A másik emberbe vetett bizalom megerősítése 1.

2003.05.13.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Jó titeket megint látni. Le vagytok barnulva, ilyesmi. Lesz jó kis emberszag a végére, hiába van az kinyitva. Na mindegy.

Csak elmondom most, hogy mert aztán a végén is fogom mondani, de ki tudja, hogy akkor valóban eszembe jut-e, hogy ezek a találkozások májusban tartanának. Ez azt jelenti, hogy még ugye háromszor találkozunk most, meg még ha jól számolom kétszer, annyi futja májusból. Ez pedig azt jelenti, hogy a hagyományunkhoz ragaszkodva a következő alkalommal befejezem majd mindazt, amit megpróbálok valahogy lekerekíteni, azzal a megjegyzéssel, hogy sok mindent nem tudtam elmondani amit szerettem volna, úgyhogy talán majd jövőre. És a következő alkalomra, hogyha van kedvetek, akkor írjatok majd kérdéseket, és akkor azt ki lehet hozni és az utolsó alkalmat arra szánom, hogy bármi, ami kérdésként bennetek fölmerül ahhoz próbálnék hozzászólni. A múltkori év végén nagyon jó kérdéseket tettetek föl, egyik másikkal kapcsolatban annyit tudtam csak megállapítani, hogy ez egy nagyszerű kérdés, (nevetés) a válaszról fogalmam sincs. De azért ez ne bátortalanítson el titeket, hogyha mégiscsak valamihez tudok hozzászólni, akkor írjatok kis cetlit, hozzátok majd ide és akkor az alapján tudom alakítani az utolsó alkalmat.

Na most ugye múltkor befejeztük azt, hogy két dologról szeretnék beszélni, az egyik, hogy hogyan bízhatnék a másik emberben. A hitem a másikban hogyan erősödhetne meg. És nem ezzel kezdtem, hanem azzal, hogy legalábbis számomra, annak hogy én hihessek benned, vagy bízhassak benned, van egy transzcendens alapja. Ez pedig az, hogy az életemet rábízom Istenre. És ha az életemet rábíztam Istenre, akkor merhetek, akkor nem esztelenség és vakmerőség bizalommal lenni irántad. Legalábbis nekem úgy tűnik ez nagyjából a krisztusi modell. Hogy Ő maga is arról beszél „Nem bízom magamat rátok” és utána ezt mondja eléggé elítélhető módon „azért, mert ismerlek titeket”.

Tehát inkább bízzuk magunkat Valakire, a nagy Ő-re és akkor utána fölszabadulhatunk arra, hogy nyugodtan becsaphatjuk egymást. Akkor lehet, nem fogunk nagyon padlót fogni.

Na, elmondtam azt a hét szempontot, ami annak a konkrét leírására törekedett, hogy hogyan tehetném azt meg, hogy magamat Istenre bízom. Hogyan kéne azt csinálni? És most akkor átmennénk a másik oldalra, hogy miután ebben nagyjából már gyakorlom magamat, akkor ezzel párhuzamosan persze, mit is jelent az, hogy megerősítem a bizalmamat, a beléd vetett hitemet.

Nemes Ödön atyának van egy elgondolkodtató meghatározása a bizalomról. Ő azt mondja „szeretetből fakadó döntés a másik felé”. Egy szeretetből fakadó igen, amivel elköteleződöm a másik ember mellett, tehát nem valami olyasmi, amiről sokan beszélnek, hogy hát a bizalom az olyan, mint valami érzés vagy érzelem, vagy van, vagy nincs. Ha elvesztettem a bizalmam semmit nem tehetek azért, hogy az megint megerősödjön, hanem hogy teljesen kiszolgáltatott volnék azzal kapcsolatosan, hogy tudok e benned bízni vagy nem. Ezzel nem értek egyet természetesen, hanem azt állítom, hogy a bizalomnak megvan a szabadságban hozott elköteleződés része, amelynek van egy olyan oldala, amelyben cselekedhetek azért, hogy gyümölcsként, ajándékként a bizalmam vagy a bizalmunk egymás iránt meg tudjon erősödni, vagy vissza tudjon térni. Természetesen arról az oldalról szeretnék beszélni, ami nem kegyelem kérdése, mert az az Istenen múlik, hanem arról az oldalról, amit én megtehetek ezzel kapcsolatban.

Van egy nehézségem még mielőtt belekezdek, ez pedig az, hogy hihetetlenül közhelyszerű dolgokat fogok mondani. Gusztustalanul közhelyeket fogok mondani, egyszerűen azért, mert ha próbálok konkrétan, gyakorlatiasan valamit megfogalmazni, akkor nem tudom, hogy hogyan tudnám ezt elkerülni. Ezért aztán arra vállalkozom, hogy miközben a mondatok első felében valami nagyon általános, már-már közhelyszerűt mondok, utána hozzá teszek mindig valami kiegészítést, ami megpróbálja ezt konkretizálni, megpróbálja valahogy élőszerűvé tenni és aztán persze szeretnék róla beszélni. A mondatnak a második fele, a megjegyzés, nem akarja a mondat első részét leszűkíteni, behatárolni a mondat második része értelme alapján. Inkább csak tisztázni szeretnék ezzel valamit. Mindjárt érthető lesz, így én sem érteném. Nem is tudom mért… (nevetés) Úgy látszik nem javultam meg Rómában.

Na, az első pont. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Jaj de unalmas, hát ha ezt nem hallottam már ötvenszer. Le is ülök és jön, jön a második pont (nevetés). Na azt már nem. Szóval, tehát elfogadlak olyannak, amilyen vagy, és a kiegészítő megjegyzés, ami azt jelenti, hogy vállalom annak a következményeit. Há-há így azért már nem olyan derűs a dolog. Ugye könnyű erről beszélni, hogy elfogadlak téged úgy ahogy vagy, de ennek általában nagyon súlyos következményei vannak, amelyektől viszketni szoktunk, főleg így ha megjön a meleg. És ezt már nem…. így amikor konkretizálódik ez a dolog, az nem olyan egyszerű már.

Na, ide valahogy az tartozna, hogy – megint egy közhely -, hogy feltétel nélkül fogadlak el téged, de ez nem jelenti azt, hogy közömbös vagyok veled szemben. Elfogadlak téged olyannak, amilyen vagy, de nem semleges a hozzád való viszonyom. Sőt, nem csak hogy nem semleges, hanem nagyon meghatározott döntésekben konkrét az, ahogyan feléd irányulok, vagyis igent mondok rád. Rád és nem föltétlen arra, amit csinálsz, vagy amilyen ebben a pillanatban vagy.

És itt jön akkor egy szerintem fontos gondolat. Ez pedig az, hogyha én téged úgy fogadlak el, ahogy ebben a pillanatban vagy és mutatod magad, akkor én elárullak téged. Megalázlak téged és leértékellek. Mert az elfogadásban, hogy téged elfogadlak olyannak, amilyen vagy, a te lehetőségeid is benne vannak. Úgy fogadlak el, hogy beleértem az összes olyan természetes és természetfölötti lehetőséget, amely benned csíraszerűen, de már jelen van. Ezekkel együtt mondok rád igent, nem pedig azzal a korlátolt tapasztalattal, ahogy ebben a pillanatban mutatkozol meg számomra.

Megint csak Nemes Ödön atyára had hivatkozzak. Ő azt mondja, egy jó lelkigondozó két dolog között egyensúlyozik. Az egyik az elfogadás, a másik pedig a kihívás. Vagyis jön hozzá valaki, akkor ő folyamatosan kell, hogy bátorítsa őt azzal, hogy a másik átélje azt, hogy el vagy fogadva úgy ahogy vagy. De közben akkor lesz jó lelkigondozó, hogyha állandóan kihívások elé állítja a másikat. Pont annyi kihívás elé, ami természetesen arra utal, amelyek az ő lehetőségei, de amelyek még nem valósultak meg. Ez egy látszólagos ellentmondás, mintha a kihívásban azt bizonyítanám, hogy mégsem fogadtalak el olyannak, amilyen vagy, de ez nem így van. Egyszerre elfogadlak téged itt és most olyannak, amilyen vagy, de kihívások elé állítlak. Az elfogadáson belül, nem az elfogadáson kívül. Az elfogadásomat nem kötöm ahhoz a feltételhez, hogy eleget teszel-e a kihívásoknak. Nem, nem, nem. A kihívásokat egyszerűen csak megcsillantom előtted, mert tudom, hogy a lehetőségeid erre is vonatkoznak, hogy arra felé tudnál fejlődni. Ez a kettő tehát egyszerre van, ha ezt egy párkapcsolatra, vagy barátságra, vagy egy közösségre értjük. Egy olyan közösség vagy olyan kapcsolat amiben nincs kihívás, az hihetetlenül lapos és előbb utóbb olyan unalmas, hogy az embernek nincs is kedve benne maradni. De egy olyan kapcsolat, amelyben én állandóan tudom, hogy akármit is csinálok engem a másik el fog fogadni, igent mond rám. De közben piszkál engem, jó értelemben. Nem hagy nekem nyugtot.

Jó volt ez a római évfolyam találkozó, mert kiélhettem magam. Ugye ott voltunk öt napon keresztül és én mentem egyik pap barátomtól a másikig, és piszkáltam őket. Olyan rég találkoztunk úgyhogy ….( szia, milyen elegáns a Zsófi) . Szóval piszkáltam őket azzal a fölkiáltással , hogy „Jaj hát egy éve nem láttalak, mennyi piszkálni való gyűlt föl bennem” s akkor maceráltam őket. Hogy mondjuk az egyik barátomnak ezt mondtam, hogy „ Te, hát itt vagyunk már napok óta, benned van egy csomó érték és ezeket még nem szedted elő. Csak úgy turistáskodsz itt Rómában, hát mit képzelsz te?” De én ezzel együtt nagyon jól elfogadtam őt, csak egy kicsit piszkáltam. És akkor erre egy fél napon keresztül beszélgettünk, hogy ő hogyan szokta úgy egyébként az értékeit megmutatni. Nagyon jó beszélgetés alakult ki belőle ahogy védte magát. (nevetés). Jaj most eszembe jutott valami, most meg foglak botránkoztatni benneteket. Egy új nézőpontot találtam Rómában. Ugye kérdezték tőlem ahogy hazajöttem, hogy voltál e pápai kihallgatáson? Minden nap van pápai kihallgatás és oda el lehet menni. És hát, az jutott eszembe, hogy hát ugye a pápai kihallgatás az mondjuk, ahogy így a szavak sorakoznak egymás után, azt jelentené nem, hogy én megyek és a pápa kihallgat engem. Nem? És na én azért nem voltam pápai kihallgatáson, mert ennek pont a fordítottja történik. Tehát én elmegyek oda a Szent Péter térre és kihallgatom a pápát. (nevetés) Nemde, mert ő megnyilatkozik, én meg hallgatok. Tehát úgy döntöttem, hogy egy ilyen pápai kihallgatáson nem veszek részt. Nem, nem akarom kihallgatni a pápát. Esetleg ha majd fordítva van majd szívesen, akkor szívesen.

Szóval a kihívás és a megerősítés egy. Ebben benne van az is, hogy szeretlek téged akkor is, hogyha ilyen maradsz amilyen vagy. Egy picit se fejlődsz. Megint csak szoktam piszkálni a jegyespárokat a házasságkötés előtt, akkor érdemes. Ugye, mert akkor nagyon szokták mondani a szép vágyaikat, álmaikat. Olyan gonosz vagyok velük. Kérdezem tőlük mindig „és mire vágytok?”. És akkor mondják és akkor a végén azt mondom, hogy „és akkor most úgy köll igent mondani, hogy ebből semmi sem teljesül, (nevetés) és ha így vállalod akkor lehet, ha nem akkor felejtsd el”.




Képzeljétek el mi történt szombaton, elmaradt egy esküvő. El, el, templom földíszítve, násznép, minden volt. Ugye rögtön azt gondoltátok, hogy én követtem el. (nevetés) Nem, nem az én bűnöm. Az történt, hogy én rendesen annak rendje, módja szerint eskettem egy ifjú párt. A sekrestyés azt mondja, hogy, „Te, Feri atya ne haragudj, de én átrohanok a szomszéd templomba, mert ott is van egy esküvő, úgyhogy amíg te esketsz addig én bezárom a templomot és elszaladok, már nem az egészet, csak a sekrestye felöli részét”. „Te, hát menjél”, hát úgy látszik nem gond neki ez, na mindegy. És akkor ő átment. Mondta „Nem is biztos, hogy ideérek, amíg te befejezed”. És mondtam „Nem baj megvárlak”, és akkor mikor vége van a mi esküvőnknek, a sekrestyés már ott van a sekrestyében. „Mi történt?” Az történt képzeljétek el, hogy a Szent Péter és Pál templom elé begördült a menyasszony meg a vőlegény, kiszálltak, ott összevitatkoztak, a vőlegény hatalmas pofont lekevert a menyasszonynak (nevetés), a menyasszony úgy döntött, hogy ezt akkor nemnek tekinti, beszállt a kocsiba és elgördült. Ez történt szombaton. Rögtön mondtam egy fohászt, milyen szerencsések voltak (nevetés), hogy még a döntő pillanatban sikerült a jó útra térniük. Hát jobb ilyenkor, mint később!

Szóval azt akarom itt hangsúlyozni, hogy az elfogadás akkor valóban elfogadás, hogyha az esküvő előtt már nem akarnék egy pofont lekeverni neked. Hogy azt gondolom, hogy nem nagyon lesz olyan helyzet, ami miatt mindenképpen elégtételt kell vennem rajtad.

Aztán a másik, ami még ide tartozik, hogyha én elfogadlak téged, akkor ez többé, kevésbé azt jelenti, hogy nem követelek már, nem kényszerítelek, nem adok neked ultimátumokat, egyszerűen csak kérek. Hogy a kérés talaján áll a kapcsolatunk.

Vívódtam ezen sokat, hogy mi nagyon sokszor bizonyos mondatokat kérésként fogalmazunk meg, de azok valójában nem kérések, hanem követelések, ultimátumok és egyebek. Persze mi azt mondjuk, már valaki így szokta ezt mondani, hogy „most még csak kérek” (nevetés). Ez egy bensőséges, harmonikus kapcsolat, mikor egy ilyen mondat elhangzik. Szóval, nagyon sokan vannak, akik mikor kérnek, dehogy kérnek, követelnek, kényszerítenek valamit a másiktól. És az egészet úgy állítják be, mintha kérnének. Szó sincs róla.

Jézus beszél a kérésről. Azt mondja, hogy „kérjetek és kaptok, bármit kértek azt meg fogjátok kapni”. És akkor utána azt mondja, ami nagyon furcsa, „hát a mennyei atyátok tudja, hogy nektek mire van szükségetek”. Most akkor mi értelme a kérésnek, ha az Isten úgyis tudja, hogy én mit kérek, és mire van szükségem?

Rájöttem, hogy azért, mert az Isten tudja, hogy nekem mire van szükségem, de én nem tudom. És addig-addig kell kérnem, nem követelnem az Istentől, ezt nagyon sokan Istennel is így csinálják ám, hogy követelnek tőle. Dehogy kérnek. S akkor azt mondják „Isten nem teljesítette a kérésem”. Há, há, há. Nem is kértél nyuszibogár. (nevetés) Követelted az Úrtól, hogy tegye meg, de íziben, és utána megsértődtél Rá. Hol volt itt kérés?

Na, azért kérek folyamatosan, hogy rájöjjek arra, hogy mire is van szükségem. Mert valamiképpen ebben az van elrejtve, hogy természetesen, ami az üdvösségemhez szükséges, azt meg fogom kapni. Csak hogy mi szükséges hozzá, azt nem biztos, hogy tudom. Ezért állandóan kérnem kell, hogy rájöjjek, hogy mire is van ehhez igazából szükségem. Mert ha valamit nem kapok meg, akkor arra nem volt szükségem, az üdvösséghez. Egy bulis nyaraláshoz lehet, hogy szükségem lett volna rá, de az üdvösséghez nem.

Nagyon profán módón tudjuk értelmezni Jézusnak a szavait. Minthogyha az, hogy „kérjetek bármit és megkapjátok”, ez föltétlenül ugye, evilági cuccokra vonatkozna. Nem biztos, hogy Jézus erre gondolt.

Most egy történetet szeretnék felolvasni, ami talán sokkal jobban megvilágítja azt, hogy milyen az, amikor a kérés világában vagyok. Elfogadlak téged, de ezzel együtt eléggé nagyra értékellek ahhoz, hogy kihívások elé is állítsalak.

Na, úgy van. Bevezetlek benneteket a vimexek világába. Ugye nem ismeritek őket, pedig itt élnek közöttünk. Róluk lesz szó.

A vimexek kicsi faemberek voltak. Mindegyik faembert egy Éli nevű fafaragó készítette, akinek műhelye a falu feletti hegy tetején állt.

Mindegyik vimex más és más volt. Egyiknek hosszú orra volt, a másiknak nagy szeme, néhányan közülük magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Volt, aki kalapot viselt közülük, mások kabátban jártak. De mindnyájukat ugyanaz a fafaragó készítette és mindnyájan ugyanabban a faluban éltek.

A vimexek minden nap, reggeltől estig ugyanazt csinálták. Matricákat ragasztgattak egymásra. Mindegyiküknek volt két doboza. Az egyikben arany csillagok voltak, a másikban pedig szürke pontocskák. A vimexek városszerte mást se tettek, csak naphosszat ezeket a csillagokat és pontokat ragasztgatták egymásra. A szépek, akiknek a fája sima volt, a festékük pedig jó csillagot kaptak. De ha valakinek a fája durva volt, a festék lepergett róla szürke pontot kapott a többi vimextől. Az okosak is csillagokat kaptak, meg azok is, akik nagy dolgokat tudtak a fejük fölé emelni, vagy át tudtak ugrani magas dobozokat. Voltak olyanok is, akik nagy szavakat tudtak mondani vagy éppen szépen énekeltek. A vimexek ezeknek is csillagokat adtak, amíg némelyik vimexet már teljesen be nem borították a csillagok. Amikor csillagot kaptak, a vimexeket olyan jó érzés töltötte el, hogy gyorsan csináltak megint valamit, hogy újfent kapjanak egy csillagot.

Mások ellenben csak keveset tudtak fölmutatni, így szürke pontokat kaptak. Pancselló is ilyen volt. Bár ő is megpróbált magasra ugrani, mint a többiek, de elesett. A többiek köréje gyűltek és szürke pontokat adtak neki. Néha egy-egy ilyen szerencsétlen esés során megsérült a fája. Ekkor a többiektől újabb szürke pontokat kapott. Ilyenkor próbálta megmagyarázni, hogy miért is esett el, de mentegetőzése esetlen volt és újabb szürke pontokat kapott.

Egy idő után Pancsellónak olyan sok szürke pontja lett, hogy az utcára sem mert kimenni. Attól félt, hogy valamit rosszul fog csinálni. Mondjuk otthon felejti a kalapját, vagy belelép egy tócsába és akkor a vimexek újabb szürke pontokat adnak neki.

-Megérdemli a sok szürke pontot. -helyeselték a faemberek. -Nem jó faember.

Egy idő után Pancselló hitt nekik.

Nem vagyok jó vimex. –mondogatta.

Ha néha mégis elment hazulról, olyan vimexek társaságát kereste, akiknek szintén sok szürke pontja volt, mert köztük jobban érezte magát.

Egy napon találkozott egy olyan vimexel, akihez foghatót azelőtt sohasem látott. Nem voltak rajta szürke pontok, de csillagok se. Egyszerűen fa volt. Krisztinának hívták. (nevetés) (ez nem kinyilatkoztatás) Na nem mintha a vimexek nem próbáltak volna meg rá is matricákat ragasztani, de a matricák egyszerűen nem ragadtak rá. Néhányan csodálták őt, mivel nem voltak rajta ilyen pontocskák és rohantak hozzá, hogy csillagot aggasszanak rá, de azok leestek róla. Mások lenézték, mivel nem voltak rajta csillagok és szürke pontokat nyomtak rá. Ám azok is leperegtek.

-Ilyen szeretnék lenni. –mondta Pancselló. –Nincs szükségem senkinek a bélyegére.

Megkérdezte, tehát a matrica nélküli vimexet, hogy neki hogy sikerült.

-Könnyen. –felelte. –Minden nap elmegyek és meglátogatom Élit.

-Élit?

-Igen Élit, a fafaragót. Ott lakom vele a műhelyben.

-No de miért?

-Hát gyere el velem. Nézd meg magad. Menj föl a hegyre, Ő ott van. -és ezzel a matrica nélküli vimex megfordult és tovább ugrált.

-De biztosan nem is akar majd velem találkozni!- kiabálta Pancselló, de a másik már el is ment.

Pancselló tehát hazament. Leült az ablaknál és nézte a faembereket, akik buzgón sürögtek, forogtak és adogatták egymásnak a csillagokat meg a pontokat.

-Ez így nem jó.- motyogta magában s elhatározta, meglátogatja Élit.

Fölment a szűk ösvényen a hegytetőre és belépett a műhelybe. Fa szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól, mikor meglátta a hatalmas méreteket. A szék akkora volt, mint ő maga. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy ráláthasson a munkaasztalra. A kalapács meg olyan hosszú volt, mint a karja. Nahát Pancselló nagyot nyelt.

-Itt aztán nem maradok.- gondolta és megfordult, hogy elmenjen. Ekkor hallotta, hogy valaki a nevén szólítja.

-Pancselló. -a hang mély volt és erős.

Pancselló megállt.

-Pancselló, milyen jó hogy látlak, gyere had nézzelek meg.

-Tudod a nevem?- kérdezte meg a kis vimex.

-Hát persze. Én készítettelek. Hm,- mondta a készítő elgondolkozva- úgy látszik rossz jegyeket kaptál.

-Én nem akartam, Éli én igazán mindent megpróbáltam.

-Ó, előttem nem kell védekezned. Engem nem érdekel, hogy a többi vimex mit gondol.

-Nem?

-Nem. És téged se kéne hogy érdekeljen! Kik ők, hogy csillagokat meg szürke pontokat osztogatnak? Ők is vimexek, ugyanúgy mint te. Az hogy ők mit gondolnak, nem számít Pancselló. Csak az számít, hogy én mit gondolok. És én úgy gondolom, hogy te jó fej vagy.

Pancselló nevetett –Én? De hát én nem is tudok gyorsan futni, nem tudok ugrálni, jön le rólam a festék. Miért vagyok én fontos Neked?

Éli Pancsellóra tette a kezét és így szólt. –Azért, mert hozzám tartozol és nekem fontos vagy.

Pancsellóra még soha senki nem nézett így, legkevésbé nem az alkotója. Azt se tudta mit mondjon.

-Minden nap vártam, hogy el gyere –magyarázta Éli.

-Azért jöttem ma, mert találkoztam valakivel akin nem voltak bélyegek.

-Tudom, ő már beszélt nekem rólad.

-De miért nem tapadnak rá a matricák?

-Azért mert eldöntötte, hogy az amit én gondolok őróla fontosabb neki, mint amit az emberek. A matricák csak akkor ragadnak, ha hagyod őket.

-Micsoda?

-A matricák csak akkor ragadnak, ha azok neked fontosak. Minél inkább bízol bennem, annál kevésbé lesznek fontosak a matricák.

-Nem vagyok benne biztos, hogy értem amit mondasz.

-Majd megérted. Most sok matricád van. Most csak annyi a teendőd, hogy gyere el hozzám minden nap. Hagy emlékeztesselek arra, hogy énnekem fontos vagy.

Éli leemelte Pancsellót a padról és letette a földre.

-Ne felejtsd el –szólt utána Éli, miközben a vimex kilépett a házból –értékes vagy, mert én alkottalak téged és én nem tévedek.

Pancselló nem állt meg, de a szívében ezt gondolta –Azt hiszem, Ő ezt komolyan mondja. És amikor ez megfogalmazódott benne, egy szürke pont leesett a földre.

Ez Vimexországból érkezett. (nevetés) Kaptam. Odaadom neked.

A második pont. Megosztom veled az érzéseimet, és kimutatom az érzelmeimet és a gondolataimat. Vagyis, hogy a bizalmam és a hitem benned elmélyülhet akkor, hogyha láthatod azt, hogy mit érzek, milyen érzelmeim vannak, és megfogalmazom neked a gondolataim. Természetesen ez oda vissza érvényes. Ezt érdemes volna nagyon sokat hangsúlyozni. Minden olyan kapcsolat, amelyben az érzéseinket és az érzelmeinket megmutatjuk, a gondolatainkat kimondjuk, az a kapcsolat mélyülni fog. Az a kapcsolat, amelyben az érzéseinket nem fejezzük ki, és nem mutatjuk meg laposodni fog. Ez ilyen egyszerű. Ezért érdemes az érzéseinket, az érzelmeinket kimutatni, a gondolatainkat kifejezni, és magamat olyanná tenni, hogy te ezt megtehesd előttem.

A kritikai megjegyzésem hozzá az az, hogy miközben megosztjuk egymással az érzéseinket, az érzelmeinket és kifejezzük a gondolatainkat, ezt úgy kellene tennünk, hogy te nem használod föl ellenem, amit így megtudsz rólam. Nem adsz ki engem. Akármit is tapasztaltál velem kapcsolatban, akármit láttál, akármit hallottál, nem adsz ki engem. Mert különben ennek a mondatnak az első része gyönyörűen hangzik, és előbb utóbb nem lesz kedvünk megtenni. Mert hogyha te kiadsz engem, miután én kimutattam egy érzésem, akkor majd hülye leszek még egyszer megtenni.

Egy apuka mesélte el nekem, hogy a lánya kimutatta az érzéseit. Mire ő a következőt mondta neki: „Idefigyelj lányom, ha ezt továbbra is csinálod, elviszlek egy pszichiáterhez és megmondom neki, hogy te megbolondultál.” És akkor büszkén kihúzta magát, és azt mondta. „Na, abba is hagyta!” Utána pedig arról beszélt nekem, hogy nem érti, hogy a lánya miért nem őszinte vele. A kettő között van némi összefüggés. Ha kihasználod és fölhasználod ellenem ezt, mondjuk gúny tárgyává teszed azt, ahogy én megmutattam az érzésemet, a gondolatomat neked, az a bizalmat megtöri és tönkreteszi. Tehát ezeket kivételes pillanatnak kellene tekinteni. Te minél inkább megmutatod nekem magadat, annál inkább gyónási titok kötelez engem. A gyónási titok nem a papra vonatkozik, hanem a normális emberre, aki előtt a másik föltárta magát. Az, hogy a papot jogszabállyal kötelezi a gyónási titoktartás, az inkább mondjuk így arcpirító, hogy erre jogszabállyal kell kötelezni egy papot. A dolognak úgy kéne működnie, hogy ez evidens, hogy ez természetes. De nem a pap esetében, hanem minél inkább megmutatod magadat, én annál inkább beszélhetek erről akárkinek is. Az más kérdés, hogy ha kialakulna a bizalomnak a hálója, akkor természetesen én rászorulok arra, hogy adott esetben föltárjam egy konfliktusomat egy harmadik személynek, de rá is vonatkoznia kellene a gyónási titoktartásnak.

Ezzel mi nagyon-nagyon sok sebet okozunk egymásnak. Hihetetlenül sokat. Ezért nincs kedvünk igazán megmutatni magunkat a másiknak, mert azt tapasztaljuk, hogy ezzel visszaéltek. Elmondták x, y meg z előtt azt, hogy milyen az arcunk amikor eltorzul. És azt az arcunkat nem x-nek meg y-nak szántuk, hanem neked. Azt neked mutattam meg.

Igen. Újból meg újból visszatérek erre a jelenségre, hogy milyen számomra elkeserítő az, amikor valakivel beszélgetek, hogy azért jött, hogy föltárjon magából valamit, és amikor mondjuk sír vagy dühös vagy fáj vagy szomorú akkor bocsánatot kér. Hogy „Jaj ne haragudj, hogy sírok.” Sőt ezt nagyon gyakran hallom szinte minden nap „Pedig elhatároztam, hogy nem fogok előtted sírni.” Jaj, hát ilyet minek határozol el. A rendes papoknak van egy kis doboza az asztalán tele pzs.-vel, (nevetés) és amikor megérkezel kinyitja. Barokk zenélő dobozt, akkor ide sírjál vagy valami ilyesmi. Valakitől épp tegnap este hallottam, hogy „Amikor a társam először kimondta azt, hogy -te én most szívemből utállak-, akkor fölszabadultam és akkor mélyült el a kapcsolatunk.” Ténylegesen.

Nemes Ödön atya Japánban évtizedeken keresztül tanította a hihetetlenül egymással udvariaskodó japánokat, hogy hogyan kell katolikus módjára veszekedni. Ez volt missziójának egyik sarkpontja. Bizony, bizony. Sokatokkal beszélgettem arról, hogy minél udvariaskodóbb egy társadalom, annál problémásabb az, hogy azokban a mélyebb kapcsolatokban, ahol már nem udvariaskodni kéne, mernek-e nem udvariaskodni egymással. Szép dolog az udvariasság, de természetesen a kapcsolat elmélyülésének az akadályává válik egy idő után. Főleg az udvariaskodás. Egy férfi mondta nekem, hatvan valahány éves. Azt mondta, hogy „Hát tudod, ha őszinte akarok veled lenni, be kell ismernem, hogy mi a feleségemmel hosszú évtizedek óta udvariaskodunk”. Nyilván ennek a hátterében az van, hogyha bizonyos dolgok tabuk, nem merek magamból valamit megmutatni, és te se magadból, mert félünk egymástól, nincs bizalom, akkor ki fog alakulni egy egyensúly. Egy kóros egyensúly. Egy udvariaskodó egyensúly. És akkor már a törekvéseink arra fognak irányulni, hogy ezt az egyensúlyt fönntartsuk. Nem pedig arra, hogy magunkból többet megmutathassunk. Ezért szokott olyan megrázó élmény lenni, amikor mondjuk valaki egy ilyen udvariaskodó három évtizedből, eljön mondjuk egy önismereti csoportba. És akkor azt mondja, mondjuk az első nap után, hogy én nem értem, többet mondtam el magamból egyetlen nap alatt, mint egy év alatt otthon. Hogy ez hogy van? Egyszerűen úgy, hogy három, négy alapvető szabályt hozunk a beszélgetés elején. Olyan szabályokat, amelyeket általában az életben kellene meghoznunk. Például, hogy ami most itt történik senki másra nem tartozik, csak ránk. Egy ilyen szabály már eleve segít abban, hogy bízhassak benned. Mert úgy vagyunk együtt, hogy te azt mondtad, nem fogod senkinek elmondani, amit most tőlem hallottál. Ezeket a szerződéseket meg kéne kötni a párkapcsolatban is újból, meg újból.

Voltak görög katolikus atyák is közöttünk, akik a feleségeikkel együtt érkeztek. Ez nagyon izgalmas mindig, nekem. És akkor jobb szememet a Colosseumra vetettem, bal szememet pedig a házaspárra és így néztem azt, amikor hatalmas konfliktus robbant ki a zarándok atyák között, hogy a Szent Péter bazilikába menjünk-e előbb, vagy pedig a Colosseumba. Ez volt a nagy konfliktus. És azok, akik azt mondták, hogy mi zarándokúton vagyunk, azt mondták, hogy a Szent Péter bazilikába. Akik azt mondták, hogy mi római turisták vagyunk, azok a Colosseumba akartak menni, és ezek kibékíthetetlen ellentétbe kerültek egymással. Akkor is, ha papok voltak mindnyájan. És görög katolikus atyámfia a turistaság mellett döntött és összevitatkozott a latin atyámfiával. És akkor dühöngött, dühöngött, megmutatta az érzéseit. És erre a feleségének egy ösztönös reakciója a következő volt: „Ne idegesíts már bennünket! Nem elég nagy baj, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy hova menjünk?”. Ugye ez egy, ez egy ilyen tipikus gyomorra mért ütés, vagy egy kicsit lejjebb. (nevetés) Mert ugye utána, ugye ebben a pillanatban ez a pap barátom érdekesebb lett számomra, mint a Colosseum. (nevetés) Kezdtem vele erről a helyzetről beszélgetni és furcsa módon a következőt mondta, a furcsát idézőjelbe téve mondom, azt mondta, hogy „Jaj, Feri tudod mert úgy van ez nálunk, hogy ilyenkor amikor így bedurran az agyam, akkor napokig nem vagyok normális.” A kettő között szerintem van némi összefüggés. Tehát, amikor próbál dühöngeni szegény, akkor megkapja azt, hogy „Hát ne idegesíts már drágám azzal, hogy dühöngesz!”. Hát had dühöngjön! Dühöng, pattog, majd elmennek a Szent Péter bazilikába és az egy nagy élmény lesz. De így nem lesz nagy élmény. Be se megy. Na bement, csak dühösen…

Tehát ez a második, hogy hadd osszam meg veled az érzéseimet, az érzelmeimet, az indulataimat, a gondolataimat, de ne élj vele vissza. Minél inkább megosztom veled, annál inkább tartsd nagy becsben azt, hogy üvöltöztem a jelenlétedben. Az nagy ajándék.

A harmadik. A társad érzéseit és érzelmeit fogadd el tényként. Ha ezt meg tudod tenni, akkor a társad bízni fog benned. Ez nem egy prófétai kijelentés. Természettudományos tény. Hogyha én mondjuk éppen, éppen félek valamitől, és te azt mondod nekem, hogy „Jaj, ne csacsiskodjál, félsz attól a csótánytól, ami ott rohan el előtted? Mit félsz tőle, aranyos!” És kezedbe veszed és odatartod nekem. „Hát nem látod milyen aranyos? Most pont rád néz, aranyosan!(nevetés) Akkor máris rosszul vagyok. Az én rémálmaim a bogár invázióhoz kapcsolódnak. Ha van köztetek egy jó analitikus, az segíthetne rajtam. Máris fut rajtam végig a hideg. Tehát nekem ez a rémálmom, hogy megyek és egyszer csak… Olyan tudjátok, mint az Indiana Jonesban. Nem tudsz hova lépni, mindenképp bogárra lépsz. Ahh. Tehát amikor én rettegek a bogártól, te nekem ne akard racionálisan bebizonyítani, hogy nincs tőle mit félni, sőt meg is ehetném, mert fehérje táplálék. (nevetés) Hanem, ha képes vagy megsejteni azt, hogy én félek. Ugye igaz, hogy ez tükröződik az arcomon, de ez általában már egy minőségi kapcsolatnak a velejárója, hogy amikor halott sápadtan remegek, akkor ráeszmélsz arra, hogy én félek. És akkor nem azon a szinten találkozol velem, hogy racionális-e félni a bogártól vagy nem, és hogy hány centisnek kell lennie, hogy már ne féljél tőle. Vagy hogy a döglöttől félsz-e, mert akkor eltaposom neked. Hát az még undorítóbb! Hát ne taposd el! Akkor a belét is látom. Szóval, jaj hát a laktanyában voltak. Szerintem ott kaptam még egy nagy dózist. A laktanya. Mert van ilyen élményetek lányok? Jó, hát ez… Ezért nem féltek a csótánytól biztos. Hogy amikor a laktanyában fölkapcsoltuk a villanyt a körletben, akkor én úgy csináltam, hogy három másodpercig becsukva tartottam a szemem. Vártam a kattanást egy, kettő, három. Ennyi kellett, hogy a csótányok elvonuljanak, árnyékba és akkor már nem láttam őket, csak hallottam. Na szóval, nem sok teteje van annak, főleg hihetetlen komoly bizalomvesztéshez vezet az, hogyha amikor bennem van egy érzés, akkor te ezt nem tekinted ténynek. Hanem hülyeségnek, lehetetlenségnek, abszurditásnak, irrealitásnak vagy bármi másnak. Akármilyen érzés is van bennem az tény, mert hiszen bennem van. Lehet, hogy ez azért van, mert én egy bolond vagyok, de attól még ez bennem van. Ezért mondják azt, hogyha két ember között megakad a kommunikáció, akkor az egyik nagy lehetőség az az, hogy kezdjetek el az érzések mentén beszélgetni. Ezt most nagyon, nagyon praktikus tanácsként nyújtom át nektek. Nem is könnyű. Amikor már harminc perce vitatkoztok egymással racionálisan, akkor érdemes volna elkezdeni azt megkérdezni, vagy arról beszélni, hogy közben most mit érzünk. Hogy „Te, én azt érzem, hogy…” Ő meg azt mondja, hogy „Én meg azt érzem, hogy…”. És akkor ez legyen a kiindulópont. Hogy én most dühös vagyok, te meg félsz. Azt mondta egy francia pszichológus, igen-igen elgondolkodtam a szaván, hogy az emberek között talán a legtermészetesebb összekötő kapocs éppen az érzés lehetne. Mert a legegyetemesebb az, hogy te is félsz, meg én is. Hogy te is tudsz dühös lenni, meg én is. Hogy te is örülsz, meg én is. A gondolatok ehhez képest a zsákutcák ezreit hordozzák magukban, de az érzések sokkal kevésbé. Tehát beszélgetni az érzések mentén. Lehet közben racionálisan beszélgetni, de állandóan az érzések mentén mondani a mondatainkat. Reagálni az érzéseinkre, és azt ténynek tekinteni. Szerintem a megértettség érzése az, bár ez nem egy érzés, de mondjuk a megértettségnek az élménye nem abból szokott fakadni, hogy megértem, amit mondasz, hanem hogy az érzésekben tudunk egymással találkozni. Ez az élmény sokkal inkább az érzéshez kötődik, nem ahhoz, hogy egy gondolatban, egy kijelentésben egyetértünk-e egymással.

Egy másik nagyon izgalmas dolog, hogy a bizalmunk akkor is elmélyülhet, hogyha én segítlek téged abban, hogy te megértsd azt, hogy milyen érzések vannak benned, és miért. Nagyon sok beszélgetés azért fut zsákutcába, mert én arra törekszem, hogy én megértselek téged. S amikor te beszéltél két órát, akkor én azt mondom „Á, remek, most már tudom, mi van veled! Neked egy negatív anyakomplexusod van. Jaj de jó! Hát akkor már tudom, mi van veled!”. S te meg ott ülsz és neked ettől nem hogy jobb nem lett, inkább rosszabb, mert sikerült egy szürke pontot rád ragasztanom. Ugye. Tehát amikor beszélgetünk, akkor a bizalom elmélyülése az egyfelől az alapján történik, hogy az érzések mentén beszélgetünk, másfelől pedig, hogy én nem arra törekszem, hogy én megértselek téged, hanem inkább arra, hogy te megértsd magadat. Természetesen, ha én értlek téged, akkor talán könnyebben tudok neked segíteni abban, hogy te értsd magadat. Nyilván van összefüggés a kettő között. Ezért szokott az történni, főleg ilyen kezdő segítőknél, hogy amikor ők megértik, hogy mi van a klienssel, akkor azt gondolják, hogy a dolognak vége van. Közben még el se kezdték. Mert aki beszélt velük, az még semmit nem ért, csak két órán keresztül beszélt.

A következő. Elmondhatom neked a véleményem, a megfelelő formában, akkor is, ha ez fáj neked. Bizalmunk elmélyül akkor egymásban, hogyha elmondhatom a véleményemet, és el is merem mondani akkor, ha tudom, hogy ez neked fájni fog. Hogyha te meg fogsz bántódni, meg fogsz sértődni. Igen sok kapcsolat ott reked meg, hogy megismerjük egymást annyira, hogy tudjuk, hogyha én ezt elmondom neked, te meg fogsz bántódni. Rosszul fog neked esni. Meg fogsz sértődni rám. Haragudni fogsz rám, dühös leszel. Nem lesz kedved velem vacsorázni. Mondjuk. És ezért nem mondom el. És egyre szűkül a kör. Már ezt sem, meg ezt sem, meg ezt sem, meg ezt sem, meg ezt sem, meg ezt sem. Végül már nincs miről beszélgetni. És akkor „Milyen meleg van ma is ugye drágám.” „Ó igen. De jól esne egy jó zápor.” „Ó igen, egy kiadós zápor ebben a melegben.” Jaj nekem! Ugye ezért gyorsan szüljünk egy gyereket, és akkor „Huszonnyolc grammot evett, ugye drágám.” „Nem, volt az huszonkilenc is.” „Ó, ó.” Van beszéd téma. Mert arról, ami igazán érintene bennünket már régen nem beszélünk. Miközben pont arról kellene beszélni! És amikor én merem elmondani azt, hogy ezt gondolom rólad, vagy így látlak téged, vagy ez a véleményem, és utána kibírom azt, hogy te megbántódsz, megsértődsz, dühös leszel rám, kikéred magadnak és a többi, és utána erről tudunk egymással beszélgetni, akkor mélyül el a kapcsolatunk. Különben nem, a felszínen marad. Van egy nagyon kedves barátom, az évente egyszer legalább elmondta nekem, hogy „Idefigyelj Feri! Hát ismersz engem. Egy pukkancs vagyok, egy kibírhatatlan érzelemlény. Tehát, ha te nekem csak annyit mondasz, hogy talán, esetleg, ha ezt nem mindig így, pont így csinálnád, hanem egy picit, egy kicsit, kicsit esetleg öt év múlva másképp egy picit, akkor én nagyon dühös leszek rád. De kérlek ez ne tartson téged vissza. Kérlek, hogyha szeretsz engem, akkor bírd ki, hogy én ösztönösen tiltakozni fogok, lehülyézlek téged, ellenállok, azt mondom, hogy nincs igazad, tévedsz, mert utána be fogom látni majd, hogy tényleg így van. De nem tudlak biztosítani téged arról, hogy nem foglak lehülyézni, hogy nem foglak elküldeni akárhova. Mert elfoglak. Előre tudom, hogy el foglak. Kérlek, bírd ki értem.” Ez az, hogyha ezt vállaljuk egymással, meg egymásnak, akkor tud a kapcsolatunk a bizalomban elmélyülni.

Merjünk egymásnak olyat tenni, vagy mondani, amiről tudván tudjuk, hogy a másik meg fog bántódni. Na és aztán.

Egy pszichiáter, akitől nagyon sokat tanultam, ugye ez kívülről már-már kéjes mazochizmusnak tűnik, mondta nekem a kezét örömtől sugárzó arccal összedörzsölve, hogy „Tudjátok, amikor egy beszélgetésben föltámad az ellenállás, azt úgy szeretem.” Tehát amikor a másik elkezd ösztönösen tiltakozni, hogy „Azt már nem! Nem én csináltam! Nem én voltam, nem én vagyok a hibás!” Ő akkor kezd el élni. Na ez az, amikor valakiben már van rutin. Eljutottatok-e oda, hogy amikor konfrontálódtok egymással, s látszólag bizalomvesztés van, akkor úgy élitek ezt meg, hogy na, most történik valami! Há, há, most a jó kis komplexusába belementünk. Úúú, most fog majd ezután meggyógyulni. Persze hogyha a többit is jól csinálom. Na jó.

Ötös pont. Minden tőlem telhetőt meg akarok tenni érted, még ha ez áldozattal is jár. Vagyis ha te tapasztalod rajtam, hogy én igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni érted, ez a bizalom elmélyüléséhez fog vezetni. Igen ám, csakhogy elég egyetlen napot együtt lenni valakivel, vagy a pap barátaimmal elmenni Rómába néhány napig, hogy átéljem azt, hogy előbb utóbb a saját bőrömet kell a vásárra vinni.

Most Jópásztor vasárnapján játszottam ezzel a gondolattal, hogy a jó pásztor az, ugye Krisztusról van szó, aki nem a bárányok bőrét viszi a vásárra, hanem a sajátját. Ettől jó pásztor. A rossz pásztor az mindig a másik bőrét viszi a vásárra. A jó pásztor a sajátját. Lehetetlen, hogy előbb utóbb, akár egyetlen napon belül többször is, ne éleződjön ki úgy egy helyzet, hogy ahhoz, hogy te azt tapasztald meg, hogy én mindent megpróbálok megtenni érted, ahhoz nekem önmagamról le kell mondani. Áldozatot kell hoznom, nyüglődnöm kell valamiért. Ha a ma emberén azt látjuk, hogy utálja ezt a lépést megtenni, mindig odáig hoz csak áldozatot, ameddig az könnyű. Vagy ameddig megéri neki. Vagy ameddig látja, hogy megtérül. Ez lehetetlenné teszi a bizalmi kapcsolatot. Hát éppen azok a pillanatok, amikor látom, hogy te most értem nyüglődsz, ez mélyíti el a bizalmamat irántad. Hogy itt bírjátok ezt az irdatlan meleget, ez elmélyíti a bizalmamat irántatok. Mert nyüglődtök. Szegények. (nevetés)

Nem tudom, hogy ezt kell e ragozni. Lelki atyám azt mondta, ilyen egyszerűen fogalmazta meg, annyira szeretsz valakit, amennyi áldozatot hozol érte. Pont. Kész. Nem kell ezt ragozni. Annyira szereted őt, amennyi áldozatot hozol érte. Ha nem hozol érte, nem szereted, csak kamuzol, dumálsz, nevetséges vagy.

Hatos pont. Nem azért teszek érted valamit, adott esetben hozok áldozatot, mert várom a viszonzást. Itt megint nagy félreértések szoktak lenni. Ugye, jönnek párok, jegyespárok, házaspárok, és azt mondják „Hát természetesen a kapcsolat a kölcsönösségen alapul.” Ugye. Ez alatt mit értenek? Hogy megteszek neked annyit, amennyit te is visszaadsz nekem. Ha te teszel értem valamit, én is teszek érted valamit. Tehát mondjuk, ha te hajlandó vagy megmasszírozni a fejemet, ha fáj a fejem a nap után, akkor én is a tiédet. De ha te egyszer visszautasítasz, én is egyszer téged visszautasítlak. Há, há. Mert ez a kölcsönösség. Ugye, az egyenlőség alapján. Tehát, ha te hajlandó vagy nekem reggel a reggelit ágyba hozni, akkor én is. Ha nem, akkor mit képzelsz? Hát hülye vagyok én? (nevetés) A kölcsönösség az nem úgy értendő, hogy csak annyit, csak akkor és csak úgy vagyok hajlandó érted tenni, amennyit te lehetőleg az idők, nem a végén, hanem a leghamarabb te visszaadod nekem. Hát nem ez a kölcsönösség. Hanem, hogy én mindenféle viszonzás nélkül megteszek érted egy csomó mindent. És te is értem, mindenféle viszonzásra való várakozás nélkül megteszel értem egy csomó mindent. Ez kölcsönösség! Hát különben egy házassághoz nem két fél kell, meg a Jóisten, hanem egy jogász, egy pszichológus, egy orvos, egy tenyérjós, egy… Nem, nem. Egy ingatlanügynök, meg ilyenek. Ezek mind kellenének hozzá, de nem szükséges.

Jézus egyszerűen azt mondja, „Hát testvérem, hát ne azokat hívd meg vendégségbe, akik visszahívnak téged, hanem hívd meg azokat, akik sosem fognak téged vendégül látni!” Pont. Hallottam már embereket, nem egyet, nem kettőt, iszonyatosan kiakadni, mikor arról beszéltek, hogy gyűlöljük ezt a világot, mert itt csak akkor kapunk, ha valamit adunk. Hát egy ilyen világot én is utálnék. De én azért ezt a világot nem ilyennek látom. Lehet, hogy sok ilyen ember van benne. Szerintem lehetetlen úgy élni, hogy csak így mennek a dolgok. Adok, kapok.

Római út előtt, vasárnap délután jön egy asszony. Hoz egy hűtőtáskát. Azt mondja: „Szervusz Feri. Tudtam, hogy mész Rómába, hoztam neked hideg kólát,(nevetés) –nem tudom mért pont azt- meg sütöttem neked almás pitét. Fél napig volt a jégen, hogy bírja az egész úton. Tedd be a kocsiba a hűtőtáskát, nem is kell visszaadnod. A hűtőtáska mellé tettem neked egy római útikönyvet. De vigyázz ne hagyd itthon, mert van benne egy boríték. Azt meg költsd el. Nem a borítékot, hanem ami benne van. Szervusz Feri, most megyek a litániára.” Ö…. Tehát az biztos, hogy én neki almás pitét nem fogok sütni soha. (nevetés) Mert még kólát esetleg vennék, de hogy tőlem pitét kap, azt nézheti. Ez tehát egy igazi olyan gesztus, ami a viszonzás nélkül történik. Hát valami ilyen világban érdemes élni. Különben is úgy tűnik, hogy az élet logikája az az, hogy nem viszonzunk, hanem továbbadjuk. Nem viszonzok, továbbadok. Elviselhetetlen egy olyan szülő, aki a gyerekeitől vissza akar kapni mindent. Jaj, még belegondolni is rossz! Ugye hallottam már olyanokat jegyes oktatáson: „Szeretnénk három gyereket, mert akkor biztosítva lesz az öregkorunk.” (nevetés) Hm, Hm. Na abban én nem vagyok annyira biztos. Mert a gyerekek se hülyék. (nevetés) Mire fölnőnek a másik kontinensre e-mailezhetnek a szülők nyugodtan. Várhatják, hogy hazajöjjenek. Mert ugye elhangzanak ám azok a mondatok ilyenkor, hogy „Mi mindent tettem meg érted! Önzetlenül!” Persze. Persze.

Jó. Hetedik pont. Hajlandó vagyok kockázatot vállalni érted, értünk, ezért a kapcsolatért. Ugye a második fele, még ha pórul is fogok járni. Mert természetesen, ha kockázatot vállalok érted, vagy értünk, akkor rajta is veszthetek. Ha nem vállalok kockázatot, akkor a kapcsolatunk bizalmi része nem tud egy bizonyos ponton túljutni. Lesznek benne ugrások. Kell, hogy legyenek! Hát nem kell, de ha nem lesznek, felszínes marad. Néha ugrani kell.

Mondok egy történetet. Férfi, harmincvalahány éves úgy dönt, hogy fogalma sincs, hogy szereti-e a feleségét. Ez nem tudom mennyire döntés e, de a döntés az úgy megy tovább, hogy elköltözik otthonról. Nagyon szeretettel megpuszilja a feleségét. Azt mondja neki -Dóri, tényleg, tényleg szeretettel, csak nem tudom, szóval mindegy - megpuszilja a feleségét, és azt mondja: „Drágám. Fogalmam sincs, hogy ki vagyok, azt hogy te ki vagy még kevésbé tudom, hogy köztünk mi van azt pláne nem tudom, úgyhogy én most elmegyek. Azért majd jelenkezem.” Erre eljött hozzám a feleség, hogy most akkor mi van? És akkor erről beszélgettünk, hogy hát igen, most lehet azt mondani, hogy nem kockáztatok. Ha te így, én is úgy. Ha te elmentél én is lelépek. De mi van akkor, hogyha ez most egy olyan pillanat, amikor én kitartok melletted, mert te éppen abban a helyzetben vagy, hogy nem tudsz kitartani mellettem. Ezért tehát ebben a kapcsolatban kell lennie valakinek, aki kitart a másik mellett. Most éppen te nem vagy az. Tehát természetes, hogy én leszek az. Eltelt fél év. A férfi még mindig külön lakik. Elkezd azonban hazajárogatni. Fél év kellett ahhoz, hogy többé- kevésbé a feleségnek, aki –több gyerek is van persze, hát nem csak úgy, több gyerek, azért pénzt ad haza- kezdik azt mondani a barátai, a szülei és mindenki, hogy „Hagyd ott! Hagyd ott! Hát válj el! Hát őrült vagy? Hát mit képzel ez?” Mi körülbelül háromhavonta találkoztunk. Azt mondja erre a feleség, hogy „Te, hát most már mindenki, aki nekem fontos, a legjobb barátnőmet is beleértve, azt mondja, hogy most már azért azt kéne mondanom, hogy ebből aztán elég.” Akkor arról beszélgettünk, hogy a férje tart-e ott, hogyha te azt mondod neki, hogy ebből most már elég, akkor visszajöjjön. Erre azt mondja, azt már nem hinném. Akkor szerintem nem érdemes ezt mondani. Igen, helyeseltem. Eltelt újabb fél év. Nagyjából egészéből már senki nem állt emellett a feleség mellett, aki azt mondta volna, nem őrültség kitartani a férje mellett. Igen ám, csakhogy a férje egyre többet kezdett hazamenni. Kezdte a cuccait hazahordani. Persze ugye a feleség mégiscsak nőből van, ugye egyszer, egyszer azért reggeli hat órakor rátámadt a férjére, hogy „Most akkor hazaköltöztél, vagy mi van?” Akkor három, négy napig megint nem látta a férjét. (nevetés) Akkor eljött, akkor erről megint beszélgettünk, hogy érdemes-e reggeli hatkor reggeli helyett megkérdezni „Most akkor hazajöttél vagy nem?”. Hát akkor azt mondta, „azt hiszem még nem érdemes”. „Hát akkor meg minek kérdezed?” Szóval így eltelt másfél év. És a férj hazaköltözött, és ajándékból fölújította a lakást. Ezt adta cserébe a másfél év nyüglődésért. Ez számomra annak a bizonyítéka, hogy lehetséges, hogy egy komoly kapcsolatban legyen, mondjuk másfél év, amikor én egyoldalúan köteleződők el, és ebben kockázatot vállalok. Ez az asszony természetesen, reálisan, amikor beszélgettünk tudta azt mondani -nem én vagyok a kulcsfigura, világos, csak hát arról tudok beszélni, amikor együtt beszélgettünk, na- szóval, hogy akkor ő mindig tudta azt mondani, erről mindig beszélgettünk, „Mennyit bírsz?”. Én nem okoskodtam neki. Nem azt mondtam „Jó feleség bírja!”, meg ilyen marhaságokat. Hát miért, lehet attól jó feleség, hogy nem bírja. „Meddig bírod? Bírod-e? Mi segíthetne neked abban, hogy bírjad?” Erről beszélgettünk. És kibírta ezt a másfél évet, ez egy nagy kockáztatás volt. És ez nekik nagyon bejött. Nagyon. Miközben a világ körülöttük, szülők, barátok, kutyafüle mondta, hogy „Őrült vagy? Őrült vagy?” Azt hiszem, hogy ez a férfi egy életre szólóan úgy fog bízni a feleségében, hogy lehet, hogy mi azt csak távcsővel nézzük, ahogy ők egymásban bíznak, ezek után.

Ez, a kockáztatásról eszembe jutott még valami. A serdülők szokták egyébként döngetni ezt az ajtót. Megnézik azt, hogy a szülők hajlandók-e kockáztatni akkor, hogyha ők kibírhatatlan, elviselhetetlen, undorító módon viselkednek. Ezzel szoktak játszani. Tehát, hogy az apám meg az anyám az a bizalomra méltó valaki-e, akiben bíztam akkor, amikor fél éves voltam? Ezt a serdülők szeretik játszani. Ez egy ilyen életkori játék. Azt mondja nekem az egyik anyuci. Hát mikor a lányom eljutott oda, hogy fél év alatt egyetlen egyszer sem vitte le a szemetet, egyetlen egyszer sem mosogatott el, egyetlen egyszer sem pucolta meg a répát a leveshez, vagyis többé, kevésbé, mint egy here élt a családban (nevetés), akkor azt mondom neki. „Hát tudod lányom, arra gondoltam, hogy mint a –ezt most csak én hozzáteszem, mint ahogy a Római birodalomban a saturnália ünnepek során ugye szerepcsere volt, rabszolgák voltak az urak, s az urak voltak a rabszolgák- azt mondta az anyuci a lányának, csináljunk most egy olyan napot, hogy én pont úgy fogok viselkedni, ahogy te. És mondta, hogy jó, kezdjük azzal reggel, hogy nincs reggeli.” És akkor úgy nem csinálta meg, csak leírta, hogy mi az, amit nem fog megcsinálni a here lányáért. (nevetés) És erre a lánya, ugye tehát, hogy nem arról van szó, hogy ő nem tudja, hogy miről van szó, azt mondta „Te ezt nem teheted meg!” Ugye, hát napnál is világosabb, hogy megteheti. Ez a történet nem arról szól, hogy ő nem teheti meg. Hanem arról, hogyha én ezt egy fél évig megcsinálom veled, szeretsz-e utána is. Erről szól a történet. Azért túl hosszan ne heréskedjetek. Az nagyon fárasztó a másiknak. Tehát lehet egy, egy ilyen nem tudom mit, így próbálgatni ezt, csak ne maradjunk meg.

Azt hiszem, hogy így most ezt a hetes pontot elmondtam.

A következő alkalommal megpróbálom befejezni ezt, hogy mit kellene tennünk ahhoz, hogy a kapcsolatunk a bizalom terén elmélyüljön. Hozzatok kérdéseket, hogyha akartok, legközelebbre! (70:04)

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Jó titeket megint látni. Le vagytok barnulva, ilyesmi. Lesz jó kis emberszag a végére, hiába van az kinyitva. Na mindegy.

Csak elmondom most, hogy mert aztán a végén is fogom mondani, de ki tudja, hogy akkor valóban eszembe jut-e, hogy ezek a találkozások májusban tartanának. Ez azt jelenti, hogy még ugye háromszor találkozunk most, meg még ha jól számolom kétszer, annyi futja májusból. Ez pedig azt jelenti, hogy a hagyományunkhoz ragaszkodva a következő alkalommal befejezem majd mindazt, amit megpróbálok valahogy lekerekíteni, azzal a megjegyzéssel, hogy sok mindent nem tudtam elmondani amit szerettem volna, úgyhogy talán majd jövőre. És a következő alkalomra, hogyha van kedvetek, akkor írjatok majd kérdéseket, és akkor azt ki lehet hozni és az utolsó alkalmat arra szánom, hogy bármi, ami kérdésként bennetek fölmerül ahhoz próbálnék hozzászólni. A múltkori év végén nagyon jó kérdéseket tettetek föl, egyik másikkal kapcsolatban annyit tudtam csak megállapítani, hogy ez egy nagyszerű kérdés, (nevetés) a válaszról fogalmam sincs. De azért ez ne bátortalanítson el titeket, hogyha mégiscsak valamihez tudok hozzászólni, akkor írjatok kis cetlit, hozzátok majd ide és akkor az alapján tudom alakítani az utolsó alkalmat.

Na most ugye múltkor befejeztük azt, hogy két dologról szeretnék beszélni, az egyik, hogy hogyan bízhatnék a másik emberben. A hitem a másikban hogyan erősödhetne meg. És nem ezzel kezdtem, hanem azzal, hogy legalábbis számomra, annak hogy én hihessek benned, vagy bízhassak benned, van egy transzcendens alapja. Ez pedig az, hogy az életemet rábízom Istenre. És ha az életemet rábíztam Istenre, akkor merhetek, akkor nem esztelenség és vakmerőség bizalommal lenni irántad. Legalábbis nekem úgy tűnik ez nagyjából a krisztusi modell. Hogy Ő maga is arról beszél „Nem bízom magamat rátok” és utána ezt mondja eléggé elítélhető módon „azért, mert ismerlek titeket”.

Tehát inkább bízzuk magunkat Valakire, a nagy Ő-re és akkor utána fölszabadulhatunk arra, hogy nyugodtan becsaphatjuk egymást. Akkor lehet, nem fogunk nagyon padlót fogni.

Na, elmondtam azt a hét szempontot, ami annak a konkrét leírására törekedett, hogy hogyan tehetném azt meg, hogy magamat Istenre bízom. Hogyan kéne azt csinálni? És most akkor átmennénk a másik oldalra, hogy miután ebben nagyjából már gyakorlom magamat, akkor ezzel párhuzamosan persze, mit is jelent az, hogy megerősítem a bizalmamat, a beléd vetett hitemet.

Nemes Ödön atyának van egy elgondolkodtató meghatározása a bizalomról. Ő azt mondja „szeretetből fakadó döntés a másik felé”. Egy szeretetből fakadó igen, amivel elköteleződöm a másik ember mellett, tehát nem valami olyasmi, amiről sokan beszélnek, hogy hát a bizalom az olyan, mint valami érzés vagy érzelem, vagy van, vagy nincs. Ha elvesztettem a bizalmam semmit nem tehetek azért, hogy az megint megerősödjön, hanem hogy teljesen kiszolgáltatott volnék azzal kapcsolatosan, hogy tudok e benned bízni vagy nem. Ezzel nem értek egyet természetesen, hanem azt állítom, hogy a bizalomnak megvan a szabadságban hozott elköteleződés része, amelynek van egy olyan oldala, amelyben cselekedhetek azért, hogy gyümölcsként, ajándékként a bizalmam vagy a bizalmunk egymás iránt meg tudjon erősödni, vagy vissza tudjon térni. Természetesen arról az oldalról szeretnék beszélni, ami nem kegyelem kérdése, mert az az Istenen múlik, hanem arról az oldalról, amit én megtehetek ezzel kapcsolatban.

Van egy nehézségem még mielőtt belekezdek, ez pedig az, hogy hihetetlenül közhelyszerű dolgokat fogok mondani. Gusztustalanul közhelyeket fogok mondani, egyszerűen azért, mert ha próbálok konkrétan, gyakorlatiasan valamit megfogalmazni, akkor nem tudom, hogy hogyan tudnám ezt elkerülni. Ezért aztán arra vállalkozom, hogy miközben a mondatok első felében valami nagyon általános, már-már közhelyszerűt mondok, utána hozzá teszek mindig valami kiegészítést, ami megpróbálja ezt konkretizálni, megpróbálja valahogy élőszerűvé tenni és aztán persze szeretnék róla beszélni. A mondatnak a második fele, a megjegyzés, nem akarja a mondat első részét leszűkíteni, behatárolni a mondat második része értelme alapján. Inkább csak tisztázni szeretnék ezzel valamit. Mindjárt érthető lesz, így én sem érteném. Nem is tudom mért… (nevetés) Úgy látszik nem javultam meg Rómában.

Na, az első pont. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Jaj de unalmas, hát ha ezt nem hallottam már ötvenszer. Le is ülök és jön, jön a második pont (nevetés). Na azt már nem. Szóval, tehát elfogadlak olyannak, amilyen vagy, és a kiegészítő megjegyzés, ami azt jelenti, hogy vállalom annak a következményeit. Há-há így azért már nem olyan derűs a dolog. Ugye könnyű erről beszélni, hogy elfogadlak téged úgy ahogy vagy, de ennek általában nagyon súlyos következményei vannak, amelyektől viszketni szoktunk, főleg így ha megjön a meleg. És ezt már nem…. így amikor konkretizálódik ez a dolog, az nem olyan egyszerű már.

Na, ide valahogy az tartozna, hogy – megint egy közhely -, hogy feltétel nélkül fogadlak el téged, de ez nem jelenti azt, hogy közömbös vagyok veled szemben. Elfogadlak téged olyannak, amilyen vagy, de nem semleges a hozzád való viszonyom. Sőt, nem csak hogy nem semleges, hanem nagyon meghatározott döntésekben konkrét az, ahogyan feléd irányulok, vagyis igent mondok rád. Rád és nem föltétlen arra, amit csinálsz, vagy amilyen ebben a pillanatban vagy.

És itt jön akkor egy szerintem fontos gondolat. Ez pedig az, hogyha én téged úgy fogadlak el, ahogy ebben a pillanatban vagy és mutatod magad, akkor én elárullak téged. Megalázlak téged és leértékellek. Mert az elfogadásban, hogy téged elfogadlak olyannak, amilyen vagy, a te lehetőségeid is benne vannak. Úgy fogadlak el, hogy beleértem az összes olyan természetes és természetfölötti lehetőséget, amely benned csíraszerűen, de már jelen van. Ezekkel együtt mondok rád igent, nem pedig azzal a korlátolt tapasztalattal, ahogy ebben a pillanatban mutatkozol meg számomra.

Megint csak Nemes Ödön atyára had hivatkozzak. Ő azt mondja, egy jó lelkigondozó két dolog között egyensúlyozik. Az egyik az elfogadás, a másik pedig a kihívás. Vagyis jön hozzá valaki, akkor ő folyamatosan kell, hogy bátorítsa őt azzal, hogy a másik átélje azt, hogy el vagy fogadva úgy ahogy vagy. De közben akkor lesz jó lelkigondozó, hogyha állandóan kihívások elé állítja a másikat. Pont annyi kihívás elé, ami természetesen arra utal, amelyek az ő lehetőségei, de amelyek még nem valósultak meg. Ez egy látszólagos ellentmondás, mintha a kihívásban azt bizonyítanám, hogy mégsem fogadtalak el olyannak, amilyen vagy, de ez nem így van. Egyszerre elfogadlak téged itt és most olyannak, amilyen vagy, de kihívások elé állítlak. Az elfogadáson belül, nem az elfogadáson kívül. Az elfogadásomat nem kötöm ahhoz a feltételhez, hogy eleget teszel-e a kihívásoknak. Nem, nem, nem. A kihívásokat egyszerűen csak megcsillantom előtted, mert tudom, hogy a lehetőségeid erre is vonatkoznak, hogy arra felé tudnál fejlődni. Ez a kettő tehát egyszerre van, ha ezt egy párkapcsolatra, vagy barátságra, vagy egy közösségre értjük. Egy olyan közösség vagy olyan kapcsolat amiben nincs kihívás, az hihetetlenül lapos és előbb utóbb olyan unalmas, hogy az embernek nincs is kedve benne maradni. De egy olyan kapcsolat, amelyben én állandóan tudom, hogy akármit is csinálok engem a másik el fog fogadni, igent mond rám. De közben piszkál engem, jó értelemben. Nem hagy nekem nyugtot.

Jó volt ez a római évfolyam találkozó, mert kiélhettem magam. Ugye ott voltunk öt napon keresztül és én mentem egyik pap barátomtól a másikig, és piszkáltam őket. Olyan rég találkoztunk úgyhogy ….( szia, milyen elegáns a Zsófi) . Szóval piszkáltam őket azzal a fölkiáltással , hogy „Jaj hát egy éve nem láttalak, mennyi piszkálni való gyűlt föl bennem” s akkor maceráltam őket. Hogy mondjuk az egyik barátomnak ezt mondtam, hogy „ Te, hát itt vagyunk már napok óta, benned van egy csomó érték és ezeket még nem szedted elő. Csak úgy turistáskodsz itt Rómában, hát mit képzelsz te?” De én ezzel együtt nagyon jól elfogadtam őt, csak egy kicsit piszkáltam. És akkor erre egy fél napon keresztül beszélgettünk, hogy ő hogyan szokta úgy egyébként az értékeit megmutatni. Nagyon jó beszélgetés alakult ki belőle ahogy védte magát. (nevetés). Jaj most eszembe jutott valami, most meg foglak botránkoztatni benneteket. Egy új nézőpontot találtam Rómában. Ugye kérdezték tőlem ahogy hazajöttem, hogy voltál e pápai kihallgatáson? Minden nap van pápai kihallgatás és oda el lehet menni. És hát, az jutott eszembe, hogy hát ugye a pápai kihallgatás az mondjuk, ahogy így a szavak sorakoznak egymás után, azt jelentené nem, hogy én megyek és a pápa kihallgat engem. Nem? És na én azért nem voltam pápai kihallgatáson, mert ennek pont a fordítottja történik. Tehát én elmegyek oda a Szent Péter térre és kihallgatom a pápát. (nevetés) Nemde, mert ő megnyilatkozik, én meg hallgatok. Tehát úgy döntöttem, hogy egy ilyen pápai kihallgatáson nem veszek részt. Nem, nem akarom kihallgatni a pápát. Esetleg ha majd fordítva van majd szívesen, akkor szívesen.

Szóval a kihívás és a megerősítés egy. Ebben benne van az is, hogy szeretlek téged akkor is, hogyha ilyen maradsz amilyen vagy. Egy picit se fejlődsz. Megint csak szoktam piszkálni a jegyespárokat a házasságkötés előtt, akkor érdemes. Ugye, mert akkor nagyon szokták mondani a szép vágyaikat, álmaikat. Olyan gonosz vagyok velük. Kérdezem tőlük mindig „és mire vágytok?”. És akkor mondják és akkor a végén azt mondom, hogy „és akkor most úgy köll igent mondani, hogy ebből semmi sem teljesül, (nevetés) és ha így vállalod akkor lehet, ha nem akkor felejtsd el”.




Képzeljétek el mi történt szombaton, elmaradt egy esküvő. El, el, templom földíszítve, násznép, minden volt. Ugye rögtön azt gondoltátok, hogy én követtem el. (nevetés) Nem, nem az én bűnöm. Az történt, hogy én rendesen annak rendje, módja szerint eskettem egy ifjú párt. A sekrestyés azt mondja, hogy, „Te, Feri atya ne haragudj, de én átrohanok a szomszéd templomba, mert ott is van egy esküvő, úgyhogy amíg te esketsz addig én bezárom a templomot és elszaladok, már nem az egészet, csak a sekrestye felöli részét”. „Te, hát menjél”, hát úgy látszik nem gond neki ez, na mindegy. És akkor ő átment. Mondta „Nem is biztos, hogy ideérek, amíg te befejezed”. És mondtam „Nem baj megvárlak”, és akkor mikor vége van a mi esküvőnknek, a sekrestyés már ott van a sekrestyében. „Mi történt?” Az történt képzeljétek el, hogy a Szent Péter és Pál templom elé begördült a menyasszony meg a vőlegény, kiszálltak, ott összevitatkoztak, a vőlegény hatalmas pofont lekevert a menyasszonynak (nevetés), a menyasszony úgy döntött, hogy ezt akkor nemnek tekinti, beszállt a kocsiba és elgördült. Ez történt szombaton. Rögtön mondtam egy fohászt, milyen szerencsések voltak (nevetés), hogy még a döntő pillanatban sikerült a jó útra térniük. Hát jobb ilyenkor, mint később!

Szóval azt akarom itt hangsúlyozni, hogy az elfogadás akkor valóban elfogadás, hogyha az esküvő előtt már nem akarnék egy pofont lekeverni neked. Hogy azt gondolom, hogy nem nagyon lesz olyan helyzet, ami miatt mindenképpen elégtételt kell vennem rajtad.

Aztán a másik, ami még ide tartozik, hogyha én elfogadlak téged, akkor ez többé, kevésbé azt jelenti, hogy nem követelek már, nem kényszerítelek, nem adok neked ultimátumokat, egyszerűen csak kérek. Hogy a kérés talaján áll a kapcsolatunk.

Vívódtam ezen sokat, hogy mi nagyon sokszor bizonyos mondatokat kérésként fogalmazunk meg, de azok valójában nem kérések, hanem követelések, ultimátumok és egyebek. Persze mi azt mondjuk, már valaki így szokta ezt mondani, hogy „most még csak kérek” (nevetés). Ez egy bensőséges, harmonikus kapcsolat, mikor egy ilyen mondat elhangzik. Szóval, nagyon sokan vannak, akik mikor kérnek, dehogy kérnek, követelnek, kényszerítenek valamit a másiktól. És az egészet úgy állítják be, mintha kérnének. Szó sincs róla.

Jézus beszél a kérésről. Azt mondja, hogy „kérjetek és kaptok, bármit kértek azt meg fogjátok kapni”. És akkor utána azt mondja, ami nagyon furcsa, „hát a mennyei atyátok tudja, hogy nektek mire van szükségetek”. Most akkor mi értelme a kérésnek, ha az Isten úgyis tudja, hogy én mit kérek, és mire van szükségem?

Rájöttem, hogy azért, mert az Isten tudja, hogy nekem mire van szükségem, de én nem tudom. És addig-addig kell kérnem, nem követelnem az Istentől, ezt nagyon sokan Istennel is így csinálják ám, hogy követelnek tőle. Dehogy kérnek. S akkor azt mondják „Isten nem teljesítette a kérésem”. Há, há, há. Nem is kértél nyuszibogár. (nevetés) Követelted az Úrtól, hogy tegye meg, de íziben, és utána megsértődtél Rá. Hol volt itt kérés?

Na, azért kérek folyamatosan, hogy rájöjjek arra, hogy mire is van szükségem. Mert valamiképpen ebben az van elrejtve, hogy természetesen, ami az üdvösségemhez szükséges, azt meg fogom kapni. Csak hogy mi szükséges hozzá, azt nem biztos, hogy tudom. Ezért állandóan kérnem kell, hogy rájöjjek, hogy mire is van ehhez igazából szükségem. Mert ha valamit nem kapok meg, akkor arra nem volt szükségem, az üdvösséghez. Egy bulis nyaraláshoz lehet, hogy szükségem lett volna rá, de az üdvösséghez nem.

Nagyon profán módón tudjuk értelmezni Jézusnak a szavait. Minthogyha az, hogy „kérjetek bármit és megkapjátok”, ez föltétlenül ugye, evilági cuccokra vonatkozna. Nem biztos, hogy Jézus erre gondolt.

Most egy történetet szeretnék felolvasni, ami talán sokkal jobban megvilágítja azt, hogy milyen az, amikor a kérés világában vagyok. Elfogadlak téged, de ezzel együtt eléggé nagyra értékellek ahhoz, hogy kihívások elé is állítsalak.

Na, úgy van. Bevezetlek benneteket a vimexek világába. Ugye nem ismeritek őket, pedig itt élnek közöttünk. Róluk lesz szó.

A vimexek kicsi faemberek voltak. Mindegyik faembert egy Éli nevű fafaragó készítette, akinek műhelye a falu feletti hegy tetején állt.

Mindegyik vimex más és más volt. Egyiknek hosszú orra volt, a másiknak nagy szeme, néhányan közülük magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Volt, aki kalapot viselt közülük, mások kabátban jártak. De mindnyájukat ugyanaz a fafaragó készítette és mindnyájan ugyanabban a faluban éltek.

A vimexek minden nap, reggeltől estig ugyanazt csinálták. Matricákat ragasztgattak egymásra. Mindegyiküknek volt két doboza. Az egyikben arany csillagok voltak, a másikban pedig szürke pontocskák. A vimexek városszerte mást se tettek, csak naphosszat ezeket a csillagokat és pontokat ragasztgatták egymásra. A szépek, akiknek a fája sima volt, a festékük pedig jó csillagot kaptak. De ha valakinek a fája durva volt, a festék lepergett róla szürke pontot kapott a többi vimextől. Az okosak is csillagokat kaptak, meg azok is, akik nagy dolgokat tudtak a fejük fölé emelni, vagy át tudtak ugrani magas dobozokat. Voltak olyanok is, akik nagy szavakat tudtak mondani vagy éppen szépen énekeltek. A vimexek ezeknek is csillagokat adtak, amíg némelyik vimexet már teljesen be nem borították a csillagok. Amikor csillagot kaptak, a vimexeket olyan jó érzés töltötte el, hogy gyorsan csináltak megint valamit, hogy újfent kapjanak egy csillagot.

Mások ellenben csak keveset tudtak fölmutatni, így szürke pontokat kaptak. Pancselló is ilyen volt. Bár ő is megpróbált magasra ugrani, mint a többiek, de elesett. A többiek köréje gyűltek és szürke pontokat adtak neki. Néha egy-egy ilyen szerencsétlen esés során megsérült a fája. Ekkor a többiektől újabb szürke pontokat kapott. Ilyenkor próbálta megmagyarázni, hogy miért is esett el, de mentegetőzése esetlen volt és újabb szürke pontokat kapott.

Egy idő után Pancsellónak olyan sok szürke pontja lett, hogy az utcára sem mert kimenni. Attól félt, hogy valamit rosszul fog csinálni. Mondjuk otthon felejti a kalapját, vagy belelép egy tócsába és akkor a vimexek újabb szürke pontokat adnak neki.

-Megérdemli a sok szürke pontot. -helyeselték a faemberek. -Nem jó faember.

Egy idő után Pancselló hitt nekik.

Nem vagyok jó vimex. –mondogatta.

Ha néha mégis elment hazulról, olyan vimexek társaságát kereste, akiknek szintén sok szürke pontja volt, mert köztük jobban érezte magát.

Egy napon találkozott egy olyan vimexel, akihez foghatót azelőtt sohasem látott. Nem voltak rajta szürke pontok, de csillagok se. Egyszerűen fa volt. Krisztinának hívták. (nevetés) (ez nem kinyilatkoztatás) Na nem mintha a vimexek nem próbáltak volna meg rá is matricákat ragasztani, de a matricák egyszerűen nem ragadtak rá. Néhányan csodálták őt, mivel nem voltak rajta ilyen pontocskák és rohantak hozzá, hogy csillagot aggasszanak rá, de azok leestek róla. Mások lenézték, mivel nem voltak rajta csillagok és szürke pontokat nyomtak rá. Ám azok is leperegtek.

-Ilyen szeretnék lenni. –mondta Pancselló. –Nincs szükségem senkinek a bélyegére.

Megkérdezte, tehát a matrica nélküli vimexet, hogy neki hogy sikerült.

-Könnyen. –felelte. –Minden nap elmegyek és meglátogatom Élit.

-Élit?

-Igen Élit, a fafaragót. Ott lakom vele a műhelyben.

-No de miért?

-Hát gyere el velem. Nézd meg magad. Menj föl a hegyre, Ő ott van. -és ezzel a matrica nélküli vimex megfordult és tovább ugrált.

-De biztosan nem is akar majd velem találkozni!- kiabálta Pancselló, de a másik már el is ment.

Pancselló tehát hazament. Leült az ablaknál és nézte a faembereket, akik buzgón sürögtek, forogtak és adogatták egymásnak a csillagokat meg a pontokat.

-Ez így nem jó.- motyogta magában s elhatározta, meglátogatja Élit.

Fölment a szűk ösvényen a hegytetőre és belépett a műhelybe. Fa szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól, mikor meglátta a hatalmas méreteket. A szék akkora volt, mint ő maga. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy ráláthasson a munkaasztalra. A kalapács meg olyan hosszú volt, mint a karja. Nahát Pancselló nagyot nyelt.

-Itt aztán nem maradok.- gondolta és megfordult, hogy elmenjen. Ekkor hallotta, hogy valaki a nevén szólítja.

-Pancselló. -a hang mély volt és erős.

Pancselló megállt.

-Pancselló, milyen jó hogy látlak, gyere had nézzelek meg.

-Tudod a nevem?- kérdezte meg a kis vimex.

-Hát persze. Én készítettelek. Hm,- mondta a készítő elgondolkozva- úgy látszik rossz jegyeket kaptál.

-Én nem akartam, Éli én igazán mindent megpróbáltam.

-Ó, előttem nem kell védekezned. Engem nem érdekel, hogy a többi vimex mit gondol.

-Nem?

-Nem. És téged se kéne hogy érdekeljen! Kik ők, hogy csillagokat meg szürke pontokat osztogatnak? Ők is vimexek, ugyanúgy mint te. Az hogy ők mit gondolnak, nem számít Pancselló. Csak az számít, hogy én mit gondolok. És én úgy gondolom, hogy te jó fej vagy.

Pancselló nevetett –Én? De hát én nem is tudok gyorsan futni, nem tudok ugrálni, jön le rólam a festék. Miért vagyok én fontos Neked?

Éli Pancsellóra tette a kezét és így szólt. –Azért, mert hozzám tartozol és nekem fontos vagy.

Pancsellóra még soha senki nem nézett így, legkevésbé nem az alkotója. Azt se tudta mit mondjon.

-Minden nap vártam, hogy el gyere –magyarázta Éli.

-Azért jöttem ma, mert találkoztam valakivel akin nem voltak bélyegek.

-Tudom, ő már beszélt nekem rólad.

-De miért nem tapadnak rá a matricák?

-Azért mert eldöntötte, hogy az amit én gondolok őróla fontosabb neki, mint amit az emberek. A matricák csak akkor ragadnak, ha hagyod őket.

-Micsoda?

-A matricák csak akkor ragadnak, ha azok neked fontosak. Minél inkább bízol bennem, annál kevésbé lesznek fontosak a matricák.

-Nem vagyok benne biztos, hogy értem amit mondasz.

-Majd megérted. Most sok matricád van. Most csak annyi a teendőd, hogy gyere el hozzám minden nap. Hagy emlékeztesselek arra, hogy énnekem fontos vagy.

Éli leemelte Pancsellót a padról és letette a földre.

-Ne felejtsd el –szólt utána Éli, miközben a vimex kilépett a házból –értékes vagy, mert én alkottalak téged és én nem tévedek.

Pancselló nem állt meg, de a szívében ezt gondolta –Azt hiszem, Ő ezt komolyan mondja. És amikor ez megfogalmazódott benne, egy szürke pont leesett a földre.

Ez Vimexországból érkezett. (nevetés) Kaptam. Odaadom neked.

A második pont. Megosztom veled az érzéseimet, és kimutatom az érzelmeimet és a gondolataimat. Vagyis, hogy a bizalmam és a hitem benned elmélyülhet akkor, hogyha láthatod azt, hogy mit érzek, milyen érzelmeim vannak, és megfogalmazom neked a gondolataim. Természetesen ez oda vissza érvényes. Ezt érdemes volna nagyon sokat hangsúlyozni. Minden olyan kapcsolat, amelyben az érzéseinket és az érzelmeinket megmutatjuk, a gondolatainkat kimondjuk, az a kapcsolat mélyülni fog. Az a kapcsolat, amelyben az érzéseinket nem fejezzük ki, és nem mutatjuk meg laposodni fog. Ez ilyen egyszerű. Ezért érdemes az érzéseinket, az érzelmeinket kimutatni, a gondolatainkat kifejezni, és magamat olyanná tenni, hogy te ezt megtehesd előttem.

A kritikai megjegyzésem hozzá az az, hogy miközben megosztjuk egymással az érzéseinket, az érzelmeinket és kifejezzük a gondolatainkat, ezt úgy kellene tennünk, hogy te nem használod föl ellenem, amit így megtudsz rólam. Nem adsz ki engem. Akármit is tapasztaltál velem kapcsolatban, akármit láttál, akármit hallottál, nem adsz ki engem. Mert különben ennek a mondatnak az első része gyönyörűen hangzik, és előbb utóbb nem lesz kedvünk megtenni. Mert hogyha te kiadsz engem, miután én kimutattam egy érzésem, akkor majd hülye leszek még egyszer megtenni.

Egy apuka mesélte el nekem, hogy a lánya kimutatta az érzéseit. Mire ő a következőt mondta neki: „Idefigyelj lányom, ha ezt továbbra is csinálod, elviszlek egy pszichiáterhez és megmondom neki, hogy te megbolondultál.” És akkor büszkén kihúzta magát, és azt mondta. „Na, abba is hagyta!” Utána pedig arról beszélt nekem, hogy nem érti, hogy a lánya miért nem őszinte vele. A kettő között van némi összefüggés. Ha kihasználod és fölhasználod ellenem ezt, mondjuk gúny tárgyává teszed azt, ahogy én megmutattam az érzésemet, a gondolatomat neked, az a bizalmat megtöri és tönkreteszi. Tehát ezeket kivételes pillanatnak kellene tekinteni. Te minél inkább megmutatod nekem magadat, annál inkább gyónási titok kötelez engem. A gyónási titok nem a papra vonatkozik, hanem a normális emberre, aki előtt a másik föltárta magát. Az, hogy a papot jogszabállyal kötelezi a gyónási titoktartás, az inkább mondjuk így arcpirító, hogy erre jogszabállyal kell kötelezni egy papot. A dolognak úgy kéne működnie, hogy ez evidens, hogy ez természetes. De nem a pap esetében, hanem minél inkább megmutatod magadat, én annál inkább beszélhetek erről akárkinek is. Az más kérdés, hogy ha kialakulna a bizalomnak a hálója, akkor természetesen én rászorulok arra, hogy adott esetben föltárjam egy konfliktusomat egy harmadik személynek, de rá is vonatkoznia kellene a gyónási titoktartásnak.

Ezzel mi nagyon-nagyon sok sebet okozunk egymásnak. Hihetetlenül sokat. Ezért nincs kedvünk igazán megmutatni magunkat a másiknak, mert azt tapasztaljuk, hogy ezzel visszaéltek. Elmondták x, y meg z előtt azt, hogy milyen az arcunk amikor eltorzul. És azt az arcunkat nem x-nek meg y-nak szántuk, hanem neked. Azt neked mutattam meg.

Igen. Újból meg újból visszatérek erre a jelenségre, hogy milyen számomra elkeserítő az, amikor valakivel beszélgetek, hogy azért jött, hogy föltárjon magából valamit, és amikor mondjuk sír vagy dühös vagy fáj vagy szomorú akkor bocsánatot kér. Hogy „Jaj ne haragudj, hogy sírok.” Sőt ezt nagyon gyakran hallom szinte minden nap „Pedig elhatároztam, hogy nem fogok előtted sírni.” Jaj, hát ilyet minek határozol el. A rendes papoknak van egy kis doboza az asztalán tele pzs.-vel, (nevetés) és amikor megérkezel kinyitja. Barokk zenélő dobozt, akkor ide sírjál vagy valami ilyesmi. Valakitől épp tegnap este hallottam, hogy „Amikor a társam először kimondta azt, hogy -te én most szívemből utállak-, akkor fölszabadultam és akkor mélyült el a kapcsolatunk.” Ténylegesen.

Nemes Ödön atya Japánban évtizedeken keresztül tanította a hihetetlenül egymással udvariaskodó japánokat, hogy hogyan kell katolikus módjára veszekedni. Ez volt missziójának egyik sarkpontja. Bizony, bizony. Sokatokkal beszélgettem arról, hogy minél udvariaskodóbb egy társadalom, annál problémásabb az, hogy azokban a mélyebb kapcsolatokban, ahol már nem udvariaskodni kéne, mernek-e nem udvariaskodni egymással. Szép dolog az udvariasság, de természetesen a kapcsolat elmélyülésének az akadályává válik egy idő után. Főleg az udvariaskodás. Egy férfi mondta nekem, hatvan valahány éves. Azt mondta, hogy „Hát tudod, ha őszinte akarok veled lenni, be kell ismernem, hogy mi a feleségemmel hosszú évtizedek óta udvariaskodunk”. Nyilván ennek a hátterében az van, hogyha bizonyos dolgok tabuk, nem merek magamból valamit megmutatni, és te se magadból, mert félünk egymástól, nincs bizalom, akkor ki fog alakulni egy egyensúly. Egy kóros egyensúly. Egy udvariaskodó egyensúly. És akkor már a törekvéseink arra fognak irányulni, hogy ezt az egyensúlyt fönntartsuk. Nem pedig arra, hogy magunkból többet megmutathassunk. Ezért szokott olyan megrázó élmény lenni, amikor mondjuk valaki egy ilyen udvariaskodó három évtizedből, eljön mondjuk egy önismereti csoportba. És akkor azt mondja, mondjuk az első nap után, hogy én nem értem, többet mondtam el magamból egyetlen nap alatt, mint egy év alatt otthon. Hogy ez hogy van? Egyszerűen úgy, hogy három, négy alapvető szabályt hozunk a beszélgetés elején. Olyan szabályokat, amelyeket általában az életben kellene meghoznunk. Például, hogy ami most itt történik senki másra nem tartozik, csak ránk. Egy ilyen szabály már eleve segít abban, hogy bízhassak benned. Mert úgy vagyunk együtt, hogy te azt mondtad, nem fogod senkinek elmondani, amit most tőlem hallottál. Ezeket a szerződéseket meg kéne kötni a párkapcsolatban is újból, meg újból.

Voltak görög katolikus atyák is közöttünk, akik a feleségeikkel együtt érkeztek. Ez nagyon izgalmas mindig, nekem. És akkor jobb szememet a Colosseumra vetettem, bal szememet pedig a házaspárra és így néztem azt, amikor hatalmas konfliktus robbant ki a zarándok atyák között, hogy a Szent Péter bazilikába menjünk-e előbb, vagy pedig a Colosseumba. Ez volt a nagy konfliktus. És azok, akik azt mondták, hogy mi zarándokúton vagyunk, azt mondták, hogy a Szent Péter bazilikába. Akik azt mondták, hogy mi római turisták vagyunk, azok a Colosseumba akartak menni, és ezek kibékíthetetlen ellentétbe kerültek egymással. Akkor is, ha papok voltak mindnyájan. És görög katolikus atyámfia a turistaság mellett döntött és összevitatkozott a latin atyámfiával. És akkor dühöngött, dühöngött, megmutatta az érzéseit. És erre a feleségének egy ösztönös reakciója a következő volt: „Ne idegesíts már bennünket! Nem elég nagy baj, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy hova menjünk?”. Ugye ez egy, ez egy ilyen tipikus gyomorra mért ütés, vagy egy kicsit lejjebb. (nevetés) Mert ugye utána, ugye ebben a pillanatban ez a pap barátom érdekesebb lett számomra, mint a Colosseum. (nevetés) Kezdtem vele erről a helyzetről beszélgetni és furcsa módon a következőt mondta, a furcsát idézőjelbe téve mondom, azt mondta, hogy „Jaj, Feri tudod mert úgy van ez nálunk, hogy ilyenkor amikor így bedurran az agyam, akkor napokig nem vagyok normális.” A kettő között szerintem van némi összefüggés. Tehát, amikor próbál dühöngeni szegény, akkor megkapja azt, hogy „Hát ne idegesíts már drágám azzal, hogy dühöngesz!”. Hát had dühöngjön! Dühöng, pattog, majd elmennek a Szent Péter bazilikába és az egy nagy élmény lesz. De így nem lesz nagy élmény. Be se megy. Na bement, csak dühösen…

Tehát ez a második, hogy hadd osszam meg veled az érzéseimet, az érzelmeimet, az indulataimat, a gondolataimat, de ne élj vele vissza. Minél inkább megosztom veled, annál inkább tartsd nagy becsben azt, hogy üvöltöztem a jelenlétedben. Az nagy ajándék.

A harmadik. A társad érzéseit és érzelmeit fogadd el tényként. Ha ezt meg tudod tenni, akkor a társad bízni fog benned. Ez nem egy prófétai kijelentés. Természettudományos tény. Hogyha én mondjuk éppen, éppen félek valamitől, és te azt mondod nekem, hogy „Jaj, ne csacsiskodjál, félsz attól a csótánytól, ami ott rohan el előtted? Mit félsz tőle, aranyos!” És kezedbe veszed és odatartod nekem. „Hát nem látod milyen aranyos? Most pont rád néz, aranyosan!(nevetés) Akkor máris rosszul vagyok. Az én rémálmaim a bogár invázióhoz kapcsolódnak. Ha van köztetek egy jó analitikus, az segíthetne rajtam. Máris fut rajtam végig a hideg. Tehát nekem ez a rémálmom, hogy megyek és egyszer csak… Olyan tudjátok, mint az Indiana Jonesban. Nem tudsz hova lépni, mindenképp bogárra lépsz. Ahh. Tehát amikor én rettegek a bogártól, te nekem ne akard racionálisan bebizonyítani, hogy nincs tőle mit félni, sőt meg is ehetném, mert fehérje táplálék. (nevetés) Hanem, ha képes vagy megsejteni azt, hogy én félek. Ugye igaz, hogy ez tükröződik az arcomon, de ez általában már egy minőségi kapcsolatnak a velejárója, hogy amikor halott sápadtan remegek, akkor ráeszmélsz arra, hogy én félek. És akkor nem azon a szinten találkozol velem, hogy racionális-e félni a bogártól vagy nem, és hogy hány centisnek kell lennie, hogy már ne féljél tőle. Vagy hogy a döglöttől félsz-e, mert akkor eltaposom neked. Hát az még undorítóbb! Hát ne taposd el! Akkor a belét is látom. Szóval, jaj hát a laktanyában voltak. Szerintem ott kaptam még egy nagy dózist. A laktanya. Mert van ilyen élményetek lányok? Jó, hát ez… Ezért nem féltek a csótánytól biztos. Hogy amikor a laktanyában fölkapcsoltuk a villanyt a körletben, akkor én úgy csináltam, hogy három másodpercig becsukva tartottam a szemem. Vártam a kattanást egy, kettő, három. Ennyi kellett, hogy a csótányok elvonuljanak, árnyékba és akkor már nem láttam őket, csak hallottam. Na szóval, nem sok teteje van annak, főleg hihetetlen komoly bizalomvesztéshez vezet az, hogyha amikor bennem van egy érzés, akkor te ezt nem tekinted ténynek. Hanem hülyeségnek, lehetetlenségnek, abszurditásnak, irrealitásnak vagy bármi másnak. Akármilyen érzés is van bennem az tény, mert hiszen bennem van. Lehet, hogy ez azért van, mert én egy bolond vagyok, de attól még ez bennem van. Ezért mondják azt, hogyha két ember között megakad a kommunikáció, akkor az egyik nagy lehetőség az az, hogy kezdjetek el az érzések mentén beszélgetni. Ezt most nagyon, nagyon praktikus tanácsként nyújtom át nektek. Nem is könnyű. Amikor már harminc perce vitatkoztok egymással racionálisan, akkor érdemes volna elkezdeni azt megkérdezni, vagy arról beszélni, hogy közben most mit érzünk. Hogy „Te, én azt érzem, hogy…” Ő meg azt mondja, hogy „Én meg azt érzem, hogy…”. És akkor ez legyen a kiindulópont. Hogy én most dühös vagyok, te meg félsz. Azt mondta egy francia pszichológus, igen-igen elgondolkodtam a szaván, hogy az emberek között talán a legtermészetesebb összekötő kapocs éppen az érzés lehetne. Mert a legegyetemesebb az, hogy te is félsz, meg én is. Hogy te is tudsz dühös lenni, meg én is. Hogy te is örülsz, meg én is. A gondolatok ehhez képest a zsákutcák ezreit hordozzák magukban, de az érzések sokkal kevésbé. Tehát beszélgetni az érzések mentén. Lehet közben racionálisan beszélgetni, de állandóan az érzések mentén mondani a mondatainkat. Reagálni az érzéseinkre, és azt ténynek tekinteni. Szerintem a megértettség érzése az, bár ez nem egy érzés, de mondjuk a megértettségnek az élménye nem abból szokott fakadni, hogy megértem, amit mondasz, hanem hogy az érzésekben tudunk egymással találkozni. Ez az élmény sokkal inkább az érzéshez kötődik, nem ahhoz, hogy egy gondolatban, egy kijelentésben egyetértünk-e egymással.

Egy másik nagyon izgalmas dolog, hogy a bizalmunk akkor is elmélyülhet, hogyha én segítlek téged abban, hogy te megértsd azt, hogy milyen érzések vannak benned, és miért. Nagyon sok beszélgetés azért fut zsákutcába, mert én arra törekszem, hogy én megértselek téged. S amikor te beszéltél két órát, akkor én azt mondom „Á, remek, most már tudom, mi van veled! Neked egy negatív anyakomplexusod van. Jaj de jó! Hát akkor már tudom, mi van veled!”. S te meg ott ülsz és neked ettől nem hogy jobb nem lett, inkább rosszabb, mert sikerült egy szürke pontot rád ragasztanom. Ugye. Tehát amikor beszélgetünk, akkor a bizalom elmélyülése az egyfelől az alapján történik, hogy az érzések mentén beszélgetünk, másfelől pedig, hogy én nem arra törekszem, hogy én megértselek téged, hanem inkább arra, hogy te megértsd magadat. Természetesen, ha én értlek téged, akkor talán könnyebben tudok neked segíteni abban, hogy te értsd magadat. Nyilván van összefüggés a kettő között. Ezért szokott az történni, főleg ilyen kezdő segítőknél, hogy amikor ők megértik, hogy mi van a klienssel, akkor azt gondolják, hogy a dolognak vége van. Közben még el se kezdték. Mert aki beszélt velük, az még semmit nem ért, csak két órán keresztül beszélt.

A következő. Elmondhatom neked a véleményem, a megfelelő formában, akkor is, ha ez fáj neked. Bizalmunk elmélyül akkor egymásban, hogyha elmondhatom a véleményemet, és el is merem mondani akkor, ha tudom, hogy ez neked fájni fog. Hogyha te meg fogsz bántódni, meg fogsz sértődni. Igen sok kapcsolat ott reked meg, hogy megismerjük egymást annyira, hogy tudjuk, hogyha én ezt elmondom neked, te meg fogsz bántódni. Rosszul fog neked esni. Meg fogsz sértődni rám. Haragudni fogsz rám, dühös leszel. Nem lesz kedved velem vacsorázni. Mondjuk. És ezért nem mondom el. És egyre szűkül a kör. Már ezt sem, meg ezt sem, meg ezt sem, meg ezt sem, meg ezt sem, meg ezt sem. Végül már nincs miről beszélgetni. És akkor „Milyen meleg van ma is ugye drágám.” „Ó igen. De jól esne egy jó zápor.” „Ó igen, egy kiadós zápor ebben a melegben.” Jaj nekem! Ugye ezért gyorsan szüljünk egy gyereket, és akkor „Huszonnyolc grammot evett, ugye drágám.” „Nem, volt az huszonkilenc is.” „Ó, ó.” Van beszéd téma. Mert arról, ami igazán érintene bennünket már régen nem beszélünk. Miközben pont arról kellene beszélni! És amikor én merem elmondani azt, hogy ezt gondolom rólad, vagy így látlak téged, vagy ez a véleményem, és utána kibírom azt, hogy te megbántódsz, megsértődsz, dühös leszel rám, kikéred magadnak és a többi, és utána erről tudunk egymással beszélgetni, akkor mélyül el a kapcsolatunk. Különben nem, a felszínen marad. Van egy nagyon kedves barátom, az évente egyszer legalább elmondta nekem, hogy „Idefigyelj Feri! Hát ismersz engem. Egy pukkancs vagyok, egy kibírhatatlan érzelemlény. Tehát, ha te nekem csak annyit mondasz, hogy talán, esetleg, ha ezt nem mindig így, pont így csinálnád, hanem egy picit, egy kicsit, kicsit esetleg öt év múlva másképp egy picit, akkor én nagyon dühös leszek rád. De kérlek ez ne tartson téged vissza. Kérlek, hogyha szeretsz engem, akkor bírd ki, hogy én ösztönösen tiltakozni fogok, lehülyézlek téged, ellenállok, azt mondom, hogy nincs igazad, tévedsz, mert utána be fogom látni majd, hogy tényleg így van. De nem tudlak biztosítani téged arról, hogy nem foglak lehülyézni, hogy nem foglak elküldeni akárhova. Mert elfoglak. Előre tudom, hogy el foglak. Kérlek, bírd ki értem.” Ez az, hogyha ezt vállaljuk egymással, meg egymásnak, akkor tud a kapcsolatunk a bizalomban elmélyülni.

Merjünk egymásnak olyat tenni, vagy mondani, amiről tudván tudjuk, hogy a másik meg fog bántódni. Na és aztán.

Egy pszichiáter, akitől nagyon sokat tanultam, ugye ez kívülről már-már kéjes mazochizmusnak tűnik, mondta nekem a kezét örömtől sugárzó arccal összedörzsölve, hogy „Tudjátok, amikor egy beszélgetésben föltámad az ellenállás, azt úgy szeretem.” Tehát amikor a másik elkezd ösztönösen tiltakozni, hogy „Azt már nem! Nem én csináltam! Nem én voltam, nem én vagyok a hibás!” Ő akkor kezd el élni. Na ez az, amikor valakiben már van rutin. Eljutottatok-e oda, hogy amikor konfrontálódtok egymással, s látszólag bizalomvesztés van, akkor úgy élitek ezt meg, hogy na, most történik valami! Há, há, most a jó kis komplexusába belementünk. Úúú, most fog majd ezután meggyógyulni. Persze hogyha a többit is jól csinálom. Na jó.

Ötös pont. Minden tőlem telhetőt meg akarok tenni érted, még ha ez áldozattal is jár. Vagyis ha te tapasztalod rajtam, hogy én igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni érted, ez a bizalom elmélyüléséhez fog vezetni. Igen ám, csakhogy elég egyetlen napot együtt lenni valakivel, vagy a pap barátaimmal elmenni Rómába néhány napig, hogy átéljem azt, hogy előbb utóbb a saját bőrömet kell a vásárra vinni.

Most Jópásztor vasárnapján játszottam ezzel a gondolattal, hogy a jó pásztor az, ugye Krisztusról van szó, aki nem a bárányok bőrét viszi a vásárra, hanem a sajátját. Ettől jó pásztor. A rossz pásztor az mindig a másik bőrét viszi a vásárra. A jó pásztor a sajátját. Lehetetlen, hogy előbb utóbb, akár egyetlen napon belül többször is, ne éleződjön ki úgy egy helyzet, hogy ahhoz, hogy te azt tapasztald meg, hogy én mindent megpróbálok megtenni érted, ahhoz nekem önmagamról le kell mondani. Áldozatot kell hoznom, nyüglődnöm kell valamiért. Ha a ma emberén azt látjuk, hogy utálja ezt a lépést megtenni, mindig odáig hoz csak áldozatot, ameddig az könnyű. Vagy ameddig megéri neki. Vagy ameddig látja, hogy megtérül. Ez lehetetlenné teszi a bizalmi kapcsolatot. Hát éppen azok a pillanatok, amikor látom, hogy te most értem nyüglődsz, ez mélyíti el a bizalmamat irántad. Hogy itt bírjátok ezt az irdatlan meleget, ez elmélyíti a bizalmamat irántatok. Mert nyüglődtök. Szegények. (nevetés)

Nem tudom, hogy ezt kell e ragozni. Lelki atyám azt mondta, ilyen egyszerűen fogalmazta meg, annyira szeretsz valakit, amennyi áldozatot hozol érte. Pont. Kész. Nem kell ezt ragozni. Annyira szereted őt, amennyi áldozatot hozol érte. Ha nem hozol érte, nem szereted, csak kamuzol, dumálsz, nevetséges vagy.

Hatos pont. Nem azért teszek érted valamit, adott esetben hozok áldozatot, mert várom a viszonzást. Itt megint nagy félreértések szoktak lenni. Ugye, jönnek párok, jegyespárok, házaspárok, és azt mondják „Hát természetesen a kapcsolat a kölcsönösségen alapul.” Ugye. Ez alatt mit értenek? Hogy megteszek neked annyit, amennyit te is visszaadsz nekem. Ha te teszel értem valamit, én is teszek érted valamit. Tehát mondjuk, ha te hajlandó vagy megmasszírozni a fejemet, ha fáj a fejem a nap után, akkor én is a tiédet. De ha te egyszer visszautasítasz, én is egyszer téged visszautasítlak. Há, há. Mert ez a kölcsönösség. Ugye, az egyenlőség alapján. Tehát, ha te hajlandó vagy nekem reggel a reggelit ágyba hozni, akkor én is. Ha nem, akkor mit képzelsz? Hát hülye vagyok én? (nevetés) A kölcsönösség az nem úgy értendő, hogy csak annyit, csak akkor és csak úgy vagyok hajlandó érted tenni, amennyit te lehetőleg az idők, nem a végén, hanem a leghamarabb te visszaadod nekem. Hát nem ez a kölcsönösség. Hanem, hogy én mindenféle viszonzás nélkül megteszek érted egy csomó mindent. És te is értem, mindenféle viszonzásra való várakozás nélkül megteszel értem egy csomó mindent. Ez kölcsönösség! Hát különben egy házassághoz nem két fél kell, meg a Jóisten, hanem egy jogász, egy pszichológus, egy orvos, egy tenyérjós, egy… Nem, nem. Egy ingatlanügynök, meg ilyenek. Ezek mind kellenének hozzá, de nem szükséges.

Jézus egyszerűen azt mondja, „Hát testvérem, hát ne azokat hívd meg vendégségbe, akik visszahívnak téged, hanem hívd meg azokat, akik sosem fognak téged vendégül látni!” Pont. Hallottam már embereket, nem egyet, nem kettőt, iszonyatosan kiakadni, mikor arról beszéltek, hogy gyűlöljük ezt a világot, mert itt csak akkor kapunk, ha valamit adunk. Hát egy ilyen világot én is utálnék. De én azért ezt a világot nem ilyennek látom. Lehet, hogy sok ilyen ember van benne. Szerintem lehetetlen úgy élni, hogy csak így mennek a dolgok. Adok, kapok.

Római út előtt, vasárnap délután jön egy asszony. Hoz egy hűtőtáskát. Azt mondja: „Szervusz Feri. Tudtam, hogy mész Rómába, hoztam neked hideg kólát,(nevetés) –nem tudom mért pont azt- meg sütöttem neked almás pitét. Fél napig volt a jégen, hogy bírja az egész úton. Tedd be a kocsiba a hűtőtáskát, nem is kell visszaadnod. A hűtőtáska mellé tettem neked egy római útikönyvet. De vigyázz ne hagyd itthon, mert van benne egy boríték. Azt meg költsd el. Nem a borítékot, hanem ami benne van. Szervusz Feri, most megyek a litániára.” Ö…. Tehát az biztos, hogy én neki almás pitét nem fogok sütni soha. (nevetés) Mert még kólát esetleg vennék, de hogy tőlem pitét kap, azt nézheti. Ez tehát egy igazi olyan gesztus, ami a viszonzás nélkül történik. Hát valami ilyen világban érdemes élni. Különben is úgy tűnik, hogy az élet logikája az az, hogy nem viszonzunk, hanem továbbadjuk. Nem viszonzok, továbbadok. Elviselhetetlen egy olyan szülő, aki a gyerekeitől vissza akar kapni mindent. Jaj, még belegondolni is rossz! Ugye hallottam már olyanokat jegyes oktatáson: „Szeretnénk három gyereket, mert akkor biztosítva lesz az öregkorunk.” (nevetés) Hm, Hm. Na abban én nem vagyok annyira biztos. Mert a gyerekek se hülyék. (nevetés) Mire fölnőnek a másik kontinensre e-mailezhetnek a szülők nyugodtan. Várhatják, hogy hazajöjjenek. Mert ugye elhangzanak ám azok a mondatok ilyenkor, hogy „Mi mindent tettem meg érted! Önzetlenül!” Persze. Persze.

Jó. Hetedik pont. Hajlandó vagyok kockázatot vállalni érted, értünk, ezért a kapcsolatért. Ugye a második fele, még ha pórul is fogok járni. Mert természetesen, ha kockázatot vállalok érted, vagy értünk, akkor rajta is veszthetek. Ha nem vállalok kockázatot, akkor a kapcsolatunk bizalmi része nem tud egy bizonyos ponton túljutni. Lesznek benne ugrások. Kell, hogy legyenek! Hát nem kell, de ha nem lesznek, felszínes marad. Néha ugrani kell.

Mondok egy történetet. Férfi, harmincvalahány éves úgy dönt, hogy fogalma sincs, hogy szereti-e a feleségét. Ez nem tudom mennyire döntés e, de a döntés az úgy megy tovább, hogy elköltözik otthonról. Nagyon szeretettel megpuszilja a feleségét. Azt mondja neki -Dóri, tényleg, tényleg szeretettel, csak nem tudom, szóval mindegy - megpuszilja a feleségét, és azt mondja: „Drágám. Fogalmam sincs, hogy ki vagyok, azt hogy te ki vagy még kevésbé tudom, hogy köztünk mi van azt pláne nem tudom, úgyhogy én most elmegyek. Azért majd jelenkezem.” Erre eljött hozzám a feleség, hogy most akkor mi van? És akkor erről beszélgettünk, hogy hát igen, most lehet azt mondani, hogy nem kockáztatok. Ha te így, én is úgy. Ha te elmentél én is lelépek. De mi van akkor, hogyha ez most egy olyan pillanat, amikor én kitartok melletted, mert te éppen abban a helyzetben vagy, hogy nem tudsz kitartani mellettem. Ezért tehát ebben a kapcsolatban kell lennie valakinek, aki kitart a másik mellett. Most éppen te nem vagy az. Tehát természetes, hogy én leszek az. Eltelt fél év. A férfi még mindig külön lakik. Elkezd azonban hazajárogatni. Fél év kellett ahhoz, hogy többé- kevésbé a feleségnek, aki –több gyerek is van persze, hát nem csak úgy, több gyerek, azért pénzt ad haza- kezdik azt mondani a barátai, a szülei és mindenki, hogy „Hagyd ott! Hagyd ott! Hát válj el! Hát őrült vagy? Hát mit képzel ez?” Mi körülbelül háromhavonta találkoztunk. Azt mondja erre a feleség, hogy „Te, hát most már mindenki, aki nekem fontos, a legjobb barátnőmet is beleértve, azt mondja, hogy most már azért azt kéne mondanom, hogy ebből aztán elég.” Akkor arról beszélgettünk, hogy a férje tart-e ott, hogyha te azt mondod neki, hogy ebből most már elég, akkor visszajöjjön. Erre azt mondja, azt már nem hinném. Akkor szerintem nem érdemes ezt mondani. Igen, helyeseltem. Eltelt újabb fél év. Nagyjából egészéből már senki nem állt emellett a feleség mellett, aki azt mondta volna, nem őrültség kitartani a férje mellett. Igen ám, csakhogy a férje egyre többet kezdett hazamenni. Kezdte a cuccait hazahordani. Persze ugye a feleség mégiscsak nőből van, ugye egyszer, egyszer azért reggeli hat órakor rátámadt a férjére, hogy „Most akkor hazaköltöztél, vagy mi van?” Akkor három, négy napig megint nem látta a férjét. (nevetés) Akkor eljött, akkor erről megint beszélgettünk, hogy érdemes-e reggeli hatkor reggeli helyett megkérdezni „Most akkor hazajöttél vagy nem?”. Hát akkor azt mondta, „azt hiszem még nem érdemes”. „Hát akkor meg minek kérdezed?” Szóval így eltelt másfél év. És a férj hazaköltözött, és ajándékból fölújította a lakást. Ezt adta cserébe a másfél év nyüglődésért. Ez számomra annak a bizonyítéka, hogy lehetséges, hogy egy komoly kapcsolatban legyen, mondjuk másfél év, amikor én egyoldalúan köteleződők el, és ebben kockázatot vállalok. Ez az asszony természetesen, reálisan, amikor beszélgettünk tudta azt mondani -nem én vagyok a kulcsfigura, világos, csak hát arról tudok beszélni, amikor együtt beszélgettünk, na- szóval, hogy akkor ő mindig tudta azt mondani, erről mindig beszélgettünk, „Mennyit bírsz?”. Én nem okoskodtam neki. Nem azt mondtam „Jó feleség bírja!”, meg ilyen marhaságokat. Hát miért, lehet attól jó feleség, hogy nem bírja. „Meddig bírod? Bírod-e? Mi segíthetne neked abban, hogy bírjad?” Erről beszélgettünk. És kibírta ezt a másfél évet, ez egy nagy kockáztatás volt. És ez nekik nagyon bejött. Nagyon. Miközben a világ körülöttük, szülők, barátok, kutyafüle mondta, hogy „Őrült vagy? Őrült vagy?” Azt hiszem, hogy ez a férfi egy életre szólóan úgy fog bízni a feleségében, hogy lehet, hogy mi azt csak távcsővel nézzük, ahogy ők egymásban bíznak, ezek után.

Ez, a kockáztatásról eszembe jutott még valami. A serdülők szokták egyébként döngetni ezt az ajtót. Megnézik azt, hogy a szülők hajlandók-e kockáztatni akkor, hogyha ők kibírhatatlan, elviselhetetlen, undorító módon viselkednek. Ezzel szoktak játszani. Tehát, hogy az apám meg az anyám az a bizalomra méltó valaki-e, akiben bíztam akkor, amikor fél éves voltam? Ezt a serdülők szeretik játszani. Ez egy ilyen életkori játék. Azt mondja nekem az egyik anyuci. Hát mikor a lányom eljutott oda, hogy fél év alatt egyetlen egyszer sem vitte le a szemetet, egyetlen egyszer sem mosogatott el, egyetlen egyszer sem pucolta meg a répát a leveshez, vagyis többé, kevésbé, mint egy here élt a családban (nevetés), akkor azt mondom neki. „Hát tudod lányom, arra gondoltam, hogy mint a –ezt most csak én hozzáteszem, mint ahogy a Római birodalomban a saturnália ünnepek során ugye szerepcsere volt, rabszolgák voltak az urak, s az urak voltak a rabszolgák- azt mondta az anyuci a lányának, csináljunk most egy olyan napot, hogy én pont úgy fogok viselkedni, ahogy te. És mondta, hogy jó, kezdjük azzal reggel, hogy nincs reggeli.” És akkor úgy nem csinálta meg, csak leírta, hogy mi az, amit nem fog megcsinálni a here lányáért. (nevetés) És erre a lánya, ugye tehát, hogy nem arról van szó, hogy ő nem tudja, hogy miről van szó, azt mondta „Te ezt nem teheted meg!” Ugye, hát napnál is világosabb, hogy megteheti. Ez a történet nem arról szól, hogy ő nem teheti meg. Hanem arról, hogyha én ezt egy fél évig megcsinálom veled, szeretsz-e utána is. Erről szól a történet. Azért túl hosszan ne heréskedjetek. Az nagyon fárasztó a másiknak. Tehát lehet egy, egy ilyen nem tudom mit, így próbálgatni ezt, csak ne maradjunk meg.

Azt hiszem, hogy így most ezt a hetes pontot elmondtam.

A következő alkalommal megpróbálom befejezni ezt, hogy mit kellene tennünk ahhoz, hogy a kapcsolatunk a bizalom terén elmélyüljön. Hozzatok kérdéseket, hogyha akartok, legközelebbre! (70:04)