Az életünk, hitünk személyessé tétele Carl Rogers gondolatai alapján 3.

Az életünk, hitünk személyessé tétele Carl Rogers gondolatai alapján - folyt.

Isten hozott benneteket! Köszöntelek mindnyájatokat!

Az elején tartanánk egy gyors ismétlést, hogy milyen pontokat vettünk eddig azzal kapcsolatosan át, ahogyan Carl Rogers a maga sok évtizedes tapasztalata alapján arról beszél, hogy mit tapasztalt és hogyan tudott hitelessé, személyessé válni.

Az első az volt, hogy a kapcsolataimban hosszú távon nem használ nekem, ha másnak mutatom magam, mint aki valójában vagyok. Nem érdemes mást mutatni a felszínen, mint amit átélek belül. Ha egy érzést vagy érzelmet próbálok elrejteni, az maradni fog, és kifejezésre akar jutni. Ha pedig átélem, akkor hamar távozik.

A második. Hatékonyabbnak érzem magam, amikor képes vagyok elfogadóan figyelni a belső hangjaimra, és saját magam lehetek. Ebből az következett, hogy ha elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, akkor kezdek megváltozni. Ha nem fogadom el, akkor maradok ugyanolyan, amilyennek nem fogadtam el magam. Ha pedig elfogadom a magam érzéseit, az segít engem, hogy elfogadjam a másik ember érzéseit.

A harmadik. Hatalmas értéket jelent, ha megengedem önmagamnak, hogy megértsem a másikat. A megértés pedig kockázattal jár. Ha megértem valakit, az azzal fog járni, hogy én változni fogok. Ha megértek valakit, azzal segítem őt, hogy elfogadja magát, és ezáltal ő változzon. A megértés révén, magamból is megértek valamit, valami mást.

A negyedik. Érzelmi nyereségnek tekintem, ha sikerül olyan csatornát létesíteni, amelyen keresztül a másik képes kifejezni az érzelmeit, és a lelkivilágát. Ebből pedig az következik, hogy ha megengedem, hogy megmutasd önmagad, azáltal én is gazdagodni fogok.

Az utolsó pedig, az ötödik. Nagyon sokat profitálok abból, amikor egy másik embert el tudok fogadni. Ide egyetlen megjegyzés csak. Úgy többé-kevésbé azt szeretnénk, hogy ha a másik olyan lenne, mint mi. Ez olyan kényelmesnek, olyan jó megoldásnak tűnik, és akkor ezzel el lehet tölteni egy életet, hogy megyünk-megyünk a másikhoz és próbáljuk neki azt kifejezni, hogy a legjobb lenne, ha ugyanazt érezné, mint én. Ez annyira kellemes volna! J Vagy, ha egy bizonyos dologban ugyanaz lenne a véleményünk! Jaj, hát akkor nyugodtan leülhetnénk este tévét nézni. J Akkor lehetnénk boldogok, de addig ameddig te a pirosról azt gondolod, hogy kék, én meg azt, hogy piros, addig még nem, hanem még vitatkoznunk kell úgy 25 évet, ameddig kiderül, hogy akkor sem változtatod meg a véleményed, és csak akkor ülünk le nyugodtan tévét nézni. Ezzel tehát nem érdemes 25 évet eltölteni, hanem érdemes kihagyni ezt a kis folyamatot.

Eszembe jutott a szerelem! Hát, hogy miért, azt nem is tudom. De eszembe jutott azzal kapcsolatban, hogy ha veletek találkozom, már mondjuk szerelmes jegyespárként, akkor van bennem egy finom érzékenység azzal kapcsolatban, hogy amikor az életeseményeitekről beszéltek, akkor a fontos életesemények között olyanok vannak csak, amikor azáltal voltatok egymással egységben, hogy ugyanazt éltétek át. A szerelmes embernek lehet egyfajta jövőre vetett illúziója, hogy szerelmesként átéltük azt, hogy együtt dobban a szívünk! Éltetek már át ilyet? Tikk! Pont ugyanakkor! J Pont ugyanolyan gyorsan is, másodperc pontossággal. Hát ez nem nagyon megy, ez lehetetlen! Akkor pedig jönnek a problémák: drágám, neked egy kicsit gyorsabban ver a szíved, mint az enyém, már nem szeretsz? Rejtegetsz valamit előlem? Vagy ilyesmi. Szóval a szerelemnek van ez az illúziót erősítő jellege, hogy akkor vagyunk igazán egyek, hogyha ugyanazt érezzük, ha ugyanazt gondoljuk, ha ugyanazt az élményt éljük át. Ahogy pedig hallgatlak benneteket, és erre vagyok kifinomodva, hogy egyszer csak elmondotok egy olyan élményt, amikor azért sem azt éltétek át mind a ketten, és mégis átéltétek az egységet! Na, itt kezdődik el valami! Eddig még csak szerelmesek voltatok, de amikor egy ilyen élményetek van már, legalább egy, akkor ezt érdemes folytatni. Mondjuk, amikor valaki azt mondja, amikor meghal egy hozzátartozója, és akkor azt mondja neki nagy hamar, hogy: „Hát nem szabad sírni!” Ugye itt úgy próbálnék egységet teremteni vele, hogy én nem akarok sírni, én szeretném ettől az érzéstől magamat megkímélni, talán át sem bírom élni, félek ettől az érzéstől, nem akarok belemenni. Úgy szeretnék veled egységben lenni, úgy szeretnék megértő lenni, hogy szépen kérlek, hogy te is csak annyira gyászolj, mint én! Tehát próbálj úgy viselkedni, mint hogyha nem is halt volna meg az a valakid! Na és ezáltal legyünk mi egyek egymással! Vagy mondjuk, amikor azt mondja az egyik férj a feleségének, hogy: „Drágám, én azt hittem, hogy te is ugyanúgy fogsz örülni a negyedik babánknak, mint én.” Ő meg nem ugyanúgy örül. A kérdés itt az, hogy ez kikezdi-e az egységünket, vagy nem?  Hogy megengedem-e neked, hogy a negyedik babánknak ne örülj úgy, ahogy én? Képesek vagyunk-e így egységben lenni, miközben mást élünk át? Lehetséges egységben lenni a másikkal úgy, hogy én nem azt élem át, amit te. Ezzel nem mondtam semmi rendkívülit! Csak azért, mert olyan aranyosan néztek rám, mintha tudnék nektek valami újat mondani. De nem tudok, hanem csak azt mondom ki, amit úgyis tudtok már.

Aztán itt könnyen létrejön egy ilyen folyamat, hogy én nem fogadlak el téged, mert tele vagyok elvárásokkal, és az elvárásaim fontosabbak, mint te. Ebből pedig az következik, hogy miután én nem fogadlak el téged, ezért te sem fogadod el magad! Hát ugyanis jobb dolgod is van, mint hogy magadat elfogadd, amikor én éppen bombázlak téged az én kívánságaimmal! Neked, az elsődleges dolgod az, hogy megvédd magad. Ez egy nagyon izgalmas folyamat! Amikor nem fogadlak el téged, akkor arra kényszerítelek, hogy ne fektethesd az energiáidat abba, hogy elfogadd magad, azért mert védekezned kell velem szemben. Éltetek már át ilyet? Szerintem, minden nap, rengetegszer. Ha tudok eléggé biztonságban lenni, vagyis nem kell veled szemben tiltakozni, védekezni, és a jogaimat kiharcolni, a személyemet megvédeni, magamat biztonságba helyezni, vagy érezni, vagyis nem kell ezekkel foglalkoznom, mert te elfogadsz engem, akkor marad egy pici időm arra, hogy elfogadjam magamat, és együtt érezzek magammal. Bár magam is jól tudom már ebben a pillanatban, hogy  nekem se jó az, amiben én most vagyok, de ehhez kell az a csoda, hogy te nem fenyegetsz engem azzal, hogy lebegteted felettem azt a dolgot, hogy nem foglak szeretni, így nem fogadlak el, ha ezt tovább csinálod, nem kellesz nekem, így nem leszünk ám egyek egymással! Ez egy kulcsa szokott lenni ennek a folyamatnak. Ha te fenyegetve érzed magad azáltal, hogy én nem fogadlak el, akkor nem marad erőd magadat elfogadni. Már pedig, ha magadat nem fogadod el, akkor nem tudsz változni! Mert a változás akkor kezdődik, amikor meg tudtál állni, és azt tudtad mondani, hogy alkoholista vagyok! Ugye, ekkor kezdek el változni! Amíg én rád nézek, és azt mondom, hogy te, ittál már ma is, mond csak? Dehogy ittam, hülye vagy te! Közben meg arra gondolsz, hogy nagyon kevés mentolos rágót vettél be! Ugye mindenre lesz figyelmed, csak ugye fényévekre kerülsz egy mondatom által attól, hogy mondjuk az én jelenlétemben, esetleg, az én elfogadásom által kimond, végre valahára azt, hogy: Alkoholista vagyok!

Készítettek ezzel kapcsolatban olyan vizsgálatokat, hogy elültették a klienst, meg a segítőt. A segítő pedig egyetlen egy mondatot mondott csak, ami látszólag érzelmileg ne túl felkavaró, de miközben ezt a mondatot kimondta, addig olyan érzékelőket helyeztek a kliens bőrére, amely annak a feszültségét nagyon jól tudta mérni. Ha a segítő egyetlen ilyen mondatot mondott, hogy: „Nahát, milyen fáradtnak tűnsz ma!” Ez a mondat. Ez a műszer, ami a te bőrödnek az érzékenységével kapcsolatosan mutatja a dolgokat, az majdnem leszalad a papírról. Ettől az egyetlen mondattól! Ebben, mi azt gondoljuk, amikor egy ilyen mondatot mondunk, hogy ebben semmi fenyegető nincs. Közben meg a bőrünk egészen mást mond! A bőrünk azt mondja, hogy hú-ha, valaki engem fáradtnak lát, akkor most mit is kell nekem csinálni? Most lehetek fáradt vagy nem lehetek fáradt? Most nem örül, hogy fáradt vagyok,  vagy örül neki, vagy akart valamit mondani és ha most fáradt vagyok, akkor nem mondja? Egy ilyen félelemhalmazba kerülhetünk egy ilyen ártatlannak tűnő mondat után. Megkísértett egy gondolat. Tudjátok, időről-időre be kell adnom jegyzőkönyveket, más emberekkel való, ilyen segítő kapcsolatot leírandó, hogy aztán azok, akik engem segítenek, azok meg tudják mondani, hogy ezt jól csináltam-e vagy nem. Most az a gondolat kísértett meg, hogy egy olyan jegyzőkönyvet fogok beadni, ami így fog kinézni, hogy: Kliens, 20 perc, Segítő, Hm, Kliens, 20 perc, Segítő, Hm, Kliens, 20 perc, Segítő, Hm - Hm. Hogyha meg merem csinálni, akkor elmondom nektek, hogy mi történik, mert arra lennék kíváncsi, hogy jönne le, hogy nagyjából 3 Hm jön ki belőlem egy óra alatt.

Ez akart tehát az ötödik pont lenni. Nagyon sokat profitálhatok abból, amikor egy másik embert el tudok fogadni. Ugye, ennek a folyamatnak a végén az van, hogy ha én elfogadlak téged, akkor neked marad időd és energiád, hogy elfogadd magad, ezáltal te fogsz változni, és ennek az lesz a következménye, hogy képzeljétek el, még engem is el tudtok fogadni! Ez egy párkapcsolatban óriási nyereség! Amikor megengedem, az elfogadásom révén, hogy legyél olyan amilyen vagy, ennek eredményeképp te elkezdesz változni, és a változásnak a legdöntőbb pillanata az, amikor elfogadod a házastársadat. Ez egy jó befektetés!

A hatos pont. Minél nyitottabb vagyok saját magammal, és a másokkal kapcsolatos realitásokra, annál kevésbé vágyódom arra, hogy megjavítsam a környezetemet. Ezt a pontot nagyon szeretem! Ezt mondjuk egy-egy templomra, vagy egyházközségre fel kellene írni, ilyen ars poetica-ként. Mondjuk a Magyar Katolikus Egyházra ki lehetne írni, hogy minél inkább elfogadom magam, annál kevésbé akarom azt, hogy te legyél katolikus! Erre aztán nagyon sok ember katolikus lenne! J Ugye, most nevettek? Pedig ez egészen reális! Na, mindegy. Majd 30 év múlva megnézzük. Igen gyakran tapasztalom ezt. Azért érdekes dolog ez a Katolikus Egyház. Nem? Azért valami van itt, nem? Nem tudom, hogy mi, de valami az van. Azért egy-két misét megér a Katolikus Egyház. De, hogyha nagyon pattogunk, akkor nem lesz kedvetek ezt az egy-két misét meglátogatni. Különben meg lehet, hogy igen!

Ide most mondanék néhány szempontot.

Célokat tűzünk ki mások elé.

Azt akarjuk, hogy változzatok meg

Hogy mi irányítsunk titeket.

Olyanok legyetek, amilyennek szerintünk lennetek kell.

Hogy befolyásoljunk benneteket.

Ez nem csak az Egyházra vonatkozhat, hanem bármilyen kapcsolatra is. Ezeket nagyon szívesen gyakoroljuk, mert ezek olyan könnyű megoldásnak tűnnek, hogy mennyire jó lenne az élet, hogyha te belátnád, hogy neked az a jó, amiről én azt gondolom, hogy neked jó. Aztán ezt te megvalósítanád, aztán meg boldogan élnénk! Valójában inkább arról van szó, hogy nekem volna szükségem arra, hogy te változzál meg, mert én nem bírom elviselni azt, hogy te valamilyen vagy! Ez pedig azt jelenti, hogyha én nem bírom elviselni azt, amilyen vagy, akkor nekem is változnom kell, mert hiszen én nem visellek el téged! Ez felém intéz kihívást, nem csak feléd. Emlékszem, hogy egyszer életemben, egy nagy döntés előtt álltam, és elmentem a lelki atyámhoz, mert nem bírtam dönteni. Fiatal voltam még, huszonéves, nem tudtam eldönteni, hogy a világot kell-e megjavítani, vagy magamat. Ez hülyén hangzik? Ti már most mond okosabbak vagytok ennél, de akkor tőlem csak ennyi tellett. Láttam azt, hogy el lehetne menni abba az irányba, hogy ilyen nagyon klassz dolgokat kell csinálni itt, ebben a világban, ez volt egy ilyen nagyon erőteljes vonzás. Hát ez nyilván együtt jár azzal, hogy így változtatunk ezen a dolgon. A másik oldalon meg az állt, hogy azért magammal is lehetne valamit kezdeni! Azért ott sem minden kóser! Egyszerűen nem bírtam eldönteni. Majd elmentem a lelki atyámhoz és feltettem neki a nagy kérdésemet, hogy atya, mond már el nekem, hogy is van ez? Ekkor ilyen kedvesen rám nézett, és azt mondta, hogy: „Feri, ha te kifelé kezdesz el élni, vereséget szenvedsz!” Nagyon köszönöm neki ezt a mondatot, mert ezek után néhány évig kifelé éltem, miután az ő elfogadó mondata serkentett engem abban, hogy elfogadjam magamat. Szóval, kipróbáltam, hogy igaza van-e? hát igaza volt, és rá is ment egy pár évem. Aztán rájöttem, hogy nemhogy neki van igaza, hanem hogy ez tényleg így van. Minden olyan tevékenységünk, legyen az a lehető legnemesebb és legjobb, hogy változtassunk valamin, mert ilyen lehetőségeket diktál az élet, és ez természetes is, minden ilyen tevékenységünknél eljön egy pillanat, amikor mi leszünk érintve!  Nem a környezetünk, és nem a másik ember, hanem pont én! Általában itt szoktunk vereséget szenvedni! Amikor halljuk a belső hangot, hogy Feri, ide figyelj, most rendben van, hogy itt közösségeket szervezel, a munkahelyeden fejleszted a rendszert, meg sok hasznos dolgot teszel, de most jött el az a pillanat, hogy neked is változni kell. Ez elég hamar el szokott jönni! Sőt, folyamat elején már rögtön lehet ezt hallani. Tehát világos, hogy kifelé és befelé is van munkánk, de ha azért, mert kifelé megyek, ez sohasem jelenti azt, hogy ne kelljen állandóan befelé menni. Úgy szokott az lenni, hogy a kifelé ható történéseknek a minősége, azért nagyjából összefüggésben van azzal, hogy én mennyire végzek minőségi munkát befelé. Egyszerűen ettől nem lehet eltekinteni!

A következtetés ebből, hogy minél inkább elfogadom magam és a környezetem realitását, annál több változás történik bennem és a környezetemben. Amikor igazán önmagam vagyok, a körülöttem lévők elkezdenek változni. Hadd hozzak most nektek ide példákat.

A héten elmentem Írisz-diagnosztikára. Na, most lebuktam! Ilyet egy rendes pap, nem tesz! J De ki mondta, hogy én egy rendes pap vagyok? Szóval, elmentem erre a valamire, és egy keletről érkező, a barátaimmal csak Kalasnyikovnak nevezett úriemberhez érkeztem. Nem bírtam megjegyezni azt a bonyolult nevet, így elneveztem valahogy. Belenézett a szemembe, és 20 másodperc alatt megkérdezte, hogy maga biztos sportolt, és mondtam, hogy ez így volt, mire ő válaszolta, hogy ez élsport lehetett, és hogy nekem sportolnom kell továbbra is. A következőt mondta, amikor már úgy jól megnézte a szemem, hogy: „Á, fiatalember, tudja végül is maga egészséges, az energiaszintje megfelelő, de hát, nézze, a maga csontjai, gerince meszesedik. A nyakcsigolyája csúnyán meszesedik, a dereka is nagyon csúnya, és itt nagy problémák lesznek.” Teljesen igazat mondott, mert valóban így van. Erre ezt mondja még, hogy: „Hát tudja, ahogy így néztem a szemét, végül is arra jutottam, hogy magának az ülőmunka nem felel meg. Az állómunka sem felel meg magának.” Ugye, én meg nézek rá, és gondolom, hogy nagy dolog az Írisz-diagnosztika! J A következő, egyben harmadik mondata: „Fekvőmunka meg nincs!” J Látjátok, ehhez a bölcsességhez el kellett mennem Kalasnyikov elvtárshoz, aki a rendszerváltás után ezzel a bölcsességgel ajándékozott meg. Na most, ez így még el is ment volna, de tudjátok, hogy a hatás, amit kiváltott bennem, az egy szabadságérzet volt. Tehát, hogy meszesedik a gerincem, lent is, középen is, a nyakam is, és az lenne a legjobb, ha az egész életemben feküdnék, de ezt nem lehet, tehát ez a folyamat tovább fog menni. Kész, ennyi! Hát, Istenem, tudjátok ez olyan, hogy ebben a változó világban, a véleménydiktatúra időszakában, hát legalább van valami biztos pont, legalább mondott valami olyat, ami a realitásnak legalább egy halvány morzsájával van pöttyözve. Akkor pedig jöttem ki, és gondoltam magamban, hogy végre a földön vagyok, és nem lebegek végre. Ez, ahogy kimondta nekem Kalasnyikov elvtárs, hogy fekvőmunka meg nincs, ez elkezdte bennem azt a változást előidézni, hogy hát Ferikém, ha fekvőmunka nincs, akkor bizony egy kicsit tornázni kellene! Tehát elindul a változás, pusztán csak ettől! Ugye, nézhetnénk ezt úgy is, hogy ilyen durván és csúnyán, hogy lehetett hozzám szólni, legalább lehetett volna valahogyan empatikusan is közölni velem ezt a tényt, hogy nézze, meg lehetne próbálni valami fekvőmunkát is valahogyan, hiszen ez a világ olyan színes és ágas-bogas, így nem elképzelhetetlen az, hogy ön lesz az, aki rátalál egy ideális fekvőmunkára. Hát vannak csodák, mégis maga egy pap, nem? Hát akkor csak hisz bennük, nem?

Amikor nagy bajban voltam az Egyházzal, - és ott a múlt idő nem teljesen hiteles J -, akkor mentem megint csak egy okos emberhez, aki egészen véletlenül egy pap volt. Mondom neki, hogy jaj, atya hát hogy van ez már, mert én olyan kényelmetlenül érzem magam, mintha száz százalék nejlonból lenne az ingem. Most akkor mi lesz, így kell leélnem az életemet? Ő erre egy nagyon egyszerű kétsoros választ adott: „Nagy az Isten állatkertje, sok mindenki elfér benne!” Így! Ennyi! Utána elköszönt tőlem, megkérdezve, hogy van-e ezen kívül más kérdésem is? J

Akkor egy picike kis megjegyzést tennék még. A realitás nem jelenti azt, hogy a saját véleményemet abszolutizálom. Nem az a realitás, hogy én valamiről valamit gondolok, és akkor ráveszlek téged, hogy tekintsd azt realitásnak.

Ez volt a hatos pont. 

Most jöjjön a hetes pont! Az átélt élményeim megbízhatóak, azokra biztosan támaszkodhatom. Azt mondja erre Rogers, hogy ha képes vagyok észlelni a minden porcikámra kiterjedő, a testemben is megmutatkozó tapasztalást, véleményalkotást, és arra tudok figyelni, akkor biztonságban vagyok, és arra nyugodtan rábízhatom magam. Mert a minden porcikámra kiterjedő tapasztalás, az pontosabban megmondja nekem, hogy mit kellene tennem, vagy hogy kellene döntenem, vagy mi a helyes, mintha csak a fejemre hallgatok. A fejem, az értelem, a tudat, kevésbé tudja, mint – és ezt így mondom -, mint a testem. De ez nem teljesen jó szó, csak valahogy próbálom leírni. Ez a jó kifejezés, hogy a minden porcikámban észlelhető közlés, amit éppen a fejem felé küldök, ez jobban tudja az igazságot, mintha csak a fejemet hallgatom. Ugye, ez egy nagyon nagy kérdés, hogy tudok-e én olyan helyzetben lenni, amikor ezeket a jelzéseket felfogom? Ez az egyik, hogy nyilván lehetne ezt gyakorolni, hogy ezekre tudjak figyelni. De most, hogyha ezt hagyjuk, és csak annyit mondunk, hogy még a legkuszább életet élő ember is, néha, a minden porcikájára kiterjedő észlelés által pontosan tudja, hogy mit kellene csinálnia, és mégse arra hallgat. Tehát talán az első lépés az lenne, hogy semmit nem kell csinálni külön, de amikor jön egy ilyen nagyon egyértelmű, bár adott esetben nagyon finom és halk üzenet, akkor arra hallgassak. Úgy fejezte ki ezt, egy bölcs, ifjúsággal foglalkozó férfi, - aki fiataloknak tart több évtizede ilyen előadásokat -, hogy: „Rengeteg tapasztalat után azt tudom mondani, hogy ha a nő (már egy fiatal hölgy) azt mondja egy fiatalúrnak, hogy te, én egyszerűen nem akarok veled járni, és erre a fiatalúr visszakérdez, hogy miért, akkor a fiatal hölgynek bőségesen elég a következő szót mondania: Csak!” Ha pedig az ifjú hölgy tudja, hogy nem tudja, hogy miért, de azt pontosan tudja, hogy csak, az elég! Nem kell továbbgondolni, meg nem kell belemenni abba a csapdába, hogy de hát itt van ez a pasi, és megkérdezte, hogy miért. A leghitelesebb, amikor azt mondom, hogy fogalmam sincs, csak valahogy a kislábujjamtól a hajam száláig azt gondolom, hogy nem akarok veled járni. Egy ilyen empatikus, elfogadó mondat elég. J Most azért ez lehet, hogy inkább a reális mondat kategóriájába tartozik. Most ugye derültünk ezen, én magam is, hogy nem kerültem egy jó nagy ellentmondásba magammal. Tudjátok, ebből már sok bonyodalom származott, hogy merő jóindulatból az ifjú hölgy leült, és elgondolkozott (Jaj, itt kezdődnek a bajok! P.F.), és merő jó szándékból azt a hiteles élményét és közlését, aminél többet nem lehet mondani, hogy nem tudom, egyszerűen csak, szép lassan átváltja mindenféle jóindulatúnak tetsző, megértőnek ható, empatikusnak tűnő és egyéb ilyen okoskodásra, ezzel hosszú távon sokkal többet árt a másiknak. Mert nem azt mondja, ami van! Egy olyan mondat, hogy tudod miért, mert a szagoddal nem tudok megbékélni! Ez egy gyönyörű mondat. Csodálatos! Hiszen nem azt mondta, hogy büdös vagy! Mondott ilyet? Csupán annyit mondott, hogy neki ez a szag, mind az orrában, mind a fejében, ott belül, egyszerűen nem jön be. Miért? Te most bemész egy illatszerboltba, ott most azt te kötelezőnek érzed magad felé, hogy neked ott minden illat tetsszen? Akkor különben nem mész be? Van, ami ízlik, van, ami nem! Kész! Lehet, hogy az a pasi most ettől nem kap levegőt, de nem baj az, előbb-utóbb majd csak kap! Jaj! Az anyukám, amikor engem szült… Na jó, nem kell nevetni, hát most mondhattam volna azt is, hogy amikor a testvéremet szülte. Hú, most eszembe jutott valami, mert most a létem alapjára tapintottam rá, és ezt sosem fogom megtudni. De most komolyan, bennem most valami fontos dolog történt! Most ebben a pillanatban, ahogyan kimondtam, most nem tudom eldönteni, hogy az anyukámék, hogy tudták eldönteni, hogy melyik legyen a Feri, és melyik a Gergő! Hogy most úgy döntötték el, hogy amelyik előbb kijön? Vagy ránk néztek, és akkor azt mondták, hogy… Hú! Lehet, hogy én vagyok a Gergő, és a Gergő a Feri? J A legkisebb mértékben sem hülyéskedek, ez most teljesen megrendített engem, a létemnek az esetlegessége, hogy hát ez hogy a csudába volt akkor? Hogy akkor az anyukám azt mondta, hogy akkor most megszülöm a Ferit? Ezt hogy csinálta? A nem jóját, ezt már csak odaát fogom megtudni! Vagy tényleg úgy csinálta, hogy megszülöm ezt a vackot, aztán utána majd elnevezzük, attól kezdve már mégiscsak lesz neve. Ti éltetek már át ilyet? Hú-ha, most teljesen elvesztettem a fonalat! Ja, anyukám szült, itt tartok. Hova jutottam? Szóval anyukám szült, és akkor ezt nem csak egyedül csinálta, mert szült ott más asszony is, és akkor visszahozták őket a szülésből, és mellette egy másik asszony nyögött nagyon. Most nem akarok gunyoros lenni, egyszerűen csak így jön ki belőlem. Tehát a másik asszony meg mondta, hogy: „Levegőt! Levegőt!” Erre befutott a nővár és azt mondta, hogy: „Van itt levegő, csak venni kell!” Ezt az anyukém mesélte, 25 évvel később, mert azt mondta, hogy ennek a nőnek ott, és ekkor erre volt szüksége, és abban a pillanatban, miután meghallotta ezt a választ, azonnal jobban lett.

Ezt pedig azzal kapcsolatban mondtam, hogy lehet, hogy az a nyomorult pasi éppen nem kap levegőt, és akkor lehet neki mondani, hogy van itt levegő, csak venni kell belőle! Utána pedig, három nap vagy egy hét múlva, hogy hát ennél a csajnál egyszerűen nem jöttem be, na és aztán? De most képzeld el, ha merő jóindulatból, az agyából kiteker öt választ, hogy miért! Mert hát van ő olyan menő csávó, hogy többet is ki tudjon mondani, és képzeld el, hogy mondjuk az öt közül, nemcsak olyanok vannak, hogy azért, mert olyan fáradtnak tűnsz, hanem egy kicsit komolyabbat mond, és akkor utána majd két évig nyűglődsz, meg szenvedsz. Volt egy barátom, aki mesélte nekem, hogy volt egy lány, aki nagyon tetszett neki, és most nem tudta, hogy most járjanak vagy ne, és akkor elmentek strandra, és nézi, hogy a lábán, ahogy vannak az ujjak, és azt látja, hogy négy ujja úgy áll, ahogy kell, és a kislábujja meg úgy állt, hogy megy egy irányba, és utána megy egy másikba. Akkor még fiatalok voltunk, és volt időnk erre! Azt mondja nekem ez a barátom, hogy ebben a pillanatban, ahogy nézte ennek a lánynak a lábát, egyszer csak rájöttem, hogy na ez nő, nem az én esetem. Tényleg így volt! Szóval valami ilyesmi, amikor arról beszélünk, hogy milyen az, amikor a teljes bőrömre kiterjedő tapasztalás által mondom azt, hogy ez nem! Most nyilván nem a kislábujjnak a dőlésszögéről van itt szó, ebben csak valahogy megfogalmazódik, vagy megjelenik az, hogy nem.

Azt mondja Rogers, hogy lehetünk néha különcök és furcsák. Ha én erre a teljes egészre kiterjedő észlelésre tudok figyelni, akkor bizonyos pillanatokban az fog történni, hogy olyan döntéseket hozok, amit az egész környezetem nem vesz majd szívesen. Elutasít, vagy azt mondja, hogy ez őrültség! Ilyenkor érdemesebb ezeket a döntéseket még inkább meghozni! Amikor azt mondják, hogy ez egy badarság! Egy kicsit egyedül leszek, valamennyi ideig. Azt mondja Rogers, hogy meghoztam ezeket a döntéseket, amelyekben tulajdonképpen az eszemmel még nem tudtam, hogy miért igen, csak azt éreztem, hogy ebbe az irányba kell menni. Ezzel a döntésemmel pedig nagyon egyedül lettem. Majd eltelt sok hosszú év, és egyszerre csak egy csomó ember volt mellettem! Mond is egy nagyon érdekes példát. Ő ugye 1920 körül születik, és akkor még hol van családterápia, meg ilyesmi, hát sehol. Akkor pedig ő fiatal férfiként eldönti, hogy ő terapeuta szeretne lenni, és hogy szerinte ez egy jó irány. Elég okos fiatalembernek tartják, és egy nagy szaktekintély megy hozzá kedvesen, és azt mondja, hogy te, Carl, hát nem fogod fel, hogy ez az irány egy tökéletes zsákutca, és hogy ebbe az irányba egyáltalán nem érdemes elmenni, mert ennek nincs jövője? Mondta az az ember, aki innen, a fejéből mondott valamit. Erre Rogers meg azt gondolta magában, hogy lehet, hogy teljesen igaza van! Ugye, ez egy fontos pillanat, amikor én észlelek valamit a bőrömön keresztül, akkor utána még magamnak is lesznek kételyei. Azután ez nem azt jelenti, hogy egy mindent eltöltő bizonyossággal hasítom a levegőt, hanem még magam sem tudom, hogy van, telnek a napok, hetek, hónapok, és csak azt tudom, hogy bár még vívódok meg nyűglődök, de annyit tudok, hogy ez lesz az az irány. Miközben még lehet, hogy mindig nem tudom megmondani, hogy miért ez az irány? Az életemben volt egy-két ilyen pillanat, és biztos, hogy nektek is volt, és talán érdemes lenne egyszer leülni, és csak ezeket a pillanatokat elővenni. Majd megnézni, hogy alakult az életetek, hogy is éltétek át, mi lett utána, mi minden történt? Az idő pedig hogyan igazolta ezeket a döntéseket? Emlékszem, hogy amikor 23 évesen otthagytam az élsportot, miközben az összes edzőm, meg mindenki azt mondta, hogy hát Feri, ezt neked csinálni kell, tehetséges vagy, és a többi. Többé-kevésbé egy olyan döntést hoztam, ami teljesen egyedülállóvá tett, mert egyszer csak teljesen egyedül lettem. Nem azért, mert mindenki ellenem mondott, hanem azért, mert csak a józan észnek mondott ellent ez a döntés! De annak nagyon! Én meg egy nagyon erős benyomással tudtam, hogy nekem most kell abbahagyni, és nem 30 évesen! Ezzel pedig derékba törtem valamit, amit egy józan ember sosem tenne meg. Most pedig hadd utaljak megint az Írisz-diagnosztikára, mert 20 év után egy nagyon érdekes adalékot kaptam erről. Azt mondta nekem ez az ürge, hogy nézze, a maga izületei már így is eléggé tönkre vannak menve, és magának eleve nem szabad olyan sportot űzni, ami az izületeket komolyan megterheli. Puff neki! Ahogy jöttem ki, egyszer csak eszembe jutott ez a döntésem, hogy abbahagytam a sportot 23 évesen, amikor még olyan egészséges voltam, mint a fene! Ha én ezt 30 éves koromig csinálom, mi lett volna belőlem? Lehet, hogy most már egy roncs lennék! Lehet, hogy tényleg valami fekvőmunkát végeznék már. J De ez csak néhány nappal ezelőtt állt össze, egy ilyen összefüggéssé. Persze, ebben nagyon sok a ha. Nem ezzel akarom igazolni ezt a döntésemet!

Hadd hozzak ide még egy ilyen példát, ami annyira esztelennek tűnt. Amikor kirúgtak a papnevelő intézetből, akkor először is, azt a tanácsot kaptam az illetékes elvtárstól, hogy a leghelyesebb az lenne, ha sose lennék pap! Hát azért egy kicsit eltöprengtem rajta, egy olyan egy-két másodpercet, mert hát nyitott vagyok, és nagyon határozottan azt mondtam, hogy tulajdonképpen az én döntésem egyáltalán nem múlik azon, hogy bárki más mit dönt ezzel kapcsolatban. Ezt a döntést én már meghoztam, úgy gondolom, hogy nem is egyedül, már itt most az Istenre utalok, és ez szerintem egy jó döntés, és kész! Akkor egy csomóan azt mondták, hogy hát Feri most már minden azt mutatja, hogy tényleg ez az utolsó lehetőséged, hogy… Eltelt egy év, és akkor azt mondták, hogy na jól van Feri, hát legyél pap, de ne itt! Ekkor pedig megint kaptam egy életre szóló lehetőséget, hogy menjek el innen. Végül is lehetek pap, de nem itt. Ez volt az a pillanat, amikor megint azért egy-két másodpercet elgondolkoztam ezen, és azt mondtam, hogy de én itt leszek ám pap! Hú, ha ezt most én elmondom! J Jaj, nem merem elmondani… Na jó, elmondom! Az Erdő Péter érsek atya, aki akkor még nem volt se érsek, se bíboros, se az én főnököm, nagyon jó szándékúan azt mondta, hogy Feri, te állítólag egy ilyen értelmes ember vagy, hát menj már el innen, hát te itt sose leszel pap! Ezt mondta. Ő egy nagyon okos ember. Ez még egy ilyen büszkeséggel is eltöltött, hogy ha már egy ilyen nagy ember ezt mondja, hogy menjek el innen, akkor leszek egy kemény csávó, ha azért is maradok! Egy év után meg úgy „szinte” magától felszenteltek, és nem is kellett semmit csinálni, csak beadni egy kérvényt…de ezt most nem folytatom tovább! Ezt csak példának akartam mondani, hogy vannak pillanatok, amikor a legokosabb embernek a legnagyobb jó szándékkal, Erdő Péter bíboros-érsek atyának a legjobb szándékkal mondott szavai sem annyira fontosak annál, mint amit a bőröd mond.

Még egy dolgot szerettem volna mondani, hogy nem mindig tőlem jön ám ez a gondolat, hanem van, hogy tőletek jön. Lehet, hogy én nem is tartok ott, hogy a bőröm mondjon valamit, vagy a hajam szála. De ti valamit érzékeltek, amit én nem! Ilyen lehetséges! Akkor van egy nagy lehetőségem, hogy ilyenkor rátok figyelek. Ez nem azt jelenti, hogy te befolyásolsz engem, hanem hogy megkínálsz engem valamivel, és utána, ha én elég nyitott és elfogadó vagyok, akkor utána ebben a helyzetben átélhetem azt, hogy mit mond a bőröm. Hogy most igen, vagy nem? Például, az, hogy mi most itt együtt vagyunk, ezt nem én találtam ki, hanem én tiltakoztam, és azt mondtam, hogy ez egy hülyeség. Ugye, ezt mondtam nektek? Van, aki olyan jólesően bólogat! J Akkor egy páran mondtátok, akik jobban láttatok engemet, mint én magamat, hogy azért meg lehetne próbálni. Majd pedig az kellett, hogy a felemet egy kicsit hagyjam a fenébe, és ne az okoskodásaimra, a véleményemre hallgassak, meg arra, hogy mi a helyes, hanem hogy…

A következő. Mások rólam alkotott értékítélete, nem jelent segítséget számomra. Fantasztikus mondat! Azt mondja Rogers, hogy sem a pozitív, sem a negatív vélemény, amit rólam bárki, bármilyen helyzetben mond, az hosszú távon nem segít nekem, és nem válik a javamra! Látszólag azt mondanánk, hogyha állandóan szidalmaznak minket, akkor ez nem válik a javunkra. De nemcsak a negatív vélemény nem válik a javunkra, hanem ha hosszú távon, elég mélyre megyünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a pozitív sem! Szeretnék most ennek a kijelentésnek egy hátteret adni. Ugyanis, hogyha én rászorulok arra, hogy ti folyamatosan azt mondjátok nekem, hogy jó csávó vagy te Feri, jaj de jó volt ez a mai alkalom, akkor függő helyzetben maradunk egymással. Kiszolgáltatottja leszek annak, hogy ti mit mondotok! Mondjuk egy olyan pillanatban is, amikor én azt gondolom, hogy ez most jó volt, ezt mondja a bőröm, és valaki erre azt mondaná nekem, hogy jaj Feri atya ma össze-vissza beszéltél, és ha én kiszolgáltatnám magam ennek a megjegyzésnek, akkor tulajdonképpen megfosztanám magam a fejlődés lehetőségétől. Nagyon szép az, amikor megtanuljuk bölcs, amerikai könyvekből, hogy mennyire fontos, hogy dicsérjük egymást, és az önértékelését ezzel a másiknak egy kicsit tápláljuk. Ez tényleg így is van, és ez nagyon jó. De ha még egy lépést teszünk, akkor azt láthatjuk, hogy szép lassan kialakul egy furcsa helyzet, és azáltal lesz neked önértékelésed, hogy én téged megdicsérlek. Ez csak pillanatnyi megoldás! Ez arra jó, hogy mondjuk ne szívódj le a WC lefolyóján, egy adott helyzetben. Egyszer, egy adott helyzetben ez jól jöhet, de utána hagyjuk már ezeket, hogy jaj, te mennyire csodálatos vagy, meg ilyenek! Hát éppen az lenne a fontos, hogy ezt magáról ki tudja mondani! Ne szolgáltassam ki annak őt, hogy én mondom ki róla, vagy én mondom rá ezt. Ez lehet egy komoly illúzió is, hogy egy kapcsolatban két ember folyamatosan, állandóan megerősíti egymást, és közben évtizedeken keresztül, egyetlen lépést sem tesznek, hogy képesek legyenek magukat megerősíteni! Ugye nincs rá szükségük, mert ha kialakul ez a fantasztikus kapcsolat, ahol egymást iszonyat profi módon, állandóan megerősítjük, akkor nem kell már magamon dolgozni semmit. Ott vagy te, hát mondod te nekem! Ez hosszú távon nem éri meg nekünk!

Most elmondanék egy-két történetet arról, hogy milyen az, amikor valaki a saját meggyőződésében ki tud tartani, és hogy ez milyen szép helyzeteket teremt, és ebben a helyzetben nincs arra utalva, hogy más mondjon igent vagy nemet, jót vagy rosszat.

Egy kedves hölgy az egyházközségből, bekerült a kórházba. Egy-két hetet volt ott, kivizsgálták és felerősítették, meg ilyesmi. Ennek a hölgynek van egy, a már zsigereiből jövő, mély hite. Bekerült a kórházba, ahol vannak nagyon sokan, akiknek nincsen a zsigereikből jövő, mély hitük, és szidták a kórházat, az orvosokat, a kaját, és minden egyebet. Bement ehhez a hölgyhöz valaki az egyházközségből, és ő mesélte el a következő történetet. Bement, és kérdezte tőle, hogy van Panni néni? A Panni néni meg azt felelte erre, hogy hát ő olyan jól van, itt vagyok, csöpög az infúzió, meg sok gyógyszert kapok, de ennek ellenére olyan jól vagyok, nincs nekem semmi bajom! Emlékeztek arra a nénire, aki azt mondta, hogy nincs nekem semmi bajom, csak annyi, hogy vak vagyok. Na, ez egy ugyanilyen történet! A hölgy kijelentésén, a látogató lepődött meg a legjobban! J Mert már felkészült rá, hogy akkor majd elkezdi mondani, és neki majd vigasztalni kell. Végül is, ő került nehéz helyzetbe, a vigasztaló, mert ő készült a nagy megerősítésre, arra, hogy majd ő mondja a Panni néninek, hogy na de hinni kell Panni néni, szedje össze magát, és a többi. Ezeket ő már vitte magával a szatyrában. Egy szatyor macskanyelv, egy szatyor ilyen szöveg, hogy bízzál Panni néni, mert mi keresztények vagyunk vagy mi a fene! J A Panni néni meg nincs rosszul, hát hiába! J Erre a segítő barátunk ekkor a következő taktikát választotta, mert hát nem tudatosult benne, hogy őbenne milyen érzések vannak, és nem bírt kijönni ebből a macskanyelves lendületből, hogy ott is nyaljunk, ahol nem kéne! Azért, ez nagy baj ám, amikor ilyet csinálunk, nem? Szóval a segítő a következő kérdést tette fel: „Panni néni, hát milyen a kaja?” – Ugye ez a biztos pont a kórházban, mert ha valaki jól lenne úgy egyébként, de azért ezt a kaja dolgot megpöccinted, na akkor azért kibújik biztos a szög a zsákból! J Erre Panni néni: „Hát a kaja? Az nagyszerű! A kaja nagyon jó! Képzeld el! Reggeli, ebéd, vacsora, napi háromszori kaja.” Erre ott a kórteremtársak kezdenek már kikészülni, és egyébként is elegük van már a Panni néniből, mert hiányzik a szólamból az ő hangja, mert ő csak a magáét fújja, hogy ő jól van, és kész. Erre ezt mondják: „Ez a Panni néni meg van bolondulva, ennek még ez a kaja is jó! Bezzeg nekünk! Dehogy jó ez a kaja, kevés is, égett is, és a többi.” Erre csak hallgat a Panni néni, és amikor befejeződik ez a kórterem felzúdulása, akkor Panni néni ilyen kedvesen odafordul a látogatóhoz és azt mondja, hogy a többiek ne hallják, hogy: „Kedveském, hallottad ezt? Hát most kiderült, hogy ebben az egész kórteremben én más kaját kapok, mint a többiek! Hogy lehetek én ilyen szerencsés? Hát lehet az ember egy ilyen helyzetben rosszul?” J Amikor mindenkinek rosszat adnak, csak neki adnak jót! Hát ez van! Panni néni gyógyíthatatlan keresztény, nem lehet őt ilyen éljen már egy kicsit ebben a világban, meg ilyen hasonló módszerekkel kibillenteni a hitéből!

Még egy dolog, hogy amikor valakivel beszélgetünk, vagy beszélgetek valakivel, és keresünk valamire megoldást, vagy ilyesmi, vagy jobb esetben egyszerűen csak meg akarjuk érinteni a misztériumot, akkor igen nagy a kísértésünk, hogy azt gondoljuk, hogy mi jobban tudjuk a kérdésére a választ, mint ő. Ez egy hatalmas kísértés! Általánosságban ki lehet mondani, hogy a te kérdésedre, te tudod a legjobb választ. Én, vagy bárki pap, vagy pszichológus, vagy pszichiáter, vagy terapeuta, nem tudja annyira a választ, mint te magad. Ezért, ha én elég jól működök, akkor nem válaszolom meg a te kérdésedet, mert azt te jobban tudod, mint én. Tehát úgy kellene működnöm, hogy tőlem ilyeneket ne is halljál! Kivéve mondjuk krízisben, mert ott azért kell! De egyébként fogalmam sincs rólad, mert beszélhetsz egy órát, meg egy évet, akkor sem a te bőröd van ide felhúzva nekem, hanem a sajátom van itt. Ha a legnagyobb együttérzésben vagyok, még akkor sem a te szíved dobog itt, hanem a sajátom. Ezért nem tudom a válaszodat! Ezt csak te tudhatod! Ezt a dolgot mondjuk én a fejemmel tudom, nagyjából tíz éve, és azóta nem bírom igazán jól csinálni. Egy évtizede gyűrődök azon, hogy kell a gyakorlatban kivitelezni azt, hogy valóban csak te tudod a választ, és ez nem egy szép gondolat, hanem te valóban tudod, és az én szerepem ebben a folyamatban csupán annyi, hogy te valóban meg tudd ezt a választ adni magadnak! Én nem is tudom megadni, mert a kulcs nálad van, és nálam nincs ilyen kulcs. Ez természetesen minden emberi kapcsolatra érvényes. Két mondatváltás alatt képesek vagyunk a másiknak azt mondani, hogy neked arra lenne szükséged, hogy menj el minden nap kocogni, vagy valami ilyen, hogy az a te bajod, hogy… azt kellene csinálni, hogy! Az összes tanácsunkat fel kellene vinni a padlásra, mert nem kellenek! Ezzel nem segítek a másiknak, mert pont a fejlődésnek a lehetőségét veszem el tőle, azáltal, hogy megmondom neki, hogy mit csináljon. Ezt papként nagyon nehéz alkalmazni! Azokban a pillanatokban nehéz persze, ahol én vagyok érintve. Mindig ott nehéz! Miért van az, hogy két mondatod után tanácsot akarok neked adni? Mert mondjuk idegesít, hogy lassú vagy. Pedig lehet, hogy azzal, hogy te lassú vagy, azzal semmi baj nincs. De a kettőnk kapcsolatában engem zavar az, hogy te lassabb vagy, mint én. Ezért adok neked egy jó tanácsot: Gyorsulj fel picinyem! Húzz bele! Ez neked sokkal jobb lenne! Utána pedig elmondok vagy 50 érvet, hogy ez neked miért lenne jobb. Te meg közben kezdesz összezsugorodni, én meg persze egyre lelkesebb vagyok. Ugye, ez így szokott lenni? Megfigyeltetek már ilyen beszélgetést a magatokén kívül? Az elején még jön egy ilyen kósza ötlet, hogy kellene megváltoznod, és utána egyre jobban belendülünk, és itt kezdődnek a komoly bajok! Csak mondom a saját ötleteimet! Ez még 10 vagy 20 év után sem fog sikerülni! J

Kaptam egyszer egy nagy dicséretet! Valaki volt nálam, egyszer-kétszer, és akkor sikerült három hm megjegyzést mondanom egy óra alatt, és akkor valamit jól csináltam, majd pedig az illetőnek a kedves ismerőse nagy bajba került. Akkor ők beszélgettek egymással, és aki volt nálam azt mondja az ő kedves ismerősének, hogy te, lehet, hogy el kellene menned a Ferihez, hát nem tudom, de nekem segített. Egy kicsit beszélgettünk, de nem tudom, most valahogy jobb minden. Mondja a másik, hogy de hát nem tudja, hogy el kellene-e mennie, mert olyan bizonytalan is, meg hát ez egy pap, meg nem igen akarom ezt. Erre az én ismerősöm a következő érvet mondta: Tulajdonképpen egészen nyugodtan elmehetsz hozzá, úgyse mond semmit! J A barátomnak az ismerőse aztán ezzel jött, hogy benne vagy egy csomó szorongás, de őt megnyugtatták, hogy én úgysem mondok semmit, így itt teljes biztonságban lehet, nyugodtan beszélhet! J Ez ugyanazzal a hatalmas dicsérettel egyenértékű, mint amikor valaki azt mondta, hogy: „Feri, azért szeretlek téged papként, mert nem állsz Isten, meg közém! Ez a legtöbb, amit tudtál tenni!” Elugrottam az útból! Ez óriási dolog!

Emlékeztek arra, amikor egy lelki gondozó bement egy idős bácsihoz a kórházba, és húzta ki éppen azt a kis hokedlit, és ülne le, és azt mondja neki az idős bácsi, hogy: „Te, kérlek, húzódj egy kicsit jobbra!” – „Miért? Így közelebb lennék!” – „Tudod azért, mert néhány órával ezelőtt Jézus ült ott!” Lehet, hogy ez a történet többet elmondott, mint amikor okoskodtam!

Tehát húzódj el, mert ott éppen történik valami! Nem kell neked mindenbe beleavatkozni meg szólni! Ezért van az, hogy állandó fejfájásom van, ezek miatt az előadások miatt. Istenem, ha én egyszer látnám, hogy a ti fejetekben mi van? Akkor soha többé nem mernék eljönni, az biztos! Lehet, hogy egyszerűen az élet kímél meg ettől, hogy egyszer ezzel szembesüljek, hogy Istenem, mit követek el én ellenetek? Ezért próbálom úgy mondani, hogy nehogy valami tanítás legyen belőle!

Most gyorsan beszüntetem magam!

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs