni. Mikor rájövök, hogy lehet, hogy nem tudok semmit sem tenni, de másképpen tudok gondolkodni. Ez a cselekvésnek az egyik legkirályibb módja. Ugye ez az: A hatodik lépésben rájöttem, hogy még van értelme együtt élnem a feleségemmel. Akkor is, ha nem változik meg, és a hetedik lépés az az, hogy rájövök, hogy hogy.


8. az együttérzés


Ez az, amikor már végre az érzelmeimnek, az érzelmi állapotomnak, a lelki állapotomnak a szintjén is túljutottam azon, hogy csak magammal tudok foglalkozni. És elkezdek együtt érezni másokkal. És szép lassan a cselekvésem köre kitágul, már nemcsak magamra érvényes, hanem olyanokra, akik esetleg ugyanolyan helyzetben voltak, vagy vannak, mint én, vagy még rosszabban. És ez akkor is lehetséges, ha az én helyzetem nem változott meg. Lehet, hogy semmit sem változott, sőt pontosan tudom, hogy folyamatosan romlani fog a helyzetem. És én mégis egyre aktívabbá tudok válni. És egyre kevésbé foglalkozom azzal, hogy az én helyzetem egyre rosszabb lesz. És egyre nyitottabb leszek és együttérzőbb azzal, hogy a te helyzeteddel mi van. Ez a nyolcadik lépés.




Ennek a folyamatnak az egyik kulcsa, a találkozásban rejlik. Hogy találkozásban vagyunk egymással. És a folyamatos kommunkiáciban, vagy hát beszélgetésben válok képessé egyik lépésről a másikra jutni. Ha ezt egyedül próbálnám végigcsinálni, nem nagyon megy.




Hadd utaljak itt Jónás történetére. Jónás történetében az a szép, hogy a hatodik, hetedik, nyolcadik lépést nem Jónás teszi meg, hanem az Isten. Azért olyan izgalmas, mert az Ószövetségben vagyunk. És az Ószövetség világában nem olyan egyértelmű, hogy az Isten az, aki hihetetlen együttérző módon cselekszik azokért, akik egyébként bűnösek, és éppen az ő igazságai ellen éltek vagy élnek. De Jónás történetében kristálytisztán hozza Isten ezeket a szempontokat. Isten az, aki elfogadja Ninive lakóit és Jónás az, aki nem fogadja el őket. Isten az, aki elkezd cselekedni a bűnös emberért. Prófétát küld hozzájuk, majd mindent megtesz azért, hogy őket megmentse. Sőt ő az, aki Jónásért is cselekszik. Mert mondhatná azt, hogy Jónás a veszteséglistára, Ninive lakói meg a győzelem listára. De nem, mert azt halljuk, hogy az egyetlen ember, aki ebben a helyzetben nem érzi jól magát, az Jónás. És akkor Isten odalép Jónáshoz és vele foglalkozik, cselekszik érte. Az együttérzésről pedig gyönyörű mondatokat olvashattunk, ezt nem ismétlem már el, vagy mégiscsak elismétlem: „Hát akkor én ne irgalmazzak Ninivének, a nagy városnak, amelyben több, mint százhúszezer olyan ember van, aki még nem tud különbséget tenni a jobb és a bal keze között ? „ Ebben a történetben Isten az, aki együtt érez. És azért is olyan szép, mert nyitva hagyja. Pont ott marad nyitva ez a történet, ahol az emberiség legnagyobb része számára ez a történet valóban nyitva van. Vagy átlépek-e a harmadik szakaszba ? Az elfogadás, együttérzés, cselekvés szakaszába. És itt Isten mutatja meg a példát, hogy ezt hogyan tehetném meg. És a legszebb benne az, hogy olyanokkal kapcsolatban mutatja meg az utat, aki elvileg szembenállnak az ő prófétájával. Akik éppen nem olyan igazak, mint a próféta. Éppen nem olyan erkölcsösek, és az összes többit lehetne mondani. Ennyit a jónási történet szépségeiről.




Most akkor egy olyasmi, ami szervesen kapcsolódik ahhoz, amiről eddig beszétünk. Így írtam fel címnek:

A válság paradoxonjai és jelentőségük a hit szempontjából

Amikor egy ilyen nehéz élethelyzetben vagyok, ebben a válságban valahogy, magam sem tudom miért mindig paradoxonokig jutok el. Ezekről már tettem említést, amikor arról beszéltem, hogy hogyan jöjjünk ki belőle. De most már egy kicsit madártávlatból szeretném leírni azt, hogy miért is válik a hit elmélyülésének lehetőségévé egy válság. Rengeteg pontot írtam, de nem fogok sokat időzni egyiknél másiknál, de izgalmasnak tartom, hogy ezeket fejezzük ki, fogalmazzuk meg.

A bizonytalanság vezet a bizonyossághoz.

Miközben egyre kevesebb dolog van, amibe belekapaszkodhatnék, aközben egyre inkább érzem azt, hogy muszáj, hogy találjak valamit, ami még ad nekem valami biztonságérzetet. Azt az egyetlen mondatot, ami még hitelt érdemel számomra. És ahogy pörgök így lefelé egyre bizonytalanabb vagyok. Egyre kevésbé tudok bármibe is belekapaszkodni. És úgy tűnik, hogy néha csak akkor találok meg egy igazi kapaszkodót, hogyha ennek a folyamatnak a legmélyére süllyedtem. Akkor, amikor már semmibe se tudok belekapaszkodni, utána jövök csak rá, hogy mi az, amibe mégis bele lehet kapaszkodni. Ez az, amit így fogalmaztam meg, hogy a bizonytalanság vezet a bizonyossághoz. Ha azt az érzelmi, vagy lelki állapotot kéne leírnom, amit átélek, akkor ugye ez az, hogy már magamban se vagyok biztos és bizonyos, már nincs semmi amivel magamat tudnám azonosítani. Már semmi, amire azt tudnám mondani, hogy ez én vagyok. Egyetlen érzés, egyetlen gonolat, egyetlen vágy, az ösztönnek egyetlen sugara sem olyan, amire azt tudnám mondani, hogy ez „én vagyok”. És miközben ezt átélem egyszercsak jön egy élmény, hogy miközben ezt gondolom, sőt nemcsak gondolom, ezt élem át, van bennem valaki, vagy van bennem valami, ami olyan rezzenéstelenül van, mint egy nagyon nyugodt tónak a tükre. Miközben az „én” szertefoszlott, már semmi nincs, amire azt tudnám mondani, hogy ez vagyok én, rájövök arra, hogy : ki vagyok önmagam. Hogy ki az, aki az énen túl van bennem, aki vagy ami nem az „én”, hanem annál sokkal több. Miközben fogalmam sincs ki vagyok én, mégiscsak vagyok. Ez egyrészt egy nagyon erőteljes magamra találás. Valóban nem az énemre találtam rá, hanem önmagamra találtam rá egyfelől. Másfelől ez majdnem egyenlő azzal, amikor az ember Istenre rátalál. Miközben én nem vagyok, aközben bennem van valaki aki meg mégiscsak van. És én azáltal vagyok, hogy ez a bennem lévő valaki mégiscsak van. Nem tudom volt-e ilyen élményetek, de muszáj, hogy legyen. Muszáj, különben alig léteznétek, különben csak ilyen szerepeket játszunk.

Igen, lehetne játszani a gondolattal, hogyha levágnák a kezem, akkor ki lennék én. Levágnák a lábam is. Nem tudnék mozogni. Vak lennék. Akkor kire mondanám azt, hogy én. Vagy ezekben a helyzetekben rátalálhatnék magamra.

2. A kapcsolatra való képtelenség egy elszakíthatatlan kapcsolathoz vezet.

Mert ilyenkor ugye az történek, egy nagyon komoly gyászban, veszteségben, hogy képtelenek vagyunk kapcsolatot keresni. Semmi erőnk nincs kimenni hazulról. Nincs erőnk megszólítani a másik embert. Nincs erőnk a telefont se felvenni. Adott esetben egy igazi mélyponton sírni sincs erőnk. Élni sincs erőnk! Főleg nem nekiállni valakivel udvariaskodni, kapcsolatba kerülni vele, elviselni, hogy mondjon két mondatot, amitől rögtön megőrülünk Ez az, amikor átéljük, de hihetetlen mélyen azt, hogy még arra is képtelenek vagyunk, hogy segítséget kérjünk, vagy kapcsolatba kerüljünk. És mikor ezt átéljük, akkor élhetjük meg azt, hogy valaki ebben a pillanatban is van velünk. Nem tudok senkivel sem kapcsolatba kerülni és valaki van velem, akit nem kellett megszólítanom, akit nem kellett hívnom, nem kellett őt kérnem. Nem kellett kiérdemelnem a jelenlétét. Egyszerűen csak velem van. Én ezt persze csak Istennek hívom. Ahogy emlegettem nektek, amikor kirúgtak a papnevelő intézetből és természetesen benne voltam a felfakadó indulatoknak a fázisában, mentem a lelkiatyámhoz, hogy velem mi történt ? „Aljadék az egész világ!” Akkor ő azt mondta és persze ez volt az egésznek a végkicsengése, hogy „egyedül hagytak” Akkor ő rámmosolygott és azt mondta „Hát ez nagyszerű! Ha te egyedül érzed magad, akkor Isten biztos, hogy veled van.” Ugye ő könnyen mosolygott közbe. Én nem mosolyogtam, de azért ez a mondata ez szíven talált engem. Ez a mondata, ezt azóta is hordozom magamban. Ha már annyira egyedül vagyok, hogy ahhoz sincs erőm, hogy ne legyek egyedül, akkor biztos, hogy van velem valaki. Ennek az élményszintű átélése a hitnek olyan szintű megerősödéséhez vezet, hogy ihaj-csuhaj. Hogy ilyen szaktudományos kifejezéssel éljek.

Egy nagyon kedves jezsuita atya jópár évtizedet eltöltött kórházi lelkigondozással ezt úgy fogalmazta meg, haldoklókkal beszélgetve úgy fogalmazta meg, hogy a halál tulajdonképpen az, amikor az Isten az egyik kezéből áttesz minket a másikba. Mi végig Isten kezében vagyunk, csak az egyikből megyünk a másikba. A kérdés azonban az, hogy ezt mi tudjuk-e? Hogy eljutok-e oda ezen fájdalmas veszteséges és krízis során, hogy rájöjjek, ebben a pillanatban, amikor ennél magányosabb már nem is lehetek, hiszen meghalni egyedül fogok. Valakinek a tenyerén vagyok, s amikor meghaltam, akkor is valakinek a tenyerén leszek. És ami a legszebb benne, hogy nem kellett érte semmit sem csinálni. Az ég világon semmit. Meg se kellett moccanni. Csak rájönni arra, hogy valakinek a tenyerében vagyok.

Eszembe jutottak olyan találkozások, mikor az akivel én beszéltem az azt élte meg, hogy őneki hihetetlenül elege van már magából. Hogy ő úgy unja magát, hogy majdnem belepusztul. Szíve szerint nem is mondana nekem egyetlen mondatot sem mert a könyökén jön ki saját magának. Hogy ő egy annyira fárasztó ürge, hogy az szörnyű. Vagy egy annyira fárasztó nő, hogy az elviselhetetlen. Olyan szép ez, mikor valaki úgy egyszer csak megáll miközben mondja és azt mondja: -Feri! Te ezt nem unod?

-Mert én úgy unom. Abba tudnám hagyni. Főleg téged nem untatnálak vele, te annyira rendes muki vagy.

Ha szerepet cserélnénk annyit mondana:- Te ne haragudj, nem érek rá.

Körülbelül ennyit birna mondani és elfutna hetedhét határra. S mikor átéli, én meg nem unom. Kicsit mazoista vagyok, de látjátok ennek is vannak előnyei. Szóval mikor valaki ezt átéli, hogy ő nem beszélgetne velem, az biztos. Főleg nem „mittudomén” hanyadik alkalommal. De természetesen nekem ez nem esik rosszul, nehogy félreértsétek.

A harmadik gondolat paradoxon:

3. Amikor nem vagyok szeretetreméltó, akkor élem át, hogy valaki mégis szeret engem.

Mert ezekben a pillanatokban ugye a depresszió körének az egyik legmarkánsabb élménye, amit utoljára mondtam, és azt mondtam, hogy ez mindent átsző, önértékelési válság. Egy nulla vagyok, egy szerencsétlen tehetetlen alak. Különben, hogy is kerülhettem volna ide! De még ha nem is sújtom magamat nagyon negatív én-gondolatokkal, ahogy erről beszéltünk múltkor, azárt az élményem mégis csak az magamról, hogy egy elveszett szerencsétlen ürge vagyok. És ebből könnyen fakad az, amit a szégyenben átélünk és amiről sokat beszéltem, hogy hát engem nem is lehet akkor szeretni. Főleg, ugye hogyha jó markáns bűntudatom van. Főleg, ha a bűntudatnak alapja is van. Na a szégyenről nem is beszélve. Nem vagyok szeretetreméltó. És ebben a pillanatban élhetem azt át, amit az előbb elfelejtettem mondani, hogy mondtam, hogy két útja van. Az egyiket mondtam csak, mikor nem vagyok képes a kapcsolatra, akkor rájövök, hogy valaki velem van. Ennél a pontnál is ugyanúgy érvényes, hogy amikor a leginkább azt gondolnám, hogy nem vagyok szeretereméltó, egyszer csak találkozom valakivel. Csöng a telefon, és valaki fölhív. Kimegyek az utcára és valaki előzékeny velem. Ilyenkor egészen pici dolgok történhetnek meg velem, amelyekre azonban iszonyatosan ki vagyok éhezve egyrészt, másrészt azt gondolom, hogy én annyit sem érdemlek meg. Nem érdemlem meg azt, hogy nekem mondjuk köszönjön a postáskisasszony. És megyek le, éppen szeretnék beledögleni az életembe és rámköszönnek. Sőt, azt mondja, hogy jó napot. Nem tudom eldönteni, hogy most szemétkedik velem, lerí, az arcomról, hogy pont másfelé megyek, ilyenkor egy jó napot is olyan ,mintha megitatnának, egy pohár vízzel. Emlékeztek a pszichiáterre, az öngyilkos akit kihozott belőle, és akkor azt mondja neki mikor visszamegy, hogy Doktor úr! Nagyon köszönöm azt a mondatot, amit mondott nekem akkor amikor én a padlón voltam. Hát miért, hát nem mondtam magának semmit! Dehogynem! Azt mondta, majd csak lesz valahogy! Egyébként ilyenkor érhetjük tetten magunkon azt, ez amire utaltam múltkor,

egyszer csak nő a fejünk fölé, egy ilyen csipkebokor valami, ugye egyszer csak valami kis árnyék, hogy tudunk ezen dühöngeni! Hogy a fene egye meg, nem dögölhetünk meg! Átéltetek már ilyet? Már olyan jól elképzeltétek, hogy kiléptek ebből az egészből! Vagy annak valamilyen részéből. És akkor egyszer csak valaki szeret. Ez a veszekedés utánikibékülés. Olyan jól elterveztük, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk!

Egy másik idevaló dolog, csak egy teljesen más élmény! Emlékszem életem egyik nagy-nagy sportélménye volt, mikor ugrottam egy versenyen egymás után két korosztályos magyar csúcsot. És hát ez egy nagyon jó élmény. Akkor beszélgetek ott egy sporttárssal, egy lány volt, annyira előttem van az arca, ez milyen furcsa egy ilyen hihetelenül eufórikus élményben, ami eltartott azért szerencsére egy-két napig. Akkor azt éltem meg, ezt mondtam neki (voltam már 18 éves), akkor is elemezgettem magam és mondom neki: Te ez olyan furcsa. Énnekem olyan jól esik most nagyképűsködni! Fölvágni azzal, hogy én egy milyen marha jó alak vagyok! Ezt csináljátok utánam! Közben pedig az volt bennem, hogy ha én megmutatom magamat olyannak, amilyen most vagyok, olyan jól esik büszkének lenni magamra, akkor nem lesz majd az, aki engem szeret! Mert egy ilyen beképzelt, nagyképűsködő alakot, aki kihúzza magát a saját teljesítménye után, hát ki fogja azt szeretni. És erre ez a lány, annyira bennem van, rámmosolygott és azt mondta: Nagyképűsködj csak! De ezt olyan jól tudta mondani, hogy a kedvem elment tőle. Ez meg így van, ha kaptál rá engedélyt, nem olyan izgalmas.

Olvasok nektek egy gyönyörűszépet, ugyanerről. Interjú Szabó Magdával, ez más mint a múltkori, csak úgy látszik egy kicsit leragadtam.

„Ezt mondja a riporter:

-A te személyes családban öntözött, de Isten által növelt hited, maga is olyan történet, amely valamely homályosan látott isteni tervet bontakoztatott ki.

És erre jön Szabó Mária Magdolna, (tudjátok ezt a nevet kapta a keresztségben). Azt mondta az apukája:

-Légy büszke arra, hogy te Mária Magdolna vagy, mert ő volt az első asszony, aki látta a föltámadott Krisztust. Ezért kapta a nevet.

Azt mondja:

-Még egyházi nevelőimmel is úgy áldott meg Isten, hogy számoltak a sajátságos olvasmányok között növekedő kislánnyal. Aki Shakespeare köteteit, a Révay lexikont, a nemzetközi menetrendet, a göttingeni egyetemen végzett esperes nagyapja eszkatológiai könyveit forgatta legszívesebben.

-Betegen kerültem a konfirmációs vizsgán a bizottság elé. A nagytiszteletű urak egy életre gátlásossá tehettek, vagy lámpalázasra szégyeníthettek volna, amikor fölszúrt dobhártyámmal, alig hallva a kérdést, másodszor is belesültem az apostoli hitvallásba.

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Ennyi telt. S a mindent elborító szégyen hallgatása. –Ennek szívből örülünk.-mondta Baja nagytiszteletű úr, megnézte a bekötött fülű, dicstelen külselyű gyereket és aláírta a konfirmációs okmányt.-Csak hidd ezt. Valld meg akkor is, ha a körülmények úgy alakulnak mint Néró korában. Csatlakozz a többiékhez, indulj a templomba és vedd életed legelső úrvacsoráját Magdolna.

-Az egyház úgy emelt át életem első kudarcélményén, mint a pelyhet. A nálunk második szentségnek nevezett úrvacsora úgy megerősítette hitemet, hogy életem első húsz évében szilárdabb volt mint a szikla.

Ugye arra föl hoztam ezt a történetet, hogy amikor azt gondoljuk, nem vagyunk szeretereméltók, mert rondák vagyunk, bekötött fejű kis nyomorult kisgyerekek, akik nem tudjuk elmondani a leckét. Akkor egyszer csak jön valaki és átemel bennünket mint a pelyhet.”

4. A hűség föltétele a hűtlenség. A hűség föltétele a változás és a fejlődés.

Ez az a fölismerés, hogy ha egy hívő ember ráébred arra, hogy ha hűséges akarok lenni Jézushoz, akkor hűtlennek kell lennem ahhoz, ahogy ő szóról- szóra egy, bizonyos helyzetet megoldott. Hogy ami ott és akkor a hűséget jelentette az Isten felé, az itt és most lehet másképpen kell képviselni. Hogy éppen az által leszek hűséges, a változatlan Istenhez, ha képes vagyok nem úgy csinálni, ahogy tegnap. Ahogy tegnapelőtt. Ahogy azelőtt és azelőtt és azelőtt. Hogy a hűségnek az egyik legfontosabb összetevője a épen változásra való képesség és a rugalmasság. Ez az ahol nagyon sok ember hitetlenné válik. Mert közben úgy akar hű maradni, hogy közben merev és rugalmatlan. És 60-70-80 évig csak úgy akar hű lenni, ahogy addig hűséges volt. És szép lassan a világ kimegy alóla. De szép lassan az Isten is kimegy alóla. És ő már egy ponton túl azt éli meg, hogy már semmi más nem marad csak az, hogy ő hűséges önmagához. Illetve nem is. A z énjéhez. Ahhoz hűséges. Semmi máshoz már nem. Egy történetet ide: Egy kedves ismerősöm sok-sok évvel ezelőtt Szlovákiából áttelepült Magyarországra és ott csak egy picit beszélt magyarul, szinte egyáltalán nem, itt tanult meg magyarul, szakma, itt házasodott meg, itt született három gyereke stb. És most hihetetlen belső konfliktusba került, mert ugye nagyjából eljutott 55 éves korára és megrendült az élete. Átél most egy nagy válságot, mint ahogy férfiemberek gyakran átélnek már így idősödve. Meg nők is. Mindenki. Átéli ezt a válságot. Mit csinál természetszerűen? Keresi a gyökereit. Megpróbálja megtalálni azt amihez még érdemes hűnek lenni, ami erőt ad neki. Megy vissza Szlovákiába. És ott már nem találja magát. Az már nem az a Szlovákia. Az már nem az a családi ház. Az már nem az az ország. Átéli ezt és közben próbál belekapaszkodni az apjába, aki persze már régóta meghalt. Azt mondja: „Úgy kell csinálnom mindent, ahogy az apám csinálta. Hűséges akarok lenni ahhoz az örökséghez, amit otthonról hozok. Mert nekem semmi másom nincsen. Már csak az ha kitartok azokban az értékekben, amiket otthonról hozok.”

És a következménye, hogy szép lassan elmenekülnek a környezetéből az emberek. Mert elviselhetetlen, kibírhatatlan, annyira merev. Mert köti az ebet a karóhoz, az csak úgy lehet. Ez az amikor az ő hűsége, fölmorzsolja a saját életét. Jó értelemben vett hűtlenségre volna szükség. Hogy úgy lehetnék hű az apámhoz, hogy nem pont azt csinálom, amit ő csinált. És a többi.

A múlandóság tapasztalata, elvezethet, az örökkévalóság akarásához. A múlandóság tapasztalata azért vezethet el az örökkévalóság akarásához, mert amikor azt élem át, hogy minden kicsúszik alólam, akkor fölfakad bennünk a vágy, hogy valami legyen ami örök és állandó. És lehet, hogy ilyenkor sejtjük meg, hogy ez tényleg van. Ahogy a több alkalommal ezelőtt elmondott történetemben egyetlen mondat: „Ne árts!”Engem valahogy bevitt az örökkévalóságba. Egy pohár víz, amivel az ember ilyenkor találkozik. Válságban az emberek látszólag tudnak hihetetlenül anyagiassá válni. A pénzügyi értelmében. Hanem ilyenkor rájövünk, hogy ami megmaradt, az az, hogy enni kell. Hogy inni kell. Hogy érték az étel. Hogy érték a friss levegő. A napsütés. Ezek maradnak meg. És valahogy ezekben a nagyon egyszerű dolgokban, valami örökérvényűt meg tudunk sejteni.

5. Vágyunk arra, ami válságba sodorhat.

A válságban vágyunk arra ami ismét válságba sodorhat. A legjobb példája ennek a szakítás. Az újraházasodás. Az özvegyasszonynak az újból való megházasodása. Édesanyámra gondoltam rögtön. A válása után sok hónappal a következő mondat jött ki a száján, azt mondta: „Ebbe a lakásba férfi többet nem teszi be a lábát.”

Rögtön magamra néztem, hogy ez most mit jelent, nem valami rejtett üzenet e a részéről, de nem úgy döntöttem, ez az ő mondata, róla szól. Ugye ez. Átélte azt, hogy óriási csalódás, válság és krízis. Miért? Mert beengedtem azt a nyomorult hívet az életembe. És ugye a következő gondolat az, soha többet ilyet. Mert ha még egyszer megházasodom, kiteszem magamat annak a lehetőségének, amit pont most átélek. De a válságban pontosan ez a paradoxon feszít minket szét. Hogy azt mondjuk, hogy nem akarjuk azért folytatni az életet, vagy annak valamilyen területét tovább, mert minél inkább belemegyünk megint abba, hogy bízzunk a másikban, hogy higgyünk neki, hogy tovább éljünk, hogy azt gondoljuk, hogy a munkánknak értelme van, annál nagyobb lesz az esélye annak, hogy megint csalódunk. Rájövünk, hogy még sincs értelme. Hogy be fogsz megint csapni, hogy a hitem megkérdőjeleződik. Amikor ott a mélyponton csücsülünk, azt gondoljuk, hogy ezt még egyszer soha nem akarjuk átélni. És közben elindul egy erő bennünk, hogy de de. Hogy valamiért megéri. Megéri még egyszer újból hitelt adni a másiknak. Megéri megbocsátani, megéri tovább csinálni. Még akkor is, ha x év múlva ugyanitt leszünk. Hogy valami miatt akkor is megéri. És ezt nem is akarom feloldani, de a mélypontokban ezt megélhetjük.

A próféták kínjai. Amikor a próféta él át valami nagyon hasonlót. Mikor azt éli át, hogy ő szívből akart valamit. És ez neki nem sikerült. De az Isten küldte őt erre az útra. És ő ebbe beledöglött. És kijön belőle és azt mondja: „ Uram, te becsaptál engem.” Aki próbál így élni, annak lesz ilyen élménye. Uram te rászedtél engem!” -ezt Szent Ágoston mondja. Gyönyörű ahogy mondja: „Uram te rászedtél engem. És én hagytam, hogy rászedjél.” És amikor kijön ebből az élményből azt mondja: „ És megint hagyom hogy rászedjél! Hagyom, hogy átvágjál. Hogy azt mond: Hú, de jó hívőnek lenni! Elhiszem neked. Közben tudom, hogy nem jó! Mer egy csomószor átélem, hogy a fene egyen meg engem, hogy lépre mentem, és becsületes akarok lenni. Hogy lehetek ilyen őrült. Ez a próféta kínja, mikor másodszor, harmadszor és negyedszer is elindul. Mert az Úr azt mondja, hogy. És a próféta pontosan tudja, hogy „Jaj nekem!”


6. Bűnösségünk beismerése, áldottá tesz.

Bűntudat egy válsághoz törvényszerűen kapcsolódik. Mindenképpen lesz bűntudat, túl sok is egyébként. Általában irreális bűntudatunk is lesz, ezeket érdemes leválasztani az egészséges bűntudatról. És földolgozni őket, hogy nincs mögötte bűn. El kell őket engedni. De mindig fogok olyasmit találni, ami reális bűntudat. “Igen, én vagyok mögötte!” És ilyenkor azt élem át: “Iszonyú gyenge vagyok !“ Kiszolgáltatott, tehetetlen és azt gondolom, legalább a bűntudattól menekülnék meg. Próbálom a bűntudatot elrejteni. Hát épp elég gyönge vagyok, és most azt is ismerjem be, hogy a magam hibájából is kerültem ide ? Ez tűnik elviselhetetlennek. Legalább ezt ne kelljen beismernem. Mert mintha akkor még mélyebbre zuhannék. Közben pedig ugye a folyamat világos: Ha megengedem magamnak, hogy igenis bűnt követtem el, az én hibám, Ebben a pillanatban nyitottam afelé, hogy átélhessem a bűnbánatot. Ha nyitottam már és átélem a bűnbánatot, akkor jön a kegyelem. Átélem a bűnbocsánatot. És miközben benne vagyok és magamra veszem a bűntudatomat, ez egyet jelent azzal, hogy elkezdek azonosulni az áldozattal. Ahogy erről beszéltem. Az azonosulás empátiához vezet az áldozattal, az empátia pedig cselekvőképessé tesz. És kiderült, hogy a bűntudat vált a kulcsává annak, hogy én kikerüljek abból az állapotból, hogy én bűnös vagyok és nincs erőm, meg kedvem tovább létezni. Ahogy ezt így mondani szokták, az egzisztenciális bűntudatnak az átélése, reális bűntudatnak az átélése vezet el a kegyelem megtapasztalásához. És nem csak egy ilyen teológiai kijelentés, mert ahogy én ezt most leírtam, kézzel fogható érzelmi állapotokat tudunk megragadni ennek kapcsán. Hogy föl tudunk szabadulni, amikor merjük magunkat úgy tekinteni, hogy bűnösök vagyunk.

Ehhez a folyamathoz talán még az az egyetlen szó kapcsolódi, hogy felelősség . Amikor nem akarjuk a bűntudatunkat, a bűnösségünket elismerni, ezzel a felelősségünket szeretnénk lerakni. A felelősségünket lerakjuk, nem tudunk felelősen cselekedni. Magunkért sem. Nem tudunk továbblépni. Ezért a felelős cselekvésnek ezekben a pillanatokban a lehetőségi föltétele a bűnösségünknek és a bűntudatunknak a magunkra vétele.

7. A bosszúvágy.

A sértettség, a panasz, az önsajnálat ugye kiútnak tűnik ilyenkor. És ezekről mégis le kell mondani. Így fogalmaztam meg: A másikat - a világot - Istent tagadva, magunkat tagadjuk. Vagyis: Amikor szeretném elverni rajtad a port: Te voltál a hibás, Te vagy az oka. Az Istent is hibáztathatom, a világot is hibáztathatom, a sorsot is. Mikor megpróbállak téged tagadni. Hogy Te vagy a rossz. Én pedig nem. Te csináltad rosszul ezt a folyamatot. A Te bűneid vezettek el oda, hogy most teljesen ki vagyok akadva. Ha ezt csinálom, látszólag megmenekülök. Mert az van bennem: Miközben téged tagadlak, magamat megmentem. Te voltál a hibás, én vagyok az ártatlan. Közben, ha téged tagadlak vagy a folyamatban tagadom magát a folyamatot magát és benne téged. Hogyan lehet egy folyamatot tagadni ? Úgy, hogy azt mondom : Kár volt ezért a két évért! Kár volt azért az ötven évért. Ha vissza lehetne csinálni, pont az ellenkezőjét csinálnám. Nem érte meg, egyetlen hajszál sem volt ott érték. Ez az, amikor egy folyamatot tagadok. És ezzel, miközben azért csinálom, hogy magamat megmentsem, a folyamat tagadásával téged tagadva tulajdonképpen törvényszerűen magamat utasítom el. Magamat fogom tagadni, mert hiszen én voltam veled kapcsolatban. Saját ötven évemről beszélek. A saját életemet minősítem ezzel. Látszólag nem, látszólag téged utasítlak el, valójában törvénszerűen magamat utasítom el. Ez egy óriási paradoxon. Ha megtanulom azt, hogy ne utasítsam el a múltamat, ezt a folyamatot, hogy ne tagadjalak téged, ezzel kapom meg a lehetőséget, hogy magamat is el tudjam fogadni. Amikor bosszút esküdök és ki akarlak téged készíteni, kinyírni téged, mert ezt csináltad velem. Látszólag ellened fordulok, valójában magamat teszem tönkre. Mert az elmúlt életemre mondok nemet. Akkor hol vagyok én ? Hogy lehet úgy élni, hogy az életemből harminc évre azt mondtam, hogy az nulla? Nagyon nehéz tovább élni. És amikor kinyírtalak, akkor sincs felszabadulás. Mert közben az elmúlt harminc évem ugyanaz maradt. Csak Te is megdöglöttél. Nem hoz enyhülést a bosszú, dehogy hoz !

Egy másik paradoxont is írtam ide, ami ugyanezt fejezi ki:

Aki nem mond le az elégtételről, nem kap elégtételt. Ha azt mondom csak akkor lehetek boldog, ha Te odajössz hozzám és bocsánatot kérsz. Ha majd az Isten jön, és ünnepélyesen bocsánatot kér tőlem. Hogy miért nem jó az ének-készségem, akkor hajlandó leszek neki megbocsátani és boldogan élni, de addig haragszom rá. Amikor kiszolgáltatom magamat annak, hogy Te adjál elégtételt. Hahh, máris megállt az életem. Várhatok napestig.

Egy másik találkozás: Valaki bekerült a legklasszikusabb neurotikus depresszió világába. Ez ugye azt jelenti, hogy élete a Kell és a Muszáj között ingadozik. Kétféle ember létezik csak számára. Az egyik, aki csak elvárásokat támaszt, és neki meg kell felelni. A másik pedig, aki őt bántja. Másféle ember nincs. Ugye ez eléggé beszűkíti a találkozási lehetőségek körét. És az illető azonban házas. Ez így elég nehéz helyzet. Jön hozzám a férj: A feleségem ki van nyúlva. Mit kell csinálni. Porcicák ellepték a konyhát. A feleségem meg döglik. Atya itt valami nem stimmel. Most, ha egy éven keresztül nem mondom neki, hogy esetleg fölszippanthatnál drágám egy-egy cicust… Én azért mindent nem birok csinálni. Jó-jó, ott fekszik már három hónapja, nagyon szép… öntözgetem, hogy azért mégse száradjon ki, dehát… Jó beszélgetünk-beszélgetünk és mondom neki: Tehát ez az a tipikus helyzet, hogyha minél inkább látszólag reális igényeket támasztasz felé, és lehetnek valóban reális igények is, el fog menekülni előled. Akkor fogod visszanyerni, ha nem kérsz tőle semmit. Próbáld ki. Visszajött két hét múlva, azt mondja: Te, hát ez nagyon bejött. Befogtam a szám. Se porcica, se főzés, semmi… Feleségem elkezdett korábban hazajárni. Mert ugyanis az volt, hogy maradék erejét összeszedve elment dolgozni. És akkor utána nem volt kedve hazamenni, mert a férje számon kérte rajta a porcicát. Ezért bóklászott, ténfergett, üzleteket nézett, kiábrándultan lődörgött a világban. És amikor hazaért, akkor elnyúlt. És amikor nap-nap után nem szólt a férje semmit, egyszer csak kezdett előbb hazamenni. Aztán elkezdte a férjét felhívogatni, hogy: Te éppen itt vagyok a valamelyik boltban, arra gondoltam, hogy veszek neked egy kütyüt. Te szereted ezeket a kütyüket. És tényleg vett is neki. Jó ez ilyen nagyon-nagyon leegyszerűsítettem a folyamatot, de ez roppant valóságos. Tehát ha nem várok elégtételt, akkor kapok elégtételt.

8. Miközben elvétetik tőlünk valam,i ismerjük fel, hogy mit kaptunk.

De pontosan azon a területen, ahol elvesznek tőlünk valamit, de inkább így mondom, hogy elvétetik. Mikor átélem azt, hogy elvétetik tőlem a múlt – mondjuk elhagy valaki, meghal valaki, kirúgnak az állásomból, valamit másképpen kell csinálnom, mint ahogy eddig – akkor szeretnék ragaszkodni a múlthoz. S minél inkább ragaszkodom a múlthoz, eltűnik a jelen, meg a jövő. S szép lassan semmivé leszek. Minél inkább próbálom megragadni magamat a múltban, eltűnök, semmivé foszlok. Ha elengedem a múltat, azt mondom nézzük csak, mit tehetek most. Egyszer csak a múlt kezd visszjönni. Kezdenek azok az értékek, amelyek a múltban voltak és látszólag már nem lehetnek, egyszercsak kezdek belőlük élni. Egyszercsak nem fájdalommal emlékezem már, hanem jóérzéssel. És azt mondom, hogy: ó, milyen nagyszerű is volt az. Az, ami már nincs többet, és soha többet nem lesz, de milyen szép volt. És ebben a pillanatban kezdem jólérezni magam. Most.

Így is lehetne mondani, ha meg akarom menteni a múltam, akkor el kell kezdenem élni a jövő számára. Itt csak egy közbevetés: Nagyon sokan a múltnak a sebeit, fájdalmait, sérelmeit próbálják elnyomni, nem tudatosítani. Tudjátok, mikor valaki azt mondja, hogy: Felejtsük el ! Nem történt semmi! Persze, egy kanál vízbe folytaná meg, miközben nem történt semmi. Megbocsátasz ? – Már rég elfelejtettem. Ugye és akkor megkérdezed, hogy mit, akkor elkezdi sorolni. Dehogy felejtette el, dehogyis! Jól elásta. Ezért nagyon jól lehet látni, hogy amikor valaki próbál úgy szabadulni a múlttól, hogy azt el akarja felejteni, éppen hogy megmaradnak benne az indulatok, a fájdalmak, a sebzettsége, a haragja, a bosszúvágya. És adott esetben történelmi méretekben, mikor változik valami világpolitikai helyzet, akkor ezek az indulatok iszonyatos erővel fellángolnak. És nem értjük, hogy honnan jöttek. El voltak ásva és most kijönnek ugyanazzal az erővel, mint amikor elástuk, vagy még erősebbel, mert sikerült jól lefojtani. Ezért a felejteni akarás az általában a kiengesztelődés hiányához vezet. A bosszúvágynak, indulatoknak satöbbinek a megmaradásához . Pedig éppen ezt akartuk elkerülni. El akartuk felejteni, hogy ezek ne jöjjenek. Azonban, ha valaki azt mondja: Igen ez történt, és én ezt most tudatosítom magamban. Ez történt velem. Hű de fáj! De utállak. De jó, hogy nem találkozunk. És a többi… Ha ezeket megengedem magamnak, egyszercsak az emlékezésből, persze csak ha jól csinálom, kiengesztelődés fakad, megbékélés jön belőle. Tehát az emlékezés és a megbékélés tartoznak össze.


Ez a Szentírásból való mondat, de nagyon fontos:

9. Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.


Az ember egy ilyen mély ponton átéli a saját vereségét. A saját élethelyzetemet, önmagamat kudarcként élem meg. És miközben átélem önmagamat, hogy én egy merő kudarc vagyok, főleg ha ezzel azonosulok, akkor itt jön egy nagy ellentmondás: Van-e kedvem azonosulni egy csődtömeggel? Hát ugye, ha jóérzésű vagyok, akkor nem szívesen. Azért szeretünk drukkolni a hősöknek, nem? Tehát azért szívesen állunk a győztesek oldalára. Ha lehet választani, inkább a győztesek mellett vagyunk, ha úgy lehet. Amikor belekerülök ebbe a helyzetbe, amikor nem azonosulok a vesztessel, - aki én vagyok – hogyan fogok tovább élni ? Szeretnék a győztessel azonosulni, de az nem én vagyok. Ez elég hülye helyzet. Annak a záloga, hogy győzzek az, hogy azonosulok a vesztessel. Hogy elfogadom, hogy a vesztes én vagyok. Emlékesztek Dosztojevszkijre? Amikor azt mondja a párbajtársának, amikor jön hozzá a kocsival: Láttál már győztest? Én vagyok ! - Emlékeztek erre ? De ennek az előzménye az, hogy beismerte a totális vereségét, amikor Afanaszij pofonvágta. Hajlandó volt elfogadni, hogy ő ez a bűnös, mihaszna, semmirekellő. És ezáltal lett győztes.

Ugye ide tartozik az is, hogy szeretnénk önmagunkat kézbe venni, a saját sorsunkat irányítani, cselekvőnek lenni. És ezt minél inkább csináljuk, annál több lesz a kudarc. Ha én becsületesen, rendesen valóban az életemet a kezembe veszem, annál többször fogom átélni, hogy egy csomó minden nem sikerül. Ezek mind-mind kihívások arra, hogy azonosuljak egy vesztessel, akiből győztes lesz, éppen ezáltal. Mentem hittanórára most délután, ahova nem érkeztem el. Ennek nagyon egyszerű oka volt: kaptam egy defektet. Pont a nagy csúcsforgalom, negyed hat, örütem, hogy le tudtam valahova állni, hogy nem kellett engem kerülgetni. Nézem a kocsit, eszembe jutott az, amiről azt hittem, hogy sohasem fog eszembe jutni, hogy „miért nem a zsigulim van?” régi jó öreg, 18 éves zsiguli. Mert azon ki tudtam cserélni a kereket. De most itt van ez a Toyota, ezzel azt se tudom hányadán állok. Mert ez a rohadék elment 80 000 km-t úgy, hogy nem pukkadt ki. A zsigulim meg 2000 km-enként kipukkadt, mert mindig ezer forintos gumit vettem. Itt meg vettem húszezres gumit. Én, marha ! És az meg kipukkadt, én most ott állok, és nem tudom, egyrészt hol az emelő? Hát a zsiguliban öt emelő volt, mert akárhová nyúltam emelők voltak. Itt meg még azt se tudom, hogy van-e. Kezdem lapozgatni ezt a könyvet, mert az van. A zsiguliban nem volt, ott emelő volt, itt könyv van. Van egy ilyen cím: Vészhelyzetek kezelése. Na ez voltam én. Válsághelyzet. Ez telitalálat, kinyitom, 254. oldal. Tényleg, erre emlékszem, mert belém rögzült, módosult tudatállapotban voltam. Mutatja nekem, lehet ellenőrizni, 2. pont, Évi neked Toyotád van, nézd meg, 2. pont. Az emelő elhelyezése. Kiderült, hogy a hátsó lámpa mellett van. Ott volt az emelő, de ez nekem fél órába telt, mire rájöttem, hogy nekem van ilyen könyvem, annak van egy ilyen cikkelye, van emelőm. Mert addig azt gondoltam, hogy nem merem felemelni a kocsit. Hát nem így, hanem akárhogy, sehogyse. A zsigulinál az olyan egyértelmű, ott egy lyuk van. Itt meg sehol egy lyuk. Hát mit csinálok én? Na akkor felhívtam egy barátomat. Ugye épp az a szép, hogy csúcsforgalom van. Mondtam neki, hogy „Figyelj, itt állok a „Doyodával”, se emelő, semmit nem tudok. Szerencsétlen nyomorult vagyok.” Mindenki ment el mellettem, néztek ilyen aranyosan: „Na..., kereket cserél.”

Szóval ezek a pillanatok, ezek nagyszerű pillanatok. És az volt a szerencsém, hogy miközben a válságot nem lehetett elkerülni, ezt a könyv is tanusította. Ha azt gondoltam volna, hogy uralom a helyzetet, akkor a szalagcím az kiábrándító: Vészhelyzet. És miközben ezt átéltem, közben arra gondoltam, hogy miről fogok nektek beszélni. S mondom, nahát ez itt a mélypont ünnepe lehetne, ha elég ügyes vagyok. És akkor kezdtem átadni magam ennek az élménynek. Hogy kipukkadt a kocsi, hogy én egy tehetetlen alak vagyok, hogy rászorulok valakire, hogy azt se tudom, hogy hol az emelő, azt se tudom, hogy hol kell bedugni... Nem tudok semmit. Hogy emelőnek néztem egy éket, szóval ilyen dolgok történtek. Na és egész jól lettem. Jött a barátom, és azt mondta, hogy „Jajj, hát az emelő az itt van.” A könyvet is ő találta meg egyébként. Én tudtam, hogy van könyvem, csak az nem jutott az eszembe, hogy elő kéne venni. Mert a válsághelyzetben mi az első állomás ? Az, hogy az addig bevált válságkezelő módszereket alkalmazzuk. Az addig bevált válságkezelő módszer az általam ismert emelő elővétele volt. Erre a helyzetre nem volt forgatókönyv.Úgyhogy átéltem ezt az egészet úgy, ahogy kell. Szóval jó volt. És a hittanosok is nagyon élvezték, mert elmaradt a hittanóra. Nem tudom mi lett velük, remélem, hogy rájöttek, hogy nem vagyok ott. Szóval nem is volt ez annyira szörnyű. Tényleg vártam, hogy kiviruljon a bokor fölöttem. Ez volt a barátom kocsit emelő keze, amivel megemelte a kocsimat. Én átmentem abba, hogy hol segíthetnék. Nálam voltak ezek a párnák, amiken ültök. Mondtam: „Van ám párna, parancsolj! Le tudsz ott térdelni, amikor kurblizod.” És akkor letérdelt, és olyan jó volt szerencsétlen hülyének lenni. Ő kitekerte az összes csavart, én mondtam neki, hogy ez már visszafelé nekem menni fog. Visszacsavartam és úgy gondoltam, hogy szép az élet. Hát ennyi telt tőlem, jó van nincs olyan nagy baj.

Egymással ellentétes érzések mögött magamra eszmélek. Ez több dolgot is magában foglal. Egyrészt az önazonosságtudatunknak fontos ismérve az, hogy azonosítjuk magunkat az érzéseinkkel. Természetesen nagyon sok nő alapvetően ebben a működésmódban él. „Az vagyok, amit érzek.” Igen, ez semmivel sem rosszabb, mint a férfiak, akik azt gondolják, hogy „az vagyok, amit gondolok.” Mind a kettő ugyanúgy kissé kívánni valókat hagy maga után. De ha nektek jól esik, csak nyugodtan... És amikor egy ilyen krízisben vagyok, akkor egyrészt átélek olyasmit, hogy egymással hihetetlenül ellentétes, egymást kizárónak ható, de nagyon erőteljes érzések vannak bennem egyszerre. Most akkor tessék mondani, ki vagyok én ?

Tehát mondjuk: Meghal valaki, akit nagyon szerettem. És egyik pillanatban azt kívánnám, hogy „Istenem, jöjjön vissza!” Hogy elmondhassam neki, hogy szeretem, és minden...” Másik pillanatban azt gondolom, hogy követett el ellenem sok bűnt. És akkor azt mondom, hogy ne azért jöjjön vissza, hogy megsimogassam, jöjjön vissza, mert szeretnék neki egy óriási maflást lekeverni. És megfosztott engem a maflás lehetőségétől. Egyik pillanatban gyűlölöm szívemből, hogy hogy csinálhatta meg velem. Másik pillanatban meg mindent megadnék azért, hogy visszajöjjön. És a többi, és a többi, ezek mondhatjuk egymás után ezerszámra. Iszonyatos, látszólag egymást kizáró érzések, és akkor én ki vagyok ? És akkor szétszednek bennünket ezeket az indulatok, akkor megsejthetünk valakit az indulatok mögött: Önmagunkat !

Ugyanennek a jelenségnek egy másik vetülete, mikor olyan indulatokat élek meg magamban, amelyekről addig álmodni se gondoltam volna.

Hogy énbennem van bosszúvágy ?

Dehogyis, én annál sokkal rendesebb keresztény ember vagyok!

De akkor miért pereg egy film előttem, hogy éppen most nyomtam bele a kést a hátába. Aljas módon, hogy ne tudjon védekezni. Ez egy nagyon érdekes film, én vagyok a főhőse.

Ez az, amikor egy ilyen indulatot átélve, amivel addig magunkat nem hogy nem azonosítottuk, tagadtuk, hogy ilyen egyáltalán létezhet bennünk, egyszercsak megjelenik, és köszön: „Haha, én vagyok” És emiatt át kell gondolnunk magunkat.”hogy ki is vagyok én?” Mert ha az ÉN-be beletartozik ez a gyűlöletes indulat, akkor én ezen túl még vagyok valaki ? Vagy egy vagyok ezzel az alakkal, aki a másikat meg tudja fojtani? Most azt kell mondanom ezek után, hogy ez vagyok én, és eddig azt nem tudtam, hogy ez vagyok én? Szoktátok egymásnak is mondani! Azért mondom így, mert én ezt nem mondom senkinek. Mikor azt mondjátok egy veszekedésben: „na most megmutattad az igazi arcodat! Kivillantottad a fogad fehérjéjét ! De nagyon !” Na ez az, amikor a másikkal kapcsolatban, vagy magammal kapcsolatban felmerül, hogy ez vagyok én? És rögtön jön valami, hogy NEM. Nem ez vagyok önmagam, aki most átélem ezt az indulatot. Vagy átélem a szégyent, vagy átélem a félelmet, vagy a fájdalmat. Ezen túl valaki vagyok én! (72:45)