A személyes hit fejlesztése 2. - Az életünk, hitünk személyessé tétele Carl Rogers gondolatai alapján 1.

A személyes hit fejlesztése folyt. Az életünk, hitünk személyessé tétele Carl Rogers gondolatai alapján.

Isten hozott benneteket!

Belekezdtünk abba, hogy ha szeretnénk egy elmélyült, személyes hitet, akkor nyilvánvalóan az volna jó, hogyha úgy egyáltalán az életünk lehetne elmélyült és személyes, mert akkor azon belül a hitünk is ilyenné válhatna. Ahogy elmondtam azt a néhány szempontot idáig, aztán most volt egy hetem arra, hogy egy picit vívódjak és töprengjek azon, hogy vajon ezt ti milyen füllel hallgattátok meg. Beszélgettem is egy-két emberrel ezzel kapcsolatosan, és fontos volt ez, azért, mert olyan benyomásaim vannak, hogy önmagában ez a tíz dolgot, - amit el szeretnék mondani -, ha elkezdenénk úgy csinálni, akkor az nagyon nagyban alakíthatna az életünkön, jó irányba, talán. Éppen ezért, most ezt nem akarom elkapkodni, és engedjétek meg nekem, hogy most egy picit újból elmondjam az első néhány pontot, és mindegyikhez szeretnék még egy-egy gondolatot fűzni. Azért, mert nem akarnék abba a hibába esni, hogy itt folyamatosan mondok valamit, és akkor az legyen a benyomásotok róla, hogy ez is egy kedd volt, és akkor majd jön megint egy következő ilyen. Tehát szeretném azt csinálni, amit újból és újból tapasztalok, hogy érdemes megállni egy kicsit, még ha most lehet, hogy valamit meg is értettem, mégis érdemes megállni, és ebben a felismerésben lenni egy kicsit. Úgyhogy most ezt nézzétek most el nekem, mert szeretnék a múlt heti felismeréseinkben egy kicsit lenni, mert lehet, hogy ez a lépés is fontos.

Az volt az első gondolat, ha emlékeztek rá, hogy a személyes és mély hit, az képes elfogadni az egészet. Egy történetet még ehhez, hadd mondjak el. Valakinek a nagyszerűségét, a zsenialitását szeretném ide hozni, ezzel kapcsolatosan. Egy kedves, fiatal házaspár az életében először Szentmisére ment. Ez történetesen egy olyan Szentmise volt, amelyen én is ott voltam. Nekem csak halvány rezdüléseim vannak azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen lehet az, ha valaki az életében először Szentmisén van. Aztán néztem az arcukat is, és az volt a benyomásom, hogy bizony, ez egy nagyon sajátos élmény lehet. Majd pedig persze nem bírtam ki, és rákérdeztem náluk, hogy na mondjátok már meg, hogy ezt hogyan éltétek meg. A következőt mondták erre, és hozzá kell tennem, hogy fantasztikusan okosak: „Hát, tudod, volt egy olyan része ennek a valaminek, amiről nem nagyon tudjuk, hogy micsoda, amivel úgy egészen jól tudtunk mit kezdeni. Ez volt a beszéd része. Az összes többivel nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Ez volt a Mise része. De ahogy mentünk hazafelé, ez a dolog annyira, egyrészt piszkált, bántott, irritált, dühösek is voltunk, féltünk is, és egy csomó minden följött bennünk, hogy így aztán az egész délelőttöt azzal töltöttük, hogy ezzel kapcsolatosan beszélgettünk, és az összes nálunk fellelhető könyvből, mindent elolvastunk, amit csak lehetett. Tulajdonképpen ez egy nagyon jó délelőtt lett, bár ezt a Szentmiséről már nem mondhatjuk el.” Ez egy nagyon nagy bölcsesség volt a részükről, és ebben tökéletesen megvalósították azt, amiről én próbáltam szólni, hogy mit jelent az, hogy az egészet elfogadni. Mert megtehették volna azt, hogy azt mondják, hogy ez a beszéd jó volt, de ott csak tíz perc a beszéd, itt meg egy óra tíz perc, hát hülye leszek majd misére járni, mert ez nekem nem éri meg. Ők pedig nem ezt csinálták, hanem azt mondták, hogy volt itt tíz perc, ami tetszett, és volt mondjuk negyvenöt perc, ami a legvegyesebb, legnegatívabb érzéseket és indulatokat váltotta ki belőlük. Onnan kezdve, hogy mi az, hogy Uram irgalmazz, mert ez nagyon nem tetszett nekik. Csupán azért, mert egészen más van a fejükben, mint a miénkben, hogy ha mi hívő emberek vagyunk. Ezt az egyetlen mondatot, milyen sokféleképpen lehet átélni! De hát ők át is élték. Az, hogy nekiálltak ezzel a negyvenöt perccel foglalkozni, én ezért nagyon tisztelem őket. Ezt akartam még példának elmondani, hogy mit jelent az, hogy az egészet elfogadni.

A másik ugye az, hogy milyen az ellentét elfogadni valaminek. A héten lelki napokat tartottam piaristáknak, és egy nagyon kedves piarista papnövendék a következőt mondta, hogy: „Feri atya, én utoljára akkor voltam itt, amikor Nicolaus Cusanusról beszéltél. (Hát az volt, vagy két éve. P.F.) Azóta nem jövök. De tudod, miért nem? Azért, mert komolyan vettelek téged. Mert egyszer azt mondtad, hogy amikor már eleget hallgattatok engem, akkor menjetek és hallgassátok meg az ellenkezőjét is! Na, én pedig pont ezt csináltam.” Nagyon érdekes volt ezt hallani, és kérdeztem tőle, hogy mennyi idő alatt lett elege belőlem. Na, most elmondom nektek, hogy azt mondta, hogy másfél év alatt! Ennyi neki elég volt belőlem. Szerintem ez egy ilyen korrekt idő! J Sőt, ezzel tudok azonosulni magam is. Azt mondta, hogy másfél év alatt megtanulta tőlem, amit meg lehetett, aztán pedig elment meghallgatni az ellentétét is, és ebből is nagyon sokat tanult. Na, ez megint egy olyan, amit nagyon köszönök, ennek a leendő papnak, mindent köszönök, amit ezzel kapcsolatban mondott vagy csinált.

Félek ám gyakran, azt tudjátok? Már sokszor mondták nekem, hogy te Feri, te tulajdonképpen semmi újat, semmi érdekeset nem mondasz már, ezt nem értjük, hogy ezt hogy csinálod, mert azért ehhez is kell zsenialitás, hogy beszélsz, beszélsz, és nincs benne semmi új. Ez pedig jól hangzik a számomra! Mert ha valaki mindig tud valami újat mondani, az iszonyatosan gyanús! Főleg ma, amikor nagy keletje van annak, hogy valami újat mondjunk. Úgyhogy most csupa, sokszor elismételt dolgot fogok nektek elmondani, hadd unatkozzatok.

Egy dolgot még, Kahlil Gibrannak A próféta című művéből. Egy nagyon rövidke részletet, hogy ő hogy fogalmazza azt meg, hogy mit jelent az, hogy valaminek az ellentétét is elfogadom.

„És Almitra szólt: beszélj nekünk a szeretetről! És ő fölemelte a fejét, és a népre tekintett, és nagy csendesség borult reájuk. Ő pedig messze csengő hangon szólott: Ha hív a szeretet, akkor kövessétek őt, bár útjai kemények és meredekek, és ha betakar szárnyaival, engedelmeskedjetek neki! Bár a kard, amely szárnyai közt rejtőzik, sebet üt rajtatok. És, ha szól hozzátok, higgyetek neki, bár hangja talán összetöri álmaitokat, miként az északi szél elpusztítja a kerteket. Mert miként a szeretet megkoronáz, úgy keresztre is feszít benneteket. Miként ő a ti növekedéstek miatt vagyon, úgy meg is fog nyesni benneteket. Miként felemelkedik a magasságotokig, hogy megsimogassa leggyengébb ágaitokat, amelyek a napsütésben remegnek, úgy le fog hatolni gyökereitekig, és megrázza azokat földjük biztonságában. Mint a búzakévét, összegyűjt magának, de kicsépel, hogy mezítelenek legyetek, megtisztít, hogy megszabadítson a pelyvától, addig őröl, amíg fehérek nem lesztek, megdagaszt, amíg formálhatókká váltok, és akkor átad benneteket szent tüzének. Hogy szentelt kenyér váljék belőletek, Isten szentséges ünnepére. … (és a végső néhány sor) Mindezeket megcselekszi majd a szeretet veletek, azért, hogy megismerjétek szívetek rejtelmeit, és hogy e megismerésben, az élet szívének részeivé legyetek. De, ha félelmeitek közepette, csak a szeretet békéjét és gyönyörét keresnétek, akkor jobb lenne, ha mezítelenségeteket eltakarva, elhagynátok a szeretet cséplő csűrét. És elmennétek az évszak nélküli világba, ahol kacagni fogtok, de nem minden kacagástokkal, és ahol sírni fogtok, de nem hullatjátok majd el minden könnyeteket.”

De szép volt! Nehogy aztán azt mondjátok, hogy ezek olyan, mint a vimexek!

A harmadik szempont az volt, hogy a saját, egyébként helyes értékeim, szempontjaim, érdekeim ellenében is tudok dönteni, azok ellenére tudok dönteni. Valakinél jártam, aki az Egyesült Államokbeli élményét a következőképpen foglalta össze: „Kaptam egy marha jó állásajánlatot, de majd hülye lennék ott élni!” Akkor pedig néztem rá, így nyitott szemekkel, hogy ez hogy is van, és erre a következő, egyetlen egy mondatot mondta: „Tudod, elég fárasztó, amikor azt látod, hogy mindenki talicskán tolja maga előtt a képét!” Így, erről ennyit! J Pedig Teller Ede ajánlott neki egy állást, rengeteg pénzért, néhány évvel ezelőtt. Mégis azt mondta, hogy nincs az a pénz!

Ugye, itt a jogok! Hogy mi mindenhez van jogunk! Van a családterápiának egy nagy atya-mestere, Böszörményi Nagy Iván, aki azt mondja, hogy egy családban roppant fontos az, hogy elismerjük azt, hogy kinek mihez van jogosultága. De természetesen, ez nem lehet a végső pont. Nagyon fontos egy családban, hogy mindenki a másiknak, fölismerje és elismerje minden jogosultságát. A jog, ebből a szempontból, nagyon fontos. De utána érdemes ezt az egészet elengedni, mert ez szinte csak az első lépés! Ez olyan, mint amikor köszönünk egymásnak, és azt mondjuk, hogy látom, te is ember vagy, olyan, mint én, és neked is vannak bizonyos szükségleteid, meg szeretnél ezt meg azt. Ha pedig most kapcsolatban vagyunk, akkor ez valamiféle felelősséget jelent mindkettőnknek. Ez körülbelül ennyi! Most, ha valaki megmarad ezen a szinten, ez nagyjából olyan, mintha mindig új meg új szerelemre vágyódna, persze más valakivel. Hát ennél azért lehet egy lépést tovább menni! Ugye ez olyan, ami nekem folyamatosan úgy köszön vissza, ahogy beszélgetek veletek, hogy amikor hihetetlenül nagy indulatokkal beszél a nő arról, hogy a férje egy kibírhatatlan alak, mert állandóan meg akarja szabni, hogy milyen színű legyen a haja. Hát ilyen férfihez ment hozzá, hogy ne legyen vörös, csak barna! Meg mekkora legyen a körme, meg milyen színű! Ez az egész pedig azt hiszem, hogy valami olyasmiről szól, hogy ismerd el, hogy lehet olyan a hajam, amilyennek szeretném, hogy nekem tulajdonképpen van egy elemi jogom ahhoz, hogy ilyen lehessen a hajam. Utána pedig egy nagyon érdekeset mondott valaki, egy ilyen tíz éves móka után, hogy lehet-e vörös, meg szőke, meg ilyenek, és erre azt mondta, hogy a férje eljutott oda, hogy egyszer beállított és azt mondta neki, hogy: „Most már tíz évet lehúztak egy más mellett, már itt van vagy nyolc gyerek, tudod mit, most már lehet nyugodtan rövid a hajad, vagy szőke, most már mindegy.” Erre pedig ez a hölgy, folytatván ezt a beszélgetést, azt mondta a férfinek: „Attól a pillanattól kezdve, hogy azt mondtad, hogy lehet, ez már nem is érdekes! A fene egye meg! Elvettél tőlem, egy csoda izgalmas dolgot, hogy állandóan szórakozhattunk egymással, mert tudtam, hogy te mit szeretsz, és mit utálsz, és ez kitöltötte a napjainkat! Erre, most te mondod, hogy lehet akármilyen! Akkor most vége az egésznek, ezen túl mivel is fogunk foglalkozni! Az a nyolc gyerek nem tölti ki asz összes időt, eddig legalább tudtuk, hogy hányadán állunk egymással!” Egy csomó ilyen játékot el lehet játszani. A férfi azt hiszem, az meg állandóan el akar menni a kocsmába biliárdozni meg dartsozni akar a haverokkal, nem? Az meg valami ilyesmi. Ezzel meg olyan 30 vagy 40 évet el lehet játszani! Úgy értem, hogy azzal, hogy na ha elmész és itt hagysz, akkor nem szeretsz, már megint a haverok, és nem én, és a többi.

A nyáron elmentem sokadszorra, egy családterápiás kurzusra, tanulni. Leültünk, folytak a szokásos köszöntések, meg ilyesmi, hogy ami itt elhangzik, az ne menjen ki ebből a teremből, ebből a körből, és a többi. A következő meglepő instrukciókat adta az Írországból érkezett családterapeuta pár. Azt mondták, hogy tulajdonképpen ennek egyetlen célja van, hogy itt elvagytok, és csináljátok, ami jólesik. Tudjátok, idejöttünk egy hétre, és az van a fejemben, hogy reggel 9-kor kezdünk, és este 10-ig, egy kis ebédszünetes megszakítással tanulunk. Erre azt hallom, hogy az a cél, hogy itt ellegyünk, ücsörögjünk… Ücsörgünk? Mondja a terapeuta. Dehogy kell ücsörögni, ha van kedvetek álljatok fel, és mászkáljatok, hát nem kell itt ücsörögni, mindenki tegyen úgy, hogy jól érezze magát. Akkor pedig megyek a férfihez jelentkezni, hogy terapeuta bácsi, most hogy ha este 9-kor befejezzük, akkor mondjuk szabad nekem eset elmenni moziba? Néz rám, mint egy hülyére, hogy hát oda mehetek, ahova akarok! Hát tulajdonképpen ide sem volt kötelező eljönni. Óriási élmény volt ez, hogy kaptam engedélyt arra, hogy felállhatok! Primitív dolog ez, de életemben először tapasztaltam azt meg, hogy leülünk egy körbe, ahol valami nagyon komoly dolgot fogunk csinálni az emberiség javára, és akkor valaki azzal kezdi, hogy elfogadja, hogy szabadon mozoghassunk. Egyetlen egy valaki volt, aki felállt néha, ezt megint csak úgy hozzátéve, mert, ha valamit lehet, akkor már nem is olyan izgalmas. Egyszer csak, ahogy megkaptuk ezekre az engedélyeket, és elismerték a jogosultságunkat erre, akkor meg minek pattogjak fel állandóan, hiszen azért jöttem el ide, mert van ennek értelme. Tehát, amikor mennek ezek a küzdelmek a világgal, az élettel, meg mindennel, hogy nekem jogaim vannak, és addig nem szeretlek, amíg az összes jogomat nem adod meg, akkor érdemes nagyon gyorsan ezt az elejét lerendezni. Tehát mindenhez jogod van, csináld csak, tessék! Utána pedig akkor lehet szeretni egymást!

Akkor most olvasok néhány sort a házasságról. Nekem milyen könnyű helyzetem van, ugye!

„És ekkor ismét Almitra szólott. Beszélj nekünk a házasságról, mester! És ő válaszolt mondván: Egymásnak születtetek, és együtt lesztek örökkön örökké. Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér árnya szétszórja napjaitokat. Sőt, együtt lesztek Isten hallgatag emlékezetében is. De tartsatok szüneteket az együttlétekben, és hagyjátok az ég szeleit táncolni tiközöttetek. Szeressétek egymást, de ne csináljatok a szeretetből köteléket. Hadd legyen inkább mozgó tenger, lelketek partjai között. Töltsétek meg egymás kelyhét, de ne igyatok egy kehelyből. Adjatok egymásnak a kenyérből, de ne egyetek ugyanabból a cipóból. Daloljatok és táncoljatok együtt, de legyetek mégis egyedül. Miként a lant húrjai is egyedül vannak, bár egy muzsikára rezdülnek. Adjátok oda szíveteket, de ne egymás őrizetébe, mert egyedül az élet keze tarthatja a ti szíveteket. És álljatok együtt, de ne túlságosan közel egymáshoz, mert a templom oszlopai is külön állnak, és a tölgyfa meg a ciprus nem nő egymás árnyékában.” Adjuk meg egymásnak ezeket a jogosítványokat! Ugye most nem kívánom nektek, hogy  álljatok messze egymástól, mint a ciprus, meg a többi.

Volt egy klasszikus családterápiás ötlet, még a 60-as években, aztán rájöttek, hogy ez egy kicsit manipulatív, és többé-kevésbé letettek róla, de azért nagy tanulságokkal járt. Mondjuk a segítő a következőt látja: Van itt egy fiatalember, akinek van egy felesége, de ennél van egy sokkal fontosabb kapcsolata, él az édesanyja is, és az édesanyjához sokkal jobban ragaszkodik, mint a feleségéhez. Eljönnek, hogy ezzel a valamivel kezdjenek valamit. Akkor nem egyszer megcsinálták ezt, és nagyon sokszor működött is, amikor azt mondja a terapeuta vagy a segítő az édesanyának, meg a fiának: „Na most egy hét múlva jöjjenek vissza, ha akarnak, és addig egyetlen dolgot kérek maguktól. Megteszik-e? Mert ez nagyon sokat fog segíteni.” – „Persze megtesszük, hát azért jöttünk.” – „Akkor azt kellene csinálni, hogy egy hétig folyamatosan legyenek egymással! Tehát ne is legyen, még egy picit sem a feleségével, csak az anyjával! Költözzön egy kicsit oda most egy hétre, és legyenek nagyon együtt.” Ezt nem egyszer, és nem kétszer megcsinálták, és ugye a tapasztalat valami olyasmi, hogy egy hét múlva visszajönnek, és azt mondják, hogy nem lehetne-e, hogy egy kicsit hazaköltözzön a házastársához? Mert annyira nyűgös volt így ez az egy hét, így együtt! Ezt én nem merném megcsinálni senkivel. De ezt a tapasztalatot átadom nektek. Egyszer érdemes lenne egy ilyet kipróbálni! Ha valamitől függő helyzetben vagy, akkor fűzd szorosabbra a kötelékeket! Annyira, hogy az már elviselhetetlen legyen! Akkor majd meglátod, hogy mennyire jól leszel utána. J

A következő. Igent mondani olyasmire is, amiben nem győztek meg, amibe nem láttam bele, és amit nem értettem meg, vagy amivel nem értek egyet. Ez a mondat nagyon félreérthető, mert hozzá kellene tenni azt, hogy igent mondani valakinek, akinek a gondolatára, véleményére, elképzelésére, akármilyére igazából nem eszméltem úgy rá, hogy az helyes, vagy azt úgy kellene csinálni. Tehát itt az emberre mondok igent! Ide azt lehetne mondani, hogy látszólag ez azt jelenti, mintha elszakadnék a saját tapasztalatomtól. Mert, hogy nekem van egy véleményem, van egy gondolatom, de ezt hagyom, és akkor csinálom azt, amire te kértél meg engem. Valójában azonban, amikor én igent mondok neked, akkor nyitottá válok arra, hogy valamit itt átéljek. Éppen a tapasztalatra válok nyitottá! Hogyha én igent mondok egy olyan dologra, amiről azt gondolom, hogy szerintem nincs így, vagy nem jó, vagy helytelen, de neked igent mondok, mert ez a kapcsolatunkból fakad. Itt most nem arról a dologról van szó, ha valaki azt mondja neked, hogy ugorj a kútba, akkor te beugrasz-e. Hanem arról van szó, amikor a berögözött véleményünkkel szemben kellene valami mást, valami jót csinálni. Ilyesmire gondolok itt. Éppen hogy a tapasztalásra leszek ekkor nyitott! Múltkor a következő gondolatsor fogalmazódott meg bennem erről. Az életben úgy kezdjük, hogy vannak hipotéziseink, hogy talán ez a helyes, vagy így kellene lennie, utána a hipotézisekből tézisek lesznek, hát ez már kevésbé jó. Ha a hipotézisből tézis lesz, akkor azzal sok bajt lehet okozni. De nem szoktunk itt megállni, hanem akkor jön a harmadik fázis, a csak azért is! Tehát valahogy így vagyunk: hipotézis – tézis - csak azért is! Amikor eljutsz valamiben a csak azért is pontra, akkor ott érdemes egy másik embernek igent mondani, és nyitottá válni valamilyen tapasztalatra. Például, hogy képzeljétek el, hogy a citromfagyi is ehető, nem csak a csoki! Ilyen megrendítő tapasztalataink lehetnek!

Az ötös pont az volt, és ez az utolsó, már az ismétlésből, hogy a legnagyobbnak tartott értéket is képes vagyok elengedni, hogy egy másik embert átölelhessek. Na, itt most egy olyan történetet mondok el, hogy magam is megbánom.

Nyáron meghívtak vidékre, hogy eskessek egy ifjú párt, és utána vegyek részt a lagziban. Az esküvő lement, na és akkor jött a lagzi! A lagziban jól éreztük magunkat, és ebben a nyitott élményben, ahogy ott lagzizunk, odajön hozzám valaki, egy olyan ötven éves valaki, és így meglapogatja a hátamat, és azt mondja: „Haha, atya, jó volt ez az esküvő, jaj, hát ez a házasság, egy milyen marha jó dolog!” – mondja nekem. De elég komolyan beszélt! Nagyon közlékeny is volt. Erre a következő gondolat hagyja el az ajkait: „Te, tudod, én például a feleségemmel 20 éve házasok vagyunk, de mi olyan jól megvagyunk egymással, mindenkinek ilyet kívánok! Te, tudod, néha – így cinkosan rám néz – hazamegyek a feleségemhez és azt mondom neki: Te olyan mindenféle érzés van bennem te, két dolgot tudnék csinálni, vagy lopni vagy toszni! Erre a feleségem azt mondja nekem: Te, akkor legyen az utóbbi! Hej, pajtikám, tudod milyen jól megvagyunk az asszonnyal!”  Én úgy ülök, és ugye én voltam az eskető pap, tudniillik. Arra gondoltam, hogy rég hallottam ilyen szép megfogalmazását a házasságnak! J Ez egy ízig-vérig párkapcsolat, ezt akár ki lehetne írni ilyen ajtófélfákra vagy ilyesmikre, ugye az egyik ajtófélfára azt, hogy G+B+M 1995, a másikra meg, hogy hm… J Amikor meghallottam ezt a mondatot, akkor egyrészt tettem egy fogadalmat, hogy ezt senkinek az esküvőjén nem mondom el példának. De aztán rögtön arra gondoltam, hogy egy ilyen bensőséges közegben, így néhány embernek, ahol a botránkozás veszélye még csak nem is leselkedik ránk, ott azért mégiscsak megosztom ezt. Na, azért akartam ezt elmondani, mert itt fel tudnék sorolni néhány dolgot, hogy a mi elveinkkel milyen ellentétes egy ilyen, hát hogy is mondjam, egy ilyen nem túl fésült mondat. Közben pedig, amíg vannak ilyen emberek, addig van élet a földön, a többi csak ilyen lézengő, zombi-lét. Hálát adtam Istennek, hogy ezt a mondatot én hallhattam, mert hát ez egy kifejezett megtiszteltetés. Mondtak már nektek ilyen szépet?

A legmagasztosabbnak tűnő értéket is tehát, nyugodtan engedjük el, hogy átölelhess valakit! Hát ezzel az embertől – hát azért azt nem mondom, hogy együtt élnék vele szívesen -, de azért még egy-két dolgot úgy megtanulnék tőle szívesen.

A következő a hatos pont. Érdemes volna a lehető legtágabb körben gondolkozni és cselekedni. Tágítani mindig azt a kört, ahol vannak hipotéziseink, téziseink, meg csak azért is dolgaink. Hasonlatkánt, ahogy eszembe jutott ez a családterápiás hét, megint ebből mondanék valamit. Megdöbbenve hallom! Tudjátok, miből alakult ki a családterápia? Abból alakult ki, hogy az Egyesült Államokban nagyon sok férfi volt, akinek potenciazavarai voltak. Ezek pedig elkezdtek elmenni a pszichológushoz, a pszichiáterhez, vagy ahhoz, akiről azt gondolták, hogy az majd segít nekik. Megpróbáltak segíteni ezeknek a férfiaknak, és egyszer csak rájöttek arra, azok, akik megpróbáltak segíteni, hogy hiába foglalkoznak az egy szem fickóval, a probléma nem is benne van, hanem közte meg a felesége között van nagyon sok esetben a gond.  A kapcsolatban van a gond, amit persze ők csinálnak, és amíg a feleséggel sem tudunk szót ejteni, addig ez a dolog a férfinél nem oldódik meg. Nyilván ez nem minden esetre érvényes, de sokra igen. Tehát, hogy nem szűkíthetjük le a kört a pasira, hanem el kell hívni a feleségét is! Mert ez a dolog, úgy általában a kettejük kapcsolatában szokott előjönni. Akkor pedig elkezdték hívni a feleséget is. Ebből pedig szép lassan kialakult a családterápiának, a házasságterápia része. Ekkor pedig a következőre jöttek rá: lehetséges, hogy ennek a problémának nem része a gyerek, de a megoldásnak viszont igenis része! Ez pedig egy zseniális észrevétel volt. Lehet, hogy a problémának nem része a gyerek, de a megoldásnak igen! Tehát nagyon szívesen szűkítjük le a dolgainkat úgy, hogy a problémát minél egyszerűbbre tudjuk gyömöszölni, amíg az mér teljesen elveszíti a realitását, és már ilyen bűnbak kereséssé válik. Ha ezeket a köröket, mindig egyre tágabbra szabom, az egy jó lehetőség! Carl Rogers mondta a következőt – aki nagy atyamestere a másik ember tiszteletének -, hogy a 60 éves terápiás tapasztalatából a következőt szűrte le: „Valami minél inkább személyesebb, annál általánosabb!” De érdekes ez! Azt mondta, hogy megírt néhány felháborító cikket, olyanokat, amelyekről azt gondoltam, hogy olyan érzéseimet fejeztem bennük ki, amik talán csak bennem vannak, és arra gondoltam, hogy hát ezt nagyon kevesen fogják csak megérteni. De mégis ezekre a cikkeimre kaptam a legtöbb levelet. Amelyekben az állt, hogy ezt bizony mi is szoktuk érezni. A legszemélyesebb dolgaink tudnak a leginkább közös dolgaink lenni! Jaj, ez a közös dolgaink, Istenem micsoda kifejezés… A legszemélyesebb dolgaink azok, amelyek a leginkább összekötnek a legtávolabb élő emberrel is!

A hetes pont. Most, hogy ha ezeket gyakoroltam, akkor vagy kialakul ezzel kapcsolatban egy szemléletmódom, vagy pedig meg is fordíthatom, és mondok nektek egy szemléletmódra vonatkozó néhány állítást, és akkor ebből kiindulva is lehet ugyanazt gyakorolni, amit az eddigi pontokban elmondtam.

Az első gondolat az, hogy amim van, az adatott. Bármi, amim van, amit elértem, amit megcsináltam, amit megkaptam, amit megvettem, az nem egyszerűen csak van, hanem adatott. Ezzel egy személyes viszonyba helyeztem mindazt, ami az életemmel kapcsolatos. Ez pedig nem kamu! A Szentírás ezt úgy fejezi ki, hogy hát mid van, amit nem kaptál? Ebből a szempontból ráeszméltem valamire, bár sehol sem olvastam. Tulajdonképpen, az, amikor én kimondom azt, hogy nekem van egy könyvem, akkor ez a mondat, hogy van egy könyvem, ez az állítás, tulajdonképpen egy filozófiai elvonatkoztatás. Ha igazából ki akarom fejezni azt, hogy milyen viszonyom van ezzel a könyvvel, akkor azt kellene mondanom rá, hogy ez adatott nekem. Ha én bármire is azt mondom az életemben, hogy ez egyszerűen csak van, akkor tulajdonképpen meghamisítottam az igazságot. Hadd sarkítsam ki! Elvonatkozattam valakitől, vagy valamitől a könyvet, téged, bárkit vagy bármit. Ilyen dolog tulajdonképpen nincs is, hogy valami egyszerűen csak van. Amíg én ember vagyok és személy, addig mindennel valamilyen viszonyba vagyok, és az adatik, és nem egyszerűen csak van. A házastársam nem egyszerűen csak van, hanem adatott! Jaj, ez milyen más, nem? J Egészen más azért az a kapcsolat, amikor valakire ránézek, és azt mondom, hogy ő adatott nekem, mintha csak annyit mondanék, hogy egyszerűen itt van. Mert hát, ha van, akkor menjen el, vagy ha ma van, akkor holnap nem lesz, és a többi. Az ember számára semmi sem csak úgy van, hanem adatik!

Beszélgettem már nem egy, és nem két, olyan emberrel, akik vagy öngyilkossági kísérlet után tértek magukhoz, vagy olyanokkal, akik nagyon súlyos halálos betegségből gyógyultak meg. Ami pedig az ő legszemélyesebb élményük, az számomra, aki hallgatom őket, egyszerre nagyon személyes és egyszerre nagyon általános is. Mert szinte mindig kifejezik azt, ezért szinte közhelyszerű is, hogy mondjuk egy nagyon súlyos betegségből kilábalva olyan élményük támadt az életünkről, hogy új életet kaptunk, újjászülettünk. Adatott nekünk egy új élet, vagy egy új lehetőség! Eltöprengek néha azon, hogy miért kell átmenni egy halálos kóron ahhoz, hogy ráébredjek arra, hogy az az élet, ami most bennem van, az is adatott, nem csak az, ami a gyógyulás után van, vagy nem csak az, ami egy öngyilkossági kísérlet után van. Hanem ez, itt és most, ez is adatott! Mennyire más dolog ez, mintha azt mondanám, hogy jaj, élek, hát ez van, aztán mit csináljak vele?

Az utolsó felolvasás.

„És egy asszony, aki gyermeket tartott a kebelén, szólott: Beszélj nekünk a gyerekekről! És ő mondá: a ti gyermekeitek, nem a ti gyermekeitek! Ők az önmaga után vágyódó élet fiai, és leányai. Általatok jönnek létre, de nem ti tőletek. És bár veletek vannak, nem a tiétek. Szeretetet adhattok nekik, de nem a gondolataitokat, mivel hogy vannak saját gondolataik. Istápolhatjátok a testüket, de a lelküket nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakozik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem. Igyekezhettek, hogy olyanok legyetek, mint ők, de ne akarjátok őket olyanokká tenni, amilyenek ti vagytok. Mert az élet nem halad visszafelé, és nem marad a tegnapnál. Ti íjak vagytok, amelyekből gyermekek születnek, mint élő nyílvesszők pattannak ki. Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és meghajlít benneteket hatalmával, hogy nyilai gyorsan és messze szálljanak. Szolgálja a ti hajlásotok az íjász kezében a boldogságot. Mert miként szereti az elrepülő nyilat, úgy szereti ő az íjat is, amely helyben marad.” A gyerekek adatnak. Nem csak úgy vannak.

A következő, a nyolcas pont.  Amim van, ugye az már nem csak van, hanem az adatott nekem, tehát akkor ez nekem nem jár, hanem ajándék. Amim van, meg ami vagyok, az nekem nem járt, és nem jár, hanem ajándék valakitől, beleértve magamat is. Magamat is meg tudom ajándékozni. Ezzel kapcsolatban az a szentírási rész gyújtott fényt az agyamban, amikor a csodálatos kenyérszaporításra várakoznak, és akkor azt mondja a szent író, hogy azért követték nagyon sokan Jézus Krisztust, mert mindenféle betegséget meggyógyított, minden bajt orvosolt, és amerre ment, ott sok jót tett. Ezért aztán rengetegen követték őt. Ezután adja, több mint ötezer férfinek, meg a hozzátartozóknak a kenyeret, meg a halat. Akkor pedig egyszer csak elkezdtem töprengeni azon, hogy mi lenne akkor, ha ez a történet, úgy fejeződne be, hogy miután az emberek jóllaktak, követséget küldtek Jézushoz. A következőt mondván: „Mester, te ezeknek és ezeknek sok jót tettél, gyógyítottál, ételt adtál, holtakat támasztottál föl. Na, ha az nekik járt, akkor nekünk is! Ha az ő rokonaiknak is járt, akkor a mi rokonainknak is járt! Ha az ő gyerekeiknek, akkor a mi gyerekeinknek is! Úgyhogy Mester, mi beosztottunk Téged. Úgy számoljuk, hogy te nagy Mester vagy, és élsz 100 évet, úgyhogy pont lesz időd, hogy bejárd Galileát és Júdeát, és elmenj minden városba, és a kötelességedet teljesítsed.” Hát ez a történet természetesen nem így végződik. Viszont a ma ember szívesen fejezné be így ezt a történetet. Amim van, az adatik, ha pedig adatik, az nekem nem jár, hanem ajándék. Még akkor is, ha felismertem azt, vagy ki mertem mondani azt, hogy nekem vannak bizonyos jogosultságaim.

Ezt elmondtam a piaristáknál. Odajött hozzám egy piarista tanár, és azt mondta nekem, hogy: „Hú Feri, hát ilyeneket, hát figyelj már, ez még nekem is rosszul hangzott. Hát mégis azért mi elértünk dolgokat az életben, hát meg a másik ember is, hát azt ő csinálta, hát azért ezt így nem könnyű ám lenyelni.” Nem mondta senki, hogy könnyű lenyelni! Szóval, ez megint úgy tűnik nekem, hogy lehet úgy élni, hogy ezt én csináltam, csak persze nem érdemes. Tehát lehet az, hogy verem a mellemet, úgy, hogy már hátul jön ki a kezem, és ugye az arcomat is vihetem talicskával magam előtt, és mondhatom, hogy bocsánat, kérem, én az arcommal vagyok! Ebben ugye az az elgondolkoztató, hogy ami olyan nagyon igaznak tűnik, olyan nagyon-nagyon, úgy meg nem lehet élni. Hát nem furcsa ez? Tehát, ha valami ilyesmire rájövök, hogy abban nekem aztán iszonyatosan igazam van, de közben mindenki megutált. Már három éve nem csörgött rám a telefon, de nekem mindenben igazam van! A többiek meg mind szemetek, mert nem ismerték fel, hogy nekem mennyire igazam van.

Most egy jó bencés atya jutott eszembe, akitől nagyon sokat tanultam. Ez a bencés atya engem biblikumra tanított, és azt mondta, hogy egy igazi, bölcs bencés, kimérten jár, megfontoltan éli az életét, és majdnem leesett a dobogóról közben. Erre aztán elnevette magát, és azt mondta, hogy ő tulajdonképpen ezért nem jó bencés atya. Őt szerettük a legjobban! J Ő nem volt egy jó bencés atya, nem járt kimérten, nem tűnt állandóan megfontoltnak, de mégis nagyon emberi volt. Ezért nagyon jó volt őt hallgatni.

 Nemrég, hallgatva a rádiót, egy olyan borzasztó dolgot hallottam, hogy én napokig nem tértem tőle magamhoz. A következő kijelentés hangzott el, amikor valaki azt mondta: „Bennünket nagyon súlyosan megbántottak. Mi olyanok vagyunk, akikkel szemben rengeteg bűnt követtek el. Ezért, nekünk jogunk van ahhoz, hogy tőlünk bocsánatot kérjenek! (Ez, idáig teljesen rendjén van, ezután jött csak a java. P.F.) Ezután pedig nekünk ahhoz is jogunk van, hogy ne bocsássunk meg!” Hú! Tudjátok, na ezt az embert olyan szívesen összeengedném azzal az ötven éves férjjel, hogy egy kicsit úgy hasson rá, úgy egy kicsit már veregesse már meg a vállát, hogy havercsávó, hát ébredjél már fel! Tudjátok, úgy egy-két napig úgy mentem az utcán, hogy van-e még ilyen ember? Mert, hogy egy ilyen ember van, az biztos, de van-e még ilyen, mert akkor ez a föld nem annyira biztonságos hely! Nagyképűsködöm, hogy a világ szép és jó, meg ha az Isten teremtette, akkor mit aggodalmaskodunk, de hát azért ez egy kicsit azért félelmetes. Egy ilyen mondat, amikor valakiben az igazság képzetét kelti, hogy jogom van nem megbocsátani, hát ez tükre és tünete annak, amitől olyan betegek vagyunk sok esetben.

A kilences pont. Amim van, és ami vagyok, az tehát nem magától értetődő, nem természetes, hanem rendkívüli és egyedi. Egy ifjú házaspár házasságkötésük után kihasználták a kínálkozó alkalmat, és elmentek egy évre külföldre dolgozni. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy úgy írtak nekem levelet, hogy nem várták, hogy válaszoljak nekik. Ezt helyesen tették, mert semmiképpen sem válaszoltam volna. A következőt írták nekem egy év tapasztalatai után: „Hát, lement ez az egy év. Tudod Feri, körbenézünk itt nyugaton, és akkor azt látjuk, hogy itt egy átlagembernek legalább két kocsija van. Ebből az egyik minimum egy BMW, Mercedes, vagy Audi. (El tudjátok gondolni, hogy melyik országról van szó? Jó! J P.F.) Aztán nézzük, hogy mindenkinek nagy, családi háza van, aztán, ahogy dolgozunk velük, halljuk ám azt is, hogy ötször-hatszor többet keresnek, mint mi. Hát aztán, ahogy elmennek nyaralni, akkor nem a Balcsira mennek, meg nem két napot állnak az autópályán, hogy leérjenek az Adriára, hanem például a Brazil tengerpartra mennek. De azt látjuk ezzel együtt, hogy ez nekünk eszméletlenül nem természetes, nagyon nem magától értetődő. Nekik meg igen! Ahogy pedig nézzük őket, hogy ez nekik mind nagyon magától értetődő, rájöttünk valamire. Arra jöttünk rá, hogy ami nekünk otthon van, az se magától értetődő, meg, ami otthon van, az se természetes. Úgyhogy hazajövünk!” Hát, ha kint se magától értetődő, meg természetes, hogy van, akkor itthon se. Hát akkor semmi különbség nincs. Na kíváncsi lennék, hogy mi volt az első gondolatotok! J Ez egy zseniális szemléletmód! Mert ők megtapasztalták, ilyen keletiként, hogy ha valaki úgy él, hogy neki egy csomó minden evidens, természetes és jár, akkor az nem annyira jó neki. Azt mondta a rádió, hogy azért nem versenyképes az EU, mert az EU-ban nagyon magasak a bérek. Hát, ugye milyen egyszerű? J Túl sok kell nektek, az a baj! Akkor nem vagyunk versenyképesek. Akkor tessék lejjebb adni! Ha lejjebb tudnánk adni, akkor jobban élnénk. Milyen furcsa ez!

A tízes pont. Elsősorban azt kellene megkérdeznem magamtól, hogy egy bizonyos helyzetben mit mondana, vagy tenne Jézus, nem pedig azt, hogy mi az igazság. Erre, most vasárnap jöttem rá, már ebben a formában! Ezt most, ha hívők vagytok, akkor könnyebb megemészteni, ha nem vagytok azok, akkor nem akarlak benneteket ezzel zargatni. Csak nekem ebben az egyetlen egy mondatban, valami nagyon megvilágosodott. Mégpedig az, hogy le lehet élni úgy egy életet, hogy állandóan azt kérdezem, hogy mi az igazság? Akkor persze nekem lesz igazam, és akkor az én igazam lesz, az én jogom, és a többi. Így megint csak, egy idő után nem lehet emberi kapcsolatokban létezni. Nem azt kell kérdeznem magamtól, hogy mi az igazság, azt meg főként nem, hogy kinek van igaza, mert ez egy őrület lenne, hiszen mindenkinek igaza van. Hanem azt kellene megkérdeznem, hogy ebben a helyzetben, Jézus mit mondana, vagy tenne? Így rögtön, végtelenül személyessé válna egy szituáció. Egyedivé, megismételhetetlenné. Ugye választhattok más személyt is, csak az legyen hiteles! Hallottam én olyat, amikor valaki azt mondta, főként hölgyektől hallottam ilyet, hogy az életemben egy nagyon nehéz szituációba kerültem, és ekkor arra gondoltam, hogy mit mondana erre az apám. Akkor pedig hallgattam a szívem mélyére, és az apám azt mondta, hogy  hát oda se neki! Nahát, és így egyből tudtam tovább élni! Tehát tulajdonképpen mindegy, hogy ez ki, csak hát azért mondjon jó dolgokat! Azért akárkire ne figyeljetek! J Egészen más dolgokat mond ám egy ilyen helyzetben az a valaki, mintsem, hogy úgy elvontan megjegyezze, hogy mi az igazság.

Egy szerzetesről, hadd beszéljek, akit néhány éve ismertem meg. Egy nagyon komoly hivatásválságba jutott, néhány évvel ezelőtt. Elment egy jó lelki atyához, és mondta neki, hogy hát ő bizony ki akar lépni. A lelki atya nem azzal kezdte ugye, hogy ezt a magasztos értéket, mint a te hivatásod, jaj, Istenem, jaj… Hozz egy pohár vizet, gyermekem! J Tehát nem ez történt, hanem egy ember ült vele szemben, és azt gondolta, hogy ragadjuk most meg az embert, és ejtsük a hivatás magasztosságát. Erre tehát kérte tőle, hogy most nyugodtan mondja el neki, hogy mégis mi baja van. Akkor az elmondta, hogy is van. És az a válasz jött, hogy a lelki atya ezt teljesen megérti. Azt kérdezte, hogy tudna-e egy olyan szentírási részt választani, ami hasonlít a te élethelyzetedhez? Azt válaszolta, hogy azt tudna, például azt, amikor Jézus megkérdezi az apostoloktól, hogy ti is el akartok menni? Na ez hasonlít a helyzetemhez, azt hiszem. Akkor erre mondta az atya, hogy hát ez remek, mert akkor most menjünk bele ebbe a gondolatba. Most képzeljük el ezt a helyzetet, hogy te most ott vagy, és akkor Jézussal beszélgetsz, ő éppen elmondott egy-két komoly dolgot, hogy gyermekeim ezt így meg úgy lenne érdemes csinálni, és te meg éppen azt fontolgatod, hogy hát te már pedig ezt nem. Akkor most mondjál egy mondatot Jézusnak! Erre elgondolkozik, és akkor azt mondja ez a szerzetes pap, hogy: „Te is el akarsz menni? – Hét én el!” Ez pedig egy varázsos pillanat lett. Mert, ahogy kimondta ez a pap, hogy hát én el, ebben a pillanatban valami olyan érzelmi élménye lett, amitől elkezdett sírni. Átélte teljes súlyával azt, hogy mit jelent ezt, hogy én valakinek mondom azt, hogy én most neked azt mondom, hogy el akarok tőled menni. Ebben az esetben nem annyi történt csak, hogy elhagyom-e a hivatásomat, vagy nem? Mert ez egy elég személytelen dolog. Mi a helyes döntés? Mi az igazság? És most ennél már csak rosszabbakat lehet csak kérdezni. Tehát, hogy igaza van-e a pápának akkor, amikor azt mondja arról, hogy… Jaj, hát ebbe már bele se menjünk!

Tehát, ez egy végtelenül személyes kérdés, ha magamat komolyan veszem. Ezt pedig, most nem úgy mondom, hogy elhagyom-e a hivatásomat, vagy nem, otthagyom-e a házastársamat vagy nem, gazember leszek-e vagy nem? Hanem odaállok valaki elé, és akkor ő kérdezi, hogy: Gazember leszel? És akkor te mond a szemébe, hogy: Igen, úgy döntöttem! Tehát ez más, mint amikor egyedül ücsörgök, és elképzelem magamban, hogy na ezért ezt a stiklit most megcsinálom, mert nem látja senki. Ez most egy egészen más helyzet! Ez a szerzetespap végül maradt! Onnantól kezdve, hogy kimondta ezt a kérdést és választ, elkezdett menni felfelé ez a helyzet. De ehhez persze kellett az, hogy ő ki merje mondani azt, hogy neki hitelesen, itt, ebben a pillanatban az a válasza, hogy bizony én is elmennék.

Most befejeztem ezt a tíz pontot. Hej-haj! Lehet gyakorolni! Hogyha van kedvetek hozzá. Ha ezek alapján csinálunk dolgokat az életünkből, akkor az valószínű, hogy személyesebbé válik. Ennek kapcsán pedig a hitünk és a meggyőződésünk is sokkal személyesebbé lesz. Ezt szerettem volna elmondani.

Most pedig lépjünk még eggyel tovább! Carl Rogers-et emlegettem, megjelent egy nagyszerű mű, amit lehet is kapni, csak most hirtelen nem tudom, hogy mi a címe. Valakivé válni – na ez a címe! Ismeritek? Ebből szeretnék most gondolatokat mondani nektek. Megfogalmazta néhány pontban azt, az egész életművének a tapasztalatait, miután reggeltől estig, az egész életét azzal töltötte, hogy emberekkel legyen, és hogy ez talán segíthet a másiknak. Mi az, ami jót tett a másik embernek, és mi az, ami nem? Mondanék most először egy listát az ő életbölcsességéből, hogy mi az, ami jót tesz a másiknak. Aztán pedig mondanék majd egy másik listát is, hogy mi az, ami nem tesz jót.

Az első gondolata az, hogy hosszú távon nem használ nekem, ha másnak mutatom magam, mint aki valójában vagyok. Ilyen egyszerűen írta. Roppant egyszerű dolgokat fűz hozzá:

ha dühös vagyok, hosszú távon nem érdemes azt mutatnom, hogy jó kedvem van,

ha nem értek veled egyet, akkor hosszú távon nem érdemes úgy csinálni, mintha egyet értenék veled

ha fáj nekem az, amit te csinálsz, akkor hosszú távon nem éri meg úgy csinálni, mintha minden rendben volna.

Ilyen végtelenül egyszerű dolgokat mond.

A következő tapasztalatig jut el, ennek kapcsán. Amikor megengedtem magamnak azt, hogy megfelelő formában kifejezzem azt, ami éppen bennem van, amilyennek éppen magamat átéltem, mindig, amikor ezt megengedtem magamnak, akkor elindult egy változás az életemben. Amikor pedig ezt nem engedem meg magamnak, akkor mindig benne maradok abban a helyzetben, ami nekem nem jó. Hogy a változásért tulajdonképpen semmi mást nem kell tenni, mint megengednem magamnak azt, hogy először is magam előtt kifejezzem azt, hogy éppen most mi játszódik le bennem. Ha ezt megengedem magamnak, máris elkezdek változni. Ez egy fantasztikus kijelentés, hogy egyszerűen csak rábízhatjuk magunkat saját magunkra! Itt érdemes lenne megint egy kicsit megállni. Egy másik valaki, megint csak egy ilyen segítő beállítottságú a következőt mondta: „A gyerekeket néztem, ahogy játszanak, ahogy élnek. Azt láttam, hogy az egyik érzésükből nagyon gyorsan átmennek a másikba. Az egyik pillanatban hatalmas örömmel játszanak és örvendeznek, és teljesen betölti őket az öröm. Majd elesnek, és iszonyatosan, keservesen tudnak sírni. Utána pedig eltelik néhány másodperc, és megint önfeledten játszanak. Vagy odabújnak az anyukájukhoz, és átélik a biztonságérzetet. Majd ez is csak néhány pillanatig tart, ameddig ezt át nem élték, utána pedig megint mennek el játszani.” A gyerekektől meg kellene tanulni azt, hogy ők éppen mindig hajlandók átélni azt, amiben éppen vannak. És mindenki, aki hajlandó átélni éppen azt, amiben van, az biztos lehet abban, hogy éppen az, ami őt eltölti, nem marad nála sokáig. Akkor maradnak nagyon sokáig a rossz érzéseim, ha nem éle át azokat. Akkor marad meg, ez és ez, és ez, ha nem ülök le, és nem mondom azt, hogy nahát, ez bizony van. A holnapot ugye nem lehet marasztalni. Mint, ahogy a tegnapot sem lehet marasztalni. Jaj, de érdekes gondolat!

Elmondom nektek azt, ami éppen most ezekről eszembe jutott, jó? Egy nagyon fontos dologra jöttem rá, és azért mondom el nektek, mert ti hallgattok engem, és hogy lássátok, hogy én milyen egy pali vagyok. Ez, hogy a holnapot se lehet megragadni, ez egészen fantasztikus! Az életemnek bizonyos szakaszában, rengeteg veszteség ért. Egy ideig azt gondoltam, hogy túl sok, most pedig már azt gondolom, hogy nem túl sok, csak nagyon sok. Nekem, amikor benne voltam, az volt a tapasztalatom, hogy ez túl sok. Amikor körülöttem, úgy szép lassan meghaltak azok, akikhez a kötődéseim voltak. De mindez olyan egymás után, és gyorsan történt. Elveszítettem sok mindent. A sok veszteség, kialakított bennem egy nézőpontot. Méghozzá azt, hogy semmi sem állandó! Minden nagyon gyorsan változik! Nem kell olyan komolyabban semmihez sem ragaszkodni. Nyugodtan engedd el a dolgokat! Ma itt, holnap ott. Ez az én személyes élettörténetemből adódik. Ezt nem kell átvenni egyáltalán! Nagyon könnyen engedek el dolgokat. Emiatt. Ebben nagyon sok sebzettség van. Nekem valószínű, hogy ennek az ellentétét kellene sokkal inkább megtanulnom, hogy hogyan tartsak meg dolgokat. Ne azt, hogy hogyan lépjek ki dolgokból! Kilépni nekem nagyon könnyen megy, bent maradni sokkal nehezebb! Tehát valószínű, hogy ez az elszólás ehhez kapcsolódik.

Ez volt tehát az első gondolat. Erről majd még fogok bővebben is beszélni, amikor majd egy másik folyamatot szeretnék leírni. Ezért nem ragadok itt le, ezt most csak kimondtam.

Ami nagyon fontos a kijelentésből, az, hogy ami éppen itt és most vagyok, azt megfelelő formában tudjam kifejezni. Ugye, ez itt állandó félreértéseket szül. Emlékeztek még, hogy a harag veresége, az agresszió. Ugye emlékeztek erre? Azért, mert dühös vagyok, és azt kifejezem, az nem jelent agressziót. Ha a haragomat megfelelő formában ki tudom fejezni, az éppen abban segít, hogy ne legyek agresszív. Amikor a haragomat, nem merem beismerni magam előtt, akkor a harag szép lassan lejjebb megy, és engem arra indít, hogy bántsalak. Majd, utána pedig nem értem, hogy lehettem ilyen bunkó. Ez nem olyan jó folyamat!

Mondom a következőt még. Hatékonyabbnak érzem magam, amikor képes vagyok elfogadni és figyelni a belső hangjaimra, amikor saját magam lehetek. Ez vonatkozik az érzésekre, a cselekedetekre, az érzelmekre, és egy csomó mindenre. Na, most éppen úgy reagáltam, ahogy nem is akartam! De azért ezt mégis csak én csináltam. Nem kell ideologizálni, hogy miért csináltam mégiscsak úgy. Nem, nem akartam így csinálni, nem is értek vele egyet, de így csináltam. Vagy: Nem tudom, hogy miért félek, de félek, annyi biztos. Ezeket a nagyon egyszerű mondatokat, ha ki tudjuk mondani! Ebből pedig megint egy nagyon fontos dolog jön! Ugye, az elsőből az jött, hogy ha meg merem élni, azt amilyen vagyok, még, hogy ha az a legutálatosabbnak, a legfélelmetesebbnek, és nem keresztényinek is tűnt, a megélni nem azt jelenti, hogy bűnt elkövetni, hanem egyszerűen most átélem, hogy erre van most egy szellemi késztetésem. Ha ezt átéltem, utána azt el is tudom engedni, mert megy is el magától.

Itt a következő van: Miután elfogadtam magamat, olyannak, amilyen vagyok, kezdek nem olyan lenni, mint amitől féltem, hogy olyan vagyok. Azért ez érthető! Ha el tudtam magamat fogadni olyannak, amilyen nem szeretek lenni, és ha ezt valóban megtettem a szívem mélyéből, szinte semmit nem kell csinálni ahhoz, hogy kezdjek másmilyen lenni. Ha tehát ez nem így működik az életünkben, akkor arról lehet szó, hogy nem mentem el a legmélyére annak, hogy leüljek magammal szemben, és azt mondjam, hogy: „Tudod mit, látom, te ilyen vagy!”

Aztán azt mondja, hogy egy kapcsolatban, hogy ha el tudom fogadni a saját érzéseimet, vagy indulataimat, ha ki merem azt mondani, hogy most mindenhez van kedvem, csak előadást tartani nem, ha erre képes vagyok, akkor el fogom tudni fogadni azokat az érzéseket és indulatokat, amelyek a másikban vannak. Ez egy hatalmas változást eredményez! Mert különben mi szokott történni? Az, hogy idejövök, és mondjuk az van bennem, hogy jaj, de jó lenne inkább egy gyorsulási versenyen részt venni! Azt tudjátok, hogy ez mekkora áldozat, hogy ez az előadás mindig kedden van? Mert kedden kezdték el csinálni, és ezért mindig kedden van. Ezért, sosem tudok elmenni! Éppen ez van bennem, hogy most éppen gyorsulási verseny van… De amikor ezt elfogadom, hogy most gyorsulási verseny van, és én most nem ott vagyok, hanem itt, akkor ebben a pillanatban történhet itt akármi, hogyha nagyon csúnyán néztek rám, vagy nem tudom én mi történik, akkor nem fogom azt mondani, hogy na, ugye kiderült, hogy nem volt érdemes idejönni. Hogy ezek miatt hoztam ezt az áldozatot? Akkor itt megint csak történhet akármi, azt megint el tudom tőletek fogadni, reakcióként. Mert elfogadtam a saját dolgaimat. A párkapcsolatban ez rengetegszer előjön. Először fogadd el a magad összes marhaságát, hogy ez bizony én vagyok, nem más, és ez a hülyeség, ez nem a feleségemé, hanem ez én vagyok! Ha erre képes vagyok, akkor egyszer csak sokkal könnyebb lesz a társamnak az akármilyen dolgát megemészteni. Akkor ő is lehet ilyen, olyan, meg amolyan. Mert ugye, nem az szokott lenni, hogy az utolsó csepp erőddel próbálsz normális lenni! Ez veletek nem szokott előfordulni? Velem rengetegszer megesik, hogy azt gondolom, hogy most a gyomrom legmélyéből még előszedem az utolsó kis ATP-met is. Te pedig erre mondjuk így olyan kicsit lezseren nézel rám, és akkor pedig én összeomlok, hogy nem érdemes élni, mert az se szeret engem. Szóval, nem érdemes az energiánkat erre fordítani! Hanem leülök, és azt mondom, hogy te, most éppen az volt bennem, ha nem jönnél ma el, akkor nem bánnám! De most, hogy eljöttél, akkor viszont tudom most itt lenni! Ez volt bennem egy perccel ezelőtt, de most hogy itt vagy, most már nem ez van bennem.

Azokat az embereket tudom a szívem közepébe nagyon könnyen bezárni, akik azt mondják nekem, amikor így beszélgetünk, és hulla fáradt vagyok, hiába ittam már meg egy liter kólát, majd elalszom, és akkor valaki éppen arról beszélsz nekem, hogy elhagyott téged a barátod. Persze én nagyon jól vagyok, akár 10-kor is tudok veled beszélgetni, hát én mindent kibírok, hát persze, még 10-kor sem vagyok álmos! Aztán így jön ez a folyamatos ásítás, és ez olyan lesz, mint amikor a kígyó így egybe kapja be a nyuszit. Közben pedig próbálok úgy csinálni, hogy nem is ásítok! J Közben te, rendes ember, azt mondod nekem, miközben én a kínok kínját élem át, hogy egy hiteltelen segítő vagyok, mert ásítozok, miközben te a problémáidról beszélsz. Vagy pedig azt is mondhatnád, hogy Feri, ásíts csak nyugodtan, mert attól még elhiszem, hogy fontos vagyok neked.

Jaj, hova nem jutottam ma! Azt hiszem, sokkal jobban kellett volna az előadás előtti érzéseimet tudatosítani, és akkor talán egy kicsit higgadtabb lettem volna, mint egy rendes bencés. J De ez ma nem sikerült. Ma sem sikerült!

Köszönöm a figyelmeteket!