Az empátia, a hitelesség, s az elfogadás hatásai Rogers nyomán 2.

2003.11.11.

Megosztom
Elküldöm
Hitelesség

A 2003.11.04. előadásban megkezdett téma folytatása.

Elkezdtünk három nagy csoportról beszélni: a hitelességről, az empátiáról és az elfogadásról. Mindegyikhez körülbelül 7-8 pontot mondanék Rogers nyomán. Amit hallani fogtok, azt már nem Rogers írta le, hanem azok, akik Rogersnek a felismerései és beszélgetésvezetése, kapcsolatértelmezése nyomán megpróbálták értékelni és feltérképezni azt, hogy milyen élményeket él át a beszélgetőpartner akkor, hogyha empatikus az, aki vele szemben ül. Vagy elfogadja őt. Tiszteli őt. Vagy hiteles. Úgyhogy ezek nyomán mondjuk a szempontokat, és a hitelességnél tartunk. A hitelesség szó magába foglalja azt, hogyha valakit hitelesnek tartok, azt úgy élem át, hogy őszinte velem. Hogy nyílt velem szemben. Hogy megbízható. Hogy bízhatok benne. Hogy föltárhatom magam neki, hogy kérhetek tőle segítséget, hogy rábízhatom magam. Hogy nem fog eltitkolni olyasmit, ami a kapcsolatunk szempontjából fontos. Ez a hitelesség fogalmába mind beletartozik. Tehát egy jelentős dolog ez: hogyha problémáim adódnak azzal, hogy a társam hiteles-e, akkor itt a bizalom, az őszinteség, a ráhagyatkozás: egy csomó minden rendül meg.


Ami miatt még érdemes ezeket szóba hozni az az, hogy végre megfogalmazva látjuk azt, hogy ha én következetesen így cselekszem, ennek ez lesz a következménye. Természetesen hogy én így cselekszem, mondjuk zavarba jövök, nem merek őszinte lenni, nem tudok elég mélyre menni azokban az érzésekben, amelyeket jó lenne kifejezni, ennek nyilván megvan a maga oka és háttere. Ettől függetlenül azonban ennek a magatartásnak a következménye az lesz, amiről itt beszélünk. Legalább tudjuk, hogy miből mi jön ki.


Hitelesség szerepjátszás nélkül
Az első: Érzem, hogy szerepet játszik, vagy csak a felszínt mutatja velem szemben.


Hitelesség tabuk nélkül
A második: Zavarba jön, ha bizonyos dolgokat kérdezek, vagy azokról beszélek.


Hitelesség kényszer nélkül
A harmadik: Azt akarja elhitetni velem, hogy jobban kedvel engem, vagy jobban megért, mint ahogy az valójában van.


Ne söpörjük szőnyeg alá
És a negyedik: Néha egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében, amikor együtt vagyunk, de folytatjuk a beszélgetést, és kívülről semmit sem lehet észrevenni rajtunk. Nem állnak meg, nem teszik szóvá.


Ez volt az első négy pont, most a negatív oldalról megfogalmazva.


Hitelesség álarcok nélkül
[5.] És akkor jöjjön az ötödik, amely így hangzik: Néha úgy érzem, nem is tudja, milyenek a valóságos érzései velem szemben. Néha az a benyomásom, nem is tudja, milyenek a valóságos érzései velem szemben.


A gyerekről szeretnék most beszélni egy kicsit, mert a gyerekek hihetetlen sok mindenre megtaníthatnak, meg fölnyitják a szemünket – az enyémet legalábbis folyamatosan. Ebből szeretnék néhányat mondani, amikor egy gyerek pontosan nem biztos, hogy tudja, mit érez, de amit érez, azt úgy fejezi ki, ahogy érzi. És ez lehet, hogy egy felnőttnek zavarba ejtő, viszont ha találkozom egy gyerekkel, akkor nem egyszer egy fölszabadultság-élményem van: Istenem! Végre, a gyerek nem udvariaskodik. Nem nyomta agyon ez a kultúra, amitől mi is nagyon szenvedünk, s végre valami hiteles megnyilatkozás. Na, ezekből mondok egy párat.


Mondjuk, az a kislány, akivel találkoztam tavaly szilveszterkor – említettem őt nektek? Megrázó, - ugye mondtam? -, megrázó élmény volt, mikor beléptem a szobába, ahol a barátaim és gyerekeik voltak, akkor ez a kislány se szó, se beszéd, sírva fakadt. Ezt semmi másra nem lehetett visszavezetni, csak a megjelenésemre. A legnagyobb jóindulattal se. Nagyon komolyan sírva fakadt, tehát a dolgot nem lehetett bagatellizálni, hogy csak egy picit pityereg, nyomja a hasiját valami, vagy most jön a fogacskája, Ezt nem lehetett, mert így álltunk egymással szemben, és gwwwöööö! Na, jó! Szilveszter. Így kezdődött a szilveszteri mulatság. Gyerkőc anyukájával föl az emeletre. Egy óra múlva kísérlet. Anyuka, gyerkőc, ugye, szoros szimbiózisban jönnek lefelé, én próbálok fesztelenül, ugye… Gyerek meglát: GWWWÖÖÖÖ! Ez már kísérletszámba menő jelenség volt, ellenőriztük a dolgot, a próba is bejött, szóval itt nem lehetett mit csinálni. Hát azon túl, hogy én nagyon zavarban voltam, az anyuka is, úgyhogy legalább kiegészítettük egymást. Mert ő próbálta elmondani, hogy hát ennek tulajdonképpen semmi oka nincs, hogy nem hiszi, hogy az ő gyereke ne szeretne engem. Hát hogy ezt ő miért gondolja? Miért, hát honnan tudja? Hát lehet, hogy kifejezetten nem bír. Szóval hát ez a gyerek legalább bőgött, mikor meglátott.


A másik: jönnek ki a templomból az én tesókáim, és akkor jön egy kisgyerek is, és tudjátok, ilyenkor az én papi szerepem eluralkodik rajtam: adj egy pacsit – mondom a gyereknek. –NEM ADOK! Ennyit a papi szerep gyakorlásáról…


Néhány nappal ezelőtt valaki emlékeztetett arra, hogy egyszer egy nagyon sajátos helyzetben kaptam életem egyik legőszintébb mondatát egy gyerektől; ezt rögtön el is mesélem nektek. Ez úgy történt, hogy elmentünk az elsőáldozó gyerekekkel táborba, és az elsőáldozó gyerekekkel kapcsolatosan van egy elképzelésem, hogy ők nagyon szeretik a bátorságpróbát. Ez az én gondolatom, az övéket nem kérdezem meg, mert én vagyok a vezető… És akkor ezt rögtön kivitelezzük. A bátorságpróba úgy néz ki – ezt többször csináltam már nagyon nagy eredménnyel mindig -, úgy néz ki, hogy elmegyünk az erdőbe, mikor már sötétedik, és akkor egy alkalmas pillanatban én eltűnök Ez a bátorságpróba, és akkor úgy nézzük, hogy mi történik, majd az esetet megbeszéljük. Később a szülők és a bíróság előtt felelünk a kérdésekre … Na, és az történt - általában szokták élvezni - na jó, hát nem ilyen durr-bele, hát fölkészítem őket: vagyis mondom, hogy lesz bátorságpróba, amiről fogalmuk sincs, hogy mi, na, tehát végül még jól is elsülhetne, de még nem így történt soha . És akkor az történik, hogy éppen a bátorságpróba közepén lapítok a rekettyésben, és hallgatom, ahogy a gyerekek mondják: reggeli ima, esti ima, étkezés előtti, étkezés utáni, reggeli-esti, szóval mindent, amit csak bírnak, tudnak, énekelgetnek szegények, hogy „Jó az Úrban bizakodni!” és egyebek. Ez engem egyáltalán nem rendít meg, hiszen bátorságpróbán vagyunk. Na, és az történik, hogy egyszer csak – meg se mondom, hogy hívják a kisfiút, de kisfiú volt, azt mondja (persze én közel vagyok, tehát hallok mindent): KÖCSÖG PAP!


Ezzel nem volt ám vége, mert maga is meglepődött ezen, hogy mi nem hagyta el az ő szájacskáját így elsőáldozás előtt, de aztán a hitelesség nevében a következő mondatot teszi hozzá: És ezt nem gyónom meg!!!


Szóval egy ilyen gyerekre nyugodtan rábízhatjuk magunkat, mindig tudjuk, hányadán állunk vele, pontos visszajelzéseket kapunk. Ehhez egy felnőtt csoportban sok óra szükséges. Bemelegítünk, ráhangolódunk… Éppen múltkor volt egy ilyen kör, úgy hívják, hogy – hogy is hívják? - ilyen bibliadráma műhely. Ez azért műhely, mert kitaláltuk mi, bibliadráma-vezetők, hogy csinálunk mi vezetőkből egy csoportot, és kísérletezünk magunkon. És én azt találtam mondani, hogy mi lenne már, hogyha egyszer nem úgy lenne egy ilyen háromórás alkalom, hogy egy órán keresztül meg kell hallgatnom, hogy ki hogy van. Mert már annyira unom. Hát nem lehetne egy kicsit úgy jobban, célirányosan belemenni ebbe a játékba? S akkor néztek rám: Nem, hát ezt nem! Hát rá kell melegíteni a bibliadrámára, hogy hát ott aztán őszintén adjuk magunkat. Most ott tartunk – majd ezt is elmondom nektek -, hogy kértem egy alkalmat, és e nélkül fogunk csinálni egy három órát. Majd elmesélem nektek, hogy sikerült-e vagy megmaradtunk az udvariaskodásnál?


Na, a másik: megkérdeztem a múltkor a gyerekeket: Kivel fogunk találkozni a mennyországban, és mi lesz ott? Az egyik kisfiú váltig állította, hogy a mennyországban különböző szintek lesznek, és a jók lesznek legközelebb az Istenhez. Minél jobb volt valaki, annál közelebb lesz hozzá, és a rosszak meg egyre lejjebb. Nem bírtam erről lebeszélni. Egy kompromisszumra hajlandó volt, hogy azért mindez egy térben lesz majd, ahol ilyen lépcsőzetesen fogunk elhelyezkedni. Az egy térbe még belement, de a lépcsőzetességig volt csak hajlandó ebbe a kompromisszumba belelépni. A másik pedig, aki nagyon szorongó kislány, három éves, odajött hozzám, és azt mondja: „Enni, inni, játszani.” És elment. Legalább tudom, hogy mit gondol.


A másik: szívből kívánom nektek, hogy legyenek értelmi-szellemi fogyatékos barátaitok, mert tőlük rengeteget lehet tanulni. Minden szerdán tartok szentmisét, ahol olyan 8-10-15 értelmi fogyatékos fiatalemberrel vagyok. A reakcióik annyira normálisak, hogy mi azt csak távcsővel nézzük. Mondjuk: Miatyánknál, tudjátok, megfogjuk egymás kezét. Szerda reggel nincs ministráns, ezért az egyik kisfiú mindig úgy dönt, hogy ő engem sajnál. Mert hát mindenkinek megfogják a kezét, csak a nyomorult papnak nem. Ezért ő – se szó, se beszéd – jön föl az oltárhoz, kezet fog velem, rám mosolyog, nem hagy engem egyedül. Mikor csinálja ezt meg egy felnőtt? Aztán a másik: kimegyek, ugye, megint ott: adj egy pacsit – próbálkozom, és akkor azt mondja nekem az egyik, nagyon komolyan: „A másik pap bácsi hol van?” Már az, aki után én odakerültem egy évvel ezelőtt. „Hát, tudod, ő elment egy másik helyre, odahelyezte a püspök atya.” - és kezdtem mondani, hogy hogy van ez. Hogy a pápa, bíborosok, püspök … Próbálom valahogy megértetni vele, hogy mi is történt. Végighallgat – hát mégis csak…, akkor azt mondja: „Mikor jön vissza?” Nem lehet vele alkudozni… Mi a fenét keresek én itt? Őszintén. Szerette a másik pap bácsit, most már vége lehetne ennek az ideiglenes állapotnak.


A másik az egy kislány, Down-kóros. Volt már elsőáldozó. A következőt csinálja (ha másért nem, ezért érdemes a féltízes misét elmondanom): mindenki jön ki áldozni (Krisztus teste – ámen), elmennek. De ő nem. Mert ő azt csinálja: Krisztus teste, ámen, utána egész közel jön hozzám, és megsimogat. És úgy megy el. És minden alkalommal így áldozik. Minden alkalommal odalép, megsimogat és elmegy. Ez a féltízes mise csúcsa számomra.


Képzeljétek, nagyon komoly események történtek néhány nappal ezelőtt, ugyanis egy óvodába majdnem rendőrt hívtak. Ezt ma hallottam; egy édesanyával találkoztam, aki nagyon álmos ember benyomását keltette. Szó szót követett, és akkor azt mondta, hogy este tíz óráig volt szülői értekezleten az óvodában. Azért ez meglepett, de aztán kiderült, hogy ennek az az oka, hogy gyermeke, aki ötéves, néhány társát fölbuzdítva rendőrt akartak hívni, hogy azok tegyenek rendet az óvodában. Ennek az oka, a háttere az, hogy az óvó néni azt szerette volna, hogy ha étkezés előtt kezet mosnak . Az én ifjú barátom ötévesen ezt úgy kommentálta az óvodás barátainak, hogy „Ezek parancsolgatnak nekünk!”, mondta, és földalatti szervezetet próbált létrehozni, aminek a lényege az volt, hogy kihívják a rendőröket, akik majd megfegyelmezik az óvó nénit. És hát ez az ügy gyűrűzött úgy, hogy tíz óráig próbálták az anyukával megértetni, hogy az óvónő esetleg kérhet ilyesmit…


Na, ez lesz az utolsó ezzel kapcsolatos: Most vasárnap nem tértem magamhoz, mert a féltízes misén elmondtam egy történetet arról, hogy van egy nagymama, akinek van két régi papírpengője, és az egyik régi papírpengőt odaadja a kis unokájának, de a kis unoka azt elveszti. S akkor a kis unoka odaáll a nagymami elé, és elkéri a másikat. Idáig mondtam a történetet, és azt kértem a gyerekektől, hogy próbálják meg befejezni úgy, ahogy a nagymamának meg a kis unokának is jó lenne. Mit mondanátok a nagymaminak, hogy ő szívesen odaadja az ő egy szem papírpengőjét, amit hatvan éve tartogat. Ezt kértem a gyerekektől. A következő megoldások születtek (az összes gyerek nyolcéves volt, elsőáldozásra készülnek, akik válaszoltak), az egyik a következőt mondja: „Hát a tulajdonjog átruházásával kellene a problémát megoldani.” Nyolcéves volt, nem pont ezeket a szavakat használta, azonban a lényeg pontosan ugyanez volt. Vagyis ő úgy gondolta, hogy úgy kéne megoldani a helyzetet, hogy a tulajdonjogot átadjuk a kis unokának, de a pénzt továbbra is a nagymama őrzi. Nyolcéves.


A másik kisfiú nyolcévesen a következőt mondta: „Mindkét fél számára előnyös szerződést kellene kötni az ügyben, és így lehetne ezt megoldani.” A harmadik egy kislány volt, ő már kilencéves, a következőt mondta: „Azt gondolom, meg lehetne oldani a helyzetet a tulajdonszerzéssel örökösödés révén.” Nem mondom, hogy pont ezeket a szavakat használta, de azt mondta, hogy meg lehet azt a pengőt örökölni is. Ugye innen már csak egy lépés, hogy eltartási szerződést kötök a nagymamával, és megvárom, míg a lakás és a pengő a tulajdonomba jut, mondták nyolc- kilencéves gyerekek. Tudjátok, természetesen nem toltam őket le, mert annyira örülök, hogy elmondják, mi a véleményük, de nekem valami olyasmi fogalmazódott meg, hogy tudjátok, nekünk semmi esélyünk. Semmi. Tehát ezek a kisgyerekek, ha felnőnek, reggelire megzabálnak bennünket. Mert ugye én próbáltam hogy - mert gondoltam én azt, hogy - az egyik gyerek azt mondja, hogy hát: „Nagymami! Akkora örömet okoznál nekem!” Vagy valami ilyesmi. Tehát hogy öröm, szeretet, ajándék, izé… Hol éltek? Öregek vagytok. Tulajdonszerzés örökösödés által.


Van egy jó meg egy rossz hírem. Ez a rossz hírem [felmutat egy könyvet]. Mrozek. Lengyel szerző. Fogok talán két vagy három rövidke novellát fölolvasni tőle, mert egyszerűen úgy, ahogy van, zseniális. És pontosan arról van benne szó, amiről beszélünk: a hitelességről és a hiteltelenség hatásáról. Mindegyik körhöz fogok olvasni egy pici novellát. Mindig kiderül, hogy a művészek sokkal előbb megfogalmazzák azokat a dolgokat, amelyekről a tudomány később beszél. Csányi Vilmost hallottam éppen néhány nappal ezelőtt, aki azt mondta, hogy Hemingway már mindent megírt a kutyáról, amiről mi azt mondjuk, hogy most milyen a kutya. Hogy ezt pontosan leírta. A mű címe: A zsiráf.


Jozefkének (annak a mulatságos kölyöknek, akinek előrefelé nőtt a haja) két nagybátyja volt. Ők merőben különböztek egymástól.


Az egyik, az öregebbik a Szent Komaasszonyok utcája közelében lakott, a kolostor melletti sikátorban, a földszinten. Tágas szobában tanyázott, vaskos, vén salabakterek között. A könyvek polcokon sorakoztak, s félig megrágta őket a szú - azért csak félig, mert közben belehalt az unalomba, bár teli volt még fával a szája.


A bácsi sohasem hagyta el a szobáját. Mindig ott ült magas pulpitusánál, és írt. Könyvet. Érdekes mű lehetett; negyven év óta szünet nélkül dolgozott rajta. Munkájának alaptétele e szavakban foglalható össze: „A világ a priori leírása, avagy milyen lenne a világ, ha a föld nem gömbölyű, hanem megfordítva volna.”


Egy alkalommal Jozefke megkérdezte a bácsit:


- Bácsikám, milyen a zsiráf?


A bácsinak fogalma sem volt róla, hogy milyen a szóban forgó állat, mert huszadik életévétől kezdve a fent említett művet írta, s nem lépett ki a szobájából. S nem is olvasott egyebet, csupán bonyolult értekezéseket az abszolút eszméről, az akaratról, a világ szubjektív eszményiségéről, az atranszcendentalitásról, az élmények őskomplexivitásáról, szolipszizmusról és természetesen A szellem az anyag ellen című könyvet.


Hát húszéves koráig mit csinált? – kérdezitek.


Nos, húszéves koráig annyira foglalkoztatták a pattanások, melyek soha sem akartak eltűnni az arcáról, hogy akkor meg örökösen a tükör előtt ült. Az állatkertbe pedig azért nem ment el soha, mert attól félt, hogy ott szemtanúja lehet az állati élet parázna jeleneteinek.


Unokaöccsének kérdése meghökkentette, de ügyesen leplezte zavarát. Merthogy még csak nem is agnosztikus volt, hanem a tiszta metafizika híve. Buzgó vakhite életének eddigi hatvan esztendeje alatt hozzászoktatta ahhoz a bizonyossághoz, hogy a világegyetem lényegének ismerete kezdettől fogva a priori kinyilatkoztattatott az embernek; így hát a zsiráf ismerete csupán csekélyke részletkérdés a világegyetem történelmében.


- Gyere el holnap – válaszolta -, akkor majd megmondom.


A fiúcska távozása után a nagybácsi behúzta a függönyt, gyertyát gyújtott, egy halálfejet tett az asztalra. Fél éjszaka feküdt kitárt karokkal, arcra borulva a földön, s majd fél éjszakán át a könyveit bújta.


Másnap megjelent Jozefke.


- Szeretnéd tudni, hogy milyen állat a zsiráf? A zsiráf olyan állat, amelynek három lába van, lófarka, a fején szarvak, és kizárólag tejfölös gombát eszik Elmehetsz.


- És télen mit eszik? Akkor nincs gomba.


- Télen savanyított gombát eszik.


Jozefke megköszönte, és elment. Ez a nagybátyja mindig bátortalanná tette, de tiszteletet is ébresztett maga iránt. De a zsiráfügy valahogy nem volt elintézve. Főleg a gomba miatt.


Elhatározta, hogy fölkeresi a másik nagybátyját. Ez a nagybácsi, ahogy az néha előfordul egy családban, pont az ellentéte volt az elsőnek. Mindketten úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. Ez a bácsi igen tevékeny életet folytatott: újságszerkesztő volt.


Ezt a nagybácsit sosem lehetett otthon találni, annyira elfoglalta a munkája. Jozefke telefonon hívta föl a főszerkesztőségben.


- Halló, bácsikám, itt Jozefke!


- Parancsolj, elvtársam!


- Bácsikám, szeretném megkérdezni, milyen a zsiráf.


- Nézd meg az Előadók kézikönyvé-ben!


- Nincs benne.


- Akkor Ludwig Feuerbach-ban.


- Azt is kivettük már, de ott sincs.


- Akkor az Anti-Dühring-ben.


- Abban sincs.


- Benne kell lennie!


- De ha nincs.


- Hogyhogy?! Az Anti-Dühring-ben sincs? Mit képzelsz te tulajdonképpen?!


S a bácsi lecsapta a kagylót.


Valaha, amikor olyan kicsi fiú volt, amilyen Jozefke most, látott egy zsiráfot, képen, az Állatvilág sorozatban. Ezeket a képeket a Kneipp cég mellékelte ingyenes reklámként a cikóriadobozokhoz. Ezért ennek a nagybácsinak volt valami fogalma zsiráfról, de nem akarta bevallani, mert az még a háború előtt volt, a reakciós világban. Ezért meghagyta, hogy senkit se eresszenek be a dolgozószobájába, és nekilátott a marxista szakirodalom tanulmányozásának.


Ám Jozefkének igaza volt. Sem a Feuerbach és a klasszikus német filozófia alkonya, sem az Anti-Dühring, sem A tőke nem magyarázta meg a zsiráfot. Sőt ez a szó sem fordult bennük elő!


Sorra tanulmányozta tehát a cikkeket a legkisebbig, s aztán dermedten bámult maga elé: mérlegelte a helyzetet. A következő gondolatok cikáztak át az agyán:


Bevallja a Kneipp-cikóriát? Nem, ezt nem lehet. Úgy vélte, ez ama százezrek mögé szorítaná vissza, akiknek a háború előtt még cikóriára sem telt.


Kijelentse, hogy nem tudja, milyen a zsiráf? Na, azt már nem! Hová lenne a presztízse? Annyira magáévá tette az objektív világ megismerhetőségének tézisét, hogy köztudomású lett: immáron mindenről mindent tud. S ha nem is tudott valamit, szentül hitte, hogy ezt nem vallhatja be.


Végül: megkeresse a zsiráf leírását valamilyen állattani szakkönyvben? Nem, ezt sem teheti, mert ez szakmai beszűkülés lenne. Az objektivista tudomány mocsarába süllyedés. Mikor Jozefke ismét fölhívta telefonon a zsiráf ügyében, nyersen mordult rá:


- Zsiráf nincs. Ha akarod, megmondhatom, milyen a kutya vagy a nyúl.


- Hogyhogy nincs zsiráf?


- Nincs hát. Se Marx, se Engels, s nagy folytatóik sem írnak a zsiráfról. Ez azt jelenti: nincs zsiráf.


- De…


- Mi az, hogy „de”? Miféle „de”…?


Jozefke letette a kagylót, nagyott sóhajtott, és fölkeresett egy bizonyos fiatalembert az úttörőcsapatból. A fiatalember egész normális volt. Így szólt:


- Hah, nincs nagyobb gond? Várj szerdáig, elmegyünk az állatkertbe.


S csakugyan elmentek, és megnézték a zsiráfot. Jozefke szépen megköszönte, majd elindult hazafelé. Útközben eladta iskolatáskáját, aztán betért egy írószerboltba, majd egy virágkereskedésbe. S másnap, pont délben, egy küldönc állított be a szerkesztő nagybácsi hivatalába; egy szép rózsacsokrot hozott, ezzel a levélkével:


Édes Öcsém,


miért nem nézel be már egyszer hozzám? Elbeszélgethetnénk a közös ifjúságunkról, a családról, Jozefkéről meg a zsiráfokról… Adjon Isten jó egészséget.


Szerető bátyád


Az első nagybácsi pedig, mikor Jozefke látogatása után hozzáfogott nagy művéhez, a tintatartóban egy döglött egeret talált.


Egy ilyen kisfiúnak két rózsacsokorra nem futja a pénzéből.


Ennyit a hiteltelenségről és következményeiről. Vagyis a tanulság: ha döglött egeret találsz, tudod, honnan bűzlik a légy. Nna…


Hitelesség elzárkózás nélkül
[6] Hatodik pont: Az az érzésem, hogy a velem szemben tanúsított külső reakciói, kijelentései különböznek attól, amit érez. Tehát az az érzésem, hogy a velem szemben tanúsított külső reakciói, kijelentései különböznek attól, amit belül érez. Ezt már többen mondták nekem is, majd valaki egy zseniális ötletre jutott. Azt mondta: Hát van annak a Ferinek véleménye, csak nem mondja. Hát kérdezd meg! Ez egy jó módszer.


Fölhúztam szegény irodistánkat néhány nappal ezelőtt nyegle magatartásommal, és az adminisztráció iránti, némileg lazának nevezhető hozzáállásommal, és ezt ő nagyon zokon vette, mire az a buta mondat szaladt ki a számon, továbbra is nyegle magatartásomról tanúskodva: „Azért még szeretsz?” – kérdeztem az immáron hetvenéves irodista hölgytől, aki erre teljes hitelességével az arcán azt mondta: „Nagyon szeretlek, plébános úr!” Ugye, legalább válaszolt… Erre, továbbra is a hülyeség mezsgyéjén haladva a következőt mondtam neki: „Na, ez nem tűnt túl hitelesnek!” Mire azt mondta: „Örülj neki!” Ez volt az első értelmes mondat, ez se tőlem jött.


A másik: tudjátok, az az asszony, akihez néha fölmegyek köménymagos levest enni, Hamvas Béla iránti tiszteletünkből kifolyólag, majd Béla bácsiról beszélgetni. Mikor megyek, nagy büszkén viszem a narancslevet meg a baracklevet. Erre rám néz, és teljes felháborodással: „Köményleveshez gyümölcslevet?! Hát misebort kellett volna hozni, te szerencsétlen!” Neki teljesen igaza van.


Az utolsó ezzel kapcsolatos, hogy mi volna, hogyha kifejeznénk azt pontosan, amit érzünk vagy gondolunk: Találkoztam valakivel, aki egy ilyen nagyon hányattatott sorsú valaki, és én egy teljesen egyszerű dologban segítettem neki. Amikor elbúcsúztunk, akkor ő kezet csókolt nekem. És én ezzel annyira nem tudtam mit kezdeni, hogy rögtön kijött belőlem az, hogy: „Hát, igen, igen, ez Krisztusnak szólt!” Mire ő rám néz, és azt mondja: „Nem, neked.” Nem bírtam lebeszélni a hitelességről, hogy ezt ő nekem szánta. Nyilván nem egyszer éltem már azt át, hogy valaki mondott egy picit mélyebb mondatot, amire én nem voltam fölkészülve, és rögtön hárítottam. Rögtön. Nem egy ilyet, ami tényleg megrázó, hanem sokkal-sokkal egyszerűbbeket is. Rögtön kikértem magamnak. Persze finoman… Hogyha jól csinálnám, akkor azt úgy lehetne mondani, hogy készségesen kifejezi azt, amit érez, ami benne történik, akár velem, akár önmagával szemben. Ez volt tehát a hatodik pont.


Hitelesség érzéseink elfojtása nélkül
[7] Hetes: Amit mond nekem, gyakran hamis benyomást kelt az éppen Tehát amit mond nekem, gyakran hamis benyomást kelt az éppen akkor zajló gondolatairól vagy érzéseiről. Úgy látszik, a bátorságpróba az agyamra ment, mert kitaláltam, hogy –de ezt el ne mondjátok senkinek! Ezt nagyon komolyan mondom, mert az jutott eszembe, hogy most Mikulás napja szombatra fog esni. Most majdnem azt mondtam, hogy hatodikán lesz, de hát az nem annyira meglepő , tehát szombatra fog esni. Ez remek alkalom arra, hogy csináljunk a gyerekeknek egy kis meglepetést: egy bátorságpróbára gondoltam ; ettől úgy látszik, nem bírok megszabadulni… Tudom már miért vagy egyébként: mert én egyszer részt vettem egy bátorságpróbán, és annyira élveztem, hogy azt gondolom, hogy ez a többieknek is jó. Na, és azt találtam ki, hogy háromkor elindulunk egy nagy csapat gyerekkel, akiknek előtte kiosztunk golyóálló mellényeket, ilyesmit, és akkor az erdőben – ha Isten is úgy akarja, hó is lesz (ez egy üzenet nektek: tehát hó is lesz! Imaszándék ma estére…Hó is lesz!) – tehát, hogy elmegyünk a HAVAS ERDŐBE (a képzelőerő és a hit viszonyáról beszéltünk három évvel ezelőtt), tehát HAVAS ERDŐBEN megyek a nagy csapat gyerekkel, és szembejön a Mikulás szánon. Ezt képzeltem el, már most megvan… húsz embert erre a projektre ráállítottam . Mikulás-projekt, így fut a számítógépen . Megvalósítjuk. És mondom nekik, hogy de úgy kéne csinálni, hogy legyenek eléggé elcsigázottak, tehát ne az legyen, hogy még tele vannak erővel, és jön a Mikulás, mert akkor nem akkora a poén. De hogy már így kúsznak-másznak, tele a hóval a kis bucijuk, és akkor, akkor jöjjön a Mikulás, és kezdjen el osztogatni, tudjátok, ilyen túlélőcsomagot, ilyesmit . Tehát előadtam a megfelelő fórumon – úgy hívják, hogy képviselő-testület , egyházközségi képviselő-testület, csupa nálam komolyabb meg érettebb úr meg úrhölgy, és előadtam, hogy hogy képzelném el idén a mikulásműsort, és erre a következőt mondja egy hétgyerekes anyuka: „Ez jó ötlet, csak akkor kell vinni pelenkát is.” Leszavazták. Nem. A pelenkát szavaztam én le, meg azt szavazták le, hogy sötétben találkozzanak a Mikulással. Kötöttünk egy kompromisszumot: fél háromkor indulunk , golyóálló mellények maradnak, és körülbelül négy óra magasságában a telihold már fönn van, rávilágít a hóra, és akkor már nem félnek annyira a gyerekek. Így lesz ez.


Egy másikat a hiteles közlésről. Ugye, mert erről beszélünk, hogy ne keltsünk hamis benyomást arról, hogy mit gondolok vagy érzek. Mentem valakihez, ő depresszióval küszködik, és hosszú-hosszú beszélgetés vége felé a következőt mondja: „Te Feri! Most mondok neked valamit, ami miatt engem mindenki hülyének tart itthon, az egész családom, és én most azt szeretném tőled kérni, hogy vedd már rá a családomat, hogy tegyék ezt meg.” Mert most a depressziójában olyan fázisban van, hogy ki sem tud menni a lakásból. És azt mondja: „Feri! Én úgy szeretnék karácsonyra egy koponyát! Hidd el, minden vágyam egy koponya. Kitenném a szekrény tetejére, és azt nézném. Hogy ez olyan jó lenne nekem! De hát mindenki hülyének tart.” És akkor bejöttek a családtagok, és próbáltam közvetíteni: „Kedves családtagok! Kéne neki egy koponya.” Na, beindultak. Minek koponya? Bla-bla-bla. És akkor végül azt találtam mondani, hogy: „Hát nézzétek. Van egy olyan sejtésem, hogy jobban szeretné ezt a koponyát nézni, mint hogy ti nézzétek az ő koponyáját. Néhány hét múlva megyek, benyitok a szobába: koponya a szekrény tetején. Igaz, a házastársa csak abban az esetben vásárolta meg számára a koponyát, hogyha tehetett rá napszemüveget meg sapkát . Tényleg. Ha a titoktartás nem kötelezne, megadnám a címet, és megnézhetnétek. Ott van szekrény tetején koponya – műanyag. Műanyag, azért mindent nem lehet. Műanyag, sapka, napszemüveg. Most mondjátok meg: hát ha ezen múlik, hát nem?


Azt mondja, hogy: Ha ez sikerülne, akkor a kapcsolatunkban ő teljesen nyitott, és önmagát adja. Akkor ezt élném meg: nyitott vagy és önmagadat adod.


Lelki repeszeink
[8] Nyolcas pont: Azt hiszem, olyan érzései vannak, amelyek megnehezítik kapcsolatunkat, de nem mondja őket el. Tehát azt hiszem, miközben beszélgetünk, vagy együtt vagyunk: olyan érzései vannak, amelyek megnehezítik kettőnk kapcsolatát, de ezeket nem mondja el. Olyan felszabadító érzés tud az lenni számomra, amikor mondjuk egy gyászoló a gyónásában elmondja azt, hogy egy hónapig, egy évig, akármennyi ideig hihetetlenül dühös volt az Istenre. Az egy nagyon nagy megkönnyebbülés, mert akkor lehet tudni, hogy ő hajlandó volt kimondani az Istennel kapcsolatos érzését. Most, hogy ezt egyáltalán meg kellett gyónni, vagy nem, ez egy másik kérdés. De ő sokkal jobban jár, mert ezután helyre tud állni az Istennel való kapcsolata. Ha elrejti ezt az érzést, akkor meg folyamatosan falak épülnek közte meg Isten közé. Van bennem szemrehányás, neheztelés, harag, félelem, indulat, akármicsoda Istennel szemben. De azt mondom, hát ezt nem lehet! Hát az Istenre nem neheztelhetek, nem haragudhatok. Pedig dehogynem! Istennel kapcsolatban az érzéseknek minden fajtáját átélhetem, és még csak nem is bűn. Tehát érdemes egy imádságban ezeket elmondani. Neki.


A másik: emberi kapcsolataink. Nem tudom én hány év kellett ahhoz, hogy mondjuk többhavonta azért elő szokott az fordulni, hogy valaki azt mondja, hogy mondja, mondja, és én figyelek rá, azt mondja, hogy „Jaj, Feri! Te ezt biztos eszméletlenül unod. Itt mondom, itt panaszkodok már mióta, hát ezt mennyire unhatod.” És én eddig mindig csak annyit mondtam, hogy „Nem, nem unom.” Ami úgy általában igaz is volt. És akkor volt egy alkalom, amikor azt találtam mondani, hogy „Nem, nem, nem unom, de eléggé fáraszt.” És itt tört meg valami. Addig hét hétszámra mindig csak mondta, mondta, és erre megállt, és azt mondta elmosolyodva: „Hát ez az! Hát tudod, hogy én mennyire unom magamat?! Hát ebből van már elegem!” Na, és itt, ettől kezdve tudtunk elkezdeni valamiről igazán beszélgetni.


Volt már olyan élményetek? Mondjuk, találkoztatok valakivel a régmúltból, és egyszer csak, miután már semmilyen viszonyotok nincs egymással, nem kell félni, aggódni, semmi, és akkor elkezdtétek beszélni azt, hogy „Emlékszel régen az hogy volt?” És akkor egyszer csak az egyikőtök mondjuk egy ilyesmit mond, hogy: „Te! Tudod, hogy én azt gondoltam rólad évekig, hogy te egy hülye vagy?” Volt már ilyen tapasztalatotok? „Te, én azt gondoltam, hogy…” És akkor így kezdünk fölszabadulni. Hát ilyenkor kezdjük élvezni a beszélgetést. Hogy megtehetnénk azt, ha aktuálisan nem jön ki belőlünk, akkor üljünk le, és mondjuk azt, hogy: „Te, én így… Az előző hónapban ez volt, meg az volt, ezt éltem át meg azt… Hogy most mi van, azt nem mondom el! De egy héttel ezelőtt nagyon utáltalak.” Hát az is valami. Hatalmas jókat lehet így beszélni. Persze, mert azt gondoljuk, hogy most nyugodtan lehet. Hát egyébként is lehet. Ezért érdemes érettségi találkozóra menni. Ezzel most befejeztem a hitelesség című fejezetet. Őszinteség, megbízhatóság, bizalom, ráhagyatkozás, segítségkérés lehetősége és a többi.


Megértés, együttérzés, empátia


És akkor jön a következő, amivel akartam kezdeni, csak eltoltam múltkor: az empátia. Itt is lesz azt hiszem nyolc pont. Bírjátok még? Nem tudom, olyan lassan megy most az idő nekem. Nektek nem? Nem? Márti azt mondja: „De igen, most lassabban megy az idő, mint máskor.” Jól van, Márti, tudod, mikor… Nekem nem mondom! Te vagy az egyetlen, akinek nem mondom. Na. Azt mondja:


Bár megérti szavaimat, nem érti meg az érzéseim jellegét.


Tehát, ha azt érzem át, hogy megérted a szavaimat, amiket mondok, de az érzéseimet nem érted meg, vagy azok jellegét, akkor az lesz az élményem ezzel kapcsolatban, hogy te nem értesz meg vagy az, hogy nem érzel velem együtt. Mert nagyjából így fogalmazhatnánk ezt meg: Ha te empatikus vagy velem, az azt jelenti, hogy én azt élem át, hogy te megértesz, vagy együtt érzel velem. Mellettem állsz. Mondjuk valami ilyesmit.</nowiki>


Annyira ízekre szedték ezt a szegény Carl Rogerst, hogy egy csomó-csomó beszélgetését elemezve kimutatták azt, hogy ő a klienseire reagálva mindössze 25 százalékban reagál a kliens érzéseire vagy érzelmeire. Ezt bátorításotokra mondom. Hogy miközben annyira-annyira hangsúlyozta ő, meg én is, hogy mondjuk érzelmek, érzések mentén beszélgetni, tudni, hogy mit érzel te, mit érzek én, aközben a nagy fej, Rogers, 25 százalékig jutott. Akkor az azt jelenti, hogy az se pite. Minden negyedik.


Amikor anyuci jön, kereszteljük a kisbabát, mondjuk, ez egy délutáni keresztelő, és akkor jön az anyuci, és mondja: „Te Feri atya! Én nem szavatolok a babáért, de szerintem úgy fog üvölteni, hogy te a beszédet felejtsd is el!” Ezt nem csak azért mondja, de… És kérdezem, hogy miért, vagy mondja magától. Akkor azt mondja, hogy: „Tudod, nem bírt aludni délután. Ezért nyűgös lesz, mint a fene, nem állok jót érte.” És arra szoktam ilyenkor gondolni mindig, hogy milyen egyértelműen látjuk azt, hogy pici baba – nem evett – nem aludta ki magát – ordítani fog – nyűgös – nem lehet vele semmit csinálni. Hiába (grimaszol és gügyög)csinálsz akármit, semmi. Még jobban üvölt. Nem veled van a baj: álmos, éhes. Kész. Hány és hány konfliktus van abból, hogy álmos vagy, meg éhes vagy; de nem ezt mondod. Hazamész és azt mondod: „Istenem! Olyan éhes vagyok! Asszony, adj ennem!” És akkor az asszony érti, hogy jobb meg az élet nagy problémáit előhozni, hanem – tudjátok – etesd a bestiát! Igen, ilyen egyszerű.


Vagy: egy órán keresztül beszélgetsz valakivel, és akkor eljutunk oda, hogy: „Te! Nem vagy te egy kicsit fáradt?” „De igen.” Szervusz-szervusz, piff-puff. Istenem! Ezért elment egy óra. Hány ilyet éltem meg, hogy valakivel leülünk egy társaságban, és akkor az meg kötekedik. Ennek nem jó semmi, beszól mindenkinek, kólát iszik, meg egyéb bűnöket követ el. És akkor valaki azt mondja, hogy „Te Lajos! Hát te bal lábbal keltél föl ma reggel, nem?” És ennyi. És akkor bólint egyet, és kész. És meggyógyult. Hát a világ fájdalmát elő tudjuk adni négy felvonásban, közben… Ezért szoktam azt csinálni, sokgyerekes anyuka, elégtétel: aludja ki magát! Kész, mehet. Aludja ki magát, gyerekeket küldje el nagyihoz, és ha még mindig megvannak a problémái, jöjjön vissza. Ilyen táskás szemekkel nem állok le vele. Hát a kisbabáját is lefekteti, nem? Akkor fektesse le magát, aludja ki magát, utána jöhet.


Ugyanez az éhséggel. Vagy. Szorong, szorong. Menjen ki pisilni! Hát nem..? Ugye itt úgy szólt a mondat: Bár megérti szavaimat, nem érti meg az érzéseim jellegét. Mi férfiak annyira bénák tudunk lenni – akkor most magamról beszélek -, elmondom egy bénaságomat. Szóval valaki fölvetette a képviselő-testületi ülésen, hogy mi volna, hogyha csinálnánk szentségimádást? Ez egy nagyon jó ötlet. Csináljunk szentségimádást, elkezdtünk erről beszélni, és akkor a következőt mondja (minden, amit mondott, teljesen helyénvaló volt): „Mert sokkal jobb, ha nem egy üres templomban vagyunk, hanem kitesszük az oltáriszentséget az oltárra, és akkor ott úgy ez közvetlenebb kapcsolat, ez a látvány…” És az első ösztönös mondatom mi? „Na, nem üres a templom!” Na, most mondjátok meg, egy ilyen mondatnak van valami értelme? Jaj, a feleségek úgy mondják, hogy nem. Hát semmi értelme nincs! De nem, nem. A férfi meg talál szavakat. Szavak, és akkor tudja, hogy annak mi a definíciója, és akkor eeeeeeeeh! Olyan lehetetlen alakok tudunk lenni! Én olyan lehetetlen alak tudok lenni…veletek együtt. Az anyucik néha kialhatnák magukat, ehetnének egyet nyugodtan, meg ilyesmi, a férfit meg, tudjátok, ez múltkor derült ki, hogy el kell engedni darts-ozni. Nincs annak semmi baja, nagyon szeret téged, nagyon. De nem akar elmenni.


Azt mondja Rogers: Az együttérzés a másikkal, és nem a róla szóló dolgok megértése hozza a lényegi változást. Az együttérzés a másikkal, és nem a róla szóló dolgok megértése hozza a lényegi változást.


Amit mondok, azt a saját szemszögéből szemléli.


Erről sokat-sokat beszéltünk, hogy hány nézőpontból; legalább három nézőpontra van szükségünk: az enyém, a tiéd meg egy harmadik. Akkor van esélyünk úgy nagyjából életben maradni. Rogers a következőt mondja, egy mondatát hadd olvassam föl: „Mindenki csak azután…” Ja, nem is olvasom, csak magamnak írtam le, hogy tudjam. Ő a következőt ajánlja akkor, hogyha folyamatosan az az élménye két embernek, házastársaknak, csoportban, hogy egyszerűen nem értik meg egymást, hogy nem tudnak szót találni egymással. Nincs megértés, csak az anyázás, akkor ő a következőt mondja: Azt ajánlom, hogy hallgasd meg a másik véleményét. Amikor meghallgattad, utána próbáld meg összefoglalni, hogy milyen gondolatokat és érzéseket értettél meg. Addig kell összefoglalnod a másik gondolatait és érzéseit, ameddig ő azt nem mondja, hogy valóban ezt gondoltam és ezt éreztem. És csak ha ezt megtetted, akkor mondd el a saját véleményed!</nowiki>


Ő így csinált politikusoknak csoportokat. Politikusokkal csinált nemcsak kiscsoportokat, nagycsoportokat; úgymond ádáz ellenségeket ültetett le, és bebizonyította azt, hogy ha megfelelő szabályok szerint beszélgetnek, akkor képesek egymást megérteni. Politikusok. Nem akármi! Tessék? Biztos nem magyar politikusok voltak. Igen, de azóta eltelt ötven év. Szóval, lehet, hogy ez erőltetettnek tűnik; azért meg lehetne próbálni. Meg kell fogalmaznom, mit gondolsz, mit érzel, és azt kell mondanod, hogy: igen. Utána jövök én. És Rogers azt mondja, hogy ha én eljutok ebben a folyamatban odáig, hogy valóban megértettem a gondolataidat és az érzéseidet, ez már bennem olyan komoly változást idéz elő, hogy nem tudok már úgy reagálni a te dolgaidra, ahogy előtte gondoltam, hogy reagálni akarok. Tehát mire én eljutok ide, már eleve föloldódott bennem egy csomó minden, ami lehetetlenné teszi azt, hogy egymást megértsük, elfogadjuk és valahova eljussunk. Tehát nem arra kell akkor törekedni, hogy nem te…, hanem ennyit elég lenne tenni.


Egy rövidke részletet, néhány sort hadd olvassak el abból, hogy először milyen gondolata támadt, majd ezt hogyan valósította meg politikusokkal, azt már mondtam. „Engedjük szabadjára a fantáziánkat egy pillanatra, és képzeljük el, hogy egy terápiában jártas tudóscsoport megszólítja az orosz vezetőket, és a következőket mondja (ez a hidegháború alatt van): Szeretnénk megérteni az önök nézeteit, és ami még ennél is fontosabb, az önök valódi attitűdjeit és érzéseit az Egyesült Államokkal kapcsolatban. Újra meg újra összefoglalnánk és átfogalmaznánk, amit a nézeteikről és érzéseikről gondolunk, mindaddig, amíg önök azt mondják: valóban ezt gondoljuk, és ezt érezzük. Majd ugyanezt megtennénk a saját országunk vezetőivel is az oroszokkal kapcsolatban.”


Ez úgy tűnik, mint egy teljesen, teljesen lehetetlen dolog. De ő ezt megcsinálta. Egyesült államokbeli politikusokat ültetett így le, és kijött az, amiről tudta, hogy kijön. Ezt azért akartam kifejezetten fölolvasni is, mert szerintem jól mutatja azt, amiről beszéltem: hogy a társadalomtudományokban, az embertudományokban egy csomó olyan kísérletileg igazolt tapasztalat áll rendelkezésünkre, amit már csak csinálni kéne. Nyilván a legnagyobb nehézséget mi magunk okozzuk. Egyszerűen nem vagyunk fölkészülve. Nem jutottunk el oda, hogy így tudjunk működni. Közben pedig az is biztos, hogy ez tanulható. Megcsinálható. Olyanokkal lehet egy ilyen csoportot csinálni, akik előtte ilyen képzésben egyáltalán nem vettek részt.


Szoktunk olyat csinálni, mondjuk jegyesoktatás címen, hogy jön a fiatal pár, és akkor azt kérem, hogy a férfi mutassa be a nőt, és a nő mutassa be a férfit. Ne magát mutassa be, hanem a társát. És amikor elmondott a társáról mindent, amit úgy gondol, hogy fontos, akkor megkérdezem őt, hogy egyetértesz ezzel? Mindent elmondott, ami neked fontos? Pontosan mondta? Kérlek, hogy egészítsd ki, vagy pontosítsd! Ezek nagyon egyszerű játékok, és nagyon jól bejönnek.


Az is egy nagyon jó játék, hogy magadat leírod különböző, olyan embereknek a szemszögéből, akik egészen másképpen látnak téged. Ez egy nagyon jó játék. Mert így szembesülhetsz olyasmivel is, amivel egyáltalán nem akarnál szembesülni. Végül, ami nekem kifejezetten nehézséget szokott okozni: leülünk hárman-négyen, mindenki elmondja a véleményét, és tudjátok, szokott ilyen formája lenni a megbeszélésnek, összejönnek a kiscsoportok, és valaki beszámol, mi történt a három-négy ember közti megbeszélésben. Én egyszerűen erre képtelen vagyok. A legnagyobb figyelemmel is állandóan, folyamatosan, sokkal inkább a saját véleményemre emlékszem. Hogy van ez? Én nem értem…


Az utolsó gondolat ehhez: Az Élet az élet után című könyvben, amit most teljesen mindegy, hogy valaki elfogad vagy nem, mindenesetre az az élmény engem nagyon elgondolkoztatott, amikor a klinikai halál állapotából visszatért embereknek a beszámolójában benne van az, hogy nemcsak hogy lepereg előttük az életük, hanem nem a saját szemszögükből pereg le az életük, hanem bizonyos helyzeteket annak az embernek a szemén keresztül látnak, akit megbántottak. Akivel szemben bűnt követtek el. Vagy akinek jót tettek. Hogy mintha a tisztánlátás az volna, hogy képes vagyok teljesen látni egy helyzetet a te szemedből. És hogy ez hatalmas élmény. És akik visszatértek a klinikai halál állapotából – most mindegy, hogy ezt így vagy úgy fogadjuk el -, de a változás, ami történik, az ténykérdés. Minden évben legalább egy-két ilyen beszámolót hallok. Teljesen normális, szavahihető emberektől. És egyetlen olyannal sem találkoztam, mondjuk a kilenc-tíz beszámolóban, ahol ez ne hozott volna változást az illető életében. És lehet, hogy az egésznek az adott esetben a sava-borsa az, hogy bizonyos helyzeteket egyszerűen csak látott a másik szemével. Aki ellen bűnt követett el, vagy akit szeretett. És látta, hogy ez mit is jelent.


Saját viszonyulása olyan dolgokhoz, amelyeket mondok vagy teszek, megakadályozzák abban, hogy megértsen.


Ez első hallásra bonyolultnak tűnő, de nagyon fontos mondat. A társam tehát képes lenne arra, hogy megértsen engem – de saját szempontjai, saját gondolatai, előítéletei miatt úgy viszonyul az én mondataimhoz vagy tetteimhez, amely megakadályozza ebben.


Természetesen mindenről megvan a véleményünk, a gondolatunk, az álláspontunk, az erkölcsi állásfoglalásunk. Ám ha a vélemények és gondolatok oly módon fogalmazódnak meg bennünk, hogy minden másfajta értelmezést kizárunk vagy helytelennek tartunk, akkor ezek állandóan a két ember közé állnak. Miközben azt mondjuk, hogy meghallgatjuk a társunkat, közben a meghallgatást valójában csak alkalomnak tekintjük arra, hogy folyamatosan minősítsük, megítéljük, értékeljük, diagnosztizáljuk. Ez a fajta „meghallgatás” ellehetetleníti a megértést, és nagyon gyorsan olyan gátlásokat alakít ki társunkban, hogy nem akarja majd kifejezni saját érzései: az a reakció, amit részünkről tapasztalt, számára fájdalmas, bántó, elutasító lehet.


Slawomir Mrozek Gyerekek című novellája zseniálisan karikírozza saját viszonyulás torzító hatását.


Ezen a télen annyi hó hullott, hogy kívánni se lehetett volna többet.


A téren a gyerekek hóembert építettek.


A tér igen nagy volt, sok-sok ember járt rajta naponta, és számos hivatal ablaka nézett erre a térre. S a tér föl se vette, nyugodtan terpeszkedett magában, mert ennek a térnek a kellős közepén nagy lármával és ujjongással, mulatságos figurát csináltak a gyerekek hóból.


Először egy hatalmas gömböt formáltak. Ez volt a hasa. Aztán egy kisebbet: ez volt a melle meg a háta. Végül egy még kisebbet: ez lett a feje. Fekete széndarabokból csináltak neki gombokat, hogy be tudjon gombolkozni nyakától a talpáig. Az orra sárgarépából volt. Vagyis egyszerű közönséges hóember volt, amilyen tízezrével születik évről évre az országban, ha elég hó esik.


A gyerekek nagyon jól elszórakoztak vele, és nagyon boldogok voltak.


Mindenféle ember ment arra, megnézték a hóembert, és továbbmentek. A hivatalok továbbra is működtek, mintha mi sem történt volna.


Az apjuk nagyon örült, hogy a gyerekek kint hancúroznak a friss levegőn, és rózsás lesz tőle az arcuk, s megnő az étvágyuk.


Ám este, amikor már mind otthon ültek, valaki kopogtatott az ajtón. Az újságárus volt, akinek ott van a bódéja a téren. Bocsánatot kért, hogy ilyen későn alkalmatlankodik, de kötelességének érezte, hogy közölje észrevételeit az apával. Mert hát a gyerekek, mint tudni való, még kicsik. Vigyázni kell, mert különben nem lesz belőlük ember. S nem is merészelt volna eljönni, ha nem lenne tekintettel a gyerekek érdekére. Pedagógiai szempontból. A miatt a sárgarépaorr miatt, amit a hóembernek csináltak a gyerekek. Hogy vörös. Neki, az újságárusnak is éppen ilyen vörös az orra. Mert egyszer megfagyott. Nem a pálinkától, a világért sem. De hát illik-e ilyen nyilvánosan kicsúfolni az ő orrát? Azért kéri, hogy többé ilyesmi ne forduljon elő. Csak úgy, pedagógiai szempontból.


Az apa nagyon szívére vette az újságárus észrevételét. Csakugyan, a gyerekeknek nem szabad gúnyolódni, még akkor sem, ha valakinek vörös az orra. Ők még nem értik ezt. Behívta a gyerekeket, és az újságárusra mutatva szigorúan megkérdezte:


- Igaz, hogy erre az úrra gondoltatok, és azért csináltatok a hóembernek vörös orrot?


A gyerekek elcsodálkoztak; először nem is értették, miről van szó. Mikor végre fölfogták, azt válaszolták, hogy szó sincs róla.


De azért az apa a biztonság okáért nem adott nekik vacsorát.


Az újságárus megköszönte és elment. Az ajtóban találkozott a községi szövetkezet elnökével. Az elnök üdvözölte a ház urát, aki nagyon örült, hogy ilyen köztiszteletben álló személyt fogadhat házában. Mikor az elnök meglátta a gyerekeket, összeráncolta a homlokát, és rájuk rivallt:


- Jó, hogy látom ezeket a csibészeket! Rövidebb pórázra kell őket fogni! Kicsik még, de annál szemtelenebbek. Kinézek ma a raktárunk ablakából a térre, és mit látok? Na, mit? Hóembert építenek teljes lelki nyugalommal.


- A vörös orról van szó? – kérdezte az apa találékonyan.


- Az orr nem érdekes, de képzelje csak el, előbb csináltak egy nagy gömböt, aztán egy másodikat, végül egy harmadikat, na és aztán? Azt a másodikat az első tetejébe rakták. A harmadikat meg a másodikra. Nem fölháborító?


Minthogy az apa nem értette, mi a fölháborító, az elnök még dühösebb lett.


- Hogyhogy? Hiszen egészen világos, mit akartak ezzel kifejezni! Azt akarták kifejezni, hogy a községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög. (nevetés) De ez rágalom. Még ha az újságban közölnek ilyesmit, akkor is bizonyítani kell, hát még ha így közhírré teszik, a főtér kellős közepén. – De ő, az elnök, tekintettel van a tettesek zsenge korára és meggondolatlanságára. Nem kíván helyreigazítást, csak azt, hogy ilyesmi többé nem fordulhat elő.


A gyerekek, amikor megkérdezte az apjuk, hogy a hógömbök egymásra rakásával csakugyan azt akarták-e kifejezni, hogy a községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög – fejüket rázták és sírva fakadtak. De azért az apjuk biztonság okáért büntetésül a sarokba állította őket.


De ezzel nem fejeződött be a nap. Odakint száncsengő csilingelt, majd hirtelen elhallgatott, épp az ő házuk előtt. Egyszerre ketten kopogtattak az ajtón: egy kövér bundás ismeretlen, a másik maga a községi tanács elnöke.


- A gyerekek ügyében jöttünk – jelentették be komoran a küszöbön.


Az apa már megszokta az efféle látogatásokat, így hát hellyel kínálta a vendégeket. Az elnök szeme sarkából az ismeretlenre sandított csodálkozva: vajon ki lehet? – majd ő szólalt meg elsőnek:


- Meglepő, hogy eltűri az ilyen ellenséges aknamunkát a házában. Úgy látszik, politikai öntudata nem eléggé fejlett. Jobb, ha rögtön bevallja.


Az apa nem értette, miért ne volna az ő politikai öntudata eléggé fejlett.


- Mert a gyerekein rögtön meglátszik. Kik gúnyolják a népi hatalom képviselőit? A maga gyerekei. Azt a hóembert épp az irodám ablaka elé állították.


- Értem – suttogta az apa bátortalanul -, hogy tolvaj tolvaj hátán…


- A tolvajok nem érdekesek! De hát nem tudja, hogy mit jelent, hogy egy ilyen vízfejű figurát állítanak éppen a tanácselnök ablaka alá? Én pontosan tudom, mit beszélnek rólam az emberek. Mondja, miért nem állítanak a maga gyerekei hóembert például Adenauer ablaka alá? Mi? Ugye, most hallgat? Ez a hallgatás mindent elárul. Én ebből levonom a megfelelő konzekvenciát.


A „konzekvencia” szó hallatára a kövér ismeretlen fölállt, körülnézett, lábujjhegyen kilépett a szobából. Az ablak alatt ismét fölcsendült a száncsengő, és lassan, halkulva a távolba veszett.


- Igen, kedves uram, ajánlom, fontolja meg a dolgot – folytatta az elnök. – Ah, és még valami. Az az én magánügyem, hogy kigombolkozva járok odahaza. A maga gyerekeinek nincs joga ezzel tréfálkozni. Azok a gombok a hóemberen, a nyakától a talpáig, ugyancsak kétértelműek. Én mondom magának, akár nadrág nélkül is járhatok otthon, ha kedvem tartja, és a maga gyerekeinek ehhez sincs semmi köze. Ezt jól jegyezze meg magának.


A vádlott előhívta a gyerekeit a sarokból, és követelte, hogy ismerjék be rögtön: az elnök úrra gondoltak, mikor azt a vízfejű hóembert odaállították a tanács ablaka alá, s azért nyomtak rá gombokat a nyakától a talpáig, hogy tapintatlanul csúfot űzzenek ama tényből, miszerint az elnök úr kigombolkozva jár otthon.


A gyerekek zokogva, könnyeiket nyelve bizonygatták, hogy a hóembert csak úgy, a maguk mulatságára csinálták, minden hátsó gondolat nélkül. De azért a biztonság kedvéért az apa büntetésből nemcsak a vacsorát vonta meg, sarokba állította őket, hanem le is térdepeltette őket a kemény földre.


Még néhányan bekopogtak ezen az estén, de a házigazda már nem nyitott ajtót.


Másnap elmentem a kertjük mellett, s láttam kint a gyerekeket. Nem engedték meg nekik, hogy a téren játsszanak.


Mai napra ez volt az utolsó, a mese.

A megértés, együttérzés, empátia témája a 2003.11.18. előadásban folytatódik.

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Hitelesség

A 2003.11.04. előadásban megkezdett téma folytatása.

Elkezdtünk három nagy csoportról beszélni: a hitelességről, az empátiáról és az elfogadásról. Mindegyikhez körülbelül 7-8 pontot mondanék Rogers nyomán. Amit hallani fogtok, azt már nem Rogers írta le, hanem azok, akik Rogersnek a felismerései és beszélgetésvezetése, kapcsolatértelmezése nyomán megpróbálták értékelni és feltérképezni azt, hogy milyen élményeket él át a beszélgetőpartner akkor, hogyha empatikus az, aki vele szemben ül. Vagy elfogadja őt. Tiszteli őt. Vagy hiteles. Úgyhogy ezek nyomán mondjuk a szempontokat, és a hitelességnél tartunk. A hitelesség szó magába foglalja azt, hogyha valakit hitelesnek tartok, azt úgy élem át, hogy őszinte velem. Hogy nyílt velem szemben. Hogy megbízható. Hogy bízhatok benne. Hogy föltárhatom magam neki, hogy kérhetek tőle segítséget, hogy rábízhatom magam. Hogy nem fog eltitkolni olyasmit, ami a kapcsolatunk szempontjából fontos. Ez a hitelesség fogalmába mind beletartozik. Tehát egy jelentős dolog ez: hogyha problémáim adódnak azzal, hogy a társam hiteles-e, akkor itt a bizalom, az őszinteség, a ráhagyatkozás: egy csomó minden rendül meg.


Ami miatt még érdemes ezeket szóba hozni az az, hogy végre megfogalmazva látjuk azt, hogy ha én következetesen így cselekszem, ennek ez lesz a következménye. Természetesen hogy én így cselekszem, mondjuk zavarba jövök, nem merek őszinte lenni, nem tudok elég mélyre menni azokban az érzésekben, amelyeket jó lenne kifejezni, ennek nyilván megvan a maga oka és háttere. Ettől függetlenül azonban ennek a magatartásnak a következménye az lesz, amiről itt beszélünk. Legalább tudjuk, hogy miből mi jön ki.


Hitelesség szerepjátszás nélkül
Az első: Érzem, hogy szerepet játszik, vagy csak a felszínt mutatja velem szemben.


Hitelesség tabuk nélkül
A második: Zavarba jön, ha bizonyos dolgokat kérdezek, vagy azokról beszélek.


Hitelesség kényszer nélkül
A harmadik: Azt akarja elhitetni velem, hogy jobban kedvel engem, vagy jobban megért, mint ahogy az valójában van.


Ne söpörjük szőnyeg alá
És a negyedik: Néha egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében, amikor együtt vagyunk, de folytatjuk a beszélgetést, és kívülről semmit sem lehet észrevenni rajtunk. Nem állnak meg, nem teszik szóvá.


Ez volt az első négy pont, most a negatív oldalról megfogalmazva.


Hitelesség álarcok nélkül
[5.] És akkor jöjjön az ötödik, amely így hangzik: Néha úgy érzem, nem is tudja, milyenek a valóságos érzései velem szemben. Néha az a benyomásom, nem is tudja, milyenek a valóságos érzései velem szemben.


A gyerekről szeretnék most beszélni egy kicsit, mert a gyerekek hihetetlen sok mindenre megtaníthatnak, meg fölnyitják a szemünket – az enyémet legalábbis folyamatosan. Ebből szeretnék néhányat mondani, amikor egy gyerek pontosan nem biztos, hogy tudja, mit érez, de amit érez, azt úgy fejezi ki, ahogy érzi. És ez lehet, hogy egy felnőttnek zavarba ejtő, viszont ha találkozom egy gyerekkel, akkor nem egyszer egy fölszabadultság-élményem van: Istenem! Végre, a gyerek nem udvariaskodik. Nem nyomta agyon ez a kultúra, amitől mi is nagyon szenvedünk, s végre valami hiteles megnyilatkozás. Na, ezekből mondok egy párat.


Mondjuk, az a kislány, akivel találkoztam tavaly szilveszterkor – említettem őt nektek? Megrázó, - ugye mondtam? -, megrázó élmény volt, mikor beléptem a szobába, ahol a barátaim és gyerekeik voltak, akkor ez a kislány se szó, se beszéd, sírva fakadt. Ezt semmi másra nem lehetett visszavezetni, csak a megjelenésemre. A legnagyobb jóindulattal se. Nagyon komolyan sírva fakadt, tehát a dolgot nem lehetett bagatellizálni, hogy csak egy picit pityereg, nyomja a hasiját valami, vagy most jön a fogacskája, Ezt nem lehetett, mert így álltunk egymással szemben, és gwwwöööö! Na, jó! Szilveszter. Így kezdődött a szilveszteri mulatság. Gyerkőc anyukájával föl az emeletre. Egy óra múlva kísérlet. Anyuka, gyerkőc, ugye, szoros szimbiózisban jönnek lefelé, én próbálok fesztelenül, ugye… Gyerek meglát: GWWWÖÖÖÖ! Ez már kísérletszámba menő jelenség volt, ellenőriztük a dolgot, a próba is bejött, szóval itt nem lehetett mit csinálni. Hát azon túl, hogy én nagyon zavarban voltam, az anyuka is, úgyhogy legalább kiegészítettük egymást. Mert ő próbálta elmondani, hogy hát ennek tulajdonképpen semmi oka nincs, hogy nem hiszi, hogy az ő gyereke ne szeretne engem. Hát hogy ezt ő miért gondolja? Miért, hát honnan tudja? Hát lehet, hogy kifejezetten nem bír. Szóval hát ez a gyerek legalább bőgött, mikor meglátott.


A másik: jönnek ki a templomból az én tesókáim, és akkor jön egy kisgyerek is, és tudjátok, ilyenkor az én papi szerepem eluralkodik rajtam: adj egy pacsit – mondom a gyereknek. –NEM ADOK! Ennyit a papi szerep gyakorlásáról…


Néhány nappal ezelőtt valaki emlékeztetett arra, hogy egyszer egy nagyon sajátos helyzetben kaptam életem egyik legőszintébb mondatát egy gyerektől; ezt rögtön el is mesélem nektek. Ez úgy történt, hogy elmentünk az elsőáldozó gyerekekkel táborba, és az elsőáldozó gyerekekkel kapcsolatosan van egy elképzelésem, hogy ők nagyon szeretik a bátorságpróbát. Ez az én gondolatom, az övéket nem kérdezem meg, mert én vagyok a vezető… És akkor ezt rögtön kivitelezzük. A bátorságpróba úgy néz ki – ezt többször csináltam már nagyon nagy eredménnyel mindig -, úgy néz ki, hogy elmegyünk az erdőbe, mikor már sötétedik, és akkor egy alkalmas pillanatban én eltűnök Ez a bátorságpróba, és akkor úgy nézzük, hogy mi történik, majd az esetet megbeszéljük. Később a szülők és a bíróság előtt felelünk a kérdésekre … Na, és az történt - általában szokták élvezni - na jó, hát nem ilyen durr-bele, hát fölkészítem őket: vagyis mondom, hogy lesz bátorságpróba, amiről fogalmuk sincs, hogy mi, na, tehát végül még jól is elsülhetne, de még nem így történt soha . És akkor az történik, hogy éppen a bátorságpróba közepén lapítok a rekettyésben, és hallgatom, ahogy a gyerekek mondják: reggeli ima, esti ima, étkezés előtti, étkezés utáni, reggeli-esti, szóval mindent, amit csak bírnak, tudnak, énekelgetnek szegények, hogy „Jó az Úrban bizakodni!” és egyebek. Ez engem egyáltalán nem rendít meg, hiszen bátorságpróbán vagyunk. Na, és az történik, hogy egyszer csak – meg se mondom, hogy hívják a kisfiút, de kisfiú volt, azt mondja (persze én közel vagyok, tehát hallok mindent): KÖCSÖG PAP!


Ezzel nem volt ám vége, mert maga is meglepődött ezen, hogy mi nem hagyta el az ő szájacskáját így elsőáldozás előtt, de aztán a hitelesség nevében a következő mondatot teszi hozzá: És ezt nem gyónom meg!!!


Szóval egy ilyen gyerekre nyugodtan rábízhatjuk magunkat, mindig tudjuk, hányadán állunk vele, pontos visszajelzéseket kapunk. Ehhez egy felnőtt csoportban sok óra szükséges. Bemelegítünk, ráhangolódunk… Éppen múltkor volt egy ilyen kör, úgy hívják, hogy – hogy is hívják? - ilyen bibliadráma műhely. Ez azért műhely, mert kitaláltuk mi, bibliadráma-vezetők, hogy csinálunk mi vezetőkből egy csoportot, és kísérletezünk magunkon. És én azt találtam mondani, hogy mi lenne már, hogyha egyszer nem úgy lenne egy ilyen háromórás alkalom, hogy egy órán keresztül meg kell hallgatnom, hogy ki hogy van. Mert már annyira unom. Hát nem lehetne egy kicsit úgy jobban, célirányosan belemenni ebbe a játékba? S akkor néztek rám: Nem, hát ezt nem! Hát rá kell melegíteni a bibliadrámára, hogy hát ott aztán őszintén adjuk magunkat. Most ott tartunk – majd ezt is elmondom nektek -, hogy kértem egy alkalmat, és e nélkül fogunk csinálni egy három órát. Majd elmesélem nektek, hogy sikerült-e vagy megmaradtunk az udvariaskodásnál?


Na, a másik: megkérdeztem a múltkor a gyerekeket: Kivel fogunk találkozni a mennyországban, és mi lesz ott? Az egyik kisfiú váltig állította, hogy a mennyországban különböző szintek lesznek, és a jók lesznek legközelebb az Istenhez. Minél jobb volt valaki, annál közelebb lesz hozzá, és a rosszak meg egyre lejjebb. Nem bírtam erről lebeszélni. Egy kompromisszumra hajlandó volt, hogy azért mindez egy térben lesz majd, ahol ilyen lépcsőzetesen fogunk elhelyezkedni. Az egy térbe még belement, de a lépcsőzetességig volt csak hajlandó ebbe a kompromisszumba belelépni. A másik pedig, aki nagyon szorongó kislány, három éves, odajött hozzám, és azt mondja: „Enni, inni, játszani.” És elment. Legalább tudom, hogy mit gondol.


A másik: szívből kívánom nektek, hogy legyenek értelmi-szellemi fogyatékos barátaitok, mert tőlük rengeteget lehet tanulni. Minden szerdán tartok szentmisét, ahol olyan 8-10-15 értelmi fogyatékos fiatalemberrel vagyok. A reakcióik annyira normálisak, hogy mi azt csak távcsővel nézzük. Mondjuk: Miatyánknál, tudjátok, megfogjuk egymás kezét. Szerda reggel nincs ministráns, ezért az egyik kisfiú mindig úgy dönt, hogy ő engem sajnál. Mert hát mindenkinek megfogják a kezét, csak a nyomorult papnak nem. Ezért ő – se szó, se beszéd – jön föl az oltárhoz, kezet fog velem, rám mosolyog, nem hagy engem egyedül. Mikor csinálja ezt meg egy felnőtt? Aztán a másik: kimegyek, ugye, megint ott: adj egy pacsit – próbálkozom, és akkor azt mondja nekem az egyik, nagyon komolyan: „A másik pap bácsi hol van?” Már az, aki után én odakerültem egy évvel ezelőtt. „Hát, tudod, ő elment egy másik helyre, odahelyezte a püspök atya.” - és kezdtem mondani, hogy hogy van ez. Hogy a pápa, bíborosok, püspök … Próbálom valahogy megértetni vele, hogy mi is történt. Végighallgat – hát mégis csak…, akkor azt mondja: „Mikor jön vissza?” Nem lehet vele alkudozni… Mi a fenét keresek én itt? Őszintén. Szerette a másik pap bácsit, most már vége lehetne ennek az ideiglenes állapotnak.


A másik az egy kislány, Down-kóros. Volt már elsőáldozó. A következőt csinálja (ha másért nem, ezért érdemes a féltízes misét elmondanom): mindenki jön ki áldozni (Krisztus teste – ámen), elmennek. De ő nem. Mert ő azt csinálja: Krisztus teste, ámen, utána egész közel jön hozzám, és megsimogat. És úgy megy el. És minden alkalommal így áldozik. Minden alkalommal odalép, megsimogat és elmegy. Ez a féltízes mise csúcsa számomra.


Képzeljétek, nagyon komoly események történtek néhány nappal ezelőtt, ugyanis egy óvodába majdnem rendőrt hívtak. Ezt ma hallottam; egy édesanyával találkoztam, aki nagyon álmos ember benyomását keltette. Szó szót követett, és akkor azt mondta, hogy este tíz óráig volt szülői értekezleten az óvodában. Azért ez meglepett, de aztán kiderült, hogy ennek az az oka, hogy gyermeke, aki ötéves, néhány társát fölbuzdítva rendőrt akartak hívni, hogy azok tegyenek rendet az óvodában. Ennek az oka, a háttere az, hogy az óvó néni azt szerette volna, hogy ha étkezés előtt kezet mosnak . Az én ifjú barátom ötévesen ezt úgy kommentálta az óvodás barátainak, hogy „Ezek parancsolgatnak nekünk!”, mondta, és földalatti szervezetet próbált létrehozni, aminek a lényege az volt, hogy kihívják a rendőröket, akik majd megfegyelmezik az óvó nénit. És hát ez az ügy gyűrűzött úgy, hogy tíz óráig próbálták az anyukával megértetni, hogy az óvónő esetleg kérhet ilyesmit…


Na, ez lesz az utolsó ezzel kapcsolatos: Most vasárnap nem tértem magamhoz, mert a féltízes misén elmondtam egy történetet arról, hogy van egy nagymama, akinek van két régi papírpengője, és az egyik régi papírpengőt odaadja a kis unokájának, de a kis unoka azt elveszti. S akkor a kis unoka odaáll a nagymami elé, és elkéri a másikat. Idáig mondtam a történetet, és azt kértem a gyerekektől, hogy próbálják meg befejezni úgy, ahogy a nagymamának meg a kis unokának is jó lenne. Mit mondanátok a nagymaminak, hogy ő szívesen odaadja az ő egy szem papírpengőjét, amit hatvan éve tartogat. Ezt kértem a gyerekektől. A következő megoldások születtek (az összes gyerek nyolcéves volt, elsőáldozásra készülnek, akik válaszoltak), az egyik a következőt mondja: „Hát a tulajdonjog átruházásával kellene a problémát megoldani.” Nyolcéves volt, nem pont ezeket a szavakat használta, azonban a lényeg pontosan ugyanez volt. Vagyis ő úgy gondolta, hogy úgy kéne megoldani a helyzetet, hogy a tulajdonjogot átadjuk a kis unokának, de a pénzt továbbra is a nagymama őrzi. Nyolcéves.


A másik kisfiú nyolcévesen a következőt mondta: „Mindkét fél számára előnyös szerződést kellene kötni az ügyben, és így lehetne ezt megoldani.” A harmadik egy kislány volt, ő már kilencéves, a következőt mondta: „Azt gondolom, meg lehetne oldani a helyzetet a tulajdonszerzéssel örökösödés révén.” Nem mondom, hogy pont ezeket a szavakat használta, de azt mondta, hogy meg lehet azt a pengőt örökölni is. Ugye innen már csak egy lépés, hogy eltartási szerződést kötök a nagymamával, és megvárom, míg a lakás és a pengő a tulajdonomba jut, mondták nyolc- kilencéves gyerekek. Tudjátok, természetesen nem toltam őket le, mert annyira örülök, hogy elmondják, mi a véleményük, de nekem valami olyasmi fogalmazódott meg, hogy tudjátok, nekünk semmi esélyünk. Semmi. Tehát ezek a kisgyerekek, ha felnőnek, reggelire megzabálnak bennünket. Mert ugye én próbáltam hogy - mert gondoltam én azt, hogy - az egyik gyerek azt mondja, hogy hát: „Nagymami! Akkora örömet okoznál nekem!” Vagy valami ilyesmi. Tehát hogy öröm, szeretet, ajándék, izé… Hol éltek? Öregek vagytok. Tulajdonszerzés örökösödés által.


Van egy jó meg egy rossz hírem. Ez a rossz hírem [felmutat egy könyvet]. Mrozek. Lengyel szerző. Fogok talán két vagy három rövidke novellát fölolvasni tőle, mert egyszerűen úgy, ahogy van, zseniális. És pontosan arról van benne szó, amiről beszélünk: a hitelességről és a hiteltelenség hatásáról. Mindegyik körhöz fogok olvasni egy pici novellát. Mindig kiderül, hogy a művészek sokkal előbb megfogalmazzák azokat a dolgokat, amelyekről a tudomány később beszél. Csányi Vilmost hallottam éppen néhány nappal ezelőtt, aki azt mondta, hogy Hemingway már mindent megírt a kutyáról, amiről mi azt mondjuk, hogy most milyen a kutya. Hogy ezt pontosan leírta. A mű címe: A zsiráf.


Jozefkének (annak a mulatságos kölyöknek, akinek előrefelé nőtt a haja) két nagybátyja volt. Ők merőben különböztek egymástól.


Az egyik, az öregebbik a Szent Komaasszonyok utcája közelében lakott, a kolostor melletti sikátorban, a földszinten. Tágas szobában tanyázott, vaskos, vén salabakterek között. A könyvek polcokon sorakoztak, s félig megrágta őket a szú - azért csak félig, mert közben belehalt az unalomba, bár teli volt még fával a szája.


A bácsi sohasem hagyta el a szobáját. Mindig ott ült magas pulpitusánál, és írt. Könyvet. Érdekes mű lehetett; negyven év óta szünet nélkül dolgozott rajta. Munkájának alaptétele e szavakban foglalható össze: „A világ a priori leírása, avagy milyen lenne a világ, ha a föld nem gömbölyű, hanem megfordítva volna.”


Egy alkalommal Jozefke megkérdezte a bácsit:


- Bácsikám, milyen a zsiráf?


A bácsinak fogalma sem volt róla, hogy milyen a szóban forgó állat, mert huszadik életévétől kezdve a fent említett művet írta, s nem lépett ki a szobájából. S nem is olvasott egyebet, csupán bonyolult értekezéseket az abszolút eszméről, az akaratról, a világ szubjektív eszményiségéről, az atranszcendentalitásról, az élmények őskomplexivitásáról, szolipszizmusról és természetesen A szellem az anyag ellen című könyvet.


Hát húszéves koráig mit csinált? – kérdezitek.


Nos, húszéves koráig annyira foglalkoztatták a pattanások, melyek soha sem akartak eltűnni az arcáról, hogy akkor meg örökösen a tükör előtt ült. Az állatkertbe pedig azért nem ment el soha, mert attól félt, hogy ott szemtanúja lehet az állati élet parázna jeleneteinek.


Unokaöccsének kérdése meghökkentette, de ügyesen leplezte zavarát. Merthogy még csak nem is agnosztikus volt, hanem a tiszta metafizika híve. Buzgó vakhite életének eddigi hatvan esztendeje alatt hozzászoktatta ahhoz a bizonyossághoz, hogy a világegyetem lényegének ismerete kezdettől fogva a priori kinyilatkoztattatott az embernek; így hát a zsiráf ismerete csupán csekélyke részletkérdés a világegyetem történelmében.


- Gyere el holnap – válaszolta -, akkor majd megmondom.


A fiúcska távozása után a nagybácsi behúzta a függönyt, gyertyát gyújtott, egy halálfejet tett az asztalra. Fél éjszaka feküdt kitárt karokkal, arcra borulva a földön, s majd fél éjszakán át a könyveit bújta.


Másnap megjelent Jozefke.


- Szeretnéd tudni, hogy milyen állat a zsiráf? A zsiráf olyan állat, amelynek három lába van, lófarka, a fején szarvak, és kizárólag tejfölös gombát eszik Elmehetsz.


- És télen mit eszik? Akkor nincs gomba.


- Télen savanyított gombát eszik.


Jozefke megköszönte, és elment. Ez a nagybátyja mindig bátortalanná tette, de tiszteletet is ébresztett maga iránt. De a zsiráfügy valahogy nem volt elintézve. Főleg a gomba miatt.


Elhatározta, hogy fölkeresi a másik nagybátyját. Ez a nagybácsi, ahogy az néha előfordul egy családban, pont az ellentéte volt az elsőnek. Mindketten úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. Ez a bácsi igen tevékeny életet folytatott: újságszerkesztő volt.


Ezt a nagybácsit sosem lehetett otthon találni, annyira elfoglalta a munkája. Jozefke telefonon hívta föl a főszerkesztőségben.


- Halló, bácsikám, itt Jozefke!


- Parancsolj, elvtársam!


- Bácsikám, szeretném megkérdezni, milyen a zsiráf.


- Nézd meg az Előadók kézikönyvé-ben!


- Nincs benne.


- Akkor Ludwig Feuerbach-ban.


- Azt is kivettük már, de ott sincs.


- Akkor az Anti-Dühring-ben.


- Abban sincs.


- Benne kell lennie!


- De ha nincs.


- Hogyhogy?! Az Anti-Dühring-ben sincs? Mit képzelsz te tulajdonképpen?!


S a bácsi lecsapta a kagylót.


Valaha, amikor olyan kicsi fiú volt, amilyen Jozefke most, látott egy zsiráfot, képen, az Állatvilág sorozatban. Ezeket a képeket a Kneipp cég mellékelte ingyenes reklámként a cikóriadobozokhoz. Ezért ennek a nagybácsinak volt valami fogalma zsiráfról, de nem akarta bevallani, mert az még a háború előtt volt, a reakciós világban. Ezért meghagyta, hogy senkit se eresszenek be a dolgozószobájába, és nekilátott a marxista szakirodalom tanulmányozásának.


Ám Jozefkének igaza volt. Sem a Feuerbach és a klasszikus német filozófia alkonya, sem az Anti-Dühring, sem A tőke nem magyarázta meg a zsiráfot. Sőt ez a szó sem fordult bennük elő!


Sorra tanulmányozta tehát a cikkeket a legkisebbig, s aztán dermedten bámult maga elé: mérlegelte a helyzetet. A következő gondolatok cikáztak át az agyán:


Bevallja a Kneipp-cikóriát? Nem, ezt nem lehet. Úgy vélte, ez ama százezrek mögé szorítaná vissza, akiknek a háború előtt még cikóriára sem telt.


Kijelentse, hogy nem tudja, milyen a zsiráf? Na, azt már nem! Hová lenne a presztízse? Annyira magáévá tette az objektív világ megismerhetőségének tézisét, hogy köztudomású lett: immáron mindenről mindent tud. S ha nem is tudott valamit, szentül hitte, hogy ezt nem vallhatja be.


Végül: megkeresse a zsiráf leírását valamilyen állattani szakkönyvben? Nem, ezt sem teheti, mert ez szakmai beszűkülés lenne. Az objektivista tudomány mocsarába süllyedés. Mikor Jozefke ismét fölhívta telefonon a zsiráf ügyében, nyersen mordult rá:


- Zsiráf nincs. Ha akarod, megmondhatom, milyen a kutya vagy a nyúl.


- Hogyhogy nincs zsiráf?


- Nincs hát. Se Marx, se Engels, s nagy folytatóik sem írnak a zsiráfról. Ez azt jelenti: nincs zsiráf.


- De…


- Mi az, hogy „de”? Miféle „de”…?


Jozefke letette a kagylót, nagyott sóhajtott, és fölkeresett egy bizonyos fiatalembert az úttörőcsapatból. A fiatalember egész normális volt. Így szólt:


- Hah, nincs nagyobb gond? Várj szerdáig, elmegyünk az állatkertbe.


S csakugyan elmentek, és megnézték a zsiráfot. Jozefke szépen megköszönte, majd elindult hazafelé. Útközben eladta iskolatáskáját, aztán betért egy írószerboltba, majd egy virágkereskedésbe. S másnap, pont délben, egy küldönc állított be a szerkesztő nagybácsi hivatalába; egy szép rózsacsokrot hozott, ezzel a levélkével:


Édes Öcsém,


miért nem nézel be már egyszer hozzám? Elbeszélgethetnénk a közös ifjúságunkról, a családról, Jozefkéről meg a zsiráfokról… Adjon Isten jó egészséget.


Szerető bátyád


Az első nagybácsi pedig, mikor Jozefke látogatása után hozzáfogott nagy művéhez, a tintatartóban egy döglött egeret talált.


Egy ilyen kisfiúnak két rózsacsokorra nem futja a pénzéből.


Ennyit a hiteltelenségről és következményeiről. Vagyis a tanulság: ha döglött egeret találsz, tudod, honnan bűzlik a légy. Nna…


Hitelesség elzárkózás nélkül
[6] Hatodik pont: Az az érzésem, hogy a velem szemben tanúsított külső reakciói, kijelentései különböznek attól, amit érez. Tehát az az érzésem, hogy a velem szemben tanúsított külső reakciói, kijelentései különböznek attól, amit belül érez. Ezt már többen mondták nekem is, majd valaki egy zseniális ötletre jutott. Azt mondta: Hát van annak a Ferinek véleménye, csak nem mondja. Hát kérdezd meg! Ez egy jó módszer.


Fölhúztam szegény irodistánkat néhány nappal ezelőtt nyegle magatartásommal, és az adminisztráció iránti, némileg lazának nevezhető hozzáállásommal, és ezt ő nagyon zokon vette, mire az a buta mondat szaladt ki a számon, továbbra is nyegle magatartásomról tanúskodva: „Azért még szeretsz?” – kérdeztem az immáron hetvenéves irodista hölgytől, aki erre teljes hitelességével az arcán azt mondta: „Nagyon szeretlek, plébános úr!” Ugye, legalább válaszolt… Erre, továbbra is a hülyeség mezsgyéjén haladva a következőt mondtam neki: „Na, ez nem tűnt túl hitelesnek!” Mire azt mondta: „Örülj neki!” Ez volt az első értelmes mondat, ez se tőlem jött.


A másik: tudjátok, az az asszony, akihez néha fölmegyek köménymagos levest enni, Hamvas Béla iránti tiszteletünkből kifolyólag, majd Béla bácsiról beszélgetni. Mikor megyek, nagy büszkén viszem a narancslevet meg a baracklevet. Erre rám néz, és teljes felháborodással: „Köményleveshez gyümölcslevet?! Hát misebort kellett volna hozni, te szerencsétlen!” Neki teljesen igaza van.


Az utolsó ezzel kapcsolatos, hogy mi volna, hogyha kifejeznénk azt pontosan, amit érzünk vagy gondolunk: Találkoztam valakivel, aki egy ilyen nagyon hányattatott sorsú valaki, és én egy teljesen egyszerű dologban segítettem neki. Amikor elbúcsúztunk, akkor ő kezet csókolt nekem. És én ezzel annyira nem tudtam mit kezdeni, hogy rögtön kijött belőlem az, hogy: „Hát, igen, igen, ez Krisztusnak szólt!” Mire ő rám néz, és azt mondja: „Nem, neked.” Nem bírtam lebeszélni a hitelességről, hogy ezt ő nekem szánta. Nyilván nem egyszer éltem már azt át, hogy valaki mondott egy picit mélyebb mondatot, amire én nem voltam fölkészülve, és rögtön hárítottam. Rögtön. Nem egy ilyet, ami tényleg megrázó, hanem sokkal-sokkal egyszerűbbeket is. Rögtön kikértem magamnak. Persze finoman… Hogyha jól csinálnám, akkor azt úgy lehetne mondani, hogy készségesen kifejezi azt, amit érez, ami benne történik, akár velem, akár önmagával szemben. Ez volt tehát a hatodik pont.


Hitelesség érzéseink elfojtása nélkül
[7] Hetes: Amit mond nekem, gyakran hamis benyomást kelt az éppen Tehát amit mond nekem, gyakran hamis benyomást kelt az éppen akkor zajló gondolatairól vagy érzéseiről. Úgy látszik, a bátorságpróba az agyamra ment, mert kitaláltam, hogy –de ezt el ne mondjátok senkinek! Ezt nagyon komolyan mondom, mert az jutott eszembe, hogy most Mikulás napja szombatra fog esni. Most majdnem azt mondtam, hogy hatodikán lesz, de hát az nem annyira meglepő , tehát szombatra fog esni. Ez remek alkalom arra, hogy csináljunk a gyerekeknek egy kis meglepetést: egy bátorságpróbára gondoltam ; ettől úgy látszik, nem bírok megszabadulni… Tudom már miért vagy egyébként: mert én egyszer részt vettem egy bátorságpróbán, és annyira élveztem, hogy azt gondolom, hogy ez a többieknek is jó. Na, és azt találtam ki, hogy háromkor elindulunk egy nagy csapat gyerekkel, akiknek előtte kiosztunk golyóálló mellényeket, ilyesmit, és akkor az erdőben – ha Isten is úgy akarja, hó is lesz (ez egy üzenet nektek: tehát hó is lesz! Imaszándék ma estére…Hó is lesz!) – tehát, hogy elmegyünk a HAVAS ERDŐBE (a képzelőerő és a hit viszonyáról beszéltünk három évvel ezelőtt), tehát HAVAS ERDŐBEN megyek a nagy csapat gyerekkel, és szembejön a Mikulás szánon. Ezt képzeltem el, már most megvan… húsz embert erre a projektre ráállítottam . Mikulás-projekt, így fut a számítógépen . Megvalósítjuk. És mondom nekik, hogy de úgy kéne csinálni, hogy legyenek eléggé elcsigázottak, tehát ne az legyen, hogy még tele vannak erővel, és jön a Mikulás, mert akkor nem akkora a poén. De hogy már így kúsznak-másznak, tele a hóval a kis bucijuk, és akkor, akkor jöjjön a Mikulás, és kezdjen el osztogatni, tudjátok, ilyen túlélőcsomagot, ilyesmit . Tehát előadtam a megfelelő fórumon – úgy hívják, hogy képviselő-testület , egyházközségi képviselő-testület, csupa nálam komolyabb meg érettebb úr meg úrhölgy, és előadtam, hogy hogy képzelném el idén a mikulásműsort, és erre a következőt mondja egy hétgyerekes anyuka: „Ez jó ötlet, csak akkor kell vinni pelenkát is.” Leszavazták. Nem. A pelenkát szavaztam én le, meg azt szavazták le, hogy sötétben találkozzanak a Mikulással. Kötöttünk egy kompromisszumot: fél háromkor indulunk , golyóálló mellények maradnak, és körülbelül négy óra magasságában a telihold már fönn van, rávilágít a hóra, és akkor már nem félnek annyira a gyerekek. Így lesz ez.


Egy másikat a hiteles közlésről. Ugye, mert erről beszélünk, hogy ne keltsünk hamis benyomást arról, hogy mit gondolok vagy érzek. Mentem valakihez, ő depresszióval küszködik, és hosszú-hosszú beszélgetés vége felé a következőt mondja: „Te Feri! Most mondok neked valamit, ami miatt engem mindenki hülyének tart itthon, az egész családom, és én most azt szeretném tőled kérni, hogy vedd már rá a családomat, hogy tegyék ezt meg.” Mert most a depressziójában olyan fázisban van, hogy ki sem tud menni a lakásból. És azt mondja: „Feri! Én úgy szeretnék karácsonyra egy koponyát! Hidd el, minden vágyam egy koponya. Kitenném a szekrény tetejére, és azt nézném. Hogy ez olyan jó lenne nekem! De hát mindenki hülyének tart.” És akkor bejöttek a családtagok, és próbáltam közvetíteni: „Kedves családtagok! Kéne neki egy koponya.” Na, beindultak. Minek koponya? Bla-bla-bla. És akkor végül azt találtam mondani, hogy: „Hát nézzétek. Van egy olyan sejtésem, hogy jobban szeretné ezt a koponyát nézni, mint hogy ti nézzétek az ő koponyáját. Néhány hét múlva megyek, benyitok a szobába: koponya a szekrény tetején. Igaz, a házastársa csak abban az esetben vásárolta meg számára a koponyát, hogyha tehetett rá napszemüveget meg sapkát . Tényleg. Ha a titoktartás nem kötelezne, megadnám a címet, és megnézhetnétek. Ott van szekrény tetején koponya – műanyag. Műanyag, azért mindent nem lehet. Műanyag, sapka, napszemüveg. Most mondjátok meg: hát ha ezen múlik, hát nem?


Azt mondja, hogy: Ha ez sikerülne, akkor a kapcsolatunkban ő teljesen nyitott, és önmagát adja. Akkor ezt élném meg: nyitott vagy és önmagadat adod.


Lelki repeszeink
[8] Nyolcas pont: Azt hiszem, olyan érzései vannak, amelyek megnehezítik kapcsolatunkat, de nem mondja őket el. Tehát azt hiszem, miközben beszélgetünk, vagy együtt vagyunk: olyan érzései vannak, amelyek megnehezítik kettőnk kapcsolatát, de ezeket nem mondja el. Olyan felszabadító érzés tud az lenni számomra, amikor mondjuk egy gyászoló a gyónásában elmondja azt, hogy egy hónapig, egy évig, akármennyi ideig hihetetlenül dühös volt az Istenre. Az egy nagyon nagy megkönnyebbülés, mert akkor lehet tudni, hogy ő hajlandó volt kimondani az Istennel kapcsolatos érzését. Most, hogy ezt egyáltalán meg kellett gyónni, vagy nem, ez egy másik kérdés. De ő sokkal jobban jár, mert ezután helyre tud állni az Istennel való kapcsolata. Ha elrejti ezt az érzést, akkor meg folyamatosan falak épülnek közte meg Isten közé. Van bennem szemrehányás, neheztelés, harag, félelem, indulat, akármicsoda Istennel szemben. De azt mondom, hát ezt nem lehet! Hát az Istenre nem neheztelhetek, nem haragudhatok. Pedig dehogynem! Istennel kapcsolatban az érzéseknek minden fajtáját átélhetem, és még csak nem is bűn. Tehát érdemes egy imádságban ezeket elmondani. Neki.


A másik: emberi kapcsolataink. Nem tudom én hány év kellett ahhoz, hogy mondjuk többhavonta azért elő szokott az fordulni, hogy valaki azt mondja, hogy mondja, mondja, és én figyelek rá, azt mondja, hogy „Jaj, Feri! Te ezt biztos eszméletlenül unod. Itt mondom, itt panaszkodok már mióta, hát ezt mennyire unhatod.” És én eddig mindig csak annyit mondtam, hogy „Nem, nem unom.” Ami úgy általában igaz is volt. És akkor volt egy alkalom, amikor azt találtam mondani, hogy „Nem, nem, nem unom, de eléggé fáraszt.” És itt tört meg valami. Addig hét hétszámra mindig csak mondta, mondta, és erre megállt, és azt mondta elmosolyodva: „Hát ez az! Hát tudod, hogy én mennyire unom magamat?! Hát ebből van már elegem!” Na, és itt, ettől kezdve tudtunk elkezdeni valamiről igazán beszélgetni.


Volt már olyan élményetek? Mondjuk, találkoztatok valakivel a régmúltból, és egyszer csak, miután már semmilyen viszonyotok nincs egymással, nem kell félni, aggódni, semmi, és akkor elkezdtétek beszélni azt, hogy „Emlékszel régen az hogy volt?” És akkor egyszer csak az egyikőtök mondjuk egy ilyesmit mond, hogy: „Te! Tudod, hogy én azt gondoltam rólad évekig, hogy te egy hülye vagy?” Volt már ilyen tapasztalatotok? „Te, én azt gondoltam, hogy…” És akkor így kezdünk fölszabadulni. Hát ilyenkor kezdjük élvezni a beszélgetést. Hogy megtehetnénk azt, ha aktuálisan nem jön ki belőlünk, akkor üljünk le, és mondjuk azt, hogy: „Te, én így… Az előző hónapban ez volt, meg az volt, ezt éltem át meg azt… Hogy most mi van, azt nem mondom el! De egy héttel ezelőtt nagyon utáltalak.” Hát az is valami. Hatalmas jókat lehet így beszélni. Persze, mert azt gondoljuk, hogy most nyugodtan lehet. Hát egyébként is lehet. Ezért érdemes érettségi találkozóra menni. Ezzel most befejeztem a hitelesség című fejezetet. Őszinteség, megbízhatóság, bizalom, ráhagyatkozás, segítségkérés lehetősége és a többi.


Megértés, együttérzés, empátia


És akkor jön a következő, amivel akartam kezdeni, csak eltoltam múltkor: az empátia. Itt is lesz azt hiszem nyolc pont. Bírjátok még? Nem tudom, olyan lassan megy most az idő nekem. Nektek nem? Nem? Márti azt mondja: „De igen, most lassabban megy az idő, mint máskor.” Jól van, Márti, tudod, mikor… Nekem nem mondom! Te vagy az egyetlen, akinek nem mondom. Na. Azt mondja:


Bár megérti szavaimat, nem érti meg az érzéseim jellegét.


Tehát, ha azt érzem át, hogy megérted a szavaimat, amiket mondok, de az érzéseimet nem érted meg, vagy azok jellegét, akkor az lesz az élményem ezzel kapcsolatban, hogy te nem értesz meg vagy az, hogy nem érzel velem együtt. Mert nagyjából így fogalmazhatnánk ezt meg: Ha te empatikus vagy velem, az azt jelenti, hogy én azt élem át, hogy te megértesz, vagy együtt érzel velem. Mellettem állsz. Mondjuk valami ilyesmit.</nowiki>


Annyira ízekre szedték ezt a szegény Carl Rogerst, hogy egy csomó-csomó beszélgetését elemezve kimutatták azt, hogy ő a klienseire reagálva mindössze 25 százalékban reagál a kliens érzéseire vagy érzelmeire. Ezt bátorításotokra mondom. Hogy miközben annyira-annyira hangsúlyozta ő, meg én is, hogy mondjuk érzelmek, érzések mentén beszélgetni, tudni, hogy mit érzel te, mit érzek én, aközben a nagy fej, Rogers, 25 százalékig jutott. Akkor az azt jelenti, hogy az se pite. Minden negyedik.


Amikor anyuci jön, kereszteljük a kisbabát, mondjuk, ez egy délutáni keresztelő, és akkor jön az anyuci, és mondja: „Te Feri atya! Én nem szavatolok a babáért, de szerintem úgy fog üvölteni, hogy te a beszédet felejtsd is el!” Ezt nem csak azért mondja, de… És kérdezem, hogy miért, vagy mondja magától. Akkor azt mondja, hogy: „Tudod, nem bírt aludni délután. Ezért nyűgös lesz, mint a fene, nem állok jót érte.” És arra szoktam ilyenkor gondolni mindig, hogy milyen egyértelműen látjuk azt, hogy pici baba – nem evett – nem aludta ki magát – ordítani fog – nyűgös – nem lehet vele semmit csinálni. Hiába (grimaszol és gügyög)csinálsz akármit, semmi. Még jobban üvölt. Nem veled van a baj: álmos, éhes. Kész. Hány és hány konfliktus van abból, hogy álmos vagy, meg éhes vagy; de nem ezt mondod. Hazamész és azt mondod: „Istenem! Olyan éhes vagyok! Asszony, adj ennem!” És akkor az asszony érti, hogy jobb meg az élet nagy problémáit előhozni, hanem – tudjátok – etesd a bestiát! Igen, ilyen egyszerű.


Vagy: egy órán keresztül beszélgetsz valakivel, és akkor eljutunk oda, hogy: „Te! Nem vagy te egy kicsit fáradt?” „De igen.” Szervusz-szervusz, piff-puff. Istenem! Ezért elment egy óra. Hány ilyet éltem meg, hogy valakivel leülünk egy társaságban, és akkor az meg kötekedik. Ennek nem jó semmi, beszól mindenkinek, kólát iszik, meg egyéb bűnöket követ el. És akkor valaki azt mondja, hogy „Te Lajos! Hát te bal lábbal keltél föl ma reggel, nem?” És ennyi. És akkor bólint egyet, és kész. És meggyógyult. Hát a világ fájdalmát elő tudjuk adni négy felvonásban, közben… Ezért szoktam azt csinálni, sokgyerekes anyuka, elégtétel: aludja ki magát! Kész, mehet. Aludja ki magát, gyerekeket küldje el nagyihoz, és ha még mindig megvannak a problémái, jöjjön vissza. Ilyen táskás szemekkel nem állok le vele. Hát a kisbabáját is lefekteti, nem? Akkor fektesse le magát, aludja ki magát, utána jöhet.


Ugyanez az éhséggel. Vagy. Szorong, szorong. Menjen ki pisilni! Hát nem..? Ugye itt úgy szólt a mondat: Bár megérti szavaimat, nem érti meg az érzéseim jellegét. Mi férfiak annyira bénák tudunk lenni – akkor most magamról beszélek -, elmondom egy bénaságomat. Szóval valaki fölvetette a képviselő-testületi ülésen, hogy mi volna, hogyha csinálnánk szentségimádást? Ez egy nagyon jó ötlet. Csináljunk szentségimádást, elkezdtünk erről beszélni, és akkor a következőt mondja (minden, amit mondott, teljesen helyénvaló volt): „Mert sokkal jobb, ha nem egy üres templomban vagyunk, hanem kitesszük az oltáriszentséget az oltárra, és akkor ott úgy ez közvetlenebb kapcsolat, ez a látvány…” És az első ösztönös mondatom mi? „Na, nem üres a templom!” Na, most mondjátok meg, egy ilyen mondatnak van valami értelme? Jaj, a feleségek úgy mondják, hogy nem. Hát semmi értelme nincs! De nem, nem. A férfi meg talál szavakat. Szavak, és akkor tudja, hogy annak mi a definíciója, és akkor eeeeeeeeh! Olyan lehetetlen alakok tudunk lenni! Én olyan lehetetlen alak tudok lenni…veletek együtt. Az anyucik néha kialhatnák magukat, ehetnének egyet nyugodtan, meg ilyesmi, a férfit meg, tudjátok, ez múltkor derült ki, hogy el kell engedni darts-ozni. Nincs annak semmi baja, nagyon szeret téged, nagyon. De nem akar elmenni.


Azt mondja Rogers: Az együttérzés a másikkal, és nem a róla szóló dolgok megértése hozza a lényegi változást. Az együttérzés a másikkal, és nem a róla szóló dolgok megértése hozza a lényegi változást.


Amit mondok, azt a saját szemszögéből szemléli.


Erről sokat-sokat beszéltünk, hogy hány nézőpontból; legalább három nézőpontra van szükségünk: az enyém, a tiéd meg egy harmadik. Akkor van esélyünk úgy nagyjából életben maradni. Rogers a következőt mondja, egy mondatát hadd olvassam föl: „Mindenki csak azután…” Ja, nem is olvasom, csak magamnak írtam le, hogy tudjam. Ő a következőt ajánlja akkor, hogyha folyamatosan az az élménye két embernek, házastársaknak, csoportban, hogy egyszerűen nem értik meg egymást, hogy nem tudnak szót találni egymással. Nincs megértés, csak az anyázás, akkor ő a következőt mondja: Azt ajánlom, hogy hallgasd meg a másik véleményét. Amikor meghallgattad, utána próbáld meg összefoglalni, hogy milyen gondolatokat és érzéseket értettél meg. Addig kell összefoglalnod a másik gondolatait és érzéseit, ameddig ő azt nem mondja, hogy valóban ezt gondoltam és ezt éreztem. És csak ha ezt megtetted, akkor mondd el a saját véleményed!</nowiki>


Ő így csinált politikusoknak csoportokat. Politikusokkal csinált nemcsak kiscsoportokat, nagycsoportokat; úgymond ádáz ellenségeket ültetett le, és bebizonyította azt, hogy ha megfelelő szabályok szerint beszélgetnek, akkor képesek egymást megérteni. Politikusok. Nem akármi! Tessék? Biztos nem magyar politikusok voltak. Igen, de azóta eltelt ötven év. Szóval, lehet, hogy ez erőltetettnek tűnik; azért meg lehetne próbálni. Meg kell fogalmaznom, mit gondolsz, mit érzel, és azt kell mondanod, hogy: igen. Utána jövök én. És Rogers azt mondja, hogy ha én eljutok ebben a folyamatban odáig, hogy valóban megértettem a gondolataidat és az érzéseidet, ez már bennem olyan komoly változást idéz elő, hogy nem tudok már úgy reagálni a te dolgaidra, ahogy előtte gondoltam, hogy reagálni akarok. Tehát mire én eljutok ide, már eleve föloldódott bennem egy csomó minden, ami lehetetlenné teszi azt, hogy egymást megértsük, elfogadjuk és valahova eljussunk. Tehát nem arra kell akkor törekedni, hogy nem te…, hanem ennyit elég lenne tenni.


Egy rövidke részletet, néhány sort hadd olvassak el abból, hogy először milyen gondolata támadt, majd ezt hogyan valósította meg politikusokkal, azt már mondtam. „Engedjük szabadjára a fantáziánkat egy pillanatra, és képzeljük el, hogy egy terápiában jártas tudóscsoport megszólítja az orosz vezetőket, és a következőket mondja (ez a hidegháború alatt van): Szeretnénk megérteni az önök nézeteit, és ami még ennél is fontosabb, az önök valódi attitűdjeit és érzéseit az Egyesült Államokkal kapcsolatban. Újra meg újra összefoglalnánk és átfogalmaznánk, amit a nézeteikről és érzéseikről gondolunk, mindaddig, amíg önök azt mondják: valóban ezt gondoljuk, és ezt érezzük. Majd ugyanezt megtennénk a saját országunk vezetőivel is az oroszokkal kapcsolatban.”


Ez úgy tűnik, mint egy teljesen, teljesen lehetetlen dolog. De ő ezt megcsinálta. Egyesült államokbeli politikusokat ültetett így le, és kijött az, amiről tudta, hogy kijön. Ezt azért akartam kifejezetten fölolvasni is, mert szerintem jól mutatja azt, amiről beszéltem: hogy a társadalomtudományokban, az embertudományokban egy csomó olyan kísérletileg igazolt tapasztalat áll rendelkezésünkre, amit már csak csinálni kéne. Nyilván a legnagyobb nehézséget mi magunk okozzuk. Egyszerűen nem vagyunk fölkészülve. Nem jutottunk el oda, hogy így tudjunk működni. Közben pedig az is biztos, hogy ez tanulható. Megcsinálható. Olyanokkal lehet egy ilyen csoportot csinálni, akik előtte ilyen képzésben egyáltalán nem vettek részt.


Szoktunk olyat csinálni, mondjuk jegyesoktatás címen, hogy jön a fiatal pár, és akkor azt kérem, hogy a férfi mutassa be a nőt, és a nő mutassa be a férfit. Ne magát mutassa be, hanem a társát. És amikor elmondott a társáról mindent, amit úgy gondol, hogy fontos, akkor megkérdezem őt, hogy egyetértesz ezzel? Mindent elmondott, ami neked fontos? Pontosan mondta? Kérlek, hogy egészítsd ki, vagy pontosítsd! Ezek nagyon egyszerű játékok, és nagyon jól bejönnek.


Az is egy nagyon jó játék, hogy magadat leírod különböző, olyan embereknek a szemszögéből, akik egészen másképpen látnak téged. Ez egy nagyon jó játék. Mert így szembesülhetsz olyasmivel is, amivel egyáltalán nem akarnál szembesülni. Végül, ami nekem kifejezetten nehézséget szokott okozni: leülünk hárman-négyen, mindenki elmondja a véleményét, és tudjátok, szokott ilyen formája lenni a megbeszélésnek, összejönnek a kiscsoportok, és valaki beszámol, mi történt a három-négy ember közti megbeszélésben. Én egyszerűen erre képtelen vagyok. A legnagyobb figyelemmel is állandóan, folyamatosan, sokkal inkább a saját véleményemre emlékszem. Hogy van ez? Én nem értem…


Az utolsó gondolat ehhez: Az Élet az élet után című könyvben, amit most teljesen mindegy, hogy valaki elfogad vagy nem, mindenesetre az az élmény engem nagyon elgondolkoztatott, amikor a klinikai halál állapotából visszatért embereknek a beszámolójában benne van az, hogy nemcsak hogy lepereg előttük az életük, hanem nem a saját szemszögükből pereg le az életük, hanem bizonyos helyzeteket annak az embernek a szemén keresztül látnak, akit megbántottak. Akivel szemben bűnt követtek el. Vagy akinek jót tettek. Hogy mintha a tisztánlátás az volna, hogy képes vagyok teljesen látni egy helyzetet a te szemedből. És hogy ez hatalmas élmény. És akik visszatértek a klinikai halál állapotából – most mindegy, hogy ezt így vagy úgy fogadjuk el -, de a változás, ami történik, az ténykérdés. Minden évben legalább egy-két ilyen beszámolót hallok. Teljesen normális, szavahihető emberektől. És egyetlen olyannal sem találkoztam, mondjuk a kilenc-tíz beszámolóban, ahol ez ne hozott volna változást az illető életében. És lehet, hogy az egésznek az adott esetben a sava-borsa az, hogy bizonyos helyzeteket egyszerűen csak látott a másik szemével. Aki ellen bűnt követett el, vagy akit szeretett. És látta, hogy ez mit is jelent.


Saját viszonyulása olyan dolgokhoz, amelyeket mondok vagy teszek, megakadályozzák abban, hogy megértsen.


Ez első hallásra bonyolultnak tűnő, de nagyon fontos mondat. A társam tehát képes lenne arra, hogy megértsen engem – de saját szempontjai, saját gondolatai, előítéletei miatt úgy viszonyul az én mondataimhoz vagy tetteimhez, amely megakadályozza ebben.


Természetesen mindenről megvan a véleményünk, a gondolatunk, az álláspontunk, az erkölcsi állásfoglalásunk. Ám ha a vélemények és gondolatok oly módon fogalmazódnak meg bennünk, hogy minden másfajta értelmezést kizárunk vagy helytelennek tartunk, akkor ezek állandóan a két ember közé állnak. Miközben azt mondjuk, hogy meghallgatjuk a társunkat, közben a meghallgatást valójában csak alkalomnak tekintjük arra, hogy folyamatosan minősítsük, megítéljük, értékeljük, diagnosztizáljuk. Ez a fajta „meghallgatás” ellehetetleníti a megértést, és nagyon gyorsan olyan gátlásokat alakít ki társunkban, hogy nem akarja majd kifejezni saját érzései: az a reakció, amit részünkről tapasztalt, számára fájdalmas, bántó, elutasító lehet.


Slawomir Mrozek Gyerekek című novellája zseniálisan karikírozza saját viszonyulás torzító hatását.


Ezen a télen annyi hó hullott, hogy kívánni se lehetett volna többet.


A téren a gyerekek hóembert építettek.


A tér igen nagy volt, sok-sok ember járt rajta naponta, és számos hivatal ablaka nézett erre a térre. S a tér föl se vette, nyugodtan terpeszkedett magában, mert ennek a térnek a kellős közepén nagy lármával és ujjongással, mulatságos figurát csináltak a gyerekek hóból.


Először egy hatalmas gömböt formáltak. Ez volt a hasa. Aztán egy kisebbet: ez volt a melle meg a háta. Végül egy még kisebbet: ez lett a feje. Fekete széndarabokból csináltak neki gombokat, hogy be tudjon gombolkozni nyakától a talpáig. Az orra sárgarépából volt. Vagyis egyszerű közönséges hóember volt, amilyen tízezrével születik évről évre az országban, ha elég hó esik.


A gyerekek nagyon jól elszórakoztak vele, és nagyon boldogok voltak.


Mindenféle ember ment arra, megnézték a hóembert, és továbbmentek. A hivatalok továbbra is működtek, mintha mi sem történt volna.


Az apjuk nagyon örült, hogy a gyerekek kint hancúroznak a friss levegőn, és rózsás lesz tőle az arcuk, s megnő az étvágyuk.


Ám este, amikor már mind otthon ültek, valaki kopogtatott az ajtón. Az újságárus volt, akinek ott van a bódéja a téren. Bocsánatot kért, hogy ilyen későn alkalmatlankodik, de kötelességének érezte, hogy közölje észrevételeit az apával. Mert hát a gyerekek, mint tudni való, még kicsik. Vigyázni kell, mert különben nem lesz belőlük ember. S nem is merészelt volna eljönni, ha nem lenne tekintettel a gyerekek érdekére. Pedagógiai szempontból. A miatt a sárgarépaorr miatt, amit a hóembernek csináltak a gyerekek. Hogy vörös. Neki, az újságárusnak is éppen ilyen vörös az orra. Mert egyszer megfagyott. Nem a pálinkától, a világért sem. De hát illik-e ilyen nyilvánosan kicsúfolni az ő orrát? Azért kéri, hogy többé ilyesmi ne forduljon elő. Csak úgy, pedagógiai szempontból.


Az apa nagyon szívére vette az újságárus észrevételét. Csakugyan, a gyerekeknek nem szabad gúnyolódni, még akkor sem, ha valakinek vörös az orra. Ők még nem értik ezt. Behívta a gyerekeket, és az újságárusra mutatva szigorúan megkérdezte:


- Igaz, hogy erre az úrra gondoltatok, és azért csináltatok a hóembernek vörös orrot?


A gyerekek elcsodálkoztak; először nem is értették, miről van szó. Mikor végre fölfogták, azt válaszolták, hogy szó sincs róla.


De azért az apa a biztonság okáért nem adott nekik vacsorát.


Az újságárus megköszönte és elment. Az ajtóban találkozott a községi szövetkezet elnökével. Az elnök üdvözölte a ház urát, aki nagyon örült, hogy ilyen köztiszteletben álló személyt fogadhat házában. Mikor az elnök meglátta a gyerekeket, összeráncolta a homlokát, és rájuk rivallt:


- Jó, hogy látom ezeket a csibészeket! Rövidebb pórázra kell őket fogni! Kicsik még, de annál szemtelenebbek. Kinézek ma a raktárunk ablakából a térre, és mit látok? Na, mit? Hóembert építenek teljes lelki nyugalommal.


- A vörös orról van szó? – kérdezte az apa találékonyan.


- Az orr nem érdekes, de képzelje csak el, előbb csináltak egy nagy gömböt, aztán egy másodikat, végül egy harmadikat, na és aztán? Azt a másodikat az első tetejébe rakták. A harmadikat meg a másodikra. Nem fölháborító?


Minthogy az apa nem értette, mi a fölháborító, az elnök még dühösebb lett.


- Hogyhogy? Hiszen egészen világos, mit akartak ezzel kifejezni! Azt akarták kifejezni, hogy a községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög. (nevetés) De ez rágalom. Még ha az újságban közölnek ilyesmit, akkor is bizonyítani kell, hát még ha így közhírré teszik, a főtér kellős közepén. – De ő, az elnök, tekintettel van a tettesek zsenge korára és meggondolatlanságára. Nem kíván helyreigazítást, csak azt, hogy ilyesmi többé nem fordulhat elő.


A gyerekek, amikor megkérdezte az apjuk, hogy a hógömbök egymásra rakásával csakugyan azt akarták-e kifejezni, hogy a községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög – fejüket rázták és sírva fakadtak. De azért az apjuk biztonság okáért büntetésül a sarokba állította őket.


De ezzel nem fejeződött be a nap. Odakint száncsengő csilingelt, majd hirtelen elhallgatott, épp az ő házuk előtt. Egyszerre ketten kopogtattak az ajtón: egy kövér bundás ismeretlen, a másik maga a községi tanács elnöke.


- A gyerekek ügyében jöttünk – jelentették be komoran a küszöbön.


Az apa már megszokta az efféle látogatásokat, így hát hellyel kínálta a vendégeket. Az elnök szeme sarkából az ismeretlenre sandított csodálkozva: vajon ki lehet? – majd ő szólalt meg elsőnek:


- Meglepő, hogy eltűri az ilyen ellenséges aknamunkát a házában. Úgy látszik, politikai öntudata nem eléggé fejlett. Jobb, ha rögtön bevallja.


Az apa nem értette, miért ne volna az ő politikai öntudata eléggé fejlett.


- Mert a gyerekein rögtön meglátszik. Kik gúnyolják a népi hatalom képviselőit? A maga gyerekei. Azt a hóembert épp az irodám ablaka elé állították.


- Értem – suttogta az apa bátortalanul -, hogy tolvaj tolvaj hátán…


- A tolvajok nem érdekesek! De hát nem tudja, hogy mit jelent, hogy egy ilyen vízfejű figurát állítanak éppen a tanácselnök ablaka alá? Én pontosan tudom, mit beszélnek rólam az emberek. Mondja, miért nem állítanak a maga gyerekei hóembert például Adenauer ablaka alá? Mi? Ugye, most hallgat? Ez a hallgatás mindent elárul. Én ebből levonom a megfelelő konzekvenciát.


A „konzekvencia” szó hallatára a kövér ismeretlen fölállt, körülnézett, lábujjhegyen kilépett a szobából. Az ablak alatt ismét fölcsendült a száncsengő, és lassan, halkulva a távolba veszett.


- Igen, kedves uram, ajánlom, fontolja meg a dolgot – folytatta az elnök. – Ah, és még valami. Az az én magánügyem, hogy kigombolkozva járok odahaza. A maga gyerekeinek nincs joga ezzel tréfálkozni. Azok a gombok a hóemberen, a nyakától a talpáig, ugyancsak kétértelműek. Én mondom magának, akár nadrág nélkül is járhatok otthon, ha kedvem tartja, és a maga gyerekeinek ehhez sincs semmi köze. Ezt jól jegyezze meg magának.


A vádlott előhívta a gyerekeit a sarokból, és követelte, hogy ismerjék be rögtön: az elnök úrra gondoltak, mikor azt a vízfejű hóembert odaállították a tanács ablaka alá, s azért nyomtak rá gombokat a nyakától a talpáig, hogy tapintatlanul csúfot űzzenek ama tényből, miszerint az elnök úr kigombolkozva jár otthon.


A gyerekek zokogva, könnyeiket nyelve bizonygatták, hogy a hóembert csak úgy, a maguk mulatságára csinálták, minden hátsó gondolat nélkül. De azért a biztonság kedvéért az apa büntetésből nemcsak a vacsorát vonta meg, sarokba állította őket, hanem le is térdepeltette őket a kemény földre.


Még néhányan bekopogtak ezen az estén, de a házigazda már nem nyitott ajtót.


Másnap elmentem a kertjük mellett, s láttam kint a gyerekeket. Nem engedték meg nekik, hogy a téren játsszanak.


Mai napra ez volt az utolsó, a mese.

A megértés, együttérzés, empátia témája a 2003.11.18. előadásban folytatódik.