Az életünk, hitünk személyessé tétele Carl Rogers gondolatai alapján 2.

Az életünk, hitünk személyessé tétele Carl Rogers gondolatai alapján - folyt.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Carl Rogersnek, az időskori gondolatairól beszélgetünk, meg töprengünk. Aki ugye, egy Amerikában elő pszichológus volt, és nagyon fontos, eredeti meglátásokhoz jutott el, amikről érdemes beszélni, azzal kapcsolatosan, hogy hogyan tehetnénk az életünket személyessé. Ha pedig elég személyes az életünk, akkor ennek vonzásában, vagy ezzel kapcsolatosan a hitünk is személyessé tud válni.

Az első szempont az volt, hogy kapcsolatainkban hosszú távon nem használ nekem, ha másnak mutatom magam, mint aki valójában vagyok. Vagyis nem érdemes mást mutatni a felszínen, mint ami bennem éppen dúl. Ezzel kapcsolatban mondtam ezeket a nagyon egyszerű dolgokat, és ugye oda jutottunk el, hogy ha megpróbálok egy érzést, egy érzelmet, vagy valami indulatot, ami bennem van elrejteni, vagy nem tudomást venni róla, akkor az a dolog, az az érzés, vagy érzelem, természetesen marad. Minél inkább nem akarom, hogy legyen, és nem foglalkozom vele, és nem tudatosítom, annál inkább van, és annál inkább meg akarja mutatni, hogy itt van. A Szentírásban olvashatunk egy tanulságos történetet, arról, amit nehezen is lehet értelmezni, hogy van valaki, akinek a házában van egy ördög, aki oda fészkelte be magát, és az illető nekiáll, hogy kiseprűzze ezt az ördögöt. Emlékeztek erre a részre? Aztán azt mondja Jézus, nagyon meglepő fordulattal, hogy amikor sikerült ezt megtenni, akkor ez az ördög, akit kiseprűztek, elmegy a barátaiért. Aztán azt mondja, hogy nézzetek, van itt egy nagyszerű ház, most seperték ki az ördögöt, így teljesen ördögtelen lett. Jaj, hát ez nagyszerű, hát itt nekünk maximálisan lesz hely! Eddig csak egyedül volt, és visszajön hat társával, és így már lesznek heten. Ez a történet hihetetlen jól mutatja azt, hogy az ördögöket sem érdemes kiseprűzni az életünkből! Most persze ezzel nagyon a penge élén kezdek el táncolni, és ez persze nem jelenti azt, hogy ezekkel szeretünk együtt élni, és ez lenne az álmunk, hogy együtt éljünk hét ördöggel, hát azért ezt így nem mondanám. Csak nem érdemes seprűt ragadni! Azért, mert ha seprűt ragadunk, akkor marasztaljuk őket. Inkább valami olyasmit kell csinálni, ami nekem a katonaságnál lett egy meghatározó élményem. Mégpedig azt, amikor három napja voltam katona, és minden erőmmel azon voltam, hogy megpróbáljam megtanulni a rangjelzéseket, ami nagyon nehezen ment. Ha voltatok katonák, akkor emlékezhettek rá, hogy ezt azért olyan nagyon fontos megtanulni, mert azt állandóan használni kell. Tehát, hogy ha valakihez odafordulok, akkor kell mondani a rangját. Éppen ezért, egy-két napig a szerencsétlen honvéd próbál minden más embert elkerülni, mert fogalma sincs róla, hogy kell őt megszólítani. Ez egy iszonyatosan szörnyűséges és kínos érzés! Amikor úgy nagyjából már tudod, akkor megkérdeztem azt, hogy akkor mégis mit kell csinálni? Bemegyek valahova, és akkor szeretnék valamit kérni, vagy mondani, akkor azt hogy kell csinálni? Hogy kell ott maradni egy helyen? Akkor pedig azt mondták, hogy akkor be kell menni, valamit azért kell ott tenni-venni, és akkor azt mondani, hogy: Hadnagy elvtárs, kérek engedélyt itt tartózkodni! Gondoltam, hogy hát ez remek, már tudom a rangjelzéseket, tudom azt is, hogy mi a kulcsmondat! Ekkor pedig valami miatt be kellett mennem a ténylegesen hadnagyként funkcionáló elvtárshoz, szépen kopogtam, jött ki a válasz, hogy tessék. Bementem, és közöltem, hogy: XY honvéd, kérek engedélyt, itt tartózkodni! Lerítt persze rólam, hogy ezt nagyjából két napja tudom. Erre a hadnagy elvtárs a következőt mondta: Tessék, tartózkodjon! Nekem idáig volt meg a forgatókönyv! J Azt, hogy ezután ezt hogy kell csinálni, arról halvány fogalmam sem volt. De ettől a mondattól, hogy akkor tessék, tartózkodjon, az összes erő kiment a lábamból. Ott álltam, miközben volt ott bent más is a szobában, és azok ott folytatták a dolgukat, én meg álltam ott az ajtónál, és tartózkodtam. Ez volt az az érzés, vagy élmény, hogyha az embernek azt mondják, hogy nyugodtan tartózkodhat, és nekem mindenhez volt kedvem, csak tartózkodni nem. Aztán nem is tudom, hogy mi történt, de azt hiszem, hogy megsajnált ez a hadnagy, és akkor megkérdezte tőlem, hogy mit kínlódok már ott, miért jött?

Szóval, ha azoknak az érzéseknek, indulatoknak, bárminek, amitől egyébként úgy félnénk, meg nem akarjuk, hogy ezek legyenek, meg undorító, meg utáljuk, ezekre mondanám azt, hogy ördögök. Ha azt akarjuk, hogy a lehető legkevesebb bajunk legyen velük, akkor mondjuk nekik azt, hogy: Tessék, tartózkodjatok csak itt, nyugodtan! De ez nem jelenti azt, hogy foglalkozni kell vele, hanem ha már ott vannak, akkor már ácsorogjanak ott, ha akarnak. Nincs az az érzés, ami ezt jó néven venné. Hát mégiscsak, hát ő is ember, nem? Tehát, ha nem foglalkozunk vele, akkor nagyon dühös lesz ám, esetleg egy kicsit ugrabugrál még aztán, és látja, hogy hagyjuk neki, hogy ott tartózkodjon, így már nem is olyan nagy poén neki ott lenni. Jaj, most egy csomó katonaélményem jutott az eszembe. Ígérem, hogy nem fogok nektek ilyen katonaélményeket mondani, mert az egész olyan egy kínlódás volt. Csak azért, még egyet hadd mondjak már el! J Mondjuk éppen a kínlódásról. Ugye, amikor bevonultunk, mindenki megkapta a maga cuccát, többek között járt három darab alsónadrág is, és ezek barna színű egyen alsónadrágok voltak. Ezek nagyon jó darabok, és azért kell, hogy legyen nálad, mert hát sajátot nem lehet bevinni. Tehát ilyen fehéret, meg kis ördögöset nem lehet, hát azért mégis! Akkor pedig hordod ezeket a kincstári alsónadrágokat, és egy hét alatt a háromból, kettőnek szétmegy a gumija. Azok olyanok, mert hát nem arra valók, hogy hordjad őket, hanem a kincstári alsónadrág arra van, hogy a leltár meglegyen pontosan. Akkor azt el tudjátok képzelni, hogy egy hónap alapkiképzés után már nincsen saját alsógatyád, csak kettő olyan, aminek négy nap alatt ment ki a gumija, meg egy olyan, aminek két hét után. Az a szerencséd, hogy az alsógatyád fölött van egy úgynevezett gyakorló. Ez pedig azért gyakorló, mert ebben gyakorlod azt, hogy tudsz abban úgy menni, hogy az alsógatya ne kezdjen el így lefelé mászni.

Tehát azt akartam volna nektek élményszerűen átadni, hogy az ördögeiteknek nyugodtan mondjátok csak azt, hogy tessék, tartózkodjon itt, és aztán majd meg lehet nézni, hogy ki fogja magának kérni, és szépen elmegy. Elmegy oda, ahol foglalkoznak vele! Tehát ahol seprűt rántanak, üvöltöznek vele, szégyellik őt, meg ilyesmi, és ott majd nagyon jól fogja magát érezni. De ahol csak úgy tartózkodni lehet, azt nem szereti.

Ahogy ezt elmondtam a múltkor, - mármint az első pontot -, és amikor utána otthon meghallgattam a belső magnót, rájöttem, hogy ennél közhelyszerűbb kijelentéseket, régen tettem már így egymás után. Ezért szeretném még ezt egy picit most jobban kifejteni nektek. Hogy most mit jelent az, hogy egy érzésnek azt mondom, hogy nyugodtan tartózkodhat nálam? De úgy különösebben, nem foglalkozom vele. Ugye innen már csak egy lépés, hogy éld meg az érzéseidet, fejezd őket ki, mert akkor leszel hiteles. Jó, hát ebben sok igazság van, csak nem mindegy, hogyan értem. Éppen ezért, még négy pontot ideírtam, hogy mit nem jelent az, hogy én, miután van bennem egy érzés, és én azt kifejezem, vagy megjelenítem, illetve hagyom, hogy legyen. Mit nem jelent ez a dolog? Tehát például, amikor én szeretném kifejezni azt, hogy van bennem egy érzés, vagy indulat, vagy érzelem, ez nem jelenti azt, hogy én téged minősítelek. Ezt nagyon sokan így szokták csinálni! Tehát megtanulják valami jó, okos könyvből, hogy akkor válnak hitelessé, és akkor lesz természetes az életük, hogyha az érzéseiket megjelenítik. Ezt pedig a következőképpen teszik, hogy ránéznek a másikra, és ezt mondják neki, hogy: Hej, de undorító vagy! Akkor pedig kihúzza magát, hogy most végre sikerült hitelesen közvetítenie magát, és az ő érzéseit. Nagyon sokan nem az érzéseiket mondják ki, vagy fejezik ki, hanem rögtön a másikat minősítik. Ez a kettő nem ugyanaz! Ha azt mondom, hogy, hú, micsoda undor fogott el, - ez egy hiteles közlés volt! Viszonylag keveset takarítok otthon, mert sajnálom rá az időt, és képzeljétek el, hogy mi történt tegnapelőtt: egy kis kukacot láttam az íróasztalomon mászni! Ez volt az a pont, ami azért egy pici undort keltett azért bennem, és megtaláltam a lelőhelyét is! Nyáron kaptam egy almát valakitől… Tehát nem érdemes annak a szegény kukacnak azt mondani, hogy: Te, undorító féreg! Mert miért? Pont olyan, amilyennek lennie kell! Hát nem csinált ő semmit. Jó, az igaz, hogy én adtam neki táplálékot. Hálásan is araszolt ott az íróasztalomon! J Nem láttam, hogy őt zavarná ez a helyzet, és kifejezetten nem volt még provokatív sem!

Tehát ez az első, hogy ha van benned egy érzés, vagy indulat, az nem azt jelenti, hogy a másiknak nekiesek.

A következő, hogy amikor megpróbálom kifejezni az érzésemet, vagy bármi ilyesmit, adott esetben csak szavak nélkül, magam előtt beismerve, hogy ez így van, ez nem jelenti azt, hogy kimondom az igazságot, és a véleményemet közlöm, hogy ezzel fejezem ki az érzésemet. Ezt a kettőt megint ne keverjük össze! Tehát nagyon helytelen, hogy nem figyelsz arra, hogy… Tehát, itt arról van csupán szó, hogy nagyon dühös vagyok! Ezt lehet mondani, mert ez egy nagyon hiteles közlés. De nem ezt szoktuk, hanem általában rögtön elkezdünk okoskodni! Tehát rögtön kifejtjük a véleményünket, hogy: Nagyon helytelen, hogy te ezt és azt csinálod, és így meg úgy… Ez nem az érzésemről szól! Hanem arról, hogy tulajdonképpen, miközben azt gondolom, hogy kifejezem, dehogy fejezem ki! Csak téged kezdetek el macerálni! 

A harmadik, ami ugyanilyen, hogy nagyon sokan, ahelyett, hogy kifejeznék maguk előtt, vagy tudatosítanák magukban azt, hogy mit élnek át, elkezdenek olyat csinálni, hogy értelmezik, meg elemzik a helyzetet. Egy nagyon egyszerű példa. Néhány nappal ezelőtt valakivel kapcsolatban felmerült bennem az, hogy hát mi van akkor, ha engem ez az alak átvágott? El kellett telnie egy csomó időnek, amíg innen át tudtam menni oda, hogy rájöjjek, hogy nem ez az én nagy bajom, hanem az, hogy most csalódott vagyok. Ez egész más, mint amikor ülök a fotelkémben, és azt mondom, hogy: Hú, a fene egye meg! Most azt hiszem, hogy nagyon csalódott vagyok! Vagy ha azt mondom, hogy: Ez a rohadt gazember! Kicsalta tőlem, az én nem tudom én mimet. Utána pedig ebben pörgök, pörgök, pörgök. 

Az utolsó pedig, amiről sokat beszéltünk már, az a helyettesítő érzések. Vannak hiteles érzéseink, és vannak helyettesítő érzéseink. Ha én például dühös vagyok rád, de úgy döntök, hogy ezt a sértettségemben fogom kifejezni neked, mert ezzel máris egy jó kis játszmát tudunk egymással játszani, akkor lehet, hogy nagyon hitelesen vagyok sértett, de ez egy parazita érzés, ami elfedi azt, amiről igazán szó van bennem. Tehát még azzal is áltatni tudjuk magunkat, hogy egy olyan érzést fejezünk ki, ami tulajdonképpen nem is az igazi érzésünk. Aztán persze olyan is van és erről is ejtettem már szót, hogy sok érzés van egymás alatt. Ezek közül bármelyiket kifejezem, az hiteles. Ha viszont ilyen parazitákat fejezek ki, akkor annak semmi értelme nincs!

Ezzel akartam egy picit árnyalni ezt a képet, hogy mi az, hogy kifejezem, vagy megmutatom az érzést, vagy az érzelmet, azt, ami bennem van. Ezt lehet, hogy el sem kell mondani. A lényeg az, hogy bennem ez tudatosuljon, hogy most ilyen lelkiállapotban vagyok. Ez pedig nem jelent értelmezést, minősítést, okoskodást, és a többit. Aztán mi az, amit még nem jelent? Ez egy klasszikus, amikor valaki úgy gondolja, hogy amikor ő kifejezi az érzéseit, vagy az érzelmeit, az egyet jelent azzal, hogy azokban dagonyázik, hempereg, és fürdőcskézik. Nem tudom, hogy elkezdhetek-e kételkedni, amikor azt mondtam a múlt alkalommal, hogy egy érzésnek, hogyha azt mondjuk, hogy nyugodtan tartózkodjon, akkor az el fog menni. Eszetekbe jutott-e az, hogy mondjuk 5 éve van bennetek egy érzés, és időről időre, kő keményen előjön? Vagy olyan érzések, amelyek nem hagynak nektek nyugtot? Hogy akkor ez hogy is van? Most akkor elmegy, vagy nem megy el? Elmegy! Az az érzés vagy érzelem nem megy el, amiben nekiállunk dagonyázni! Ha én csak odáig tudatosítok magamban valamit, hogy most eszméletlenül csalódott vagyok, mert ez meg ez történt, és azt éltem át, hogy valaki engem becsapott, és ez a csalódottságomnak az oka. Akkor mi is történt itt valójában? És már kezdem is tovább fűzni a gondolatot.  Úgy szoktunk dagonyázni az érzésekben, meg az érzelmekben, főleg a negatívokban, a pozitívokban nem, - így a szomorúság, fájdalom, megbántottság, harag -, hogy történeteket gyártunk köréjük. Olyan történeteket, amelyekből aztán filmeket forgatunk. Eszméletlen jó filmjeink vannak, rengeteg sok van! Nagyon színesek ezek, szélesvásznúak! Akkor ezeket állandóan újrarendezzük, újraforgatjuk, és ezeket szoktuk nézegetni. Ez nem az érzéseknek a tudatosításával egyenlő, hanem már szinte a sztoriban élek, és akkor az már tele van minősítéssel, értelmezéssel, és mindennel tele van, csak a szegény érzésem tűnt már el rég belőle! Akkor pedig néha jelentkezik az, hogy nem arról van szó, hogy téged senki sem szeret, hanem csupán arról van szó, hogy elfáradtál. Hát mi lenne, hogy ha csak annyit mondanál, hogy egyszerűen fáradt vagy? Az, hogy téged senki sem szeret, az már a te történeted, amit ehhez gyártottál! Annyira izgalmas lenne, egyszer lebuktatni magunkat, és megszakítani ezeket a filmeket. Az nagyszerű élmény, amikor ülsz a moziban, és egyszer csak elszakad a film! J Ugye milyen jó élmény? Persze csak akkor, ha éppen egy rossz filmet nézel. Nem ültetek még be soha egy rossz filmre a moziba? Ne mondjátok már! És nem bírtatok kijönni, ugye? Kijöttél? Nem! Köszönöm. J Az már kifejezetten hősies dolog, ha valaki kijön egy rossz filmről.  Mert ugye ehhez is rögtön egy történetet kreálsz, nem? Az első tíz percben lehet ám már sejteni, hogy jaj, ez gáz lesz! Hiába Bruce Willis játssza a főszerepet, de biztos nagyon le volt égve, amikor ezt elvállalta… Akkor arra gondolsz, hogy egy szerencséd van most már, hogy vettél kukoricát, meg kólát, mert ezze azért most még egy húsz perc el fog menni. J Ha pedig ezek is elfogynak, próbálod minél lassabban enni, de hát előbb-utóbb azért csak elfogy, hát csak nem vesztek ilyen Big menüt! Milyen filmeken maradtam már én bent életemben? Jaj! De most már befejeztem! J Nem merem tovább mondani…

Most befejezem ezt az első pontot mindjárt, csak előtte egy valakinek a zsenialitását szeretném idehozni. Természetesen ez nem én vagyok! Valakivel jó hosszú ideje beszélgetek, ilyen laza egymásutánokban, és ez pont egy olyan valaki, aki rájött arra, hogy ő nem az érzéseit szokta tudatosítani magában, hanem unalmasabbnál unalmasabb filmeket perget le a saját életéből. Amikor erre rájött, akkor azt mondta, hogy: „Feri atya, rájöttem, hogy a következő taktikát kellene folytatnunk, hogy amikor eljövök egy órára, ez ne arról szóljon, hogy én el tudnám mondani a magam fájdalmát 20 perc alatt is, de tudom, hogy van egy órám. Ez pedig egy akkora kísértés, tudod? Igaz, hogy 20 perc elég volna, utána pedig 40 percig lehetne nézni, hogy mit is kellene csinálni. De tudod, ha van egy óra, akkor úgy bele tudok lendülni! Tudod, az olyan nagy kísértés, hogy mondhatom, és nemcsak, hogy az a dolog fájt nekem, hanem hogy mennyire fájt! Azt találtam ki, hogy csináljuk azt, hogy én az elején mindig elmondom, hogy mi a bajom, - mert rájöttem, hogy nem érdemes ezt egy órán keresztül mondani, mert annál kevesebb a bajom -, és mindig meg fogom azt is kérdezni, hogy te hogy vagy? Akkor pedig szerepet cserélünk, és én hallgatlak, és te beszélhetsz.” Képzeljétek el, hogy egy éve jár hozzám így valaki, hogy amikor már kisírta és kidühöngte magát, akkor azt mondja, hogy hoppá-hoppá, nagyon elszaladt az idő, és te még nem is mondtál magadról semmit! Hát akkor gyorsan megállunk, és én beszélek. Ezt ő találta ki, és meg nagyon jól bevált! Mert ezt nem az elején csinálja, hanem a végén. Ez egy jó módszer és mindenfajta kapcsolatban lehet alkalmazni.

Tehát ez az első szempont.

A második szempont. Hatékonyabbnak érzem magam, amikor képes vagyok elfogadóan figyelni a belső hangjaimra, és saját magam lehetek. Ugye itt arról szóltam, hogy egyáltalán tudom, hogy mit is érzek, és tudom, hogy mi is van most a lelkem mélyén. Egyáltalán nem értékelek le senkit, beleértve magamat sem, ha bátran kijelentem azt, hogy általában halvány fogalmunk sincs arról, hogy mi van a szívünk mélyén. Tehát, ha van mondjuk 5-6 érzelem, egymás alatt egy dologgal kapcsolatban, akkor legfeljebb csak az leső kettő tudatos, az összes többiről halvány sejtelmünk sincs. Ebből a szempontból Andrej Tarkovszkijnak, a Stalker című filmjét nagyon sokszor kellene megnéznünk! Na, ez az a film, amiről nem érdemes kimenni! Az a zseniális ötlete az írónak, hogy megyünk be a zónába, és amikor szeretnénk bemenni egy szobába, ahova nagyon nagy viszontagságok árán lehet csak eljutni, és itt ebben a szobában teljesül a szívem legmélyebb vágya. Az egész film fekete-fehér, egy orosz alkotás, ami három és fél óra. Nagyon érdemes megnézni! Az egész film legvégén, a három óra után, ott áll a négy főhős, a szoba előtt, és nem mennek be. Most nem tudom, hogy helyesen értelmezem-e, de arra gondolok, hogy most kellene még néhány szót szólnom erről, hogy bővebben kifejtsem. Szóval ott állnak a szoba előtt, és arra gondolnak, hogy volt egy ismerősük, aki bement ebbe a szobába, de visszajött, és dúsgazdag lett. Miután pedig dúsgazdag lett, néhány hét múlva felkötötte magát. Ott állnak a szoba előtt, és átjutottak minden viszontagságon, hogy bejuthassanak, és hogy a szívük legmélyebb vágya teljesüljön. Ott állnak a szoba előtt, és azon töprengenek, hogy miért lett ez az illető öngyilkos? Vajon mi lehet? Akkor pedig rájönnek arra, hogy ez a valaki, azért ment át végig a zónán, és azért akart bemenni a szobába, mert volt egy lánya, aki beteg volt. A férfi pedig azt hitte, hogy a szívének a legmélyebb vágya az, hogy a gyereke gyógyuljon meg. Ezért belépett a szobába, majd hazatérve gazdag lett. Szóval: Stalker! Ezt kellene megnéznetek! Na ebben a filmben van benne az, hogy dehogy tudjuk, hogy mi a szívünk legmélyebb vágya, vagy hogy mi van ott belül! Még hogyha valaki az egész életét erre szánja is, még akkor sem tudja!

Ugye, itt beszéltünk arról, hogyha elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor kezdek megváltozni. Ha pedig nem fogadom el olyannak magamat, amilyen vagyok, akkor meg nem változok meg. Ez a paradoxon! Ha eljutok oda, hogy na ez van, akkor ebben a pillanatban elkezdek másmilyen lenni. Ha pedig tiltakozom az ellen, hogy ilyen vagyok, akkor maradok olyannak, amilyen vagyok, mert ekkor az összes erőmet hasztalanul fecsérlem el. Ez az, amit az anonim alkoholisták egymás után, pontokba szedve mondanak el, hogy a gyógyulás első lépése az, hogy beismerem, hogy alkoholista vagyok! A második lépés: beismerem, hogy a magam erejéből, nem vagyok képes meggyógyulni. Majd így jönnek a pontok, egymás után. Amikor pedig elmondtam, ezt a 4-5 nagyon egyszerű kijelentést, máris elkezdek gyógyulni! Van egy kedves pap barátom, aki átment ezen az egészen. Nagyon, kő keményen alkoholista volt, és aztán egyszer, amikor úgy két nap után eszméletéhez tért, akkor úgy döntött, hogy miután ezt csinálja mondjuk 5-6 éve, egyszer leül, és maga előtt beismeri azt, hogy ő alkoholista. Tehát az, hogy egy ilyen egyszerű kijelentést tegyünk, ez még a hősöknek is lehet, hogy 5 vagy 6 évébe telik. Mások pedig lehet, hogy egy egész életen keresztül nem tesznek meg nagyon egyszerű kijelentéseket magukról. Akkor pedig a pap barátom, ezt kimondta, és akkor azt mondta, hogy ha ez így van, és 6 éve áltatom magamat azzal, hogy majd ez megy nekem a saját erőmből is, akkor most álljunk meg, és végre kimondom, hogy nem megy! Ha pedig nem megy, akkor elmegyek segítséget kérni. Jelenleg ő az a valaki, akit megbíztak az egyházmegyében, hogy a szenvedélybetegeknek segítsen. Zseniálisan csinálja! De az életében a fordulópont az volt, amikor alig látott ki a fejéből, mert olyan harmadnapos volt, és azt mondta, hogy úgy tűnik, hogy alkoholista vagyok. A változáshoz pedig, nem kell semmit sem csinálni, mert az elindul magától! Csak ezeket az egyszerű mondatokat kell kimondani! A Szentírásban is benne van ez, és olyan szép! Amikor a Szentírásra hivatkozom, nem azért teszem, mert a Szentírásból akarok érvelni, hanem egyszerűen csak hozzáteszem, hogy amit mondok, az a Szentírásban is benne van. Amikor azt mondja Pál apostol, hogy: „Ezt a növény x ültette, y öntözte, a növekedést meg Isten adta!” A növekedésért egyáltalán nem kell izgulnunk, mert az jön! Legfeljebb csak annyit kell kimondani hozzá, hogy alkoholista vagyok.

Amikor saját magam vagyok, az mit nem jelent? Megint szeretnék egy pár dolgot hozni, hogy egy picit megpróbáljak kievickélni a közhelyekből. Az például nem jelenti azt, hogy állandóan a pillanatnyi érzéseim, érzelmeim, lelki állapotom alapján cselekszem, hogy akkor vagyok hiteles, ha lopni van kedvem, akkor lopok. A másikat már, ki sem mondom. Tehát attól, hogy dühös vagyok, az nem jelenti azt, hogy törni-zúzni kell. Hát miért kellene? Hát nem attól leszek hiteles, hogy elkezdek törni-zúzni! Az, hogy én magam vagyok, az bőven elég, hogy bevallom magamnak azt, hogy milyen lelkiállapotban vagyok. Utána pedig majd eldöntöm, hogy mit fogok csinálni. Ezt lehet. Azt is lehet, hogy eldöntöm, hogy fogom ezt kifejezni. A hitelességhez tehát az is hozzátartozik, hogy én eldönthetem, hogy ezután az élmény után, mit fogok csinálni. Ez hiteles lesz, ha ez belőlem fakad. Nem kell törni-zúzni rögtön! Azért vagyok indulatos, mert már olyan sokan lépre mentek, hogy kipróbálták azt, hogy mondjuk majd ők hitelesek lesznek otthon. Aztán csak a pénz lett kevesebb. 

Ha elfogadom a magam érzéseit, az segít engem abban, hogy elfogadjam a te érzéseidet is. Tulajdonképpen ez volt az utolsó gondolatom a múlt alkalommal. Ez meg egy nagyon nagy előny! Mert a saját, nekünk nem tetsző érzéseinknél, egy valamit utálunk jobban, a másiknak a nem tetsző érzéseit. Hát azokat aztán rühelljük! Ezért érdemes a magunkéval valamit kezdeni, és utána a tiéd is egészen elfogadható lesz, és rá fogok jönni arra, hogy azt sem akarom kisöprűzni. Azt fogom mondani a házastársamnak, hogy nyugodtan tartózkodjál csak, és erre a házastársam olyan dühös lesz, hogy én őt nem veszem komolyan. Egyszerűen itt arról van szó, hogy megengedem neki, hogy hitelesen legyen olyan, amilyen, és ebben a pillanatban, bár az én engedélyem révén, máris más lesz. Elkezd változni! Nem tud olyannak maradni! Ha én nem engedélyezem neki, hogy dühös legyen, akkor azon fog iparkodni, hogy fogadjam el, hogy ő dühös lehet. Tehát sikerült marasztalnom a dühösségét. Azt mondom neki, hogy: Nyugodtan dühösködj! Na ezt azért, ne mondjátok! Mert azért szemétség ám ilyet mondani. Egyszerűen csak engedjem, hogy hadd legyen!

Olyan fölemelő érzés az, amikor valaki mondjuk dühösködik, és egyszer csak megáll, és azt mondja, hogy: Tulajdonképpen, ennyi volt! Jaj, ez egy lelki nagyságra utal! Lehet gyakorolni! Tehát, amikor kezdenéd a történetet kitalálni hozzá, egy jó unalmasat, akkor elvágod az egészet, és jöhet egy másik film.

Az utolsó gondolat ehhez, hogy ha én merem tudatosítani magammal az én saját lelkiállapotomat, és megengedem, hogy a te lelkiállapotod is megnyilatkozzon, akkor a kettőnk között hiteles kapcsolat lesz. Abban pedig majd lehet aztán lubickolni! Egy ilyen kapcsolatban annyira jól érezzük magunkat, hogy csak na. Lehet, hogy egy ilyen két órás beszélgetésben megjártuk a mennyet és a poklot is. És nem baj! Volt egy olyan pillanat, hogy úgy szenvedtünk, mint egy kutya, akit vernek, volt egy pillanat, amikor azt gondoltuk, hogy angyalok vagyunk, és csak ezen múlott.

A harmadik pont. Hatalmas értéket jelent, ha megengedem önmagamnak, hogy megértsem a másikat. Mindezt mondja Carl Rogers. Azt mondja, hogy a lehető legritkább esetben jutunk el oda a kapcsolatainkban, hogy értsük azt, hogy a másik, hogyan ért valamit, valami alatt mit ért. Ezt nem szoktuk egymásnak megengedni! Mert mielőtt még egyáltalán eljutnánk oda, hogy tudnám, hogy ezt miért mondta, mit gondolt alatta, mi volt a szándéka, mit élt meg közben, már vagy fél órával azelőtt elmondtuk, és minősítettük, hogy ez marhaság, ez hülyeség, ezt nem agy kellett volna csinálni, és te tévedsz, nem ez a helyes, nem olvastad a Szentírásban, és a többi. El sem jutunk ide, nem napszámra, hanem hétszámra nem jutunk el az egymással való kapcsolatban, hogy legyenek pillanatok, amikor azt élhesse át a másik, hogy én most őt megértettem, hogy most sikerült neki kimondania, kifejeznie azt, hogy ez most hogyan van benne. Erre legtöbbször nem is érünk rá. Ez persze egy nagy marhaság! Dehogynem érünk rá! Csak nem szánunk rá időt! Ezért nő köztünk a távolság, a meg nem értettség, még a legszorosabb kapcsolataink is unalmasakká válnak, és nem az van bennük, amit vártunk. Csak ennyi elég lenne pedig: mondhasd addig a dolgaidat, ameddig én meg nem értem, hogy hogyan is van ez, amíg el nem jutok oda, hogy lássalak téged úgy, ahogy te látod magad. Szoktad látni úgy, a számodra legfontosabb embert, ahogy ő látja magát, amikor együtt vagytok? Ilyekor pedig átélni teljesen, hogy: Értem, hogy mi van benned! Ebben a pillanatban lehet majd néhány értelmes mondatot mondani! Vagy pedig ekkor elkezdenek jönni az emberi gesztusok, hiszen eddig csak egymáson uralkodtunk csupán, meg tapostuk a másikat.

Amit tehát ismerünk, az a saját értelmezésünk.  Egyébként itt most hadd álljak meg megint! Amikor a kommunikáció elméletét leírták, ugye akkor az elején abból indultak ki, hogy a kommunikáció az egy olyan dolog, hogy én mondok a Mártinak valamit, a Márti ezt fölfogja, és válaszol nekem. Aztán rájöttek, hogy dehogy van ez így! Sose volt ez így! Az van, hogy én mondok valamit, és a Márti ezt értelmezi. Ez azt jelenti, hogy természetesen soha sem az én mondatomra reagál a Márti, hanem arra reagál, ahogy ő azt értelmezi. Majd mond nekem valamit, és én sem a Mártira reagálok, hanem arra, ahogyan azt értelmezem. ezt így szoktuk csinálni. Akkor is, ha egyáltalán nem tudatosul bennünk, hogy nem egymásra reagálunk, hanem arra, ahogyan értelmezlek téged, a mondatodat, a magatartásodat, a szemed pillantását, meg a többit. Ezt csináljuk! Ezért érdemes néha megállni, és azt mondani, hogy te, ezt a gesztusodat, hogy már két éve, hogy így kötögetsz, kedves Márti az előadás alatt, azt én nem tudom máshogyan értelmezni, mint az én személyem ellen irányuló csúfos támadást, és biztos vagyok benne, hogy ez az egyetlen értelmezési lehetőség a helyes. Mire a Márti azt mondja, hogy: Jaj Feri, hát ez nem így van, mert amikor kötögetek, akkor sokkal jobban tudok rád figyelni! Szóval azért megállhatnánk néha, és még mielőtt azt gondolnánk, hogy a másik már megint ellenünk irányuló gaztettet követett el, gondolhatnánk azt is, hogy hátha nem is! Általában nem is! J Mert ugye, ebben mindig az van, hogy máris azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a világ közepe. Tehát az egész világ próbál ellenünk csúfos gaztetteket elkövetni! Hát azért nem, mert a világnak van más dolga is.

Most jön egy fontos mondat! A megértés kockázatos! Ugyanis, ha én megértem a Mártit, hogy képzeljétek el, ő sem utál, pedig olyan rossz érzéseim voltak, és azt gondoltam, hogy legalább lesz végre itt egy valaki, akit utál, és én is utálhatom őt, és ez annyira jólesik majd, és akkor egyszer csak megértem, hogy a Márti engem nem utál. Ebben a pillanatban, nekem változni kell! A megértés kockázatos! Mert mindig, amikor valóban megértettem azt, hogy valakiben mi volt, amikor azt mondta, vagy csinálta, akkor nem lehetek többé az, mint előtte. Változnom kell a megértés révén! Illetve nem kell változni, hanem elkezdek változni, és ezt utálhatom. A legtöbb ember azért nem akarja megérteni a másikat valóban, mert tudja, hogy ez rögtön visszahat rá. Például: olyan kényelmes volt 80 évig úgy élni, hogy az anyám tönkretett engem. Ez így annyira kényelmes, és ezt úgy szeretjük, hogy volt valaki az életünkben, aki tönkretett minket, amikor még ártatlan, pici naposcsibék voltunk, és ekkor bántak velünk úgy, és akkor így leélünk vagy 100 évet. Akkor pedig azért egyszer-egyszer megkísért a gondolat, hogy lehet, hogy ez a gazember, ez az ördög, ez lehet, hogy valamiért csinálta ezt, vagy hogy neki is van egy élettörténete? Akkor pedig rögtön mondjuk: nem, nem, neki nincsen élettörténete, egy ilye alaknak nincs semmilyen története, csak az, hogy engem tönkretett! Ez az egyetlen története van! A megértés kockázatos, mert nemhogy nem kell semmit sem csinálni utána, hanem egyszerűen elkezdünk alakulni, a legnagyobb ellenségeinkkel is ki lehet így békülni, és hú, de undorító dolog ez. Az ellenségeinket olyan jól be tudjuk bábozni! Hát nem mondjátok, hogy nem esik jól egy-két ellenséget tartani a fiókban! Az nagyon hálás dolog. J Azokat mindig elő lehet venni, hogy a gyűlöletünket rájuk fröcsöghessük. Aztán jön egy ilyen kísértés, hogy mi lenne, ha megérteném? De akkor ki kellene dobni egy ilyen ellenséget a szemétbe! Mint a kukacomat, az íróasztalon. J Akit nem öltem meg! Ki értelmezte így, hogy a kukacnak halál lett a vége? J Senki. Jól van, ez egészen megnyugtató. Rámászattam egy papírlapra, és nagyon jóindulatúan rámászott, ezzel is igazolva azt, hogy nem akart velem semmiféle rossz dolgot elkövetni. Majd pedig kipenderítettem a szűrét.

Talán annyit még, hogy képzeljétek el, hogy ma, amikor idejöttem, megfogadtam valamit, mert egy kis szégyenkezéssel mentem el a múltkor. Nem voltam megelégedve! Utána pedig addig töprengtem, ameddig valami szép gondolat jutott az eszembe, és arra jutottam, hogy úgy akarom a mai előadást megtartani, hogy személyes legyen, de ne én legyek a középpontba. Ezt akartam! De hát látjátok, hogy ez ma se megy! J Úgyhogy újabb kört fogok ezzel kapcsolatban futni.

Ez most azért jutott az eszembe, mert amikor engem kirúgtak a Papnövelő Intézetből, ezt az utóbbi időben úgy értelmezem, hogy ez azért volt, mert fölnőttem! A papnöveldébe addig jársz, amíg fel nem nősz, nem? Utána pedig semmi keresnivalód ott! Ezt történt velem is, igaz, hogy az elöljáróim nem így értelmezték, de szabadok vagyunk, hogy egy ilyen eseményt úgy értelmezzünk, ahogy nekünk tetszik. Már sokszor leforgattam magamban ezt a filmet, és egy egészen jó alkotás lett belőle. Kifejezetten szeretem nézni! A kirúgásom története – egy nagyon becses opus a filmtáramban. Ezt most azért akarom mondani, mert tudjátok ám, amikor kirúgtak, akkor beismertem, hogy: Feri, te egy alkoholista vagy! Már nem voltam az, egy ilyen jelképes beszéd most. Azért nyilván ez nem volt véletlen, gondoltam magamban, és nem is tévedtem, és akkor elmentem egy analízisre, hogy mi van az én szívemben, amire én nem jövök rá, hogy ott van. Akkor persze, ez az analízis előbb-utóbb elvezetett oda, hogy rájöttem hogy ki kellene engesztelődni az engem kirúgó atyákkal. A kínok kínját éltem át, hetekig, sőt hónapokig viaskodtam, hogy mennyire nincs kedvem hozzá. Olyan szép történetet lehetne kitalálni, és egy életen át élhetném ezt a történetet, hogy én vagyok a megsebzett, ártatlan áldozat. De már nem! Sajnos már kigyógyultam ebből, már egyáltalán nem vagyok áldozat! Érdemes volt itt változni! Nagyon szép szerep egyébként ilyen áldozatnak lenni, ez egy nagyon hálás szerep, de nem érdemes sokáig játszani.

Most mit nem jelent az, hogy megértek valakit? Nem jelenti azt, hogy egyetértek vele, hogy helyeslem, hogy szemet hunyok a fölött a dolog fölött, amivel kapcsolatban őt megértettem, de nem értek vele egyet. Hanem mást jelent, és itt megint jön egy érdekes paradoxon! Ha én hajlandó vagyok valakit megérteni, miközben a cselekedetét lehet, hogy erkölcsileg sosem fogom tudni és nem is kell pozitívan értékelnem, akkor amikor mi kapcsolatban vagyunk egymással, és én őt megértettem, de valóban, és át is éltem azt, hogy miért csinálta, ekkor az én megértésem révén, ő szinte semmit sem kell, hogy külön csináljon, és elkezd változni. Elkezd a másik ember alakulni és fejlődni! Miközben én semmit nem csináltam őérte, hanem egyszerűen csak azért dolgoztam, hogy megértsem őt, és amikor ez létrejön, akkor elkezd ő is változni, vagy pedig beszünteti a velem való kapcsolatát. Azt is lehet! J Ez egy izgalmas fordulat lehet ilyenkor. Aztán még egy következménye van ennek, hogy ha hajlandó vagyok valami olyasmit megérteni a másikban, - és ez végül is azt jelenti, hogy őt értem meg -, amiről azt gondoltam a folyamat elején, hogy ez undorító vagy bűnös, vagy felháborító, és ez bennem egészen biztos nincsen. Amikor pedig véget ért ez a folyamat és eljutottam a megértésig, azzal magamat is megértettem jobban, mint ahogy előtte voltam. Minden esetben rájövök arra, hogy ez a dolog valamiképpen bennem is létezik vagy létezett, és ha létezett, akkor létezik is valamiképpen. Ezzel nagy jót teszek magamnak, ha megértem azt a valakit, akiről azt gondolom, hogy semmi kedvem nincs megérteni, mert ezt, meg azt csinálta, vagy akármi. 

A négyes pont. Nagy érzelmi nyereségnek tekintem, ha sikerül olyan csatornát létesíteni, amelyen keresztül a másik képes kifejezni az érzelmeit, és a lelki világát. Ugye, ezek nagyon szépen, egymásra épülnek. Van egy nagyon kedves ismerősöm, már-már barátom, egy 80 éves asszony, aki Nógrád megyében lakik. Félévente elmegyek hozzá, és tudni kell róla, hogy ő egy idős testnevelő tanárnő. Nagyon jóban vagyunk! Félévente meglátogatom, főz nekem egy ebédet, és utána elmegyünk együtt kirándulni. Egy nagyszerű asszonyról van szó, aki az egész életét vidéken élte le, és egy zseniális pedagógus volt. Ezzel a kijelentéssel kapcsolatban most eszembe jutott két történet. A zsenialitásáról. Az 1940-es évek közepe felé járunk, és bejönnek már kő keményen a zsidótörvények. Ő ott tanít az iskolában, és mindenki számára tudatossá válik az, hogy az iskolában van egyetlen zsidó gyerek, és úgy hívják, hogy Kohn Pisti. Ekkor pedig összejött a tanári kar, azért, hogy most mit is kellene csinálni? Úgy döntenek, hogy a könnyebbik végét fogják meg a dolognak, és azt mondják, hogy Kohn Pistike egy nagyon eleven, már-már szemtelen kisfiú, és ezért aztán megbeszélik, hogy melyik tanárnál a legszemtelenebb. A tanár egy kicsit provokálni fogja majd Kohn Pistit, mire ő majd csinál valami szemtelenséget, és erre majd ők kirúgják őt. Ezt határozták el! Az én kedves barátom, - aki ekkor még nem 80 éves -, a testnevelő tanárnő gondolt egyet, és akkor odament a Kohn Pistihez, és ezt mondta neki: „Ide figyelj Pisti,  hallgatsz-e az én szavamra? Fontos-e az neked?” Kohn Pistike nem tudta, hogy mi ez, és azt hitte, hogy valami nagy bajt csinált, és ezt válaszolta: „Igen, tanárnő kérem!” – „Na ide figyel Pisti! Kémiaórán (a kémiatanárnő volt az a bizonyos tanár, P.F.) most négy-öt alkalommal ki se nyisd a szád! Megértetted?” – „Igenis tanárnő, megértettem!” Egy szó, mint száz, Kohn Pisti maradt az iskolában! J Amikor pedig ennek a tanárnőnek az 50 éves aranydiplomáját adták át, akkor kérdezték nagy kedvesen tőle, hogy mégis kit hívjanak meg a diákok közül? Azt mondta erre, hogy a Kohn Pistit. Erre rögtön jött az értetlenkedés, hogy hát miért a Kohn Pistit? A világ nem sokat változott! J Erre ő azt mondta, hogy ha a Kohn Pisti nem lesz itt, akkor én sem! Na erre Kohn Pisti ott volt, egy hatalmas rózsacsokorral, és odaadta neki.

Na egy ilyen tanítónőről van szó! Ő csinálta a következőt. Tudta azt, hogy érdemes olyan csatornákat kialakítani, amelyben a diákok kifejezhetik az érzéseiket, és a lelki világukat. Ezért azt csinálta, hogy minden délután visszament az iskolába, mivel nem volt családja. Volt ott az iskolába egy pici szobája, és abban volt egy kényelmes karosszék. Ezt a karosszéket pedig elnevezte szocialista gyóntatószéknek! J Minden diákja tudta, hogy ha valami gondja vagy baja van, akkor délután bent ül a tanító néni, és be lehet ülni a szocialista gyóntatószékbe. Az a valaki, aki ebbe beleült, az elmondhatja, hogy mi a baja, hogy mit érez, hogy mit gondol. A tanító néni pedig meghallgatja őt. Ezt csinálta évtizedeken keresztül.

A másik. Azért erről a témáról szoktam másutt is beszélni, és egyszer egy anyuka jön egy ilyen alkalom után néhány héttel, és ezt mondja nekem: „Te Feri, hát ez marha jól beválik!” Mert mindig, amikor a négy gyerekével mennek, akkor kérdezik, hogy: „Mikor érünk már oda?” Tudjátok, ez a szokásos. Eddig a következő volt a stratégia: „Fogod be a szád!” Nagyjából ilyen, empatikus módszereket alkalmaztak. J Akkor pedig úgy döntött ez az anyuka, hogy mi lenne, ha a gyermekei számára egy ilyen érzelmi csatornát nyitna? Akkor pedig még arra is gondolt, hogy annak a mondatnak, hogy mikor érünk már oda, ennek a mondatnak talán csak egy primer jelentése, hogy mennyi az idő, de e mögött lehetnek érzések is. Kísérletet tett arra, hogy amikor éppen verték egymást a gyerekek, és elhangzott ez a mondat, akkor erre ezt a következő csatorna megnyitó mondatot válaszolta: „Ugye, szeretnél mér hamar ott lenni? Unod már ezt a kocsikázást?” Erre pedig halálos csönd lett az autóban, megszűnt a püfölés, a jajgatás, a kaják szétszórása. Anyánk megtért! J

Ugye, itt már csak ki kell mondanunk a konklúziót, hogy amennyiben hajlandók vagyunk ezeket a csatornákat egymás felé megnyitni, ezáltal mi is fogunk gazdagodni! Mint, ahogy ez az anyuka is azt mondta, hogy ez eszméletlen, és ez úgy bejött neki, hogy csak na.

Egy másik történet. Elmentünk elsőáldozó gyerekekkel nyaralni. Egy nagyon barátságos tó partján ücsörögtünk. Ugye az elsőáldozó gyerekek 9 évesek, mi meg azért sokkal többek. A hitoktató néni, aki nyugdíj előtt álló korpulens személyiség, , ő ilyen egy részes fürdőruhában ült, sőt még én is egyrészesben ültem, és így ücsörgünk. Ekkor jön az egyik kislány, aki a legjobban hasonlított erre a tanár nénire, már alakilag, és feltehetően neki egy ilyen érzelmi azonosulása támadt, és ilyen sugárzó arccal, mintha a testvéréhez, vagy az anyjához szólna, azt mondta neki, hogy: „Juli néni, neked hány úszógumid van?” J Persze én rögtön dobtam egy hátast. Juli néni meg úgy döntött, hogy ezt az érzelmi csatornát bezárjuk!  Nagy zavarában és ijedtségében így felelt: „Ilyet nem illik kérdezni!” Akkor pedig láttam annak a kicsi lánynak az arcát, hogy azt gondolta ekkor, hogy talán végre egy valaki megérti őt, de mégsem! A csatorna be van dugaszolva! Ezzel máris mondtam egy olyat, hogy azért ezt nem könnyű csinálni!

A másik meg, hogy a gyerekek tudnak ám olyanokat mondani, és mi meg annyira szoktunk tiltakozni, meg prüszkölni! Pedig ők, legalább még hitelesek!  Tehát ezzel a lehető legrosszabbat tesszük, amikor ilyenkor azt mondjuk, hogy ezt nem illik. Hanem hát mondjuk el, hogy esetleg a Juli néninek fájhat, mert érzékeny az úszógumija. J

Azt hiszem ezt mondtam már. Sokszor volt a kérdésem a gyerekek felé, miután elolvastuk az evangéliumot, hogy mondjátok meg nekem, hogy kezdődik ez az evangélium. Nem mondtam ezt még? Nem? Na, de jó! Ötszáz ember volt ekkor bent a templomban, mert ez még nem a kis templomban volt, és 150 gyerek, 300 szülő. Erre pedig így szólok: Hát akkor mondjátok meg, hogy ez a mai evangéliumi szakasz, hogy is kezdődött? Ekkor azt gondoltam, hogy akkor majd azt mondja, hogy akkor Jézus találkozott a bűnös asszonnyal, mondjuk. Erre egy gyerek jelentkezik, gondolván, hogy ez mennyire könnyű kérdés, és nyerő helyzetben van. Hát akkor tessék! A gyerek erre ezt mondja: „A mai evangéliumi szakasz úgy kezdődött, hogy abban az időben!” A jó dolgodat! Piszok kölyök, nagyon figyeltél! J Na, de ilyenkor kell a lélekjelenlét, hogy akkor ne zárjam be ezt a csatornát, és ne torkolljam le őt, ezt mondván: „Ez csak a bevezető két szó volt, még ezt sem tudod? Sosem lesz belőled jó biblikus, takarodj!” J

Aztán van ám másik ilyen is, hogy amikor az egész templomban egyszer csak nagy csönd lesz. A múltkor meg olyanra vetemedtem, hogy hát mondtam nekik, hogy Jézussal lehet nagyon őszintén és nyíltan beszélgetni, és hát akkor próbáljuk meg ezt a templomban is. Miért ne? Hát csináljunk legalább egyszer egy ilyen kísérletet! A gyerekek persze azonnal ráálltak, hiszen még nincsenek megrontva, hogy csak azt mondják, amit illik, meg ilyesmi. Akkor azt mondtam neki, hogy tudjátok most csináljunk olyat, hogy mondjatok egy olyan mondatot, amit úgy szívesen hallanátok, hogy az anyukátok mondja az apukátoknak. Hát azért voltak hátsó gondolataim ezzel kapcsolatban, hogy hát ebből azért akármi is lehet! De úgy gondoltam, hogy csakis jó dolog történhet. Akkor kis csönd lett, majd Pistike jelentkezik: „Hát én azt szeretném hallani, hogy az anyukám odamegy az apukámhoz, és azt mondja neki, hogy apu, költözz vissza hozzánk! Az apukám meg erre azt mondaná, hogy: jó!” Lett ám itt még nagyobb csönd! Bennem is, és egyszer csak megfordult velem a világ! Aztán úgy kellett vagy 20-30 perc, amíg kihevertem ezt a mondatot. De megálltam azért, és mondom neki, hogy te Pisti, azért hú, de komolyat mondtál! Talán azt hiszem, hogy nem is voltunk erre felkészülve. Az anyuka elsírta magát, én is majdnem, úgyhogy így egy ilyen vidám vasárnapot tartottunk. De aztán, mise után odamentem a Pistihez, és mondtam neki, hogy te Pistike, azért az élet ágas-bogas ám! Tudjátok, ha fogalmam sincs, hogy mit kell mondani, akkor ezt szoktam mondani. J

Az ötös pont. Nagyon sokat profitálok abból, amikor egy másik embert el tudok fogadni. Ez most látszólag olyan, mintha ugyanazt mondanám pepitában. Ezzel azt akarja mondani Carl Rogers, hogy ez nem egyenlő a megértéssel, mert az elfogadás az azt jelenti, hogy például el tudom fogadni azt, hogy ő más, mint én. Persze nem a másságot fogadom el! Hanem azt, hogy ő más, mint én!

Egy nagy ökumenikus konferencia volt, ilyen világ egyházai egyesüljetek jellegű, és mindez Indiában történt. Az a valaki mesélte nekem, aki ott volt, és azt mondta nekem, hogy: „Te Feri, én akkor tanultam meg valamit, hogy hányféleképpen lehet látni az életet, amikor – ez nagyon régen volt -, felhúzták a berlini falat.” Megálltak ott a konferencia résztvevői, és akkor ott egy ilyen európai küldött mondta, hogy hát erről kellene egy kicsit beszélni, hogy ez egy annyira aktuális. És itt álljunk meg! Egy indiai küldött a következőt mondta: „Nem tartanám helyesnek azt, hogy ha Ázsia eme félreeső félszigetéről beszélnénk!” Ez Európa! Így aztán az én küldött ismerősöm, miután a konferenciának vége volt, elővette a térképet, és megpróbálta úgy látni Európát, hogy az Ázsia egy félreeső félszigete. Képzeljétek, lehet úgy látni! Nem is kell hülyének lenni hozzá, elég ha csupán indiai az ember. Ti például azon nem csodálkoztatok el, amikor először láttatok olyan időjárás jelentést, ahol nem Magyarország volt a központ, hanem mondjuk Afrika? Engem az úgy megdöbbentett, hogy a világot lehet Afrika felől is látni! Mert azt tudtam, hogy Afrikába is emberek élnek, de hogy azok látnak is valamit onnan, az már egy komoly, újabb lépés volt.

Egy asszony a következőt mondta nekem, és aranyba foglaltam a mondását, olyan zseniális: „Tudod Feri atya, én nagyon szeretem a férjemet, és én azt gondolom, hogy igazán önzetlenül szeretem őt. Ha pedig én önzetlenül szeretek valakit, akkor elvárhatom tőle azt, hogy…” J Ugye az volt a szerencse, hogy ő állt meg, nem én szóltam közbe, mert csak a hogy szócskáig jutott el, és akkor elnevette magát. Mert az is lehet, hogy ez az ő igazi témája. Tehát fél órát arról beszéltem, hogy… de most kimondtam azt a mondatot, amiért jöttem. Akkor pedig el tudtunk kezdeni komolyabban is beszélgetni. Úgy köszönöm ezeket a mondatokat, ilyenekért érdemes élni.

Ha elfogadok valakit, az segít neki abban, hogy ő elfogadja önmagát. Ez pedig neki segít nagyon abban, hogy ő ezután elfogadjon minket. Nagyon érdemes valakit elfogadni, mert akkor ő el tudja fogadni magát, emiatt elkezd változni, ez nekem meg jó, mert éppen azért volt nehéz elfogadnom őt, mert nem szeretem azt, amilyen. Ezért érdemes őt nagyon elfogadni! Ha nem fogadom őt el, akkor nem fog változni! Mert meg akarja nézni, hogy elfogadom-e őt úgy, ha nem változik.

Itt most, ez volt az ötös pont, és befejezésül szeretnék két oldalt felolvasni, amivel valamiképpen össze tudnám foglalni azt, hogy miről is beszéltem. Persze ez sokkal szebb lesz! Hamvas Béla: Patmosz 1.

Egy héttel ezelőtt, két ember találkozott, az egyik én voltam, a másik pedig egy nagyon kedves hölgy. Szeretjük Hamvas Bélát, és szoktunk róla beszélgetni. A Hamvas Béla iránti tiszteletünk jeléül, megbeszéltük azt, hogy meghív engem ebédre, rántott levest fog készíteni, ezt megesszük, majd Hamvas Béláról beszélgetünk. Ezért ennek az arásnak is az a címe, hogy Rántott leves. Ezt hallgassátok meg!

„Ha az ember természeti lény lenne, az abszolút táplálék nem lehetne más, mint a gyümölcs. De tudjuk, hogy származásunk szerint, nagyobbik felében a természeten túlról vagyunk, és igazi humánus ételeinket magunknak kell elkészíteni. Az ételek rafinált volta lépést tart életünk bonyolultságával, és bizonyosnak látszik, hogy életünkben sok szövevény első oka, valamely szövevényes étel. Ezen az alapon nyugodtan lehetne szendvics, vagy desszert-életről beszélni. Az ilyen szendvics és desszert-életeket élő emberek a normalitást teljesen elvesztették. Bizonyos határokon túl, ez már nem is élet, csak hisztéria. Ha az ember út közben a normális élet felé, az alapételeket keresi, a józan és nyugodt táplálékot, alig talál néhányat. A normális élet az, ami az ételek között a rántott leves. Semmi különös, szenzáció nélkül. Messze azon túl, hogy valaki szereti vagy nem. Az ember a nap bármely szakában eheti, reggelire, ebédre, vacsorára. Forrón, langyosan vagy hidegen. Zsíron vagy olajon pörkölt liszt és víz. A pütagóreusok kétféleképpen ismerték, sósan, esetleg köménymaggal, ahogy mi esszük. Vagy a halványan pirított lisztet, tejjel föleresztve, mézzel édesítve. A tibeti csámpá is ilyenféle étel, de a lisztet forró teával öntik föl, és néha faggyú darabokat tesznek bele. A rántott leves mindennemű feszültség nélkül való étel, ami különös szeretetre méltó benne, hogy szelíd és egyszerű. Magától értetődik, hogy a csecsemő első étele az anyatej után a rántott leves. A rántott leves kristálytiszta éhségétel. Ami körülbelül azt jelenti, hogy nem ínyencség, nem torkoskodni való, vagyis nem izgalom, hanem az éhes ember számára készült, és kenyérrel a legjobb. Ha pedig a kenyeret megpirítják, vagy különösen, ha apró kockákra vágva, forró zsírban kicsit megsütik, gazdag, laktató, annyira, ha az ember két tányérral megeszik, semmit sem kíván utána, csak egy fél pohár félédes bort. A normális étel, mint a kenyér, a krumpli, a főzelék, a főtt rizs, a szalonna, megunhatatlan, mert nem akar mást, csak táplálni. A konyha nagy művei, mint a franciasaláta, vagy a birsalmával töltött sült kacsa, esetleg a pástétom, tele vannak hátsó gondolattal. Komplex művek, sokrétegű ételek, nem is tudják magukat egyszerre kimondani. Rántott levestől még a gyomrát senki sem rontotta el, minden esetre van asszony, elég ritka, aki annak, hogy mit főz, teljes tudatában van. Az ilyen asszony rántott levesében a földanya íze határozottan felismerhető. Ilyesmit meleg szív nélkül készíteni nem lehet. Legtöbben, ha a leves durva, azzal védekeznek, hogy csak rántott leves. Mintha nem a közhely lenne a legtöbb, mintha az, ami közönséges, nem az értékek felső foka lenne. A rántott leves íze a leginkább rokon a tejes búza ízével. Ha az ember ezt megkóstolta, az élet kedvességéről mindent megtudott. A bűncselekmények között kétségtelenül a legsúlyosabb, az élelmiszerhamisítás. Ebben a bizonyos tekintetben, együtt van az árulás, a káromlás, a mérgezés, a csalás, a hazugság, mindez alattomosan és elrejtve, gyűlöletes nyereségvágyból visszaél azzal, hogyha az ember megéhezik, ennie kell. Akármilyen rettenetes, de úgy van, ahogy Dosztojevszkij mondja: Rugdaljatok, püföljetek, alázzatok meg, köpdössetek le, csak adjatok enni! Az ételhazugságnál csak egy még súlyosabb van, a hamis prófétaság, amely az embert hazug gondolatokkal mérgezi meg. A nemes és a valódi kenyeret, már csaknem elvesztettük. Alig van ennél nagyobb hiány, és ezért ennél nagyobb fájdalom. A rántott leves olyan egyszerű és szerény, hogy azt hamisítani még senkinek nem jutott eszébe. Talán azért is, mert olcsó és nem érdemes. Helyzetünk minden esetre nem reménytelen, míg van Bach zenénk, ás Palazzo Pittink, van Velásquezünk, és Höldelrinünk, a normalitás még nem tűnt el teljesen, amíg van rántott leves, van krumpli, és főtt rizs.”

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs