A válság paradoxonjai és jelentőségük a hit szempontjából 3.

2003.04.15.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Szerintem szól, András, csak hangosak vagyunk. Remélem valami helynek valót tudtok találni, ahol el tudtok helyezkedni. Mindenesetre én elkezdem, ti meg találjatok.Az első 10 pontról a 20-ból már említést sem teszek. Most már csak a második tízből való pontokat szeretném megismételni felsorolásszerűen. Mert hiszen abba mentünk bele, hogy amikor egy mélyponton vagy egy krízisben vagy egy kételynek a legmélyén átélünk valamilyen tapasztalatot, akkor hogyan írhatnánk azt le, ami ilyenkor élményként elér az életünkben. Mert ha ezt jól le tudjuk írni, márpedig paradoxonokban valamennyire meg tudjuk ragadni azt, amit ilyenkor tapasztalunk, ez jól meg tudja mutatni számunkra azt, hogy miért válhat a mélypont vagy a krízis a hitünk elmélyülésének a nagyon fontos, sőt döntő pillanatává és helyzetévé. Tehát az első tízről már nem is beszélek. Most a második tízből az első, ami elhangzott múltkor, hogy ezekben a pillanatokban vagy élethelyzetekben együtt lehetek azzal, amit elvesztettem. Megtapasztalhatom azt, hogy amit elvesztettem, valamiképpen mégis az enyém maradt. A veszteség tudatosítása a megőrzés módja. Ez volt az első, amiről múltkor beszéltem. A következő: bele kellene menni a veszteségbe, hogy kimehessünk belőle. Ezt éljük még meg. Aztán: az, amit nem akarunk átélni, segít az életre. Éppen azt a tapasztalatot szeretnénk elkerülni, ami olyan nyomasztó és olyan jó lenne nem átélni. Miközben éppen átmenve rajta, de az átmenve alatt azt értem, hogy átélve mindazt, tud a hitünk megerősödni, végső soron az életünk elmélyülni. Aztán: a félelem tudatosítása, amely ezekben a helyzetekben szinte mindig kísérő jelenség, a bátorság lépése. Aztán a következő az volt: a menedékeink, adott esetben hamis kompromisszumaink börtönné válnak. De mindaz, ami addig menedéknek tűnt, az egyszer csak megmutatkozik, mint börtön és ez egy reális élmény lesz ilyenkor. Aztán a következő: a fejlődés föltétele a fejlődni nem akarás joga, ennek a tudatosulása és ennek az élményszintű tapasztalata. Aztán amiről hosszabban beszéltem, az egyik talán legizgalmasabb dolog: a szavak általi kiszolgáltatottság védelmet ad. Le kell mondanom arról, hogy szavak nélkül is megértsél. És amikor lemondok erről a biztonságról és védettségről, hogy megértesz szavak nélkül is, és elkezdek szólni. Ez, ami még kiszolgáltatottabbá tesz, mert félreérthető vagyok, félreértelmezhető vagyok. Tulajdonképpen ez már egy első lépés az újabb élet felé. És aztán ahol befejeztük: a megalázottságban és vereségben méltóságra találunk, miközben valami bennünk, még talán személyesen is lehetne mondani, valaki bennünk megalázódik és vereséget szenved, aközben mi magunk esetleg elkezdünk emelkedni és erősödni. És rájövünk, hogy csak egy részünk az a valami vagy valaki, aki vesztett és mi magunk a veszteség ellenére győztessé válhatunk. Egy idézetet hagy olvassak föl Simone Weil-től. Mindennél jobban elmondja, hogy miről is van itt szó. Kegyelem és nehézkedés. Ez a kötet is pont erről beszél, amiről mi töprengünk. Emelkedés és süllyedés. „Egy asszony, ki tükrében figyeli magát, sokszor nem érzi annak szégyenét, milyen szűk kis helyre fokozta le önmagát, ezt a határtalan lényt, ki mindent birtokol. És hasonlóképpen bármily magasra is emelkedünk, emelkedésünkkel mintha örökre nem emelkedhetnénk magasabbra, akkorát süllyedünk. Ha viszont énünk kudarcot vall, akkor tudjuk, ez nem mi vagyunk. Egy nagyon szép nő könnyen elhiszi tükörképének, hogy ez ő. A csúnya nő tudja, hogy ez nem ő.” Hol a Csilla? Istenem, nincs itt! Pont most! Mert ezt egy nő írta ám! Nem az én gonoszságom gyümölcse mindez. Erről van tehát szó, amikor azt mondom megalázottságban, vereségben méltóságot nyerhetünk. A következő: magamat áldozatul adva, megszűnök áldozatnak lenni. Ezt mondom még egyszer: magamat áldozatul adva, megszűnök áldozatnak lenni. Ugyanis ezekben a helyzetekben vagy pillanatokban átéljük azt nagyon nagy erővel, hogy nemcsak vereséget szenvedtünk, hanem mintha a világ áldozattá tett volna bennünket. Nyomorultak és szerencsétlenek vagyunk, és hogyha belemegyünk az önsajnálat köreibe, akkor még inkább így tudnánk magunkat meghatározni: igen, áldozat vagyok vagy te tettél engem áldozattá vagy a sorsom vagy a szüleim vagy a környezetem vagy a helyzetem vagy valami. Itt a Csilla! Szia! Valami nagyon fontosat fogok majd neked négyszemközt elmondani. Na! Szia! Na jó szóval, vagyis ezekben a pillanatokban magunkat áldozatnak éljük meg és ha magamat áldozatnak tartom és annak élem meg, akkor természetesen sajnáltatom magam. Mert hiszen egy áldozatot az ember sajnál. Megjárjuk a magunk egyszemélyes keresztútját és magunkat sajnáljuk. Nézzük, hogy mi vagyunk azok a nyomorultak ott fönt. Jaj, szegény mi! Szegény én! Inkább így: szegény én! Áldozat vagyok. A kereszténység ennek pont az ellenkezője, mert Krisztus nem áldozattá vált, nem áldozattá lett, főleg nem áldozatot csináltak belőle, hanem áldozatul adta magát és áldozatot hozott. És a kettő között határtalan különbség van. Az egyik a halál – áldozattá teszel engem és nekem végem van. A másik meg pont hogy az élet. Amikor áldozatot hozok vagy áldozatot vállalok. Az egyikben bezárom magam teljesen, a másikban meg kinyílik a világ. Igen ám, de ezt nekem kell csinálni. Ez a dolog az én kezemben van, mert a helyzet olyan, amelyben reálisan mondhatom azt, hogy valamiképpen áldozat vagyok. Vagyis elhihetem azt a világnak, hogy én tényleg áldozat vagyok és áldozattá tett engem ez vagy az vagy amaz, mert tényleg tudok valakire mutatni. De hogyha belemegyek ebbe a zsákutcába, akkor végem van. Ha azt mondom, hogy nem hagyom magam, bár tekinthetném magam áldozatnak, de nem éri meg. Főleg egy olyan helyzetben nem éri meg, amikor valóban kikerülhetetlenül áldozatot kell hoznom. Muszáj, mert egy olyan helyzetben vagyok. Ha én áldozatnak tartom magam – házasságban ezt olyan sokan gyakorolják, egy életen keresztül ők az áldozatok, egészen elviselhetetlen. Az az ember, aki áldozat, azzal nem lehet együtt élni. Iszonyú, elviselhetetlen, menekülhetnékünk támad. Ennek pont az ellentéte egy olyan emberrel élni, aki hajlandó áldozatot hozni – még értem is. Azzal jó élni. Ugyanezt fogalmazhatjuk meg úgyis, hogy előbb-utóbb átéljük ezekben a pillanatokban azt, hogy elvesztem magam, kicsúszik az életem a kezem közül, kicsúszom magam a saját kezem közül. És akkor megint itt van a döntés pillanata, hogy átadom-e magamat vagy elvesztem magamat. Mit akarok megélni? A veszteség adott, ezen a dolgon át kell mennem. Most vagy elvesztem vagy odaadom. Ez nagyon nagy különbség. Így aztán az utolsó előtti pont az így szól: önmagamat átadva kapom vissza magamat. Különben nem kapom vissza magamat. Különben elvesztettem magam. Van egy olyan, a szívünk mélyén élő szükséglet, amelyet csak úgy tudunk kielégíteni, hogyha hajlandók vagyunk magunkat átadni. De érdekes módon ez a mi igényünk és a mi szükségletünk, és csak akkor találunk rá önmagunkra vagy önmagunkban erre a valamire, hogyha magunkat átadtuk. Ezért egyfajta belső szükségszerűség az. Persze jó, ha így élem meg, hogy tudatosan vállalom ezt a szükségszerűséget, hogy bizonyos pillanatokban átadom magamat, mert akkor tudok átélni valami olyasmit, amire nekem szükségem van. Különben ha nem adom át magamat, azt sosem élem meg, soha nem lesz tapasztalatom róla, hogy az mit jelent. Egy mai példa. Persze úgy mai, hogy a mai Evangélium, amit olvastunk a misén. Vagy az tegnapi? Összefolynak a napok! Hhh, ez Nagyhét! Szóval ez az, amikor ugye a bűnös asszony egy csomó drága olajjal keni meg Jézusnak a lábát és utána a könnyeivel öntözi a lábát és a hajával törölgeti. És erre azt mondja neki Júdás, hogy micsoda pazarlás. Hát ez nem átadás, nem önátadás! Ez egy gusztustalan pazarlás. Ezt a pénzt jó dologra kellett volna fordítani, és erre Jézus mond egy nagyon fontos mondatot. Életre vivő mondat. Azt mondja, nem leszek mindig veletek. Vagyis hogy az életnek van egy olyan logikája, hogy akárkire is nézek, tudhatom azt, nem leszünk mindig együtt. Most együtt vagyunk és lehet, hogy soha többet nem leszünk együtt. És ezért az ember túlzásokra van hívva. Arra hív engem az Isten – most ezt hívő emberként mondom persze, - hogy essek túlzásokba. Hogy amikor tudatosul bennem az, hogy ma találkozunk és lehet, hogy holnap nem, akkor ez az a pillanat, amikor magamat átadhatom neked, vagy magamról lemondhatok vagy tehetek valami olyan gesztust, mint ott ez az asszony tett. Egy túlzó gesztust. Egy önmagáról megfeledkező gesztust. De hogyha ezt nem teszem meg, akkor éppen az én életemből, még az én életemből is kimarad valami nagyon fontos. Az, amit akkor szoktunk átélni, mikor hiányoznak ezek a gesztusok és valaki meghal. Akkor átéljük. Akkor tudatosul bennünk, hogy Istenem, egy kicsinyes alak vagyok. Hogy mikor volt utoljára egy olyan tettem e felé az ember felé, aki felé már soha többet nem lehet ilyen tettem, amiben nem azt néztem, hogy én, hanem azt, hogy te. Mikor is volt utoljára, te jó ég! És akkor egymás után kerülnek a kicsinyességeink, amikor csakúgy szűken mértünk. Az utolsó pont: bízok benned, vagyis ezekben a pillanatokban fölfakad bennem annak az igénye, hogy bízzak benned, de nem bízom magamat rád. Bízok benned, de nem bízom magamat rád. Erről szeretnék most egy picit beszélni, hogy ez alatt mit is értek. Azt értem, hogy megint egy evangéliumi részletre had utaljak, amikor Jézus megtisztítja a jeruzsálemi templomot, illetve nem a templomot, mert ez nem ilyen köztisztasági vállalat, hogy a templomot megtisztítja, hanem rendet tesz, hogy minden kerüljön a helyére. És akkor azt mondja a Szentírás, hogy akik tapasztalták ezt, hogy Jézus mit tett és mondott először a tanítványaival kapcsolatosan és a tanítványai hittek benne, majd pedig azok, akik átélték azt, amit ott csinált, azok a nagyon sokak, nemcsak a tanítványai, hanem a zarándokok, azok is nagyon sokan hittek benne és hittek az Írásnak. Aztán azt olvassuk ott: és hittek Jézus szavának. Tehát állandóan ez van benne: hittek, hittek Jézusnak, bíztak benne. És akkor a következő – engem legalábbis amikor tudatosult bennem, hogy itt mi is van – szívenütő mondat: Jézus pedig tudta, mi lakik az emberben, ezért nem bízta magát rájuk. S itt estem gondolkodóba, hogy is van ez? Ez látszólag olyan helyzet, mint hogyha az ember többet tenne, mint az Isten. Mintha az ember elkezdene bízni Istenben, Isten meg nem bízik az emberben. Na ez elég csúnya dolog. S akkor rájöttem, hogy ez így nem lehet. Itt valami nem stimmel. S elkezdtem bogarászni, hogy is van ez. Aztán rájöttem, hogy hát dehogyis nem ugyanarról van szó. Nem ugyanazt jelenti, hogy én bízok benned meg az, hogy én rád bízom magamat. Ez óriási különbség. Elővettem az ógörög Szentírást, megnéztem. Egyértelmű a különbség. Ez egy ógörög nyelvi nem is tudom mi, szerkezet, kifejezés. Más az, hogy bízok benned és más az, hogy magamat rád bízom. És ezekben a pillanatokban, a nehézkedésnek a pillanataiban átélem azt, hogy muszáj bíznom benned. A muszáj persze úgy értve, hogy szabadon dönthetek, hogy bízok benned. De ha nem bízok benned, megáll az élet. Egy nagy kihívás, hogy érdemes bíznom benned. És ugyanebben a pillanatban átélem azt is, de majd hülye leszek az életemet rád bízni, nem őrültem meg. Az ószövetségi Szentírásban ez úgy fogalmazódik meg, hogy átkozott, ki emberben bízik. De ott abban az összefüggésben szerepel, hogy az Ószövetség történetét leírhatjuk úgy, hogy az ember, akinek az életét az Istenre kellett volna bízni, ehelyett pusztán csak emberekben bízott. És hogyha ebben az összefüggésben nézzük a bizalmat, akkor ez hitetlenség. Az Isten helyett emberben bízni, hitetlenség. De itt minőségi különbség is van. Egy nagyon lényeges minőségi különbség, mert a mélypontokon egyszer csak kopogtat valaki az életünkben és megszólít bennünket és arra hív minket, hogy bízzuk az életünket őrá. Ne csak higgyünk benne. Ne csak higgyük ezt-azt. Ne csak higgyünk a szavának, hanem hogy magunkat bízzuk rá. És ezt a kettőt egyszerre érdemes csinálni. Mert amikor magamat őrá bíztam, akkor elkezdhetek bízni benned. Itt szokott nagyon sok ember megakadni, hogy megpróbál úgy bízni a másikban, hogy közben magát nem bízta valakire. Most itt nyilván az Istenről beszélek. Akkor bízhatok benned, akkor fogom az életemnek bizonyos eseményeit, pillanatait, helyzeteit odaajánlani neked és bízni benned, ha én közben magamat rábíztam Őrá. Akkor megmerhetem tenni, különben átkozott vagyok. Ez az átkozottnak levés nem azt jelenti, hogy az Isten átokkal sújt engem, hanem hogy ez lesz az élményem. Mert természetesen az ember nem bizalomra méltó. Hogy volna az? Melyikünk tenné itt most föl a kezét, ha azt kérdezném tőle, hogy szerinted benned meg lehet-e bízni? Ajajaj! Én biztos nem raknám föl a kezem. Hát mi magunk tapasztaljuk magunkat folyamatosan olyannak, akiben adott esetben, döntő pillanatokban nem lehetett bízni. Nem azért mert nem szerettünk volna olyanok lenni. Hát nagyon szerettünk volna. Csak nem megy. És ugye itt történik meg az a törés, ahogy nagyon sok ember, mikor ezt átéli, azt mondja, akkor ezért nem érdemes bízni a másikban. Nem érdemes senkiben sem hinni. A házasság sem a bizalomra alapul. Dehogy alapul rá! Jogi szerződésre alapul. Hát mi másra! Ahol biztosítékok vannak. Bizalom! Nagyon kétes dolog! Egy jó jogász azonban igen sokat számít. Ahogy emlegettem nektek azt a kedves férjet, mondta, hogy hát azért elmentem egy jogászhoz, megkérdeztem, hogy hogyan tudna engem a feleségem kiforgatni a vagyonomból. Ez egy kisebb krízisben történt. És a jogász elmondta neki, hogy könnyen. Mert egy rendes, becsületes jogász volt, mondta az igazat. Mert így is van! Persze viszont is. Ez a kettő tehát paradox viszony, de érdemes együtt csinálni. Nem nagyon érdemes úgy megbízni egymásban, hogy magamat nem bíztam valakire. Mert ugye amikor pofára esek, akkor még csimpaszkodhatok a felhőbe. Ez az, amikor magamat az Istenre bíztam. Nem baj, hogy egy kicsit lógok. Elég tömény vagyok, ugye? Mert múltkor itt a krízist úgy elröhögtük, ezt a komoly témát. Csak itt vicceskedtünk. Arra gondoltam, hogy nahát! Szeretném most leírni azt, hogy mit is jelent, ahogy Simone Weil mondja, hogy a kegyelem és nehézkedés összetartozik. Hogy miért és hogyan válnak ezek a mélypontok a hitünk megerősödésének a döntő pillanataivá. Mert eddig leírtuk, hogy mit élünk át, hogy mi történik velünk. Most azt szeretném valahogy szavakba önteni, hogy miért válik ez ilyen fontos pillanattá. Most bocsánatot kérek azoktól, akik ott voltak vasárnap a misén, mert most olyasmit mondok, de csak nagyon-nagyon röviden, amit ott is mondtam. Azért mert úgy rácsodálkoztam erre. Ugyanis ugye most volt Virágvasárnap és akkor Hozsannát kiáltanak azok, akik ünneplik azt, hogy Jézus bevonul ünnepélyesen Jeruzsálembe. A legnagyobb örömnek és az ünnepnek a kiáltása és a szava ez, hogy Hozsanna! Ugye ahogy az óvodások szokták mondani, hogy uzsonna a magasságban. Nyilván a Jóisten is megéhezik előbb-utóbb, főleg Húsvét táján, mert akkor sok dolga van. Annak a szónak, hogy Hozsanna nem sok értelme van. Az uzsonna azonban igen pozitív szó. Szóval, hogy ez a Hozsanna ha szó szerint vesszük, az az örömkiáltás, az ünnepi fölkiáltás, hogy Hozsanna, szó szerint annyit jelent héberül, hogy „ho sana”, hogy segíts meg, hogy ments meg! Ezt jelenti szó szerint. És akkor kiáltották, bent van a Zsoltáros könyvben, amikor a király egy győztes hadjárat után ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe. És erre azt kiáltják neki örömükben a hívő emberek, na Uram, most ments meg minket! Megrázó, ahogy ebben a mondatban és persze abban a helyzetben, ahogy ezt a mondatot a hívő ember kimondja, összefoglalható az, amiről beszélünk. A mélypont ünnepélye. Hogy jaj annak az embernek, aki a legnagyobb örömében azt gondolja, hogy már nem kell kimondania azt a mondatot, hogy segíts meg. Mert nincs többé szüksége rá. Jaj annak az embernek – mondja az ószövetségi ember. És viszont is igaz természetesen, hogy a legnagyobb mélypontjainkon az ember kimondhatja azt, ami így egyébként bent van a fülünkben a jelentésével, a tartalmával együtt, hogy Hozsanna a magasságban Istennek! Ez a mélypont ünnepélye. Tulajdonképpen a mélypontjainkon az ember fölkiálthat: Hozsanna a magasságban Istennek! És éppen a mélyponton kezdhetek bele az ünneplésbe és mondhatom azt, hogy Hozsanna. Azért akartam ezt nektek elmondani, még ha ez unalmas is lehet azoknak, akik vasárnap ott voltak a misén, már hát azon, ahol én is voltam, mert hát ennél frappánsabban az élő vallás, a hitélet talán ki sem tudja fejezni azt, amiről beszélünk. Vagyis ezzel azt is állítom, hogy amire esetleg a ma embere rácsodálkozik, az már az ószövetségi embernek evidencia volt. De nem csak hogy evidens volt, annál sokkal többet tudott róla - csinálta. Sokkal több ezt átélni és csinálni, mint eljutni oda, hogy fölfogtam, hogy jé, ez talán így van. Na, most már a témánknál is vagyok, hogy az ilyen pillanatainkban tulajdonképpen az a lépésről lépésre való töprengés, hogy megpróbálom megérteni az igazságot, megpróbálok rájönni, hogy ki az Isten, hogy mi az Isten terve velem. A mélypontjainkon ezek totális kudarcba fulladnak. Nem az történik a mélyponton és aztán a következő lépésnél, mikor jövök ki belőle, hogy következtetéseim beértek, rájöttem ki az Úr. Hát ez nem így történik! Hanem ennek a folyamatnak, amin haladtam egyszer csak vége szakad. Azt élem meg, hogy nincs igazság. Semmi igazság nincs. És ebben a pillanatban találkozom az Igazsággal. Most itt én ez alatt egy személyt értek. Mikor kudarcba fullad az a folyamat, hogy az életemet próbáltam rátenni az igazságra, próbáltam igaz ember lenni. És vagy így vagy úgy, vagy a külső vagy a belső dolgok miatt kudarcot szenvedtem. Akkor az a folyamat, ahogy az Igazság felé haladtam, kudarcot szenvedett és ebben a pillanatban történik velem valami sokkal több. Belép az életembe az Igazság. És ez az élmény, amit a vallásgyakorlat évezredek óta segítségül ad nekünk. Hogy amikor azt gondoljuk, hogy na ez az igazságnak és a győzelemnek a pillanata. Végre-valahára fölismeri Jeruzsálem azt, hogy Jézus a Messiás. Ugye az gondolnánk, ez az igazság pillanata. S ebben a pillanatban a hivő ember fölkiált, jaj dehogyis, máris egy pillanattal hátrébb léptünk. Mert nem az az igazság pillanata, hogy bárki fölismeri azt, hogy itt a Messiás érkezik, hanem az, hogy én találkoztam a Messiással. Ez az igazság pillanata, hogy én rájöttem, átélem: Te vagy a Messiás és mi most találkoztunk. Ez az igazság pillanata. Nem pedig az, hogy kívül állok és azt mondom, na végre rájöttek, na végre kiderült, na végre most megkapja ez a szegény Jézus, ami jár neki. Nem ez az igazság pillanata! Azt mondja egy filozófus, cseh filozófus. Na mit szóltok ilyen is van. Német filozófus, görög filozófus… cseh, cseh. Cseh filozófus azt mondja: kétféle tapasztalattal rendelkezhetünk. Az egyik az a fajta tapasztalat, amivel rendelkezünk. Vagyis amit átélünk, és azt mondjuk, na ezt most meg tudtuk ragadni. Ez és ez történt. De ez csak a tapasztalatainknak a nagyobb köre, de a kevésbé izgalmas. Az izgalmasabb köre az az, amit így mond, az a fajta tapasztalat, amiben arra jövünk rá, hogy mi kik vagyunk. És ezzel nem rendelkezünk, ezt nem megragadtuk, ezt átéltük. Átéljük azt, miközben egy csomó mindent megtapasztalunk, a tapasztalatok által is, hogy mi kik vagyunk. És ez a döntő! Hogy amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe, akkor én tapasztalom azt, hogy na most beteljesedett az Írás. A szamárcsikó hátán jön a Messiás, ahogy az Írás is megmondta. Ott vannak a tanítványai. Kétségkívül ez a Messiás. Milyen szimpatikus és a többi. Ezt tapasztalom. De hogyha csak ezt tapasztalom, akkor ez semmi. Ha megtapasztalom azt, hogy ezzel az érkező Messiással kapcsolatban én ki vagyok. Na ez a tapasztalatnak a lényege. Itt tulajdonképpen már nem én tapasztalok valamit, hanem magamat tapasztalom valakinek, és ez döntő különbség. Martin Buber a következőt mondja erről: nem úgy van, mintha Istenre következtetni lehetne valamiből, mondjuk a természetből, mint annak alkotójára, vagy a történelemből, mint annak irányítójára, vagy akár a szubjektumból, mint énből, mely magát benne gondolja. Nem úgy van, hogy valami más adott és ezt majd abból kell levezetni, hanem ez közvetlenül, legelsőként és tartósan velünk átellenben van, melyet jogosan csak megszólítani lehet, kimondani nem. Ez egy gyönyörű mondat a végén. Egy ilyen pillanatban az, akivel találkozom, arról nem tudok semmit mondani. Csak megszólítani tudom. Erre mondja azt Buber: ezekben a pillanatokban is ezért válik az élő hit kivételes pillanatává a mélypont, mert ezekben a pillanatokban már nem csak okoskodom, hogy Isten az, aki a természet teremtője, a történelem ura, az üdvtörténet ura, meg ilyenek, és közben semmi nem történik velem, csak jártattam a szám. Hanem ezekben a pillanatokban, mikor semmit nem jelent már, hogy az Isten a természet ura, mikor semmit nem jelent az, hogy van üdvtörténet, mert még azt sem tudom, hogy van-e üdvösség vagy nincs. Egyszer csak találkozom valakivel, akiről szintén nem tudok semmit, mert az a szó, hogy Messiás, nem jelent semmit. Hogy Üdvözítő? Az sem jelent semmit! Hogy Krisztus? Nem értem, mit jelent! Hogy Isten? Fogalmam sincs, ez mit jelent! És ebben a pillanatban azt mondhatom ennek a valakinek, hogy te. Ezért olyan döntő pillanat. Mert ugye, ahogy Buber mondja: ha ebben a pillanatban meg tudtam őt szólítani, hogy te, ebben a pillanatban én én leszek. És ez az, amit tulajdonképpen bizonyos értelemben kerestem, hogy rájöjjek, ki vagyok, végre. Egy mélyponton, mikor azt gondolom, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagyok. És természetesen ez az a pillanat, amikor azt mondom neki, hogy te és ebben, ahogy őt megszólítom, magamat rábízom. És egyszer csak én a helyemre kerülök és bennem az én a helyére kerül. Pont oda, ahol a helye van. Nem a középpontba. Úgy fogalmaztam aztán még meg ezt a pillanatot, hogy ilyenkor azt élem át, hogy nem az ő létezése a kérdéses, hanem az enyém, Hogy ő van, az biztos. Hogy azt mondhatom, hogy te, az biztos. Hogy én vagyok-e? Ha valami bizonytalan, akkor ez. És ezekben a pillanatokban az a csodás, hogy nem is olyan fontos, hogy én vagyok-e. Hanem az a fontos, hogy ő van. Hogy te vagy. Ez a fontos! Nem az, hogy én vagyok. Lásd: szerelem vagy szeretet. Amikor rájövök, hogy sokkal fontosabb, hogy azt mondhatom, hogy te. És ezáltal én is leszek és még csak erőlködnöm sem kell. Ha viszont állandóan azt mondom, hogy én, akkor te alig leszel. Alig. Az én életemben legalábbis alig. És itt jön egy nagyon fontos dolog. Fogok majd egy picit könnyebbeket is mondani, csak hát mégis Húsvét jön. Most belehúzok. Nem lesz következő alkalom. Tehát akkor most lenyomom ezt a kettőt egybe. Mert ugye erről eddig most azt hangsúlyoztam, hogy átélek valamit, megtapasztalok valamit. De tulajdonképpen nem ez a lényeg. Nem az a lényeg, hogy megtapasztaltam valamit, mert ez önmagában még kevés volna. Hanem a lényeg az az, hogy miközben megtapasztalok valamit, viszonyba kerülök valakivel, aközben egy meghatározott viszonyom alakul ki ehhez a viszonyhoz. Ezt nem adhatom olcsóbban. Tehát ez úgy van, hogy mondok akkor egy nagyon egyszerű példát, hogy ugyanazt az élményt, ugyanazt a tapasztalást nagyon sokan magukénak mondhatják. Ebben esetleg nincs is különbség közted meg köztem. Csakhogy nem mindegy, hogy én ahhoz a viszonyhoz, ami ebben a tapasztalatban van, hogyan fogok viszonyulni. Ez a döntő! A viszonyom a viszonyhoz, csak ezt ki akartam nagyon sarkítani. Mondjuk ülők otthon és arra gondolok, hogy nincs Isten. Csakúgy uk-muk-fuk ez úgy eszembe jut, hogy már pedig szerintem nincs. És kezdenek jönni a hozzá kapcsolódó érzések is. Hogy hú, hát nemcsak hogy nincs, hanem máris rosszul vagyok. Már nem attól, hogy nincs, hanem hogy, hogy hihettem én benne? Hát ilyen esztelen voltam? Ez a viszonyom ebben a pillanatban Istenhez, hogy azt mondom, te nem vagy. De attól, hogy én most még ezt gondolom vagy ezt élem át, ebből semmi nem következik az égvilágon, hanem a kérdés az az, hogy ebben a pillanatban, hogy ülök otthon és azt gondolom, nincs Isten, ehhez a viszonyhoz, ami most köztem meg Isten között kialakult, milyen viszonyt veszek föl. Mert van nagyon sok ember, aki azt mondja, óóó hát biztos ez az igazság. Ez egy elég hülye viszony ehhez a dologhoz. Ha azt mondom azonban, hát ez biztos nem az igazság, most elkezdtem fantáziálni, akkor egy nagyon tudatos viszonyt alakítottam ki ehhez a viszonyhoz. És ez a hit. Ez az, amit lehet tudatosan csinálni. Néztem a televíziót valamelyik nap a Duna TV-n. Egy dokumentumfilmet adtak. Lehet, hogy ti is láttátok, jó későn volt. 5 magyar családnak a története, akiket elhurcoltak Auschwitzba. Talán láttátok. És ott mondja az egyik asszony, már most idősen, hogy történt az, hogy ő látja, a teherautóval gyerekeket vittek és egyszer csak a teherautóról leesett két gyerek. Akkor megállt a teherautó, kiszállt az SS tiszt és durván megragadta a gyerekeket és földobta őket a teherautóra. És erre azt mondja az asszony: ez volt az a pillanat, amikor utoljára imádkoztam. Ettől kezdve soha többet. Na mármost ez a helyzet egy viszony. Viszony az élethez, viszony az Istenhez, viszony sok mindenhez. De ez a nő ebben a pillanatban, ha tudta, ha nem, döntéshelyzetbe került. Dönthetett, hogy ehhez a tapasztalathoz, ehhez a viszonyhoz mit rendel hozzá. Ő úgy döntött – még ha ez nem is volt tudatos, - többé nem fogok imádkozni. Elolvastam a Nobel-díjas művet, a Sorstalanságot, csak hogy egy ellentét példát mondjak. Ugye ott, amikor a szökevényt elfogják és kivégzik, és lóg a bitón, akkor egyszer csak a rabbi elkezdi imádkozni a caddish-t. A tapasztalat majdnem ugyanaz. Amit átélnek, majdnem ugyanaz, legalábbis megfeleltethető. De a rabbi ehhez a viszonyhoz, ahogyan ő látja azt az embert, akit kivégeznek és látja az embertelen embereket ott körülötte, és látja az ártatlan áldozatokat mellette, egy tudatos viszonyt alakít ki ehhez a viszonyhoz. És ebben tetten érhető a hit. Ezért lehetséges az, hogy valaki egy olyan élményt él át, hogy abba belepusztul, beledöglik, és mégis lehet hűséges a hitéhez és mondhatja azt, hogy én akkor is egy meghatározott, a hívő embernek a viszonyát akarom fölvenni a saját élettapasztalataimmal. Kaffka a következőt írja az Én cellám c. műben: aki hisz, nem élhet át csodát. Nappal nem látni a csillagokat. S utána a következő gondolata: aki csodát tesz, mintegy azt mondja, nem tudok elszakadnia a földtől. Paradoxon – szeretném értelmezni. Aki hisz, nem élhet át csodát. Nappal nem látni a csillagokat. Ugyanis amikor én döntöttem, hogy a hívő ember viszonyát veszem föl az életem viszonyaihoz, akkor hívő ember lettem, s ebben a pillanatban én a nappalban élek. Amikor a fényben él az ember, nem látja a csillagot, nem látja a csodát. Miért nem látja a csodát? Mert az életben számára a csoda a természetes. Ebben a pillanatban az vált természetessé, hogy Isten van és hogy a csoda természetes. Ez a nappal. Ezért mondhatja a Szentírás a hívőkre azt ilyen egyszerűen: szentek. Ez nem az én egyéni szentségem természetesen, hanem az én tudatos viszonyom az Istennel meg Jézus Krisztussal. Hű, most jajajaj! Tudom már régen nem a terézvárosi hittan teremben vagyok. Ugye sokfélék vagytok, hogy ez most nem egy hittan óra. Nem úgy akarom ezt mondani. De tudtam, előbb-utóbb az elkerülhetetlen, hogy bele ne csússzunk ebbe a dologba. Tehát egy ideig-ideig kerülgethetjük ezt, hogy Isten, meg rábízom magamat. Ki se mondom, hogy kire. A nagy Te-re. Kerülgethetjük, kerülgethetjük, de aztán előbb-utóbb ennek vége szakad. Na most valahogy vége szakadt. Ezt Hamvas Béla úgy mondja: „A normális ember a szent. Aki nem szent, az az abnormális.” A hívő ember a szentet tartja normálisnak. A nem szent számára az, aki megbillent. Ezért a hívő ember nem látja a csodát, vagyis nem egy-egy pöttyöt lát, számára az egész teremtett világ folytonosan a csodának a megvalósulása. Az ilyen ember tudja, hogy mit jelent az, hogy meg van váltva. De aszerint is él, mert és akkor itt megint visszautalok az előző gondolatra, az ilyen ember egy tudatos viszonyt alakított ki az élettel és azt mondta, az én tudatos viszonyom minden egyes tapasztalatomban az, hogy én megváltott ember vagyok és innen nézek mindent. A csoda a normális esemény, a szent a természetes ember. Most a csoda alatt ne a csodának ezt a materiális voltát értsétek, hogy odament Jézus valakihez, rátette a kezét és akkor látott. Ne szűkítsétek le a csodát erre a materiális valamicsodára. Ugye így is mondhatjuk ezt, a döntés után, miután egy tudatos viszonyt vettem fel a viszonyokhoz, a csoda természetes lesz. A töprengéseim, a vívódásaim, a nyüglődéseim, a mélypontjaim, mindennek az eredménye ekkor már nem egy igazság, nem egy fölismerés, nem egy belátás, hanem a mélypontjaimnak a gyümölcse én vagyok. Ez egy nagyon fontos dolog. Ameddig én csak egyszerűen rá akarok jönni az igazságra, szeretnék megoldani egy helyzetet, egy problémát, addig pont a lényegről felejtkezek el. Mert a lényeg az az, hogy énbelőlem ki lesz? Kivé válok? És a mélypontnak a gyümölcse én vagyok. Egy részletet had olvassak fel most Kierkegaard-tól, hogy mi következik ebből: „Mindebből természetesen az következik, hogy a keresztényi értelemben vett igazság, az igazságnak nem az ismeretét, hanem a valóra váltását jelenti. E kettő között az egész legújabb filozófia ellenére végtelen különbség tátong. Az igazság megvalósítása jelent egyet az igazság ismeretével.” Ezt még egyszer elmondom. Az igazság megvalósítása jelent egyet az igazság ismeretével. És Krisztus sohasem ismerte volna föl az igazságot, ha nem ő maga lett volna az igazság. Mindenki annyit ismer az igazságból, amennyit valóra váltott belőle. Sőt az igazság valójában megismerhetetlen, hiszen ha az ember ismeri az igazságot, azt is okvetlenül tudja róla, hogy nem jelent egyebet, mint az igazság valóra váltását. A mélypontokon erre döbbenünk rá. Nemcsak hogy nem jutunk el az igazság megismerésére, hanem rájövünk arra, hogy megismerhetetlen, mert egyet jelent annak a megvalósításával. És az igazság megvalósításában én valakivé leszek. Annyiban ismerem az igazságot, amennyiben én igazsággá váltam. Különben nem ismerem, csak beszélek róla, mint ahogy én. Még egy rövidke részletet a következő oldalból. A tudás összefügg az igazsággal. Eddig azonban még mivel nincs meg bennem az igazság, kívül vagyok önmagamon. Az igazság akkor van meg bennem és akkor vagyok igazán önmagamban, ha az igazság létezik, valóra válik, életté lesz. Ebből is kitetszik, milyen borzalmas, már-már végletes eltévelyedés a Krisztushit tudós oktatása. S hogy mennyit változott a Krisztushit a tudós doktorok szüntelen fejtegetéseitől, az abból látható, hogy minden újabb keletű kifejezés egytől-egyig arra vonatkozik, hogy az igazság valamilyen megismerés, tudás. Manapság unos-untalan fogalmi megragadás, spekuláció, vizsgálódás, satöbbi. Holott eredetileg a Krisztushit kifejezései kivétel nélkül az igazság megvalósításával összefüggésben születtek. A 23. zsoltár, ami úgy kezdődik, hogy én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, a következő nagyon szép sort tartalmazza: dicsérik az Urat, akik Őt keresik. Nem azok, akik megtalálták, akik keresik. Dicsérik az Urat. Ez a tudatos viszony fölvétele Ővele. Aztán, Martin Buber a következőt mondja: aki nem felel, az a hívást sem hallja meg. Na ez zseniális. Ismét Buber, Buber apó: aki nem felel, az a hívást sem hallja meg. Vagyis ahogy erről már ejtettünk szót nemegyszer. Nem úgy van az, hogy próbálom megismerni, hogy ki az Isten és amikor azt tudom már végre mondani, na most márt nagyjából tudom, hogy ki vagy Te, akkor elkezdek benne hinni. Ez így egyszerűen nem működik, mert sosem jutok el addig a pillanatig, amikor biztos lehetek abban, hogy most már érdemes elkezdenem hinni. Hogy biztos talajra került a hitem. Hiába csinálom ezt a folyamatot, sosem jön el ez a pillanat. Hanem el kell kezdeni aszerint élni. Az igazságot valóra váltani avval a fő-fő célkitűzéssel, hogy én magam váljak az igazsággá. Ebben a pillanatban az egész reálissá lesz. Kierkegaard a következőt mondja, és utána már csak egy rövid olvasmány és még nem mehettek haza! Még akkor utána egy kicsit könnyebbet fogok mondani. Vedd fontolóra, hogy minden egyes pillanatban, amit a hívás elhangzása után álldogálással töltesz, egyre halkabban fogod hallani hangját és így eltávolodsz tőle mind messzebb, bár el sem mozdultál helyedről. Ez az, amikor a mélypontjainkat futni hagyjuk. Kiengedjük a kezünkből. Azokat a pillanatokat, amikor történhetett volna valami, elengedjük. Pedig ha megragadjuk őket! Csakhogy a megragadás az az által történik meg, hogy kimondom azt, hogy Te és az életemet rád bízom, magamat rád bízom. A kereszténység nagysága – mondja Simone Weil, - hogy a szenvedésre nem keres természetfölötti orvosságot. Ellenkezőleg, a szenvedés természetfölötti gyakorlására törekszik. Ilyenkor olyan megalázottnak érzem magam. Mikor beszélek egy órát, s akkor jön valaki és elmondja két sorban. Tehát a kereszténység nagysága, hogy a szenvedésre nem keres természetfölötti orvosságot. Ellenkezőleg, a szenvedés természetfölötti gyakorlására törekszik. Aztán „Uram, Uram, miért hagytál el engem!” – Íme, a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy a kereszténység Istentől való. Itt most ennek vége. Ha beszélünk róla, ezt én így tudom csinálni.Most akkor ugye odáig érkeztünk el, hogy ezekben a pillanatokban az által tudom valóra váltani, gyakorolni – az aszkézis ezt jelenti, hogy gyakorlat, elkezdem gyakorolni a szenvedést. Vagyis ez már nem egy passzív dolog. Te nem szenvedtetsz engem, a szenvedést nem rám róják, hanem elkezdem gyakorolni a szenvedést. Nem mazochista vagyok! Az egészen más dolog. Hanem gyakorlom magamat a mélypontokban. Mert ezekben a pillanatokban tudom fölvenni azt a nagyon fontos viszonyt és kimondani azt, hogy te. Különben megkísért az a dolog, hogy amikor az ünnepi pillanatban vagyok, hogy eszem ágában sincs azt mondani, hogy ments meg. Te ments meg. Ezért gyakorlom az aszkézist. Na most ugye akkor arról kell beszélni, hogyan kell azt csinálni, hogy „Uram, kezedbe ajánlom lelkemet”. Hogyan kell akkor azt csinálni, hogy rád bízom magam, hogy ez által tudjak hinni. 3 éve beszélgetünk arról, hogy mit jelent, hogy hit, hogy hinni és most eljutottunk – hívő emberként mondom – egy döntő pillanathoz, 3 évnek valamiképpen eszenciájához, hogy ki tudtuk azt mutatni, hogy akkor tudunk elkezdeni hinni, hogyha rábízzuk az életünket valakire. Ez az Istenre vonatkozik, nem emberre, mert abból katasztrófa származik. Ezért én természetesen hívő emberként áltatnálak benneteket akkor, ha én a hitre buzdítanálak titeket, hogy bízzatok egymásban, higgyetek egymásban, hát tedd meg ezt a lépést, hát ajánld oda magadat. Fölháborító dolog volna, ha én csak ezt mondanám, és közben elhallgatnám, hogy mindez azért lehetséges, mert magadat Őrá bíztad. Ezért kőbe nem ütheted lábadat. Ezért nem történhet veled semmi rossz. Ez tényleg így van! Miközben átéled azt, hogy téged becsaptak, nem történhet velem semmi rossz, mert az életemet az Isten kezébe ajánlottam. Kész. És másnap fölkelek és tovább hihetek. Földobták az SS katonák a gyereket a teherautóra? És abban a pillanatban elkezdhetek imádkozni ahhoz az Istenhez, akiben a legtöbb ember most veszti el a hitét. Az az ember veszti el az Istenben a hitét, aki nem bízta magát Istenre. Akkor ugye ez a gyakorlati kérdés és ezt valóban gyakorlati szempontból szeretném elétek adni, mert most belefulladtunk az okoskodásba. Ezt majd azt hiszem, külön meg kell gyónnom. Hogyan kell azt csinálni konkrétan, hogy önmagamat az Isten kezébe ajánlom? Hogy kell ezt csinálni? Mert ha itt most megállnék, akkor becsaplak titeket. Akkor pontosan azt tettem, ami ellen beszéltem. Akkor beszéltem arról lépésről-lépésre, hogy mi az igazság, s nem jutottunk sehova. Ebben a pillanatban derül ki, hogy sehova nem jutottunk, értelmetlen volt az egész. Bevezető két gondolat. Az egyik Dosztojevszkijtől. Látjátok, hazudtam az előbb, és ti bíztatok bennem, ugye? Nem lesz több idézet. Na, Dosztojevszkij azt mondja, hogyha választanom kell Krisztus és az igazság között, én Krisztust választom. Aj de jó! Nyilván az igazság itt nem abban az értelemben, hogy Krisztus az igazság, ahogy Krisztus mondja, én vagyok az igazság, hanem a mi hétköznapi értelmünkben vett tartalmával szerepel itt. S utána hozzáteszi, hogy ha aközött kell választanom, hogy igazam van veletek vagy tévedek Krisztussal, inkább Krisztussal tévedek. Ez a hívő embernek a tudatos viszonya valakivel és az egész élettel ennek nyomán. Inkább tévedek Krisztussal. S ebből az adódik, hogyha választanom kell, hogy Krisztus vagy én, akkor inkább Krisztus. Igen ám, de ez most okoskodás. Hogy kell ezt csinálni?Mondom a gyakorlatokat. Ezek természetesen a vallásban élő gyakorlatok. Lehet valláson kívül is gyakorolni.Az első pont, ha Istennek, Jézusnak a gondolata, a tapasztalata eltér az én tapasztalatomtól, akkor én inkább Krisztus tapasztalatára bízom magam és nem a sajátomra. Ez igen-igen konkrét dolog. A fő példánk emlékeztek az volt, amikor Péter apostol azt mondja, minden tapasztalat azt bizonyítja, nappal normális ember nem halászik, mert a halak lemennek a víz aljára és ezért nem lehet halat fogni. Ez az én tapasztalatom és akkor odajön Krisztus és azt mondja, vesd ki a hálót! Ezt nevezem Krisztus tapasztalatának, mert ebben a pillanatban azt mondja, nekem meg az a tapasztalatom, hogyha te kiveted az én szavamra a hálót, lesz benne hal. Na! Ez egy jó kis gyakorlati pillanat. Most kinek higgyek? Saját tapasztalatomnak vagy Krisztus tapasztalatának higgyek? Elég konkrét, ugye? És akkor ez az a pillanat, amikor azt mondhatom, hogy akkor inkább legyen úgy, ahogy Krisztus mondja, mert az ő tapasztalata inkább, mint a sajátom. Ezzel egyébként máris krízisbe juttattam magam természetesen. A további történések ezt ékesen bizonyítják. De ebben a pillanatban abba a helyzetbe kerülök, hogy már nem tudom, hogy Ő ki, csak azt mondom, hogy Te és kivetem a hálót és cselekszem. De erről a helyzetről már nem tudok mit mondani. Már nem tudom, hogy mi történik tulajdonképpen, már csinálom. Mondok egy még egyszerűbbet. Jobb adni, mint kapni. Erre mit mond a legtöbb ember. Szép igazság, a tapasztalatom mást mutat. S akkor inkább hiszek a tapasztalatomnak, hát jobb kapni! Nagyon szép igazság ez. Ezt szoktuk mondani egymásnak azért, hogy mi kapjunk, ugye. Ezért ezt az igazságot nagyon érdemes az üzletembereknek jól megtanulni. Ezzel nagyon-nagyon-nagyon sok pénzt lehet vele keresni. Ugye, hogy jobb adni, mint kapni. Igen ám, de gyakran valóban az a tapasztalatunk, hogy hát őőőőő, hát inkább mi kapjunk és ne kelljen adni. Ezekben a pillanatokban elképzelhetjük, ugye a képzelőerő fontos eleme a hitnek, hogy találkozom Jézussal és ő mondja nekem azt, tudod mit haver, most jobb volna adni, mint kapni. És akkor én mondom neki, de hát Uram, dehogy van így. Hát pont most hullafáradtan érkeztem haza a munkából! 13 órát dolgoztam a bányában! Hát persze hogy azt várom, hogy a feleségem adjon és ne nekem kelljen adni. Hát Uram, azért lehetetlent nem kívánhatsz tőlem! S erre Jézus azt mondja, hát-hát, kívánnék neked ebben a pillanatban egy kis krízist, egy kis mélypontot. Úgy szeretném, ha most átélnéd ezt az eszméletlenül elviselhetetlen pillanatot. Olyan jó volna! És valóban neked jó lenne, jó lenne! Mondok egy ilyen adásos történetet. Most ugye boldoggá avatták Batthyány-Strattman Lászlót és ennek kapcsán ugye kormányküldöttség ment ki – valódi történet, most nem hozzákölt…, nem a fantázia – és ment ki a kormányküldöttség. Reggel mentek vagy hajnalban, este jöttek, röpülővel. S az történt ám, hogy több igen tekintélyes pap is kapott meghívót erre a repülőre. Az egyik pap pedig úgy döntött, hát ő inkább a barátaival megy és autóba ültek. Csakhogy megmaradt a repülőjegye. Ezért aztán arra gondolt, itt van a templomban Kati néni. Kati néni az a valaki, aki takarítja a templomot. Oda adom neki ezt VIP-jegyet, hát utazzon ő el. Hát Kati néninél alkalmasabb embert a boldoggá avatáson való részvételre keresve se találhatnék. Ebben igaza is volt az atyának egyébként, mert Kati néni igazi hívő. Ülnek ott a nagyok, ugye ismerjük a neveket, és ott ül Kati néni is. Valóban így történt. Az atya ugye úgy gondolta – lobogtatta a jegyet, - hogy hát jobb adni, mint kapni. Ugye hát ő inkább odaadja ezt a jegyet, s akkor ahogy mondja Kati néninek: Te Kati – hát persze tegeződnek – Kati, gondoltam elmész Rómába, átéled a boldoggá avatást, azt hazajössz. Erre azt mondja Kati néni: inkább a halál. De hát ugye a lelki atyja adta a jegyet, úgyhogy mégiscsak fölszállt a gépre. Ugye nem tudom, hogy volt? Mádl Ferenc, Kati néni, Orbán Viktorné, hát szóval nem tudom, valahogy így ücsörögtek. Erre hazajön Kati néni Rómából, az áldott városból, kérdezi tőle a pap, na Kati néni, mesélj, hát milyen volt? Erre azt mondja, milyen volt? Hát bementünk a Szent Péter bazilikába, hogy imádkozzunk, hát annyi idő nem volt hogy letérdeljek, ezek úgy rohantak. Kati nénit nem hagyták imádkozni. Ezt az egészet azért akartam csak elmondani, hogy az atya, jobb adni, mint kapni. Hát aztán nem biztos. Nem biztos, hogy ez így van. Kati néni inkább adott volna. Visszaadta volna a jegyet szíve szerint. Ez tehát az első. Ide nagyon-nagyon sok minden tartozik, hogy inkább hiszek Jézus tapasztalatának, mint a sajátomnak, még akkor is, ha az egész élettörténetemből az következik, hogy ááá! Ezeket a pillanatokat érdemes megragadni! Nem elszalasztani! Mikor érzel egy kifejezett hívást. Valaki mondja, hogy te, de a neveden szólít. Ez egy kis dolog is lehet. Nem arról van szó, hogy térjél meg. Nem erről beszélek, hogy legyél keresztény. Dehogyis! Hanem egy ilyen dologról, hogy ebben a pillanatban adhatnál.A második pont. Miután tudom, hogy Isten üdvözíteni akar és én elszakíthatatlanul hozzá tartozom akkor is, ha nem így érzek, akkor nem az érzésemnek hiszek, hanem abban a tudatos viszonyban vagyok, amit Ővele kialakítottam. Ugye a mondanak az első fele a tudatos viszony a viszonyhoz, vagyis miután tudom, hogy üdvözíteni akar és hozzá tartozom elszakíthatatlanul, még ha mást is érzek, ebből a tudásomból nem engedek. Ugye ez az a pillanat, amikor azt élem meg, hogy elhagyott Isten. Ez egy markáns érzésben is megjelenhet. Magamra vagyok hagyva, nyomorult vagyok és szerencsétlen és phhh. Nagyon sok érzésünk lehet ilyen. Ez a viszonyunk és ehhez kialakítottuk a tudatos viszonyunkat. Nem az érzésnek vagy az érzelemnek hiszek. Majd ha bolond lennék! Azt mondja a Szentírás: Isten nagyobb a mi szívünknél. Nagyon sok ember pedig éppen azokban a döntő pillanatokban, mikor a hite elmélyülhet, inkább hisz a szívének, mint Istennek. Jött hozzám valaki néhány nappal ezelőtt és mondja-mondja, hogy miért van nehéz helyzetben, de arról, hogy ő mit érez, hogy mit él át, semmit nem mondott. Csak azt, hogy ez egy nehéz helyzet, és ez és ez történt. S akkor azt kérdeztem tőle, hogy jó, mondanád-e, hogy mit éreztél közben, milyen érzelmek kapcsolódtak ehhez? Erre rám néz és elmosolyodik, és a következőt mondja: Jaj Feri, hát ha én megengedném magamnak azt, hogy ezeket az érzéseket és érzelmeket teljesen átéljem, már régen elváltam volna. Vagyis az illető kialakított egy tudatos viszonyt a férjével való viszonyához és ebből a viszonyból az adódik, hogy bizonyos érzéseket, melyek ebből a viszonyból fakadnak, nem akar elmélyíteni. Nem fog átélni és átélni és fölerősíteni és mondani, és 25 pszichológust megjárni és ott is még jobban elmondani és még jobban elmélyíteni, majd elválni. Az érzéseinkhez is, amellyel kapcsolódunk valakihez, kialakíthatunk egy nagyon tudatos viszonyt. Természetesen nem arról beszélek, hogy tiporjuk el az érzéseinket, az érzelmeinket, hát erről annyit beszéltünk. Ez a nő azért volt példaértékű, mert ő abban a pillanatban, ahogy én kérdeztem, ő tudta a választ. Ő benne tudatos volt az, hogy ő milyen érzelmi élményeket élne át, hogyha ő abba folyamatosan belenyomná magát. Hát ő ezt pontosan tudta. És azt is tudta, hogyha ezeket mind-mind átélné, akkor már inkább tartaná értelmes döntésnek a válást, mint a maradást. De ő fölvette ezt a tudatos viszonyt és azt mondta, hogy te. Te vagy a férjem. És ehhez a viszonyhoz ragaszkodott. És ehhez a viszonyhoz a következő viszonyt alakította ki, akkor te vagy az igazi akkor is, ha most beledöglök. Ezt nem tudom másképp mondani. Az életünkben mindenképp lesznek ilyen pillanatok, amikor nem arról van szó, hogy eltiprom az érzéseimet, az érzelmeimet. Nem foglalkozok magammal, lealázom magam, nem törődök a szükségleteimmel meg az összes többi. Mert ez a nő egy nagyon tudatos, szabad döntéssel adta át magát ennek a kapcsolatnak és utána folyamatosan él ebben a kapcsolatban, kihasználva azokat a lehetőségeket, amelyek adódnak vagy adatnak. Ő nem egy áldozat. Hát nem azért jött hozzám, mert ő áldozat. Nem is tekinti annak magát. Őtőle nem vették el a legszebb éveit. Majd hülye lenne úgy élni az életét, hogy tőle elvették a legszebb éveit. Ő azt odaadta!

Hűha. Most egy elvonókúrán vettetek részt.

Jövő héten akkor nem leszünk. Áldott Húsvétot kívánok! Két hét múlva pedig megint leszünk. És aztán nem leszünk. És aztán megint leszünk.

Zsolti, hirdetsz? (74:25)