A témacentrikus interakció szabályai Ruth Kohn alapján - Az empátia, a hitelesség, s az elfogadás hatásai Rogers nyomán 1.

2003.11.04.

Megosztom
Elküldöm
A témacentrikus interakció

(A 2003.10.28. előadásban megkezdett téma folytatása.)

Ruth Kohn ...


Együttérzés, elfogadás, hitelesség

26:55, nagy téma kezdődik.

Az együttérzés, empátia, megértés, elfogadás kulcsfogalmak számunkra. Amennyiben olyan kapcsolatban tudunk élni, ahol átérezzük társunk fájdalmát vagy örömét, félelmét vagy haragját és elfogadjuk a tőle jövő érzéseket, valamint saját érzéseinket is hitelesen közvetítjük felé, akkor ez a kapcsolat teret enged nekünk a fejlődésre. Személyessé válhatunk. Ha te elfogadsz engem, akkor idővel én is el tudom fogadni magamat, aminek révén könnyebben elfogadlak majd téged, kapcsolatunkban pedig kialakul a bizalom és a szabadság.


Carl Rogers, a huszadik század egyik legismertebb terapeutája volt. Egy alkalommal leírta: azt tapasztalja, hogy a természettudományok eredményeivel szinte naprakészen, azonnal találkozunk a hétköznapi életben (iparban, gazdaságban, kereskedelemben): épp csak felfedezik és kitalálják, mire lehet használni, mi már meg is vásároltuk. Ezzel szemben a társadalomtudományok és a lélektan felismerései azonban néha emberöltők elteltével válnak csak közkinccsé. A pszichológusok, papok, gyógypedagógusok, tanárok már régen megtapasztaltak és felismertek alapvető összefüggéseket, amelyeknek az alkalmazása csak rendkívül lassan megy át a mindennapi gyakorlatba, a személyes kapcsolataink világába.


A következő példákat pszichoterapeuták (segítők) illetve segítségért hozzájuk fordulók (kliensek) között előforduló párbeszédekből merítjük. Ez furcsának és idegennek tűnhet olyanok számára, akik talán sosem kerülnek kliens vagy segítő szerepbe, de látni fogjuk, hogy ezek a helyzetek saját kapcsolataink során is előkerülnek, és érdemes magunkévá tenni azt a szemléletmódot, amit a pozitív minták mutatnak. Annak érdekében, hogy kiaknázhassuk a lélektannal foglalkozó szakemberek munkája nyomán kikristályosodott ismereteket, érdemes a példát egy ilyen környezetből meríteni.


(A kliens szó számomra is nagyon idegenül hangzik, de ha a „beteg” szót vagy akár szinonímáit el akarjuk kerülni, nem tudok jobbat -- elemes.)


A lélektanászok sokat elemezték a legnagyobb terapeuták – például Rogers – tevékenységét, és kidolgoztak egy skálát annak mérésére, hogy a a beszélgetőpartner hogyan reagál a segítő válaszaira, mikor éli át azt, hogy a segítő együttérző, empatikus – és mikor éli át az ellenkezőjét.


A példák úgy néznek ki, hogy kliens néhány mondatban összefoglalja élethelyzetének egy aktuális momentumát, és erre valamilyen módon reagál a segítő. Többféle lehetséges választ mutatunk meg, és azt, hogy a nullától 12-ig terjedő skálán (ahol a nulla az empátiát teljességgel nélkülöző válasz) melyik hány pontot ér. A mérés természetéből adódóan a pontozás nyilván tartalmaz szubjektivitást. Saját pillanatnyi hangulatunk függvényében az egyes válaszokat is értékelhetjük másként, mégis: amint a példákból kiderül, a skála széles és a különbségek látványosak.


A kliens tehát a következőkkel fordul a segítőhöz:


- Tudja, nem elég, hogy beteg vagyok, még ez is hozzájön. Az a férfi, akivel most van kapcsolatom, hát... hogy is mondjam: még érzékenyebb mint én. Még őt is nekem kell támogatnom. Pillanatnyilag az az érzésem, hogy elegem van az egészből. A segítő válasza:


- Hát jobban össze kellene szedned magad.


Talán mondani sem kell, ez a nulla pontos válasz. Mindannyian szoktunk nulla pontos eredményt elérni, ha nincs időm rád, nem tudom mit kezdjek ezzel a mondatoddal, vagy zavarsz. Ennek a nulla pontos válasznak van egy keresztény változata is: „Azt hiszem többet kellene imádkoznod.” Ebben sok minden van, még jótanács is – de empátia bizony szemernyi sem.


- Milyen más helyzetben fordult már elő ilyen veled?


Kétpontos válasz. Több a semminél, de csak alig. A lényegtelen részletekre vonatkozó kérdezéssel nagyon félre lehet menni. A nullapontos válaszhoz képest annyiban vagyunk beljebb, hogy legalább nem taszítjuk el a klienst egy számára idegenül hangzó felszólító mondattal, de ez a kérdés nem érintette azt a helyzetet, amit a fenti mondatok összefoglalnak. Ez a kérdést talán nem taszítja el azonnal a klienst, hanem – ha elég türelmes a segítővel – más megfogalmazásban megismétli a panaszát.


Következő válasz:


- Á, egy kis nyugalomra vágysz.


Öt egész egytized pont. Valami megcsillant: a segítő halványan érzékelt már valamit a kliensből. Nem lényeges, de mégis, kis lépésnyi közeledés a megértés felé.


- Az a férfi nagyon labilis, és ez megterhelő számodra.


Ezért hét egész kéttized pont jár – és hogy a mondat melyik feléért, az is mindjárt kiderül.


- Hát ha minden így összejön neked, az egyszerűen már sok számodra.


Tíz egész egytized pont. Ez már egész jó.


- Most nagyon nehéz lett neked minden, és úgy érzed, hogy ezzel már meg sem tudsz birkózni.


Tizenegy egész kettő (és ebben a példában ez a csúcs, tizenkét pontos válasz nincs). Amikor így, kívülről halljuk ezt a mondatot, hihetetlenül banálisan hangzik: azt várnánk, hogy a legjobb pontszám akkor jár, ha a segítő egy mondatban analizálja, milyen állapotban van az illető, miközben valójában egy ilyen egyszerűen hangzó megállapítás az, ami után után a kliens azt éli át, hogy „hú, ez az ember, megértett engem,” és ez a megértés lesz az, aminek nyomán felszabadul.






Hitelesség szerepjátszás nélkül


Mikor érzem úgy, hogy nem hitelesen közvetíted felém az érzéseidet?


Ha azt érzem, hogy szerepet játszol, a felszínt mutatod velem szemben.


Minden olyan helyzetben, amikor azt érzem, hogy szerepet játszol (nem szerepben vagy), és csak a felszínt mutatod, akkor azt fogom megélni, hogy nem vagy hozzám őszinte, nem hiteles az, amit kapok tőled.


Elizabeth Kübler-Ross leírt egy kedves történetet Élet-leckék című könyvében, ami pontosan ezt a helyzetet elemzi. Az egyetemen, ahol tanított, a diákok minden évben megválaszották a számukra legkedvesebb tanárt, és az egyik évben ezt a címet ő kapta meg. Az eredményhirdetést követően nagyon boldog volt, a többi tanár is köszöntötték, szinte egész nap fogadta a gratulációikat. Minden kollégája tekintetében, hangjában volt azonban valami, ami miatt egy idő után kezdte kényelmetlenül érezni magát. Végül este még a futár is hozott egy virágcsokrot, amiben volt egy kis levél az alábbi szöveggel: „Kedves kolléganő! Megöl a sárga irigység, hogy téged választottak, de ha már így történt, akkor gratulálok!” Elizabeth Kübler-Ross azzal zárja a történetét, hogy ez volt az a kollégája, akiről mindig is tudta, hogy hányadán állnak egymással, akiben meg lehetett bízni, akire rá lehetett hagyatkozni. Ez hiányzott a többi kolléga gratulációiból, de végre volt valaki, aki nem próbálta udvariassággal palástolni, hanem kimondta a valódi érzéseit, a sárga irigységet.


Rogers ugyanezt a helyzetet másképp fogalmazza meg. „Éveken keresztül arra törekedtem, hogy a terápiás kapcsolatokban megbízható legyek. Ennek érdekében próbáltam azt a szerepet játszani a segítségért hozzám fordulók előtt, hogy megbízható vagyok. Ennek nyomán viszont azoktól az emberektől, akikkel találkoztam, egyre inkább olyan visszajelzéseket kaptam, hogy nem vagyok megbízható. Sok idő után jöttem rá arra, hogy beszélgetőtársaim akkor fognak megbízhatónak tartani, ha mindig pontosan tudják, hogy bennem mi játszódik le. Ha hajlandó vagyok közölni magamat vele, akkor azt fogja megélni, hogy bennem meg lehet bízni: kifelé sem mondok és nem mutatok mást, mint amit érzek belül.”


Rogersnek ez a felismerése pont az ellentéte annak a képnek, ami a fejünkben a megbízhatóságról kialakult. Legtöbbször azt gondoljuk, hogy akkor leszek megbízható, ha minden alkalommal ugyanazt a sémát, ugyanazt a képet mutatom magamról, illetve ha biztosítalak téged afelől, hogy nagyon figyelek rád. A társam azonban (például a metakommunikációmból) előbb vagy utóbb rájön, hogy ez a figyelem csupán álarc. Kicsit sarkított példával élve valójában akkor leszek megbízható, ha adott esetben képes vagyok azt is kimondani, hogy ebben a pillanatban ne bízz meg bennem, mert ez a helyzet annyira megérintett, hogy nem is tudom, mit fogok mondani vagy tenni.


Ha sikerül szerepjátszástól mentesen viselkednem veled, akkor azt fogom észrevenni rajtad, hogy a társaságomban fesztelen tudsz lenni és jól érzed magad, mert számodra biztonságot nyújt a kapcsolatunk.


Hitelesség tabuk nélkül


Mikor érzem azt, hogy elrejted előlem az érzéseidet?


Ha bizonyos témákról sosem beszélsz, és zavarba jössz, ha mégis ezek kerülnek szóba.


Két példa, két közismert taburól, ennek kapcsán elrejtett érzéseinkről.


2002-ben készült a Lélekszakadva címmel készült játékfilm, amely – a történtek idején még csak harmincéves – Carl Gustav Jung egyik páciense, Sabine Speilrein gyógyulását, kettejük kapcsolatát és Sabine későbbi pszichológusi pályáját dolgozza fel. A film egyik részletében azt láthatjuk, hogy az önmagát és környezetét hisztériás rohamokkal, étkezési zavarokkal gyötrő hölgy még elég súlyos állapotban van. Jung oly módon próbálja megközelíteni, hogy kezdetben egyszerűen csak hitelesen fejezi ki mindenkori érzéseit, gondolatait. Kiviszi hát a hölgyet a pszichiátriáról, és elmennek egy étterembe, hogy nyilvános helyen beszélgessenek. A beszélgetés folyamán a hölgy annyira fölszabadul, hogy egyszer csak a következőt mondja:


– Tudja, Jung doktor, amikor egyedül vagyok.... bár ezt nagyon szégyellem... akkor néha magamhoz nyúlok.


Erre Jung a következő teljesen sablonos választ adja:


– Nem hiszem, hogy szégyellnie kellene magát, hiszen a legtöbb ember ezt megteszi. Ez a reakció még nem hozna előrelépést a kliens–segítő kapcsolatban, de a következő pillanatban a hölgy – logikusan következtetve – folytatja:


– Maga is...?


Jung döntő ponthoz érkezett.


– Hát bizony, néha én is.


Ez kulcsfontosságú részlet volt a hölgy gyógyulásának folyamatában. Ez volt az a pillanat, amikortól teljesen rábízhatta magát a segítőre, és biztos lehetett benne, hogy az nem fog mást mondani, mint amit érez és gondol.


Másik ismert tabu a halál. Kultúránk nem is annyira az élet pártján áll, mint a halál tagadásán, elrejtésén. Az orvosok küzdenek a betegért, aki meghal, azt elveszítik. Civil szervezetek dolgoznak azért, hogy csökkentsék a rákbetegségek halálozását, más szervezetek azt tűzték ki célul, hogy minél kevesebben haljanak meg szívbetegségekben, megint mások a sztrók (agyvérzés) okozta halálozást akarják visszaszorítani.


A halál tehát nem ilyen értelemben tabutéma. De ha arról beszélünk, hogy te is meghalsz, és én is meghalok, az tabutéma: különösen, ha súlyos betegségről van szó, tehát a halál kézzelfogható közelségben van. Pál Feri egy alkalommal a halottak napjához kapcsolódóan a misén a halál személyességéről szólt, és arról, hogy ennek ellenére milyen kínosan kerüljük, hogy beszéljünk róla. A mise után odament hozzá valaki, és azt találta mondani: „Kedves atya, egy kissé... hm... bizarr volt ez a mai beszéd.”


Ha nem teszünk erőfeszítéseket, hogy bizonyos dolgokról merjünk beszélni, akkor ez – szándékaink ellenére – azzal a következménnyel jár, hogy falak épülnek körülöttünk, és azt fogjuk megélni, hogy kapcsolatunkból fájóan hiányzik az őszinteség és hitelesség. Nem csak párkapcsolatban: segítő kapcsolatban is előfordul, hogy vannak olyan részletek, amelyek számodra fontosak lennének, de a segítő nem mer beszélni ezekről. Ezt te úgy fogod átélni, hogy a segítő falakat húzott maga köré, pedig egyszerűen csak gyönge. Ezért egy segítő, egy pap számára alapvető követelmény, hogy ezen dolgozzon: ne legyen számára olyan téma, amiről nem tud beszélni.


Ha sikerül gyógyítanom a saját szorongásaimat, zavaraimat, akkor beszélgetéseinkből eltűnnek a tabuk és szégyenkezés nélkül szóba hozhatsz bármit. Ennek nyomán azt fogom tapasztalni, hogy kapcsolatunk őszintébbé és hitelesebbé válik.


Hitelesség kényszer nélkül


Mi lehet az akadálya egy hiteles közlésekre épülő kapcsolatnak?


Ha a másik azt akarja elhitetni velem, hogy jobban kedvel, jobban megért engem, mint ahogy az valójában van.


Pálferi mesél egy klienséről, aki a többedik találkozásukkor így kezdte: – Feri van egy dolog, ami zavar benned. Amikor jövök hozzád, és köszöntesz, akkor mindig az a benyomásom, hogy én vagyok az az ember, akinek a világon legjobban örülsz. Minden alkalommal. És nekem ez már egy kicsit gyanús.


Egy kapcsolat kialakulásakor nyilvánvalóan szinte mindig kedvesek és megértőek vagyunk egymás felé. Nagyon fárasztó lehet azonban, ha a kedvesség és megértés elvárássá keményedik. Ha akkor is vidámnak, segítőkésznek, figyelmesnek kell mutatnod magad felém, amikor törődött, feszült, vagy szomorú vagy, akkor valójában azt kérem tőlem, hogy ne légy hiteles. Előfordulhat ilyen kérés egyáltalán? Bizony, nem is ritkán, például a következő formában: „Kérlek, mindig fejezd ki, hogy mennyire szeretsz engem, mert nekem erre van szükségem.”


Ha ez rendszeresen jelentkező elvárás, el tud lehetetleníteni egy kapcsolatot. Vannak ugyanis olyan helyzetek, amikor kimerültségünk, saját pillanatnyi érzéseink, lelkiállapotunk miatt nem vagyunk képesek az elvárt módon kifejezni a szeretetünket. Ha ilyenkor is teljesíteni kell a hozzánk intézett kérést, akkor megpróbáljuk majd eljátszani – a helyzetből adódóan mérsékelt sikerrel. Ennek nyomán azonban hitelességünk csorbát szenved, így aztán nem is alaptalanul hangzik majd el a klasszikus mondat:


– Tényleg szeretsz...?


A kérdésben megfogalmazott kétely az adott pillanatban megalapozott, mert úgy általában szeretjük, de az adott pillanatban esetleg ki vagyunk purcanva, és nem tudjuk őszintén kifejezni ezt a szeretetet.


Ha bensőséges emberi kapcsolatainkban felül tudunk emelkedni az udvarias, színlelt kedvességen, és társunktól sem várjuk el a felénk tanúsított szüntelen kedvességet, az megerősíti a kapcsolat hitelességét. Akkor én majdnem mindig úgy fogom érezni, hogy a kijelentéseid azt fejezik ki, amit érzel és gondolsz, nem pedig mást.


Ne söpörjük szőnyeg alá a feszültségeket


Mit érzek megtehelőnek a kapcsolatunkban?


Ha a párom néha egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében, amikor velem van, de erről nem beszélünk, és kívülről szinte semmit sem lehet észrevenni rajtunk.


Egy kapcsolatban akkor érzem jól magam, ha ez a kapcsolat naprakész. Tudjuk egymásról, hogy mi van köztünk, és nincs ebből ennek tisztázatlanságából adódó feszültség. Ehhez olyan társra van szükségem, aki hajlandó az én szavamat meghallgatni akkor is, ha számomra vagy számára fájdalmas szavakkal fogalmazom meg érzéseimet, bizonytalanságomat.


Nagyon sok házasság jár arra a rugóra, hogy bár évek vagy már évtizedek óta nem érezik jól magukat egymással, de erről nem beszélnek egymással. Mindent úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne, és folytatják tovább, amíg egyikük felőrlődik. Nem véletlen, hogy a válások nagy részét nők kezdeményezik: ők kevésbé bírják ezt a helyzetet. A legtöbb férfi ebből a szempontból sokkal inkább konfliktuskerülő: a kényelem kedvéért fenntartja a meglevő kapcsolatot, de lélekben kilép belőle. Vagy egyszerűen eljár egy másik nőhöz, vagy a munkájába, hobbijába temetkezik; nagyon sok egyéni stratégiát láthatunk környezetünkben. Egy férfi képes úgy élni egy kapcsolatban, hogy nem hozza szóba: valami itt nem stimmel – majd villámcsapásként éri, amikor a nő kész helyzet elé állítja.


Ha valakivel egy kicsit is szorosabb kapcsolatban vagyunk, akkor egy idő után elérkezünk arra a pontra, amikor szóba kerül: hogy is vagyunk egymással. Tehát már magáról a kapcsolatról kellene beszélnünk. (Ez minden kapcsolatra igaz, akár munkakapcsolatra is.) Itt elágazik az út, és nagyon sokan választják a látszólag könnyebb irányt: a kapcsolat tartalmáról egyáltalán nem beszélnek, vagy mosolygós álarcot húzva rövidre zárják: „hát persze, hogy szeretlek drágám.”


Vannak, akik érzik a rejtett feszültségeket, ha nem is képesek kifejezni. Egy nő mesélte, hogy már nagyon meg akart házasodni, össze is ismerkedett egy férfival, aki azonban mindig csak azt mondta: ne-ne, várjunk még, ez nem annyira tuti. Mivel a nő nagyon meg akart házasodni, nem akarta tudomásul venni azokat a feszültségforrásokat, amelyeket ebben az esetben a férfi érzékelt. Végül nem házasodtak össze – de a nő csak évekkel később, már másvalaki feleségeként látta be, hogy annak a férfinak igaza volt.


Ha sikerül a kapcsolatunk mélyebb rétegeiről, rejtett feszültségekről, kétségeinkről őszintén beszélnünk, akkor azt fogom átélni, hogy nem kerülsz ki semmit, ami kettőnk szempontjából fontos. Ha szóba hozhatunk bármit, ami a kapcsolatunkra vonatkozik, még feszült helyzetekben is biztonságban érezhetem magam.


A téma a 2003.11.11. előadásban folytatódik.

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

A témacentrikus interakció

(A 2003.10.28. előadásban megkezdett téma folytatása.)

Ruth Kohn ...


Együttérzés, elfogadás, hitelesség

26:55, nagy téma kezdődik.

Az együttérzés, empátia, megértés, elfogadás kulcsfogalmak számunkra. Amennyiben olyan kapcsolatban tudunk élni, ahol átérezzük társunk fájdalmát vagy örömét, félelmét vagy haragját és elfogadjuk a tőle jövő érzéseket, valamint saját érzéseinket is hitelesen közvetítjük felé, akkor ez a kapcsolat teret enged nekünk a fejlődésre. Személyessé válhatunk. Ha te elfogadsz engem, akkor idővel én is el tudom fogadni magamat, aminek révén könnyebben elfogadlak majd téged, kapcsolatunkban pedig kialakul a bizalom és a szabadság.


Carl Rogers, a huszadik század egyik legismertebb terapeutája volt. Egy alkalommal leírta: azt tapasztalja, hogy a természettudományok eredményeivel szinte naprakészen, azonnal találkozunk a hétköznapi életben (iparban, gazdaságban, kereskedelemben): épp csak felfedezik és kitalálják, mire lehet használni, mi már meg is vásároltuk. Ezzel szemben a társadalomtudományok és a lélektan felismerései azonban néha emberöltők elteltével válnak csak közkinccsé. A pszichológusok, papok, gyógypedagógusok, tanárok már régen megtapasztaltak és felismertek alapvető összefüggéseket, amelyeknek az alkalmazása csak rendkívül lassan megy át a mindennapi gyakorlatba, a személyes kapcsolataink világába.


A következő példákat pszichoterapeuták (segítők) illetve segítségért hozzájuk fordulók (kliensek) között előforduló párbeszédekből merítjük. Ez furcsának és idegennek tűnhet olyanok számára, akik talán sosem kerülnek kliens vagy segítő szerepbe, de látni fogjuk, hogy ezek a helyzetek saját kapcsolataink során is előkerülnek, és érdemes magunkévá tenni azt a szemléletmódot, amit a pozitív minták mutatnak. Annak érdekében, hogy kiaknázhassuk a lélektannal foglalkozó szakemberek munkája nyomán kikristályosodott ismereteket, érdemes a példát egy ilyen környezetből meríteni.


(A kliens szó számomra is nagyon idegenül hangzik, de ha a „beteg” szót vagy akár szinonímáit el akarjuk kerülni, nem tudok jobbat -- elemes.)


A lélektanászok sokat elemezték a legnagyobb terapeuták – például Rogers – tevékenységét, és kidolgoztak egy skálát annak mérésére, hogy a a beszélgetőpartner hogyan reagál a segítő válaszaira, mikor éli át azt, hogy a segítő együttérző, empatikus – és mikor éli át az ellenkezőjét.


A példák úgy néznek ki, hogy kliens néhány mondatban összefoglalja élethelyzetének egy aktuális momentumát, és erre valamilyen módon reagál a segítő. Többféle lehetséges választ mutatunk meg, és azt, hogy a nullától 12-ig terjedő skálán (ahol a nulla az empátiát teljességgel nélkülöző válasz) melyik hány pontot ér. A mérés természetéből adódóan a pontozás nyilván tartalmaz szubjektivitást. Saját pillanatnyi hangulatunk függvényében az egyes válaszokat is értékelhetjük másként, mégis: amint a példákból kiderül, a skála széles és a különbségek látványosak.


A kliens tehát a következőkkel fordul a segítőhöz:


- Tudja, nem elég, hogy beteg vagyok, még ez is hozzájön. Az a férfi, akivel most van kapcsolatom, hát... hogy is mondjam: még érzékenyebb mint én. Még őt is nekem kell támogatnom. Pillanatnyilag az az érzésem, hogy elegem van az egészből. A segítő válasza:


- Hát jobban össze kellene szedned magad.


Talán mondani sem kell, ez a nulla pontos válasz. Mindannyian szoktunk nulla pontos eredményt elérni, ha nincs időm rád, nem tudom mit kezdjek ezzel a mondatoddal, vagy zavarsz. Ennek a nulla pontos válasznak van egy keresztény változata is: „Azt hiszem többet kellene imádkoznod.” Ebben sok minden van, még jótanács is – de empátia bizony szemernyi sem.


- Milyen más helyzetben fordult már elő ilyen veled?


Kétpontos válasz. Több a semminél, de csak alig. A lényegtelen részletekre vonatkozó kérdezéssel nagyon félre lehet menni. A nullapontos válaszhoz képest annyiban vagyunk beljebb, hogy legalább nem taszítjuk el a klienst egy számára idegenül hangzó felszólító mondattal, de ez a kérdés nem érintette azt a helyzetet, amit a fenti mondatok összefoglalnak. Ez a kérdést talán nem taszítja el azonnal a klienst, hanem – ha elég türelmes a segítővel – más megfogalmazásban megismétli a panaszát.


Következő válasz:


- Á, egy kis nyugalomra vágysz.


Öt egész egytized pont. Valami megcsillant: a segítő halványan érzékelt már valamit a kliensből. Nem lényeges, de mégis, kis lépésnyi közeledés a megértés felé.


- Az a férfi nagyon labilis, és ez megterhelő számodra.


Ezért hét egész kéttized pont jár – és hogy a mondat melyik feléért, az is mindjárt kiderül.


- Hát ha minden így összejön neked, az egyszerűen már sok számodra.


Tíz egész egytized pont. Ez már egész jó.


- Most nagyon nehéz lett neked minden, és úgy érzed, hogy ezzel már meg sem tudsz birkózni.


Tizenegy egész kettő (és ebben a példában ez a csúcs, tizenkét pontos válasz nincs). Amikor így, kívülről halljuk ezt a mondatot, hihetetlenül banálisan hangzik: azt várnánk, hogy a legjobb pontszám akkor jár, ha a segítő egy mondatban analizálja, milyen állapotban van az illető, miközben valójában egy ilyen egyszerűen hangzó megállapítás az, ami után után a kliens azt éli át, hogy „hú, ez az ember, megértett engem,” és ez a megértés lesz az, aminek nyomán felszabadul.






Hitelesség szerepjátszás nélkül


Mikor érzem úgy, hogy nem hitelesen közvetíted felém az érzéseidet?


Ha azt érzem, hogy szerepet játszol, a felszínt mutatod velem szemben.


Minden olyan helyzetben, amikor azt érzem, hogy szerepet játszol (nem szerepben vagy), és csak a felszínt mutatod, akkor azt fogom megélni, hogy nem vagy hozzám őszinte, nem hiteles az, amit kapok tőled.


Elizabeth Kübler-Ross leírt egy kedves történetet Élet-leckék című könyvében, ami pontosan ezt a helyzetet elemzi. Az egyetemen, ahol tanított, a diákok minden évben megválaszották a számukra legkedvesebb tanárt, és az egyik évben ezt a címet ő kapta meg. Az eredményhirdetést követően nagyon boldog volt, a többi tanár is köszöntötték, szinte egész nap fogadta a gratulációikat. Minden kollégája tekintetében, hangjában volt azonban valami, ami miatt egy idő után kezdte kényelmetlenül érezni magát. Végül este még a futár is hozott egy virágcsokrot, amiben volt egy kis levél az alábbi szöveggel: „Kedves kolléganő! Megöl a sárga irigység, hogy téged választottak, de ha már így történt, akkor gratulálok!” Elizabeth Kübler-Ross azzal zárja a történetét, hogy ez volt az a kollégája, akiről mindig is tudta, hogy hányadán állnak egymással, akiben meg lehetett bízni, akire rá lehetett hagyatkozni. Ez hiányzott a többi kolléga gratulációiból, de végre volt valaki, aki nem próbálta udvariassággal palástolni, hanem kimondta a valódi érzéseit, a sárga irigységet.


Rogers ugyanezt a helyzetet másképp fogalmazza meg. „Éveken keresztül arra törekedtem, hogy a terápiás kapcsolatokban megbízható legyek. Ennek érdekében próbáltam azt a szerepet játszani a segítségért hozzám fordulók előtt, hogy megbízható vagyok. Ennek nyomán viszont azoktól az emberektől, akikkel találkoztam, egyre inkább olyan visszajelzéseket kaptam, hogy nem vagyok megbízható. Sok idő után jöttem rá arra, hogy beszélgetőtársaim akkor fognak megbízhatónak tartani, ha mindig pontosan tudják, hogy bennem mi játszódik le. Ha hajlandó vagyok közölni magamat vele, akkor azt fogja megélni, hogy bennem meg lehet bízni: kifelé sem mondok és nem mutatok mást, mint amit érzek belül.”


Rogersnek ez a felismerése pont az ellentéte annak a képnek, ami a fejünkben a megbízhatóságról kialakult. Legtöbbször azt gondoljuk, hogy akkor leszek megbízható, ha minden alkalommal ugyanazt a sémát, ugyanazt a képet mutatom magamról, illetve ha biztosítalak téged afelől, hogy nagyon figyelek rád. A társam azonban (például a metakommunikációmból) előbb vagy utóbb rájön, hogy ez a figyelem csupán álarc. Kicsit sarkított példával élve valójában akkor leszek megbízható, ha adott esetben képes vagyok azt is kimondani, hogy ebben a pillanatban ne bízz meg bennem, mert ez a helyzet annyira megérintett, hogy nem is tudom, mit fogok mondani vagy tenni.


Ha sikerül szerepjátszástól mentesen viselkednem veled, akkor azt fogom észrevenni rajtad, hogy a társaságomban fesztelen tudsz lenni és jól érzed magad, mert számodra biztonságot nyújt a kapcsolatunk.


Hitelesség tabuk nélkül


Mikor érzem azt, hogy elrejted előlem az érzéseidet?


Ha bizonyos témákról sosem beszélsz, és zavarba jössz, ha mégis ezek kerülnek szóba.


Két példa, két közismert taburól, ennek kapcsán elrejtett érzéseinkről.


2002-ben készült a Lélekszakadva címmel készült játékfilm, amely – a történtek idején még csak harmincéves – Carl Gustav Jung egyik páciense, Sabine Speilrein gyógyulását, kettejük kapcsolatát és Sabine későbbi pszichológusi pályáját dolgozza fel. A film egyik részletében azt láthatjuk, hogy az önmagát és környezetét hisztériás rohamokkal, étkezési zavarokkal gyötrő hölgy még elég súlyos állapotban van. Jung oly módon próbálja megközelíteni, hogy kezdetben egyszerűen csak hitelesen fejezi ki mindenkori érzéseit, gondolatait. Kiviszi hát a hölgyet a pszichiátriáról, és elmennek egy étterembe, hogy nyilvános helyen beszélgessenek. A beszélgetés folyamán a hölgy annyira fölszabadul, hogy egyszer csak a következőt mondja:


– Tudja, Jung doktor, amikor egyedül vagyok.... bár ezt nagyon szégyellem... akkor néha magamhoz nyúlok.


Erre Jung a következő teljesen sablonos választ adja:


– Nem hiszem, hogy szégyellnie kellene magát, hiszen a legtöbb ember ezt megteszi. Ez a reakció még nem hozna előrelépést a kliens–segítő kapcsolatban, de a következő pillanatban a hölgy – logikusan következtetve – folytatja:


– Maga is...?


Jung döntő ponthoz érkezett.


– Hát bizony, néha én is.


Ez kulcsfontosságú részlet volt a hölgy gyógyulásának folyamatában. Ez volt az a pillanat, amikortól teljesen rábízhatta magát a segítőre, és biztos lehetett benne, hogy az nem fog mást mondani, mint amit érez és gondol.


Másik ismert tabu a halál. Kultúránk nem is annyira az élet pártján áll, mint a halál tagadásán, elrejtésén. Az orvosok küzdenek a betegért, aki meghal, azt elveszítik. Civil szervezetek dolgoznak azért, hogy csökkentsék a rákbetegségek halálozását, más szervezetek azt tűzték ki célul, hogy minél kevesebben haljanak meg szívbetegségekben, megint mások a sztrók (agyvérzés) okozta halálozást akarják visszaszorítani.


A halál tehát nem ilyen értelemben tabutéma. De ha arról beszélünk, hogy te is meghalsz, és én is meghalok, az tabutéma: különösen, ha súlyos betegségről van szó, tehát a halál kézzelfogható közelségben van. Pál Feri egy alkalommal a halottak napjához kapcsolódóan a misén a halál személyességéről szólt, és arról, hogy ennek ellenére milyen kínosan kerüljük, hogy beszéljünk róla. A mise után odament hozzá valaki, és azt találta mondani: „Kedves atya, egy kissé... hm... bizarr volt ez a mai beszéd.”


Ha nem teszünk erőfeszítéseket, hogy bizonyos dolgokról merjünk beszélni, akkor ez – szándékaink ellenére – azzal a következménnyel jár, hogy falak épülnek körülöttünk, és azt fogjuk megélni, hogy kapcsolatunkból fájóan hiányzik az őszinteség és hitelesség. Nem csak párkapcsolatban: segítő kapcsolatban is előfordul, hogy vannak olyan részletek, amelyek számodra fontosak lennének, de a segítő nem mer beszélni ezekről. Ezt te úgy fogod átélni, hogy a segítő falakat húzott maga köré, pedig egyszerűen csak gyönge. Ezért egy segítő, egy pap számára alapvető követelmény, hogy ezen dolgozzon: ne legyen számára olyan téma, amiről nem tud beszélni.


Ha sikerül gyógyítanom a saját szorongásaimat, zavaraimat, akkor beszélgetéseinkből eltűnnek a tabuk és szégyenkezés nélkül szóba hozhatsz bármit. Ennek nyomán azt fogom tapasztalni, hogy kapcsolatunk őszintébbé és hitelesebbé válik.


Hitelesség kényszer nélkül


Mi lehet az akadálya egy hiteles közlésekre épülő kapcsolatnak?


Ha a másik azt akarja elhitetni velem, hogy jobban kedvel, jobban megért engem, mint ahogy az valójában van.


Pálferi mesél egy klienséről, aki a többedik találkozásukkor így kezdte: – Feri van egy dolog, ami zavar benned. Amikor jövök hozzád, és köszöntesz, akkor mindig az a benyomásom, hogy én vagyok az az ember, akinek a világon legjobban örülsz. Minden alkalommal. És nekem ez már egy kicsit gyanús.


Egy kapcsolat kialakulásakor nyilvánvalóan szinte mindig kedvesek és megértőek vagyunk egymás felé. Nagyon fárasztó lehet azonban, ha a kedvesség és megértés elvárássá keményedik. Ha akkor is vidámnak, segítőkésznek, figyelmesnek kell mutatnod magad felém, amikor törődött, feszült, vagy szomorú vagy, akkor valójában azt kérem tőlem, hogy ne légy hiteles. Előfordulhat ilyen kérés egyáltalán? Bizony, nem is ritkán, például a következő formában: „Kérlek, mindig fejezd ki, hogy mennyire szeretsz engem, mert nekem erre van szükségem.”


Ha ez rendszeresen jelentkező elvárás, el tud lehetetleníteni egy kapcsolatot. Vannak ugyanis olyan helyzetek, amikor kimerültségünk, saját pillanatnyi érzéseink, lelkiállapotunk miatt nem vagyunk képesek az elvárt módon kifejezni a szeretetünket. Ha ilyenkor is teljesíteni kell a hozzánk intézett kérést, akkor megpróbáljuk majd eljátszani – a helyzetből adódóan mérsékelt sikerrel. Ennek nyomán azonban hitelességünk csorbát szenved, így aztán nem is alaptalanul hangzik majd el a klasszikus mondat:


– Tényleg szeretsz...?


A kérdésben megfogalmazott kétely az adott pillanatban megalapozott, mert úgy általában szeretjük, de az adott pillanatban esetleg ki vagyunk purcanva, és nem tudjuk őszintén kifejezni ezt a szeretetet.


Ha bensőséges emberi kapcsolatainkban felül tudunk emelkedni az udvarias, színlelt kedvességen, és társunktól sem várjuk el a felénk tanúsított szüntelen kedvességet, az megerősíti a kapcsolat hitelességét. Akkor én majdnem mindig úgy fogom érezni, hogy a kijelentéseid azt fejezik ki, amit érzel és gondolsz, nem pedig mást.


Ne söpörjük szőnyeg alá a feszültségeket


Mit érzek megtehelőnek a kapcsolatunkban?


Ha a párom néha egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében, amikor velem van, de erről nem beszélünk, és kívülről szinte semmit sem lehet észrevenni rajtunk.


Egy kapcsolatban akkor érzem jól magam, ha ez a kapcsolat naprakész. Tudjuk egymásról, hogy mi van köztünk, és nincs ebből ennek tisztázatlanságából adódó feszültség. Ehhez olyan társra van szükségem, aki hajlandó az én szavamat meghallgatni akkor is, ha számomra vagy számára fájdalmas szavakkal fogalmazom meg érzéseimet, bizonytalanságomat.


Nagyon sok házasság jár arra a rugóra, hogy bár évek vagy már évtizedek óta nem érezik jól magukat egymással, de erről nem beszélnek egymással. Mindent úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne, és folytatják tovább, amíg egyikük felőrlődik. Nem véletlen, hogy a válások nagy részét nők kezdeményezik: ők kevésbé bírják ezt a helyzetet. A legtöbb férfi ebből a szempontból sokkal inkább konfliktuskerülő: a kényelem kedvéért fenntartja a meglevő kapcsolatot, de lélekben kilép belőle. Vagy egyszerűen eljár egy másik nőhöz, vagy a munkájába, hobbijába temetkezik; nagyon sok egyéni stratégiát láthatunk környezetünkben. Egy férfi képes úgy élni egy kapcsolatban, hogy nem hozza szóba: valami itt nem stimmel – majd villámcsapásként éri, amikor a nő kész helyzet elé állítja.


Ha valakivel egy kicsit is szorosabb kapcsolatban vagyunk, akkor egy idő után elérkezünk arra a pontra, amikor szóba kerül: hogy is vagyunk egymással. Tehát már magáról a kapcsolatról kellene beszélnünk. (Ez minden kapcsolatra igaz, akár munkakapcsolatra is.) Itt elágazik az út, és nagyon sokan választják a látszólag könnyebb irányt: a kapcsolat tartalmáról egyáltalán nem beszélnek, vagy mosolygós álarcot húzva rövidre zárják: „hát persze, hogy szeretlek drágám.”


Vannak, akik érzik a rejtett feszültségeket, ha nem is képesek kifejezni. Egy nő mesélte, hogy már nagyon meg akart házasodni, össze is ismerkedett egy férfival, aki azonban mindig csak azt mondta: ne-ne, várjunk még, ez nem annyira tuti. Mivel a nő nagyon meg akart házasodni, nem akarta tudomásul venni azokat a feszültségforrásokat, amelyeket ebben az esetben a férfi érzékelt. Végül nem házasodtak össze – de a nő csak évekkel később, már másvalaki feleségeként látta be, hogy annak a férfinak igaza volt.


Ha sikerül a kapcsolatunk mélyebb rétegeiről, rejtett feszültségekről, kétségeinkről őszintén beszélnünk, akkor azt fogom átélni, hogy nem kerülsz ki semmit, ami kettőnk szempontjából fontos. Ha szóba hozhatunk bármit, ami a kapcsolatunkra vonatkozik, még feszült helyzetekben is biztonságban érezhetem magam.


A téma a 2003.11.11. előadásban folytatódik.