Istenre hagyatkozás a gyakorlatban

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Nézem, hogy a többség ott ül, ahol szokott. Ez megnyugtató. Tudom már nagyjából, hogy hol vagytok. Köszöntlek tehát titeket ezen a nagyon szép estén! És ez egy külön áldozat a részetekről, hogy nem kint sétálgattok ebben a szép estében, hanem bejöttetek ide.
Onnan indultunk ki jó pár héttel ezelőtt, hogy a kételyről töprengünk, a kétellyel kapcsolatosan vívódunk azon, hogy a kételyt hogyan tehetnénk a hitünk erőforrásává. És egészen odáig jutottunk, hogy azt az egyensúlyt, amire vágyva vágyunk, hogy valakinek higgyünk, valakiben bízzunk, ezt – és ezt papként mondom természetesen –, úgy tudjuk megvalósítani, hogy erre a vakmerőségre merészkedjünk, hogy valakiben hiszünk vagy valakiben bízunk, hogy a másik oldalon közben önmagunkat Istenre bízzuk rá.

Számomra úgy tűnik, hogy ha nincs meg az a másik oldal, amelyben önmagamat Istenre rábízom, akkor nagyon félelmetes, nagyon kiszolgáltatott az a helyzet, amikor megpróbálok hinni vagy bízni emberben, bárkiben, és közben megtapasztalom azt – mert ez törvényszerű –, hogy a másik ember nem méltó a bizalmamra, nem méltó a hitemre, egyszerűen azért, mert ember. Ezért aztán, legalábbis én így csinálom, így gyakorlom, hogy minél inkább szeretnék bennetek hinni vagy bízni bennetek, annál inkább próbálom az életemet rábízni Istenre. És a kettő így kerül valamiképpen egy... harmóniába.

És még mielőtt csak okoskodás volna ez, bele szeretnék kezdeni abba – illetve folytatni –, hogy hogyan kellene ezt csinálni. Most először azt a részét, hogy hogyan bízzam magamat Istenre, egészen konkrétan és gyakorlatiasan – nyolc pont –, és aztán, mikor ezekről beszéltünk, akkor fogok majd arról beszélni, hogy ennek fényében hogyan bízhatnánk a másik emberben. De én ezt valamiképpen előföltételnek tekintem.

Az első az úgy szólt, hogy ha kettőnk véleménye – és ugye, itt a másik az most Istenre vonatkozik –, tehát ha Isten és az én véleményem, a „tapasztalatunk” eltér, akkor a magamét relativizálom, és Isten tapasztalatát a magamé elé helyezem. Ez azt jelenti egészen konkrétan, hogy úgy kezdek el cselekedni, hogy nem a saját tapasztalataimra hagyatkozom, hanem Isten tapasztalatára, Jézus Krisztus kijelentéseire, amelyek az ő tapasztalatát jelentik, és elkezdek aszerint működni, akkor is, ha ezekben a döntő pillanatokban, ahol valóban realizálhatom azt, hogy az Istenre bízom magam, az én tapasztalatom gyökeresen eltér attól, amit Isten tapasztalatának hívhatunk.

És itt szeretnék megállni. Egy fontos-fontos kitérőt még hadd tegyek! Mégpedig azt, hogy a Szentírás két dolgot közvetít felénk: az egyik, hogy nem értékeli le azt a fajta hitet, ami a tapasztalatra alapul. Sőt, azt mondja nagyon sok helyütt, hogy éppen azáltal fakad föl az emberben a meggyőződés, vagy a hit, hogy előtte megtapasztalt valamit. Ugyan, mi másért jönne el Isten a világba, mintsem azért, hogy legyen róla tapasztalatunk, hogy kézzelfogható tapasztalásaink legyenek?! És aztán ez a tapasztalás legyen a hitnek a kiindulópontja. Ezt úgy fogalmazza meg a Szentírás, hogy amikor valaki lát, utána hisz, valaki hall, utána hisz. Vasárnapi evangélium: valaki tapint, és utána hisz.

Igen ám, de a Szentírás nagyon kritikus ezzel a hittel kapcsolatban. Éppen az a szentírási szakasz, amire hivatkoztam néhány héttel ezelőtt, hogy Jézus nem bízza magát rá az emberekre, miközben az emberek, akik tapasztalják – látták mindazt, amit Jeruzsálemben tett – elkezdenek Jézusban hinni.

Ennek a történetnek most a szempontunkból van egy nagyon izgalmas momentuma, mégpedig az, hogy Jézus kifejezetten mondja azt – ez az ő tapasztalata –, hogy egy olyan emberre magamat rábízni nem érdemes, akinek a hite még kizárólag a tapasztalatra alapul.

A hitnek – természetesen a filozófusok beszélnek erről –, a kiindulópontja a tapasztalat. Igen ám, de egy idő után ez kevés. Mert egy idő után az történik velünk, hogy állandóan leckéztetjük Istent. Vagyis mindig azt mondjuk neki, hogy akkor kérek szépen egy elsőosztályú tapasztalatot arról, hogy érdemes a következő lépést megtenni. Általában meg szoktuk határozni a Jóistennek, hogy mit kell csinálnia, hogyan kell viselkednie, mit kell nekünk mutatnia ahhoz, hogy mi kegyeskedjünk ezt tapasztalatnak venni, majd utána a következő lépést megtenni.

Ezért az a hit, amelyik mindig egy tapasztalatra akar csak alapozni, az még csak a hitnek a gyönge formája, még csak az eleje. És ebben a szentírási részben is ez van benne, bár most nem katekézist akarok tartani, nem szentírásmagyarázatot, de mégis fontosnak tartom ezt az összefüggést nektek megvillantani: hogy hiába, hogy emberek elkezdtek Jézusban hinni a tapasztalataik révén, Jézus erre azt mondja: „Ó, ó, ó, erre még nem lehet építeni.” Mert az még gyönge hit, amely csak a tapasztalatra épít.

És akkor itt jön ennek a dolognak a párja, hogy van olyan hit, amely megelőlegezi a tapasztalatot. Először van a hit, és utána jön a tapasztalat.

És most lehet, hogy egy pillanatra, ha most rögtön kellene egy példát mondani erre, „jaj, hogy is van ez?” Segítek nektek, egy 8 éves gyerek bölcsességét elmondom. Ugyanis a gondolataimat szoktam tesztelni a gyerekeken. És kérdeztem vasárnap a gyerekeket, tudtok-e nekem példát mondani arra, hogy először van a hit, és aztán van a tapasztalat. Körülbelül tíz másodpercet kellett várni, jelentkezett egy nyolcéves kisfiú, a következőket mondja: „Igen, amikor a kistesóm született. Azért, mert volt egy olyan rész, amikor az anyukámnak a hasában volt: akkor csak hittem, hogy meg fog születni, de még nem tapasztaltam. És amikor megszületett, akkor már jött a tapasztalat.”

Ezt egy nyolc éves gyerek így csuklóból elmondja neked. Ténylegesen, ez a történet – mondtam is neki –, jaj, de jó, ez még a látással is összefügg: igen, még nem látom, de hiszek. És aztán, a hitem nyomán, később jön a látás. Ugye, aztán egy apuka hozzátette: „Na, azt a gyereket nem csak látjuk, szagoljuk is!” Hát igen, egy árnyalt tapasztalat ez. De a hit előlegezte meg
Ezért tulajdonképpen beszélhetnénk a hitről úgy, mint megelőlegezett tapasztalatról. Ez nekem úgy megtetszett, én találtam ki, hogy a hit egyenlő megelőlegezett tapasztalat. A kettő tehát egymás mellett párhuzamosan is futhat, kiegészíthetik egymást, átjárhatják egymást: látok és hiszek, illetve fordítva: hiszek és látok.

A hit ott kezd igazán elmélyülni, amikor előbb van a hit, és utána a tapasztalat. És az első gondolatomban éppen ezt fogalmaztam meg: hogy a kritikus pillanatokban hajlandó vagyok először hinni, és a hitemben benne van az, hogy remélem a későbbi tapasztalatot.

Ez volna tehát az első gondolat, és aztán eszembe jutott valaki, aki a kételyt a filozófiájának alapjává tette. Nem is értem, miért csak most jutott eszembe. De most szeretnék rá hivatkozni. Descartes válogatott filozófiai művei. Ugye, ő azt mondja: „Cogito ergo sum.” Kételkedem, tehát vagyok. Ugye, azt tudjátok, hogy a cogito azt jelenti, kételkedem? Párbeszédes formában fejti ki itt a tanítását. Újkori filozófia.

– Most itt az ideje, amikor arra kell figyelnie, milyen következtetéseket akarok levonni. Ön látja ugyan, hogy joggal kételkedhetik mindazokban a dolgokban, amelyeknek a megismeréséhez csakis az érzékek útján jutott. De vajon kételkedhetik-e a kételkedésben, s kétségben lehet-e arra nézve, hogy kételkedik-e vagy sem?

Erre a beszélgetőtárs: – Valóban elismerem, hogy csodálattal tölt ez el, s az a csekély éleselméjűség, amellyel némi józan értelmem jóvoltából rendelkezem, magával hozza, hogy minden ámulat nélkül látom magamat, kényszerítve annak bevallására, hogy semmit sem tudok biztosan, hanem mindenben kételkedem, és nem vagyok bizonyos semmiben. De mire akar ebből következtetni? Nem látom be, hogy mire lehet jó az az annyira általános csodálkozás. És épp így azt sem, hogyan lehet az efféle következtetés olyan elv, amelyet oly messziről kell levezetni. Hisz épp ellenkezőleg, ezt a beszélgetést Ön abból a célból rendezte, hogy megmentsen bennünket kételkedésünktől, és megismertessen az igazsággal.

Erre a beszélgetőtárs: – Figyeljen csak rám, és tovább fogom Önt vezetni, mint gondolja. Mert elhatároztam, hogy ebből az általános kételkedésből, mint szilárd és mozdulatlan pontból vezetem le Istennek, önmagának és a világ minden dolgának megismerését.

Erre a társ: – Ezek valóban nagy ígéretek! És ha így áll a dolog, bizonnyal megéri a fáradtságot, hogy teljesítsük kívánságát. Tartsa meg tehát ígéretét, és mi is eleget teszünk a mieinknek.

Mire a válasz: – Minthogy tehát nem tagadhatja, hogy kételkedik, és ellenkezőleg, bizonyos, hogy kételkedik, mégpedig annyira bizonyos, hogy nem kételkedhetik benne, ezért igaz az is, hogy Ön, aki kételkedik, van. Ez is olyan igaz, hogy már nem kételkedhetik benne.

– Itt egyetértek Önnel, mert ha tenném, nem tudnék kételkedni.

– Ön tehát van, és tudja, hogy van, és ezt onnan tudja, hogy kételkedik.

Ez egy esti mesének jó, egyszerű kis szöveg. Amiért el akartam mondani az az, hogy Descartes az a valaki, aki a kételkedést teszi a kiindulóponttá. Ez pedig mit jelent? Azt, hogy én vagyok a kiindulópont. Az, amit én gondolok, amit én érzek, ami az én meggyőződésem, bármi, ami az én tapasztalatom. És innen próbálja Descartes kitalálni, hogy milyen a világ. Miért olyan fontos ez? Azért, mert miközben ő ezt mondja, hogy kételkedem, tehát ebből le tudom vezetni azt, hogy én létezem, aközben arra is rávilágít, hogy teljesen önkényes az, hogy ő magából indul ki. Amikor tehát mi bármikor kételkedünk valamiben, azt mondjuk így fogalmazzuk meg: „Bizonytalan vagyok Isten létében.” Szerintetek akkor mi vált bizonytalanná? Isten léte, vagy én? Hát nyilván én! A mondatban nagyon pontosan kifejeződik ez: „Bizonytalan lettem abban, hogy Isten van.” Vagyis bármikor, amikor kételkedem, akár Isten létezésében, pusztán csak annyit állítok, hogy ha magamból indulok ki, képes vagyok elbizonytalanodni. De hogy ez elárul-e valamit Istenről, akivel kapcsolatban azt mondom, hogy „azt hiszem, talán Ő most nincs is”? Ez szerintetek Istenről szól-e, vagy rólam? Szerintem sokkal inkább szól rólam, mint Istenről. Hiszen éppen ez volt a kiindulópont, hogy induljunk ki a saját tapasztalatainkból. Azért akartam ezt idehozni, mert itt létezik ez a nagyon fontos megkülönböztetés, amit általában akkor, amikor elkezdünk kételkedni, sosem teszünk meg, hanem azt gondoljuk, hogy mi egyek vagyunk a kételyünkkel. És azt is gondoljuk, hogy a kételyünk arra vonatkozik, amiben kételkedünk. Közben nem: ránk vonatkozik. Hiszen én kételkedem. Ez nagyon nagy különbség. És nagyon érdemes volna mindig, amikor kételkedünk, rögtön hozzátenni azt is: „Na jó, de tulajdonképpen magam kérdőjeleződök meg, magamat tettem kérdésessé ebben a pillanatban, sokkal inkább, mint azt, amivel kapcsolatban kimondtam a mondatot.”

Érdemes ezen elvívódni. Szerintem ez ennek a történetnek az egyik kulcsa. Mert mindig arról fogok beszélni, minden egyes pontban, hogy azért lehetek hajlandó nem a saját tapasztalatomra építeni, hanem Isten tapasztalatára, mert megteszem ezt a megkülönböztetést, vagyis hajlandó vagyok nem magamat biztos pontnak tekinteni, hanem Istent. Tulajdonképpen erről van szó, hogy azt mondom: fölismerem, kiindulhatnék magamból is, de ez legalább annyira önkényes, mintha Istenből indulnék ki.

Descartes hívő ember, jezsuiták tanítják, és a kételkedés éppen azért olyan fontos neki, mert szeretné lentről elindulva, magából elindulva bizonyítani Istent. Ő nem azért kételkedik, mert neki ez annyira szimpatikus, mert jól esik neki, hanem mert biztos ismerethez szeretne eljutni. És ami eddig evidens volt, hogy Isten felől induljunk el, és úgy alakítsuk ki azt, hogy milyen is a világ, ő ezt nem azért kérdőjelezi meg, mert nem hinne Isten létében. Hanem sokkal inkább azért, mert azt mondja: „Ha már kaptunk észt az Istentől, akkor próbáljuk ezt meg lentről bebizonyítani, vagy lentről eljutni oda föl.” Amiről tehát beszélek, annak a lényege tulajdonképpen az, hogy semmivel sem abszurdabb abból kiindulni, hogy Isten van, és amit Ő mond, az igaz, mint abból kiindulni, hogy én vagyok, és amit én mondok, az az igaz. Mert mind a kettő, hogyha elég korrekt vagyok, azt kell mondanom: önkényes. Ezért aztán egyáltalán nem becsületesebb, és adott esetben nem is célravezetőbb mindig abból kiindulni, hogy én vagyok, és hogy mit gondolok, és hogy mit érzek, és mit tapasztalok, mert ez is önkényes.

Még egy gondolat csak ide. Hogy aztán egy kicsit játszottam a szavakkal. Hogy ahogy azt mondja Descartes, hogy „cogito ergo sum”, mi mondhatjuk azt, hogy „credo ergo sum”. Vagyis hiszek, tehát vagyok. És ezekben a pillanatokban, amikor magamat Isten kezébe ajánlom, mert rábízom magam, akkor tulajdonképpen ezt mondom, hogy hiszek, tehát vagyok. Ezzel együtt, ha tetszik, akkor tovább kételkedhetek – magamban. Nem kell föladnom a kételyemet. Csak ezt magam felé irányítom.


2. pont. (ez volt múltkor, ahol befejeztük): Tudom, hogy Isten üdvözíteni akar, és én hozzá tartozom. Akkor is, ha nem úgy érzek.

Itt most megint szeretnék még néhány dolgot hozzáfűzni. Mégpedig azt, hogy most már a kritikai észrevételemet megtettem. Nagyon sok ember nem teszi meg a kritikai megjegyzést a saját érzéseivel vagy érzelmeivel kapcsolatosan: azt tekinti istennek, abszolútumnak. Abból indul ki, és abból próbálja levezetni az életét, abból próbálja levezetni a cselekvéseit, a céljait s minden egyebet. Nem tudom, hogy mennyivel biztosabb talaj az érzelmeim, mint az Isten. Ez nagy kérdés.

Mindenestere eszembe jutott egy pár, egy jegyespár, akikkel évekkel ezelőtt találkoztam, s nagyon érdekes beszélgetést folytattunk. Azt mondja a menyasszony: „Hát tudod, az az én nagy bajom, hogy hihetetlenül féltékeny vagyok a pasimra. Azért, mert nekem egy nagyon jóképű pasim van, és a jóképű pasim szereti megnézni a jólkinéző lányokat. És ezért én nagyon féltékeny vagyok rá. És akkor, akkor ez persze az állandó balhézásokban ölt testet, és a legrosszabb benne az, hogy amikor a pasim megpróbál engem meggyőzni arról, hogy dehát hidd el, szeretlek téged, akkor én ezt nem hiszem. És hogy hát ez nekem nagyon rossz, mert ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nem is igaz, mert aki ránéz egy másik nőre, az nem szeret engem, annak én ezt nem hiszem el, ezt az érzést nem hiszem el.”

S erre a fiú azt mondja, hogy: „Jaj, hát ez nem egy egyoldalú dolog. Mert én ilyenkor meg azt élem át, ahogy az én barátnőm vagy kedvesem vagy menyasszonyom azt mondja, hogy nem hisz nekem, én akkor elkezdek félni. Félek, hogy el fogom veszteni ezt a tüneményt, ezt a főnyereményt el fogom veszteni. És akkor egyre erősebb bennem a félelem, és akkor erre látom, hogy a kedvesem megijed, mert már látja, mennyire félek, s akkor próbál engem meggyőzni, hogy szeret engem, csak egy kicsit féltékeny. Dehát én hogy hihetném ezt el, hogy ő szeret engem?!” S akkor ezt mondja a lány: „Én azért nem hsizem el, hogy a fiúm szeret engem, mert én egy féltékeny hisztérika vagyok. Hogy lehet egy féltékeny hisztérikát szeretni? Nem lehet!” Mire a fiú azt mondja: „Én azért nem hiszem el, hogy a lány szeret engem, mert hogy lehet egy pipogya, félő alakot szeretni, aki attól retteg, hogy elveszti a nőt? Hát hogy nézhetne fel egy lány egy ilyen fiúra?”

És akkor, ahogy ezt szép lassan elmondják, világos lesz nekik is a helyzet, hogy most miben vannak, és azt mondja erre a lány – elnevette magát – hogy: „Hú, hát ez nagyon érdekes. Mi azt gondoltuk, hogy Feri biztos azért járnak hozzád az emberek, mert az a bajuk, hogy nem szeretik őket. Nekünk meg az a bajunk, mind a kettőnknek, hogy szeretnek minket. És ezzel nem tudunk mit kezdeni.”

Ez azóta nekem egy mintatörténet. Mert az van benne, hogy hogy is vagyunk itt az érzésekkel és az érzelmekkel? Hogy elhisszük-e azt, hogy a másik szeret bennünket, vagy hogy én szeretek valakit? Hát a saját érzéseinkkel sem vagyunk teljesen tisztában! Ráadásul nem hiszünk a másiknak, és hiába próbálja bebizonyítani, azt mondjuk, hogy ez nincs így. Hogy vajon képesek vagyunk-e az érzéseknek, az érzelmeknek a mentén találkozni egymásal? Vagy erre alig vagyunk alkalmasak?

Eszembe jutott az esküvő, amikor azt mondom (én, na nem én, hanem aki ezt mondta, vagy mondani fogja), hogy „szeretetből veszlek feleségül”. Szerintetek ebben a pillanatban az a lány ezt érzi? Érzi azt, hogy őt a fiú szereti? Most ez átmegy oda neki? Hát, szerintem nem. Nem, nem. Nem tudom, ha nektek átment, akkor az nagyszerű pillanat. Szerintem nem nagyon megy át, be vagy tojva, hogy el ne felejtsd a következő mondatot, és akkor tulajdonképpen annyit tehetsz, hogy hiszel. Hiszel ebben. Azt mondta a fiú – nagyon szép csokornyakkendő van rajta, öltöny, ismerős is valahonnan – azt mondta: „én téged szeretetből elveszlek”. Hát mit tudom én, hogy ez hogy van? Dehát elhiszem neki. És viszont is. Hát mi másra épül ez?!

Most képzeljétek el ott van a fiú, és azt mondja: „Te, én ezt most nem érzem, drágám, várjunk most itt egy kicsit. Csinálj valamit, mert nem érzem, és ha nem érzem, akkor nem lehet. Látod, az atya milyen komolyan néz ránk. Én nem mondhatok neked igent, hogy közbe be vagyok ijedve. Hát majd, ha ezt átérzem, hogy így van, akkor majd merek neked igent mondani.” Hát ki csinálja ezt így?! Hát dehogyis!

Nyilván két dolgot szeretnék nagyon előtérbe helyezni: az egyik, hogy nem is érezzük azt, amiről beszélünk, amiről a másik beszél. Közünk sincs hozzá. Veszekednétek annyit, amennyit veszekedtek, ha tudnátok, hogy a másik mit érez?! Dehogyis! Hát sokkal közelebb kerülnénk egymáshoz, hogyha tudnánk, hogy a másikban milyen érzések vannak.

Éppen három vagy négy nappal ezelőtt ültem egy csapatban, és azt a klasszikus játékot csináltuk, hogy 20 percig beszélgettünk. Ugye ezt úgy hívják, hogy „szabad interakció”. Szörnyű! Maradjunk annál, hogy 20 percig beszélgettünk, és azt csináltuk, ahogy jól esik nekünk. Nem szóltak bele. Utána az volt a feladat, hogy el kellett mondani az összes érzést, ami bennünk volt ez alatt a 20 perc alatt. A tábla kisbetűkkel megtelt. Ültünk ott talán nyolcan a körben. Ennyi érzés volt jelen 20 perc alatt. Most hogyha le kellene írnom, hogy mondjuk ezalatt a félóra alatt bennetek milyen érzés játszódott le, hát, mint Allah nevei: így körbeírhatnánk.

Szóval, amikor valaki elsőbbséget ad a saját érzésének abból a szempontból, hogy abból akarja az egész életét levezetni, nem tudom, hogy ez nem abszurdabb-e, mint egy-egy kivételes pillanatban azt mondani, hogy elfogadom inkább azt, ahogyan Isten érez irántam. Vagyis, mondjuk egy párkapcsolatban – én azt gondolom –, ahogy ezt a lány fogalmazta meg: „Hogyan lehetne engem szeretni, mikor egy féltékeny hisztérika vagyok?” Hát lehet egy féltékeny hisztérikát szeretni? Most mondjátok meg! Most kire nézzek?!

És a fiú egy nagyon izgalmas dolgot mondott, mert azt mondta: „Te képzeld, nekem most eszembe jutott, hogy volt az életemben néhány kivételes pillanat. Mikor – igaz, akkor mindig egyedül voltam – de akkor valahogy úgy csak űcsörögtem, űcsörögtem, és úgy átjárt valami béke, és akkor arra gondoltam, hogy jaj de jó ez az élet! Hogy olyan nagyon, nagyon a helyemen vagyok. És hogy akkor, akkor éreztem valami olyasmit, hogy én egy szeretetremáltó ürge vagyok. Úgy életemben talán három-négy ilyen pillanat volt.” – mondta ő.

Na, én kaptam ezen, és akkor mondtam neki: „Jaj, hát tudod, egy hívő ember tulajdonképpen ezt mindennap így csinálja.” Mert reggel, mikor fölébredek, akkor a következőt szoktam csinálni... (Ugye, ezt néhány hónappal ezelőtt úgy mondtam, hogy meditálok. Jaj, hát most hagyjuk ezt, elmondom értelmesen.) Azt szoktam csinálni, hogy leülök, miután megittam a teámat – ez nagyon fontos eleme a meditációnak –, és arra gondolok, tudatosan, hogyha van Isten, és hát miért ne lenne, akkor ő hogyan néz rám? És elég sokat csináltam már ahhoz, hogy viszonylag gyorsan a következő gondolataim támadjanak: Isten engem szeretetreméltónak tart. Hogy igen, így, így! Képzeljétek el, ez néhány másodperc alatt lezajlódik. Ennyi kell nekem, nem kell több. És akkor még ott ücsörgök, és kezd átjárni engem ez a dolog. Lehet, hogy egy nagyon csúnyát álmodtam néhány órával azelőtt, ezt most kicsit hagyom, és megfürdőcskézek kicsit abban, hogy Isten a felhő széléről lenézve rám integet, és azt mondja: „Heló, Feri, fölébredtél? Hát örülök neked!” Szóval ilyesmikre gondolok. Néhány percet erre szoktam szánni. Utána kezdek el csak elmélkedni, meg ilyesmi. Hát, ahogy mondtam ezt nektek: „hideg fejjel nem megyünk ringbe, mert kiütnek minket”. Ez olyan, amikor beülsz a kocsidba reggel, és elkezdessz vezetni, és az első mazsola, aki bevág eléd, képes totálisan kikészíteni. Ez a hideg fej. Nem melegítettél rá az életre. Az életre nem úgy érdemes rámelegíteni, hogy „Isten, a teremtő és mindenható, jóságos, hatalmas Úr, köszöntlek!” Nem tudom, hogy ez úgy mondjuk milyen érzéseket vált ki belőletek? És akkor, ugye, elküldted az e-mailt, és akkor vársz. Nem tudom, elég lassú a meghajtó?! Nagyon. Nincs válasz, aztán kénytelen vagy elkezdeni a napot, mert nem jön a válasz. Na!

Szóval hát az érzések. Fölkelhetsz te reggel úgy, mert a legtöbb ember így ébred föl reggel – hacsak, nem is tudom, hacsak élete nagy szerelme be nem teljesedett álmában – akkor mondjuk úgy ébred föl, hogy... na jó, már megint egy nap. Hát azért vagyunk ennyire neurotikusak, nem? Megint egy nap!!! Mikor keltél föl így utoljára? Ha nem, hát úgy, mint ahogy egy 90 éves bácsi mondta egyszer – tudjátok, mikor az ember száján marhaságok jönnek ki –, mondom a 90 éves bácsinak: „milyen csodálatos lehet ez a szép kort megérni!” Erre ő: „Próbáld ki!” Ez volt az ő jókívánsága. Tényleg. Azt hiszem, a bemelegítésről jutott eszembe, mert azt mondja: „Tudod, Feri, egy órába telik, míg bemelegedek. Míg így ráhangolódom arra, hogy még élek.” Ezt mondta: „Ez körülbelül egy órámba telik, míg úgy leesik a tantusz, hogy még nem vagyok odaát, hanem itt.” Ismeritek azt a mondást, hogy 60 év fölött mi van azzal az emberrel, akinek nem fáj semmije? 50 fölött? Ja, hát az az ember már nincs is. Nincs.

Na, szóval hogy a napunkat kezdhetjük nyugodtan azzal, hogy megnézzük magunkat az Isten szemében. És miközben mi esetleg azokkal az érzésekkel keltünk fel, hogy „jaaaj” – ez nem tudom, milyen érzés, helyettesítsétek be –, aközben azt mondom: „Most hagyjuk, hagyjuk már, megint, 78. éve ezeket az érzéseket, amikkel fel szoktam ébredni – kivéve az esküvőm napját. Nézzük meg azt, milyen érzéseim lennének most, ha elhinném Istennek, hogy Ő szeret engem.” Menjünk bele ebbe a kalandba! És hogyha ezt gyakorlod egy-két évig, egész jókedved lesz reggel. Sikerül fölkelni, meg a többi. Ez most egy olyan amerikai propagandaszöveg volt. Most be is fejezem ezt. Azt hiszem, nagyjából, próbáltam, vagy sikerült valamit ebből átadni...

Tehát így szólt: Tudom, hogy üdvözíteni akar, és én hozzá tartozom, akkor is, ha nem úgy érzek.

3. pont: Megnyílok előtte, és elfogadom, amit kapok tőle, még ha én másra vágytam is.

Mondom még egyszer, bár nem egy bonyolult mondat. Megnyílok...

Hát, ez egy elég, elég tipikus dolog. Nem olyan régen esett le nekem egy tantusz. Olyan nagyon-nagyon megtanultam, mindenféle lélektani szakemberektől, hogy muszáj kiverni a betegekből azt, hogy ők azért betegek, mert az az Isten büntetése. Mert ők nem vágytak erre a betegségre, ezért ha betegek, akkor Isten bünteti őket. S akkor én is ilyen nagy elánnal nekiálltam, hogy minden beteg – ezt majdnem minden beteg előbb-utóbb szokta mondani: „Azt hiszem, atya, hogy ez valami büntetés.” – és akkor nekiálltam, hogy ezt kiradírozzam belőle. Aztán rájöttem, hogy nagyon nagy ostobaság volt a részemről, mert ugyanis nem figyeltem erre a mondatra. Mert ebben a mondatban nemcsak az fogalmazódik meg, hogy büntetés, hanem az is, hogy Istentől kaptam. És ezért ezt a mondatot ne radírozzuk ki senkinek a fejéből meg a szívéből, mert lehet, hogy ötven éve ez az első gondolata arról, hogy az Isten vele kapcsolatban van. Azért ez mégiscsak a hitnek valamiféle formája. És lehet, hogy ez a hit, bár nekünk lehet, egy kicsit furcsa, vagy szívesen ajánlanánk neki valami más formát, de ő mégis így tudta elkapni a fonalat. Nem kívánok senkit erről a meggyőződéséről lebeszélni, hanem kiindulok abból, hogy ő most ebben a pillanatban azt gondolja, hogy van kapcsolata Istennel, és Tőle kapott valamit. Ez nem egy rossz kiindulópont. És sokkal inkább érdemes innen elkezdeni a beszélgetést. Az más kérdés, hogyha ő ebből az egészből a következő gondolatával azt mondja, hogy „na, hát köszönöm szépen, akkor az Istent hazaküldöm”... Mert így inkább ne!

Azt is lehetne mondani, hogy amikor Isten kezébe helyezem magamat – bár valami olyasmit kaptam, amire nem vágytam, sőt talán az ellenkezőjére –, akkor megtanulom szeretni és vágyni azt, ami van, amit kaptam Tőle. De itt most azt a szót szeretném aláhúzni, hogy vágyni. Hogy megtanulhatunk vágyakozni arra, ami már megvan, amit kaptunk Tőle.

Körülbelül két és fél évvel ezelőtt volt új az autóm. Nagyon vágytam rá, iszonyatosan. És amikor megvolt, akkor heteken, hónapokon keresztül óriási öröm volt beülni az autómba, és azt vezetni. A szaga, a tapintása, minden, minden, simogatni, ilyesmi. Szóval beteljesedett egy vágy. És valahogy, mint a szerelem, ugye, nagyjából két év alatt – hát igen, az endorfinszint, ugye, csökken – kiszerettem a kocsimból, és elkezdtem hűtlenkedni: autós újságokban – ki sem merem mondani – más kocsikra tekintgettem, bűnös vággyal. Hogyha nekem olyan volna! Nem ez a kis rusnya dög, ugye?! Mikor néhány hónapos volt, azt mondtam rá: „Tengerszínű a kocsim.” Mert tényleg zöldeskék árnyalatokban pompázik, ahogy rásüt a nap. Ugye, három, két és fél év eltelt: „Rusnya béka, zöld vagy!” S akkor ott ültem a kocsimban, és már nem örültem neki, nem vágytam rá. Kocsi, kocsi... Ekkor tudatosult bennem – látjátok, nem is kell ehhez nő, nem kell, nem (Valami rosszat mondtam, Márti? Ha én tudnám, hogy a Márti mit érez most, biztos közelebb lennénk egymáshoz. De én még mindig a kocsimnál tartok...) – na és akkor rájöttem, hogy ez így egy marhaság. Hát most, most kezdem eltolni az életem. A többi része úgy nagyjából rendjén van, de ez, ez nincs. És akkor kitaláltam a programot, hogy hogyan szíthatnám föl a vágyamat a már meglévő kocsim iránt. Így, így, ahogy mondom. Először is elvittem őt autómosóba. (Most miért? Hát a feleségedet megkéred, hogy menjen el kozmetikushoz! Jaj, annyira szűkös a fantáziátok, nem tudom, úgy lekezeltek engem ma este! Nem is jövök ide jövő héten!) Na szóval megtanulni vágyni arra, amit már megkaptunk. Még ha úgy gondoljuk, hogy ez egy rusnya béka is. Nem gondoltam most párkapcsolatra, semmi ilyesmire!

Megint a gyerekek bölcsességét hadd mondjam. A teszt a következőképp zajlott, azt mondtam nekik: „Képzeljetek el egy helyzetet: iszonyú éhesen mentek haza a suliból, nagyon éhesek vagytok. És ahogy mentek haza, a fantáziátokban megjelenik egy csokoládés palacsinta, és egyre nagyobbá válik. Mentek haza, csurog belőle a csoki (vacsoráztatok már?), és amikor hazaértek, anyukátok örömmel fogad, kicsattan az örömtől, és azt mondja: „Gyertek be!” – már hogy mondjuk a tesódal jössz. (Milyen érdekes, ezt most ösztönösen mondtam.) – „Gyere be! Csináltam szilvás gombócot!” Na ez a pillanat, amikor a hited összetörik. Mit kell ebben a helyzetben csinálni?” Ezt kérdeztem a gyerekektől: „Mi segít neked abban, hogy tudjál örülni a szilvásgombócnak?” Na és erre az egyik gyerek jelentkezik: „Hát, hogyhogy mit kell csinálni? Semmit nem kell csinálni, meg kell enni a szilvásgombócot.” Ugye, én még nem értettem, hogy ő már megértette: „Hát ez nem ilyen egyszerű helyzet – mondtam –, hogy nekiesel a szilvásgombócnak. Hát te nem szilvásgombócot akartál enni, hanem csokis palacsintát!” És erre azt mondja: „Hát az igaz, hogy azt akartam enni, dehát ezt is az anyukám csinálta!” Ha ti mondanátok, nem hinném el. De a kis krampusznak elhiszem, mer' ő ezt komolyan gondolta. Na, hát valami ilyesmiról van szó.

Jaj, még egy utolsó dolog ehhez, hogy megtanulni vágyni arra, amit kaptunk. Az idei karácsony nagyon furcsa élményekkel telt. Olyan ajándékokat kaptam, hogy... (Jaj, de hülye vagyok! Ez most nem az Isten szemén keresztül történt! Ezt most alulról mondtam fölfelé! Jaj, hát el akartam nektek hozni, hogy bemutassam, ugye Koméniusz alapján, hogy demonstráljam...) Karácsonyra kaptam egy nagyon kedves házaspártól egy mamuszt. Most ezt képzeljétek el, mamuszt kaptam karácsonyra. Na, azért mégse. Ilyen, mi is a belseje, az a, a birkának a szőre, mi az? Gyapjú? Igen. Gyapjúbéléses mamusz. Nekem! Tudjátok, mikor vettem volna magamnak! Inkább fagyjon le a lábam! S akkor ők ilyan sugárzó arccal nézték, hogy bontom ki a csomagot, s kivillant a szőr, ez a... Azt hittem, hogy összekeverték a nagymama csomagjával. De 47-es volt, úgyhogy semmi kétség, ez az én ajándékom. Jó, hát, tudjátok, ez olyan, hogy nahát akkor inkább előre, mint hátra, felpróbálom. Na most ebben az a mókás, hogy tudjátok, első nap, hazavittem, nézegetem, nézegetem, belepróbáltam a lábamat, mászkáltam benne: „Nem is olyan kényelmetlen, egész jó kis mamusz ez!” Ugye, ez volt az az időszak, amikor nem kapcsoltam be a fűtést. Emlékeztek, mondtam: „Meddig bírom?” Könnyű volt így bírni, ilyen mamusszal! Csak azt akkor még nem mondtam el. Szóval egy ilyen lehetetlen, tragikus ajándékot, mint egy... egyszerűen megtanultam szeretni. Nem is akárhogy! Ott van, el se rakom, nem rakom be sose a szekrénybe, elől van, hogy amikor hazamegyek, lássam.

A másik, ja, hát ez, ez a másik kedvencem. Istenem, ezt se hoztam el. Lehet, hogy ezt a szívem mélyén szégyellem. Jaj, ezt valaki már tudja. Igen, már van, aki előtt ez napfényre került. Képzeljétek el, hogy nekem egy műhóval borított műanyag fenyőfám van. Na, ezután járjatok ide! Műhó, műfenyő, és használom! Bizony ám, nem ajándékoztam tovább! Nem! Nagyon jó. Képzeljétek el, flexibilis, nem merev műanyag, hanem rugalmas, lehet hajlítgatni: tik-tik-tik! Új formát lehet neki adni. Eszméletlen jó. Nagyon jó, és nem talpa van, hanem egy ilyen nagyon kis tündi-bündi, gusztustalan kis, kis, hogy is... műföld kupacban van benne! Na! Ehhez szóljatok hozzá! Most tudjátok, amikor ezt néhány évvel ezelőtt megkaptam karácsonyra, nem gondoltam ugyanezt, mint most. Megtanultam szeretni. De nyilván azért egyébként egy nagyon kedves, számomra kedves embertől kaptam. Na nem mondanám azt, hogy csak ennyi tellett tőle, hanem ez is rólam árulkodott, mert látta, hogy hogyan vált körülbelül március elejére piszkafává a fenyőfám néhány évvel azelőtt, és azt gondolta, hogy ez elég csúnya, ennél már a műfenyő is szebb. S teljesen igaza volt. Szóval megtanultam szeretni és vágyni ezt a fenyőt: mikor közeledik a szent karácsony napja, akkor fogom és letisztogatom a műhavat, hogy szép fehér legyen. Olyan szép, igen.

4. Tudom, hogy üdvözíteni... Ugye, ti még nem tértetek el a tárgytól? Tehát ti még tudjátok, hogy ezt miért mondtam el? Még képben vagytok, ugye? Tehát: tudom, hogy üdvözíteni akar, és gondja van rám. Akkor is, ha én ezt nem gondolom, sőt azt gondolom, igazságtalan volt velem.

Ide sokmindent gondolok. Ez a férfiaknak, ugye, a mániája, ahogy múltkor mondtam, hogy nem teszik meg azt a megkülönböztetést, hogy legalább annyira önkényes a saját gondolatainkat igaznak tartani, mint az Isten gondolatait. Hanem a saját gondolatainkból indulunk ki, ezeket abszolutizáljuk.

Volt egy pillanat az életemben, amikor a gyomrom mélyéig hatóan átéltem, hogy milyen esetlegesek a gondolataim, és ezt azóta sem felejtettem el. Nagyon hálás vagyok annak a pillanatnak. Színházból jöttem haza, a Vígszinházból, gimnazista voltam, és a híd elején jártam – Margit híd –, és egyszer csak úgy azon töprengtem, nem tudom már miért, hogy milyen sok buta ember van a világon. Ezen töprengtem, és ahogy ezen gondolkodom, összehasonlítottam magamat a buta emberekkel. Természetesen én velük szemben okos ember voltam, és arra gondoltam, hogy Istenem, hát hogy tudnak ezek a buta emberek élni? Hát hogy, hogy képesek? A következtetéseik torzak, a logikájuk kibicsaklik, amit tudnak, az féligazságokon alapul. Hát hogy lehet így élni? S még mielőtt teljesen elvesztem volna ezekben a gondolataimban, egyszer csak rájöttem, hogy de mi van, ha van nálam is okosabb ember? Nahát, ez egy szívemet megütő fölismerés volt, mert, hogy mondjam, nem tudtam nem kételkedni abban, hogy biztos van ilyen. És akkor rádöbbentem arra, hogy ha én egy nálamnál okosabb ember szemével nézem magam, akkor én egy tehetetlen, lehetetlen, szerencsétlen, életképtelen, amorf figura vagyok, aki azt sem tudja mit beszél, a gondolatai csálén állnak, ... Egészen megrémültem. Ezt nem tudom nektek átadni. De jó lenne, ha tudnátok érezni, amit én éreztem. Megrettentem. Ott voltam a hídon: érdemes volna leugrani? Hát hogy, hogy tudok én élni ezután, hogy minden pillanatomban tudhatom azt, hogy ezt a helyzetet nagyon sok ember, aki nálam okosabb, már a következő pillanatban másképpen értékelné, mint én, ezért másképpen is cselekedne, és az sokkal helyesebb volna, mint amit én gondolok, és én teszek. Ez szörnyű érzés volt! Szörnyű! Ez volt egy mélypont. Egy iszonyú kétely, hogy hogy fogok én ezután élni?! És a kételyből kilábaltam, mert rájöttem arra, hogy jaj, hát ez a dolog nem is így van – mármint nem az, hogy nincs nálam okosabb ember, mert az úgy van, úgy –, hanem hogy ettől én még nyugodtan élhetek, hát dehogy baj az. Mert annál az okosabb embernél is van okosabb ember. Merthogy ebben a tapasztalatban mi tökéletesen egyek vagyunk egymással. És ha létezne olyan, hogy legokosabb ember, annál is okosabb a Jóisten. Vagyis ezt mindenki átélheti, amit én most itt átéltem. Ez egészen megnyugtatott.

Most mondok nektek vallomásokat, mert ez csak egy emlékezés volt. Woody Allen az egyik kedvenc rendezőm. Szerintem a Jóistennek is van egy-két videója tőle, és ha unatkozik, azért beteszi Woody Allent. Szóval, szoktam arra gondolni, mikor ide jövök, hogy mi történne akkor, hogyha egyszercsak mondjuk valaki felállna, és azt mondaná: „Hát meddig hallgatjátok még ezt az alakot? Hát nem veszitek észre, hogy összevissza beszél? Hogy sületlenségeket mond? Hát miért, miért hallgatjátok őt?” És mondjuk fölállna, és gyönyörű ékes szóval bebizonyítaná, hogy én mekkora marhaságokat beszéltem már megint. Tudjátok, van egy ilyen fantáziám, hogy úgy egyszercsak ez majd megtörténik velem. Hogy itt állok, és egyszercsak valaki feláll, jelentkezik, és azt mondja: „Na, eddig bírtam, de ami sok, az sok! Amit ez az alak csinál...” Ugye, mint ahogy ténylegesen valaki – nagyon köszönöm neki, nem tudom, hogy itt van-e, mert nem látom, de lehet – azt mondta nekem a múltkor, hogy „Feri, hát nem szimone veil, hát francia: szimon veil!” (értsd: Simone Weil). Ugye, tehát még ezt a nevet sem tudtam rendesen kiejteni. De teljesen igaz. Köszönöm neki, nem azért mondtam, hanem azért, hogy hát lehetetlen, hogy akár pillanatról pillanatra ne tegyük meg ezt a... ezt a kört magunkkal kapcsolatban, hogy „Jó, jó, most éppen ez az én nagy meggyőződésem, na és aztán?” Hogy nem ér-e nekem többet az, hogy mi az Isten meggyőződése rólam, mint hogy mi az én meggyőződésem Róla? Nem fontosabb-e az, hogy Isten hogy gondolkozik rólam, vagy mit gondol a világról, minthogy én hogy gondolkodom Őróla? Hát ezek lehetnek a kivételes pillanatok, mikor azt mondom, hogy „Jaj, hát miért volna nekem igazam?”

Most mondok egy másik történetet. Egy idős asszony úgy megleckéztetett engem, úgy kell nekem! (Szóljatok, ha ezt mondtam, most elbizonytalanodtam.) Beszélgettem vele, és azt mondja nekem: „Feri atya, szavazott az EU-ra?” (Mondtam ezt nektek? Nem?) Így tetemre hívott engem, pedig az én személyes ügyem, hogy szavaztam-e vagy nem... Azt mondja: „Feri atya az EU-ra szavazott?” Hát, látta, hogy megálltam, hogy most miért, meg mit? Na, nem mintha szégyellném, de nem mondom meg, hogy miért meg mit. Szóval utána, hogy látta, hogy én megálltam, rögtön folytatta a mondatot: „Mert atya, tulajdonképpen azért kérdezem, mert úgy hallottam, a Szűzanya mondta, hogy ne szavazunk az EU-ra.” Na, itt már tudtam szóhoz jutni, ugye, kaptam egy kis haladékot. Azt mondtam neki, ugye, én, a pap: „Hát, kedvesem, nem hiszem én azt, hogy a Szűzanya aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozna.” Erre rámnéz, és a következőket mondja: „Honnan tudja ezt az atya?” És őneki tökéletesen igaza van. Erre csak annyit tudtam mondani: „Igazad van, nem tudom.” Hát honnan tudhatnám? Fogalmam sincs. Lehet, hogy azzal is foglalkozik. Miért, most már ráér, megtette a maga dolgát.

Na még egy utolsó. Megyek haza, kedves ismerősöm a következőket mondja: „Te, Feri, most már évek óta hallgatlak téged. Igazából nem is tudom, hogy miért.” De nem hagyta itt abba, mert akkor, tudjátok, akkor még úgy tudtam volna valahogy hazamenni. De nem, folytatta, mit neki! Azt mondja: „Mert tudod, Feri, igazából te nem is vagy annyira okos. Hát, nem is értem. Meg tulajdoképpen nem is vagy annyira művelt.” És így, mondott három-négy ilyet még, a többit elfelejtettem. És akkor nem elég, hogy megadja nekem a kegyelemdöfést, mint a bikának, még utána rámnéz, hogy na, agóniámban mit mondok erre? Hát, mondjuk, na szóval azt mondtam neki: „Tudod, neked teljesen igazad van.” És az volt a szerencsém, hogy tényleg ezt gondolom. Hát miért? Hát egy papocska vagyok, és kész. Ennyi. És ez olyan jól esik nekem, mikor, mikor képes vagyok megtenni ezt a fontos megkülönböztetést. Vagy tudjátok, mikor elmegyek innen, a belső magnót lehallgatom... Istenem, mekkora marhaságot mondtam! Jaj, jaj, hát azt nem úgy kellett volna, jaj, hanem máshogy. Meg az összes ilyesmi. Hát alig van alkalom, mikor úgy megyek haza, hogy na, na jó, ez egész jó volt. Azért volt egy pár, na jó... De még itt szeretném ezt mondani nektek, a férfiak miatti együttérzésemből indíttatva, azért: ne vegyétek már olyan komolyan magatokat, még akkor se, ha az Istenben hisztek. Még akkor se, ha nem hisztek benne, akkor se. A legjobb, ha nem vesszük magunkat komolyan.

Na, szóval, jött hozzám valaki, és elmondta a gondját. S nekem persze, hát persze, világosság gyúlt az agyamban: „Hah, tudom én, hogy miről van itt szó!” Mondom neki, hogy „Te, hát itt arról van szó, hogy ez egy...” És mondom neki a nagy bölcsességet, óriási meggyőződéssel. Tényleg úgy is gondoltam, és most is úgy gondolom, de ez mindegy. Erre rámnéz, végighallgat, és visszakérdez: „Te, és mi van, ha ez nincs így?” Az szaladt ki belőlem: „Akkor tévedtem.” De ebben a helyzetben az volt a jó, hogy tulajdonképpen ez lett a beszélgetésnek a kulcsa. Mert addig, tudjátok, ő jött a Nagy Problémával, és meg voltam a Nagy Varázsló. Na és akkor most varázsoljál, Ferenc atya! És akkor Ferenc atya meg lépre ment. Varázsoltam neki egy teóriát. És amikor ő azt mondta, hogy „és ha ez nincs így?”, akkor szűnt meg a varázs. Akkor szűnt meg ez a marhaság. Hogy neki van egy Nagy Problémája, amit nem tud egyedül megoldani, én meg vagyok a Nagy Fekete Varázsló, és én meg majd ezt megoldom neki. Megszűnt ez a marhaság, és elkezdtünk emberként beszélgetni. Hát, innentől gyorsultak fel az események. Addig mi így kerülgettük egymást: kliens-pap, pap-kliens, és hogy hogy tudunk elhajolni.

Egy utolsó, de ez már csak az igazság-hamisság miatt. Most megint cikizni fogom magam. Tudjátok, én mit csinálok? Hát honnan tudnátok?! Most két dolog is eszembe jutott, az egyik, amit akartam mondani, a másik, amit nem. Most ha becsületes vagyok, akkor azzal kezdem, amit nem akartam mondani. Hát akkor mondom is. Megfordulok, úgy mondom, ne nézzetek rögtön az arcomba. Na mindegy, mondom, ha már eszembe jutott... Képzeljétek, van egy rossz szokásom, hogy az orromat szoktam piszkálni autóvezetés közben. Ezt nagy előszeretettel. Nagyon. És akkor szeretek igazán vezetni, ha jön a levegő. Az, és akkor, akkor lehet igazán előzni! És tudjátok, azért az, amikor kéne két kézzel fogni a kormányt, neked meg az egyik kezed máshol van... Na jó, szóval. Ez az orr.

De nem ezt akartam! Mit is akartam? Jó, azt akartam mondani, hogy jön hozzám valaki, a következőt mondja. Ez egy – ahogy egy atya szokta mondani: „a Fidzsi szigeteken játszódott” – ugye, tehát ez egy gyónástörténet. De miért is? Tudom már miért akartam! Azért akartam mondani, hogy tudjátok a cikit? A ciki az, hogy a két évvel ezelőtti előadásomat szoktam olvasgatni. Ezt képzeljétek el. Még élvezem is ráadásul, de... mondjuk, azért szoktam olvasgatni, mert egy csomó mindent el szoktam belőle felejteni, s annyira jó! (András, nagyon köszönöm. Márti, nagyon köszönöm.) És a két évvel ezelőtti dolgokból jutott eszembe. Már nem eszembe jutott, elolvastam. Ez annyira jó, ezt muszáj elmondanom. Azt mondja nekem valaki a gyónásban: „A szavak átrendezésével bűnt követtem el.” Hazudott? Így is lehet mondani.

Ez egy két évvel ezelőtti opusz.

Na, szabad a saját világraszóló gondolatainkat relativizálni, és azt mondani: „Mi lenne, ha kiindulnánk abból, amit az Isten gondol?”

Ez volt a 4. szempont.

Az 5.: Hűséges hozzám, és kitart mellettem, még ha én nem is vagyok ilyen. Tehát: Hűséges az Isten hozzám, és kitart mellettem, még ha én nem is vagyok ilyen. Vagyis nem vagyok olyan, mint Ő.

Ez azt jelenti, hogy igen gyakran abból a tapasztalatból indulunk ki – hogyha Descartes nyomán élünk –, hogy egy biztos pont van: én. És ebből aztán könnyen az következik, hogy a saját képünkre és hasonlatosságunkra formáljuk Istent, és azt gondoljuk, hogy Ő is olyan kutyaütő, mint mi. De ez nem így van. Igen gyakran figyelem azt meg, hogy emberek – nem tudatosan – az Istent olyannak képzelik el, mint ők maguk, egy kicsit rosszabb kiadásban. Nem csoda, hogy nem szívesen bízzák rá magukat. Az Isten nem olyan mint mi, kétszeres szorzóval. Nem, nem. Tehát felejtsük el azt, hogy az Isten mennyiségileg halad meg minket. Nem, nem kövér, vagy ilyesmi, hanem más. Más. És ezt olyan jó néha tudatosítani, hogy és ebben a helyzetben így és így csinálom, de Ő nem. S ez a szerencse! A szerencsét idézőjelbe teszem. De jó, hogy Ő nem! Igen, gyakran mást sem teszek, mint hogy leülök, és átgondolom, hogy Isten ezt hogyan csinálta volna másképpen. És persze aztán rájövök, hogy mit tudom én?! De azért mégiscsak jó legalább valahova eljutni. Érjétek tetten egy-egy logikai menetetek végén, amikor azt mondjátok, hogy „de miért tolt ki velem Isten, miért büntet igazságtalanul, miért...” satöbbi. Ennek a hátterében az van, hogy azt gondoljátok, Ő úgy viselkedik veletek, mint ahogy ti Vele. Nem. Nem úgy csinálja.

Igen, az utolsó mondat csak ide: számíthatok rá. Ilyen egyszerű. Ő nem számíthat rám, vagy nem mindig, de én mindig számíthatok Rá.

6. pont: Tudom, hogy Isten vezet engem, még ha úgy tűnik is, hogy távolodok a célomtól.

Mondom a történetet, amiben ezt meg tudom ragadni. Jött hozzám valaki, nagyböjt lévén húsvét előtt, és a következővel kezdi: „Tudod, Feri, egy olyan vágyam volt, hogy mindig, amikor jöttem hozzád, akkor elmondtam, hogy mondjuk az elmúlt egy hónap, három hónap, fél év alatt hogyan távolodtam a célomtól, hogyan követtem el a bűneimet, hogyan vétettem el az utamat, hogyan lettem ilyen-olyan-amolyan. És hogy több hónapon keresztül, amikor eszembe jutottál, akkor az volt bennem, hogy hát mindjárt húsvét, én fogok hozzád menni, és most egy olyan alkalom lesz, hogy arról fogok neked beszélni, hogy hogyan jutottam egyre közelebb az Istenhez. És annyira vártam már ezt a húsvétot, mert hónapokon keresztül az volt a tapasztalatom, hogy jól mennek a dolgaim, sőt, egyre jobban, és közeledek az Istenhez. Na de aztán a múlt héten!” És akkor elmondta, hogy mi történt múlt héten, és teljesen le volt emiatt törve. Mert azt mondta, hogy „Ez az ütközés, hogy annyira szerettem volna egyszer bejönni hozzád, hogy azt mondjam: na látod! És erre tessék, ehhez képest mi történt!” És akkor, ugye, miután ez egy gyónás, akkor történt az, ami kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy amikor az ember azt gondolja, hogy a legmesszebb van a céljától, amit el akart érni – vagyis hogy az Isten legyen hozzám olyan közel, amilyen közel csak lehet –, és én most pontot tettem a bűneim lajstromának a végére, nahát, ennél messzebb már nem lehetek, és ez az a pillanat, amikor jön a feloldozás. Vagyis az ember, furcsa módon, a gyónásban meg is élheti azt, hogy amikor azt gondolom, ilyen messze már nem lehetek Istentől, mint most, akkor vagyok Hozzá a legközelebb. Erről szól az a történet, hogy kihez van közelebb Isten? Ahhoz, aki bűnös, vagy ahhoz, aki igaz? És a válasz úgy hangzik: ahhoz, aki bűnös. Azért, mert az embert összeköti egy fonál az Istennel, és amikor bűnt követünk el, akkor ez a fonál elszakad. És amikor Isten megbocsát nekünk, akkor összecsomózza ezt a fonalat. Ezért minden egyes föloldozás után egyre, egyre közelebb kerülünk Hozzá. Miközben lehet, hogy mi azt éljük meg magunkról, hogy egyre, egyre, újból és újból messzebb kerültem Tőle. Mi lehet, hogy innen úgy látjuk. Az Isten nem így látja, hanem úgy látja, hogy „már megint nagyon közel vagy hozzám”.

Igen. Na jó. Az utolsó, és akkor befejezem ezt a hetet. Nem nyolc lesz, csak hét: Meggyőződéssel vallom, hogy halálom után együtt leszek a szeretteimmel, hogy Isten üdvözíteni és megváltani akar, akkor is, ha erről itt a földi életemben sosem lesz tapasztalatom.

Ez az utolsó gondolat. Ugye, hogyha nézitek a szempontokat, benne van az, hogy adott pillanatban döntök arról, fontosabb nekem az az érzés, ahogy Isten érez irántam, mint az az érzés, ami bennem van. Fontosabb az a gondolat, fontosabb az a vágy, fontosabb az a tapasztalat és a többi. És eljuthatunk egészen oda, hogy az életünknek vannak olyan dolgai, amikről sosem lesz tapasztalatunk. Soha itt a földön. Ezért kénytelenek vagyunk megelőlegezni a tapasztalatot a hitünkkel. Hogy azt mondani: „Hiszek valami olyasmiben, aminek a tapasztalása nem is történik meg egész életem során soha. Majd csak utána.” Most az élet alatt a földi életet értem. Ez tulajdonképpen a hitnek valamiképpen a centruma. Nem véletlen, hogy a kereszténységnek a centruma a húsvét. És a föltámadás. Hogy ha én Krisztus-hívő vagyok, akkor az én hitemnek a középpontja egy föltámadt Krisztus. Nem a történeti Jézus. A kettő persze ugyanaz. De mégis, a hitem középpontjában egy föltámadt valaki van, akivel kapcsolatban, így, egy az egybe, tapasztalásom sose lesz. Soha.

Ha előveszünk hittankönyveket, nem tudom, titeket kielégít-e az, hogy – most csak mondom, „Hitünk és életünk” című tankönyv – „A föltámadt Krisztus köztünk van az oltáriszentségben.” Ez egyfelől igaz, pontosan így van. Másfelől nekem ne mondja senki azt, hogy ez az a fajta tapasztalás, amire vágyik. Mert nem az. Hát a gyerekeknek, az elsőáldozó gyerekeknek adok átváltozás előtti ostyát, hogy nehogy csalódjanak. Hogy kapják be, egyék meg, érezzék, hogy milyen. Mert ugye elmondom neki azt, hogy „te az elsőáldozáskor a föltámadt Jézussal fogsz találkozni”, és erre ő megeszik egy darab kenyeret. És kiábrándul. „Hát nem erről volt szó! Hát a föltámadt Jézusról volt szó! Nem a kenyérről!”

Jaj, mi történt velem nagycsütörtökön! Két szín alatt áldoztattunk, és maradt három kupa bor. Krisztus véreként maradt, de tudjátok, abban is van alkohol! Na, hát, tudjátok, a nagycsütörtöki lamentáció módosult tudatállapotban történt, nagypénteket másnaposan töltöttem, bár hogyha ezt a föltámadással akarnám párhuzamba hozni, az nagypéntekről nagyszombatra történt, egy ilyen másnaposság. Hát szóval érdekes húsvétom volt.

Na most ezt azért mondom, hogy ugye ez az egyik válasz. A másik: „A föltámadt Krisztussal találkozunk a közösségben.” Ez így van! Na de azért mégsem úgy. Azért, szóval azért bírnám, ha már most lehetne valami ilyen, ilyen igazi sztori. Azért az jó lenne! És mondhatnánk ezt egymás után: „A föltámadt Krisztus ott lakik a szívem mélyén, és találkozhatok vele.” Igaz. Ehhez tapasztalat is társulhat. Na jó, na jó. De azért ez mégse az a tapasztalat.

Tehát a hitnek valamiképpen aztán a vége az, hogy hiszek valami olyasmiben, aminek a tapasztalása nem is történik meg földi kereteim között. Csak odaát. És ugye, ez már valóban, totálisan hit-kérdés ebben a pillanatban.

Ezt szerettem volna nektek elmondani. Ezt a hét pontot, hogy hogyan dönthetünk, hogy adott pillanatokban hogyan helyezhetjük magunkat az Isten kezébe.

Jaj, egy utolsó mondat. (Hjj! Túlbeszéltem! Ezt sose szoktam pedig!) Olyan szépet olvastam. Nemes Ödön atya azt mondta: „A halál azt jelenti, Isten egyik kezéből áttesz a másikba.” Igen, ez a hit. (76:02)